2023. július 23-án, miután éppen befejeztem néhány újonnan érkezett öntözését és hazaértem, sietve odajött hozzám Li Csing, a felsőbb vezető, és azt mondta: „A Su Kuang Gyülekezetben sok újonnan érkezettet letartóztatott a rendőrség, sőt, még a gyülekezetvezetőket és a diakónusokat is elkapták. Két közeli gyülekezetből is sok testvért letartóztattak. Most az újonnan érkezetteknek sürgősen öntözésre és támogatásra van szükségük, különben nehéz lesz szilárdan megállniuk ebben a szörnyű környezetben. Mivel korábban te öntözted őket, azt szeretnénk, ha te támogatnád ezeket az újonnan érkezetteket.” Hallva a vezető szavait felismertem, hogy ez a munka nagyon fontos. De aztán arra gondoltam: „Én két napja jöttem vissza a Su Kuang Gyülekezetből, és másnap nagyon sok testvért letartóztattak. Ráadásul mindannyian ismernek engem, így most odamenni öntözni az újonnan érkezetteket rendkívül veszélyes lenne! Mindenhol térfigyelő kamerák vannak. Mi van, ha valaki elad, és a rendőrség a felvételek alapján elfog? Engem már kétszer letartóztattak korábban, és ha újra letartóztatnak, a rendőrség szinte biztosan halálra kínoz. Ha agyonvernek, akkor az üdvösségre való esélyem teljesen elvész.” Kissé megrémültem, ezért arra gondoltam, megkérem az egyik korábbi, elbocsátott öntözőt, hogy először ő támogassa ezeket az újonnan érkezetteket. De ennek a nővérnek nem volt teherérzete a kötelességében, és nem oldott meg valós problémákat, így nyugtalanított a gondolat, hogy őt küljem oda. Ahogy idegeskedtem és tétováztam, arra gondoltam: „Vajon nincs a rendőrség is Isten kezében? Az, hogy letartóztatnak-e, vagy sem, nem a rendőrségen múlik. Ha már azelőtt megijedek, hogy egyáltalán elmennék a gyülekezetbe, akkor hogy lesz majd bizonyságtételem?” Imádkoztam Istenhez, hogy óvjon meg, és adjon nekem hitet és erőt, majd elmentem öntözni az újonnan érkezetteket.

De egy idő után megtudtam, hogy még több újonnan érkezettet letartóztattak, és hogy a rendőrség két másik nővérről és rólam készült térfigyelő-felvételeket használ, hogy az újonnan érkezettekkel azonosíttassanak minket. Még jobban félni kezdtem, és arra gondoltam: „Pár éve letartóztattak, és az Állambiztonsági Hivatal rendőrei mind ismernek. Ha újra letartóztatnak, biztosan nem fognak kímélni.” Eszembe jutott, hogy néhány testvért a rendőrök brutálisan agyonvertek, és hogy engem is majdnem halálra kínoztak már egyszer, és eltűnődtem: „Ha letartóztatnak és tényleg agyonvernek, akkor a sokéves hitem kárba vész?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban aggódtam, és éjszaka nem tudtam aludni. Csak azt akartam, hogy a vezető találjon valaki mást az újonnan érkezettek öntözésére. Azonban a legtöbb gyülekezeti vezetőt, dolgozót és öntözőt a rendőrség letartóztatta, így egyelőre nem volt más megfelelő ember. Bár ezután elmentem öntözni az újonnan érkezetteket, félelemben és rettegésben éltem, az összejöveteleken csak tessék-lássék tettem a dolgomat, és minden alkalommal, amikor egy kicsit olvastam Isten szavaiból, minél hamarabb távozni akartam, attól tartva, hogy minél tovább tart az összejövetel, annál veszélyesebbé válik a helyzet. Abban az időben néhány újonnan érkezett félt a letartóztatástól, és rossz állapotban volt, én pedig csak röviden beszéltem velük, mielőtt sietve befejeztem az összejöveteleket. Később, amikor arra gondoltam, hogy az újonnan érkezettek problémái nem oldódtak meg, bűntudatot éreztem, attól tartva, hogy esetleg negatívvá vagy gyengévé válnak, vagy a KKP alaptalan szóbeszédei félrevezetik őket, és végül elhagyják a hitet. De arra is gondoltam, hogy bár a rendőrség szerzett rólam térfigyelővel készített felvételeket és fotókat, nem vettem észre, hogy gyanús emberek követnének, és amíg figyelek a biztonságra és álcázom magam, addig részt vehetek az összejöveteleken. Ha ebben a kritikus pillanatban csak a saját biztonságommal törődnék, és nem venném figyelembe, hogy az újonnan érkezettek szilárdan meg tudnak-e állni, akkor lenne még bennem emberi mivolt? Elolvastam egy részletet Isten szavaiból, amely így szól: „A világegyetem minden dolga közül nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Valóban, Isten mindenható, és bármennyire is gonosz és féktelen a nagy vörös sárkány, nem lépheti túl Isten szuverenitását. Isten engedélye nélkül a rendőrség nem foghatott el. Isten szavai hitet és erőt adtak, így folytattam az újonnan érkezettek öntözését.

