Egy nap, 2023 novemberének közepén levelet kaptam a felső vezetéstől, amelyben közölték, hogy a testvérek engem szavaztak meg kerületi vezetőnek, és megkérdezték, hogy vállalom-e ezt a kötelességet. Szembesülve ezzel a váratlan kötelességgel, a szívem hirtelen zakatolni kezdett, és erre gondoltam: „A képességem átlagos, és nem tudom jól kifejezni magam. Bár korábban már voltam vezető és dolgozó, kissé hiányos az a képességem, hogy az igazságot közöljem a problémák megoldása érdekében, és amikor prédikátor voltam, nem bocsátottam el időben a hamis vezetőket, ami káoszhoz vezetett a gyülekezetben, és ami miatt vétkeket halmoztam fel. Most engem választottak meg kerületi vezetőnek. Tudom, hogy ez a kötelesség megköveteli majd, hogy még több közösséget vállaljak az igazságról a problémák megoldása érdekében, és különböző munkákat kell majd irányítanom, valamint tisztánlátással kell rendelkeznem az emberekről. Meg tudok-e ezzel birkózni? Ha nem értem az igazságalapelveket, akadályozom és megzavarom a munkát, és a végén elbocsátanak, akkor nemcsak a valódi képességeim tárulnának fel, hanem jelentős vétkeket is hagynék magam után, és lehet, hogy nem lenne jó a sorsom vagy a rendeltetési helyem.” Folyton tétováztam, tűnődtem: „Elfogadjam ezt, vagy sem?” Aznap éjjel forgolódtam az ágyamban, képtelen voltam elaludni. A gondolat, hogy vállaljam-e ezt a kötelességet, olyan volt, mintha egy hegy nehezedett volna rám, és attól féltem, hogy ha nem végzem jól ezt a kötelességet, akkor felfednek és elbocsátanak. Isten elé járultam imádkozni: „Istenem! Tudom, hogy ezzel a kötelességgel felemeltél engem, és feltétel nélkül alá kell vetnem magam, de folyton a jövőmre, a jövőbeli kilátásaimra és útjaimra gondolok, és nem tudom magam alávetni. Kérlek, világosíts meg, hogy megértsem a Te szándékodat!”

Másnap az áhítatom alatt olvastam Isten szavainak egy részletét: „Aminek az elérése elő van írva ma számotokra, azok nem további követelmények, hanem az ember kötelessége, és az, amit minden embernek meg kellene tennie. Ha arra is képtelenek vagytok, hogy megtegyétek a kötelességeteket, vagy arra, hogy jól végezzétek azt, akkor nem bajt hoztok-e magatokra? Vajon nem a halálnak udvaroltok-e? Hogyan várhatnátok el még mindig, hogy legyen jövőtök és legyenek kilátásaitok? Isten az emberiség érdekében végzi munkáját, az ember együttműködése pedig Isten irányítása érdekében történik. Miután Isten megtette mindazt, amit meg kell tennie, az ember felé elvárás az, hogy nagylelkű legyen a gyakorlatában, és hogy együttműködjön Istennel. Isten munkájában az embernek erőfeszítést nem kímélve kell részt vennie, fel kell ajánlania hűségét, és nem szabad belemerülnie számos elképzelésbe, vagy passzívan ülnie a halált várva. Isten képes feláldozni Magát az emberért, akkor az ember miért nem tudja felajánlani hűségét Istennek? Isten egy szívvel és lélekkel van az ember iránt, akkor az ember miért nem tud felkínálni egy kis együttműködést? Isten az emberiségért munkálkodik, az ember miért nem képes hát teljesíteni néhány kötelességét Isten irányítása érdekében? Isten munkája ilyen messzire eljutott, ti mégis csak néztek, de nem cselekedtek, hallotok, de nem mozdultok. Vajon az ilyen emberek nem a kárhozat tárgyai? Isten már az embernek szentelte mindenét, akkor az ember ma miért képtelen komolyan elvégezni kötelességét? Isten számára az Ő munkája élvez legfőbb prioritást, irányításának munkája pedig a legfontosabb. Az ember legfőbb prioritása