2022 novemberének elején egyre súlyosbodott a járványhelyzet ott, ahol a kötelességemet végeztem, és néhány nap leforgása alatt több környező terület is magas kockázatú zónává vált. Közvetlenül ezután az egész megyét lezárták, és mindenkit otthoni karanténra köteleztek. Nem sokkal később a pandémia végigsöpört a településen, ahol laktam, és egymás után több mint száz embert vittek el elkülönítőbe, és utána is folyamatosan szállították el az embereket. El sem hittem, milyen gyorsan terjed a betegség, és hogy csupán néhány nap leforgása alatt ilyen sokan megfertőződtek. Akaratlanul is aggódni kezdtem: „Vajon a partnereim és én is megfertőződünk?” De aztán arra gondoltam: „Mi mások vagyunk, mint a nem hívők. Minket, hívőket, megóv Isten. Ráadásul mi felelünk a videós munkáért, ami elég fontos. Emellett a munkánk jó eredményeket hoz. Ha a testvéreknek másutt problémáik támadnak, hozzánk fordulnak segítségért. Ha megfertőződünk, és nem tudjuk végezni a kötelességünket, nem fogja az késleltetni a munkát? A Biblia azt mondja: »Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el« (Zsoltárok 91:7). Ha Isten nem engedi meg, akkor még ha az egész település meg is fertőződik, minket nem érhet baj.” Ezektől a gondolatoktól megnyugodtam, és kimondhatatlan felsőbbrendűségi érzés fogott el. Néha láttam, hogy a vendéglátó nővérek félnek a fertőzéstől, és olyankor úgy éreztem, hiányzik belőlük a hit. Azt gondoltam: „Ti adtok nekünk szállást, Isten titeket is meg fog óvni.”

A pandémia végül teljesen elszabadult a településen. Minden nap láttam a munkásokat, ahogy hatalmas szabadtéri területeket fertőtlenítenek, a vendéglátó nővérek pedig gyakran beszéltek arról, hogy a nem hívőket folyamatosan viszik el elkülönítőbe. Nagyon örültem, hogy hívő vagyok, és úgy éreztem magam, mint egy csecsemő Isten kezében. Isten gondoskodása és oltalma mellett a pandémia semmilyen módon nem érhetett el minket. De nem sokkal később valami váratlan történt. November 18-án az egyik nővér, akivel együttműködtem, hirtelen lázas lett és köhögni kezdett, miután megmosakodott. Aztán a vendéglátó nővérek is belázasodtak és fejfájásra panaszkodtak, és akaratlanul is eltűnődtem: „Lehet, hogy megfertőződtek?” De gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, mert azt hittem, hogy nem lehetnek igazak. De másnap hirtelen az egész testem fájni kezdett és elgyengült, és egy másik nővér is belázasodott. Csináltunk egy tesztet, és mindannyiunk tesztje pozitív lett. Először alig hittem el, hogy ez igaz, és nem értettem, hogyan fertőződhettem meg. Folyton azon gondolkoztam, hogyan viselkedtem mostanában a kötelességem teljesítése közben, és azt mondogattam magamnak: „Nem tettem semmi olyat, amivel egyértelműen ellenálltam volna Istennek, és a munkánk is elég jól haladt. Nem kellene, hogy büntetést kapjak, akkor miért fertőződtem meg? Lehet, hogy Isten látta, hogy érettebb lettem, és ezt a betegséget arra használja, hogy próbára tegyen, hogy bizonyságot tehessek Róla? Ha ez a helyzet, amíg nem panaszkodom és kitartok a kötelességem mellett, Isten nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essen.” Aztán folyamatosan emlékeztettem magam, hogy a korábbiakhoz hasonlóan tartsak ki a kötelességem mellett, és hogy Isten oltalmával az állapotom hamarosan jobbra fordul. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy képzeltem, és az állapotom nemcsak hogy nem javult, hanem ehelyett egyre csak rosszabbodott. A lázam folyton visszatért, és mindenem nagyon fájt, különösen a torkom fájt, és be volt dagadva. Amikor enni vagy inni próbáltam, olyan érzés volt, mintha kést nyelnék, és amikor éjjel aludni próbáltam, eldugult az orrom, és csak a számon keresztül tudtam lélegezni, amitől a torkom még jobban fájt és kiszáradt. Elkezdtem panaszkodni a szívemben: „Miért nem javul ez a betegség?” És volt különösen két éjszaka, amikor mellkasi szorítást éreztem, és nehezen kaptam levegőt. Eszembe jutottak a képek azokról, akik a betegség okozta légzési elégtelenség miatt haltak meg, és még jobban megijedtem. Folyton azon aggódtam: „Hogy lehet, hogy az állapotom egyre csak rosszabbodik? Meg fogok halni? Isten ezzel a betegséggel próbára tesz vagy büntet?” Ezektől a gondolatoktól nagyon elnehezült a szívem. Különösen a betegség azon néhány napján, amikor esett az eső és hideg volt a házban, mintha a halál légköre vett volna körül, és valami megmagyarázhatatlan keserűséget éreztem magamban, mintha Isten elhagyott volna. A korábbi felsőbbrendűségi érzésem ekkorra elpárolgott. Arra gondoltam, hogy Isten korábban kegyelemben részesített és megáldott, és hogy a többiek felnéztek rám és irigyeltek, de most teljesen jelentéktelennek éreztem magam, mintha egy nap csak csendben eltűnhetnék... Minél többet gondolkodtam ezen, annál nyomorultabbul éreztem magam, mintha az előttem álló út elsötétült volna, és semmihez sem volt energiám. A betegség is annyira megviselt, hogy már csak feküdni és pihenni akartam. Bár tudtam, hogy ragaszkodnom kell a kötelességemhez, az egész testemből teljesen elfogyott az erő, és arra gondoltam: „Nemcsak hogy nem gyógyulok, hanem egyre betegebb leszek. Nem tudok kitartani a kötelességem mellett, és semmilyen bizonyságot nem tettem. Lehet, hogy ez a vég számomra?” Fájdalmamban Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Most olyan gyengének érzem magam, és nem értem a szándékodat. Nem tudom, hogyan vészeljem át ezt, kérlek, világosíts meg és vezess engem!”

Ezután Isten szavainak két passzusát olvastam el: „Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Bár mindenféle szenvedésen keresztülmentetek és mindenféle kínt átéltetek, ez a szenvedés egyáltalán nem olyan, mint Jób megpróbáltatásai. Ez inkább az az ítélet és fenyítés, amelyet az emberek lázadásukért, ellenállásukért és az Én igaz természetem miatt kaptak; igazságos ítélet, fenyítés és átok. Másrészről, Jób egy igaz ember volt az izráeliták között, akik megkapták Jahve hatalmas szeretetét és gyengédségét. Nem követett el gonosz cselekedeteket, és nem állt ellen Jahvének, hanem hűségesen elkötelezett volt Jahve iránt. Igazságossága miatt megpróbáltatások érték, és tüzes próbákat kellett kiállnia, mert Jahve hűséges szolgája volt. A mai emberek erkölcstelenségük és hamislelkűségük miatt az Én ítéletemnek és átkomnak vannak alávetve. Bár szenvedésük nem hasonlít arra, amin Jób átment, amikor elvesztette a jószágait, a vagyonát, a szolgálóit, a gyermekeit és mindenkit, aki kedves volt számára, a szenvedésük tüzes tisztítás és égetés. És ami még komolyabbá teszi annál, amit Jób átélt, az az, hogy az ilyen próbatételek nem csökkennek vagy szűnnek meg azért, mert az emberek gyengék – ehelyett hosszan tartóak, és életük utolsó napjáig folytatódnak. Ez büntetés, ítélet és átok; könyörtelen égetés és annál is több: ez az emberiség jogos »öröksége«. Ezt érdemlik meg az emberek, és ezáltal fejeződik ki az Én igaz természetem. