Kiskorom óta mindig rossz volt a beszédkészségem, míg a nővérem választékosan és érthetően beszélt, és a szomszédok mind szerették őt. Ezért féltem vele együtt menni helyekre, és amikor emberekkel találkoztam, igyekeztem megtalálni a módját, hogy elkerüljem őket. Amikor az osztálytársaim felhívtak az iskolában a színpadra, hogy beszéljek, úgy éreztem, nehezen tudok mondatokat összerakni, és féltem, hogy nevetségessé teszem magam, ezért azonnal visszautasítottam ezt. Valahányszor láttam, hogy másoknak jobb a nyelvi kifejezőkészségük, mint az enyém, és határozottan és bátran kezelik a feladatokat, irigységet éreztem. Azt gondoltam, nem vagyok ékesszóló, és gyenge a képességem, emiatt nagyon kisebbrendűnek éreztem magam.

2020 augusztusa óta hiszek Mindenható Istenben. Ezt követően gyülekezetvezető lettem. Eleinte meg tudtam oldani néhány valós problémát, miközben a testvérekkel összejöveteleken vettem részt. Később Csen Ji testvér és én együtt kezdtünk dolgozni a gyülekezeti munkában. Az egyik összejövetelen megbeszéltük, hogyan működjünk együtt az evangelizációs munka hatékonyabbá tételéért. Hallgatva, hogy Csen Ji testvér milyen világosan és összefüggően beszél a részletekről, irigységet éreztem, arra gondoltam, hogy én nem tudok olyan jól beszélni, mint Csen Ji testvér. Csen Ji testvér közösségvállalása után a felső vezető ezt mondta nekem: „Neked is meg kellene osztanod a közösségedet.” Nagyon ideges lettem, és erre gondoltam: „A nyelvi kifejezőkészségeim gyengék. Hogyan fognak tekinteni rám, ha a közösségem nem jó? Talán inkább kihagynám. De nincs ürügyem arra, hogy ne beszéljek.” Így hát röviden közösséget vállaltam. Miután megszólaltam, a többiek nem reagáltak, és a légkör kínos volt. Akkor azt kívántam, bárcsak a föld alá süllyednék, és el akartam hagyni azt a helyet, amilyen gyorsan csak lehet. Ezután, amikor Csen Jivel dolgoztam, láttam, hogy mennyire ékesszóló és határozott a munkájában, ezért kevesebbet beszéltem az együttműködésünk során. Még ha mondtam is valamit, rendkívül korlátozva éreztem magam. Még csak rámutatni sem mertem az eltérésekre vagy problémákra, amelyeket a munkánkban láttam, mert úgy gondoltam, hogy az én képességem túl gyenge ahhoz, hogy jó javaslatokat tegyek. Úgy éreztem, Csen Jihez képest túlságosan le vagyok maradva, és egyszerűen képtelen voltam jó munkát végezni vezetőként. Később, amikor elmentem egy csoporthoz, hogy gyakorlati evangelizációs munkát végezzek, megtudtam, hogy néhány testvér nehézségek miatt megrekedt. Eredetileg beszélgetni szándékoztam velük, hogy megoldjam a problémáikat, de aztán erre gondoltam: „Korábban Csen Ji volt a felelős ezért a csoportért. Nincs meg bennem Csen Ji képessége és készsége a beszélgetésre, és hiányzik belőlem az a szemléletmód is, amit Csen Ji a munkájában képvisel. Hogyan fognak rám tekinteni, ha a közösségvállalásom nem megy jól? Talán nem kellene megosztanom.” Erre gondolva nem vállaltam közösséget. Akkoriban, valahányszor problémákba ütköztem, visszahúzódtam, és nem vállaltam közösséget, amikor kellett volna, ami ahhoz vezetett, hogy néhány probléma sokáig megoldatlan maradt. Ez hatással volt az evangelizációs munkára, és a testvérek állapota nem volt jó. Akkoriban eldöntöttem, hogy gyenge képességű vagyok, és képtelen vagyok végezni egy vezető kötelességeit, és szívem mélyén panaszkodtam, hogy Isten miért nem adott nekem jó képességet. Később a vezetők beszélgettek velem, hogy segítsenek, de én ezt nem tudtam elfogadni, és az állapotom nem változott meg. Végül elbocsátottak.

