A gyülekezetben az evangelizációs munkát felügyelem. Wanda nővérrel együtt csoportvezetőként dolgozunk. Kezdetben azt láttam, hogy Wanda kezdeményező a kötelességében, és meglehetősen hatékony a munkájában. Úgy gondoltam, hogy felelősségteljes, és van teherérzete. De egy idő után észrevettem, hogy egyre passzívabbá vált a kötelességében. Ritkán vette észre a munkában felmerülő problémákat, nemhogy megoldotta volna őket. Korábban, amikor összegeztük a munkánkat, mindig ő keresett meg engem, hogy átbeszéljük a felmerült problémákat vagy eltéréseket, és hogy közösen megoldást találjunk rájuk. De ezúttal ez elmaradt. Általában megosztottuk a csapatunkban a munka dandárját, és a problémákat, amint felfedeztük, időben összegeztük. Ezzel jobban meg tudtuk oldani a gondokat, és javítani tudtuk a munka hatékonyságát. De most Wanda nem szívvel-lélekkel foglalkozott a csoport problémáival. Arra gondoltam: „Nem tesz eleget a csoportvezetői felelősségének. Ez nem elfogadható, közösséget kell vállalnom vele erről.” De aztán meggondoltam magam: „Általában elég jó a viszonyom Vandával. Ha nyíltan megmondom neki, hogy alig vállal terhet a kötelességében és nem végez valódi munkát, vajon nem hozom-e ezzel kellemetlen helyzetbe? Ha ezt elmondva megzavarom a békét, hogyan fogunk kijönni egymással ezután? Hagyjuk! Nem kell keresni a bajt. Nem kellene megbántanom.” Akkoriban folyton furdalt a lelkiismeret: „Wandának nem volt rossz az állapota ebben az időszakban? Ha ez így megy tovább, az élete is megsínyli, és a munkájára is kihatással lesz. Nem kellene sietve közösséget vállalnom vele? De ha csak egyenesen rámutatok, hogy hiányzik belőle a teherérzet, nem fogja korlátozva érezni magát, és azt gondolni, hogy ellenőrzöm a munkáját? Talán szólnom kellene a vezetőnek, és hagynom, hogy ő segítsen Wandának. Akkor nem kell megbántanom.” De aztán arra gondoltam: „Ha szólok a vezetőnek és Wanda rájön, nem fogja azt mondani, hogy bemószeroltam őt? Nem, jobb, ha nem szólok semmit.” Így vívódtam magamban, és egyszerűen nem találtam nyugalmat az ügyben. Tisztában voltam vele, hogy az állapotom nem helyes, ezért imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy vezessen engem az igazság keresésére és a problémáim megoldására.

Egyszer egy összejövetel során Isten szavait olvastam: „Amikor problémát láttok, azonban nem tesztek semmit, hogy megállítsátok, nem vagytok közösségben ezt illetően, nem próbáljátok meg korlátozni, sőt nem is jelentitek a feletteseiteknek, hanem eljátsszátok az emberek kedvét keresők szerepét, akkor ez vajon a hűtlenség jele? Azok, akik embereknek igyekeznek tetszeni, vajon hűségesek Istenhez? Cseppet sem. Az ilyen ember nem csupán hűtlen Istenhez, hanem a Sátán bűntársaként, szolgájaként és követőjeként cselekszik. Hűtlen a kötelességéhez és a feladataihoz, azonban Sátánhoz meglehetősen hűséges. Ebben rejlik a probléma lényege. Ami a szakmai alkalmatlanságot illeti, a kötelesség teljesítése közben lehetséges az állandó tanulás és tapasztalatgyűjtés. Az ilyen problémákat könnyű megoldani. A legnehezebb dolog az ember romlott beállítottságának a megoldása. Ha nem törekedtek az igazságra, illetve nem oldjátok meg a saját romlott