2023. március 6-ára a vezető megbeszélt egy összejövetelt velem és több munkatársammal. Általában mindig vártam ezeket az összejöveteleket, arra gondolva, hogy beszélgethetünk arról, hogyan fogjuk fel és értelmezzük Isten szavait, tapasztalatot cserélhetünk, megvitathatjuk a munkánk során felmerült különféle problémákat és nehézségeket, és tanulhatunk egymás erősségeiből, hogy pótoljuk a hiányosságainkat – ami nagyszerű dolog volt. Ezúttal azonban volt bennem egy kis aggodalom. Visszagondoltam arra, hogy az elmúlt két hónapban a vezető több problémára is rámutatott a munkámban, nevezetesen, hogy az evangelizációs munka lassan halad, hogy nem gondoztam időben azokat, akiket tehetségesnek találtak, sőt, hogy az összejöveteleken tartott közösségvállalásaimban felmagasztalom és fitogtatom magam, és hogy egy antikrisztus útján járok. Arra gondoltam: „Ha a vezető ezen az összejövetelen megkérdezi, hogyan éltem meg a dolgokat az utóbbi időben, hogyan javítottam ki ezeket az eltéréseket, és hogyan ültettem gyakorlatba az igazságot, és tegyük fel, nem tudok mit mondani, akkor azt fogja vajon gondolni, hogy nem végzem jól a munkámat, és gyenge az életbe való belépésem? Mit fog gondolni rólam ő és a munkatársaim?” Ettől a gondolattól nagyon ideges lettem, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy mely feladatokat nem követtem nyomon, vagy melyeket nem láttam át. Úgy gondoltam, gyorsan tisztába kell jönnöm ezekkel az összejövetel előtt. Ezenkívül a múltkor a vezető rámutatott arra a problémámra, hogy felmagasztalom és fitogtatom magam. Bár ezután olvastam valamennyit Isten szavaiból, nem összpontosítottam az önvizsgálatra és a belépésre. Azon tűnődtem: „Ha nem tudok valódi megértést megosztani, a vezető azt fogja vajon mondani, hogy még a metszéssel szembesülve sem figyelek az önvizsgálatra, és nem vagyok olyan ember, aki az igazságot keresi? Jobb, ha újra megnézem Isten szavainak azokat a részeit, amiket korábban olvastam, és elgondolkodom rajtuk, és igyekszem majd mélyebb felismeréseket megfogalmazni. Így a vezető láthatja, hogy bár sok probléma van a kötelességem teljesítésében, és romlott beállítottságokat fedek fel, utána mégis képes vagyok keresni az igazságot, és valamilyen mértékben gyakorlatba ültetni azt. Így helyreállíthatom a rólam alkotott képet a vezető szemében.”