Egy nap elolvastam Isten szavainak egy részletét, és csak ekkor nyertem némi megértést az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Bármi történik is vele, ha a gyáva ember nehézségbe ütközik, visszariad. Miért teszi ezt? Az egyik oka ennek a kisebbségi érzés. Mivel alsóbbrendűnek érzi magát, nem mer kiállni az emberek elé, még azokat a kötelezettségeket és felelősségeket sem képes elvállalni, amelyeket el kellene vállalnia, sőt még azt sem, amit a saját rátermettsége és képessége, valamint a saját emberi mivoltának megtapasztalása keretében valójában képes lenne megvalósítani. Emberi mivoltának minden aspektusára hatással van ez a kisebbségi érzés, befolyásolja a személyiségét és természetesen a jellemét is. Amikor más emberek között van, ritkán fejezi ki a saját nézeteit, és alig hallani néha, hogy elmagyarázná a saját álláspontját vagy véleményét. Amikor problémával szembesül, nem mer felszólalni, ehelyett mindig visszaretten és visszahúzódik. Amikor kevesen vannak körülötte, akkor elég bátor, hogy köztük üldögéljen, de amikor sokan veszik körül, keres magának egy sarkot, és oda húzódik be, ahol halovány a világítás, nem mervén a többi ember közé menni. Valahányszor úgy érzi, hogy szeretne pozitívan és aktívan mondani valamit, kifejezni a saját nézeteit és véleményeit, megmutatni, hogy igaza van, még ehhez sincs bátorsága. Valahányszor ilyen ötletei támadnak, a kisebbségi érzés egyszer csak kiárad, átveszi fölötte az irányítást, fojtogatja őt, azt mondja neki: »Te csak ne szólj semmit, te nem vagy jó semmire. Ne fejezd ki a nézeteidet, tartsd meg a gondolataidat magadnak. Ha van a szívedben bármi, ami nagyon kikívánkozik, csak jegyezd fel magadnak a számítógépeden, és töprengj rajta magad. Nem szabad senki más tudtára adnod. Mi van, ha valami rosszat mondasz? Mennyire kínos lenne már!« Ez a hang mindig azt mondja neked, hogy ne csináld ezt, ne csináld azt, ne mondd ezt, ne mondd azt, és eléri, hogy inkább lenyelj minden szót, amit mondani akarsz. Amikor mondani akarsz valamit, amit sokáig forgattál a szívedben, visszavonulót fújsz és nem mered kimondani, vagy pedig túlságosan zavarban vagy ahhoz, hogy kimondd, azt hiszed, nem kellene így tenned, ha pedig mégis megteszed, úgy érzed, mintha megszegtél volna egy szabályt, vagy megsértetted volna a törvényt. Amikor pedig egy nap aktívan kifejezed a saját véleményedet, mélyen a bensődben összehasonlíthatatlanul feldúltnak és nyugtalannak érzed magad. Bár a nagy nyugtalanság érzése fokozatosan elhalványul, a kisebbségi érzésed lassan elfojtja az ötleteket, szándékokat és terveket, amelyek miatt szólni akarsz, ki akarod fejezni a saját nézeteidet, normális ember akarsz lenni, és olyan akarsz lenni, mint bárki más. Akik nem értenek téged, azt hiszik, hogy szófukar, csendes, félénk jellemű ember vagy, aki nem szeret kitűnni a tömegből. Amikor sok ember előtt beszélsz, zavarban vagy, az arcod elvörösödik; kissé introvertált vagy, és valójában csak te tudsz róla, hogy alsóbbrendűnek érzed magad” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavaiból megértettem, hogy amikor az emberek a kisebbrendűségi érzések csapdájába esnek, negatívvá és lehangolttá válnak, és nincs meg bennük az elszántság, hogy felfelé törekedjenek. Gyengévé válnak, és ódzkodnak mindentől, amit tesznek, sőt, nem