beállítottságotokat, hanem mindig az embereknek megfelelni kívánó szerepet játsszátok, és nem metszitek meg, illetve nem segítitek azokat, akik a szemetek láttára megszegik az alapelveket, se nem feditek fel vagy leplezitek le őket, hanem mindig visszarettentek, nem vállaltok felelősséget, akkor a kötelességetek ilyesfajta végzése csupán kompromittálni és késleltetni fogja az egyház munkáját” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). „Az emberek magatartásának, és annak, ahogyan a világgal foglalkoznak, Isten szavain kell alapulnia; ez a magatartás legelemibb alapelve. Hogyan gyakorolhatják az emberek az igazságot, ha nem értik a magatartás alapelveit? Az igazság gyakorlása nem üres szavak mondogatásáról vagy szlogenek kiabálásáról szól. Inkább arról, hogy az emberek, találkozzanak bármivel is az életben, aminek köze van a magatartás alapelveihez, a dolgokkal kapcsolatos nézőpontjukhoz vagy a kötelességeik végzésének témájához, döntések elé kerülnek, és az igazságot kell keresniük, alapot és alapelveket kell keresniük Isten szavaiban, majd pedig meg kell találniuk a gyakorlás útját. Akik így tudnak gyakorolni, azok olyan emberek, akik az igazságra törekszenek. Akik képesek ilyen módon törekedni az igazságra, bármilyen nagy nehézségekkel is találkozzanak, azok Péter útját járják, az igazságra való törekvés útját. Például milyen elvet kellene betartanod a másokkal való interakciók során? Az eredeti álláspontod az, hogy »a harmónia kincs; a türelem drágakő«, és hogy mindenkinek a kedvében kell járnod, el kell kerülnöd, hogy másokat megszégyeníts, és senkit sem szabad megsértened, hogy könnyedén kijöjj majd másokkal a jövőben. Ettől az állásponttól korlátozva csendben maradsz, amikor azt tapasztalod, hogy mások rossz dolgokat tesznek, vagy megsértik az alapelveket. Inkább azt választod, hogy az egyház munkája szenvedjen veszteségeket, minthogy bárkit is megsérts. Bárkivel is kerülsz kapcsolatba, arra törekszel, hogy a kedvében járj. Mindig az emberi érzelmekre gondolsz, és arra, hogy megőrizd a méltóságod látszatát, amikor beszélsz, és mindig kedvesen hangzó szavakat használsz, hogy mások kedvében járj. Még ha rá is jössz, hogy valakinek problémái vannak, inkább eltűröd, és csak az illető háta mögött beszélsz azokról, szemtől szemben viszont továbbra is fenntartod a békességet és a kapcsolatotokat. Mit gondolsz arról, hogy így viseled magad? Nem egy olyan ember viselkedik így, aki az embereknek akar megfelelni? Meglehetősen alattomos, nem igaz? Megszegi a magatartás alapelveit. Vajon nem alantas dolog így viselkedni? Akik így viselkednek, azok nem jó emberek, és ez nem nemes viselkedésmód. Nem számít, hogy mennyit szenvedtél, és nem számít, hogy milyen árat fizettél, ha alapelvek nélkül viseled magad, akkor ebben a tekintetben kudarcot vallottál, és Isten előtt nem leszel elismert, emlékezetes és elfogadott” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkeznie). Isten szavai ráébresztettek, hogy azt a téves nézetet tápláltam magamban, miszerint az emberek közötti kapcsolatoknak mindig békésnek kell lenniük. Ha mindig rámutatok és leleplezem mások problémáit, az megbántaná őket, és valószínűleg sértené a büszkeségüket