Később a munka szükségletei miatt elmentem a Hszin Seng Gyülekezetbe, hogy az öntözési munka felelőse legyek. De arra nem számítottam, hogy nem sokkal azután, hogy megérkeztem a Hszin Seng Gyülekezetbe, a gyülekezetvezetőket letartóztatta a rendőrség. Látva, hogy a rendőrség ebben a gyülekezetben is elkezdte letartóztatni az embereket, elöntött a rettegés és a félelem, és nem akartam elmenni öntözni az újonnan érkezetteket. De az újonnan érkezettek ebben a gyülekezetben éppen csak elkezdtek rendesen összejövetelre járni, és a gyülekezetvezetőket letartóztatták. Nem nézhettem tétlenül, ahogy az újonnan érkezettek öntözés nélkül maradnak, és az életük megsínyli ezt. A lelkem háborogott, ezért letérdeltem Isten elé, és imádkoztam: „Mindenható Isten! Sok újonnan érkezettnek van szüksége öntözésre és támogatásra, de félek a letartóztatástól, és nincs bátorságom elmenni. Kérlek, adj nekem hitet és bátorságot!” Az ima után megnéztem egy videót egy tapasztalati bizonyságtételről, ami mélyen megérintett. Bár a nővér gyengének és negatívnak érezte magát a rendőri üldözés és a tomboló járvány közepette, képes volt Istenre támaszkodni, hogy megfelelően kezelje az utóhatást a gyülekezetben, és biztonságba helyezte Isten szavainak könyveit. Látva, hogy ez a nővér képes helytállni a kötelességében az üldöztetés és a viszontagságok közepette, nagyon elszégyelltem magam, különösen, amikor ihletet kaptam Isten szavaitól, amelyek megjelentek a videóban. Mindenható Isten azt mondja: „Amire most vágyom, az a hűséged és alávetettséged, a szereteted és bizonyságtételed. Még ha ebben a pillanatban nem is tudod, hogy mi a bizonyságtétel vagy mi a szeretet, akkor is hozd Elém mindenedet, és add át Nekem az egyetlen kincsedet, amid van: a hűségedet és az alávetettségedet. Tudnod kell, hogy a tanúságtétel arról, hogy legyőzöm a Sátánt, az ember hűségében és alávetettségében rejlik, ahogyan a tanúságtétele annak is, hogy teljesen meghódítom az embert. A Belém vetett hited kötelessége, hogy tanúságot tegyél Rólam, hogy hűséges legyél Hozzám és senki máshoz, és hogy mindvégig engedelmes legyél. Mielőtt munkám következő lépését megkezdeném, hogyan fogsz tanúságot tenni Rólam? Hogyan leszel hűséges Hozzám és veted alá magad Nekem? Minden hűségedet a feladatodnak szenteled-e, vagy egyszerűen feladod? Aláveted-e inkább magad minden rendelkezésemnek (még akkor is, ha az halál vagy pusztulás lenne), vagy inkább elmenekülsz félúton, hogy elkerüld fenyítésemet? Azért fenyítelek meg téged, hogy tanúságot tegyél Rólam, és hűséges, valamint Nekem alávetett légy. Mi több, a mostani fenyítés azért van, hogy kibontakoztassa munkám következő lépését, és hogy a munka akadálytalanul haladhasson. Ezért arra biztatlak, hogy légy bölcs, és ne kezeld sem az életedet, sem a létezésed jelentőségét értéktelen homokként. Tudhatod-e pontosan, hogy mi lesz az Én eljövendő munkám? Tudod-e, hogyan fogok dolgozni az eljövendő napokban, és hogyan fog kibontakozni a munkám? Tudnod kellene, milyen jelentőséggel bír a