Az összejövetel napján a vezető a szokásos módon az állapotunkról kezdett velünk beszélgetni. Azt gondoltam magamban: „Hadd beszéljenek először a munkatársak, hogy halljam, milyen tapasztalatokra és megértésre tettek szert. Meríthetek némi világosságot a közösségvállalásukból, és kihasználhatom az alkalmat, hogy jobban átgondoljam a saját tapasztalataimat és megértésemet.” Amikor hallottam, milyen gyakorlatias a munkatársaim közösségvállalása, kissé ideges lettem, és arra gondoltam: „Ha nem beszélek jól, a vezetőnek csak még rosszabb véleménye lesz rólam.” Ez a gondolat megnehezítette, hogy megnyugodjak, és elkezdtem azon töprengeni, hogyan fejezhetném ki magam világosabban és mélyebben a közösségvállalásom során. De bármennyit is gondolkodtam rajta, a megértésem ugyanolyan sekélyes maradt, mint korábban, ami miatt kissé elcsüggedtem: „Hagyjuk. Csak azt fogom megosztani, amit értek.” De aztán arra gondoltam: „Már amúgy is rossz benyomást tettem a vezetőre. Ha meghallja, milyen sekélyes a megértésem, azt fogja vajon gondolni, hogy nem végzem jól a munkámat, és nincs életbe való belépésem, és felmerül benne, hogy megfigyelés alá helyezzen, vagy akár el is bocsásson? Ha elbocsátanak, mit fognak gondolni rólam a testvérek? Nem, jobb képet kell mutatnom.” Amikor rám került a sor, hogy megosszam az állapotomat és a megértésemet, mély megértést akartam bemutatni, de minél tovább beszéltem, annál zavarosabban fogalmaztam. Amikor befejeztem, a vezető azt mondta: „Miután meghallgattam mindazt, amit megosztottál, még mindig nem látom tisztán, hogy mi a helyzet veled valójában.” Egy munkatársam is hozzátette: „Kicsit negatívnak tűnsz. Ha valóban van megértésed és belépésed, nem kellene negatívnak lenned.” Abban a pillanatban forró lett az arcom, és legszívesebben a föld alá bújtam volna. Azt gondoltam magamban: „Nagyszerű, nemcsak hogy nem sikerült jó benyomást tennem, de még jobban le is járattam magam.” Minél többet gondolkodtam ezen, annál kínosabban éreztem magam. Már csak azt reméltem, hogy hamar vége lesz az összejövetelnek. A vezető ezután nem kérdezett többet az állapotomról, és arról kezdett érdeklődni, hogyan kezeltem egy jelentést. Azt gondoltam magamban: „Eléggé ismerem a helyzetet ezzel a jelentéssel kapcsolatban, így beszélhetek erről az ügyről, hogy egy kicsit dicsekedjek. De mivel a nővér, aki a társam volt, szintén érintett volt, ha ő beszél először, a vezető nem fogja azt gondolni, hogy ő volt az, aki közösséget vállalt a helyzetről és kezelte azt? Nem, nekem kell először beszélnem. Már lejárattam magam, szóval ezúttal vissza kell nyernem a becsületemet.” Ezt gondolva közbevágtam, hogy válaszoljak. De a nagy igyekezetben, hogy jó benyomást tegyek, végül nem tudtam világosan kifejezni magam. A nővér, akivel párban dolgoztam, volt az, aki tisztázta a dolgokat néhány kiegészítő közösségvállalással. Abban a pillanatban nagyon rosszul éreztem magam – én akartam átvenni a vezetést és megmutatni magam, de a végén csak még jobban lejárattam magam. Aznap este, ahogy a napi eseményeken gondolkodtam, sehogy sem tudtam lenyugtatni az elmémet, bármennyire is próbáltam. Nem tudtam nem arra gondolni újra, hogyan nyerhetném vissza az elvesztett büszkeségemet. De minél jobban erre koncentráltam, annál zaklatottabb lettem, és köd szállt az agyamra.

Másnap reggel az áhítatom során olvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „Gyakran megvizsgáljátok a viselkedéseteket és a szándékaitokat a dolgok végzése és kötelességeitek teljesítése közben? (Ritkán.) Ha csak ritkán tartotok önvizsgálatot, vajon fel tudjátok ismerni romlott beállítottságokat? Vajon meg tudjátok érteni a valódi állapototokat?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, elkezdtem megvizsgálni magam, és rájöttem, hogy a szándékaim ezzel az összejövetellel kapcsolatban nem voltak helyesek. Arra akartam használni a tapasztalataimról és megértésemről szóló közlésemet, hogy megmutassam magam, és benyomást tegyek másokra. Minél többet gondolkodtam a szándékaimon és a viselkedésemen, annál inkább éreztem, hogy a viselkedésem az összejövetel alatt csalárd elemeket tartalmazott, és hogy megtévesztő voltam. Ezt megvizsgálva dilemmába kerültem. „Elmondjam-e a vezetőnek a mai összejövetelen a tegnapi állapotomat?” – gondoltam. „Ha elmondom, mit fog gondolni rólam a vezető és a munkatársaim, tudva, hogy ilyen aljas szándékaim voltak az összejövetel alatt? De ha nem teszem, Isten mit fog gondolni rólam?” Hosszú töprengés után úgy döntöttem, elmondom a vezetőnek a tegnapi valós állapotomat. Azonban akkor négyszemközt beszéltem vele, mert túlságosan zavarban voltam, hogy a munkatársaim előtt beszéljek róla.