és a kapcsolatunkat is, ami megnehezítené, hogy jól kijöjjünk egymással. Összehasonlítva ezt a nézetet Isten szavaival, végre megláttam, hogy nincs összhangban az igazsággal, és szembemegy az emberi lét alapelveivel. Az ilyen emberek önzők, aljasak, ravaszkodók és csalárdak. A jó kapcsolatok fenntartása érdekében nem szólnak semmit, ha látják, hogy valakinek problémája van, csak hízelgő és dicsérő szavakat mondanak. Őszintétlenek a kapcsolataikban, és nem segítenek igazán, hanem inkább ártanak az embereknek. Ezek az emberek hitványak Isten szemében, és Ő nem helyesli őket. Pontosan így bántam én is Wandával – világosan láttam, hogy nincs teherérzete a kötelességében, és nem végez valódi munkát, de nem gyakoroltam az igazságot azzal, hogy rámutattam volna a problémáira. Még arra sem volt bátorságom, hogy jelentsem a problémáit. Csak azzal törődtem, hogyan óvhatom meg a vele való kapcsolatomat. Azt gondoltam, hogy valaki problémáinak a leleplezése megbántaná és sértené az érzéseit. Bár láttam, hogy ez hatással van a munkára, mégsem voltam hajlandó fellázadni a hús-vér test ellen és gyakorolni az igazságot. Csalárd ember voltam, egy kényszeres megfelelő. Felfedeztem a nővérem problémáját, de nem lepleztem le. Bár megóvtam a kapcsolatunkat, ez egyáltalán nem vált a hasznára az életbe való belépésében, és a gyülekezet evangelizációs munkájára is kihatással volt. Ezzel a tettemmel valóban ártottam másoknak és a gyülekezet munkájának is.

Ezután eltöprengtem azon, hogy mik legyenek az emberekkel való kapcsolattartás alapelvei. Láttam, hogy Isten szava így szól: „Az igazságra kell összpontosítanotok – csak így lehet belépésetek az életbe, és csak ha már van belépésetek az életbe, akkor tudtok gondoskodni másokról és vezetni őket. Ha azt tapasztaljuk, hogy mások cselekedetei hadilábon állnak az igazsággal, akkor szeretettel segítenünk kell nekik abban, hogy törekedjenek az igazságra. Ha mások képesek gyakorolni az igazságot, és vannak alapelvek abban, ahogyan cselekednek, akkor meg kell próbálnunk tanulni tőlük és követni a példájukat. Ez a kölcsönös szeretet. Ilyen légkörnek kell lennie a gyülekezeten belül – ahol mindenki az igazságra összpontosít, és arra törekszik, hogy elérje azt. Nem számít, hogy az emberek mennyire idősek vagy fiatalok, vagy hogy tapasztalt hívők-e vagy sem. Az sem számít, hogy jó vagy gyenge képességűek. Ezek nem számítanak. Az igazság színe előtt mindenki egyenlő. Azt kell nézni, hogy ki beszél helyesen és az igazságnak megfelelően, ki gondol Isten házának érdekeire, ki viseli a legnagyobb terhet Isten házának munkájában, ki érti meg jobban az igazságot, kinek van igazságérzete, és ki hajlandó megfizetni az árat. A testvéreiknek támogatniuk és helyeselniük kell az ilyen embereket. Ennek az igazságra való törekvésből fakadó tisztességes légkörnek kell uralkodnia a gyülekezetben; ily módon a Szentlélek munkálkodni fog, Isten pedig áldásokkal ajándékoz meg, és vezetni fog. Ha a gyülekezetben olyan légkör uralkodik, amelyben pletykálnak, cirkuszolnak, haragot táplálnak egymással szemben, irigykednek egymásra, és vitatkoznak egymással, akkor bizonyosan nem fog munkálkodni bennetek a Szentlélek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az