munkámmal kapcsolatos tapasztalatod, és ezen túlmenően a Belém vetett hited. [...] Ezért még mindig azt kell mondanom neked: az életedet az Én munkámnak kellene adnod, sőt, az Én dicsőségemnek kellene szentelned magad. Régóta vágytam arra, hogy tanúságot tegyél Rólam, és még inkább vágytam arra, hogy terjeszd evangéliumomat. Meg kellene értened, mi van a szívemben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten szavait olvasva mélyen megindultam, főleg, amikor Isten azt mondta: „Aláveted-e inkább magad minden rendelkezésemnek (még akkor is, ha az halál vagy pusztulás lenne), vagy inkább elmenekülsz félúton, hogy elkerüld fenyítésemet?” Úgy éreztem, különösen hiányzik belőlem a lelkiismeret, és igazán önző és hitvány vagyok! Miközben a gyülekezet a KKP féktelen letartóztatásainak és üldözésének volt kitéve, világosan tudtam, hogy ezek az újonnan érkezettek nem birtokolják a víziókkal kapcsolatos igazságot, és hogy ebben a szörnyű környezetben, a KKP alaptalan szóbeszédeivel szembesülve könnyen negatívvá, gyengévé vagy félrevezetetté válhatnak, sőt, még a hittől is meghátrálhatnak. Vállalnom kellett az újonnan érkezettek öntözésének munkáját, hogy megérthessék az igazságot, és szilárdan megállhassanak. De a letartóztatástól való félelmemben le akartam rázni magamról az újonnan érkezettek öntözésének munkáját, és ebben a kritikus pillanatban el akartam menekülni, és miután megtudtam, hogy a rendőrségnek konkrétan rólam is van fotója, még jobban félni kezdtem. Féltem, hogy letartóztatnak és agyonvernek a rendőrök, és hogy a jövőben nem lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Tehát, bár világosan tudtam, hogy az újonnan érkezetteket senki nem támogatja, mégsem akartam elmenni öntözni őket. Bár később elmentem, csupán felületesen és tessék-lássék módon tettem a dolgomat, gyorsan be akartam fejezni az összejövetelt és távozni. A viselkedésemen elgondolkodva rájöttem, hogy nincs bennem valódi hit vagy alávetettség Isten iránt, és csak a saját biztonságommal törődtem. A veszély legkisebb szelére egyszerűen fel akartam hagyni a kötelességemmel és dolgavégezetlen elmenekülni. Hát milyen hitem volt Istenben? Hol volt a hűségem és az alávetettségem? Hol volt a bizonyságtételem? Ez annak a megnyilvánulása volt, hogy elárultam Istent. Gyötrődtem és bűntudatot éreztem, gyűlöltem magam, amiért ennyire önző és hitvány vagyok, és egyáltalán nincs bennem hűség! Ugyanakkor megértettem, hogy a letartóztatásokkal és az üldözéssel szemben Istenre kell támaszkodnom, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, átadjam a szívemet, és alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és még ha az életem feláldozásával is jár, jól kell végeznem a kötelességemet. Ennek felismerése után erőt éreztem magamban, és többé nem féltem a letartóztatástól. Aztán gyorsan elmentem az újonnan érkezettekhez, közösséget vállaltam velük Isten szavairól, és segítettem nekik megérteni Isten mindenhatóságát és bölcsességét, hogy legyen hitük megtapasztalni ezt a környezetet.

Később arra gondoltam: „Miért van az, hogy amikor testvérek letartóztatásáról hallok, mindig félni kezdek, és óvni akarom magamat? Mi ennek a gyökere?” Kerestem Isten szavait ebben a kérdésben, és olvasni kezdtem őket. Mindenható Isten azt mondja: „Istenben hinni a kontinentális Kínában azt jelenti, hogy az ember veszélyes környezetben él. Minden ember, aki követi Istent, naponta szembenéz azzal a veszéllyel, hogy a nagy vörös sárkány letartóztatja, elítéli és kegyetlen üldöztetésnek teszi ki. Az antikrisztusok sem kivételek. Míg Isten házán belül antikrisztusokként jellemezhetik őket, a nagy vörös sárkány a vallásos világgal szövetségben folyamatosan minden tőle telhetőt megtesz, hogy elnyomja és üldözze Isten gyülekezetét és az Ő választott népét. Természetesen az antikrisztusok is ilyen környezetben találják magukat, és nem mentesülnek a letartóztatás fenyegetése alól. Ezért gyakorta találkozniuk kell a saját biztonságuk problémájával. Ez érinti annak kérdését, hogy az antikrisztusok hogyan kezelik a saját biztonságukat. Ebben az alfejezetben elsősorban arról beszélgetünk, hogy miként viszonyulnak az antikrisztusok a saját biztonságukhoz. Nos, milyen a hozzáállásuk? (Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy óvják a saját biztonságukat.) Az antikrisztusok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy óvják a biztonságukat. Magukban erre gondolnak: »Mindenképp szavatolnom kell a biztonságomat. Bárkit is kapnak el, az nem lehetek én.« [...] Ha egy hely biztonságos, az antikrisztusok azt a helyet választják a munkához, és tényleg nagyon proaktívnak és pozitívnak fognak tűnni, megmutatva nagy »felelősségérzetüket« és »hűségüket«. Ha valamilyen munka kockázattal jár, és fennáll a veszélye, hogy a nagy vörös sárkány rájön, hogy ki végzi, kifogásokkal élnek és visszautasítják, és megtalálják a lehetőségét, hogy meneküljenek tőle. Amint veszély van, vagy amint veszély gyanúja merül fel, azon gondolkodnak, miképp húzhatnák ki magukat és hagyhatnák el a kötelességüket, a testvérekkel mit sem törődve. Csak azzal törődnek, hogy magukat kihúzzák a veszélyből. A szívükben már talán fel is készültek: amint veszély jelentkezik, azonnal eldobják a munkát, amelyet épp végeznek, nem törődve azzal, hogyan megy a gyülekezeti munka, illetve ez milyen veszteséget okozhat Isten háza érdekeinek vagy a testvérek biztonságának. Nekik az számít, hogy meneküljenek. Még egy »aduászuk« is van, egy tervük, hogy megóvják magukat: amint veszély fenyegeti vagy letartóztatják őket, mindent elmondanak, amit tudnak, tisztázzák és minden felelősség alól felmentik magukat, hogy a saját biztonságukat megőrizzék. Ez a terv, amely készen áll. Ezek az emberek nem hajlandóak üldöztetést szenvedni az Istenben való hitért; félnek a letartóztatástól, a kínzástól és az elítéléstől. A helyzet az, hogy már régen megadták magukat a Sátánnak a szívükben. Rettegnek a sátáni rendszer hatalmától, és még inkább félnek, hogy a kínzáshoz és a kemény kihallgatáshoz hasonló dolgok érik őket. Ami tehát az antikrisztusokat illeti, ha minden simán megy és egyáltalán semmi nem fenyegeti a biztonságukat, illetve nincs gond vele, nem áll fenn a veszély lehetősége, talán felajánlják a buzgalmukat és a »hűségüket«, sőt még a vagyonukat is. Ha azonban rosszak a körülmények és bármikor letartóztathatják őket azért, mert hisznek Istenben és teszik a kötelességüket, és ha az Istenbe vetett hitük miatt kirúghatják őket a hivatalos állásukból, illetve a hozzájuk közel állók elhagyhatják őket, akkor rendkívül óvatosak lesznek – sem az evangéliumot nem hirdetik és nem tesznek tanúságot Isten mellett, sem a kötelességüket nem végzik. Amikor a bajnak aprócska jele mutatkozik, visszahúzódnak, akárcsak a páncéljába rejtőző teknős; amikor a bajnak aprócska jele mutatkozik, Isten szavait tartalmazó könyveiket, és minden Istenbe vetett hittel kapcsolatos dolgot azonnal vissza kívánnak adni a gyülekezetnek, hogy biztonságban és sértetlenek maradjanak. Hát nem veszélyesek? Ha letartóztatnák őket, nem válnának Júdássá? Az antikrisztusok olyan veszélyesek, hogy bármikor Júdássá válhatnak; mindig megvan a lehetősége, hogy elárulják Istent. Ezenfelül önzőek és a végletekig hitványak. Ezt az antikrisztusok természetlényege határozza meg” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok természete különösen önző és hitvány. Ha biztonságos, és nincs veszély azokon a helyeken, ahol a kötelességüket végzik, az antikrisztusok nagyon proaktívak, és felelősségteljesnek tűnnek, de amint a környezet zorddá válik, már csak a saját védelmükkel törődnek, és egyáltalán nem érdekli őket a gyülekezet munkája vagy a testvérek biztonsága. Én is pontosan így viselkedtem. Amikor a gyülekezetben nem voltak letartóztatások, nagyon energikus és proaktív voltam, és amikor sok volt a tennivaló, akár evés nélkül is elmentem öntözni az újonnan érkezetteket. De amikor a gyülekezet nagyszabú letartóztatásokkal nézett szembe, a vezetőket és az öntözőket mind elfogták, és nekem kellett volna öntöznöm az újonnan érkezetteket, visszahúzódtam és meghátráltam, attól félve, hogy a rendőrség letartóztat, halálra kínoz, és emiatt nem lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Ezért nem akartam elmenni öntözni az újonnan érkezetteket, és bár világosan tudtam, hogy az elbocsátott öntöző felelőtlen, mégis rá akartam sózni az újonnan érkezetteket, hogy ebben a kritikus pillanatban elmenekülhessek. A saját biztonságomat mindenek fölé helyeztem, és egyáltalán nem törődtem azzal, hogy a gyülekezet munkája kárt szenved-e, vagy hogy az újonnan érkezettek képesek lesznek-e szilárdan megállni. Láttam, hogy valóban hiányzik belőlem az emberi mivolt és a lelkiismeret, és hogy a beállítottság, amit felfedtem, pont olyan volt, mint egy antikrisztusé – rendkívül önző és hitvány! Ha nem tartok bűnbánatot, továbbra is lemondok a kötelességemről, és dezertőrként viselkedem a kritikus pillanatokban, végül ki fognak iktatni.

Később olvastam egy részletet Isten szavaiból, és némi megértésre tettem szert a halálfélelem kérdésében, és megtudtam, hogyan kell kezelnem azt. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Az Úr evangéliumát terjesztették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték, szidalmazták, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. Ne arról beszéljünk, hogy végül mi lett a sorsa ama mártíroknak, vagy hogy Isten miként határozta meg a viselkedésüket, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett számukra a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejezték be az életüket? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve óriási árat fizettek Isten munkájának terjesztéséért, de végül megölte őket a Sátán. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel, pedig pontosan ez történt velük. Ez volt az, amit Isten megengedett. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles teljesíteni). Isten szavain elgondolkodva mélyen megindultam. Láttam, hogy a korszakokon át azok a szentek, akik Isten evangéliumát népszerűsítették, üldöztetéssel szembesültek a hatalmon lévők részéről. Néhányukat lovakkal vonszoltak halálra, másokat halálra köveztek, és megint másokat fejjel lefelé feszítettek keresztre, de a halál fenyegetésével szemben sem korlátozta őket a sötétség befolyása, és halálukig kitartottak a kötelességükben, nem tagadták meg Isten nevét, és nem árulták el Őt. Az életüket használták fel arra, hogy gyönyörű és hangzatos bizonyságot tegyenek Istenről. A haláluk értékes és értelmes volt. Bár emberi szemmel nézve fizikailag meghaltak, az igazságosságért üldözték őket, és Isten elismeri őket, és emlékszik rájuk. Arra gondoltam, hogy képes voltam elfogadni Isten utolsó napokban végzett munkáját, és teremtett lényként végezni a kötelességemet, és hogy ez Isten kegyelme. Teremtett lényként viszonoznom kell Isten szeretetét, és jól kell végeznem a kötelességemet. Ha Isten megengedné, hogy a rendőrség letartóztasson, az egyben lehetőség lenne arra, hogy bizonyságot tegyek Istenről. Még ha a rendőrség valóban halálra is kínozna, az is Isten engedélyével történne. Szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Istenért, mert az életemet Istentől kaptam, és akár élek, akár halok, hagynom kell, hogy Isten vezényeljen, és alá kell vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Ellenkező esetben, ha az életemet dédelgetném és magamat védeném, és a kritikus pillanatokban nem végezném a kötelességemet, nem támogatnám és öntözném az újonnan érkezetteket, akkor vétket követnék el Isten előtt, és már túl késő lenne a megbánáshoz. Bár a testem talán nem halna meg, Isten olyannak látna, aki elvesztette a bizonyságát, és elárulta Őt, és én úgy élnék tovább, mint egy élőhalott. Ezt megértve a szívemet többé nem korlátozta a halálfélelem.

Egy este olvastam egy másik részletet Isten szavaiból, amely így szól: „A Sátán sohasem merészelt véteni Isten hatalma ellen, hanem mindig figyelmesen meghallgatta Isten utasításait és konkrét parancsait, és engedelmeskedett azoknak, sohasem merészelve szembeszegülni velük, és természetesen nem merészelve szabadon megmásítani Isten bármely utasítását. Ilyen korlátokat szabott Isten a Sátánnak, és így a Sátán soha nem merte ezeket a korlátokat áthágni. Ez talán nem Isten hatalmának nagysága? Ez nem bizonyságtétel Isten hatalmáról? A Sátán sokkal inkább tisztában van azzal, hogyan kell viselkedni Istennel szemben, és hogyan kell Istenre tekinteni, mint az emberiség, így a szellemi birodalomban a Sátán nagyon is világosan látja Isten státuszát és hatalmát, és mélységesen tudatában van Isten hatalma nagyságának és az Ő hatalomgyakorlása mögött álló elveknek. Egyáltalán nem meri figyelmen kívül hagyni, sem bármilyen módon megszegni azokat, sem bármit tenni, ami vét Isten hatalma ellen, és semmilyen módon nem meri kihívni Isten haragját. Bár természete gonosz és arrogáns, a Sátán soha nem merte átlépni az Isten által neki szabott határokat és korlátokat. Több millió éven keresztül szigorúan betartotta ezeket a határokat, betartott minden parancsot és utasítást, amelyet Istentől kapott, és soha nem merészelt túlkapást elkövetni. Bár a Sátán rosszindulatú, sokkal bölcsebb, mint a romlott emberiség; ismeri a Teremtő identitását, és ismeri a saját határait. A Sátán »engedelmes« cselekedeteiből látható, hogy Isten hatalma és ereje mennyei rendeletek, amelyeket a Sátán nem hághat át, és pontosan Isten egyedülálló volta és hatalma az oka annak, hogy minden dolog rendezett módon változik és szaporodik, hogy az emberiség az Isten által megszabott pályán élhet és sokasodhat, és ezt a rendet egy személy vagy tárgy sem boríthatja fel, és egy személy vagy tárgy sem képes megváltoztatni ezt a törvényt – hiszen mind a Teremtő kezéből, a Teremtő elrendelésétől és hatalmából származnak” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavaiból láttam Isten hatalmát és nagy erejét. Minden dolog és esemény Isten irányítása alatt áll, és bármennyire féktelenül tombol is a nagy vörös sárkány, Isten engedélye nélkül nem merészelne minket tetszése szerint elfogni, mert nem lépheti túl az Isten által szabott határokat és korlátokat. Ez Isten egyedülálló hatalma. Eszembe jutott, ahogy Mózes kivezette az izraelitákat Egyiptomból, előttük a Vörös-tenger, mögöttük a fáraó serege. Az emberi képzelődések számára lehetetlennek tűnt, hogy az izraeliták megmeneküljenek, de amikor szorult helyzetbe kerültek, Isten kettéválasztotta a Vörös-tengert, és szárazfölddé változtatta, az izraeliták pedig biztonságban átkeltek, míg az egész egyiptomi sereg a vízbe fulladt. Láttam Isten hatalmát és nagy erejét, és azt is láttam, hogy Isten volt az, aki menekülési útvonalat biztosított az izraelitáknak, és hogy Neki semmi sem nehéz. Az üldöztetéssel és a viszontagságokkal szemben Isten a nagy vörös sárkányt is szolgálóként használta, hogy tökéletesítse a hitemet, és bármilyen veszélyes is volt a helyzet, Istenre kellett támaszkodnom, és jól kellett végeznem a kötelességemet.

Két hónappal később egy júdás árulása miatt a környezet egyre zordabbá vált, és közel száz embert letartóztattak. Azoktól, akiket letartóztattak, majd szabadon engedtek, megtudtam, hogy a rendőrség többször is érdeklődött a hollétem felől. Arra gondoltam, hogy mivel gyülekezetvezetőnek választottak, ha valóban letartóztatnának, a rendőrség biztosan megkínozna. Azon tűnődtem, hogy ha nem bírnám ki, és agyonvernének, akkor a sokéves hitem Istenben nem érne véget? Amikor erre gondoltam, rájöttem, hogy még mindig ragaszkodom az életemhez. Ezért imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy védje meg a szívemet. Eszembe jutott egy film, „Az én történetem, a mi történetünk” című, és gyorsan be is tettem. Láttam, hogy a testvéreket a rendőrség megkínozta Isten szavainak továbbadásáért, de ők inkább a halált választották, mintsem hogy meghajoljanak a Sátán előtt. Különösen a végén, amikor inkább meghaltak, minthogy aláírják a „Három Nyilatkozatot” és elárulják Istent, erős és hangzatos bizonyságot tettek. Mélyen megihletett, és elhatároztam, hogy ha egy nap valóban letartóztatna a rendőrség, akkor a filmben szereplő testvérekhez hasonlóan, még ha az a halálomat is jelentené, akkor sem kötök majd kompromisszumot a Sátánnal, hogy gyönyörű bizonyságot tegyek Isten szívének megnyugtatására. Ezután valóban közöltem az igazságot az újonnan érkezetteknek, segítve nekik átlátni a Sátán cselvetésein, és fokozatosan néhány újonnan érkezett képessé vált arra, hogy rendesen részt vegyen az összejöveteleken.

A nagy vörös sárkány letartóztatásainak és üldözésének megtapasztalása felfedte a valódi érettségemet, valamint az önző és hitvány sátáni beállítottságomat. Ez lehetővé tette, hogy jobban megértsem magam, és megértettem, hogy a letartóztatásokat és az üldöztetést Isten engedélyezi, és hogy Isten ezeket a dolgokat a hitünk és szeretetünk tökéletesítésére használja. Tudom, hogy a jövőben még nagyobb üldöztetésen és viszontagságokon fogok keresztülmenni, de hiszem, hogy minden Isten kezében van, és bármi is történjen, teremtett lényként jól fogom végezni a kötelességemet, és bizonyságot teszek Istenről.