Régebben én voltam felelős az öntözési munkáért a gyülekezetben. Egy nap a vezetőnk odajött hozzám, és azt mondta, hogy arra készül, hogy engem bíz meg a filmgyártó munka vezetésével. Megdöbbentem: egy évvel korábban én voltam a filmgyártó munka felelőse, de a gyors siker iránti erős vágyam akadályokat okozott, és végül elbocsátottak. Ha most engem bíznának meg ezzel a munkával, vajon tényleg képes lennék megbirkózni vele? A filmgyártó munka vezetéséhez több kellett annál, minthogy csak képes vagyok elvégezni a munkát... jártasságot igényelt mindenféle kapcsolódó dologban is. Túlságosan hiányos volt a szaktudásom; az adottságaim és a képességeim átlagosak voltak. Ha elfogadnám ezt a munkát, és nem érnék el eredményeket, akkor mihez kezdenék? Tudtam, hogy nem vállalhatom el ezt a kötelességet. Elmeséltem a vezetőnek, hogy korábban már elbocsátottak ebből a kötelességből, és hogy miért történt ez, és hangsúlyoztam, hogy a képességem és a munkaképességem nem volt annyira jó. Utaltam arra, hogy nem akarom elfogadni a kötelességet. Azt gondoltam, hogy ha ezt hallja tőlem, akkor megfontolja, hogy valaki mást kérjen fel a pozícióra. A vezető azonban olyasmit tett, amire nem számítottam: közösséget vállalt velem, és megkért, hogy tekintsem át a korábbi kudarcomból levont tanulságokat, és arra bíztatott, hogy végezzem jól ezt a kötelességet Istenre támaszkodva. Kételyek gyötörtek. Tudtam, hogy Isten engedélyt adott arra, hogy elvállaljam ezt a kötelességet; hogy el kellene fogadnom, és alá kellene vetnem magam. De féltem, hogy ha elfogadom, és nem végzek jó munkát, akkor felfednek és elbocsátanak. Miután átgondoltam a dolgot, úgy döntöttem, hogy összeszedem magam, és elfogadom a kötelességet. Az a gondolat azonban, hogy én felelek a filmgyártó munkaért, megrémített. A nővér, aki előttem felelt a munkáért, nem volt rosszabb adottságú és képességű, mint én... ha ő nem tudta jól csinálni, akkor én hogyan tudnám? Az öntözési munkára gondoltam, amelyet akkoriban végeztem: nem volt túl nehéz, és az eredményeim sem voltak túl rosszak. Sokkal kevésbé lett volna kockázatos, ha továbbra is ezt a kötelességet végzem. A filmgyártó munka sokban különbözött ettől: nagyon nehéz volt számomra, és már korábban is elkövettem néhány vétket, amikor ezt csináltam. Attól féltem, hogy ha ezúttal nem tudom jól csinálni, és bármilyen akadályozást vagy megzavarást okozok, akkor kiiktathatnak. Két tűz közé kerültem. Minél többet gondolkodtam rajta, annál nyomasztóbb érzés kerített hatalmába. Bár beleegyeztem, hogy csinálni fogom, folyamatosan halogattam azzal az indokkal, hogy az öntözési munkát még nem adták át másnak. Tudtam, hogy ez az állapot nem helyes, ezért imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy vezessen engem önmagam megértéséhez, és segítsen változtatni ezen az állapoton.

