2021-ben újonnan érkezetteket öntöztem a gyülekezetben. Mivel felületesen álltam a kötelességemhez, sok újonnan érkezett rendszertelenül vett részt az összejöveteleken. Ráadásul az arrogáns beállítottságom miatt mások mindig korlátozva érezték magukat, amikor együtt dolgoztunk. Ezért a vezetők elbocsátottak, és áthelyeztek, hogy általános ügyeket intézzek. A hír hallatán nagyon elkeseredtem. Arra gondoltam, hogy több mint tíz éve hiszek Istenben, és hogy miután felhagytam a tanulmányaimmal, mindvégig a kötelességeimet végeztem a gyülekezetben. Ráadásul mivel valamennyire tudtam egy idegen nyelvet, mindig úgy éreztem, hogy tehetségesebb vagyok, mint a többi testvérem. Nem számítottam arra, hogy a királyság evangéliumának terjesztése szempontjából e kritikus pillanatban elbocsátanak, és általános ügyekkel foglalkozó, alacsony beosztású kötelességre osztanak be. Lehetséges, hogy ez az elbocsátás Isten módszere arra, hogy felfedjen és kiiktasson engem? Erre gondolva a csalódottság, a fájdalom és az aggodalom keveréke lett úrrá rajtam. Azt mondtam magamban: „A jövőben óvatosnak és precíznek kell lennem a kötelességeim végzése során, hogy ne okozzak olyan problémákat, amelyek ismét az elbocsátásomhoz vezethetnek. Ellenkező esetben valóban elveszíthetem a megmenekülésem minden reményét.”

Valamivel később azt hallottam, hogy néhány testvért elbocsátottak, mert gyenge eredményeket értek el a kötelességeikben. Hirtelen ideges lettem, és így gondolkodtam: „Hogyan végeztem mostanában a kötelességeimet? Engem is fenyeget az elbocsátás veszélye?” Gyorsan elkezdtem azt fontolgatni, hogy milyen problémák lehetnek még a kötelességeimben, hogyan viszonyul hozzám a felügyelőm, és voltak-e jelei annak, hogy elbocsátanak. Amikor láttam, hogy a kötelességeimben vannak problémák, és az eredmények nem túl jók, nagyon nyugtalan lettem, és azon tűnődtem: „Vajon a felügyelőm egy nap el fog bocsátani engem? Ha ismét elbocsátanak, lehet, hogy teljesen kiiktatnak.” Ez idő alatt nagyon óvatosan végeztem a kötelességeimet, féltem, hogy esetleg hibát követek el. Néha, amikor a felügyelőm üzeneteket küldött nekem, aggódtam, hogy talán azt tervezi, hogy elbocsát. Rendkívül elnyomottnak éreztem magam, mintha egy nehéz kő nyomna össze.

Egy nap egy összejövetelen olvastam Isten szavainak egy passzusát, amelyből megértettem a saját állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Némelyek nem hiszik, hogy Isten háza igazságosan tud bánni az emberekkel. Nem hiszik el, hogy Isten uralkodik a házában, és hogy ott az igazság uralkodik. Azt hiszik, mindegy, milyen kötelességet végez egy személy, ha közben probléma adódik, Isten háza azonnal elbánik vele, megfosztja attól a jogától, hogy azt a kötelességet végezze, elküldi vagy akár ki is takarítja az egyházból. Valóban ez az, ahogy a dolgok működnek? Biztosan nem. Isten háza minden embert az igazságalapelveknek megfelelően kezel. Isten minden emberrel igazságosan bánik. Nem csak azt nézi, hogy valaki egyetlen alkalommal hogyan viselkedik; az emberek természetlényegét nézi, a szándékaikat, a hozzáállásukat, és különösen azt figyeli, hogy képesek-e önvizsgálatot tartani, amikor hibáznak, hogy tanúsítanak-e megbánást, és hogy képesek-e belelátni a probléma lényegébe az Ő szavai alapján, megérteni az igazságot, gyűlölni magukat és igazán megtérni. [...] Ha egyáltalán nem fogadod el az igazságot a kötelességed végzése során, és mindig attól félsz, hogy felfednek és kirekesztenek, akkor ez a félelmed emberi szándékkal és romlott sátáni beállítottsággal, valamint gyanakvással, óvatossággal és tévhittel szennyezett. Ezek egyike sem olyan hozzáállás, amellyel egy embernek rendelkeznie kellene. Mindenekelőtt a félelmedre, és az Istennel kapcsolatos félreértéseidre kell megoldást találnod. Hogyan alakulnak ki egy emberben félreértések Istennel kapcsolatban? Amikor jól mennek az emberek dolgai, természetesen nem értik félre Őt. Elhiszik, hogy Isten jó, hogy Isten tiszteletre méltó, hogy Isten igaz, hogy Isten irgalmas és szerető, hogy Istennek igaza van mindenben, amit tesz. Ám amikor olyasvalamivel találkoznak, ami nem felel meg az elképzeléseiknek, ezt gondolják: »Úgy látszik, Isten nem valami igazságos, legalábbis nem ebben a dologban.