2020 novemberében kezdtem el az újonnan érkezettek öntözését. Nem sokkal később a vezető megkért, hogy vállaljam a felelősséget a csoport összejöveteleinek a levezetéséért. Azt gondoltam magamban: „Úgy tűnik, a vezető értékel engem. Lehetséges, hogy gondoz engem? Ha keményen dolgozom, talán a végén előléptetnek.” Így amikor láttam, hogy valaki a csoportban felvet egy problémát, aktívan reagáltam. Amikor azt láttam, hogy az új testvérek nem értenek valamit, lelkesen segítettem nekik. Később a csoportnak két vezetőt kellett választania, és én arra gondoltam: „Bár nem régóta végzem ezt a kötelességet, a csoport fontos tagjának számítok, a vezető egyre több újonnan érkezett öntözését bízza rám, és mindenki nagyra tart, szóval engem kellene csoportvezetőnek választani, nem?” De meglepetésemre két olyan nővért választottak vezetőnek, akik nálam rövidebb ideje öntözték az újonnan érkezetteket. Ráadásul, amikor ez a két nővér hozzánk érkezett, én voltam az, aki közölte velük a kötelesség végrehajtásával kapcsolatos alapelveket. Ami az alapelveket illeti, nem értettek többet nálam, és az öntözött emberek számát és a kötelességük eredményeit tekintve is messze elmaradtak tőlem. Miért őket választották helyettem? Mit fognak gondolni rólam a testvérek? Vajon azt mondják majd, hogy rosszabb vagyok, mint ezek a most érkezett nővérek? Minél többet gondolkodtam ezen, annál nagyobb megbántottságot és neheztelést éreztem. A következő napokban még evés és alvás közben sem tudtam kiverni a fejemből a dolgot, és egyszerűen nem tudtam megnyugtatni a szívemet. Úgy éreztem, mindegy, mennyit teszek, vagy mennyit szenvedek, senki sem látja, és minden hiábavaló. Ezek után, bár továbbra is végeztem a kötelességemet, elvesztettem a motivációmat. Amikor láttam, hogy valaki a csoportban felvet egy problémát, nem vettem a fáradságot, hogy válaszoljak. Arra gondoltam: „Nem én vagyok a csoportvezető, miért is törjem magam a megszólalással? Valaki úgyis válaszol előbb-utóbb.” Amikor a testvérek megkértek, hogy vezessem az összejövételt, nem akartam megtenni. Azt gondoltam: „Mi értelme? Az összejövetelek vezetése nem jár valódi státusszal, és senki sem fog ezért felnézni rám. Ráadásul, ha nem tudok a gyakorlati tapasztalataimból származó megértésről beszélni az összejövetelen, mind azt gondolhatják, hogy nincsenek igazságvalóságaim, és lenézhetnek. Ez tényleg egy hálátlan feladat.” Sokat gondolkodtam a dolgon, de tényleg nem akartam ezt a kötelességet végezni. Ugyanakkor éreztem, hogy a kötelességem visszautasítása azt jelentené, hogy nem vetem alá magam, így vonakodva elfogadtam. Ezek után langyos, közömbös állapotban maradtam, és nem volt teherérzetem a munka iránt. Fokozatosan egyre nehezebbnek találtam a kötelességeimet, és amikor az újonnan érkezettek nehézségekkel szembesültek, vagy elképzeléseik támadtak Isten munkájával kapcsolatban, nem tudtam, hogyan viszonyuljak az igazsághoz, hogy megoldjam ezeket a problémákat. Egyre több újonnan érkezett hagyta abba az összejövetelek rendszeres látogatását, és én sem haladtam előre az életbe való belépésben. Mindennap csak felületesen letudtam a feladatokat, gépiesen végeztem a kötelességeimet. Különösen, amikor meghallottam a „Ha valaki hisz Istenben, de nem nyer életet, az büntetéshez vezet” című himnuszt, erős nyugtalanságot éreztem a szívemben, mintha engem büntetnének meg, ha így folytatom, és a szívem igazán gyötrődött.