Miután imádkoztam, olvastam Isten szavaiból: „Amikor Noé azt tette, amire Isten utasította, nem tudta, hogy mik Isten szándékai. Nem tudta, hogy Isten mit akar megvalósítani. Isten csak egy parancsot adott neki és utasította, hogy tegyen meg valamit, Noé pedig különösebb magyarázat nélkül ment és megtette. Nem próbálta titokban kitalálni Isten vágyait, nem állt ellen Istennek és nem mutatott őszintétlenséget. Egyszerűen csak ment és megfelelően cselekedett, tiszta és egyszerű szívvel. Bármit is kért tőle Isten, ő megtette, az alávetettség és az odafigyelés Isten szavára pedig alátámasztotta hitét abban, amit tett. Ilyen egyenesen és egyszerűen kezelte azt, amit Isten rábízott. A lényege – tetteinek lényege az alávetettség volt, az, hogy nem kételkedett, nem állt ellen, sőt, nem is gondolt a saját személyes érdekeire vagy saját nyereségére és veszteségére. Továbbá, amikor Isten azt mondta, hogy el fogja pusztítani a világot egy özönvízzel, Noé nem kérdezte meg, hogy mikor, vagy hogy mi lesz a dolgok sorsa, és természetesen nem kérdezte Istentől, hogy miként fogja elpusztítani a világot. Egyszerűen csak tette, amit Isten parancsolt. Ahogy Isten akarta, hogy milyen legyen és miből legyen, ő pontosan azt tette, amit Isten kért és azonnal cselekedni is kezdett. Isten utasításai szerint cselekedett azzal a hozzáállással, hogy eleget tegyen Istennek. [...] Egyszerűen csak alávetette magát, hallgatott Rá és aszerint cselekedett” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga I.). Meghatott Nóé hozzáállása Isten megbízatásához. Amikor Nóé megkapta Istentől a megbízatást, nem tudta, hogy mi Isten szándéka. De nem kételkedett, nem utasította el, nem törte a fejét Isten kérésén, és nem keresett kifogásokat, hogy miért ne tegye meg. Csak egyszerű engedelmességet és alávetettséget tanúsított, és úgy tett, ahogy Isten utasította. Nem állt le a saját személyes nyereségein vagy veszteségein gondolkodni, hanem mindent megtett, hogy eleget tegyen Isten kérésének, és teljesítette Isten megbízatását. Amikor a saját kötelességemhez való hozzáállásomra gondoltam, nagyon szégyelltem magam. Amikor a vezető elmondta nekem a terveit, hogy engem bíz meg a filmgyártó munka vezetésével, elkezdtem spekulálni, és egyre óvatosabb lettem a szívemben. Azt gondoltam, hogy a filmgyártó munka túl nehéz, és hogy egy kis figyelmetlenség is azt eredményezné, hogy felfednek, ezért ki akartam bújni a kötelességem alól. Amikor korábban ezt a kötelességet végeztem, nem csináltam jól... ezért most még inkább hálás szívvel kellett volna elfogadnom, figyelembe kellett volna vennem Isten szándékait a végrehajtása során, és rendeznem kellett volna a korábbi adósságomat. Én azonban csak a saját érdekeimre gondoltam. Gyanakodtam Istenre, és védtem magam Tőle, úgy éreztem, mintha Isten meg akart volna fosztani a jövőbeli kilátásaimtól és sorsomtól azzal, hogy ezt a kötelességet adta nekem. Láttam, hogy nincs lelkiismeretem és józan eszem. Amikor a dolgok normálisak voltak, és nem voltak problémák az életemben, hangosan hirdettem, hogy hajlandó vagyok alávetni magam Istennek, és eleget tenni Neki. De amint Ő azt akarta, hogy vállaljak felelősséget, elkezdtem magamra gondolni, és szemernyi alávetettséget sem mutattam. Minél többet gondoltam erre, annál jobban szégyelltem magam, és elhatároztam, hogy nem kerülöm el tovább a kötelességemet. A szívemet mégis aggodalmak terhelték, amelyek még nem oszlottak el teljesen, ezért tovább imádkoztam Istenhez, és válaszokat kerestem, amelyek segíthetnek megoldani ezt a problémát.

