2012-ben letartóztatott a rendőrség, miközben evangelizáltam. A rendőrség keményen vallatott, megkérdezték, hogy kik a gyülekezetvezetők, és hol tartjuk az összejöveteleket, és amikor nem válaszoltam, megvertek, és sokáig fogva tartottak kihallgatásra. Végül, amikor látták, hogy nem tudják megszerezni a kívánt információt, hagyták, hogy a szüleim hazavigyenek, és megfenyegették őket, mondván: „Ezúttal elengedjük őt, de éber szemmel figyelnetek kell rá, és nem szabad hagynotok, hogy többé higgyen Istenben. Ha mégis ezt teszi, és elkapjuk, akkor börtönbüntetést fog kapni, és gondoskodunk róla, hogy mindent elveszítsetek, és a családotok tönkremenjen!” Ezután a szüleim elkezdtek az Istenbe vetett hitem útjába állni. Attól féltek, hogy Isten szavait olvasom, ezért mindenhol figyeltek engem, sőt, a szobámban aludtak éjszaka, nem hagytak teret a szabadságomnak. A többi rokonom sem értett meg engem. Idős nagymamám eljött hozzánk, és sírva könyörgött, hogy ne higgyek többé Istenben. Attól félt, hogy letartóztatnak, és börtönbe kerülök. Nagyapám is komor arckifejezéssel rám mutatott, és ezt mondta: „Miért hiszel Istenben ilyen fiatalon! Az Istenben való hit miatt letartóztattak, és bűnügyi nyilvántartásba kerültél, és nemcsak szégyent hoztál ránk, hanem az egész családunkat is belekeverted! Fel kell hagynod a hiteddel!” Látva nagyapám heves arckifejezését, mélyen megbántva éreztem magam: „Istenben hinni és Istent imádni tökéletesen természetes és indokolt, és azt jelenti, hogy a helyes úton járunk. A jó emberek minden országban hisznek Istenben. Miért nem értetek meg engem? Bárhogyan is álltok az utamba, nem fogom feladni az Istenbe vetett hitemet!”

Egyik este anyám berontott a szobámba, letérdelt elém, és könnyek között ezt mondta: „Kérlek, ne higgy többé Istenben! Te vagy az egyetlen lányunk, ha újra letartóztatnak, és elítélnek, a rendőrség nemcsak a pénzünket fogja lefoglalni, hanem meg is kínoznak téged. Ha valami szörnyűség történne veled, a családunk tönkremenne!” Ez nagyon megdöbbentett, és rohantam, hogy felsegítsem anyámat. Látva anyámat ilyen összetört szívvel, könnyekre fakadtam. Nem tudtam, hogyan válaszoljak neki. Apám egész életemben otthonától távol dolgozott, és anyám volt az, aki átment a nevelésem nehézségein. Most, hogy már teljesen felnőttem, még mindig nem viszonoztam neki, hogy felnevelt, de most itt térdelt és könyörgött nekem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok jó gyerek. Ettől a gondolattól kicsit gyengének éreztem magam: „Anyám térden állva könyörög nekem, ha egyáltalán nem veszem figyelembe az érzéseit, nem fogom megbántani őt?” Nagyon elkeseredett voltam, ezért csendben imádkoztam, és kértem Istent, tartson meg, hogy szilárdan megálljak. Ima után Isten szavaira gondoltam: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban semmilyen sötét erőnek sem szabad engedned. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai eredményesek legyenek. Minden erőfeszítésed arra irányuljon, hogy szívedet Elém helyezd, és Én megvigasztallak téged, békességet és boldogságot adok neked. Ne törekedj arra, hogy mások előtt egy bizonyos módon viselkedjél; nincs-e nagyobb értéke és súlya annak, hogy Nekem eleget teszel? Ha Nekem eleget teszel, nem fog-e még jobban eltölteni az örök és életre szóló béke és boldogság?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Isten szavai kitisztították a fejemet. A felszínen úgy tűnt, mintha anyám térden állva könyörögne nekem, de a Sátán ármánykodása állt emögött. A Sátán nem akarta, hogy kövessem Istent, és üdvözüljek, és anyámat használta fel arra, hogy megkísértsen, és megtámadjon, megpróbált rávenni, hogy eláruljam Istent, és a pokolba jussak vele. Nem dőlhettem be a Sátán mesterkedésének; szilárdan meg kellett állnom bizonyságtételemben, hogy megszégyenítsem a Sátánt! Ez a gondolat még eltökéltebbé tett. A mindennapi ügyekben tudtam anyámra hallgatni, de a hit dolgaiban nem. „El vagyok szánva arra, hogy higgyek Istenben!”