szereti Istent, aki teljes szívével, elméjével és lelkével jól végzi a kötelességét). A gyülekezetben az igazság uralkodik; a testvéreknek az igazságalapelvek szerint kell bánniuk egymással. A gyülekezeti tagoknak az igazságot kell előtérbe helyezniük az egymással való kapcsolataikban. Bárkinek, aki megszegi az alapelveket, szólni kell, szeretettel meg kell metszeni és segíteni, hogy az igazság felé törekedhessen. Aki az igazsággal összhangban beszél és cselekszik, van igazságérzete és képes megóvni a gyülekezet munkáját, azt támogatni és pártolni kell. Amikor mindenki arra törekszik, hogy Isten követelményei szerint végezze a kötelességét, közli az igazságot és gyakorolja azt, Isten választottainak eltérései a kötelességeik végrehajtásában idővel csökkenni fognak. Amikor megértettem ezeket a dolgokat, megkönnyebbült a szívem, és lett utam a gyakorláshoz. Aztán arra gondoltam, hogy valójában minden, Istenben igazán hívő ember jól akarja végezni a kötelességét és viszonozni akarja az Ő szeretetét. De senki sem kerülheti el, hogy a kötelessége során felfedje a romlottságát és számos hiányosságát. Ebben a testvéreknek segíteniük és kiigazítaniuk kell egymást. Mások problémáira való rámutatás és azok leleplezése nem azért történik, hogy zavarba hozzuk vagy megtámadjuk őket, hanem hogy segítsünk nekik felismerni a problémáikat és a lehető leghamarabb visszafordítani a helytelen állapotukat. Csak ez az igaz szeretet és a kölcsönös szeretet kifejeződése. Ez a gyülekezet munkájának a védelme. Ezzel szemben, ha látod mások problémáit, de nem szólalsz meg a Sátán filozófiáját követve, hogy megóvd a személyes érdekeidet, az felelőtlenség az ő életbe való belépésükkel és a gyülekezet munkájával szemben. Így élni túlságosan önző és aljas. Elgondolkodtam a Wandával való kapcsolatomon. Láttam, hogy problémák vannak a kötelességében, de nem adtam neki valódi segítséget, mert csak azzal voltam elfoglalva, hogy a saját imázsomat védjem, és nem gondoltam sem az ő életbe való belépésére, sem a gyülekezet munkájára. Igazán önző, aljas voltam, és nem volt emberi mivoltom! Ekkor elöntött az önvád, és készen álltam arra, hogy gyakoroljam Isten szavait, és az igazságalapelvek szerint bánjak a nővéremmel.

Később odamentem Wandához, megnyíltam, és közösséget vállaltam vele. Egyenként elmondtam neki az összes problémát, amit láttam. Miután elolvasott egy részt Isten szavaiból, nagyon meghatódott, és azt mondta, hogy az utóbbi időben nagyon rossz állapotban volt, és hogy még az imádságok alatt sem volt mit mondania. Megdöbbentem, amikor ezt hallottam, és magamat hibáztattam. Ha korábban rámutattam volna erre és segítettem volna neki, talán hamarabb helyreállhatott volna a helytelen állapota, és az nem lett volna hatással a kötelességére. Láttam, hogy az, hogy nem gyakoroltam az igazságot és kényszeres megfelelőként viselkedtem, csak azért, hogy megőrizzem a kapcsolatomat a nővéremmel, valóban ártott neki. Ezért imádkoztam Istenhez, és elhatároztam, hogy a jövőbeni kapcsolataimban az igazság gyakorlására fogok összpontosítani, és ha problémát fedezek fel, azonnal rámutatok és segítek, ahelyett, hogy kényszeres megfelelő lennék.