Egy nap, az áhítat során Isten szavainak egy olyan szakaszára bukkantam, amely megértette velem az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik félnek a felelősségvállalástól, miközben a kötelességüket végzik. Ha a gyülekezet feladatot ad nekik, akkor először mérlegelni fogják, hogy a feladat megköveteli-e, hogy felelősséget vállaljanak, és ha igen, akkor nem fogadják el. A kötelességük végzésének feltételei a következők: először is, lazsálós munkáról legyen szó; másodszor ne legyen túl sokat igénylő vagy fárasztó; harmadszor pedig bármit is tesznek, nem vállalnak semmilyen felelősséget. Egyedül ilyen kötelességet vállalnak el. Miféle ember ez? Nem sikamlós, csalárd ember? A legkisebb felelősséget sem akarja vállalni. Még attól is fél, hogy a levelek betörik a koponyáját, amikor leesnek a fáról. Milyen kötelességet tud egy ilyen ember végezni? Mi haszna lehet Isten házában? Isten házának munkája a Sátán elleni küzdelem munkájával, valamint a királyság evangéliumának terjesztésével kapcsolatos. Melyik kötelesség nem jár felelősséggel? Azt mondanátok, hogy vezetőnek lenni felelősséggel jár? Nem annál nagyobb-e a felelősségük, és nem kell-e annál inkább felelősséget vállalniuk? Függetlenül attól, hogy az evangéliumot terjeszted, bizonyságot teszel, vagy videókat készítesz és így tovább – bármilyen munkát végzel –, mindaddig, amíg az igazságalapelvekhez kapcsolódik, felelősséggel jár. Ha a kötelességed végzése elvtelen, ki fog hatni Isten házának munkájára. Ha pedig félsz a felelősségvállalástól, akkor semmilyen kötelességet nem tudsz végezni. Vajon gyáva az, aki fél felelősséget vállalni a kötelessége végzésében, vagy a beállítottságával van baj? Képesnek kell lenned különbséget tenni. Valójában ez nem gyávaság kérdése. Ha ez az ember a gazdagságra hajtana vagy a saját érdekében tenne valamit, hogyan lehetne ennyire bátor? Bármilyen kockázatot vállalna. De amikor a gyülekezetért, Isten házáért tesz dolgokat, akkor egyáltalán nem vállal kockázatot. Az ilyen emberek önzőek és aljasak, mind közül a legalattomosabbak. Aki nem vállal felelősséget a kötelesség végzésében, az a legkevésbé sem őszinte Istenhez – a hűségéről nem is beszélve. Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet viselni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran megy előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki nem fél súlyos felelősséget viselni és nagy nehézséget elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma. Nincs igazságérzetük vagy felelősségérzetük, önző és hitvány emberek, nem igaz szívű istenhívők, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Emiatt nem lehet megmenteni őket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavai nagyon felkavarták a szívemet. Korábban nem gondoltam, hogy ilyen komoly probléma, ha nem mutatok hajlandóságot a felelősségvállalásra. De most, Isten szavainak leleplezése által megértettem, hogy azok az emberek, akik félnek felelősséget vállalni, a legönzőbb és legravaszabb emberek. Az ilyen emberek nem őszinték Istennel, és ha túl sokáig élnek ebben az állapotban, és nem változnak, akkor a végén Isten meg fogja vetni őket. A saját teljesítményemet Isten szavain keresztül szemlélve rájöttem, hogy én is pont ilyen ember vagyok: önző, megvetendő, ravaszdi és csalárd. Teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy a filmgyártó munkáért felelős személyt éppen most helyezték át, és hogy sürgősen szükség volt valaki másra, aki átveszi a szerepet. Ismertem a munkát és a személyzetet, és ebben az időszakban én voltam a legmegfelelőbb jelölt a feladatra. Mivel azonban arra vágytam, hogy megvédjem magam, nem voltam hajlandó elvállalni ezt a kötelességet. Azt sugalltam, hogy gyengék és hiányosak a munkaképességeim, de valójában csak ki akartam bújni a kötelesség alól. A döntő pillanatban úgy viselkedtem, mint egy dezertőr. Önző és megvetendő voltam, és nem rendelkeztem emberi mivolttal. Amikor egy igazán jó emberi mivolttal rendelkező ember látja a nehéz helyzetet a gyülekezet munkájában, akkor aktívan cselekszik, és siet segíteni a munka fenntartásában. Nem fog a saját személyes nyereségeire és veszteségeire gondolni. Még ha meg is vannak a saját nehézségei vagy hiányosságai, nem fog visszariadni a kötelességétől. Istenre fog támaszkodni, hogy megtudja, mit kell tennie, gyakorol a tapasztalaton keresztül, és mindent megtesz azért, hogy fejlődjön. Csak az ilyen ember rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel. Amikor mindezen gondolkodtam, szomorúságot és önvádat éreztem. Elgondolkodtam, és megkérdeztem magamtól: mi akadályoz meg abban, hogy elfogadjam ezt a kötelességet?

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Ha így döntött a gyülekezet, az embereknek el kell fogadniuk és engedelmeskedniük kell, amikor kiigazítják a kötelességeiket, el kell gondolkozniuk magukon és meg kell érteniük a probléma és a saját hiányosságaik lényegét. Ez nagyon hasznos az emberek számára, és olyasvalami, amit gyakorolni kellene. Mivel ilyen egyszerű dologról van szó, a hétköznapi emberek is képesek rájönni és helyesen kezelni, anélkül, hogy sok nehézséggel vagy leküzdhetetlen akadállyal találkoznának. [...] Amikor egy egyszerű kiigazítás történik a kötelességüket illetően, engedelmes hozzáállással kellene válaszolniuk az embereknek, és azt kellene tenniük, amit Isten háza mond nekik, illetve amire képesek, és bármit tesznek is, azt a tőlük telhető lehető legjobban, teljes szívükkel és teljes erejükből kellene megtenniük. Amit Isten tett, az nem volt tévedés. Még a kevés lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek is képesek egy ilyen egyszerű igazságot gyakorolni, az antikrisztusok képességeit azonban meghaladja. Az antikrisztusok azonnal érvekkel, okoskodással és tagadással állnak elő, amikor a kötelességeik kiigazítására kerül sor, és nem hajlandók azt elfogadni a szívük mélyén. Akkor hát mi van a szívükben? Gyanakvás és kétely: mindenféle módszert bevetve vizsgálgatnak másokat. Szavaikkal és cselekedeteikkel mérik fel a helyzetet, sőt, gátlástalan eszközökkel kényszerítik és veszik rá az embereket arra, hogy mondják meg az igazat és beszéljenek őszintén. [...] Minek bonyolítanának meg ennyire egy egyszerű dolgot? Egy oka van csupán: az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. [...] Ezért aztán felvértezik magukat Isten házának a vezetőivel és dolgozóival szemben, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és az elvárásoknak megfelelő teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy az elvárásoknak megfelelő teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldásokkal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok különösen elvetemültek és csalárdak. Fognak egy egyszerű, egyértelmű dolgot, és túlbonyolítják. Egy antikrisztus fogja a kötelességben való áthelyezés ügyét, és összekapcsolja azt az áldásaival és a rendeltetési helyével. Az antikrisztusok csak a saját áldásaik érdekében végzik a kötelességüket, és ezeket mindennél fontosabbnak tartják. Mindig a saját sorsukat és rendeltetési helyüket tervezgetik, és nem veszik figyelembe Isten szándékait, sem a gyülekezet munkáját. Amit a saját viselkedésemmel felfedtem, az egy antikrisztus beállítottsága volt. Szembesülve azzal, hogy egy normális változás történt a kötelességemben, újra és újra átgondoltam a dolgot a fejemben: milyen kevés nehézség van az általam jelenleg végzett öntözési munkában, milyen simán megy a munka, milyen kevés hibát követek el, és milyen kevés esély van arra, hogy feltárjanak. Ez a kötelesség biztonságosabb volt, és garantálta, hogy áldásokat fogok kapni. A filmgyártó munka ezzel szemben sokkal nehezebb volt, és számos szakmai készség és alapelv biztos felfogását igényelte. Ha nem teljesítenék jól, felfednének és elbocsátanának. Ráadásul már korábban is kudarcot vallottam – féltem, hogy ha ezúttal is problémát okoznék, és kiiktatnának, akkor semmi reményem sem lenne arra, hogy áldásokat kapjak. Láttam, hogy a kötelességemet azzal a céllal végeztem, hogy áldásokat nyerjek magamnak; hogy akkor voltam hajlandó együttműködni, amikor az előnyös volt számomra, amikor viszont nem, akkor ellenálltam, és