az, hogy Isten szavait gyakorlatba ültesse és teljesítse Isten követelményeit. Ezt mindannyiótoknak meg kell értenetek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy ezzel a kötelességgel Isten felemelt, és ez az én felelősségem, amely alól nem bújhatok ki. Ha kitérnék e kötelesség elől, vagy megtagadnám azt, hogy megóvjam a jövőmet és a rendeltetési helyemet, akkor elveszíteném teremtett lényként való életem valódi jelentőségét, és ha ez megtörténne, akkor az Istenben való, mindvégig tartó hitem még mindig nem vezetne végül az Ő jóváhagyásához. Visszagondoltam a prédikátorként töltött időre, amikor akadályoztam és megzavartam a munkát, és vétkeztem, Isten mégsem a vétkeim szerint bánt velem. Most a gyülekezet még mindig lehetőséget adott nekem arra, hogy vezetőként a kötelességemet végezzem, így nem bújhattam ki többé alóla. Azt gondoltam: „Kissé hiányos az a képességem, hogy az igazságot közöljem a problémák megoldása érdekében. Mindenféle nehézséggel és problémával fogok szembesülni egy vezetői szerepben, és így sok lehetőségem lesz arra, hogy gyakoroljam a problémáknak az igazsággal való megoldását. Nem jobb módja ez az önmagam képzésének és a hiányosságaim pótlásának? Ez nemcsak a szakmai képességeimet fogja javítani a különböző feladatokban, hanem az emberek felismerésében is fejlődni fogok. Ugyanakkor ez arra is motivál majd, hogy az igazságra való törekvésre összpontosítsak a kötelességemben, hogy levethessem a romlott beállítottságomat. Vajon nem Isten kegye ez számomra?” Felismertem, hogy milyen nagy Isten szeretete, és tudtam, hogy ha önző és megvetendő maradok, és megpróbálom magam megóvni azzal, hogy megtagadom a kötelességemet, akkor elárulnám Isten fáradságos szándékait. Ha ezt tenném, akkor valóban hiányozna belőlem az emberi mivolt!

Isten szavainak egy részlete jutott eszembe: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása. Az ember a kötelessége végzésének folyamata révén változik meg fokozatosan, és ezen folyamat során bizonyítja hűségét. Ily módon minél inkább képes vagy végezni a kötelességedet, annál több igazságot fogsz kapni, és annál valóságosabbá válik a kifejezésmódod” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavai világosan elmondják nekünk, hogy nem számít, valakinek mi a kötelessége, ennek nincs köze ahhoz, hogy áldásban vagy szerencsétlenségben részesül-e. Teremtett lényként a kötelesség végzése teljesen természetes és indokolt, ez a mi felelősségünk emberként, és az embereknek ezt feltétel nélkül el kell fogadniuk, és engedelmeskedniük kell. Tévesen azt hittem, hogy a vezetőket gyorsan felfedik és kirekesztik, de a valóságban, még ha nem is válok vezetővé, ha nem törekszem az igazságra, és rossz úton járok, nem fognak a végén ugyanúgy felfedni és kirekeszteni? Isten már régóta mondja, hogy a kötelesség végzésének semmi köze ahhoz, hogy valaki áldásban vagy szerencsétlenségben részesül-e, és ami számít, az az, hogy az ember az igazságra törekszik-e, és szereti-e azt. Most, hogy a testvérek engem jelöltek kerületi vezetőnek, először is el kell fogadnom ezt, és gyakorolnom kell, és a kötelességemben felmerülő problémákkal és hiányosságokkal kapcsolatban a nővértársaimmal együtt kereshetek megoldást, és ha még mindig vannak olyan területek, ahol hiányzik a tisztánlátásom, akkor a felső vezetéstől is kérhetek útmutatást. Így hát azt válaszoltam, hogy hajlandó vagyok ezt a kötelességet végezni. Amikor így gyakoroltam, elszántnak és békésnek éreztem magam.