Ettől kezdve Wanda aktívabb volt a kötelességében. De egy idő után észrevettem, hogy a munkájában gyakran megszegte az alapelveket. Még ha valaki rossz emberi mivoltú volt is, és nem felelt meg az evangélium-befogadás alapelveinek, ő akkor is hirdette neki az evangéliumot, ezzel pazarolva az erőfeszítést. Összezavarodtam. Wanda olyan régóta hirdette az evangéliumot. Az alapelvek minden aspektusáról jobb megértéssel kellene rendelkeznie. Hogyan követhetett el ilyen nyilvánvaló hibákat? Talán még nem állt helyre az állapota? Talán emlékeztetnem kellene. De aztán arra gondoltam: „Már segítettem neki korábban. Nem kell állandóan kijavítanom. Ez annyira kellemetlen. Ha mindig kijavítom, vajon nem fogja azt gondolni, hogy arrogáns vagyok, hogy mindig mások problémáit kritizálom, vagy hogy túl sokat követelek az emberektől? Az rosszat tenne az imázsomnak. Jobb, ha békén hagyom.” Így hát, bár láttam, hogy Wanda állapota nem volt rendben, miközben a kötelességét végezte, mégis szemet hunytam felette, nem mutattam rá, és nem segítettem neki. Eltelt egy kis idő, és Wandát elbocsátották, mert hosszú ideig felületes és eredménytelen volt a kötelességeiben. Olyan bűntudatom volt! Világosan láttam, hogy problémák vannak a kötelességének elvégzésével, de nem törődtem vele. Szemet hunytam, és semmit sem tettem, hogy emlékeztessem vagy segítsek neki. Most, hogy elbocsátották, vajon nem voltam én is felelős? Nyugtalannak és tanácstalannak éreztem magam. Miért vagyok mindig kényszeres megfelelő, és miért vagyok képtelen gyakorolni az igazságot? Mi ennek a problémának a gyökere?

Ahogy elgondolkodtam és kerestem, megláttam, hogy Isten szava így szól: „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy ennek a jó barátságnak a fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket. Betartja azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Megtévesztik egymást, rejtőzködnek egymás elől és cselt szőnek egymás ellen. Bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék a kapcsolatukat. Miért akarna valaki ilyen kapcsolatokat megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Az ilyen társas kapcsolatokban az emberek nem bocsátkozhatnak bizalmas beszélgetésekbe, sem mély kapcsolatuk nem lehet, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak másokban, vagy azokat a szavakat, amelyek másoknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy megtartsák mások jóindulatát. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, így megakadályozva, hogy ellenséges gondolatokat ébresszenek másokban magukkal szemben. Amikor az emberre senki nem jelent fenyegetést, az illető nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a túlélésnek egy elvetemült, csalárd módja, egy kis óvakodással, amelynek a célja az önfenntartás. Ha így élnek, az embereknek nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Az emberek között csak kölcsönös óvakodás, kölcsönös kihasználás és kölcsönös cselszövés létezik minden egyes emberrel szemben, azt kivéve a kapcsolatból, amire szükségük van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy technika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). „Az ember sátáni természetében sok sátáni filozófia és méreg van. Néha még te magad sem tudsz ezekről, és nem érted őket; mégis életed minden egyes pillanata ezeken a dolgokon alapul. Sőt, mi több, úgy gondolod, hogy ezek nagyon is helyes, észszerű, egyáltalán nem elhibázott dolgok. Ez elég jól mutatja, hogy a Sátán filozófiái az emberek természetévé váltak, és hogy az emberek ezekkel teljes összhangban élnek, a megbánás mindenfajta érzése nélkül, úgy