nem voltam hajlandó elfogadni a kötelességem. Meghagytam magamnak egy kiutat, gondosan óvtam magam, megpróbáltam a kötelességemet arra használni, hogy elérjem a célomat, az áldások megszerzését. Rendkívül csalárd és elvetemült voltam! Isten szavaira gondoltam: „Az, hogy egy teremtett lény képes teljesíteni a teremtett lény kötelességét, képes eleget tenni a Teremtőnek, a legcsodálatosabb dolog az emberiség körében, és olyasvalami, amit mindenki által dicsőítendő történetként kellene terjeszteni. Bármit, amit a Teremtő a teremtett lényekre bíz, feltétel nélkül el kell fogadniuk; az emberiség számára ez egyszerre boldogság és kiváltság, és mindazok számára, akik teljesítik a teremtett lény kötelességét, nincs csodálatosabb és megemlékezésre méltóbb dolog – ez egy pozitívum. [...] Az antikrisztusok fajtája ügyletté alakít egy ilyen gyönyörű és nagyszerű dolgot, amelyben koronákat és jutalmakat kunyerál Isten kezéből. Ez az ügylet egy igen szépséges és igazságos dolgot tesz igen rúttá és elvetemültté. Hát nem ezt teszik az antikrisztusok? Ebből ítélve vajon nem elvetemültek az antikrisztusok? Bizony, igen elvetemültek!” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). A teremtett lények számára a legszebb és legigazságosabb dolog a kötelességeik végrehajtása. Az antikrisztusok azonban üzletté torzítják ezt a gyönyörű dolgot: nem hisznek őszintén Istenben, és azért hajtják végre a kötelességeiket, hogy áldásokat szerezzenek maguknak. Olyan a lényegük, mint az álhívőké. Arra gondoltam, hogy milyen régóta hiszek Istenben, és mennyit ettem és ittam Isten szavát, és mégis, a törekvésről alkotott nézetem egyáltalán nem változott. A kötelességemhez való hozzáállásom olyan volt, mint egy antikrisztusé. Ha nem változom meg, Isten meg fog vetni engem.

Olvastam egy másik részt Isten szavaiból: „Az antikrisztusok nem hiszik el, hogy Isten szavai az igazság, és nem hiszik el, hogy az Ő természete igazságos és szent. Mindezt emberi elképzeléseken és képzelődéseken keresztül szemlélik, és Isten munkáját emberi szemlélettel, emberi gondolatokkal és emberi ravaszsággal közelítik meg, a Sátán logikáját és gondolkodását alkalmazva Isten természetének, identitásának és lényegének felvázolására. Az antikrisztusok nyilvánvalóan nemcsak hogy nem fogadják el és nem ismerik el Isten természetét, identitását és lényegét, épp ellenkezőleg, tele vannak elképzelésekkel, ellenszegüléssel és lázadó mivolttal Isten iránt, és egy szemernyi valós ismerettel sem rendelkeznek Róla. Az antikrisztusok meghatározása szerint Isten munkája, Isten természete és Isten szeretete egy kérdőjel – bizonytalanság; tele vannak kétkedéssel, tele vannak tagadással és rágalmazással ezeket illetően; akkor mi a helyzet az Ő identitásával? Isten természete az Ő identitását képviseli; abból, ahogy Isten természetére tekintenek, viszonyulásuk Isten identitásához magától értetődő – nyílt tagadás. Ez az antikrisztusok lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Hatodik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok nem hisznek Isten igazságosságában. Nem hisznek abban, hogy Isten házát az igazság kormányozza, és még azt sem hajlandók elismerni, hogy Isten szava az igazság. Az antikrisztusok mindig a saját elképzeléseik és képzelődéseik alapján szemlélik Isten cselekedeteit. Tele vannak kételkedéssel és tagadással Isten igazságossága iránt, és nem hisznek abban, hogy Isten tisztességes és igazságos – ez Isten rágalmazása és káromlása. Amikor befejeztem Isten szavainak