2007. július 28-án reggel, mikor néhány testvérrel összejövetelt tartottunk, rendőrök rúgták be a ház ajtaját, ahol gyülekeztünk, és berontottak. Egy sokkolóbotot tartó kövér rendőr így kiabált: „Senki se mozduljon, vagy eltörjük a lábát!” A rendőr ádáz viselkedése feldühített, és visszaszóltam: „Milyen alapon tartóztattok le minket? Mi, hívők jól viselkedünk, és a helyes úton járunk.” A nemzetbiztonsági vezető durván közbevágott: „Azt mondod, hogy Istenben hinni a helyes út? A KKP-ban hinni az egyetlen helyes út! Nekünk a Nemzetbiztonsági Brigádnál kifejezetten az a feladatunk, hogy elkapjuk az Istenben hívőket. Sok álmatlan éjszakát töltünk azzal, hogy megfigyeljünk és elkapjunk titeket. Annyi mindent csinálhatnátok, éppen az Istenben való hitnek kellett szentelnetek magatokat!” Aztán egy kézmozdulattal jelezte a beosztottjainak, hogy kezdjék el átkutatni a házat. A házkutatás befejezése után megbilincseltek minket, és a tartományi közbiztonsági hivatalba vittek egyéni kihallgatásra.

Amint beléptem a kihallgatószobába, a nemzetbiztonsági vezető többször megpofozott, amitől megszédültem, feldagadt a fejem, csengett a fülem, elsötétült a látásom, és vér ízét éreztem a számban. Közvetlenül ezután négy oldalt álló rendőr rám vetette magát, rugdosni és ütni kezdtek. Egy idő után a nemzetbiztonsági vezető beleszívott a cigarettájába, és rám mutatott: „A kinézetedből ítélve vagy vezető vagy, vagy fontos tagja a gyülekezetednek. Ha elmondod, amit tudni akarunk, elengedünk, de ha nem, ne hibáztass, ha nem bánok veled olyan kedvesen!” Azt is mondta: „A testalkatod alapján úgy vélem, nem fogod sokáig bírni a kínzást. Csak mondd el nekünk, hogy ki a vezetőd, és kinek az otthonában van a gyülekezet pénze!” Nem szóltam egy szót sem, csak csendben, megállás nélkül imádkoztam Istenhez a szívemben, kérve, hogy legyen velem, és adjon erőt. Elhatároztam, hogy bárhogy is kínoz a rendőrség, nem leszek júdás, és nem árulom el Istent. Látva, hogy nem mondok semmit, a nemzetbiztonsági vezető a földre dobta a cigarettáját, a kezével jelzett, miközben azt kiabálta: „Kapjátok el, és verjétek agyon!” Erre több rendőr megint ádázul ütlegelni kezdett. Ezután hátrabilincselték a kezemet a hátam mögé, lehúzták a nadrágomat a vádlimig, levették a zoknimat, és a számba dugták, hogy ne tudjak ordítani, majd a fejemet a nadrágomba nyomták. A rendőrök ezután felváltva ütöttek és rúgtak, és közben harsányan nevettek. Voltak női rendőrök is, akik oldalról nézték, és annyira nevettek, hogy meg kellett támaszkodniuk az asztalban. A rendőrök úgy szórakoztak velem, mint egy állattal, és én hihetetlenül megalázottnak éreztem magam. Július volt, és a kihallgatószobában is rendkívül meleg volt – a ruháim pillanatok alatt átáztak az izzadságtól. Ahol a rendőrök megrúgtak a bőrcsizmájukkal, vér szivárgott a sebekből, és ahogy a vér és az izzadság összefolyt a vágásokban, éles fájdalmat okozott. A fejemen több vérömleny is keletkezett az ütésektől. Egy rendőr ezután megragadott a hajamnál fogva, és megpofozott, majd hevesen rángatta a fejemet jobbra-balra. Összeszorított foggal morogta: „Beszélni fogsz, vagy nem?” Azt mondtam: „Nem tudok semmit!” Dühös lett, megragadta a bilincsemet, és hirtelen a hátam mögé rántotta a karjaimat. Akkora fájdalom hasított a karomba, mintha eltört volna, és ahogy kicsavarodott, pattogó hangokat adott ki. A bilincsek átvágták a csuklóm bőrét, ami vérezni kezdett. Minden alkalommal, amikor felrántották a karomat, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt, és én folyamatosan imádkoztam Istenhez a szívemben, kérve Őt, hogy adjon nekem hitet, és engedje meg, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Mellette. Látva, hogy nagyon szenvedek, a nemzetbiztonsági vezető szadista módon gúnyolódott