Később, látva az Istenben való hit iránti határozott hozzáállásomat, a szüleim szigorították az ellenőrzésüket felettem. Gyakran imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy nyisson nekem egy utat. Később egy nővér munkát ajánlott nekem a boltjában, ami lehetőséget adott arra, hogy Isten szavait olvassam, és összejöjjek a testvérekkel, így örömmel fogadtam ezt el. Meglepetésemre azonban apám titokban követett engem. Egy nap, amikor egy összejövetelen voltam, hirtelen felhívott az apám, és megkérdezte, hol vagyok. Használtam az eszemet, és azt mondtam neki, hogy dolgozom, de ő nem hitt nekem, és a boltba sietett. Szerencsére én előbb értem vissza a boltba, mint ő, és csak azután távozott, hogy látott engem. Egy másik alkalommal, amikor egy összejövetelre mentem, amikor a vendéglátó házhoz közeledtem, hátranéztem, és láttam, hogy apám követ engem, ezért nem mertem részt venni az összejövetelen, és haza kellett mennem. Apám nemcsak követett és megfigyelt, amikor elmentem otthonról, hanem időnként otthon is bejött a szobámba, hogy ellenőrizze, nem olvasom-e Isten szavait. Egyik este bezártam a hálószobám ajtaját, és elbújtam odabent, hogy Isten szavait olvassam, amikor hirtelen „kopp-kopp-kopp” dörömbölést hallottam az ajtón, és nagyon megijedtem. Mielőtt elrejthettem volna Isten szavainak könyveit, és kinyitottam volna az ajtót, apám betörte az erkély üvegét, és berontott. Felkapott egy üveget az öltözőasztalról, folyamatosan ütött vele, és közben átkozódott: „Mondtam, hogy ne higgy Istenben! Semmiképpen sem fogom hagyni, hogy ezt a hitet fenntartsd!” Káromló szavakat is kiabált Isten ellen. Aztán anyám is megszidott: „Ha továbbra is hiszel Istenben, apád és én kitagadunk téged. Lássuk, hogyan fogsz akkor boldogulni!” Nagyon megrémültem, féltem, hogy apám bántani fog, és hogy talán tényleg kirúgnak a házból, ezért Istenhez kiáltottam: „Istenem, az én érettségem túl csekély ahhoz, hogy úrrá legyek ezen a helyzeten, kérlek, vezess, és óvj meg engem, és adj nekem hitet és erőt!” Ekkor Isten szavaira gondoltam: „Nem kell félned ettől meg amattól; nem számít, mennyi nehézséggel és veszéllyel szembesülhetsz, képes vagy arra, hogy szilárdan megmaradj Énelőttem, gátló körülményektől nem korlátozva, hogy akaratom akadálytalanul végrehajtható legyen. Ez a te kötelességed [...] Ne félj; az Én támogatásom mellett ki tudná valaha is eltorlaszolni ezt az utat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Ez igaz, Isten a támaszom, minden dolog és esemény Isten kezében van, és a szüleim is Isten irányítása alatt állnak. Isten engedélye nélkül semmit sem tehetnének velem. Amikor a szüleim látták, hogy bármit is mondanak, én eltökéltem, hogy továbbra is hiszek Istenben, annyira dühösek lettek, hogy megfordultak és elviharzottak.