teljesítik azokat a feladatokat és kötelezettségeket, amelyeket teljesíteniük kellene. Látják a problémákat és az eltéréseket, és szeretnék kifejezni a véleményüket vagy javaslatokat tenni, de nincs hozzá bátorságuk, alkalmatlannak tartják magukat, miközben kétségbeesésben vergődnek. Pontosan ez volt az én állapotom. Fiatal koromtól fogva azt tapasztaltam, hogy a nővérem jól beszél és hatékony mindenben, amit csinál, míg én félszeg és kuka vagyok. Sokkal kevesebbnek éreztem magam nála, és gyakran kerültem egyes helyzeteket, mert attól féltem, hogy lelepleződnek a hiányosságaim, és ezzel elveszítem a tekintélyemet. Miután elkezdtem hinni Istenben, amikor olyanok mellett végeztem a kötelességemet, akik jól beszélnek és határozottak a munkájukban, nagyon passzívvá váltam. Meg voltam győződve róla, hogy gyenge képességű vagyok, és alkalmatlan vagyok a munka elvégzésére, és a kisebbrendűség érzéseivel éltem. Nem mertem közösséget vállalni, amikor kellett volna, és ha a véleményemet kellett volna kifejeznem és megosztanom, gyakran inkább nem szóltam semmit. Visszagondolva a Csen Jivel való közös munkámra, amikor arról beszélgettünk, hogyan működjünk együtt az evangelizációs munkában, eredetileg volt néhány ötletem, de látva, hogy ő mennyire jól beszél, elégtelennek éreztem magam, és nem akartam megosztani az ötleteimet. Sikerült azonosítanom néhány problémát a munkában, és szóvá akartam tenni azokat, de mivel úgy gondoltam, hogy az én beszédkészségem nem olyan jó, mint az övé, némi mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nem mondom ki a véleményemet. Amikor elmentem a gyülekezetbe, hogy munkát végezzek, és problémákat észleltem, nem vállaltam közösséget, hogy megoldjam azokat, ami azt eredményezte, hogy nem történt előrehaladás a munkában. Folyamatosan kisebbrendűségi érzésekkel éltem, és az állapotom egyre rosszabb lett. Nem tudtam megfelelően végezni azokat a kötelességeket, amelyeket kellett volna, és teljesen haszontalannak éreztem magam. Nemcsak a saját életem sínylette ezt meg, hanem a kötelességem is késedelmet szenvedett. Felismerve a probléma súlyosságát, gyorsan meg akartam változtatni ezt az állapotot.

Egy áhítat során felismertem, hogy azért érzem magam rossz képességűnek, mert mások véleménye befolyásol a beszédkészségem hiányosságaival kapcsolatban, és ennek oka az, hogy nem Isten szavai alapján szemlélem a dolgokat. Hogyan kell tehát az embernek lemérnie, hogy a képessége jó-e vagy rossz? Kerestem Isten szavait erről a kérdésről. Mindenható Isten azt mondja: „Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzéstől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez, annak kiderítéséhez, milyen az emberi mivoltod, a képességed és a tehetséged, és milyen erősségeid vannak. Tegyük fel például, hogy régen szerettél énekelni, jól is csináltad, de egyesek mindig kritizáltak és leszóltak téged, mondván, hogy nincs hallásod és hamisan énekelsz, ezért most úgy érzed, nem tudsz jól énekelni, és többé nem mered mások előtt csinálni. Mivel azok a világi népek, azok a zavaros fejű emberek és középszerű emberek pontatlanul értékeltek és ítéltek meg téged, megcsorbították a jogokat, amelyeket emberi mivoltod megérdemel, és elfojtották a tehetségedet. Ennek eredményeként még egy dalt sem mersz elénekelni, és csak