Egy reggel láttam egy tapasztalati tanúságtétel videót, amelynek címe: Mi rejlik a vezetői szerep visszautasításának hátterében? A videóban volt egy olyan szakasz Isten szavaiból, amely nagyon is rezonált az én állapotomra. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor egy egyszerű kiigazítás történik a kötelességüket illetően, engedelmes hozzáállással kellene válaszolniuk az embereknek, és azt kellene tenniük, amit Isten háza mond nekik, illetve amire képesek, és bármit tesznek is, azt a tőlük telhető lehető legjobban, teljes szívükkel és teljes erejükből kellene megtenniük. Amit Isten tett, az nem volt tévedés. Még a kevés lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek is képesek egy ilyen egyszerű igazságot gyakorolni, az antikrisztusok képességeit azonban meghaladja. Az antikrisztusok azonnal érvekkel, okoskodással és ellenszegüléssel állnak elő, amikor a kötelességeik kiigazítására kerül sor, és nem hajlandók azt elfogadni a szívük mélyén. Akkor hát mi van a szívükben? Gyanakvás és kétely, aztán mindenféle módszert bevetve vizsgálgatnak másokat. [...] Minek bonyolítanának meg ennyire egy egyszerű dolgot? Egy oka van csupán: az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: »Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?« Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavaiból láttam, hogy amikor egy antikrisztust más kötelességbe helyeznek át, ő nincs tekintettel arra, hogy hogyan kell alávetni magát Istennek, és hogyan kell eleget tenni az Ő szándékának, hanem először azt fontolgatja, hogy ez a kötelesség előnyös-e a hírneve vagy a státusza számára, és hogy hatással lesz-e a sorsára és a rendeltetési helyére. Láttam, hogy az antikrisztusok az áldások és a haszon kedvéért hisznek Istenben, és hogy az áldások megszerzését fontosabbnak tartják, mint hogy jól végezzék a kötelességeüket. Ezt gondoltam magamban: „Ha a kötelességben való áthelyezésemet nézzük, vajon az én feltárulásom nem ugyanolyan, mint egy antikrisztusé?” Hálásnak kellett volna lennem, hogy Isten felemelt engem megengedve, hogy kerületi vezetőként képezzem magam, és jól kellett volna végeznem a kötelességemet, hogy Istennek eleget tegyek. De folyton ezt kérdeztem magamtól: „Amikor prédikátor voltam, vétkeztem, mert nem bocsátottam el azonnal a hamis vezetőket. Ha kerületi vezető leszek, és több felelősségem lesz, vajon nem fogok nagyobb valószínűséggel vétkezni, és nem fognak hamarabb felfedni? Ha a dolgok rosszul mennek, a hitemben való áldások iránti reményem szertefoszlik.” Hogy megóvjam a jövőmet és a rendeltetési helyemet, ki akartam bújni e kötelesség alól. Ez egy más kötelességre való normális áthelyezés, de tévesen azt hittem, hogy Isten ezen a kötelességen keresztül akar felfedni és kirekeszteni engem. Vajon nem értettem félre Istent? A múltban azt hittem, hogy tiszta szívvel hiszek, és mindegy, a gyülekezet milyen kötelességeket ró rám, képes vagyok alávetni magam, de ez csak azért volt így, mert ez nem csorbította az érdekeimet. Most, hogy úgy éreztem, hogy ez a kötelesség a jövőmet és a rendeltetési helyemet veszélyezteti, vissza akartam utasítani. Láttam, hogy teljesen hiányzik belőlem az emberi mivolt, és hogy csak egy megvetendő és kicsinyes ember vagyok, aki kizárólag a hasznot keresi! Valójában nem a pozícióm miatt bocsátottak el a prédikátori szerepkörömből, hanem azért, mert a hírnévre és a státuszra törekedtem, és nem végeztem tényleges munkát. Isten háza azonban nem rekesztett ki engem emiatt, ehelyett lehetőséget adott nekem arra, hogy elgondolkodjak és bűnbánatot tartsak, és továbbra is kötelességeket szervezett meg számomra. Azokra az antikrisztusokra is gondoltam, akiket kiközösítettek a gyülekezetből, és akiket nem egyszerűen a magas pozíciójuk miatt fedtek fel és rekesztettek ki, hanem azért, mert mindig csak a hírnévre és a státuszra törekedtek, klikkeket alkottak, féltékenységet és viszályt szítottak, ezáltal akadályozták és megzavarták a munkát. Még azután sem akartak bűnbánatot tartani, hogy elbeszélgettek velük erről, és csak ezután rekesztették ki őket végérvényesen. Ebből láttam, hogy ha valaki nem törekszik az igazságra, akkor felfedik és kirekesztik, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez.

Aztán megkérdeztem magamtól: „Milyen más helytelen nézetek okozhatják, hogy vonakodok kerületi vezető lenni?” Később rájöttem, hogy úgy véltem, kerületi vezetőnek lenni azt jelenti, hogy minden munkáért én vagyok a felelős, és hogy képesnek kell lennem a különböző munkaterületek szakmai irányítására, és tudnom kell, hogyan ismerjem fel az embereket, különben nem lennék alkalmas erre a kötelességre. A szakmai ismeretek terén azonban nagy hiányosságaim voltak. Ezért állandóan ki akartam bújni e kötelesség alól. Vajon ez a nézőpont megfelelt az igazságnak? Felidéztem Isten szavait: „Vezetőként – miután elrendezted a munkát – figyelemmel kell kísérned a munka előrehaladását. Még ha nem is ismerős számodra az adott munkaterület – még ha semmilyen ismereted nincs is róla – meg tudod találni a módját, hogy elvégezd a munkádat. Kereshetsz valakit, aki valóban felfogja, aki érti a szóban forgó szakmát, hogy elvégezze az felülvizsgálatot és javaslatokat tegyen. A javaslataiból meghatározhatod a megfelelő alapelveket, és így figyelemmel tudod majd kísérni a munkát.” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (4.)). Isten szavai a gyakorlás útját adták számomra. Bár még hiányosak az ismereteim a kerületi vezetői szerepköröm számos technikai területén, Isten soha nem mondta, hogy valakinek mindenhez értenie kell ahhoz, hogy ezt a kötelességet végezhesse. Isten szándéka az, hogy a tényleges képzés során az igazságalapelvek keresésére összpontosítsak, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és fokozatosan bemenjek az igazságvalóságba. Hiányoznak a technikai készségeim, ezért olyan testvérektől kell segítséget kérnem, akik értenek ezekhez a dolgokhoz, és együtt képesek leszünk az igazságalapelvek keresésére, hogy megoldjuk a munkánk során felmerülő eltéréseket és problémákat, és ha vannak olyan dolgok, amelyeket valóban nem értek, akkor a felső vezetéstől kérhetek segítséget. Ha tényleg mindent megtettem, hogy együttműködjek, és a végén mégis úgy találom, hogy az érettségem és a képességem valóban nem elégséges ehhez a kötelességhez, akkor lemondhatok, és kérhetem a vezetőket, hogy bízzanak rám egy alkalmasabb kötelességet. Isten szándékának megértése igazán felderítette a szívemet, és én elengedtem az aggodalmaimat és aggályaimat.