Később, ahogy tovább gondolkodtam azon, amit az összejövetel alatt felfedtem, eszembe jutott, ahogyan Isten leleplezi a farizeusok képmutatását, és megtaláltam Istennek ezen szavait: „Hogyan jellemezhetők a farizeusok? Ők olyan emberek, akik képmutatók, teljes mértékben hamisak, és megjátsszák magukat mindenben, amit csak tesznek. Milyen szerepet játszanak? Úgy tesznek, mintha jók, kedvesek és pozitívak lennének. Vajon tényleg ilyenek? Szó sincs róla. Mivel képmutatók, minden, ami megnyilvánul és feltárul bennük, hamis; mindez csak színlelés – ez nem az igazi arcuk. Hová van elrejtve az igazi arcuk? Mélyen a szívükbe van elrejtve, hogy mások soha ne lássák meg. Minden külsőség csak színjáték, minden hamis, de csak az embereket tudják becsapni, Istent nem tudják becsapni. Ha az emberek nem törekszenek az igazságra, ha nem gyakorolják és nem tapasztalják Isten szavait, akkor nem tudják igazán megérteni az igazságot, és így bármilyen szépen hangzanak is a szavaik, ezek a szavak nem igazságvalóságok, hanem szavak és doktrínák. Vannak, akik csak arra összpontosítanak, hogy szavakat és doktrínákat szajkózzanak, majmolják azt, aki a legkiválóbb prédikációkat tartja, melynek eredményeként alig néhány év alatt egyre magasabb szinten mondják fel a szavakat és doktrínákat, és sokan csodálják és tisztelik őket, majd elkezdik álcázni magukat, és nagy figyelmet fordítanak arra, amit mondanak meg tesznek, különösen istenfélőnek és lelkinek mutatják magukat. Ezeket az úgynevezett spirituális elméleteket használják fel arra, hogy álcázzák magukat. Bárhová is mennek, mindenhol csak erről beszélnek, mutatós dolgokról, amelyek illeszkednek az emberek elképzeléseihez, de amelyekből hiányzik az igazságvalóság. És azáltal, hogy ezeket prédikálják – olyan dolgokat, amelyek összhangban vannak az emberek elképzeléseivel és ízlésével –, sok embert félrevezetnek. Mások számára az ilyen emberek nagyon istenfélőnek és alázatosnak tűnnek, de valójában ez csak színlelés; toleránsnak, elnézőnek és szeretetteljesnek tűnnek, de valójában ez csak szerepjátszás; azt mondják, hogy szeretik Istent, de valójában ez csak színjáték. Mások szentnek hiszik az ilyen embert, de ez valójában színlelés. Hol lehet találni egy olyan embert, aki igazán szent? Az emberi szentség egészében hamis. Az egész csak színjáték, színlelés. Kívülről úgy tűnik, hogy hűségesek Istenhez, de valójában csak színészkednek, hogy mások lássák. Amikor senki sem figyel, a legkevésbé sem hűségesek, és minden felületes, amit tesznek. Látszólag feláldozzák magukat Istenért, és elhagyják családjukat meg karrierjüket. De titokban mit tesznek? Saját vállalkozást vezetnek, és a gyülekezetben a saját