olvasását, félelmet éreztem. Arra gondoltam, hogy pont úgy viselkedtem, mint egy antikrisztus: Nem Isten szavára alapoztam a dolgokról alkotott nézetemet, és nem hittem Isten igazságosságában. Ehelyett tévesen azt hittem, hogy minél nagyobb felelősséget vállalok, és minél nehezebb a munka, annál hamarabb fognak felfedni engem. Azt hittem, hogy ha egyszer nem végzem jól a munkámat, vagy bármilyen eltérés merül fel, akkor elbocsátanak és kiiktatnak, ezért mindig el akartam rejtőzni a felelősség elől. Nem akartam, hogy a munkám nehéz vagy fontos legyen, mert azt gondoltam, hogy így nem fognak olyan gyorsan felfedni engem. Mostanra megértettem Isten szavaiból, hogy Isten igazságos, és hogy a gyülekezet az alapelvek alapján osztja ki az emberek kötelességeit. A gyülekezet nem bocsátja el önkényesen az embereket átmeneti hibák és vétkek miatt – hanem az emberek tartós teljesítményét nézi, és átfogó döntést hoz. Ha valaki jó emberi mivolttal rendelkezik, és törekszik az igazságra, akkor a gyülekezet még akkor is segíteni és támogatni fogja, ha eltérések mutatkoznak a munkájában, vagy ha átmenetileg nem ér el jó eredményeket. Hasonlóképpen, ha valaki nem tud igazi munkát végezni, mert hiányzik belőle a képesség hozzá, a gyülekezet megvizsgálja a helyzetét, és kijelöl számára egy megfelelő feladatot. Ha pedig valaki következetesen nem végez valódi munkát, vagy zavarja és akadályozza a gyülekezet munkáját, és ha ismételt segítség és közösség után következetesen nem tart bűnbánatot, akkor végül elbocsátják. Visszagondoltam arra, amikor legutóbb a filmgyártó munkaért voltam felelős, és hogy a gyors siker utáni vágyam milyen akadályokat okozott. Akkoriban mások közösséget vállaltak velem, és megpróbáltak segíteni, de én nem változtattam a hozzáállásomon, és végül elbocsátottak. A gyülekezet azonban mégis adott még egy esélyt a bűnbánatra, és megengedte, hogy továbbra is kötelességet végezhessek. Azt is láttam, hogy a körülöttem lévő testvérek közül néhánynak gyakran voltak problémái és nehézségei a munkájában, de egyszerűek és becsületesek voltak, és törekedtek az igazságra. Még akkor is, ha voltak problémáik és hibáztak, képesek voltak fokozatosan felfogni az alapelveket, és egyre jobban és jobban végezni a kötelességeiket a folyamatos felülvizsgálat és gondolkodás révén. Ebből láttam, hogy Isten igazságos, és hogy Isten házát az igazság irányítja. Azok, akik törekednek az igazságra és őszinte erőfeszítéseket tesznek, néha elkövethetnek vétkeket. De mindaddig, amíg hajlandóak bűnbánatot tartani, Isten háza annyi esélyt ad nekik, amennyit csak lehet. És ha képesek megváltozni, akkor Isten háza továbbra is támogatni és művelni fogja őket. Akik azonban nem fogadják el az igazságot, gyűlölik az igazságot, és mindenféle gonoszságot követnek el anélkül, hogy megbánnák őket – azokat az embereket el fogják takarítani Isten házából. A gyülekezet engem bízott meg a filmgyártó munka vezetésével, és ezzel esélyt adott arra, hogy gyakoroljak, és pótoljam a hiányosságaimat. Nemcsak hogy nem voltam hálás ezért, hanem félre is értettem ezt a döntést, és óvtam is magam tőle, azt gondolván, hogy Isten háza ugyanolyan tisztességtelen és igazságtalan, mint a társadalom. Hát nem egyfajta istenkáromlás volt ez? Amikor rájöttem erre, sírni kezdtem. Gyűlöltem magam a lázadó mivoltomért, valamint a lelkiismeret és a józan ész hiánya miatt! Bűntudatot és önvádat éreztem, és Isten elé járultam imádkozni és bűnbánatot tartani. A jövőben nem fogom többé félreérteni Istent és óvni magamat Tőle.

