2021 elején prédikátorként szolgáltam, és Matthew testvér társaként vettem részt a gyülekezeti munka irányításában. Mivel én csak akkor kezdtem el e kötelesség végzését, és még sok mindent nem értettem, ezért gyakran fordultam hozzá kérdésekkel. Ez idő alatt Matthew gyakran mesélt nekem arról, hogy milyen romlott beállítottságot tanúsított a kötelessége végzésekor. Idővel eljutottam oda, hogy lenéztem őt. Azt gondoltam, hogy nem vagyok olyan romlott, mint ő, és nem előnyös számomra, hogy a társa vagyok. Azt gondoltam, jobb vagyok nála. Még ez is eszembe jutott: „Miért ő lett először prédikátor? Régebben én voltam a vezetője. Nekem kellene megmondanom neki, hogyan legyen prédikátor, nem pedig fordítva. Mivel először ő lett prédikátor, mindenki nagyobbra tartja őt.” Egyszerűen képtelen voltam ezt elfogadni, és tudtam, hogy jobban tudom csinálni, mint ő. Hogy túlszárnyaljam őt, gyakran hasonlítottam össze a munkánkat. Például amikor Matthew azt mondta nekem, hogy nincs elég ideje, hogy lépést tartson minden munkájával, boldog voltam, mert tudtam, hogy én már behoztam az elmaradást az összes munkában, amiért én voltam felelős, és így a felsőbb vezetés többre tart majd engem. Meglepetésemre azonban Matthew nagyszerű munkát végzett abban, amiért felelős volt. Egy napon a vezető megbízott minket, hogy válasszunk ki néhány embert, akiket ki lehetne képezni öntözési dolgozónak. Mindössze két nap alatt Matthew már talált is három jelöltet. Pánikba estem, és erre gondoltam: „Mozgásba kell lendülnöm. Legalább Matthew számait el kell érnem. Különben több dicséretet fog kapni, mint én.” Így mindössze három nap alatt hét embert találtam. Nagyon elégedett voltam, mert jobban teljesítettem, mint Matthew. De amikor a vezető eljött, hogy megkérdezzen a jelöltek helyzetéről, arra a következtetésre jutott, hogy egyikük sem alkalmas arra, hogy öntözési dolgozóként szolgáljon. Nem értettem meg a tényleges helyzetüket, amikor jelöltként választottam ki őket. Matthew jelöltjei viszont mind alkalmasnak bizonyultak – jó képességgel és emberi mivolttal rendelkeztek, szerették az igazságot, és hajlandóak voltak feláldozni magukat Istenért. Az eltelt három nap munkája mind hiábavaló volt, és nagyon levertnek éreztem magam. Emellett kezdtem féltékeny lenni Matthew-ra. Miért ér el mindig ilyen jó eredményeket a kötelességében? És én miért nem? Lelkesen osztotta meg Isten szavait a csoportjainkban, és még az általam végzett munkát is nyomon követte – egyszerűen nem tudtam kitűnni a többiek közül, ha ő ott volt körülöttem. Nagyon elegem volt belőle, sőt kezdtem gyűlölni. Miért kell vele együtt végeznem a kötelességemet? Nem akartam, hogy ennyire figyelemre méltó legyen, és azt kívántam, hogy ne érjen el eredményeket a munkájában. Továbbra is a hírnévért versengtem, és nem változtattam a szokásaimon.