« Vajon ez nem félreértés? Hogy lehetne Isten nem igazságos? Mi vezetett vajon ehhez a félreértéshez? Mi miatt alakítottad ki azt a véleményt és elgondolást, hogy Isten nem igazságos? Meg tudod mondani biztosan, hogy mi volt az? Melyik mondat volt az? Melyik dolog? Melyik helyzet? Mondd meg, hogy mindenki meg tudja vizsgálni és láthassa, biztos lábon áll-e az állításod. És amikor valaki félreérti Istent, vagy olyasvalamivel találkozik, ami nem felel meg az elképzeléseinek, milyen hozzáállása kellene, hogy legyen? (Igazságkereső és alávetett.) Először alá kell vetnie magát és így gondolkodnia: »Nem értem, de alá fogom vetni magam, mert ez Isten cselekedete, nem pedig olyasvalami, amit elemeznie kellene az embernek. Azonkívül, nem vonhatom kétségbe Isten szavait vagy az Ő munkáját, mert Isten szava az igazság.« Nem ilyen hozzáállása kellene, hogy legyen az embernek? Ezzel a hozzáállással vajon még mindig problémát jelentene a félreértésed? (Nem.) Nem érintené és nem zavarná meg a kötelességedvégzését” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Pontosan olyan voltam, amit Isten leírt: amikor hibáztam a kötelességemben, mindig attól féltem, hogy elbocsátanak. Ennek oka az volt, hogy óvakodtam Istentől, és félreértettem Istent, nem értettem meg az Isten házában való elbocsátás mögötti alapelveket, és nem ismertem fel Isten igazságos természetét. Úgy gondoltam, hogy amennyiben valakinek a kötelességei végzése során problémái vagy hibái vannak, vagy ha az eredményei egy ideig nem jók, akkor el fogják bocsátani, akárcsak a nem hívők világában dolgozva, ahol a hibák megrovást és esetleges elbocsátást vonnak maguk után, így az embernek rendkívül óvatosnak kell lennie, hogy megtartsa a pozícióját. De Isten házában Isten annyi lehetőséget ad az embereknek a bűnbánatra, amennyit csak lehet, és az emberek elbocsátása is alapelveken alapul. Nem az a helyzet, hogy valakit csak azért elbocsátanak, mert kisebb hibát követ el a kötelességében, vagy mert egy rövid ideig rossz eredményeket hoz. Inkább az adott személy állandó teljesítményének és természetlényegének átfogó értékelésén alapul ez, különösen azon, hogy képes-e elgondolkodni önmagán és megismerni önmagát, és képes-e valódi bűnbánatot tanúsítani, miután hibát követett el. Például amikor az újonnan érkezettek öntözése volt a kötelességem, az arrogáns beállítottságom miatt mindig korlátoztam másokat, amikor együttműködtünk. A testvéreim rámutattak erre a hibámra. Én azonban csak egy ideig éreztem magam feldúltnak, és aztán nem figyeltem arra, hogy foglalkozzak az arrogáns beállítottságommal. Ráadásul az újonnan érkezettek öntözésekor felületes voltam, csak felszínes munkát végeztem. Amikor az újonnan érkezetteknek nehézségeik voltak, és nem jártak rendszeresen az összejövetelekre, nem nyújtottam segítséget vagy támogatást. Amikor összegeztem a munkát, és láttam, hogy olyan sok újonnan érkezett rendszertelenül van jelen, csak egy ideig éreztem magam feldúltnak, de utána továbbra sem tettem erőfeszítéseket, hogy foglalkozzak ezekkel a problémákkal. A gyülekezet az állandó teljesítményem alapján elbocsátott, de nem vette el tőlem a lehetőséget, hogy kötelességet végezzek, hanem inkább áthelyezett az általános ügyek kötelességének végzésére, esélyt adott nekem a bűnbánatra; én azonban nem gondolkodtam el megfelelően magamon, és nem értettem meg magamat, hanem óvatosságot és félreértést tápláltam Isten iránt. Tényleg túlságosan csalárd voltam! Most, bár volt néhány problémám és eltérésem az általános ügyeket kezelő kötelességemben, miután a felügyelőm tudomást szerzett róla, tanácsot adott nekem, vagy beszélt velem az alapelvekről. Amikor követtem ezeket a javaslatokat, a problémák a kötelességeimben megoldódtak, és a gyülekezet nem bocsátott el miattuk. Láttam, hogy az emberek elbocsátása Isten házában valóban az alapelvek szerint történik, és hogy az én óvatosságom és félreértésem valóban önámítás és önkorlátozás volt.