Később elolvastam Isten szavainak két részletét. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). „Melyek a becsületes ember megnyilvánulásai? Először is az, hogy nem kételkedik Isten szavaiban. Ez a becsületes ember egyik megnyilvánulása. Ezenkívül a legfontosabb megnyilvánulás az, hogy mindenben keresi az igazságot és gyakorolja azt – ez létfontosságú. Azt mondod, hogy becsületes vagy, de mindig háttérbe szorítod Isten szavait, és csak azt teszed, amit akarsz. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Azt mondod: »Bár a képességem gyenge, de a szívem őszinte.« És mégis, amikor rád hárul egy kötelesség, félsz a szenvedéstől és a felelősségvállalástól, ha nem jól teszed meg, így kifogásokat keresel, hogy kibújj a kötelességed alól, vagy azt javasolod, hogy tegye meg valaki más. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Egyértelműen nem. Hogyan kell tehát egy becsületes embernek viselkednie? Alá kell vetnie magát Isten intézkedéseinek, hűnek kell lennie az elvégzendő kötelességéhez, és törekednie kell arra, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Ez többféleképpen is megnyilvánul. Az egyik az, hogy őszinte szívvel vállalod a kötelességedet, nem gondolva a testi érdekeidre, nem vagy kishitű, és nem a saját hasznodra szövetkezel. Ezek a becsületesség megnyilvánulásai. A másik az, hogy teljes szívedet és erődet beleadod, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, hogy megfelelően végezd a dolgokat, valamint a szívedet és a szeretetedet is beleadod a kötelességedbe, hogy eleget tegyél Istennek. Ezek azok a megnyilvánulások, amelyekkel egy becsületes embernek a kötelességei teljesítése során rendelkeznie kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai a gyakorlás egy útját adták nekem. Egy kötelesség az ember mennyei hivatása, egy felelősség, amelyet teljesítenie kell. Ez nincs összefüggésben sem az áldások elnyerésével, sem a szerencsétlenségek elszenvedésével. Akár jó, akár rossz volt számomra személyesen, becsületes szívvel kellett elfogadnom ezt a kötelességet, anélkül hogy a saját hasznom érdekében tervezgettem vagy mesterkedtem volna. Bármilyen nehézségekkel is szembesültem a kötelességemben, amíg őszintén támaszkodom Istenre, addig Ő vezet engem. De bármi is történt, hajlandó voltam mindent megtenni azért, hogy nyitott szívvel együttműködjek. Ha valóban hiányzott volna a képességem, vagy ha az adottságaim nem lettek volna elégségesek, és nem lettem volna alkalmas a feladatra, akkor elfogadtam volna, hogy áthelyezett a gyülekezet.

Ezt követően elkezdtem átvenni a filmgyártó munka irányítását. Munkám során néha nehézségekbe ütköztem vagy kudarcot vallottam, de azzal, hogy együttműködtem a testvéreimmel a szívemben és az elmémben, valamint az igazság alapelveinek közös keresése révén fokozatosan meg tudtuk oldani ezeket a nehézségeket. A munka rövidesen javulni kezdett. Látva mindezt, meghatódtam. Az, hogy ilyen változást tapasztalhattam, teljes mértékben Isten szavainak volt köszönhető. Hála Istennek!