rajtam: „Hát mi a baj? Mondtam neked, hogy nem fogod elviselni a kínzást. Ne fogd vissza magad, kezdj el beszélni! Ki a vezetőd? Hogyan kommunikáltok? Kinek a házában van elrejtve a pénz?” Nem válaszoltam neki. A kövér rendőr ekkor a vádlimba rúgott, amitől azonnal elestem, és a földre térdeltem. Ezután arra kényszerített, hogy egyenesen tartsam előre a karomat, majd egy vastag könyvet tett a kezemre. Miután egy ideig így térdeltem, nem bírtam tovább, és a földre estem. A kövér tiszt felhúzott, ismét térdre kényszerített, és egy fa evőpálcikával ütni kezdte az ujjaimat. Minden csapásnál égető fájdalom hasított az ujjaimba. Miközben ütlegelt, ordított: „Mit szólsz ehhez? Nem kellemes, ugye? Miért nem kéred meg az Istenedet, hogy jöjjön, és mentsen meg!” Amikor ezt mondta, az összes tiszt röhögésben tört ki. A nevetésük feldühített, és a szívemben megátkoztam azokat a démonokat. A lábam kék-zöld volt a térdeléstől, és úgy fájt, mintha késsel vágták volna. Hat ujjam összezúzódott a veréstől. Néhány hónappal később a körmök leestek ezekről az ujjaimról.

Délután 5 óra körül a rendőrök egy fogdába küldtek, és mielőtt távoztak volna, külön utasították az ottani személyzetet: „Csak egy kis gőzgombócot és egy tál levest adjatok neki! Hadd gondolkodjon hosszasan azon, hogy mit fog holnap elmondani nekünk!” Ezután bezártak egy kicsi, kevesebb mint 10 négyzetméteres cellába. Több mint tíz ember volt még bezárva oda, a cella piszkos és büdös volt. Csak két fadeszka volt lerakva a földre, és a cellafőnök mindkettőt magának követelte. Emlékszem, hogy azon az éjszakán a cella egyik sarkában kuporogtam, éhesen és szomjasan, fejfájástól, feldagadt fejtől és az arcom égető fájdalmától szenvedve. Azt gondoltam magamban: „Ma nagyon ádázul vertek, és semmilyen információt nem kaptak tőlem. Vajon mit fognak holnap csinálni velem? Ha tovább kínoznak, vajon megnyomorodom vagy meghalok? Ha nyomorék leszek, hogyan fogom leélni életem második felét?” Minél többet gondolkodtam, annál gyengébb lettem, ezért sietve segítségért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Nem bírom sokkal tovább ezt a kínzást, de nem akarok júdás lenni, és nem akarlak elárulni Téged. Kérlek, segíts rajtam, adj erőt és óvj meg, hogy szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben Melletted!” Éppen ekkor jutott eszembe az Ő szavainak egy passzusa: „Ne bátortalanodj el, ne légy gyenge, és érthetővé teszem a dolgokat számodra. A királysághoz vezető út nem olyan sima; semmi sem olyan egyszerű! Ugye azt szeretnéd, hogy az áldások könnyen jöjjenek hozzád? Ma mindenkinek keserű próbákkal kell majd szembenéznie. Az ilyen próbatételek nélkül az Engem szerető szívetek nem fog megerősödni, és nem lesz bennetek igaz szeretet Irántam. Még ha ezek a próbatételek csupán jelentéktelen körülményekből is állnak, mindenkinek át kell mennie rajtuk; csak annyi a különbség, hogy a megpróbáltatások intenzitása változó lesz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 41. fejezet). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy Isten azért engedte meg, hogy átmenjek ezen a szenvedésen, hogy próbára tegyen. Segített megerősíteni az elhatározásomat, mikor a szenvedéssel néztem szembe. Régebben, mielőtt letartóztattak, mindig azt hittem, hogy van hitem Istenben, és hajlandó vagyok eleget tenni Neki, bármennyi szenvedésen kell is keresztülmennem. Mégis, még csak egy napig kínoztak és gyötörtek, máris bátortalan lettem, féltem, és aggódtam, hogy megnyomorítanak vagy megölnek. Hol volt az igaz hitem Istenben? Az érettségem még mindig túl csekély volt. Miután felismertem Isten szándékát, már nem voltam olyan bátortalan, nem rettegtem annyira, és kész voltam Istenre hagyatkozni, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Mellette.