Később tovább gondolkodtam, és rájöttem, hogy amellett, hogy fel kell oldanom az óvatosságomat és a félreértésemet, fel kell oldanom a félelmet is, hogy elbocsátanak, ha hibát követek el a kötelességemben. Azon töprengtem, hogy miért is félek. Imádkoztam Istenhez, és erről a problémáról kerestem. Egy nap az áhítatom közben olvastam Isten szavainak egy passzusát: „Egyesek kudarcokat éltek át a múltban, például elbocsátották őket, mert vezetőként semmilyen valós munkát nem végeztek, vagy azért, mert a státuszból származó előnyökre áhítoztak. Többszöri elbocsátás után némelyikük valóban keresztülmegy egy kevés valódi változáson, az elbocsátás tehát jó vagy rossz dolog az emberek számára? (Jó dolog.) Amikor először bocsátják el őket, az emberek úgy érzik, hogy összedől a világ. Olyan, mintha egyszerűen összetört volna a szívük. Nem tudják tovább tartani magukat, és nem tudják, hogy melyik irányba induljanak tovább. De a megtapasztalás után azt gondolják: »Nem is volt olyan nagy dolog. Miért voltam ennyire híján az érettségnek ezelőtt? Hogy lehettem ennyire éretlen?« Ez azt bizonyítja, hogy előrehaladtak az életben, és hogy valamelyest megértették Isten szándékait, az igazságot, valamint az ember Isten általi megmentésének célját. Ez Isten munkája megtapasztalásának a folyamata. El kell ismerned és el kell fogadnod ezeket a módszereket, amelyeket Isten az Ő munkájában használ, vagyis azt, hogy folyamatosan megmetsz vagy ítéleteket mond rólad, azt mondja, hogy reménytelen vagy, azt mondja, hogy nem olyasvalaki vagy, aki meg lesz mentve, sőt elítél és elátkoz. Lehet, hogy negatív érzéseid lesznek ettől, de az igazság keresésével, azzal, hogy elgondolkozol önmagadon, és megismered önmagadat, hamarosan képes leszel visszakapaszkodni, követni Istent és normálisan végezni a kötelességeidet. Ezt jelenti az életben való növekedés. Szóval, ha több elbocsátást él meg valaki, az jó vagy rossz dolog? Helyes-e ez a módszer, amit Isten az Ő munkájában használ? (Helyes.) Az emberek azonban ezt néha nem ismerik fel, és nem tudják elfogadni. Különösen, amikor először élik meg, hogy elbocsátják őket, úgy érzik, hogy igazságtalanul bánnak velük, mindig vitatkoznak Istennel és panaszkodnak Rá: képtelenek leküzdeni ezt az akadályt. Vajon miért nem tudják leküzdeni? Azért, mert keresik a bajt Istennel és az igazsággal? Ez azért van, mert az emberek nem értik az igazságot, nem tudják, hogyan gondolkodjanak el önmagukon, és nem önmagukban keresik a problémákat. Szívükben mindig megtagadják az engedelmességet, és amikor elbocsátják őket, elkezdik kérdőre vonni Istent. Képtelenek elfogadni az elbocsátásuk tényét, és tele vannak nehezteléssel. Ilyenkor a romlott beállítottságuk nagyon súlyos, később azonban, amikor visszatekintenek a dologra, belátják, hogy helyes volt, hogy elbocsátották őket – jó dolognak bizonyult, ami lehetővé tette számukra, hogy valamelyest előrehaladjanak az életben. Ha a jövőben ismét elbocsátással néznek szembe, vajon akkor is ilyen módon vitatják majd azt? (Minden alkalommal egyre kevésbé.) Az a normális, ha ez fokozatosan javul. Ha semmi sem változik, az azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és hogy álhívők. Ekkor alaposan felfedik és kivetik őket, és nincsen módjuk az üdvösség elérésére” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten e szavainak olvasása mélyen megérintett. Függetlenül attól, hogy elbocsátást tapasztalunk, vagy azt, hogy olyasvalakiként határoznak meg, aki nem üdvözülhet, el