akkor vagy elég bátor elengedni magad és hangosan énekelni, amikor senki nincs körülötted, és egymagad vagy. Mivel általában ilyen borzalmasan elnyomottnak érzed magad, amikor nem vagy egyedül, nem mersz elénekelni egy dalt; csak akkor mersz énekelni, amikor egyedül vagy, élvezed, hogy hangosan és tisztán énekelhetsz, és milyen csodálatos, felszabadító pillanatok ezek! Nem így van? Amiatt, hogy mások kárt tettek benned, nem tudod és nem látod világosan, mire vagy képes valójában, miben vagy jó és miben nem. Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, aztán indulj el és tedd meg, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és elégtelenségeidet, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és azt is pontosan kell értékelned és tudnod, milyen a képességed, jó-e vagy rossz. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat vagy világos tudást szerezni róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amihez viszonyíthatsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Aztán megoldhatod a negatív érzelmek, mint például a kisebbségi érzés létfontosságú problémáját, és fokozatosan kilábalhatsz belőlük. Az ilyen kisebbségi érzéseket könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja és felismeri őket, és az igazságot keresi” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Hogyan mérhető az emberek képessége? Ennek megfelelő módja az, ha megnézzük az igazsághoz való hozzáállásukat és azt, hogy fel tudják-e fogni az igazságot vagy sem. Egyesek nagyon gyorsan képesek elsajátítani néhány szakterületet, ám amikor az igazságot hallják, összezavarodnak és elbóbiskolnak. Szívükben zavarttá válnak, semmi nem megy be abból, amit hallnak, és nem is értik, amit hallanak – ilyen a gyenge képesség. Egyesek nem értenek egyet, ha azt mondod nekik, hogy gyenge a képességük. Úgy gondolják, ha magasan képzettek és jól informáltak, az azt jelenti, hogy jó a képességük. Vajon a jó iskolázottság a magas képességet bizonyítja? Nem. Hogyan kellene mérni az emberek képességét? Annak alapján kellene mérni, hogy milyen mértékben fogják fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb mód ennek elvégzésére. Egyesek aranyszájúak, fürge észjárásúak, és különösen ügyesen bánnak más emberekkel – ám amikor prédikációkat hallgatnak, soha nem képesek megérteni semmit, és amikor Isten szavait olvassák, nem fogják fel azokat. Amikor a tapasztalati tanúságtételükről beszélnek, mindig szavakat és doktrínákat mondanak, felfedve, hogy egyszerű laikusok, és másokban azt az érzést keltik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy jól teljesítsük kötelességünket, az igazság megértése a legfontosabb). Egy ember képességének mérése elsősorban azon alapszik, hogy képes-e felfogni az igazságot, hogy meg tudja-e ismerni önmagát, és meg tudja-e érteni Isten szándékait az Ő szavain keresztül, és ha valós élethelyzetekkel szembesül, meg tudja-e találni a gyakorlás útjait Isten szavai alapján. A jó képességű emberek, miután meghallották Isten szavait, fel tudják fogni az alapelveket és a legfontosabb szempontokat, ahelyett, hogy csak néhány szót vagy szabályt fognának fel. Saját nézeteik, véleményük és megoldásaik vannak a helyzetekre, amelyekkel találkoznak, és pontosan tudnak Isten szavai szerint gyakorolni, eltérés nélkül. De