A második napon a rendőrség a Nemzetbiztonsági Brigádhoz vitt további kihallgatásra. A főnök rám mutatott, és azt mondta: „Jobb, ha ma jól viselkedsz! Válaszolsz a tegnapi kérdéseimre?” Azt mondtam, hogy nem tudok semmit. Dühös lett, a hajamnál fogva megragadott, majd üvöltözve megpofozott: „Lássuk, ki bírja tovább, te vagy a sokkolóbotom! Kapjátok el, és verjétek agyon!” Ezután öt rendőr odajött, és elkezdtek rugdosni és ütni. Az egyik rendőr a hátamra taposott, és erővel hátrabilincselte a kezemet, ami nagy fájdalmat okozott, mivel a karjaim ki voltak csavarva. A fájdalom olyan nagy volt, hogy rögtön izzadni kezdtem. Egy kövér rendőr fogott egy sokkolóbotot, hadonászott vele, miközben recsegett benne az áram, majd kétszer megrázott vele. Az áramütésektől rángatóztam, és nem tudtam megállni, hogy ne sikítsak. A főnök megragadta az alkalmat, hogy megpróbáljon meggyőzni: „Ha elmondod, ki a vezetőd, és kinek a házában van a pénz, azonnal elengedlek. A feleségednek, a gyermekeidnek és a szüleidnek mind szükségük van rád, hogy gondoskodj róluk. Még ha a saját jóléteddel nem is törődsz, legalább a családodra gondolj!” Ez egy kicsit megingatott. Azt gondoltam: „Ha továbbra sem mondok semmit, akkor biztosan halálra vernek. Talán adhatnék nekik csak néhány kevésbé fontos információt, és akkor hazaengednek.” Aztán hirtelen eszembe jutottak Isten szavai: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavai azonnal észhez térítettek. Majdnem bedőltem a Sátán cselszövésének. Ha elárulnám Istent, és eladnám a testvéreimet, mert a családom iránti testi érzéseimre és az átmeneti kényelem utáni vágyakozásomra hallgatnék, akkor egy Istent és barátot eláruló júdás lennék, az a fajta, akit Isten a legjobban gyűlöl. Ez sértené Isten természetét, és Ő megátkozna és megbüntetne. Hálás voltam, hogy Isten szavai megvilágosítottak engem, és megvédtek a Sátán cselszövésétől. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Nem számít, ha megnyomorítanak vagy megölnek, soha nem árullak el Téged, és nem leszek szégyenteljes júdás.” Az ima után sokkal nyugodtabb lettem, és kevésbé éreztem magam szánalmasnak. Amikor a rendőr kihallgatott, ridegen és igazságosan válaszoltam: „Az Istenben való hit tökéletesen természetes és indokolt, észszerű és törvényes, milyen alapon tartóztattatok le engem? Hazánk alkotmánya egyértelműen kimondja, hogy a polgároknak joguk van a vallásszabadsághoz. Hol van a vallásszabadság abban, hogy a hitem miatt halálra kínoztok?” Ezt hallva a rendőr feldühödött és kiabált: „A vallásszabadság kihirdetésével csak azt akarjuk, hogy a külföldi országok elégedettek legyenek – Kínában a KKP nem engedi, hogy higgy Istenben, és a hited illegális. A hozzád hasonlóan istenes embereket büntetlenül megölhetjük! Verjétek agyon! Lássuk, meddig bírja!” Ezzel mindannyian rám vetették magukat, rugdosni és ütni kezdtek. Az egyik tiszt keményen verte az arcomat és a testemet egy bőrszíjjal. A szíjtól zúzódások lettek az arcomon, felduzzadt, és a földre zuhantam. Végül, amikor látták, hogy még mindig nem akarok beszélni, nem volt más választásuk, mint visszaküldeni a fogvatartási központba. A rendőrség csak egy kis gőzgombócból álló vacsorát engedélyezett nekem. Annyira éhes voltam, hogy még arra sem volt erőm, hogy felálljak, és mivel folyamatosan kínoztak és gyötörtek, szédültem, égető fájdalom és zsibbadás volt az arcomban, a lábamat olyannak éreztem, mint a kocsonya, és egész testemben gyenge voltam, csak a földön tudtam ülni, hátamat a falnak támasztva. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és azt gondoltam: „Ha így megy tovább, vagy halálra kínoznak, vagy éhen halok.” Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „A munka ezen szakaszában a legnagyobb hitünkre és szeretetünkre van szükség, és előfordulhat, hogy a legkisebb figyelmetlenségtől is megbotlunk, mert a munkának e szakasza különbözik az összes előzőtől: Amit Isten tökéletesít, az az emberek hite, amely egyszerre láthatatlan és megfoghatatlan. Isten azt teszi, hogy a szavakat hitté, szeretetté és életté alakítja át” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (8.)). A rendőrség valóban gyötréssel, kínzással és éhezéssel akart megtörni, hogy elveszítsem a hitemet, és arra kényszerítsen, hogy eláruljam Istent, de Isten csak arra használta ezt a nehéz helyzetet, hogy tökéletesítse a hitemet. Arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott, amikor próbatétellel szembesült: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Máté 4:4). Hittem abban, hogy Isten szavai az igazság és az ember élete. Tudtam, hogy hinnem kell Istenben. Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben: „Ó, Istenem! Lehet, hogy a hús-vér testem gyenge és erőtlen, de kész vagyok a Te szavaid szerint élni, nem törődni a hús-vér testemmel, és szilárdan megállni a bizonyságtételemben Melletted...” Az ima után egy kicsit megnyugodtam, kevésbé éreztem magam nyomorultnak és gyengének.

A harmadik nap reggelén a rendőrség ismét a Nemzetbiztonsági Brigádhoz vitt kihallgatásra. Amint beléptem a kihallgatószobába, az egyik rendőr a földre rúgott, és arra kényszerített, hogy térdeljek le a cementpadlóra. A nemzetbiztonsági vezető hangosan így szapult: „Na, meggondoltad már magad? Ki a vezetőd? Kinek a házában van a gyülekezet pénze? Ha most nem beszélsz, ezek a kínzóeszközök majd szóra bírnak. Mindegyiket kipróbálhatod!” Nem szóltam egy szót sem, ezért arra kényszerítettek, hogy térdeljek tovább a cementpadlón. Mivel folyamatosan gyötörtek, kínoztak, és nem adtak enni, rendkívül legyengültem. Közel egy óra térdelés után teljesen kimerültem, és egyszerűen nem tudtam tovább térdelni. Éreztem, hogy gyengeség kúszik a szívembe, ezért folyamatosan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Nem bírom tovább ezt a kínzást. Nem akarok júdás lenni, és nem akarlak elárulni Téged. Kérlek, segíts, adj nekem hitet, és engedd, hogy erősen megálljak!” Az ima után Isten szavainak ez a szakasza jutott eszembe: „Mivel ez egy olyan földön kezdődött el, amely ellenáll Istennek, Isten minden munkája óriási akadályokba ütközik, és sok szava nem teljesülhet be azonnal; így az emberek Isten szavainak eredményeképpen finomodnak, ami szintén a szenvedés része. Istennek rendkívül nehéz véghez vinnie munkáját a nagy vörös sárkány földjén – de Isten ezen a nehézségen keresztül végzi munkájának egy szakaszát, kinyilvánítva bölcsességét és csodálatos tetteit, felhasználva ezt a lehetőséget arra, hogy teljessé tegye ezt az embercsoportot” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy a KKP kínzott és gyötört a hitem miatt, és dicsőséges és tiszteletreméltó dolog üldöztetésen és nyomorúságon keresztül tanúságot tenni Isten mellett. A rendőrök minden lehetséges kínzási módszert bevetettek, hogy arra kényszerítsenek, hogy megtagadjam és eláruljam Istent, de Isten a Sátán cselszövéseire alapozva gyakorolja a bölcsességét. Isten arra használta ezt a környezetet, hogy tökéletesítse a hitemet, lehetővé téve számomra, hogy meglássam a nagy vörös sárkány ocsmány