2023 júniusában gyülekezetvezetőnek választottak. Ezen akkor kissé meglepődtem, és aggódtam is egy kicsit, azt gondolva: „Még csak felszínesen értem az igazságot, és oly sok területen vannak hiányosságaim. Mi van, ha nem tudom megoldani a testvérek problémáit, kudarcot vallok a kötelességemben, és végül leváltanak? Mit gondolnának akkor rólam? Hogy mutatkozhatnék akkor előttük?” Erre gondolva el akartam utasítani a pozíciót. De aztán rájöttem, hogy ezzel a kötelességgel Isten felemelt, és ez egy gyakorlási lehetőség számomra, így elfogadtam.

Akkoriban Lin Huj nővérrel dolgoztam együtt. Lin Huj rám bízta a gyülekezet megtisztítási és öntözési munkájának felügyeletét, én pedig azt gondoltam magamban: „Azok a nővérek, akik a megtisztítási anyagok rendszerezésén dolgoznak, korábban már együttműködtek velem. Régebben ők felügyelték és irányították a munkámat. Jól ismernek engem, és ismerik a valódi érettségemet. Most nekem kellene felügyelnem és nyomon követnem az ő munkájukat. Mi van, ha nem tudom megoldani az állapotukat vagy kezelni a munkájukban felmerülő problémákat? Mit fognak gondolni rólam? Azt fogják gondolni, hogy nem tudok tényleges munkát végezni? Hogy mutatkozzak akkor előttük?” Ezektől a gondolatoktól nagyon ideges lettem, és nem volt bátorságom megvizsgálni a lelkiállapotukat, se megkérdezni, hogyan halad a munkájuk, így csak röviden érdeklődtem a munka előrehaladásáról, más részleteket nem kérdeztem. Körülbelül húsz nap telt el, és megtudtam, hogy Li Hsziang, aki a megtisztítási anyagokat rendszerezte, betegeskedik, és teherérzet nélkül végzi a kötelességeit. A munka nagy részét Csou Jü végezte, és Csou Jü egészsége sem volt túl jó, így néhány anyagot nem tudtak időben rendszerezni. Meg akartam keresni Li Hsziangot, hogy elbeszélgessek vele, és segítsek megoldani a problémáját, de aztán arra gondoltam, hogy én nem értem olyan jól a megtisztítási munka alapelveit, mint ők, és eltűnődtem, vajon lenéznének-e, ha feltennének néhány, a munkával kapcsolatos kérdést, amit nem tudnék megoldani. Így nem kerestem meg őket, hogy beszélgessek velük.

Egy nap a felsőbb vezetés levelet küldött, amelyben az állt, hogy a gyülekezetünkben a megtisztítási anyagok rendszerezésének előrehaladása lassú volt, és késleltette a munkát, és megkértek, hogy kövessem nyomon és oldjam meg ezt a problémát. Ezt a levelet olvasva erős bűntudatom lett, mivel tudtam, hogy Li Hsziang állapota nem jó, de mivel annyira féltettem a büszkeségemet, nem kerestem meg időben a nővért, hogy beszélgessek vele, így én is felelős voltam a munka késedelméért. Lin Huj is küldött nekem egy levelet. Azt írta, hogy nem követjük figyelemmel a testvérek állapotát, és azt sem tudjuk, hogyan halad a munka. Rámutatott, hogy mindez azzal függ össze, hogy elhanyagoljuk a felügyeletet és a nyomon követést. Isten szavai alapján pedig azt is jelezte, hogy a kötelességemhez való hozzáállásom helytelen. Ez mélységesen nyugtalanított, és rájöttem, hogy az engem megmetsző nővér Isten eszköze volt, hogy felébresszen engem. Azonnal helyre kellett igazítanom a kötelességeimhez való hozzáállásomat. Később Li Hsziang állapotára vonatkozóan kerestem ki releváns szakaszokat Isten szavaiból, és ezek alapján közösséget vállaltam vele. Utánajártam más nővérek állapotának és annak is, hogyan haladnak a kötelességeikkel, és közösséget vállaltam velük a nehézségeikről, valamint megoldásokat nyújtottam azokra. Később megtudtam, hogy Li Hsziang állapota nem javult, és azt gondoltam: „Mit fognak gondolni rólam a többiek, ha még ennek a nővérnek az állapotát sem tudom rendezni? Azt fogják gondolni, hogy nem rendelkezem igazságvalósággal, és nem tudom megoldani a testvérek problémáit? Akkor teljesen megszégyenülnék!” Erre gondolva kissé negatív lettem, de nem kerestem az igazságot, hogy megoldjam az állapotomat.

Egyszer levelet írtam egy nővérnek, amelyben az emberek művelésének munkájában felmerülő néhány problémát vitattam meg. Miután befejeztem a levelet, Lin Huj sok kiegészítést és szerkesztést végzett rajta, én pedig azt gondoltam: „Még mindig másokat kell terhelnem a kötelességeimmel. Mit gondolnának rólam a többiek, ha ezt megtudnák? Azt gondolnák, hogy vezetőként semmire sem vagyok képes? Korábban azt hittem, képes vagyok bizonyos feladatok elvégzésére, és elnyerhetem a testvéreim elismerését, de soha nem számítottam rá, hogy ilyen alaposan lelepleződöm, miután vezető lettem. Ha nem vállaltam volna ezt a kötelességet, nem szégyenültem volna meg ennyire!” Ezek a gondolatok negatívvá tettek, és elvesztettem a motivációmat a kötelességeimben, és már nem akartam nyomon követni azt a munkát, amelyért felelős voltam. Rájöttem, hogy az állapotom helytelen, ezért útmutatásért imádkoztam Istenhez. Egy nap Isten következő szavait olvastam: „A legtöbb embernek az igazság keresése helyett megvan a maga kicsinyes napirendje. Saját érdekeik, imázsuk, valamint az a hely, illetve pozíció, amit mások elméjében elfoglalnak, nagyon nagy jelentőségűek számukra. Csak ezeket a dolgokat becsülik meg. Vasmarokkal ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és úgy tekintenek ezekre, mint az életükre. Az pedig, hogy Isten hogyan látja vagy kezeli őket, másodlagos jelentőségű; egyelőre figyelmen kívül hagyják ezt, egyelőre csak az érdekli őket, hogy ők-e a főnökök a csoportban, hogy más emberek felnéznek-e rájuk, illetve, hogy van-e súlya a szavaiknak. Első gondjuk ennek a pozíciónak az elfoglalása. Amikor csoportban vannak, majdnem minden ember ilyenfajta pozíciót keres, ilyenfajta lehetőségeket. Amikor nagyon tehetségesek, természetesen nagykutyák akarnak lenni, ha közepes képességűek, még akkor is magasabb pozíciót akarnak betölteni egy csoporton belül, és ha alacsony pozíciójuk van a csoportban, átlagos képességekkel és készségekkel, akkor is azt akarják majd, hogy mások felnézzenek rájuk, nem akarják, hogy mások lenézzék őket. Ezek az emberek az imázsuknál és a méltóságuknál húzzák meg a határt: ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Lehet, hogy nincs integritásuk, és nem rendelkeznek sem Isten jóváhagyásával, sem elfogadásával, ám a tiszteletet, státuszt vagy megbecsülést, amit kivívtak maguknak a többiek között, semmiképpen nem veszthetik el – ez pedig a Sátán beállítottsága” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai leleplezték az állapotomat. Mindig ki akartam tűnni a tömegből, és folyton aggódtam amiatt, hogy lenéznek, és elveszítem a státuszomat mások szemében. Nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a büszkeségnek és a státusznak, mint a saját életemnek. Visszagondoltam a vezetőként töltött időmre. Akkoriban felismertem, hogy ez egy Istentől kapott lehetőség a gyakorlásra. Arra kellett volna összpontosítanom, hogy kitartóan végezzem a munkámat, elbeszélgessek a testvérekkel az állapotukról és a nehézségeikről, és megoldjam azokat. Ami azokat a problémákat illeti, amelyeket nem tudtam megoldani, megbeszélhettem volna a dolgokat a velem együtt dolgozó nővérekkel, és útmutatást kérhettem volna a felsőbb vezetéstől. De én nem azon gondolkodtam, hogyan végezzem jól a kötelességeimet; elsősorban a büszkeségem és a státuszom miatt aggódtam. Mivel azok a nővérek, akik az anyagokat rendszerezték, korábban már együttműködtek velem, és jobban értették ennek a kötelességnek az alapelveit, mint én, féltem, hogy lenéznek, ha nem tudom megoldani a problémáikat, ezért nem mertem nyomon követni a munkájukat. Később megtudtam, hogy Li Hsziang állapota rossz, ami késleltette a munkát. Én azonban továbbra sem törődtem az