Miután a szüleim elmentek, visszagondoltam arra, hogy apám hogyan vert meg, és nagyon szomorú voltam. Apám egész életemben soha nem ütött meg, és most csak az Istenben való hitem miatt a szüleim, akik mindig is szerettek engem, úgy kezeltek, mint az ellenségüket. Apám egy üveggel ütött meg, és anyám még azt is mondta, hogy nem akar többé engem. Ha tényleg kirúgnának a házból, nem lenne otthonom, és teljesen egyedül lennék, akkor hova mehetnék? Kicsit gyengének éreztem magam, és arra gondoltam, milyen nehéz Istenben hinni Kínában. Azon tűnődtem, hogy vajon csak a szívem mélyén higgyek-e, és ne járjak el az összejövetelekre, hogy a család újra egyetértésre jusson, és ugyanúgy szeressenek engem, mint korábban? De ha arra gondoltam, hogy nem járhatok összejövetelekre, nagyon elszomorodtam, mert a testvérekkel való összejövetel és Isten szavainak olvasása segített nekem megérteni néhány igazságot, és ezáltal megtudtam, hogy a helyes utat az életben az Istenben való hit jelenti, és hogy az életben minden Istentől származik. Az Istenben való hit békét, örömöt és azt az érzést hozta számomra, hogy van kire támaszkodnom, és ez nagyon boldoggá tett. De nagyon fájdalmas és fojtogató volt, hogy a szüleim üldöztek, ezért imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, vezessen, hogy megértsem a szándékát, és adjon nekem hitet, hogy átvészeljem ezt a helyzetet. Később olvastam, hogy Isten szavai így szólnak: „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból, még több szenvedésen kell keresztülmenned. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot egy harmonikus családi élet élvezetének kedvéért, és nem szabad elveszítened egy egész élet méltóságát és integritását az ideiglenes élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életútra kell törekedned, amely értelmesebb. Ha ilyen alantas életet élsz, és nincs egyetlen célod sem, amelyre törekednél, akkor vajon nem pazarolod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs integritásuk és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavainak olvasása világosságot hozott a szívembe. Kínában, az Istennek leginkább ellenálló országban elkerülhetetlen, hogy az embert üldözzék az Istenben való hitéért. Isten követéséhez hitre és a nehézségek elviselésére való akaratra van szükség. De miután elszenvedtem néhány nehézséget, mert a szüleim gyakran vertek, szidtak és üldöztek, a szívem nyugtalan lett, és panaszkodtam, hogy Istenben hinni igazán fájdalmas, és még azt is fontolóra vettem, hogy többé nem járok összejövetelekre. Olyan gyenge voltam, és gerinctelen! Istenben hinni és Őt imádni tökéletesen természetes és indokolt, és azt, hogy a szüleim nem értettek meg engem, és üldöztek, a Kommunista Párt okozta, amely ellenáll Istennek, és mindenhol letartóztatja a keresztényeket, alaptalan híreszteléseket terjeszt, és elítéli Istent. Ezzel a nem hívő családomat félrevezette, és arra késztette, hogy üldözzön, és akadályozzon engem a hitemben. De én tévesen azt hittem, hogy ezt a szenvedést az Istenbe vetett hitem okozta. Teljesen képtelen voltam megkülönböztetni a helyest a helytelentől, vak és ostoba voltam! Arra gondoltam, hogy Isten megtestesült és eljött Kínába, abba az országba, amely a leginkább ellenáll Neki, elszenvedve a letartóztatásokat és üldöztetést az ateista rezsim részéről, és az ellenállást és elítélést a vallásos világ részéről, de Isten mindig csendben kifejezte az igazságot, és mindenféle szenvedést elviselt, hogy megmentse az emberiséget. Mégis panaszkodtam Istenre, csak azért, mert egy kis szenvedésen mentem át, csak kényelmes és könnyű életet akartam élni, nem voltam hajlandó szenvedni, vagy üldöztetéssel szembenézni, hogy elnyerjem az igazságot az Istenbe vetett hitemben. Valóban hiányzott belőlem a lelkiismeret. Arra is gondoltam, hogy Isten azért testesült meg az utolsó napokban, hogy kifejezze az igazságot, és megmentse az emberiséget. Ez egy olyan lehetőség, ami