gondolva, hogy ez az életmód jó. Így folyamatosan kimutatják sátáni természetüket, és folyamatosan a Sátán filozófiái szerint élnek. A Sátán természete az emberiség élete és az emberiség természetlényege” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). Isten szavainak leleplezéséből megértettem, hogy azért nem tudtam úrrá lenni a megfelelési kényszeremen, mert a Sátán túl mélyen megrontott. A szívem tele volt a Sátán filozófiáival és törvényeivel, mint például: „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld” és „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, és hasonlók. Ezek a dolgok váltak a viselkedésem és a cselekedeteim vezérelvévé. E sátáni filozófiáktól vezérelve azt gondoltam, hogy az a bölcs viselkedés, ha az ember nem bánt meg másokat a szavaival és tetteivel, fenntartja a jó kapcsolatokat, és megőrzi a békét. Ezért, bár láttam, hogy Wanda felületes a kötelességében és megszegi az alapelveket, és hogy ez már a munkára is kihatással volt, nem voltam hajlandó leleplezni vagy kiigazítani őt. Inkább hagytam, hogy az evangelizációs munka kárt szenvedjen, csak hogy fenntartsam a kapcsolataimat. Annyira szorosan megkötöztek a Sátán filozófiái, hogy képtelen voltam gyakorolni az igazságot, és egy csöppnyi lelkiismeret vagy józan ész sem volt bennem! Láttam, hogy Isten szava így szól: „Világos, hogy ez a túlélésnek egy elvetemült, csalárd módja, egy kis óvakodással, amelynek a célja az önfenntartás” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Mélyen megindultam. Isten szavai fején találták a szöget, és leleplezték aljas szándékaimat, amikor a sátáni filozófiák szerint éltem. Korábban öntelten azt gondoltam, hogy azért nem javítottam ki a nővéremet, mert féltem, hogy korlátozva érezné magát. De valójában ez csak egy kifogás volt a részemről, hogy ne gyakoroljam az igazságot. Féltem, hogy ha túl gyakran kijavítom, megsértődik, és egy arrogáns, szőrszálhasogató embernek tart majd, aki nem tud igazságosan bánni másokkal. Hogy jó benyomást tegyek a nővéremre, szemet hunytam a problémái felett, és nem segítettem neki azzal, hogy az igazságról közösséget vállaltam volna vele, vagy lelepleztem volna. Valójában, ha belegondolok, a testvérek problémáira való rámutatás és azok leleplezése, amikor észreveszem őket, a segítségnyújtásról szól. Ez igazságérzetről és felelősségvállalásról tanúskodik az életük és a gyülekezet munkája iránt. Ez nem az arrogáns beállítottság felfedése, és nem is az, hogy meg akarnám nehezíteni a dolgukat. Én azonban eltorzultan azt gondoltam, hogy mások problémáira való rámutatás és azok leleplezése az arrogancia jele, és ezt a pozitív gyakorlatot a romlottság feltárulásaként kezeltem. Tényleg nem tudtam megkülönböztetni a helyest a helytelentől, és annyira ostoba voltam! Csak ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok őszinte a másokkal való kapcsolataimban, az egész csak képmutatás és trükközés. Milyen ravasz és csalárd voltam! Eszembe jutott, hogy amikor Wandával társak voltunk a kötelességünkben, nem gyakoroltam az igazságot, ahogy kellett volna, és nem tettem eleget a rám bízott felelősségnek. Most, hogy elbocsátották, nekem csak a megbánás maradt. Megtapasztaltam, hogy a Sátán filozófiái szerint élni mennyire árt másoknak és nekem is, és mennyire aljassá és hitvánnyá teszi az életemet. Nem akartam többé ezek szerint élni. Az igazságot akartam keresni és jól végezni a kötelességemet.