üggyel, mert féltem, hogy megszégyenülök, ha nem tudom megoldani a problémát. Lin Huj elolvasta a levelemet, majd kijavította a hibáit és kiegészítette. Ez valójában hasznos volt a munka szempontjából, de én azt éreztem, hogy még egy rendes levelet sem tudok megírni. Tudtam, hogy teljesen átlát rajtam, és emiatt legszívesebben visszamenekültem volna az eredeti kötelességemhez. Szorosan gúzsba kötöttek a büszkeséggel és státusszal kapcsolatos aggodalmak, csak a hírnevemre és a státuszomra gondoltam, és még a munkát is elhanyagoltam, amit el kellett volna végeznem.

Később Isten szavainak egy másik részletét olvastam: „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyókat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, baljós szándékai nem végképp megvetendőek-e? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán gonosz indítékain, mert úgy vélitek, hogy nem lehet hírnév és nyereség nélkül élni. Azt hiszitek, hogy ha az emberek maguk mögött hagyják a hírnevet és a nyereséget, akkor többé nem látják majd az előttük lévő utat, többé nem látják majd a céljaikat, hogy a jövőjük elsötétül, homályos és borús lesz. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyekkel a Sátán megkötözi az embert. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyekkel a Sátán megkötöz. Amikor eljön az ideje, hogy le akarod vetni mindazokat a dolgokat, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal, és igazán utálni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Az emberiség csak akkor fogja igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavaiból megértettem, hogy a Sátán hírnévvel és nyereséggel irányítja az emberek gondolatait, rossz útra vezetve őket, és arra késztetve őket, hogy a hírnév és a nyereség béklyóiban éljenek, kerüljék Istent, és elárulják Őt. Isten szavainak fényében elgondolkodva magamon rájöttem, hogy a hírnévre és státuszra való törekvést tűztem ki életcélul. Gyermekkorom óta mindig a hírnévre és a státuszra törekedtem, bármilyen csoportban is voltam, azt gondolva, hogy a hírnévvel és a státusszal elnyerhetem az emberek megbecsülését. Azt hittem, csak így lehet értelmes életet élni. Még azután is ezekre a dolgokra törekedtem, hogy hinni kezdtem Istenben, olyan sátáni mérgek szerint élve, mint hogy „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, és „jobb kis halnak lenni egy nagy tóban”. Miután gyülekezetvezetőnek választottak, aggódtam, hogy ha nem végzem jól a kötelességemet, elveszítem a büszkeségemet és a státuszomat, ezért el akartam utasítani a kötelességet. Amikor elmentem az összejövetelre azokkal a nővérekkel, akik a megtisztítási anyagokat rendszerezték, mivel korábban ők felügyelték a munkámat, féltem, hogy csorbulni fog a tekintélyem, ha nem tudom megoldani a problémáikat. Ezért kerültem a munkájuk felügyeletét és nyomon követését, ami végül késleltette a megtisztítási munkát. Amikor a velem dolgozó nővér kijavította a levelemet, és sok ponton kiegészítette, nemhogy tanultam volna belőle, hogy felfogjam az alapelveket, inkább úgy éreztem, hogy feltártak, és teljesen megszégyenültem. El akartam menekülni ettől a kötelességtől. A tények rávilágítottak, hogy szorosan gúzsba kötöttek a Sátán mérgei, és képtelen voltam megfelelően végezni a kötelességemet mint teremtett lény. Ez kárt okozott a munkának, és azt jelentette, hogy vétkeztem Isten előtt. Ha a Sátán mérgei szerint élek, az csak Isten elleni lázadáshoz vezet, és az Istennel való szembeszegülés útjára térít. Ezen elgondolkodva félelmet, lelkiismeret-furdalást és bűntudatot éreztem, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, nem akarom így folytatni! Meg akarok térni. Kérlek, vezess engem, hogy megtaláljam a gyakorlás útját!”