egyszer adódik az életben, és ez az egyetlen esélyem arra, hogy elnyerjem az igazságot, és Isten megmentsen. Ha elhagynám az Istenbe vetett hitemet, csak azért, hogy élvezzem az átmeneti családi harmóniát, és elszalasztanám az esélyemet Isten üdvösségére, akkor azt életre szólóan megbánnám! Bármennyire is szeretnek a szüleim, nem tudnak megmenteni a csapástól. Egyedül Isten a kizárólagos támaszom. Ha nem hinnék Istenben, vagy nem törekednék az igazságra, csak élvezném a kényelmet és a családi harmóniát, és üres életet élnék eközben, akkor mi értelme lenne ennek? A végén csak a romlottság és a gonoszság útját követném, amelyen a világi emberek járnak, egyre inkább megrontana a Sátán, és végül a Sátánnal együtt pusztulnék el. Erre gondolva sokkal nyugodtabb lettem, és elhatároztam, hogy nem számít, a szüleim mennyire üldöznek vagy akadályoznak, én a végsőkig követni fogom Istent!

Másnap apám ismét bejött a szobámba. Nem volt olyan durva, mint előző nap, és homlokráncolva mondta: „Van néhány dolog, amit eddig nem mondtam el neked. Féltem, hogy felzaklatna téged. Amióta letartóztattak és kiengedtek, a falubeliek közül néhányan azt beszélik, hogy egy fiatal bűnöző bukkant fel a falunkban, és anyáddal még a fejünket sem merjük felemelni, amikor kimegyünk. Nem volt könnyű nekünk felnevelni téged, de még ha ránk nem is gondolsz, gondolj magadra! Ha újra letartóztatnak a hitedért, vége az életednek!” Miután ezt mondta, elment. Látva, ahogy apám fájdalmas arckifejezéssel távozik, én is elkeseredtem. Azelőtt mindenki szeretetreméltó és megértő gyereknek tartott engem, de most, hogy a rendőrség letartóztatott, az emberek, akik nem ismerik a tényeket, azt gondolták, hogy valami rosszat tettem odakint. A szüleimnek biztosan sok hideg pillantást és kemény szót kellett elviselniük ez idő alatt. Arra gondoltam, hogy a szüleim felneveltek, de nem tettem őket büszkévé, ehelyett csak azt idéztem elő, hogy mutogatnak rájuk és lenézik őket. Úgy éreztem, igazán cserbenhagytam őket. Később elolvastam Isten szavainak egy részletét: „Talán mindannyian emlékeztek ezekre a szavakra: »Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.« Mindannyian hallottátok már ezeket a szavakat, de egyikőtök sem értette meg valódi értelmét. Ma már mélyen tudatában vagytok ezek valódi jelentőségének. Ezeket a szavakat Isten az utolsó napokban fogja beteljesíteni, és azokon fognak beteljesedni, akiket a nagy vörös sárkány kegyetlenül üldözött azon a földön, ahol föltekeredve fekszik. A nagy vörös sárkány üldözi Istent, és Isten ellensége, ezért ezen a földön az emberek megaláztatásnak és üldöztetésnek vannak kitéve az Istenbe vetett hitük miatt, és ennek következtében ezek a szavak beteljesednek rajtatok, az emberek eme csoportján” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavaiból megértettem, hogy semmi rossz nincs abban, ha Istenben való hitünk által a helyes úton járunk az életben, de mivel a Kommunista Párt eszeveszetten ellenáll Istennek, letartóztatja és üldözi a hívőket, ez azt eredményezi, hogy a hívők Kínában, ebben az ateista országban, sok megaláztatást és üldözést szenvednek el. Ez nem azért van, mert az Istenben való hit rossz, hanem azért, mert a Kommunista Párt nagyon gonosz, végtelenül sok kárt és szenvedést okoz a hívőknek és családjaiknak. A fő bűnös mindezen szenvedés mögött a Kommunista Párt, és én nem tartozom a szüleimnek semmivel. Erre gondolva némi felszabadultságot éreztem. Isten szavain elmélkedve azt is megértettem, hogy bár ma megaláznak és üldöznek minket azért, mert hiszünk Istenben, ez a szenvedés csak átmeneti. Isten arra használta ezt a szenvedést, hogy tökéletesítse a hitemet, lehetővé téve, hogy ebben a helyzetben is szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, így ennek a szenvedésnek van értelme, és Istenre kell támaszkodnom, és állhatatosan tovább kell mennem. Ennek tudatában hitet nyertem, és többé nem éreztem fájdalmat vagy szorongást.