kell fogadnunk azt Istentől. Ha képesek vagyunk alávetni magunkat, keresni az igazságot, elgondolkodni magunkon, és megismerni önmagunkat, akkor az életünk fejlődni fog, és az egy jó dolog. Ha azonban továbbra is vitatkozunk és panaszkodunk anélkül, hogy elgondolkodnánk önmagunkon, akkor valóban fel fognak fedni és ki fognak iktatni minket. Amikor az elbocsátásom tapasztalatára gondolok, bár nagyon fájdalmas volt, mégis felébresztett. Ez arra késztetett, hogy elgondolkodjak magamon, és megértsem magam, és valamennyire megértettem, hogy milyen felületesen végeztem a kötelességemet, és milyen arrogáns beállítottságom van. Régebben, amikor láttam, hogy az újonnan érkezettek nem járnak rendszeresen az összejövetelekre, úgy gondoltam, hogy a nehézségeik megértése és Isten szavainak megtalálása, hogy megoldjam a problémáikat, túlságosan fáradságos, ezért nem akartam lelkiismeretesen áldozatokat hozni ezeknek a problémáknak a megoldásáért, és csak néhány egyszerű feladatot akartam elvégezni, amelyek jó színben tüntetnek fel. Miután elbocsátottak, rájöttem, hogy különösen lusta vagyok, és átadom magam a fizikai kényelemnek. Beláttam, hogy az, hogy a kötelességemet ilyen aljas módon végzem, alapjaiban megbízhatatlanná tett. Akkor, amikor az általános ügyekkel kapcsolatos kötelességeket végeztem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan tudnám a kötelességeimet gyakorlatias módon végezni. Függetlenül a munkaképességeimtől, egyszerűen csak arra koncentráltam, hogy teljes szívemből és erőmből csináljam. Bár néha fárasztó volt, a szívemben megnyugodtam. Emellett régebben mindig lenéztem a gyenge képességű vagy gyenge szakmai tudással rendelkező testvéreket. Amikor a munkáról beszéltünk, a hangnemem gyakran durva volt, ami korlátozta őket, és kárt okozott nekik. Miután elbocsátottak, elkezdtem megnyugodni és elgondolkodni magamon. Rájöttem, hogy a mások iránti megvetésem az arrogáns beállítottságom miatt van. Később, amikor találkoztam azokkal a testvérekkel, akiket korábban lenéztem, rájöttem, hogy sok erősségük és erényük van. Most, amikor a testvérek rámutattak a hibáimra és a hiányosságaimra, képes voltam elfogadni őket, elgondolkodni magamon, és megismerni önmagamat. Többé már nem korlátoztam a testvéreket. Ez ráébresztett arra, hogy az áthelyezés és az elbocsátás nem arra szolgál, hogy bárkit is felfedjenek és kiiktassanak. A Sátán mélyen megrontott, és sok romlott beállítottságom volt, ezért sok kudarcot és feltárulást kellett megtapasztalnom, miközben a kötelességemet végeztem. Ha keresném az igazságot, elgondolkodnék magamon, és őszintén megbánnám, az jót tenne nekem, és fordulópontot jelentene a beállítottságom átalakulásában. De nem tudtam helyesen kezelni a kudarcokat és a feltárulást a kötelességemben. Nem tudtam megnyugodni, hogy az igazságot keressem, és megfelelően elgondolkodjak magamon. Ehelyett mindig a végső rendeltetési helyemet és a kimenetelemet tervezgettem, és ezek miatt aggódtam, ami a negativitásomhoz és fájdalomhoz vezetett. Tele voltam ellenállással az Isten által elrendezett környezettel szemben. Ha nem tartanék bűnbánatot, akkor valóban tönkretenném magam. Most azt kellett tennem, hogy elfogadom és alávetem magam annak a környezetnek, amelyet Isten elrendezett, az igazság keresésére összpontosítok, elgondolkodom a saját romlottságomon és hiányosságaimon, és megismerem azokat, tanulok belőlük, és haladok az életbe való belépésemben. Amikor ezt megértettem, a szívem megnyugodott.