Aztán Isten további szavait olvastam: „Mondjátok meg Nekem, hogyan tudtok olyan emberek lenni, akik átlagosak és normálisak? Hogyan tudjátok ti, ahogy Isten mondja, felvenni egy teremtett lény megfelelő helyét – hogyhogy nem próbáltok meg felsőbbrendű emberek vagy valami nagyszerű alakok lenni? Hogyan kellene gyakorolnotok, hogy átlagos és normális emberek legyetek? Hogyan lehet ezt megtenni? Ki fog válaszolni? (Először is el kell ismernünk, hogy átlagos emberek vagyunk, nagyon is hétköznapi emberek. Sok dolog van, amit nem értünk, nem fogunk fel, és nem látunk át. El kell ismernünk, hogy romlottak és hiányosak vagyunk. Ez után őszinte szívünknek kell lennie, és gyakran kell Isten elé járulnunk, keresni.) Először is, ne adj magadnak egy titulust és kösd magad ahhoz, mondván: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csapat feje, én vagyok a felügyelő, nálam jobban senki nem ismeri ezt az ügyet, senki sem érti jobban a készségeket, mint én.« Ne ess az önjelölt titulusod fogságába. Amint ezt teszed, megköti a kezed-lábad, és hatással lesz arra, amit mondasz és teszel. A normális gondolkodásodra és ítéletedre szintén hatással lesz. Meg kell szabadítanod magad ennek a státusznak a korlátozásaitól. Először is, fokozd le magad erről a hivatalos címről és pozícióról, és állj egy átlagos ember helyére. Ha megteszed, a gondolkodásmódod valamelyest normálissá válik. Azt is el kell ismerned és ki kell mondanod, hogy »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és nem értem ezt sem – kell egy kis kutatást és tanulmányozást végeznem«, vagy »Soha nem tapasztaltam ezt, tehát nem tudom, mit tegyek.« Amikor képes vagy azt mondani, amit valójában gondolsz, és becsületesen beszélni, akkor normális értelemmel bírsz majd. Mások a valódi önmagadat fogják ismerni, és így normális képük lesz rólad, nem kell majd színészkedned, és nem is lesz rajtad semmiféle nagy nyomás, és így képes leszel normálisan kommunikálni az emberekkel. Így élni szabad és könnyű” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Korábban azt hittem, hogy mivel vezető vagyok, mindent tudnom és értenem kell, és jobbnak kell lennem másoknál. Amikor vezetőként végeztem a kötelességemet, a hírnév és a státusz gúzsba kötött. Képtelen voltam felszabadulni, és túlzottan óvatossá váltam a kötelességemben. Bár egyértelmű volt, hogy sok hiányosságom van, mégis álcáztam magam és színleltem, mivel féltem, hogy ha nem tudom megoldani a problémákat, a testvérek lenéznek. Az igazság az volt, hogy a testvérek már tudtak a hiányosságaimról, így nem volt szükségem arra, hogy álcázzam magam. Bár nem értettem a megtisztítási munka alapelveit, a nővérekkel együttműködve lehetőségem lett volna tanulni és elsajátítani a vonatkozó igazságalapelveket. Ez pótolta volna a hiányosságaimat is. Nem élhettem továbbra is a büszkeségért és a státuszért. A továbbiakban félre kellett tennem a „vezető” címet, és helyesen kellett szembenéznem a hiányosságaimmal és fogyatékosságaimmal. Amikor valamit nem értettem, félre kellett tennem a büszkeségemet és a státuszomat, nyíltan el kellett beszélgetnem a testvérekkel, és tanulnom kellett mások erősségeiből, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és jól végezzem a kötelességemet.