képét és démoni lényegét, hogy teljes szívemből gyűlöljem és teljesen elutasítsam azt. Miután megértettem Isten szándékát, kitisztult az elmém, és új erőre kaptam. „Nem dőlök be a Sátán ármánykodásának, és nem hagyom, hogy legyűrjön. Nem számít, mennyire nyomorult és gyenge lesz a hús-vér testem, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Isten mellett!” Látva, hogy még mindig nem akarok beszélni, az egyik rendőr töltött nekem egy nagy pohár vizet, és egy műmosollyal azt mondta: „Már napok óta nem ettél egy jót, ugye? Biztos éhes vagy! A te alkatoddal kétlem, hogy sokáig bírnád még. Gyorsan mondj el mindent, amit tudsz! Már rendeltünk gőzgombócot és sült zöldséget, adhatunk neked is belőle. Egyébként minek teszed ki magad ennek a szenvedésnek?” Rájöttem, hogy ez a Sátán cselszövése, ezért csendben imádkoztam Istenhez a szívemben, és kértem, hogy védjen meg a Sátán trükkjeitől. Egy idő után a rendőr levette a bilincsemet, odahozott egy kis zöldséget, egy gőzgombócot és egy pohár vizet, és azt mondta: „Egyél egy keveset! Ha végeztél vele, elmondhatod nekünk, amit tudsz.” Azt válaszoltam: „Nem ismerek senkit, és nem tudok semmit mondani.” A nemzetbiztonsági vezető dühös lett, hirtelen felállt, megragadott a hajamnál fogva, megpofozott, majd a földre rúgott, és kiabált: „Valaki bilincselje hátra a kezét, és verje agyon! Meglátjuk, meddig bírja még!” Négy rendőr jött oda, és hátrabilincselték a kezemet. Amikor először nem tudták kiegyenesíteni a karomat, hogy megbilincseljék, erősen rángatták, elviselhetetlen fájdalmat okozva, amitől sikoltozni kezdtem. Ezután egy rendőr megállás nélkül keményen ütlegelt egy bőrszíjjal. Kínzó fájdalmat éreztem az egész testemben, és a szíj több vastag kékesfekete nyomot hagyott a bőrömön. Miközben ostorozott, így ordított: „Egyszerűen nem hiszem el, hogy acélból vagy, és tudom, hogy meg tudlak törni!” Ezután levette a bőrcsizmáját, és a csizma talpával ütlegelni kezdte a fejemet és az arcomat. A veréstől a fejem zsibbadt és puffadt lett, mintha rögtön fel akarna robbanni. Csillagokat láttam, és mély, motorszerű zúgást hallottam. Kis idő múlva teljesen elvesztettem a hallásomat a jobb fülemre. Azt mondtam: „Sérülést okoztál a jobb fülemben, most már semmit sem hallok vele.” A rendőr közömbösen pöfékelte a cigarettáját, és baljós hangon morogta: „Ha megsüketülsz, az tökéletes. Ez majd megakadályozza, hogy gyakorold a hitedet ezután.” Látva, hogy egy ilyen ádáz verés után sem vagyok hajlandó beszélni, a nemzetbiztonsági vezető dühösen kiabált: „Egyszerűen nem hiszem el, hogy ma nem tudlak jobb belátásra bírni! Ha nem beszélsz, vasárral szúrjuk át a körmödet. Az ujjak összeköttetésben vannak a szívvel – ezt a szenvedést semmiképpen sem fogod kibírni. Légy okos: mondj el mindent, amit tudsz, és működj együtt velünk! Ez a legjobb, amit tehetsz!” Akkor egy kicsit megijedtem – még egy apró tüske is, ami az ujjamba fúródik, elég fájdalmas volt, nemhogy egy vastag vasár! Már a gondolattól is elgyengültek a lábaim, és a fejbőröm elzsibbadt. Ha tényleg átszúrják a körmömet azzal az árral, vajon képes leszek elviselni? Sietve és megállás nélkül imádkoztam Istenhez segítségért, arra kérve Őt, hogy adjon nekem hitet és elszántságot a szenvedés elviselésére. Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „A hatalmon lévők kívülről gonosznak tűnhetnek, de ne féljetek, mert ez a kevés hitetek miatt van. Amíg a hitetek növekszik, semmi sem lesz túl nehéz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 75. fejezet). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. Isten minden dolog felett szuverenitást gyakorol – Istenre kellett hagyatkoznom, és hinnem kellett abban, hogy Ő majd vezet engem, hogy legyőzzem a démonok gyötréseit és kínzásait. Ezt felismerve már nem éreztem magam olyan bátortalannak és rémültnek. Mivel látták, hogy továbbra sem akarok beszélni, egy asztalra rakatták a kezemet, majd egy 20 centis vasárat lóbáltak az arcom előtt. Egy rendőr ezután elkezdte szúrni a körmömet az árral. Rendkívül éles volt, és amint átszúrta a körmömet, szúró fájdalmat éreztem. Folyamatosan Istenhez kiáltottam, és kértem, hogy adjon erőt, hogy elviseljem ezt a gyötrelmet. Éppen amikor a rendőr le akarta nyomni az árat, berontott egy másik rendőr, és valamit a nemzetbiztonsági vezető fülébe súgott. A vezető azt kiabálta: „Maradjon itt egy ember, aki vigyáz rá! Mindenki más jöjjön velem!” Mikor mindezt láttam, hálát adtam Istennek, hogy olyan helyzetet vezényelt, amely lehetővé tette számomra, hogy megmeneküljek a kegyetlen és brutális kínzásuktól.

Két nappal később egy rendőr ismét a Nemzetbiztonsági Brigádhoz vitt kihallgatásra. Egy kövér rendőr agresszíven kiabált: „Ha ma nem beszélsz, azt fogod kívánni, bárcsak halott lennél!” Azt mondtam: „Nem tudok semmit. Még ha tényleg meg is ölsz, akkor sem tudok semmit mondani neked.” A nemzetbiztonsági vezető előjött, a földre rúgott, és azt kiabálta: „Ha nem is mondasz semmit, mi mindent tudunk rólad. Gyülekezetvezető vagy, és még mindig makacsul hallgatsz!” Aztán megragadott a hajamnál fogva, megpofozott, és azt mondta: „Lássuk, melyikőtök bírja tovább, te, vagy a cipőm és az övem!” Aztán azt harsogta: „Verjétek agyon!” Ezután több rendőr rám vetette magát, ütni és rúgni kezdtek. Az egyik tiszt levette a bőrövét, és elkezdett verni vele. Az öve több mint tíz csíkot hagyott maga után. Ezután fogta a cipőjét, és keményen ütni kezdett a talpával. Szédültem, a fejem feldagadt, és olyan fájdalmat éreztem, hogy remegtem és sikoltoztam. Végül egyszerűen nem bírtam tovább, és azt kívántam, bárcsak meghalhatnék, hogy vége legyen. Azt gondoltam magamban: „Ha meghalok, nem kell elviselnem ezt a szenvedést.” Ezért a fejemet a falhoz akartam csapni, de egy rendőr odarakta a combját a fejem útjába. Annyira fájt neki, hogy felugrott a fájdalomtól. Ekkor tisztán eszembe jutottak Isten szavai: „Ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, és ki kell szolgáltatnotok magatokat Isten vezénylésének; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Isten szavai hirtelen rádöbbentettek: vajon nem voltam gyáva, hogy a halált kerestem, amikor nem tudtam elviselni a szenvedést? Hol volt a tanúságtételem? Ekkor jöttem rá, hogy a fejem útjába álló rendőrrel Isten a színfalak mögött megvédett engem. Isten szándéka nem az volt, hogy meghaljak, hanem azt akarta, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, és megalázzam a Sátánt e szenvedés során. Ezt felismerve mélyen motiváltnak éreztem magam, és megfogadtam, hogy nem számít, hogyan kínoznak a rendőrök, erősen ki fogok tartani, és amíg egy utolsó lélegzetem is van, tovább fogok élni, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Isten mellett! A szívem tele volt energiával és erővel – összeszorítottam a fogaimat, és felkészültem a még kegyetlenebb kínok elviselésére. Meglepetésemre a nemzetbiztonsági vezető odasétált hozzám, rám mutatott, és azt mondta: „Felülkerekedtél rajtam! Egyszerűen nem értem, mi van azokban a könyvekben, ami miatt úgy gondolod, hogy megéri feláldozni