Később megláttam, hogy Isten szava így szól: „Légy becsületes ember, vagy hogy egy kicsit részletesebben beszéljünk: légy egyszerű és nyílt ember, aki nem takar el semmit, aki nem hazudik, aki nem köntörfalaz, és légy közvetlen ember, akinek van igazságérzete, aki igazat tud mondani. Az embereknek először ezt kell elérniük. [...] Isten mindenekelőtt a csalárd embereket gyűlöli. Ha meg akarsz szabadulni a Sátán befolyásától, és el akarod érni az üdvösséget, akkor el kell fogadnod az igazságot. Először is azzal kell kezdened, hogy becsületes emberré válsz. Légy őszinte, mondj igazat, ne korlátozzanak az érzéseid, vesd le színlelésedet és trükkjeidet, és beszélj és kezeld az ügyeket elvek szerint – ez egy könnyű és boldog életforma, és képes leszel Isten előtt élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazság gyakorlásával vetheti le a romlott beállítottság béklyóit). „A királyságomnak azokra van szüksége, akik becsületesek, akik nem képmutatók vagy csalárdak. Vajon nem népszerűtlenek az őszinte és becsületes emberek a világban? Én pont fordítva vagyok ezzel. A becsületes emberek jöhetnek Hozzám; kedvemet lelem az ilyen emberekben, és szükségem is van az ilyen emberekre. Pontosan ez az én igazságosságom” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 33. fejezet). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten a tiszta és egyenes, becsületes embereket szereti, azokat, akik a beszédükben és tetteikben is egyenesek és nem csalárdak. Csak a becsületes emberek méltók arra, hogy bemenjenek Isten királyságába. Ezt Isten igazságos természete határozza meg. Ha belegondolok, a nem hívők világában minden interakció csak színjáték. Mások előtt csak kellemes és hízelgő szavak hangzanak el, egyetlen őszinte szó sem. A lelkiismerettel és etikával szembemenő gonosz dolgokkal találkozva a legtöbb ember inkább önmagát védi, és úgy gondolja, a legjobb elkerülni a bajt. Nem mernek egyetlen őszinte vagy igazságos szót sem szólni. Különösen képmutatók és álnokok, és nincs bennük sem integritás, sem gerinc. De a testvérekkel való kapcsolatomban én is e sátáni filozófiák szerint jártam el. Amikor problémát láttam, nem lepleztem le, és nem segítettem. Csak a másokkal való kapcsolataimat védtem. Ez az életmód túlságosan ravasz és csalárd. Ez undorítja Istent, és Ő gyűlöli ezt. Ekkor eszembe jutott, hogy Isten szent, és a lényege hűséges. A megtestesült Isten valóságos módon kommunikál az emberekkel. Kifejezi az igazságot, ítéletet mond, és mindenhol, mindenkor leleplezi az embereket, összhangban az általuk felfedett romlott beállítottsággal és az Istenről alkotott elképzeléseikkel. Különösen Isten ítélő és leleplező szavai mutatnak rá közvetlenül a romlottságunk gyökerére és lényegére. Bár a szavai szigorúak és kemények, mind azért vannak, hogy megismerjük önmagunkat, bűnbánatot tartsunk és megváltozzunk. Isten szavai rendíthetetlenek és egyértelműek. Mind szívből jövő szavak. Isten szíve különösen becsületes és megbízható az emberek iránt. Ha Isten nem mutatna rá világosan és nem magyarázná el nekünk, ha nem leplezné le az igazságot arról, hogy a Sátán milyen mélyen megrontotta az embert, soha nem ismernénk meg önmagunkat. Ehelyett a saját képzelgéseinkben élnénk, azt gondolva, hogy jók vagyunk. A romlott beállítottságunk soha nem változna meg, és soha nem nyernénk el az üdvösséget. Isten azt reméli, hogy felismerjük romlottságunk igazságát az Ő ítélő és leleplező szavai által, és hogy képesek vagyunk bűnbánatot tartani Isten előtt, az Ő szavai szerint élni, és arra törekedni, hogy becsületes emberek legyünk. Ez Isten szeretete az emberek iránt. Miután mindezt végiggondoltam, nagy bátorítást éreztem. Elhatároztam, hogy hajlandó vagyok követni Isten követelményeit, és tiszta, egyenes és becsületes ember leszek.