Az állapotom annyira leromlott, hogy úgy éreztem, tényleg nem bírom tovább. Ezért megnyíltam, és beszéltem az állapotomról a vezetővel. A vezető felolvasott nekem egy szakaszt Isten szavaiból: „Törekvésetek folyamán túl sok egyéni elképzelésetek, reményetek és jövőbeni kilátásotok van. A jelenlegi munka arra szolgál, hogy a státusz iránti vágyatokat és túlzó vágyaitokat megmetssze. A remények, a státusz és az elképzelések mind a sátáni természet klasszikus megnyilvánulásai. [...] Most követők vagytok, és nyertetek némi megértést erről a munkafázisról. Ámde még mindig nem tettétek félre a státusz iránti vágyatokat. Amikor a státuszotok magas, jól törekedtek, de amikor a státuszotok alacsony, többé nem törekedtek. Mindig a státusz előnyein jár az eszetek. Miért van az, hogy az emberek többsége nem tud kiszakadni a negativitásból? Nem minden esetben az a válasz, hogy a reménytelen kilátások miatt? [...] Minél inkább így törekedtek, annál kevesebbet fogtok aratni. Minél nagyobb egy személy vágya a státuszra, annál komolyabban meg kell őt metszeni, és annál inkább szüksége van arra, hogy nagy finomításon essen át. Az ilyen emberek értéktelenek! Meg kell metszeni, és megfelelően meg kell ítélni őket, hogy teljesen elengedjék ezeket a dolgokat. Ha mindvégig így törekedtek, semmit nem fogtok aratni. Akik nem törekednek az életre, azok nem formálhatók át, és akik nem szomjaznak az igazságra, nem nyerhetik el az igazságot. Te nem a személyes átformálódásra és a belépésre törekszel, inkább a túlzó vágyakra és olyan dolgokra, amelyek korlátozzák Isten iránti szeretetedet és megakadályozzák, hogy közeledj Hozzá. Képesek ezek a dolgok átformálni téged? Képesek eljuttatni téged a királyságba?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?). Isten szavainak olvasása után a vezető emlékeztetett: „Minél nagyobb súlyt helyezünk a státuszra, Isten annál inkább rendez olyan helyzeteket, amelyekkel felfed és megmetsz minket, és ez lehetővé teszi számunkra, hogy felismerjük, hogy a törekvésről alkotott nézeteink tévesek, és hogy időben megváltoztassuk azokat. Elgondolkodtál már azon, hogy a testvérek miért nem téged választottak csoportvezetőnek? Pontosan mik a problémáid? Amikor nem választottak meg csoportvezetőnek, elvesztetted a motivációdat a kötelességed végzéséhez. Ez nem azt mutatja, hogy a státuszra törekszel? Te mindig a státuszra törekszel, és a látszat kedvéért cselekszel. Még ha státuszt is kapnál, jól tudod végezni a munkát?” A vezető emlékeztetése révén elkezdtem önvizsgálatot tartani Isten szavainak fényében. Amikor elkezdtem végezni ezt a kötelességet, a vezető gyakran bízott meg az összejövetelek levezetésével, és az öntözésre rám bízott újonnan érkezettek száma folyamatosan nőtt. Úgy éreztem, hogy értékelnek, és úgy tekintenek rám, mint akit előléptetnek és gondoznak, és ettől igazán motivált lettem a kötelességem végzésére. Akár az összejöveteleken való közösségvállalásról, akár az újonnan érkezettek öntözéséről volt szó, nagy teherérzetem volt. De később, amikor két olyan nővért választottak csoportvezetőnek, akik nálam rövidebb ideje öntözték az újonnan érkezetteket, elcsüggedtem. Úgy éreztem, hogy a vezető őket értékeli, a testvérek pedig felnéznek rájuk és csodálják őket, míg az szinte mindegy is volt, hogy én a csoportban vagyok-e, és így a kötelességem végzése iránti motivációm hirtelen eltűnt, és már nem tudtam törődni a csoport problémáival. Különösen, amikor a testvérek engem választottak az összejövetelek vezetésére, azt gondoltam, hogy ez a kötelesség jelentéktelen, és nem fogom vele elnyerni mások csodálatát és megbecsülését, ezért csak felületesen végeztem a kötelességet. Ekkor láttam meg, hogy az állapotom pontosan olyan volt, amilyennek Isten leleplezte: „Amikor a státuszotok magas, jól törekedtek, de amikor a státuszotok alacsony, többé nem törekedtek. Mindig a státusz előnyein jár az eszetek.” Amire törekedtem, az a hírnév és a státusz volt.