2013 nyarán, miután hazatértem a kötelességeimből, anyám aggódva szólt: „A rendőrségről hívtak, hogy látni akarnak téged.” Nagyon megijedtem, amikor ezt hallottam, nem tudtam, mit akar tőlem a rendőrség. El akartam szökni, de nem tudtam, mert a szüleim figyeltek, ezért csendben imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy adjon nekem bölcsességet, hogy átlássam a Sátán ármánykodását, és bizonyságtételemben szilárdan meg tudjak állni. A rendőrségen a rendőrök feltettek néhány kérdést a gyülekezetről, és arra is megkértek, hogy írjak káromló szavakat Isten ellen. Tudtam, hogy Isten káromlása megbocsáthatatlan bűn ebben az életben, és az eljövendő világban, és hogy ezt leírni Isten elárulása lenne, ezért határozottan visszautasítottam. Apám, látva, hogy nem vagyok hajlandó leírni, amit kérnek, olyan dühös lett, hogy az arca elvörösödött, és ezt mondta a rendőröknek: „Ha továbbra is ragaszkodik a hitéhez, akkor csak vigyék el!” Alig hittem a fülemnek. Nem számítottam arra, hogy apám szövetkezni fog a rendőrséggel, hogy nyomást gyakoroljon rám, hogy feladjam a hitemet, sőt, még arra is biztatja majd őket, hogy tartóztassanak le. Ez már nem az az apa volt, akit ismertem! Később, látva, hogy megtagadom az írást, a rendőrség azt mondta, hogy három napon belül nyújtsak be egy nyilatkozatot a hitehagyásomról. Hazaérve megborzongtam attól a gondolattól, hogy apám át akart adni a rendőrségnek. Isten szavainak két részletére gondoltam: „Tegyük fel, hogy egy ember haragra gerjed és dühbe gurul, amikor megemlítik Istent, akkor ő látta vajon Istent? Tudja, hogy Isten kicsoda? Nem tudja, hogy Isten ki, nem hisz Benne, és Isten nem szólította őt meg. Isten soha nem zavarta őt, akkor miért haragudna? Mondhatjuk, hogy ez az ember elvetemült? A világi trendek, az evés, az ivás, az élvezetek és a hírességek hajszolása – ezek közül egyik sem izgatna egy ilyen embert. Azonban már az »Isten« szó említésére, vagy Isten szavainak igazságára is dühbe gurul. Nem azt jelenti ez, hogy elvetemült természete van? Ez elegendő annak bizonyítására, hogy ez az ember elvetemült természete” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló V.). „Nincs kapcsolat egy hívő férj és egy nem hívő feleség között, és nincs kapcsolat hívő gyermekek és nem hívő szülők között; ez a kétféle ember teljesen összeegyeztethetetlen. Mielőtt az ember bemenne a nyugalomba, van hús-vér testi, családi ragaszkodása, de ha egyszer bement a nyugalomba, akkor már nem lesz semmilyen hús-vér testi, családi ragaszkodása, amelyről beszélhetnénk” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavai leleplezik, hogy ha valaki nem ismeri Istent, vagy soha nem hitt benne, de ha az „Isten” szó említésre kerül, mérges és gyűlölködő lesz, az azt jelzi, hogy ennek az embernek a természete gonosz, és hogy szemben áll Istennel. Elgondolkodtam azon, hogy apám mindig is gyűlölettel viszonyult a hitemhez, és hogy valahányszor látott engem összejövetelre járni, vagy Isten szavait olvasni, gyűlölettel csikorgatta a fogait, a szemei izzottak a dühtől, és még Istent is káromolta. Hogy meggátolja a hitemet, gyakran úgy figyelt engem, mintha bűnöző lennék, követett és ellenőrzött, nem hagyott szabadságot, és amikor tudta, hogy Isten szavait olvasom a szobámban, szinte megőrült, betörte az ablakot, hogy berontson és megüssön. Annak érdekében, hogy arra kényszerítsen, áruljam el Istent, még azt is aktívan javasolta, hogy a rendőrség tartóztasson le, egyáltalán nem érdekelte, hogy élek vagy meghalok, az apai szeretet semmi jelét nem mutatta. Ez megértette velem, hogy az ő természetlényege ellenállt Istennek és gyűlölte Őt. Isten azt mondja, hogy