én azt hittem, hogy a jó képességű emberek azok, akik jól beszélnek, és határozottak a munkájukban. Mivel úgy éreztem, hogy a kifejezőkészségem gyenge, és a munkámból hiányzik a határozottság, gyenge képességűnek tartottam magam, kisebbrendűségi és negatív érzések csapdájába estem, és arra jutottam, hogy alkalmatlan vagyok. Csak most jöttem rá, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos nézeteim helytelenek voltak. Pálra gondoltam, aki tehetséges és ékesszóló volt, és Európa nagy részén hirdette az evangéliumot, és sok apostoli levelet írt, de nem volt képes felfogni az igazságot. Nem volt megértése az Úr Jézusról, és nem volt valódi ismerete a saját romlott beállítottságáról. Csak sok szellemi doktrínát tudott elmondani, és még szégyentelenül azt is vallotta, hogy „nekem az élet Krisztus”, és végül Isten kirekesztette. Ez azt mutatja, hogy nem volt jó képességű ember. A saját képességem értékelése nem az igazságalapelvekre épült, hanem a saját elképzeléseimre és képzelődéseimre, ezért pontatlan volt. Visszatekintve, most már képes voltam felfogni Isten szavait, és azok fényében elgondolkodni magamon, és megérteni önmagamat. Fel tudtam ismerni a munkában felmerülő egyes problémákat és a testvérek állapotát is, tudtam, hogyan kell közösséget vállalni e problémák megoldása érdekében, és a gyakorlás néhány útját is meg tudtam találni Isten szavaiban. Bár a munkaképességem nem ütötte meg a mércét, és a beszédkészségem sem volt túl jó, amikor figyelmesen együttműködtem, és maximálisan elvégeztem a feladatomat, a kötelességem végzése során sikerült némi eredményt elérnem. Azt mondták, hogy a képességem átlagos, de fel tudom fogni Isten szavait. Észrevették, hogy amikor helyzetekkel szembesülök, figyelek az önreflexióra és a tanulságok levonására, és van némi tisztánlátásom. Ezenkívül, amikor feladatot kaptam, szorgalmas és együttműködő voltam, és képes voltam bizonyos eredményeket elérni. Korábban kisebbrendűségi érzések kötöttek és korlátoztak, képtelen voltam helyesen látni a hiányosságaimat. Vakon eldöntöttem, hogy gyenge képességű vagyok, és alkalmatlan vagyok a munka elvégzésére, és ebben az állapotban élve nem tudtam betölteni azt a szerepet, amit kellett volna, és a kötelességem végzésekor nem tudtam hatást elérni, felesleges ember voltam. Nemcsak hogy nem bántam meg a veszteségeket, amiket a kötelességemben okoztam, hanem inkább arról panaszkodtam, hogy Isten nem adott nekem jó képességet. Negatívan és hanyagul közelítettem a kötelességemhez. Igazán lázadó voltam! Valójában az a képesség, amit Isten adott nekem, elegendő volt. Nem élhettem tovább a kisebbrendűség állapotában. Bűnbánatot kellett tartanom Isten előtt, a kötelességemben az alapelvek keresésére kellett összpontosítanom, és harmonikusan együtt kellett működnöm a testvérekkel. Amikor meg kellett osztanom a nézeteimet, akkor annyit kellett megosztanom, amennyit megértettem. Meg kellett mutatnom azt, amit Isten adott nekem. Még ha a megosztásomnak voltak is hiányosságai, utána össze tudtam foglalni a témákat. Nem volt szabad negatívnak lennem, vagy lazsálnom, csalódást okozva ezzel Istennek. Utána a gyülekezet elintézte, hogy segítsek a vezetőknek a gyülekezet megtisztítási munkájában. Bár sok hiányosságom volt, többé már nem korlátozott a gyenge képességem.