Később elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és az egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; ezért tekintik így a dolgokat. [...] Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az istenhitükben a hírnév és státusz hajszolását jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés; hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem néz fel rájuk, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Nem arról van szó, hogy nincs reményem?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és támogassák őket, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai teljes mértékben leleplezik a hírnévre és státuszra törekvő antikrisztusok valódi állapotát és helyzetét. Láttam, hogy mint egy antikrisztus, én is nagy értéket tulajdonítottam a hírnévnek és a státusznak, mindig arra vágytam, hogy pozícióm legyen mások között, mindig azt akartam, hogy értékeljenek és csodáljanak, remélve, hogy az emberek odafigyelnek és hallgatnak arra, amit mondok. Úgy éreztem, hogy csak így érezhetem, hogy számítok, és csak így lehet értéke az életemnek. Úgy éreztem, hogy ha nincs státuszom, és nem nyerem el mások csodálatát és megbecsülését, akkor minden, amit teszek, értelmetlen. Bár úgy tűnt, hogy hiszek Istenben és végzem a kötelességemet, a valóságban nem azért tettem ezeket, hogy az igazságra törekedjek, és nem is azért, hogy eleget tegyek Istennek, vagy figyelembe vegyem az Ő szándékait. A kötelességemet a státuszszerzés eszközeként kezeltem, és csak arra gondoltam, hogy van-e pozícióm mások között, és hogy csodálnak-e és értékelnek-e. Soha nem gondoltam arra, hogy Istennek milyen követelményei vagy elvárásai vannak velem szemben ebben a kötelességben, vagy hogy hogyan kellene eleget tennem Istennek. Amikor a kötelességem végzése során nem kaptam meg mások csodálatát, még negatívvá és hanyaggá is váltam, és tele voltam panasszal. Rájöttem, hogy a törekvésről alkotott nézeteim megegyeznek egy antikrisztuséval, és hogy a hírnevet és a státuszt mindenek fölé helyeztem. A gyülekezet abban a reményben adta meg nekem a lehetőséget a kötelességem végzésére, hogy az igazságra törekedjek, és levessem romlott beállítottságomat, hogy elnyerjem Isten üdvösségét. De én nem tudtam, mi a jó és mi a rossz, és miután egy kis munkát végeztem, és némi tekintélyre tettem szert, át akartam venni a vezetést a csoportban, és csodálatra vágytam. Amikor a státusz iránti vágyam nem teljesült, már a kötelességemet sem akartam tovább végezni. Még a kötelességemet is arra használtam, hogy levezessem a frusztrációmat, nem akartam foglalkozni a csoport problémáival, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet érdekeit. Hát nem szegültem ezzel nyíltan szembe Istennel? Kezdettől fogva a kötelességemet arra használtam, hogy kielégítsem az ambíciómat és azt a vágyamat, hogy mások csodáljanak. Hol volt bennem bármiféle emberi mivolt vagy józan ész? Az antikrisztusok nem törekszenek az igazságra, és a legcsekélyebb mértékben sincs bennük istenfélő szív. Csak a személyes hírnevüket és státuszukat védik, nem a gyülekezet munkáját, és nincs emberi mivoltuk. Miben különbözött az én viselkedésem egy antikrisztusétól? Amikor erre gondoltam, némi félelem fogott el, és úgy éreztem, hogy az állapotom igazán veszélyes.