Abban az időben én felügyeltem Anais nővér munkáját, aki gyülekezetvezető volt. A nővér rossz lelkiállapotban volt, mert nem végezte jól a kötelességét, ezért a vezetőm megbízott, hogy segítsek neki. De amikor felvettem vele a kapcsolatot, elmondta, hogy már megkereste Matthew-t, hogy beszélgetni próbáljon vele, Matthew megosztotta vele Isten szavait, és segített neki megoldani a problémáját. Ettől úgy éreztem, mintha nem lenne semmilyen funkcióm. Nagyon nem tetszett, hogy Matthew beleavatkozott a munkámba. Ez a gyülekezetvezető az én felügyeletem alatt állt, és nem akartam, hogy az emberek azt higgyék, nem végzem el a kötelességemet, és nem oldom meg a problémákat. Minél többet gondolkodtam ezen, annál dühösebb lettem, és tényleg nem akartam többé Matthew társa lenni. Azért akartam egyedül dolgozni, mert akkor el tudom érni, hogy az emberek felfigyeljenek rám. Ezután a kötelességeim végzése közben igyekeztem elkerülni őt. Egy alkalommal Matthew megkért, hogy vitassunk meg egy problémát, amelyről egy összejövetelen beszélgettünk. Hívott és küldött sms-t, de én szándékosan nem vettem tudomást róla. Nem akartam semmit megvitatni vele. Amikor kérdéseket tett fel a munkával kapcsolatban, nem válaszoltam időben, és amikor megkért, hogy beszélgessünk az összejövetelen, szándékosan hallgattam, és azt mondtam neki, hogy beszéljen ő maga. Így gondolkodtam magamban: „Végül is, amíg te itt vagy, a testvérek nem vesznek észre engem. Mi értelme hát a beszélgetésnek?” Az egyik összejövetel során, Matthew megkérdezte a véleményemet, miután befejezte a beszélgetést. Úgy gondoltam, hogy túlságosan is sokat beszélt, és mindent elmondott, amit én akartam elmondani, ezért eléggé rosszkedvű voltam. Így hát ezt mondtam neki: „Te arrogáns beállítottsággal beszélsz. Nem leplezed le a saját romlott természetedet, és csak homályosan szólsz néhány dologról, amit megértesz. Csak egy vázlatot adsz, de a részletekkel nem foglalkozol.” Tudtam, hogy amit mondok, nem pontos – szándékosan mondtam ezt. Csak le akartam hűteni a lelkesedését, hogy a jövőbeli összejöveteleken ne beszéljen annyit. Amikor üzeneteket küldött nekem, hogy megkérdezze, hogy vagyok, vagy más dolgokkal kapcsolatban üzent, nem válaszoltam. Azt hittem, így majd megérti, hogy nem akarok vele társként működni. Ráadásul azt akartam, hogy ne küldjön nekem több üzenetet. Csak azt akartam, hogy menjen el, és adjon nekem egy kis teret a tehetségem kamatoztatására. Én is teljes munkaidőben akartam végezni a kötelességemet, mint ő, hogy amikor a testvéreknek szükségük van rám, azonnal mellettük lehessek. Így mindannyian nagyra tartanának. Abba akartam hagyni a világi munkámat, és teljesen a kötelességemnek akartam szentelni magam, de még mindig szükségem volt a munkára, hogy meg tudjak élni, és el tudjam tartani a családomat. Egészen lehangolt voltam, hogy nem tudtam teljes munkaidőben a kötelességemnek szentelni magam, mint Matthew. Még ez is eszembe jutott: „Akár abba is hagyhatnám a prédikátori szolgálatot. Így nem kell Matthew-val társulnom. Ha másik kötelességre váltok, nem leszek az ő befolyása alatt, és kitűnhetek a többiek közül.” De amikor tényleg fontolóra vettem a kilépést, bűntudatom volt, és nem tudtam, mit tegyek. Imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy segítsen megérteni az akkori lelkiállapotomat.

Isten szavainak egy szakasza jutott eszembe, amely így szól: „A kötelességek Istentől származnak; ezek azok a felelősségek és megbízatások, amelyeket Isten az emberre bíz. Hogyan kell tehát az embernek megértenie azokat? »Mivel ez az én kötelességem és az Isten által rám bízott megbízatás, ez az én kötelezettségem és felelősségem. Csak úgy helyes, ha elfogadom, mint szent kötelességemet. Nem tagadhatom meg, illetve nem utasíthatom vissza; nem válogathatok. Ami rám hárul, az bizonyára az, amit nekem kell megtennem. Nem arról van szó, hogy nincs jogom választani – hanem arról, hogy nem kellene választanom. Ez az az értelem, amellyel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell«” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai segítségével felismertem, hogy a kötelességeinket Isten adományozta. Tartanom kell magam a kötelességemhez, és viselnem kell a felelősségemet. Nem szabad kibújnom a felelősség alól és válogatnom. Ezzel az észszerű felfogással kell rendelkeznem. Ami engem illet, mivel az a szenvedélyes vágyam, hogy felülmúljam Matthew-t, nem teljesült, abba akartam hagyni a kötelességem végzését. Ez annyira bántó volt Isten számára! Nem kezeltem a kötelességemet felelősségként, hanem inkább úgy, mint egy módot arra, hogy kitűnjek a többiek közül, és annak eszközeként, hogy tiszteletet és csodálatot szerezzek. Nem azért akartam otthagyni a munkámat, és teljes munkaidőben végezni a kötelességemet, hogy megfeleljek Istennek a kötelesség végzésében, hanem inkább azért, hogy versenyezzek a társammal a státuszért, és felülmúljam őt. Amikor az adott nehézségek miatt nem tudtam teljes munkaidőben végezni a kötelességemet, át akartam váltani egy másik kötelességre, hogy esélyt kapjak arra, hogy kitűnjek a többiek közül. A valóság megmutatta nekem, hogy mindaz, amit tettem, valójában nem a kötelességem végzése érdekében történt, hanem inkább azért, hogy a kötelességemet a státuszért való versengés lehetőségeként használjam fel. Isten utálja az ilyen viselkedést.