Később elgondolkodtam, miért éreztem magam kisebbrendűnek, amikor olyanokat láttam, akiknek jobb volt a beszédkészségük és a munkaképességük, mint nekem. Milyen romlott beállítottságok játszottak közre ebben? Egy nap olvastam Isten következő szavait: „Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; ezért tartják így a dolgokat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az antikrisztusok különös becsben tartják a saját hírnevüket és státuszukat. Mindennapi életmódjuk és törekvéseik mind a hírnévhez és a státuszhoz kapcsolódnak. Mindegy, mikor és hol, soha nem adják fel a hírnévre és a státuszra való törekvést. Elgondolkodtam azon, hogy én is ugyanilyen voltam. Mióta elvállaltam a kötelességemet, valahányszor láttam másokat határozottan dolgozni, és ügyesen közösséget vállalni, kisebbrendűnek éreztem magam hozzájuk képest. Így hát a kisebbrendűség érzéseivel éltem, negatívan behatárolva magam. Féltem attól, hogy leleplezem alkalmatlanságomat, és elveszítem a tekintélyemet, és hiányzott belőlem minden proaktív hozzáállás a kötelességeimben való együttműködésben. Az olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”, és „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” – nagy mértékben foglalkoztatott mások véleménye. Amikor Csen Jivel dolgoztam, látva, hogy ő minden tekintetben jobb nálam, attól féltem, hogy lenéznek. Az összejöveteleken igyekeztem a lehető legkevesebbszer közösséget vállalni, vagy egyáltalán nem. Még ha olyan eltéréseket vagy problémákat észleltem is a munkában, amelyek időben megoldást igényeltek, kerültem, hogy közösséget vállaljak azokról, mert attól féltem, hogy az én közösségem nem lesz olyan jó, mint Csen Jié, és ez rossz fényt vetne rám. Gyülekezetvezetőként csak az érdekelt, hogy a saját büszkeségem nem sérül-e, ahelyett, hogy magára a gyülekezeti munkára összpontosítottam volna. Amikor problémákat fedeztem fel, félretettem őket, és nem foglalkoztam velük azonnal, ami késedelmekhez vezetett a munkában. Igazán önző voltam! Isten azért emelt fel engem a vezetői kötelességre, hogy az igazságra törekedhessek, teljes mértékben elvégezzem a feladatomat, és fenntartsam a gyülekezet munkáját. Ahelyett azonban, hogy azon töprengtem volna, hogyan teljesítsem vezetőként a feladataimat, azzal voltam elfoglalva, hogyan kerüljem el a megszégyenülést minden helyzetben. Amikor a büszkeségem veszélybe került, negatívvá váltam, és negatívan határoltam be magam, panaszkodtam, hogy Isten nem adott nekem jó képességet. Még arra is elvesztettem a motivációt, hogy a kötelességeimet végezzem. Beláttam, hogy hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész. Valójában a kötelességeim végzése során korábban nem kizárólag azért voltak gyengék az eredményeim, mert probléma volt a képességemmel. A fő probléma az volt, hogy romlott beállítottságban éltem, folyamatosan óvtam a saját hírnevemet és státuszomat. Még akkor is óvtam a büszkeségemet, ha ez a gyülekezet munkájának késleltetését jelentette. A szívem egyáltalán nem volt istenfélő, úgy kezeltem a hírnevemet és a státuszomat, mintha az életem múlna rajtuk. Az antikrisztusok útját jártam. Ha nem tartanék bűnbánatot, és nem változnék meg, Isten biztosan irtózna tőlem, és kirekesztene.

Elolvastam Isten szavainak egy másik részletét, és megtaláltam a gyakorlás útját. Mindenható Isten azt mondja: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne fontolgasd az ember érdekeit, és ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve rangodra. Először Isten házának az érdekeit kell fontolóra venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és kezdd annak az átgondolásával, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy hűséges voltál-e, elvégezted-e a feladataidat, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és megfejted ezeket, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet. Ha nem vagy valami rátermett, ha felszínes a tapasztalatod, vagy ha nem vagy jártas a szakmádban, akkor előfordulhat a munkádban hiba vagy hiányosság, és