Később elgondolkodtam az állandó előléptetési vágyamon, és megkérdeztem magamtól: „Pontosan mik a gyülekezet alapelvei az emberek előléptetésére és gondozására?” Egy nap, egy összejövetel során elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „Melyek a különféle munkaelemek felügyelőitől megkövetelt normák? Három fő norma létezik. Először is, képesnek kell lenniük az igazság felfogására. Csakis azok a jó képességű emberek, akik képesek az igazságot tisztán, torzulások nélkül felfogni és következtetéseket levonni. A jó képességű embereknek minimum lelki megértéssel kell rendelkezniük, és tudniuk kell önállóan enni és inni Isten szavait. Isten szavainak evése is ivása közben képesnek kell lenniük önállóan elfogadni Isten szavainak ítéletét, fenyítését és metszését, valamint keresni az igazságot a saját elképzeléseik és képzelődéseik, valamint a saját akaratuk hamisításai, illetve a saját romlott beállítottságaik eloszlatása végett – ha teljesítik ezt a normát, az azt jelenti, hogy tudják, miként tapasztalják meg Isten munkáját, ez pedig a jó képesség egyik megnyilvánulása. Másodszor, terhet kell viselniük a gyülekezet munkájáért. Azok az emberek, akik valóban terhet viselnek, nem csupán lelkesedéssel, hanem igazi élettapasztalattal is rendelkeznek, értenek néhány igazságot, és át tudnak látni néhány problémát. Látják, hogy sok nehézség és probléma vár megoldásra a gyülekezeti munkában és Isten választott népe körében. Látják ezt a szemükkel, és aggódnak miatta a szívükben – ezt jelenti terhet viselni a gyülekezet munkájáért. Ha valaki mindössze jó képességű, és képes az igazság felfogására, de közben lusta, testi kényelmek után sóvárog, nem hajlandó valódi munkát végezni, és csak egy kevés munkát végez, amikor a Fennvaló határidőt szab a munka befejezésére, és amikor nem tudja büntetlenül megúszni, hogy nem végezte el, akkor az az illető nem visel terhet. A terhet nem viselő emberek olyan emberek, akik nem törekednek az igazságra, igazságérzet nélküli emberek, és semmirekellők, akik egész álló nap csak tömik magukat, miközben semmiről nem gondolkodnak el komolyan. Harmadszor, munkaképességgel is rendelkezniük kell. Mit jelent a »munkaképesség«? Egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy nem csupán kiadni tudják a munkát és utasításokat osztogatni az embereknek, hanem a problémák azonosítására és megoldására is képesek – ezt jelenti, amikor valaki »munkaképes«. Azonkívül szervezőkészségre is szükségük van. A szervezőkészséggel bíró emberek különösen jól értenek ahhoz, hogy miként hozzák össze az embereket, szervezzék meg és rendezzék el a munkát, valamint oldjanak meg problémákat, és a munkák elrendezése, illetve a problémák megoldása közben alaposan meg tudják győzni és engedelmességre tudják bírni az embereket – ezt jelenti, ha van szervezőkészsége valakinek. Azok, akik igazán rendelkeznek munkaképességgel, képesek az Isten háza által rendelt konkrét munkák elvégzésére, és ezt gyorsan és határozottan, mindennemű hanyagság nélkül tudják megtenni, azonkívül jól el tudják végezni a különféle munkákat. Ez Isten házának a vezetők és dolgozók művelésére vonatkozó három normája. Ha valaki teljesíti ezt a három normát, az kivételes, tehetséges egyén, aki azonnal előléptetendő, művelendő és képzendő, majd miután egy ideig gyakorolt, elvállalhatja a munkát” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavainak fényében láttam, hogy Isten házában az emberek előléptetése és gondozása nem azon alapul, hogy ki végzi legrégebb óta a kötelességét, vagy ki szenvedett a legtöbbet, és nem is azon, hogy kinek van a legszorosabb kapcsolata a vezetőkkel. A legfontosabb az, hogy valaki törekszik-e az igazságra, hogyan viszonyul a kötelességeihez, és hogy képes-e figyelembe venni Isten szándékait és tényleges munkát végezni. Isten követelményeinek fényében visszatekintve magamra láttam, hogy nem tettem erőfeszítést az igazságra való törekvésre, és a napjaim úgy teltek, hogy a szívem tele volt a státusz