a hívők és a nem hívők két különböző embertípus, és ez valóban igaz! Én Istent követtem, és az igazságra törekedtem, a helyes úton jártam az életben, míg a szüleim nem hittek Istenben, és a Kommunista Pártot követték, hogy üldözzenek engem. Bár vérségi kapcsolatban álltunk, nem voltunk ugyanazon az úton, és alapvetően összeférhetetlenek voltunk. Azáltal, hogy ezeket a dolgokat megtapasztaltam, némi tisztánlátásra tettem szert a szüleim lényegét illetően, és képes voltam elengedni a hozzájuk fűződő érzelmi kötődéseim egy részét. Később, mivel a rendőrség továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy írjak alá egy hitehagyási nyilatkozatot, eljöttem otthonról, és bujkáltam.

Aztán történt még valami, ami miatt tisztábban láttam a szüleim lényegét. Egyik este, amikor kötelességeim végzése közben áthaladtam a falunkon, hazamentem néhány dologért, és a szüleim, amikor megláttak, ismét arra biztattak, hogy ne higgyek többé Istenben. Apám ezt mondta: „Abban a reményben neveltünk fel téged, hogy majd te támogatsz minket, ha megöregszünk, de most, hogy mindennap elmész az összejövetelekre, úgy tűnik, nem számíthatunk rád.” Eleinte nem válaszoltam nekik, de legnagyobb meglepetésemre apám hirtelen elkezdte csapkodni az arcát, ütötte magát, miközben azt követelte, hogy ne higgyek többé Istenben, és az orra vérezni kezdett. Megdöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy apám ilyen módszerekhez folyamodik, hogy rákényszerítsen az Istenbe vetett hitem feladására. Anyám is sírt, és kérlelt engem. Nagyon elkeseredtem, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Erre gondoltam: „Vajon apám jelentős sérüléseket okoz magának, ha tovább ütlegeli magát? Elvégre ő az apám, és nem nézhetem tétlenül, ahogy bántja magát, de abba sem egyezhetek bele, hogy feladjam az Istenben való hitemet. Mit tegyek?” Ebben a pillanatban Isten szavainak egy részlete jutott eszembe: „Népemnek mindenkor résen kell lennie a Sátán ravasz cselszövéseivel szemben, őrizve Értem az Én házam kapuját; képeseknek kell lenniük arra, hogy támogassák és ellássák egymást, hogy elkerüljék azt, hogy a Sátán csapdájába essenek, amikor már túl késő lenne megbánni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 3. fejezet). „Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék? Valóban Isten irányítási terve érdekében akarnak cselekedni? Valóban Isten munkája érdekében cselekszenek? Az a szándékuk, hogy teljesítsék egy teremtett lény kötelességeit?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavai segítettek megérteni, hogy apám önkárosítása azt a célt szolgálta, hogy megakadályozza, hogy higgyek Istenben, ami a Sátán terve volt. Isten szavaiból azt is megértettem, hogy a szülők gyermekeik iránti szeretetét saját önző vágyaik vezérlik. A szüleim szerettek, amikor pénzt kerestem számukra. Miután letartóztattak Istenben való hitem miatt, a szüleim úgy érezték, hogy szégyent hoztam rájuk, és féltek, hogy a rendőrség bajt okoz nekik. Ezért különböző módszerekkel akadályozták az Istenbe vetett hitemet, még saját magukban is kárt tettek, hogy kényszerítsenek. Rájöttem, hogy az irántam érzett szeretetük nem őszinte. Csak arra használtak, hogy pénzt keressek nekik, hogy öregkorukra gondjukat viseljem. Láttam, hogy a szülő-gyerek kapcsolatok mind az érdekekről szólnak, és hogy egyáltalán nincs igazi szeretet bennük. Ha hallgatnék rájuk, és feladnám az Istenbe vetett hitemet, hogyan üdvözülnék? Ők nem szerettek engem, hanem ártottak nekem! Nem korlátozhatott tovább a ragaszkodás. Mindegy, hogy a szüleim mennyire próbáltak akadályozni vagy üldözni engem, elhatároztam, hogy a végsőkig követem Istent.