Később rábukkantam Isten néhány szavára. Mindenható Isten azt mondja: „Kegyetlen emberiség! Az összejátszás és az intrika, az egymástól való elragadás és megkaparintás, a versengés a hírnévért és vagyonért, a kölcsönös mészárlás – mikor lesz ennek valaha is vége? Annak ellenére, hogy Isten több százezer szót szólt, senki sem tért még észhez. Az emberek a családjuk, fiaik és lányaik, karrierjük, jövőbeli kilátásaik, pozíciójuk, hiúságuk és pénzük, ételük, ruházatuk és testük kedvéért cselekszenek. De vajon van-e valaki, akinek a cselekedetei valóban Isten kedvéért valók? Még azok között is, akik Istenért cselekszenek, csak kevesen vannak, akik ismerik Istent. Hányan vannak, akik nem a saját érdekükből cselekszenek? Hányan vannak, akik nem nyomnak el vagy közösítenek ki másokat azért, hogy megvédjék saját pozíciójukat? Így hát Istent számtalanszor erővel halálra ítélték, és számtalan barbár bíró elítélte Istent, és újra keresztre szegezték Őt. Hányan nevezhetők igaznak, mert valóban Isten kedvéért cselekszenek?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A gonosz biztosan elnyeri büntetését). „Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak vagy kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez rosszindulat! Akik csak a saját érdekeikre gondolnak, akik csak saját önző vágyaikat elégítik ki anélkül, hogy másokra gondolnának vagy fontolóra vennék Isten házának az érdekeit, azoknak rossz a beállítottsága, és Isten nem szereti őket. Ha valóban figyelmet tudsz tanúsítani Isten szándékai iránt, akkor tisztességesen tudsz majd bánni másokkal. Ha javasolsz egy jó embert, és lehetővé teszed számára, hogy képzést kapjon és végezzen valamilyen kötelességet, és így egy tehetséges emberrel gazdagítod Isten házát, akkor ezzel vajon nem könnyíted meg a munkádat? Vajon nem tanúsítasz ezzel hűséget a kötelességedben? Ez egy jótett Isten előtt; a vezetőkként szolgálóknak kell, hogy legyen legalább ennyi lelkiismeretük és értelmük” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai által megértettem a jelenlegi állapotomat. Isten azt mondja: „Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak vagy kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez rosszindulat!” Ezek a szavak az igazságot mondták ki, és leleplezték a tényleges állapotomat. Amikor láttam, hogy a társam jobb eredményeket ér el a kötelességében, mint én, és jobban megoldja a testvérek problémáit, egyszerűen úgy éreztem, hogy ő jobb nálam, és soha nem tudnék kitűnni mellette. Ezért irigyeltem és kiközösítettem őt, és nem akartam vele társulni. Szándékosan figyelmen kívül hagytam az üzeneteit, és nem válaszoltam a telefonhívásaira. Amikor a tapasztalatairól és a megértéséről beszélt, nem működtem együtt vele a gyülekezeti élet fenntartásában, ehelyett a hibáit próbáltam meg kiemelni. Méghozzá szándékosan arrogánsnak neveztem és támadtam is őt, hogy kevésbé legyen lelkes, ne tűnjön ki, és ne múljon felül engem. Nagyon rosszindulatú voltam. Valahányszor vele kellett végeznem a kötelességemet, megkínzottnak éreztem magam. Állandóan versenyezni akartam vele, és teljesen képtelen voltam megőrizni a nyugalmamat. Pontosan úgy volt, ahogy Isten mondta: „Kegyetlen emberiség! Az összejátszás és az intrika, az egymástól való elragadás és megkaparintás, a versengés a hírnévért és vagyonért, a kölcsönös mészárlás – mikor lesz ennek valaha is vége?” Mivel a hírnév és a státusz iránti vágyam soha nem teljesült, elkezdtem gyűlölni a társamat. Csak menekülni és szabadulni akartam tőle, hogy a magam erejéből dolgozhassak. Még azt is fontolóra vettem, hogy otthagyom a kötelességemet. Felismertem, hogy milyen rosszindulatú és embertelen voltam. Nem különböztem a zsákmányukra vadászó vadállatoktól, készen álltam arra, hogy foggal-körömmel harcoljak a saját érdekeimért. Mindig csak magamra gondoltam, nem a gyülekezet munkájára. Még akkor sem aggódtam vagy estem volna pánikba, ha késedelmet szenved a gyülekezet munkája. Milyen önző és aljas voltam! Elgondolkodtam azon is, hogy miért nem lehetett egyszerű és harmonikus a társas kapcsolatom Matthew-val. Felismertem, hogy hitemben rossz útra léptem a sátáni beállítottságom miatt. Ha nem keresem az igazságot, és nem oldom fel romlott beállítottságomat, elveszítem a Szentlélek munkáját, és sötétségbe süllyedek. Többször imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy segítsen megérteni magamat és feloldani romlott beállítottságomat.