hajszolásával. Amikor nem kaptam státuszt, negativitásban éltem, és az életem hosszú ideje nem haladt előre. Már ez az egy pont is megmutatta, hogy nem feleltem meg az előléptetés feltételeinek. Továbbá, bár úgy tűnt, hogy a kötelességeimmel foglalatoskodom, a valóságban nem volt valódi teherérzetem, és csak arra összpontosítottam, hogy a látszat kedvéért végezzem a munkát. Amikor problémák vagy nehézségek merültek fel, nem az igazságalapelvek keresésére összpontosítottam, és nem is gyakran fordítottam figyelmet arra, hogy összegezzem ezeket a dolgokat és elgondolkodjak rajtuk. Sokszor csak akkor csináltam meg a dolgokat, ha noszogattak, és csak akkor tudtam megoldani a problémákat és kijavítani az eltéréseket, amikor a vezető rámutatott a problémáimra és közölte velem az alapelveket. Ráadásul, amikor a munka felgyorsult, hajlamos voltam kapkodni, és nem tudtam megkülönböztetni, hogy mi a sürgős és mi nem az. Ezt látva rájöttem, hogy rengeteg hiányosságom van, és az, hogy a gyülekezet nem léptetett elő, teljes mértékben az alapelveken alapuló értékelés volt. Egyáltalán nem ismertem fel a valódi érettségemet, és tényleg hiányzott belőlem az öntudat. A valóságban, még ha meg is tettek volna csoportvezetőnek, bár ez presztízsérzettel járt volna, teljesen képtelen lettem volna elvégezni a csoportvezető tényleges munkáját, és ha ez megtörténik, nemcsak a testvéreknek ártottam volna, hanem a gyülekezet munkáját is késleltettem volna. A két nővér, akiket előléptettek, gyakorlatiasabban végezték a kötelességüket, és arra is összpontosítottak, hogy elgondolkodjanak és összegezzék a munkájuk során felmerült problémákat és eltéréseket. Az összejövetelek során gyakran hallottam őket beszélni a romlottságról, amit a kötelességük végzése közben feltártak, és azokról a területekről, ahol hiányosságaik voltak. Összegezték a kudarcaik okait, és elgondolkodtak azokon, és beszéltek arról, hogyan keresték az igazságot, hogy megértsék Isten szándékát, és hogyan támaszkodtak Istenre a nehézségek megoldásában, amikor nehézségekkel, negativitással és kudarcokkal szembesültek. Láttam, hogyan összpontosítottak arra, hogy Isten szavai alapján elgondolkodjanak önmagukon a kötelességük végzése közben, és keressék Isten szándékait. Azt is láttam, hogy erőfeszítést tettek az alapelvek terén, és bár nem régóta végezték a kötelességüket, megkapták a Szentlélek munkáját és útmutatását, és egy idő után nagy előrelépést tettek. Ekkor megértettem, hogy ezzel a kinyilatkoztatással Isten szándéka az volt, hogy megismerjem önmagam, hogy időben kijavíthassam a törekvésről alkotott téves nézeteimet, és az igazságra való törekvésre összpontosítsak, hogy fejlődni és változni tudjak. Amikor ezekre rájöttem, többé nem voltak bennem félreértések, sem ellenállás, és csak arra vágytam, hogy egy ilyen helyzeten keresztül még inkább keressem az igazságot és elgondolkodjak önmagamon.

Később újra elgondolkodtam. Láttam, hogy ezúttal, amikor nem léptettek elő, azért estem negativitásba, mert téves volt a nézőpontom. A gyülekezeti előléptetést a világi hivatalnokok előléptetéséhez hasonlítottam, és azt gondoltam, hogy az előléptetés státuszt jelent, így amikor nem léptettek elő, negatívvá és gyengévé váltam, és nem akartam semmit sem csinálni. Később olvastam Isten szavait, és egy kicsit többet megértettem a gyülekezet általi előléptetés és gondozás céljáról és jelentőségéről. Isten azt mondja: „Melyek Isten házának követelményei a különféle tehetséges emberekre vonatkozóan, akiket előléptet és művel? Ahhoz, hogy előléptesse és művelje őket Isten háza, legalábbis lelkiismerettel és józan ésszel bíró embereknek kell lenniük, olyan embereknek, akik el tudják fogadni az igazságot, akik hűségesen végzik a kötelességüket, és akik alá tudják vetni magukat Isten vezényléseinek és rendeléseinek, valamint minimum képeseknek kell lenniük elfogadni, amikor metszéssel szembesülnek, és alávetni magukat annak. Az Isten háza általi művelésen és képzésen áteső embereknek nem