lehet, hogy nem érsz el jó eredményeket, de attól még minden tőled telhetőt megtettél. Nem a saját önző vágyaidat, illetve preferenciáidat elégíted ki. Ehelyett folyamatosan az egyház munkájának és Isten háza érdekeinek szenteled a figyelmedet. Lehet, hogy a kötelességedben nem érsz el jó eredményeket, azonban rendbejön a szíved. Ha pedig mindezek tetejében képes vagy az igazságot keresni a kötelességedben felmerülő problémák megoldásához, akkor megütöd a mércét a kötelességed teljesítésében, és ezzel egyidőben be tudsz majd lépni az igazságvalóságba. Ezt jelenti az, hogy bizonyságtételed van” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavaiból megértettem, hogy kötelességünk végzése során mindent Isten színe előtt kell tennünk, és el kell fogadnunk, hogy Ő megvizsgál minket. Amikor nehézségek merülnek fel, a gyülekezet munkájának védelmét kell előtérbe helyeznünk, félre kell tennünk a saját büszkeségünket, és mindent meg kell tennünk azért, hogy elvégezzük, amit kell. Csak akkor igazodunk Isten szándékaihoz. Amikor olyan testvérekkel dolgozom, akik ékesszólóak és határozottak a munkájukban, harmonikusan együtt kell működnöm velük, tanulnom kell az erősségeikből, hogy ellensúlyozzam a gyengeségeimet, és velük együtt kell dolgoznom, hogy jól végezzük a kötelességeinket. Ezt felismerve felderült a szívem. Ezután a kötelességem végzésekor arra összpontosítottam, hogy a szándékaimat helyesen határozzam meg. Annyiról vállaltam közösséget, amennyit megértettem, többé nem korlátoztak a büszkeségem és a csekély képességem miatti aggodalmak, és az egyház megtisztítási munkája fokozatosan javulni kezdett. Nem sokkal később ismét megválasztottak gyülekezetvezetőnek.

Egy idő után a felső vezető és én elmentünk, hogy megbeszélést tartsunk a csapatvezetőkkel, és ő megkért, hogy vezessem le a megbeszélést. Arra gondoltam, hogy a vezető ékesszóló, határozott, és képes gyorsan megtalálni Isten megfelelő szavait a testvérek állapotának megoldására, miközben én küszködtem ezzel. A beszédkészségem gyenge volt, és nem voltam jó előadó, ezért aggódtam, hogy mások hogyan fognak tekinteni rám, ha nem kezelem jól a megbeszélést. Gyorsan felismertem, hogy ismét kisebbrendűségi érzések fogtak el, és a büszkeségem miatt aggódom. Ezért imádkoztam Istenhez, „Istenem, belátom, hogy megint kisebbrendűségi érzések uralkodtak el rajtam, mert mások ékesszólóbbak, mint én. Kérlek Téged, vezess engem! Nem akarom, hogy a hiúság és a büszkeség korlátozzon engem. Hajlandó vagyok a szívemet a kötelességemre összpontosítani, és mindent megtenni az együttműködésért.” Imádkozás után Isten szavaira gondoltam: „A szerepek nem ugyanazok. Egy test van. Mindenki teszi a kötelességét, a maga helyén mindenki a tőle telhető legjobban cselekszi – minden szikrához tartozik egy fényvillanás –, és érettségre törekszik az életben. Így elégedett leszek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 21. fejezet). Isten minden embernek különböző tehetséget és erősségeket adott. Bár nekem nincs jó képességem, ha őszintén együttműködöm Istennel, megkaphatom az Ő útmutatását. Ma, ahogy a vezető mellett dolgozom, tanulnom kell az ő erősségeiből, és nem szabad, hogy a büszkeségem vagy a státuszom korlátozzon. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy kivegyem a részemet, aszerint, amit megértettem, és így jól végezhetem a kötelességemet. Ezt felismerve már nem korlátozott a büszkeségem. Képes voltam közösséget vállalni az egyik csapatvezetővel az állapotáról, Isten szavainak felhasználásával. Amikor megnyitottam a szívemet, megtaláltam Isten szavainak egy olyan részletét, amely különösen illett az ő állapotához, és a negatív állapota megváltozott. Ezután az összejöveteleken annyit osztottam meg, amennyit megértettem, nem aggódtam amiatt, hogy mások hogyan tekintenek rám, hanem aktívan részt vettem. Helyesen tudtam kezelni a hiányosságaimat, és nem határoltam be magamat. Nos, az, hogy megszabadultam a kisebbrendűségi érzések kötöttségeitől, az Isten szavaiban rejlő útmutatás eredménye.