tevékenységüket működtetik, hasznot húznak a gyülekezetből, és titokban lopják az adományokat, azzal az ürüggyel, hogy Istenért dolgoznak... Ezek az emberek a modern képmutató farizeusok” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavai leleplezik, hogy a farizeusok képmutatók, és mesterien álcázzák magukat. Beszédük és tetteik mögött rejtett indítékok és célok húzódnak meg. Nem Isten útját követik, hanem szavakat és doktrínákat hirdetnek, hogy magukat mutogassák. Látszólagos jó viselkedésük álarca mögé bújnak, hogy ezáltal alázatosnak, szeretőnek és másokkal szemben türelmesnek tűnjenek. Sőt, az utcasarkokon állva imádkoznak, hogy mások lássák a jámborságukat, és Istent szerető embereknek tartsák őket. A farizeusok azzal a szándékkal és céllal álcázzák és ékesítik magukat, hogy félrevezessenek másokat, elnyerjék az emberek csodálatát és támogatását, mindezt azért, hogy fenntartsák saját státuszukat. Elgondolkodva azon, amit felfedtem, rájöttem, hogy a farizeusokhoz hasonló voltam. Az előző összejövetelen a vezető rámutatott a munkámban lévő problémákra. Aggódva amiatt, hogy a vezetőnek negatív véleménye van rólam, ezen az összejövetelen jobban akartam teljesíteni, hogy helyreállítsam a rólam alkotott képet a szemében. Néhány feladatot nem kezeltem megfelelően, és nem láttam át a részleteket. Attól tartva, hogy a vezető átlát ezen, gyorsan lépéseket tettem, hogy utánajárjak a részleteknek, és a szokásosnál szorgalmasabb voltam a munkámban és az összejöveteleken. A célom az volt, hogy a vezető azt gondolja, mégiscsak képes vagyok némi tényleges munkát végezni. Beláttam, hogy amikor szorgalmasan igyekeztem utánajárni a munkának, és a közösségvállalásaimmal megoldani a problémákat, azt nem azért tettem, hogy jól végezzem a kötelességemet és tekintettel legyek Isten szándékaira, hanem inkább azért, hogy helyreállítsam a rólam alkotott képet a vezető szemében, és elnyerjem a munkatársaim csodálatát. Igazán önző és csalárd voltam! Elgondolkodva a kötelességem végzése közbeni megnyilvánulásaimon, rájöttem, hogy sokszor cselekedtem a büszkeségem védelmében és azért, hogy jó színben tüntessem fel magam mások előtt. Még olyan esetek is voltak, amikor a vezető utánajárt a munkának, és én még nem végeztem el néhány feladatot, de mivel aggódtam, hogy esetleg azt mondja, nem vagyok hatékony, hazudtam, és azt mondtam, hogy már utánajárok a dolognak, majd utána siettem elvégezni a munkát. Visszagondolva arra, amit legtöbbször felfedtem, és az összejövetel alatti teljesítményemre, eléggé zaklatott lettem. Lepleztem a valódi énemet, álcáztam magam és képmutató voltam, hogy megvédjem a büszkeségemet. Miben különböztem én a farizeusoktól?

Később Isten szavaiból kerestem ki olyan részeket, amelyek az állapotommal kapcsolatosak, és egy bizonyos szakasz mélyen megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok meglehetősen érzékenyek, amikor a más emberek között elfoglalt státuszukról van szó. Egy csoport tagjaiként nem hiszik, hogy a koruk és a fizikai egészségük bármilyen jelentőséggel is bír. Amit fontosnak vélnek, az az, hogy miként látja őket a többség, hogy a többség időt ad-e nekik és helyet biztosít-e nekik a beszédükben és a tetteikben, hogy a státuszuk és a pozíciójuk magas vagy átlagos-e a többség szívében, hogy a többség magasan állónak vagy hétköznapinak, illetve semmi különösnek látja-e őket és így tovább; hogy a többség szerint milyenek az Istenbe vetett hitük bizonyítékai, mennyire nyomatékosak a szavaik az emberek között, vagyis hány ember ismeri el őket, hány ember dicséri őket, támogatja őket, hallgatja őket odafigyeléssel és szívleli meg, miután valamit mondanak; sőt, hogy a többség vajon olyannak látja-e őket, akiknek nagy vagy kicsi a hite, hogy milyen elszántsággal viselik a szenvedést, mennyi mindenről mondanak le és mennyit áldoznak, mennyire járulnak hozzá Isten házához, hogy vajon az Isten házában elfoglalt pozíciójuk magas vagy alacsony-e, mit szenvedtek a múltban és milyen fontos dolgokat tettek – ezek a dolgok foglalkoztatják őket a leginkább. [...] Az antikrisztusok főként arra koncentrálnak, hogy erőfeszítéseket tegyenek azzal, hogy prédikációkat tartanak, illetve azzal, hogy miként magyarázzák Isten szavait oly módon, ami dicsekvésre ad nekik lehetőséget és arra késztet másokat, hogy nagyra tartsák őket. Miközben ezt az erőfeszítést teszik, nem keresik azt, hogy miként értsék meg az igazságot és miként lépjenek be az igazságvalóságba, hanem inkább azon töprengenek, hogy miként jegyezzék meg ezeket a szavakat, miként dicsekedhetnek el még több embernek az erősségeikkel, hogy még több ember tudomására jusson, hogy ők aztán tényleg valakik, hogy nem csupán hétköznapi emberek, hogy ügyesek, hogy magasabban állnak a hétköznapi embereknél. Az antikrisztusok efféle elgondolásokat, szándékokat és nézeteket dédelgetve élnek az emberek között, és mindenféle dolgokat tesznek. Mivel ilyenek a nézeteik, valamint ilyenek a törekvéseik és az ambícióik, nem tehetnek mást, mint hogy mindenféle kicsi és nagy jó viselkedésformát, helyes szólást és jócselekedetet produkálnak” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok kizárólag azért végzik a kötelességüket, hogy magas státuszra tegyenek szert az emberek között, és a szavaikkal és tetteikkel elnyerjék az elismerésüket és csodálatukat. A státuszuk biztosítása érdekében lemondanak dolgokról, feláldozzák magukat, szenvedéseket viselnek el és árat fizetnek, és sok jótettet cselekszenek. Sőt, energiát fektetnek Isten szavainak tanulmányozásába, felvértezik magukat szavakkal és doktrínákkal, hogy aztán mások előtt hirdethessék azokat. Amikor magamat hozzájuk hasonlítottam, rájöttem, hogy én is ugyanolyan vagyok. A büszkeségemet és a státuszomat minden más elé helyeztem. Miután a kötelességem végzése közbeni hibáim és hiányosságaim lelepleződtek, mindenféle módon próbáltam visszaszerezni a tekintélyemet. Nyilvánvalóan nem összpontosítottam korábban arra a problémára, hogy felmagasztalom és fitogtatom magam, és nem is volt igazi megértésem, de mégis megpróbáltam álcázni és szépíteni magam, megtévesztve ezzel a testvéreket. Láttam, milyen csalárd vagyok. Ez a fajta cselekvés lényegében Isten megtévesztése volt, amit Ő megvet és elítél. Ettől a gondolattól félelem fogott el, és rájöttem, hogy ha nem változtatok az állapotomon, Isten vissza fog utasítani.

Később elgondolkodtam azon, hogy mindig is jó képet akartam fenntartani magamról az emberek szemében, és rájöttem, hogy a Sátán olyan mérgei irányítottak, mint „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Eszembe jutott, hogy Isten nemrég közösséget vállalt az igazságnak erről az aspektusáról, ezért kerestem vonatkozó részeket Isten szavaiban, hogy elolvassam őket. Mindenható Isten azt mondja: „A szólásnak, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«, az a célja, hogy arra késztesse az embereket, hogy jelentőséget tulajdonítsanak a ragyogó és színes oldaluk megélésének és annak, hogy több olyan dolgot tegyenek, amitől jól festenek – ahelyett, hogy rossz vagy becstelen dolgokat tennének vagy lelepleznék a rút oldalukat –, illetve, hogy megakadályozza őket abban, hogy büszkeség és méltóság nélkül éljenek. Az ember a jó hírneve, a büszkeség és a becsület kedvéért nem hordhat össze mindenfélét magáról, arról nem is beszélve, hogy a sötét oldaláról és a szégyenteljes aspektusairól beszéljen másoknak, hiszen az embernek büszkeséggel és méltósággal kell élnie. Ahhoz, hogy méltósága legyen, az embernek jó hírnévre van szüksége, a jó hírnévhez pedig színlelnie kell, és jelmezt kell öltenie. Vajon ez nem áll ellentétben a becsületes emberként való viselkedéssel? (De igen.) Amikor becsületes emberként viselkedsz, az, amit teszel, szöges ellentétben áll a szólással, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«. Ha becsületes emberként akarsz viselkedni, ne tulajdoníts jelentőséget a büszkeségnek; az ember büszkesége fabatkát sem ér. Az igazsággal szembesülve az embernek le kell lepleznie magát, nem pedig színlelnie vagy hamis képet festenie. Az ember fel kell tárja Istennek a valódi gondolatait, az általa elkövetett hibákat, az igazságalapelveket sértő aspektusokat és így tovább, és a testvéreinek is fel kell fednie ezeket a dolgokat. Nem arról van szó, hogy az ember a hírneve kedvéért éljen, hanem inkább azért, hogy becsületes emberként viselkedjen, az igazságra való törekvés kedvéért éljen, azért éljen, hogy valódi teremtett lény legyen, valamint azért, hogy eleget tegyen Istennek és megmeneküljön. Ha azonban nem érted ezt az igazságot és nem érted Isten szándékait, jellemzően a családod által beléd ültetett dolgok dominálnak. Tehát, amikor valami rosszat teszel, leplezed azt és színlelsz, arra gondolván: »Nem beszélhetek erről, és azt sem engedem, hogy bárki más, aki tud róla, bármit is mondjon. Ha bármelyikőtök mond bármit, nem hagyom, hogy egykönnyen megússza. A hírnevem az első. Az élet mit sem ér, ha nem a hírnévért élünk, az ugyanis minden másnál fontosabb. Ha az ember elveszíti a jó hírnevét, az összes méltóságát elveszíti. Tehát nem mondhatod el úgy, ahogy van, színlelned kell, el kell fedned a dolgokat, különben elveszíted a jó hírnevedet és a méltóságodat, az életed pedig értéktelenné válik. Ha senki sem tisztel, akkor csak értéktelen, olcsó szemét vagy.« Azzal, hogy így gyakorolsz, vajon lehetséges becsületes emberként viselkedned? Lehetséges, hogy teljesen nyílt légy és boncolgasd magad? (Nem, nem az.) Azzal, hogy így teszel, nyilvánvalóan ahhoz a szóláshoz tartod magad, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg« – amit a családod ültetett beléd” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). „A család nem csupán egy-két szólással kondicionálja az embereket, hanem egy egész sereg jól ismert idézettel és aforizmával. Gyakran emlegetik például a családod idősebb tagjai és a szüleid azt a szólást, hogy »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«? (Igen.) Azt mondják neked, hogy: »Az embereknek a hírnevükért kell élniük. Az emberek semmi másra nem törekszenek az életük során, csak hogy jó hírnevet szerezzenek mások körében és jó benyomást keltsenek. Bárhová is mész, légy nagylelkűbb a köszöntésekben, a kedveskedésben és a dicséretekben, és mondj több kedves szót. Ne sértsd meg az embereket, hanem tegyél több jót és kedves cselekedetet.« Ez a család által gyakorolt konkrét kondicionáló hatás bizonyos befolyással van az emberek viselkedésére és magatartásuk alapelveire, azzal az szükségszerű következménnyel, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a hírnévnek és a nyereségnek. Vagyis, nagy jelentőséget tulajdonítanak a saját hírnevüknek, tekintélyüknek, az általuk az emberek elméjében keltett benyomásnak, valamint annak, hogy mások megbecsüljenek mindent, amit tesznek, illetve minden általuk kifejezett véleményt. Azzal, hogy nagy jelentőséget tulajdonítasz a hírnévnek és a nyereségnek, akaratlanul is kevés jelentőséget tulajdonítasz annak, hogy az általad végrehajtott kötelesség vajon összhangban áll-e az igazsággal és az alapelvekkel, hogy eleget teszel-e Istennek vagy sem, valamint, hogy megfelelően végzed-e a kötelességedet. Kevésbé fontosként és alacsonyabb prioritásúként tekintesz ezekre a dolgokra, miközben a családod által beléd ültetett szólás, miszerint »ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét«, rendkívül fontossá válik számodra. [...] Mindaz, amit teszel, nem az igazság gyakorlásáért történik, nem annak érdekében, hogy eleget tegyél Istennek, hanem a saját hírneved miatt. Ily módon ténylegesen mivé lett minden, amit teszel? Ténylegesen vallásos cselekedetté lett. Mivé lett a lényeged? Egy farizeus archetípusává váltál. Mivé lett az utad? Az antikrisztusok útjává lett. Isten így definiálja ezt. Tehát mindannak a lényege, amit teszel, szennyezetté vált, többé nem ugyanaz; nem gyakorlod az igazságot és nem törekszel rá, hanem helyette hírnévre és nyereségre törekszel. Végső soron, ami Istent illeti, a kötelességed végrehajtása – egyszóval – elégtelen. Miért van ez? Azért, mert csak a saját hírnevednek szenteled magad, nem pedig annak, amit Isten rád bízott, sem pedig a teremtett lényi kötelességednek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Mindvégig a Sátán olyan filozófiái és törvényei szerint éltem, mint „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Fiatalkoromban a szüleim gyakran mondták azt: „Az ember a büszkeségéért él”, és gyakran mondtak olyasmit, hogy: „Nézd meg X. Y. gyerekét, szégyent hoz a szüleire.” Ettől kezdve megértettem, milyen fontos megvédeni a büszkeségemet és jó hírnevet szerezni. Megtanultam, hogy amikor másokkal érintkezem, figyelnem kell az arckifejezésüket és a hangulatukat, és a szavaimat, tetteimet az ő ízlésükhöz kell igazítanom. Amikor ezzel kiérdemeltem a környezetem dicséretét, és jó hírnevet szereztem, még jobban azonosultam ezekkel a sátáni filozófiákkal és törvényekkel, és azt hittem, hogy az ilyen életmód dicsőséget hoz. Miután hívő lettem, szintén gyakran beszéltem és cselekedtem a büszkeségem védelmében, folyamatosan jó képet akartam kialakítani magamról a testvérek szívében, és elnyerni a csodálatukat. Az előző összejövetelen a vezető sok problémámra rámutatott. Hogy visszaszerezzem a büszkeségemet, és megmutassam a vezetőnek, hogy megváltoztam, az egész összejövetel alatt folyamatosan tettettem magam és lepleztem a valódi énemet, nem voltam hajlandó feltárni a valódi állapotomat és a munkám hiányosságait. Annak ellenére, hogy a problémáim lelepleződtek és a vezető átlátott rajtam, még mindig kerestem a módját, hogy visszanyerjem az elvesztett becsületemet. A büszkeségre és a státuszra való törekvés egyre képmutatóbbá és csalárdabbá tett. Mindenben arra összpontosítottam, hogyan tartsam fenn a büszkeségemet és a státuszomat, anélkül, hogy Isten házának érdekeit figyelembe vettem volna. Az igazságalapelvekre sem fektettem hangsúlyt, hiányzott belőlem a kötelességeim iránti teherérzet és felelősség. Például ezen az összejövetelen is lepleztem a valódi állapotomat és a munkám hiányosságait. A vezető nem tudta azonosítani a problémáimat, így nem tudott segíteni nekem, és a munkámban lévő eltéréseket és hiányosságokat nem lehetett időben orvosolni. Ekkor rájöttem, hogy ezek szerint a sátáni mérgek szerint élni és a büszkeségre, státuszra törekedni nem a helyes út; ez csak arra készteti az embert, hogy fellázadjon Isten ellen, ellenálljon Neki, és végül Isten kiiktassa őt. Miután ezt felismertem, már nem akartam, hogy a Sátán továbbra is megrontson és kihasználjon, ami tönkretenné az esélyemet az igazság elnyerésére és a megmenekülésre. Félre akartam tenni a büszkeségemet és a státuszomat, és Isten követelményei szerint arra törekedni, hogy becsületes ember legyek.

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy a büszkeség és a státusz elengedéséhez vezető út azzal kezdődik, hogy becsületes emberré válok. Ez azt jelenti, hogy nem leplezem és nem álcázom a hiányosságaimat és a romlottságomat, hanem nyíltan felvállalom azokat, és keresem az igazságot a megoldásukra. Csak így van lehetőségem arra, hogy levessem a romlott beállítottságaimat, kijavítsam a törekvéseimmel kapcsolatos téves nézeteimet, és úgy végezzem a kötelességeimet, hogy megvédjem Isten házának érdekeit.

2023 augusztusában a kötelességeim módosítása miatt Csang Csin nővérrel kezdtem együttműködni, és közösen voltunk felelősek egy gyülekezetért. Mivel a munka átvételekor annak egy része ismeretlen volt számomra, nagyon szerettem volna segítséget kérni Csang Csintől. Azonban aggódtam, hogy ha kérdéseket teszek fel neki, az leleplezi a hiányosságaimat, és arra gondoltam, hogy talán azt mondaná: „Korábban is voltál gyülekezetvezető, hogy lehet, hogy úgy tűnik, semmit sem tudsz? Ez elég gyenge teljesítmény.” Ahogy ezek a gondolatok felmerültek bennem, inkább magamban tartottam a problémát, és arra gondoltam: „Hagyjuk. Majd egyedül rájövök.” Eltelt pár nap, és még mindig voltak a munkának olyan részei, amiket nem értettem. Kezdtem szorongani, és ekkor jöttem rá, hogy csak azért vonakodtam megkérdezni Csang Csint, hogy a büszkeségemet védjem és színleljek. Eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból: „Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd figyelembe az egyház munkáját. Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a rangod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Csendben imádkoztam; már nem akartam a büszkeségemért élni. Odamentem és megkérdeztem Csang Csint azokról a részekről, amik zavarosak vagy nehezek voltak számomra. A közösségvállalása révén utat találtam a továbblépéshez. A későbbi együttműködés során is volt, hogy nem értettem bizonyos részeket, vagy eltérések voltak a munkámban, és a büszkeségem miatt időnként még mindig mentegetőzni akartam, vagy leplezni a hiányosságaimat. Azonban eszembe jutott, hogy Isten szereti a becsületes embereket és megveti a csalárdakat, és rájöttem, hogy gyakorolnom kell az igazságot, és Isten követelményei szerint becsületes embernek kell lennem. Csak így nyílik lehetőségem arra, hogy levessem a színlelés és a képmutatás romlott beállítottságait. Ezt szem előtt tartva hajlandó voltam fellázadni magam ellen, felvállalni a hiányosságaimat és a romlottságomat, és már kevésbé éreztem úgy, hogy korlátoz és gúzsba köt a büszkeségem védelme. Hála Istennek!