azt az eredményt kell elérniük, hogy hivatalnokokká vagy főnökökké tudnak válni, esetleg az élen tudnak járni, vagy hogy tanácsot adhatnak az embereknek a gondolkodásmódjukkal kapcsolatban, és persze még kevésbé azt, hogy jobb szakmai készségeik, magasabb szintű végzettségük vagy nagyobb hírnevük legyen, de nem is az, hogy egy napon lehessen említeni őket azokkal, akik a világban a szakmai készségeikről vagy politikai hőstetteikről híresek. Ehelyett az az elérendő eredmény, hogy értsék az igazságot, éljék meg Isten szavait, valamint hogy olyan emberek legyenek, akik félik Istent és kerülik a rosszat. Miközben képzik magukat, képesek megérteni az igazságot, felfogni az igazságalapelveket, valamint jobban tudni, hogy mi is pontosan az Istenben való hit, és hogyan kövessék Istent – ez rendkívül hasznos azok számára, akik a tökéletesség elérése végett törekednek az igazságra. Ez az a hatás és norma, amelyet Isten háza el szeretne érni a különféle tehetséges emberek előléptetésével és művelésével, és egyben ez a legnagyobb aratás, amelyet az előléptetett és használt emberek learatnak” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). „Az igazság előtt mindenki egyenlő. Azok, akiket előléptetnek és művelnek, nem sokkal jobbak másoknál. Mindenki nagyjából ugyanannyi ideje tapasztalja Isten munkáját. Azoknak, akiket még nem léptettek elő, illetve nem művelnek, ugyancsak törekedniük kell az igazságra, miközben a kötelességeiket végzik. Senki sem foszthat meg másokat az igazságra való törekvés jogától. Egyesek buzgóbban törekednek az igazságra, és van némi képességük, így előléptetik és művelik őket. Ez az Isten háza munkájával kapcsolatos szükségletek miatt van. Akkor hát miért vannak Isten házának ilyen alapelvei az emberek előléptetésére és használatára vonatkozóan? Azért, mert az emberek különböző képességűek és jelleműek, és mindenki más utat választ, ami másféle kimenetelekhez vezet az emberek Istenbe vetett hite terén. Azok, akik törekednek az igazságra, megmenekülnek és a királyság embereivé válnak, míg azok, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot, akik nem végzik hűségesen a kötelességüket, ki vannak rekesztve. Isten háza annak alapján műveli és használja az embereket, hogy azok törekednek-e az igazságra, és hogy hűségesek-e a kötelességük végzésében. Van-e különbség a különféle emberek hierarchiájában Isten házában? Egyelőre nem áll fenn hierarchia a különféle emberek pozíciója, értéke, státusza vagy helyzete tekintetében. Azon időszakban legalábbis, amikor Isten az emberek megmentésén és igazgatásán munkálkodik, nincs különbség a különféle emberek rangja, pozíciója, értéke vagy státusza között. Egyedül a munkamegosztásban és a kötelességteljesítés szerepköreiben van különbség. Természetesen ezen időszak alatt némelyeket – kivételes jelleggel – előléptetnek és kiművelnek valamilyen különleges munkák végzésére, miközben némelyek különböző okokból nem kapnak ilyen lehetőségeket – például mert probléma van a képességükkel vagy a családi környezetükkel. De vajon azokat, akik nem kaptak ilyen lehetőségeket, nem is menti meg Isten? Nem ez a helyzet. Vajon alacsonyabb az értékük és a pozíciójuk másoknál? Nem. Az igazság előtt mindenki egyenlő, mindenkinek van lehetősége az igazságra törekedni és elnyerni azt, Isten pedig mindenkivel igazságosan és észszerűen bánik. Mely ponton vannak észrevehető különbségek az emberek pozíciója, értéke és státusza között? Amikor az útjuk végére érnek az emberek, és véget ér Isten munkája, valamint levonásra kerül a végső következtetés az üdvösségre való törekvés során és a kötelességük végzése közben tanúsított hozzáállásaikat és nézeteiket, továbbá az Isten iránti különféle megnyilvánulásaikat és hozzáállásaikat illetően – azaz amikor elkészül a feljegyzés Isten jegyzetfüzetében –, ekkor történik majd különbségtétel az emberek értéke, pozíciója és státusza között is, mivelhogy különböző sorsuk és rendeltetési helyük lesz. Csakis ekkor lehet meglátni és