Néhány hónappal később a gyülekezet áthelyezett, hogy az újonnan érkezetteket öntözzem. Nem számítottam arra, hogy kapok még egy esélyt, hogy ezt a kötelességet végezhessem, leírhatatlan érzéseim voltak, és szívemben hálát adtam Istennek. Egy idő után nehézségekbe ütköztem az újonnan érkezettek öntözésében. Néhányukat túlságosan lefoglalt a munkája, néhányuk beteg volt, néhányuknak pedig elképzelései voltak Isten munkájáról, ezért nem látogatták többé az összejöveteleket. Miután egy ideig öntöztem és támogattam őket anélkül, hogy kézzelfogható eredményeket láttam volna, nagyon aggódni kezdtem: „Ha nem tudom hamarosan megoldani ezeket a problémákat, vajon elbocsátanak? A katasztrófák egyre súlyosabbak, és Isten munkája a végéhez közeledik. Ha ebben a döntő fontosságú pillanatban elbocsátanak, megmenekülhetek-e még?” Ezek a gondolatok erős szorongást váltottak ki belőlem. Amikor a felügyelőm eljött ellenőrizni a munkámat, figyelmeztetett, hogy legyek szorgalmasabb, és minél gyorsabban oldjam meg ezeket a problémákat. Eléggé elcsüggedtem: „Az utóbbi időben igyekeztem, de miért nem javult az eredmény? Ha továbbra is eredménytelen vagyok a kötelességemben, lehet, hogy elbocsátanak. Ha más kötelességet kapok, akkor elölről kell kezdenem a tanulást. Mi van, ha továbbra is eredménytelen leszek, és újra elbocsátanak? Akkor teljesen felfednek és kiiktatnak!” Minél többet gondolkodtam rajta, annál csüggedtebb lettem, az elmém elhomályosult és elnehezült. Amikor láttam, hogy az újonnan érkezettek nem járnak rendszeresen az összejövetelekre, nem volt kedvem tovább nyomon követni őket. Még némi panasz is volt a szívemben: „Olyan keményen dolgoztam az utóbbi időben, miért nem vezetett Isten? Nem számít, hogy milyen erősen próbálkozom, úgy tűnik, hogy ez nem változtat semmin. Ezeket a problémákat nem könnyű megoldani, és lehet, hogy minden erőfeszítésem ellenére is elbocsátanak.” Ez idő alatt nagyon negatív voltam, és nem tudtam energiát gyűjteni a kötelességem végzésére. Később elkezdtem gondolkodni magamon: „Miért aggódom mindig amiatt, hogy elbocsátanak, amikor valami történik?” Rájöttem, hogy az áldások megszerzésének vágya vezérelt, ezért kerestem, ettem és ittam Isten idevágó szavait.

Egy nap ezt olvastam Isten szavaiból: „Ha egy antikrisztusnak státusza és hatalma van Isten házában, ha lépten-nyomon előnyt és tőkét tud kovácsolni magának, ha felnéznek rá és hízelegnek neki az emberek, és ha azt gondolja, hogy elérhető közelségben lévőnek látszanak az áldások, a jutalmak és egy szép rendeltetési hely is, akkor a felszínen úgy tűnik, mintha túlcsordulóan telve lenne az Istenbe, Isten szavaiba és az emberiségnek tett ígéreteibe, valamint Isten háza munkájába és kilátásaiba vetett hittel. Ha azonban megmetszik az antikrisztusokat, és ha fenyegetés éri az áldások utáni vágyukat, akkor gyanakvás és félreértés támad bennük Isten irányában. Egy szempillantás alatt eltűnik a látszólag túlcsorduló hitük, és sehol sem lehet azt megtalálni. Ahhoz is alig tudják összeszedni az erejüket, hogy járjanak vagy beszéljenek, elveszítik az érdeklődésüket a kötelességük végzése iránt, és elveszítik minden lelkesedésüket, szeretetüket és hitüket. Még az egykor volt kevéske jóakaratukat is elvesztik, és senkivel sem törődnek, aki velük beszél. Egy pillanat alatt teljesen más emberré válnak. Fel vannak fedve, nem igaz? Amikor egy ilyen ember ragaszkodik az áldással kapcsolatos reményeihez, úgy tűnik, mintha határtalan energiája lenne, és mintha hűséges volna Istenhez. Képes korán felkelni és késő estig dolgozni, valamint szenvedni és árat fizetni. Ám ha elveszíti az áldások elnyerésével kapcsolatos reményét, olyan lesz, mint egy leeresztett léggömb. Meg akarja változtatni a terveit, másik utat akar találni, és fel akarja adni az Istenbe vetett hitét. Kedvét veszti, csalódik Istenben, és telve lesz sérelmekkel. Vajon olyasvalakinek a kifejeződése ez, aki törekszik az igazságra és szereti az igazságot; olyasvalakié, akinek van emberi mivolta és feddhetetlensége? (Nem.) Az ilyen ember veszélyben van” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). „Az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: »Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?« Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat. [...] Az, hogy elnyeri-e valaki Isten elismerését vagy sem, nem azon alapul, hogy milyen kötelességet végez, hanem azon, hogy birtokában van-e az igazságnak, hogy őszintén aláveti-e magát Istennek, és hogy hűséges-e. Ezek a legfontosabb dolgok. Az embereknek sok megpróbáltatást kell elszenvedniük az idő alatt, amíg Isten megmenti az embereket. Különösen a kötelességük végzése során kell sok kudarcon és váratlan fordulaton keresztülmenniük, végül azonban, ha értik az igazságot, és őszintén alávetik magukat Istennek, akkor olyanok lesznek, akiket elismer Isten. Amikor áthelyezik őket a kötelességeikben, láthatóvá válik, hogy az antikrisztusok nem értik az igazságot, és hogy egyáltalán nincs felfogóképességük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavainak leleplezése által megértettem, hogy az antikrisztusok azért nem tudják helyesen megközelíteni az áthelyezéseket és az elbocsátásokat a kötelességeikben, mert a kötelességeiket kizárólag azért végzik, hogy áldásokat szerezzenek, és megpróbálnak alkudozni Istennel, nem pedig azért, hogy elnyerjék az igazságot, vagy hogy alávessék magukat Istennek. Így amikor valami rosszul megy, amikor újra osztják a kötelességeiket, vagy elbocsátják őket, mindig összekapcsolják ezt az áldások elérésével. Amikor azt látják, hogy nincs reményük az áldások elnyerésére, elcsüggednek, csalódottak lesznek, és tele lesznek sérelmekkel, elveszítik a motivációt, hogy végezzék a kötelességeiket, és még a vágyat is elveszítik, hogy higgyenek Istenben. Bennem is voltak ilyen antikrisztusi megnyilvánulások. Amikor a kötelességeim zökkenőmentesen mentek, és úgy éreztem, hogy van reményem az áldások elnyerésére, akkor képes voltam lemondani a tanulmányaimról, elviselni a szenvedést, és áldozatot hozni a kötelességeimért. Amikor azonban gyenge eredményeket értem el a kötelességeimben, és még az elbocsátásom veszélye is fennállt, úgy éreztem, hogy az áldás elnyerésének reménye szertefoszlott. Ennek következtében elcsüggedtem, csalódottá, negatívvá váltam, és elengedtem magam, és úgy végeztem a kötelességeimet, mintha egy teljesen más ember lennék. Valójában az elbocsátás, vagy az, hogy az embernek problémái merülnek fel a kötelességeiben, és tanácsot vagy metszést kap, mindkettő nagyon is normális dolog. Én azonban állandóan aggódtam: „Vajon elbocsátanak? Ha újra elbocsátanak, nem fognak-e teljesen felfedni és kiiktatni? Akkor nem sok esélyem lesz arra, hogy megmeneküljek, és belépjek a menny királyságába.” A kötelességvégzésemet üzleti tranzakcióvá változtattam, és megpróbáltam az áldozataimat, önfeláldozásaimat és munkaeredményeimet a menny királyságának áldására cserélni. Pontosan azt tettem, mint Pál. Az evangéliumot kizárólag azért hirdette, hogy jutalmakat és áldásokat kapjon, nem pedig azért, hogy elnyerje az igazságot, olyannyira, hogy képes volt ezt mondani: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Arra célzott, hogy nagy áldozatot hozott a kötelessége végzéséért, és hogy Istennek jutalmat és áldást kell nyújtania neki, különben vitatkozni fog Istennel, és szembe fog szállni Vele. Nem ugyanazt az utat jártam-e, mint Pál? Hajlandó voltam áldozatot hozni, hogy áldásokat nyerjek, de amikor úgy éreztem, hogy nem kaphatom meg őket, negatív lettem, és elengedtem magam, sőt, panaszkodtam, hogy Isten nem vezet engem. Nem volt ez csendes szembeszegülés Istennel? Erre gondolva nagyon féltem, mert rájöttem, hogy a kötelességek végzése csak azért, hogy áldásokat nyerjek, és hogy megpróbáljak alkudozni Istennel, rendkívül veszélyes. Ez az Istennek való ellenállás útja!