Később, amikor arra gondoltam, ahogy apám ütötte magát, még mindig éreztem némi nyugtalanságot és gyengeséget. Olvastam, hogy Isten szavai így szólnak: „Kitartással kell rendelkezniük, hogy folytassák az igazság útját, amelyet most választottak – hogy megvalósítsák abbéli vágyukat, hogy egész életüket Értem áldozzák. Nem szabad nélkülözniük az igazságot, és képmutatást és hamisságot sem rejtegethetnek – szilárdan ki kell állniuk a megfelelő álláspont mellett. Nem kellene csak sodródniuk, hanem legyen lelkierejük, hogy merjenek áldozatot hozni, és küzdjenek az igazságosságért és az igazságért. A fiataloknak bátornak kell lenniük ahhoz, hogy ne engedjenek a sötétség erői általi elnyomásnak, és átalakítsák létezésük jelentőségét” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szavak fiataloknak és időseknek). Isten szavai alapján felismertem, hogy teremtett lényként hinnem kell Istenben, követnem kell Istent, és végeznem kell a kötelességemet. Így az életnek van értéke és értelme. Ha az átmeneti kényelmet keresném a családi harmónia kedvéért, és elveszíteném az esélyemet, hogy az igazságra törekedjek, és Isten megmentsen, nem a semmiért élném az életemet? Mivel én úgy döntöttem, hogy hiszek Istenben, nem szabad, hogy bárki vagy bármi korlátozzon, és állhatatosan tovább kell mennem. Ez az az elszántság és kitartás, amivel egy fiatalnak rendelkeznie kell. Péterre gondoltam, akinek a szülei akadályozták az Istenbe vetett hitét, de Péternek volt igazságérzete, és világos különbséget tudott tenni aközött, amit szeretett, és amit gyűlölt. Hitetlen szülei nem korlátozták, és elszántan követte az Úr Jézust. Az Úr követése közben megtapasztalta Isten ítéletét, fenyítését, próbatételeit és finomítását, életfelfogása megváltozott, és végül fejjel lefelé keresztre feszítették Isten melletti tanúságtételeként. Péter élete valóban nagyon jelentőségteljes volt. Bár messze elmaradtam Péter példájától, hajlandó voltam utánozni őt a tekintetben, hogy senki és semmi által ne legyek korlátozva abban, hogy az igazságra törekedjek, és hogy jelentőségteljes életet éljek. Miután megértettem Isten szándékát, a szívem teljesen felszabadult. Többé nem éreztem nyugtalanságot a szüleim hozzám való viszonyulása miatt, és csak a kötelességemet akartam jól végezni, hogy Istennek megfeleljek. Később, amikor a szüleim látták, hogy elszántan hiszek Istenben, és hogy valóban nincs módjuk akadályozni engem, abbahagyták a zaklatásomat. Most folyamatosan járok összejövetelekre a gyülekezetben, és végzem a kötelességemet, és a szívem igazán nyugodt és békés!