Azután megláttam Isten szavainak egy részletét: „Mi az antikrisztusok mottója, bármelyik csoport tagjai is? »Versengenem kell! Versengeni! Versengeni! Versengenem kell, hogy a legfelsőbb és a legnagyobb legyek!« Ilyen az antikrisztusok beállítottsága; ahová csak mennek, versengenek és megpróbálják elérni a céljaikat. A Sátán inasai, és megzavarják a gyülekezet munkáját. Az antikrisztusok beállítottsága ilyen: azzal kezdik, hogy körülnéznek a gyülekezetben, hogy lássák, ki hisz sok éve Istenben és kinek van tőkéje, kinek van némi adottsága vagy tehetsége, ki válik a testvérek hasznára az életbe való belépésükben, kinek van több tekintélye, ki rangidős, kiről mondanak jót a testvérek között, kiben van több pozitív dolog. Ezek az emberek lesznek a vetélytársaik. Összefoglalva, az antikrisztusok minden olyan alkalommal, amikor emberek csoportjában vannak, mindig ezt teszik: versengenek a státuszért, versengenek a jó hírnévért, versengenek azért, hogy övék legyen az utolsó szó a dolgokban és joguk legyen döntéseket hozni a csoportban, ami, miután megszerezték, boldoggá teszi őket. [...] Ilyen önhitt, gyűlöletes és oktalan az antikrisztusok beállítottsága. Sem lelkiismeretük, sem értelmük nincs, sőt, egy szemernyi igazságuk sem. Egy antikrisztus cselekedeteiben és tetteiben az ember láthatja, hogy abban, amit tesz, a normális ember értelméből semmi sincs, és bár az ember beszélhet neki az igazságról, nem fogadja el azt. Akármennyire helyes is, amit mondasz, nem jut el hozzá. Az egyetlen dolog, amire törekedni szeret, a hírnév és a státusz, amit nagyra tart. Amíg élvezni tudja a státusz előnyeit, elégedett. Úgy hiszi, hogy az a létének az értéke. Függetlenül attól, hogy emberek mely csoportjában van épp, meg kell mutatnia az embereknek az általa nyújtott »világosságot« és »melegséget«, a tehetségét, az egyediségét. És mivel különlegesnek hiszi magát, természetszerűleg úgy gondolja, hogy vele jobban kell bánni, mint a hétköznapi emberekkel, hogy meg kell kapnia az emberek támogatását és csodálatát, hogy az embereknek fel kell nézniük rá, imádniuk kell őt – úgy gondolja, hogy mindez jár neki. Vajon nem pimaszok és szégyentelenek az ilyen emberek? Nem baj az vajon, ha ilyen emberek vannak jelen a gyülekezetben?” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavain keresztül tudatosult bennem a tetteim súlyossága. Kiderült, hogy amikor a hírnevet, a státuszt és mások csodálatát kerestem a kötelességemben, ezzel antikrisztusi beállítottságot tanúsítottam. Amikor láttam, hogy Matthew megvilágosító erővel beszél az igazságról, eredményeket ér el a kötelességében, a testvérek mind dicsérik őt, és kérdésekkel fordulnak hozzá, irigyeltem őt. Annak érdekében, hogy felülmúljam őt, és helyet kapjak mások szívében, még arra is gondoltam, hogy otthagyom a munkámat, és teljes munkaidőben végzem a kötelességemet, hogy ott lehessek abban a pillanatban, amikor bárkinek szüksége van rám, hogy megoldjam a problémáit. Így a többiek nagyra tartanának engem, és a szívükben nem lenne többé különleges helye a társamnak. Valahányszor Matthew-val együtt végeztem a kötelességemet, mindig úgy éreztem, hogy az ő árnyékában élek, és nincs esélyem kitűnni. Nem tetszett, hogy mindig elnyeri a testvérek csodálatát és dicséretét. sőt reméltem, hogy senki sem fog válaszolni neki, amikor üzeneteket küld a csoportos csevegésben. Miatta egyik testvér sem figyelt fel rám, így minden időmet azzal töltöttem, hogy vele harcoltam, remélve, hogy felülmúlom őt, és elérem, hogy a testvérek csodáljanak és körülrajongjanak engem. Ez volt az a fajta viselkedés, amelyet gyakran tanúsítottam a hírnév és a státusz megszerzésére irányuló törekvéseim során. Amikor az ambícióm és a vágyam újra meg újra nem teljesült, úgy gondoltam, nincs esélyem kitűnni, és abba akartam hagyni a prédikátori