2024 januárjában a felső vezetés megtudta, hogy az általam felügyelt öntözési munka eredményei nem jók, és hogy az öntözők nem értek el semmilyen fejlődést, és nem az újonnan érkezettek művelésére összpontosítottak, ezért a felső vezetés írásban megkérdezte, hogy mi tapasztaltuk-e ezeket a problémákat, és hogyan követtük nyomon az öntözési munkát. Megdöbbentem és elgondolkodtam: „Elsősorban én vagyok felelős az öntözési munkáért, és mindennap foglalkozom ezzel. Hogyhogy nem vettem észre ezeket a problémákat a munkám során? Úgy tűnik, a munkaképességeim valóban hiányosak.” Újra aggódni kezdtem, és elgondolkodtam: „Ha az öntözők nem öntözik jól az újonnan érkezőket, és azok elmennek, akkor nem vétkezem-e én is? Nem azt jelenti-e ez, hogy nem lesz jó sorsom?” Felismertem, hogy ismét a sorsommal és a rendeltetési helyemmel törődöm, és felidéztem Isten néhány szavát: „Mindannyian végezzétek el a kötelességeteket a legjobb tudásotok szerint, nyílt és őszinte szívvel, és legyetek hajlandóak bármilyen szükséges árat megfizetni! Ahogyan ti mondtátok: amikor eljön a nap, Isten nem feledkezik meg senkiről, aki szenvedett vagy árat fizetett Érte. Ehhez a fajta meggyőződéshez érdemes ragaszkodni, és úgy helyes, ha ezt soha nem felejtitek el. Csak így tudom a lelkemet megnyugtatni veletek kapcsolatban. Máskülönben örökké olyan emberek lesztek, akik miatt nem lehetek nyugodt, és mindörökké ellenszenvem tárgyai lesztek. Ha mindannyian követni tudjátok a lelkiismereteteket, és mindeneteket értem adjátok, fáradtságot nem kímélve az Én munkámért, és egy egész élet energiáját az Én evangéliumi munkámnak szentelve, akkor nem fog-e szívem gyakran örvendezni miattatok? Így teljesen nyugodt lehetek felőletek, ugye?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A rendeltetési helyről). Isten szándéka az, hogy tökéletesítsen bennünket, hogy a kötelességeink végzése közben az igazság minden aspektusába be tudjunk menni. Elgondolkodtam azon, hogy nem tudtam tényleges munkát végezni. Nem foglalkoztam időben az öntözési munkában mutatkozó eltérésekkel és problémákkal, ami befolyásolta az újonnan érkezők öntözésének hatékonyságát. Gyorsan ki kellett javítanom ezeket az eltéréseket, és meg kellett oldanom ezeket a problémákat. Csak így tudtam igazán eleget tenni a feladataimnak. Ezért őszintén beszámoltam a felső vezetésnek a munkámban mutatkozó eltérésekről és problémákról, és valóban foglalkoztam az öntözők állapotával, és az újonnan érkezők problémáival. Az öntözők is felismerték annak fontosságát, hogy fel legyenek vértezve az igazsággal, és megtalálták a gyakorlás útját a kötelességeikben. Arra a felismerésre jutottam, hogy ha el tudjuk engedni az Istennel szembeni zárkózottság érzését, nem fontolgatjuk a jövőnket és a rendeltetési helyünket, és a szívünket a kötelességeinknek szenteljük, akkor a kötelességeink végzése közben képesek leszünk meglátni Isten útmutatását.