Később felismertem egy másik téves nézőpontot magamban. Úgy éreztem, hogy mivel vezető vagyok, képesnek kell lennem megoldani a testvérek problémáit, nem igaz? Erre a nézőpontra vonatkozóan Isten következő szavait olvastam: „Amikor vezetővé választanak meg valakit a testvérek, vagy előléptet valakit Isten háza, hogy egy bizonyos munkarészt vagy egy bizonyos kötelességet végezzen, az nem azt jelenti, hogy különleges státusza vagy pozíciója van az illetőnek, sem azt, hogy mélyebb igazságokat vagy több igazságot ért másoknál – azt pedig még kevésbé, hogy képes alávetni magát Istennek és nem fogja elárulni Őt. Természetesen nem jelenti azt sem, hogy ismeri Istent, és hogy olyasvalaki, aki féli Istent. Valójában ezek egyikét sem érte el. Az előléptetése és a művelése mindössze a szó egyszerű értelmében vett előléptetés és művelés, és nem egyenlő azzal, hogy Isten előre rendelkezett volna róla és elismerte volna őt. Egyszerűen azt jelenti az előléptetése és a művelése, hogy elő lett léptetve és művelésre vár. Ennek a művelésnek a végső kimenetele pedig attól függ, hogy törekszik-e az illető az igazságra, és hogy képes-e az igazságra való törekvés útját választani. Így aztán, amikor az egyházban valakit vezetővé léptetnek elő és művelnek, akkor azt csak a szó legegyszerűbb értelmében véve léptetik elő és művelik; ez nem azt jelenti, hogy vezetőként már megfelelő színvonalú és hozzáértő, vagy hogy máris képes vezetői munkát elvállalni és valódi munkát végezni – nem ez a helyzet. [...] Mi tehát a célja és a jelentősége annak, hogy valakit előléptetnek és művelnek? Az, hogy ezt a személyt, mint egyént, annak érdekében léptetik elő, hogy gyakoroljon, valamint, hogy különleges öntözésben és képzésben részesüljön, ezáltal lehetővé téve számára az igazságalapelveknek, valamint a különböző dolgok végzése és a különféle problémák megoldása alapelveinek, eszközeinek és módjainak, valamint annak a megértését, hogy miként kezelje azokat a különféle környezeteket és embereket, amelyekkel és akikkel Isten szándékai szerint találkozik, és miként foglalkozzon velük, mégpedig oly módon, ami óvja Isten házának érdekeit. E pontok alapján ítélve vajon kellőképpen képesek az Isten háza által előléptetett és művelt tehetséges emberek a munkájuk elvállalására és arra, hogy jól végezzék a kötelességüket az előléptetés és a művelés időszaka alatt, vagy az előléptetést és művelést megelőzően? Természetesen nem. Így aztán elkerülhetetlen, hogy a művelés időszaka alatt metszésben, ítéletben, fenyítésben, valamint leleplezésben, sőt akár elbocsátásban is részük legyen ezeknek az embereknek; ez normális, ez a képzés és művelés” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavaiból láttam, hogy Isten házában egy személy vezetői kötelességre való képzése nem azt jelenti, hogy rendelkezik az igazságvalóságokkal, képes bármilyen problémáról közösséget vállalni és megoldani azt, vagy jobb másoknál, hanem inkább azt, hogy több lehetőséget kap a gyakorlásra. Normális, ha valakinek hiányosságai vannak a kötelességében, és az embereknek