szolgálatot, abban a hitben, hogy egy másik kötelességben lesz esélyem nevet szerezni magamnak. Ráeszméltem, hogy a hírnév és a státusz iránti megszállottságom kicsúszott az irányításom alól. Olyan voltam, mint egy antikrisztus a hírnév és a státusz iránti szeretetemben – ez a vágy mélyen gyökerezett bennem, a természetem velejárója volt. Felismertem, hogy az út, amelyen járok, rendkívül veszélyes. Isten természete megsérthetetlen – Ő igazságos. Ha nem törekszem a változásra, és csak a hírnévért és a státuszért való versengésre összpontosítok, anélkül, hogy a legcsekélyebb figyelmet fordítanám a gyülekezet munkájára, Isten visszautasít és kirekeszt. Mély undort éreztem a tetteim miatt, és nem akartam többé versenyezni a társammal a státuszért. Imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy segítsen megszabadulni sátáni beállítottságom béklyóitól és korlátaitól.

Aztán rábukkantam Isten szavainak erre a részletére: „Függetlenül attól, hogy mi törekvésed iránya vagy célja, ha nem gondolkodsz el a státuszra és a hírnévre való törekvésen, és ha nagyon nehéznek találod félretenni ezeket a dolgokat, akkor ezek befolyásolni fogják az életbe való belépésedet. Ameddig szívedben helye van a státusznak, addig teljesen irányítani és befolyásolni fogja az életed irányát és a célokat, amelyekre törekszel, mely esetben nagyon nehéz lesz számodra bemenni az igazságvalóságba, nem beszélve arról, hogy változásokat érj el a beállítottságodban; az pedig, hogy végül el tudod-e majd nyerni Isten jóváhagyását, természetesen már szóba sem kerül. Mi több, ha soha nem vagy képes félretenni státusz utáni törekvésedet, akkor ez befolyásolni fogja azt a képességedet, hogy oly módon tedd a kötelességed, ami megfelelő színvonalú, ami nagyon meg fogja nehezíteni számodra azt, hogy olyan teremtett lénnyé válj, aki megfelelő színvonalú. Miért mondom ezt? Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten megítél és megtisztít. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Mindez vajon nem ellentétes természetű Istennel? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül a mércének megfelelő, kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé váljanak, ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státusz hajszolása zsákutca. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státusz hajszolására, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol vagy bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy eredmény lesz: Felfednek és kiiktatnak majd, és zsákutcába fogsz jutni” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavain keresztül láttam, hogy a státuszra való folyamatos törekvésem nem csak a kötelességem végzését akadályozza, hanem megakadályoz abban is, hogy teremtett lényként megfeleljek a mércének. Mivel mindig is a státuszra törekedtem, mindig próbáltam felülmúlni Matthew-t és elnyerni mindenki csodálatát, és mindig versengtem és vetélkedtem, egyre rosszindulatúbbá váltam, és hiányzott a normális emberi mivoltom. Láttam, hogy a hírnév és a státusz keresése nem a helyes út, és hogy ez egy Istennel ellentétes út, amely a romláshoz vezet. Mivel hívőnek és teremtett lénynek tekintem magam, az igazság keresésére kell összpontosítanom, és nem kell tovább küzdenem olyan haszontalan dolgok miatt, mint a hírnévre és a státuszra való törekvés. Csak így tudom elkerülni a gonoszságot és az Istennek való ellenállást. Ezért imádkoztam Istenhez, mondván: „Drága Istenem! Felismertem a saját sátáni természetemet. A hírnév és a státusz iránti megszállottságom miatt gyakran féltékeny vagyok Matthew-ra, és nem akarok a társa lenni. Drága Istenem! Mostantól fogva bűnbánatot tartok előtted, és nem keresem a hírnevet és a státuszt. Én csak az igazságra fogok törekedni, és jól végzem a kötelességemet. Kérlek, Istenem, vezess és segíts nekem.”