az életedet az Istenedért!” Egy másik rendőr azt mondta: „Az ilyen istenes embereket, mint ő, egyszerűen börtönbe kéne zárni!” Nem sokkal ezután egy másik szólalt meg behízelgő hangon: „Még van időd elmondani, amit tudsz. Itt én vagyok a főnök, de ha egyszer a börtönbe kerülsz, ott már nincs hatalmam. Két lehetőséget kínálunk neked: vagy hazamész, vagy a börtönbe mész, rajtad áll!” Abban a pillanatban kissé elgyengültem, mert aggódtam, hogy mennyi kínzás és kegyetlenség vár rám a hosszú börtönbüntetés alatt, és hogy képes leszek-e elviselni. Mi lesz, ha halálra kínoznak? Nem akartam júdás lenni, megbántani Isten szívét, és örök bűnbánatban senyvedni, de azt sem tudtam, hogyan tapasztaljam meg a helyzetet, amibe kerültem. Ezért imádkoztam Istenhez a szívemben: „Ó, Istenem! El akarnak ítélni, és börtönbe akarnak küldeni. Nem tudom, hogyan viseljem el ezt a hosszú és embert próbáló börtönbüntetést, kérlek, vezess engem, hogy alávessem magam ennek a környezetnek!” Az ima után eszembe jutott Isten szavainak ez a passzusa: „Senki számára, aki arra törekszik, hogy szeresse Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni. Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen törekvésekkel és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad olyannak lenned, mint a gerinctelen gyengéknek. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen hanyagul bánnod magaddal” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten követeléseivel szembesülve elszégyelltem magam. Arra gondoltam, hogy többször is elhatároztam magam Isten előtt, hogy bármilyen szenvedéssel is nézek szembe, mindig szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben Isten mellett, és igyekszem eleget tenni Neki, de amikor hosszú börtönbüntetéssel és gyötrelmes időszakkal szembesültem, nem akartam ilyen szenvedést átélni, és igyekeztem elmenekülni abból a környezetből. Hol volt az alávetettségem és a tanúságtételem? Arra gondoltam, hogy amikor Péter kiszabadult a börtönből, az Úr Jézus megjelent neki, és azt mondta, hogy Péterért újra keresztre fogják feszíteni Őt. Péter megértette Isten szándékát, önként visszatért a börtönbe, és fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, hangos tanúságot tett Mellette. Péterben igazi szeretet és igazi alávetettség volt Isten iránt. Én nem rendelkeztem Péter érettségével, de utánoznom kellett őt, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben Isten mellett. Arra is gondoltam, hogy amikor nyomorult és gyenge lettem a kínzások és gyötrelmek alatt, Isten szavai megvilágosítottak és utat mutattak, hitet és erőt adtak nekem, és vezettek, hogy legyőzzem a démonok kegyetlen gyötréseit. Amikor a legnyomorultabb és leggyengébb voltam, és közel voltam ahhoz, hogy feladjam, Isten csodálatos módon úgy vezényelte az embereket, eseményeket, dolgokat és a környezetet, hogy utat nyisson számomra, és megakadályozza, hogy további gyötrelmeket szenvedjek el. Igazán éreztem, hogy Isten mellettem van, gondoskodik rólam, és megóv engem. Isten szeretete annyira igaz, hogy nem bánthattam meg a szívét, és nem okozhattam csalódást Neki. Csendesen imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Még ha el is ítélnek, és le kell ülnöm a büntetésemet, nem fogok engedni a Sátánnak. Határozottan meg fogok állni a bizonyságtételemben, hogy megalázzam a Sátánt.” Később, szó szerint bizonyítékok nélkül, kitalálták a „a közrend megzavarásának és a törvényérvényesítés aláásásának” vádját, és egy év és hat hónap átnevelő munkatáborra ítéltek.