Később két passzust olvastam Isten szavaiból: „Ha az áldás elnyerése nem megfelelő cél az emberek számára, akkor milyen célra helyes törekedniük? Az igazságra törekvés, a beállítottság megváltozására való törekvés és az Isten vezényléseinek és rendeléseinek való maradéktalan alávetettség képessége: ezekre a célokra kell törekedniük az embereknek. Mondjuk például, hogy elképzeléseid és félreértéseid támadnak amiatt, hogy megmetszenek, és képtelenné válsz az alávetettségre. Miért nem tudod alávetni magad? Azért, mert úgy érzed, bizonytalanná vált a rendeltetési helyed vagy az az álmod, hogy áldást nyersz. Negatív és zaklatott leszel, és fel akarod adni a kötelességed. Mi az oka ennek? Probléma van a törekvéseddel. Hogyan kellene vajon megoldani? Feltétlenül szükséges, hogy azonnal felhagyj ezekkel a téves elképzelésekkel, és hogy azonnal keresd az igazságot romlott beállítottságod problémájának megoldása érdekében. Ezt kell mondanod magadnak: »Nem léphetek ki, továbbra is jól végeznem kell teremtett lényi kötelességemet, és félre kell tennem azt a vágyamat, hogy áldott legyek.« Ha lemondasz az áldás utáni vágyról és az igazságra törekvés útján jársz, lekerül egy teher a válladról. Vajon ekkor is képes leszel még a negativitásra? Noha időnként még mindig negatív vagy, nem engeded, hogy ez korlátozzon téged, és a szívedben folyamatosan imádkozol és harcolsz, miközben törekvésed célját az áldásra és a rendeltetési helyre törekvésről az igazságra törekvésre változtatod és ezt gondolod magadban: »Az igazságra törekvés egy teremtett lény kötelessége. Megérteni ma bizonyos igazságokat – nincs ennél nagyobb aratás, ez a lehető legnagyobb áldás. Még ha Isten nem is akar engem, s ha nincs is jó rendeltetési helyem, és ha szertefoszlott is a reményem azzal kapcsolatban, hogy áldást nyerhetek, akkor is megfelelően kell végeznem a kötelességemet, muszáj így tennem. Bármilyen ok adódjék is, nem fogom hagyni, hogy az befolyásolja a kötelességem megfelelő végzését, nem fogom hagyni, hogy hatással legyen Isten megbízatásának végrehajtására; e szerint az alapelv szerint fogom viselni magam.« És mindeközben vajon nem emelkedtél-e fölül a hús-vér test korlátain? Némelyek ezt mondják talán: »Nos, mi van, ha még mindig negatív vagyok?« Akkor keresd ismét az igazságot, hogy megoldd! Akárhányszor ess is negativitásba, ha egyre csak keresed az igazságot a megoldás érdekében, és folyamatosan törekszel az igazságra, lassanként ki fogsz jönni a negativitásodból. Egy nap pedig azt fogod majd érezni, hogy nem vágysz többé az áldások elnyerésére, nem korlátoz a rendeltetési helyed és a sorsod, s hogy könnyebben és szabadabban élsz e dolgok nélkül” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásában van belépés az életbe). „Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot ural, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül attól, hogy milyen nézőpontból tekintesz rá, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen, üdvözölte, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és vesse magát alá nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta. [...] Mert Jób szíve tiszta volt, nem rejtőzött el Isten elől, emberi mivolta őszinte és jószívű volt, továbbá szerette az igazságosságot és azt, ami pozitív. Csak egy ilyen szívvel és emberi mivolttal rendelkező ember volt képes követni Isten útját, félni Istent és kerülni a rosszat. Egy ilyen ember képes volt látni Isten szuverenitását, képes volt látni az Ő erejét és hatalmát, valamint képes volt alávetni magát az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek. Csak egy ilyen ember tudta igazán dicsőíteni Isten nevét. Azért, mert nem azt nézte, hogy Isten megáldja-e őt, vagy katasztrófával sújtja-e, mivel tudta, hogy mindent Isten keze irányít, és hogy az ember számára az aggódás nem más, mint az ostobaságnak, a tudatlanságnak és a józan ész hiányának a jele, valamint az Isten minden dolgok feletti szuverenitásában való kételkedésnek és az istenfélelem hiányának a jele. Jób tudása pontosan az volt, amit Isten akart” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten szavai nagyon gyakorlatiasak, és megmutatták nekem a gyakorlás útját. Amikor történik velem valami, és úgy érzem, hogy az áldások elnyerésére vonatkozó reményem szertefoszlott, imádkoznom kell Istenhez, el kell engednem az áldások elnyerésére irányuló szándékomat, és félre kell tennem a Vele szemben támasztott követeléseimet. Még ha végül nem is kapok áldásokat, és nem menekülhetek meg, akkor is tartanom kell magam a kötelességemhez, az igazságra kell törekednem, és alávetett hozzáállással meg kell tapasztalnom az Isten által levezényelt környezetet. Ily módon az áldások utáni vágy nem korlátozhat többé. Jóbhoz hasonlóan, aki