Áhítataim során Isten szavainak erre a részletére bukkantam: „Melyek a viselkedésetek alapelvei? Viselkedjetek a hivatalotok szerint, találjátok meg a számotokra megfelelő helyet, és végezzétek a rátok szabott kötelességet; csak az ilyen embernek van józan esze. Vannak például olyanok, akik jártasak bizonyos szakmai készségekben és felfogják az alapelveket, nekik magukra kellene venniük a felelősséget és elvégezni az utolsó ellenőrzéseket azon a területen; vannak olyanok, akik ötletekkel és meglátásokkal tudnak előállni, inspirálni tudnak másokat, és segíteni nekik jobban teljesíteni a kötelességeiket – akkor ők álljanak elő ötletekkel. Ha megtalálod a neked megfelelő helyet, és összhangban dolgozol a testvéreiddel, akkor teljesíteni fogod a kötelességed, és a hivatalodnak megfelelő lesz a magatartásod” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai megadták nekem a gyakorlás útját. Így gondolkodtam: „Én egy hétköznapi ember vagyok – arra kell törekednem, hogy igazi teremtett lénnyé váljak, hogy a helyemen álljak, harmonikusan együttműködjek másokkal, és a legjobb tudásom szerint végezzem a kötelességemet. Csak ez a helyes út.” Arra gondoltam, hogy amikor Isten megbízta Ádámot, hogy adjon neveket az állatoknak, Ő beleegyezett az Ádám által kitalált nevekbe – nem utasította el Ádámot, és nem talált ki saját neveket, hogy megmutassa, mennyivel nagyobb Ő, hanem elfogadta Ádám választásait. Ez megmutatta nekem, hogy Isten alázatossága és elrejtettsége valóban szeretetre méltó. Isten a legfelsőbb, az egész teremtés Ura, és Ő mégis alázatosan elrejtőzik. Ami engem illet, én csak egy közönséges teremtett lény vagyok, de mindig is fel akartam vágni, és el akartam nyerni mások tiszteletét, és még azokat is megpróbáltam elnyomni, akik jó eredményeket értek el a kötelességükben, mindezt a saját státuszom és hírnevem érdekében. Túl arrogáns és észszerűtlen voltam! Nagyon sajnáltam, amit tettem, ezért Isten elé járultam, hogy bűnbánatot tartsak, imádkoztam Hozzá, és kértem, adjon bátorságot ahhoz, hogy leleplezzem magam a társam előtt.

Később összeszedtem a bátorságomat, és bocsánatot kértem Matthew-tól, leleplezve antikrisztusi beállítottságomat, amely abban nyilvánult meg, hogy titokban versengeni akartam vele a hírnévért és a státuszért. Ennek gyakorlása után sokkal békésebbnek éreztem magam. Később Matthew megtalálta Isten néhány szavát, amelyek az én állapotomra vonatkoztak, és ezek nagyon hasznosak voltak számomra. Annyira hálás voltam Istennek! Megesküdtem Neki, hogy úgy fogok viselkedni, ahogyan Ő kéri. Ezután felhagytam a társam üzeneteinek semmibe vételével, és elkezdtem aktívan tájékoztatni őt a rám bízott projektek állásáról, így lehetővé vált, hogy folyamatos ismeretei legyenek a munkámról, felügyeljen, és segítsen nekem. Megbeszéltük a munkánkat, és társakként vettünk részt az összejöveteleken és a közösségben. Kiegészítettük egymást, és csapatként tartottuk fenn a gyülekezet munkáját. Hála Istennek!