Amíg a munkatáborban voltam, soha nem kaptam rendesen enni, és napi tizenöt-tizenhat órát kellett dolgoznom. Üveggolyókat kellett csiszolnunk, először napi hatszáz volt az elvárás, ami később ezerre emelkedett. Rosszul látok, ezért viszonylag lassan dolgoztam, és gyakran megvertek, mert nem végeztem el a feladataimat. Egyszer egy másik rab megijedt, hogy nem tudja befejezni a feladatát, és megverik, ezért a félig befejezett darabjait a „befejezett” dobozomba dugta. Amikor a felügyelő meglátta a hiányos darabokat a „befejezett” dobozomban, anélkül, hogy megvárta volna a magyarázatomat, arra kényszerített, hogy fejemet a falnak támasszam, levegyem a nadrágomat, aztán megkorbácsolt egy ékszíjjal. Az első alkalommal, amikor lecsapott, a drót azonnal nagy csíkot hagyott a lábamon, míg a második csapástól a földre zuhantam, és képtelen voltam felállni. A folyosó két oldalán álló rabok hangosan röhögtek rajtam. A többi rab gyakran piszkált engem. A vécé mellett kellett aludnom, és szándékosan kinyitották a vécé fedelét. A szag olyan undorító volt, hogy hányingerem lett, és hánytam. A cipőjük talpával is vertek, és gyakran az éjszaka közepén a verésükre ébredtem fel, a fejem zúgott az ütésektől. Soha nem tudtam, mikor kezdenek el újra verni, és gyakran féltem elaludni éjszaka. Mindig feszült voltam, és a munka okozta túlterheléssel együtt az egészségem folyamatosan romlott. Ezzel a kegyetlen kínzással szembesülve, a hosszú börtönbüntetésem gondolata nyomorúságos érzéssel töltött el. Nem akartam egy további percet sem tölteni abban a démoni börtönben. Akkoriban volt egy idős testvér a cellámban, és amikor csak lehetősége nyílt rá, csendben közösséget vállalt velem Isten szavaival, hogy vigasztaljon és bátorítson. Emlékszem, hogy az idős testvér Isten szavainak ezt a passzusát mondta el nekem: „Amikor szenvedéssel szembesülsz, képesnek kell lenned arra, hogy félretedd a testtel kapcsolatos aggályaidat, és hogy ne panaszkodj Istenre. Amikor Isten elrejtőzik előled, kell lennie hitednek ahhoz, hogy kövesd Őt, hogy megőrizd korábbi szeretetedet, és ne hagyd, hogy az meginogjon vagy elapadjon. Nem számít, hogy Isten mit tesz, neked hagynod kell, hogy Ő úgy vezényeljen, ahogy Ő kívánja, és hajlandónak kell lenned arra, hogy inkább elátkozd a saját hús-vér testedet, mint hogy Őrá panaszkodj. Amikor megpróbáltatásokkal kell szembenézned, hajlandónak kell lenned eltűrni annak fájdalmát, hogy lemondasz arról, amit szeretsz, és hajlandónak kell lenned keservesen sírni, hogy eleget tégy Istennek. Csak ez az igazi szeretet és hit” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. Ez a környezet erősíteni tudta az elszántságomat és az elhatározásomat, hogy elviselem a szenvedést – ez jó dolog volt. Miután megértettem Isten szándékát, már nem éreztem magam olyan nyomorultul. Valóban úgy éreztem, hogy Isten mindig mellettem áll, gondoskodik rólam és megóv, megvilágosít és vezet a szavaival. Istenre kellett támaszkodnom, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben, és nem engedhettem a Sátánnak!

Az üldöztetés és a nyomorúság elviselése során, amit a legmélyebben megtapasztaltam, az Isten szeretete és üdvössége volt. Pár alkalommal a különösen súlyos kínzások idején, amikor nyomorultnak és gyengének éreztem magam, kész voltam feladni, sőt, úgy éreztem, hogy öngyilkos akarok lenni, Isten szavai adtak hitet és erőt a kitartáshoz, és az elszántságot, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. Igazán éreztem, hogy amikor a nagy vörös sárkány kegyetlenül gyötört, Isten nem hagyott el engem, hanem megóvott és vigyázott rám, és vezetett, hogy legyőzzem a démonok pusztítását. Isten mindennél jobban szereti az emberiséget, Ő mentheti meg és tökéletesítheti az embert. Most még elszántabb vagyok a hitemben. Nem számít, milyen nehézségeken vagy üldöztetésen megyek keresztül a jövőben, a végsőkig követni fogom Istent, és szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben Mellette, hogy alaposan megalázzam a nagy vörös sárkányt!