Egyszer a vezetőnk, Belinda nővér a munkáról beszélgetett velünk. Rájöttem, hogy eltérés van az általa kijelölt munkában, és rá akartam mutatni neki. De aztán arra gondoltam: „Ez a nővér a vezető. Ha rámutatok egy mulasztásra vagy eltérésre a kötelességében, vajon nem fogja magát kínosan érezni? Ha azt gondolja, hogy meg akarom nehezíteni a dolgát, és később megpróbál ezért visszavágni, akkor mi lesz? Hagyjuk, nem kellene szólnom! Mindenki hibázik.” Ekkor rájöttem, hogy a kényszeres megfelelő nézőpontom újra előtört. Ezért imádkoztam, hogy Isten adjon nekem útmutatást, hogy az igazságalapelvek szerint gyakoroljak. Ezután olvastam Isten szavát, amely így szól: „Ha egy kényszeres megfelelő szándékával és perspektívájával rendelkezel, akkor semmiben sem fogod az igazságot gyakorolni, illetve betartani az alapelveket, és akkor mindig kudarcot vallasz majd és elbuksz. Ha nem ébredsz fel és soha nem keresed az igazságot, akkor álhívő vagy, és soha nem nyered el az igazságot és az életet. Mit kell tehát tenned? Amikor ilyen dolgokkal kerülsz szembe, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, az Ő üdvösségéért könyörögve és arra kérve Őt, hogy adjon hitet és erőt, s hogy tegyen képessé arra, hogy betartsd az alapelveket, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, szilárdan megállj abban a helyzetben, amelyben meg kell állnod, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy Isten házának munkája bármiféle veszteséget szenvedjen. Ha fel tudsz lázadni a saját érdekeid, a büszkeséged, és a kényszeres megfelelő nézőpontod ellen, és ha őszinte és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt, és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát. Ha mindenkor megmaradsz abban, hogy a Sátán filozófiája szerint élsz, a másokhoz fűződő kapcsolataidat véded, soha nem gyakorlod az igazságot, és nem mered betartani az alapelveket, akkor más dolgokban vajon képes leszel az igazságot gyakorolni? Akkor még mindig nem lesz hited és erőd. Ha soha nem vagy képes az igazság keresésére és elfogadására, akkor az efféle istenhit lehetővé teszi-e számodra az igazság elnyerését? (Nem.) És ha nem tudod elnyerni az igazságot, megmenekülhetsz-e vajon? Nem menekülhetsz meg. Ha mindig a Sátán filozófiája szerint élsz, teljességgel híján az igazságvalóságnak, akkor soha nem menekülhetsz meg. Világosnak kell lennie számodra, hogy az igazság elnyerése az üdvösség egyik szükséges feltétele. Hogyan nyerheted el hát az igazságot? Ha képes vagy gyakorolni az igazságot, ha képes vagy az igazság szerint élni, és az igazság válik az életed alapjává, akkor elnyered az igazságot és életed lesz, és így egy leszel azok közül, akik megmenekülnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy ha az emberek sátáni filozófiák szerint élnek és mindig kényszeres megfelelők, soha nem fogják elnyerni az igazságot, és végső soron soha nem nyerik el az üdvösséget. Ugyanakkor megértettem, hogy ha meg akarjuk oldani a megfelelési kényszer problémáját, sokat kell imádkoznunk és Istenre kell támaszkodnunk, erőt kell kérnünk Istentől, képesnek kell lennünk fellázadni a hús-vér test ellen, fel kell adnunk a személyes érdekeinket, és figyelembe kell vennünk a gyülekezet munkáját. Ha gyakran gyakorlunk így, fokozatosan feloldhatjuk a romlott beállítottságunk kötelékét. Ha örökre képtelenek vagyunk gyakorolni az igazságot és nem vagyunk odaadóak a kötelességünkben, végül felfednek és kivetnek minket. Ettől a gondolattól bátorságot és motivációt kaptam, hogy gyakoroljam az igazságot. Nem lehettem továbbra is egy lelkiismeret és emberi mivolt nélküli kényszeres megfelelő. Így hát felvetettem a kérdést Belindának. Miután elmondtam neki, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Később egy összejövetelen Belinda közösséget vállalt a kiigazítása utáni elmélkedéséről és tanulságairól. Mikor hallottam a tapasztalati megértését, nagyon megérintett, és megízleltem az igazság gyakorlásának édességét. Ez a tapasztalat megnövelte a hitemet az igazság gyakorlásában. Amikor ezután hasonló helyzetekkel találkoztam, bár még mindig gyakran a kényszeres megfelelő nézőpontját fedtem fel, a megtapasztalt fájdalom és küzdelem kisebb volt, mint korábban. Tudatosan fel tudtam lázadni magam ellen, és gyakorolni tudtam az igazságot. Ahogy így gyakoroltam az igazságot, a szívemben nagy megkönnyebbülést és békét éreztem. Ezt Isten szavai érték el. Hála Istennek!