nem próbált alkudozni Istennel, és nem követelt Tőle semmit. Amikor megpróbáltatások érték, elvesztette minden vagyonát és a gyermekeit, és még fájdalmas sebek is borították, akkor sem panaszkodott Istenre. Nem próbálta kitalálni, hogy Isten vajon felfedi és kiiktatja-e őt, vagy hogy vajon elveszi-e tőle az üdvösség esélyét. Megértette, hogy az emberek élete Isten kezében van, és hogy az, hogy az ember milyen környezetet tapasztal meg az egyes szakaszokban, Isten által előre el van rendelve és rendezve. Így Jób mindig becsületes és alávetett hozzáállással tudott szembenézni mindazzal, amit Isten elrendezett. Jóbhoz képest annyira alulmaradtam! Mindig alkudozni próbáltam Istennel, állandóan aggódtam, hogy ha elutasítanak, akkor nem menekülök meg, és nem kapok áldásokat. Mindig csak követeltem, hogy Isten tegye ezt vagy azt, és nem éreztem biztonságosnak Istenre bízni magam. A valóságban azt, hogy mikor és hová megyek, vagy milyen kötelességet végzek, és mikor nézek szembe megpróbáltatásokkal, Isten már előre elrendezte. Az emberek által megtapasztalt környezet nem fontos; ami számít, az az út, amelyen járnak. Azt, hogy megmenekülnek-e vagy kiiktatják őket, nem az általuk tapasztalt környezet okozza. Ha mindig megpróbálnék alkudozni Istennel, és áldásokat keresni, de végül a beállítottságom egyáltalán nem változna, akkor még ha nem is bocsátanának el, akkor is kiiktatnának. Ha az igazságra való törekvés útját járnám, és ha a kudarcok és a felfedések során keresném az igazságot, elgondolkodnék magamon, és változtatnék az életfelfogásomon, akkor végül Isten megmentene. Amikor megértettem ezeket a dolgokat, úgy éreztem, mintha egy súlyos tehertől szabadultam volna meg, így elnyertem a béke és a nyugalom érzését. Imádkoztam Istenhez: „Istenem! Mindig aggódtam, hogy elbocsátanak, miközben a kötelességemet végeztem, és emiatt negatív állapotba kerültem, és passzív voltam a kötelességemben. Istenem, tévedtem. Jób példáját kell követnem, nem szabad foglalkozom sem az áldással, sem a szerencsétlenséggel, csak az igazságot kell keresnem, minden helyzetben alá kell vetnem magam Istennek, és jól kell végeznem a kötelességemet.”

Egy idő után néhány újonnan érkezett még mindig rendszertelenül vett részt az összejöveteleken. Ideges voltam, és aggódtam, hogy elbocsátanak, ezért gyorsan Isten elé járultam imádkozni, és kértem, hogy vezessen, hogy alávessem magam a helyzetnek. Függetlenül attól, hogy elbocsátanak-e vagy sem, azt kellett volna tennem, hogy elgondolkodom magamon, és keresem az igazságalapelveket. Imádkozás után sokkal nyugodtabb lettem. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy honnan erednek ezek a gyenge eredmények az újonnan érkezettek öntözésében. A többi testvérrel folytatott megbeszélések során felfedeztem az eltéréseimet. Amikor a rendszertelenül járó újonnan érkezettekről volt szó, csak röviden vállaltam velük közösséget az összejövetelek fontosságáról, biztattam őket, és imádkoztam a nehézségeik megoldásáért. Ennek eredményeképpen néhány újonnan érkezett egy vagy két összejövetelen vett csak részt, de aztán visszaesett a rendszertelen részvételbe. A legnagyobb gond az volt, hogy nem fogtam fel a probléma gyökerét és lényegét. Ahhoz, hogy ezt a problémát megoldjam, meg kellett tanulnom, hogy a kötelességeimet az alapelvek szerint végezzem. Egyrészt javítanom kellett a gyülekezeti élet minőségén. Amikor a testvérek élvezték azt, és a gyülekezeti életen keresztül ellátást kaptak, akkor természetesen részt akartak venni az összejöveteleken. Másrészt meg kellett tanulnom felismerni a különböző típusú embereket. Ami az igazságra törekvő újonnan érkezetteket illeti, arra kellett összpontosítanom, hogy megöntözzem őket, segítsek nekik megérteni Isten szavait és szándékait. Ez szükséges volt ahhoz, hogy leküzdjék a különböző nehézségeket, részt vegyenek az összejöveteleken, és normálisan végezzék a kötelességeiket. Ami azokat illeti, akik nem törekedtek az igazságra, és nem érdeklődtek az összejövetelek iránt, ha bebizonyosodott, hogy álhívők, akkor inkább hagynom kellett őket, minthogy folytassam a hiábavaló munkát. Miután megértettem ezeket a dolgokat, irányt kaptam a kötelességeim végzéséhez. Később megszerveztem, hogy az öntözők közösen tanulmányozzák az alapelveket. Közösséget vállaltunk arról, hogyan lehetne javítani a gyülekezeti élet minőségét, és meg is osztották egymással a hatékony módszereket. Egy idő után a gyülekezeti élet javult. Néha még mindig nem jók a kötelességeim eredményei, de már nem aggódom amiatt, hogy elbocsátanak-e. Ehelyett alávetett hozzáállással nézek szembe a körülményekkel, keresem az igazságalapelveket, és igyekszem jól végezni a kötelességeimet. Ettől megnyugszik a szívem. Hála Istennek az Ő vezetéséért!