jobban kell Istenre támaszkodniuk azokban a dolgokban, amelyeket nem értenek, együtt kell működniük a testvéreikkel, Isten házának alapelvei és követelményei szerint kell cselekedniük, és arra kell összpontosítaniuk, hogy keressék az igazságot az Isten által elrendezett helyzetekben. Ily módon az emberek gyorsabb lelki növekedést érhetnek el. Bár vezetői kötelességet végeztem, ez nem jelentette azt, hogy mindent értek, de a gyakorlás által fokozatosan felfoghattam a különböző igazságalapelveket. Ebben Isten szeretete volt! Félreértettem Istent, azt gondolva, hogy Ő ezen a helyzeten keresztül feltár engem, és valóban semmibe vettem Isten gondos erőfeszítését. Többé nem érthettem félre Istent; félre kellett tennem a büszkeségemet és a státuszomat, komolyan az igazságra kellett törekednem, és közösséget kellett keresnem a testvéreimmel, amikor valamit nem értettem.

Később a felsőbb vezetés arra kért minket, hogy osszuk meg a testvérekkel az újonnan érkezettek öntözésének jó módszereit, és azon gondolkodtam, hogyan írjam le ezeket a módszereket világosan. Miután befejeztem az írást, meg akartam mutatni Lin Hujnak, amit írtam, hogy lássam, megfelelő-e, de amikor a gyenge kifejezőkészségemre gondoltam, aggódni kezdtem: „Ha nem jó, mit fog gondolni rólam Lin Huj? Le fog nézni engem?” Így haboztam megmutatni neki, amit írtam. De rájöttem, hogy a testvéreim nem sok hasznát vennék annak, amit írtam, ha nem világos, és ha Lin Huj kiegészítené és javítaná, az eredmény jobb lenne. Így hát csendben imádkoztam Istenhez, kérve Istent, hogy vezessen engem, hogy ne korlátozzon a büszkeség és a státusz. Eszembe jutott Isten néhány szava: „Ne színlelj, és ne nagyzolj. Először is nyílj meg arról, amit a szívedben gondolsz, a valódi gondolataidról, hogy mindenki tisztában legyen velük, és megértse őket. Ennek eredményeképpen az aggodalmaid, valamint a közted és mások között lévő akadályok és gyanakvások mind megszűnnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Félre kellett tennem a büszkeségemet, és nyíltan el kellett ismernem a hiányosságaimat. Az igazság az volt, hogy Lin Huj pontosan olyannak ismert, amilyen voltam, és erős kifejezőképessége tökéletesen kiegészítené a hiányosságaimat, segítene elkerülni az eltéréseket, és hasznára válna a munkánknak. Így hát megmutattam Lin Hujnak a levelet, amit írtam, és ő rámutatott néhány hiányosságra. Amit mondott, azt meglehetősen hasznosnak találtam, és őszintén hálát adtam érte Istennek.

Most már rájöttem, hogy a hírnévre és státuszra való törekvés igazán árt az embereknek, mivel nemcsak hogy megakadályoz engem abban, hogy felszabadultnak érezzem magam, hanem a munkát is károsítja. Csak Isten szavai szerinti gyakorlással és a büszkeség és státusz elengedésével élhetek felszabadultan és nyugodtan. Ugyanakkor azt is érzem, hogy saját romlottságunk és hiányosságaink beismerése nem szégyenletes, és ha nyíltan beszélünk a testvéreinkkel valódi állapotunkról, az lehetővé teszi számunkra, hogy segítséget kapjunk tőlük. Úgy érzem, ebben igazán nagy nyereségre tettem szert.