hozzávetőlegesen megállapítani mindezeket a dolgokat, míg most mindenki ugyanolyan” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavait olvasva megértettem, hogy Isten háza nem úgy lépteti elő és gondozza az embereket, mint a nem hívő világ, ahol az emberekből hivatalnokok lesznek, és nevet szereznek maguknak. Isten háza azért lépteti elő az embereket, hogy több lehetőséget kapjanak a képzésre. Isten azt reméli, hogy a kötelességeik során az emberek megértik az igazságot, az alapelvek szerint cselekszenek, ismeretre és Isten iránti alávetettségre tesznek szert, és megismerik, hogyan végezzék a kötelességeiket, hogy eleget tegyenek Isten szándékainak. Isten házában a kötelességtől függetlenül nincs státuszbeli különbség, és az igazság elnyerése a legfontosabb. Visszagondoltam a sok hiányosságra, amit az újonnan érkezettek öntözése során feltártam. Néha, amikor az újonnan érkezettek elképzelésekkel vagy kérdésekkel álltak elő, nem tudtam, hogyan oldjam meg őket, de az igazság keresése és az Isten szavain való töprengés révén tisztábban megértettem néhány igazságot, és több szeretet és türelem alakult ki bennem a testvéreim iránt. Mindezek az újonnan érkezettek öntözése során szerzett nyereségek voltak. Aztán arra gondoltam, hogy a testvérek engem választottak az összejövetelek levezetésére. Bár ezzel nem nyerném el mások csodálatát, arra ösztönözne, hogy többet töprengjek az igazságon, közelebb kerüljek Istenhez, és erőfeszítést tegyek az igazságra való törekvésre. Ezen elgondolkodva mély meghatottságot és megbánást éreztem. Sajnáltam, hogy nem tudtam, mi a jó nekem, hiányzott belőlem az öntudat, és egyáltalán nem értettem Isten gondos szándékait. Ami megérintett, az az volt, hogy bár ennyire lázadó és észszerűtlen voltam, Isten mégis a szavait használta, hogy megvilágosítson és útmutatást adjon, hogy megértsem az Ő szándékát, és ne járjak többé a téves úton. A szívem megtelt hálával Isten iránt, és elhatároztam, hogy többé nem a hírnévre, a nyereségre vagy a státuszra törekszem. Kész voltam bűnbánatot tartani.

Később elkezdtem a kötelességeimben az igazság keresésére összpontosítani, és anélkül, hogy észrevettem volna, némi megvilágosodást és megvilágítást nyertem, megértettem bizonyos alapelveket, és utat találtam a gyakorláshoz. Az összejövetelek során többé nem arra összpontosítottam, hogyan szóljak hozzá úgy, hogy az emberek felnézzenek rám, hanem inkább arra, hogy Isten szavain töprengve megértsem az Ő szándékait, Isten szavai által elgondolkodjak önmagamon, és képes voltam tisztábban látni a romlott beállítottságomat és a téves utat, amelyen jártam. Így gyakorolva sokkal közelebb éreztem magam Istenhez. Később egy nővért, aki nem régóta végezte a kötelességét, előléptettek a csoportban, és bár a szívem még mindig kissé nyugtalan volt, képes voltam helyesen kezelni ezt, és nem korlátozott a státusz, mert tudtam, hogy az igazság terén túl sok hiányosságom van. Nem mások csodálatára volt szükségem, hanem arra, hogy több igazságot értsek meg, jól öntözzem a testvéreimet, és jól végezzem a kötelességeimet. Azt mondtam magamnak: „Még ha soha nem is léptetnek elő, akkor is alávetem magam Istennek, megállok a helyemen, rendíthetetlenül törekszem az igazságra, és jól végzem a kötelességeimet.” Arra nem számítottam, hogy nem sokkal később engem választottak az öntözési munka felügyelőjévé. Amikor ez megtörtént, nem éreztem örömöt a státusz megszerzése miatt, hanem felelősségként tekintettem rá. Sok hiányosságom volt, a romlott beállítottságom még mindig nagyon súlyos volt, és aggódtam, hogy a régi problémáim újra felszínre törnek, és hogy ezzel csalódást okozok Istennek, ezért gyakran imádkoztam Istenhez, kérve, hogy vezéreljen és óvjon meg. Később, a kötelességeim végzése során kialakult bennem egyfajta istenfélő szív, és elkezdtem nagyobb figyelmet fordítani a kötelességeimre, és többet gondolkodni róluk. Az, hogy erre a megértésre és változásra képes voltam, mind Isten szavainak köszönhető. Hála Istennek!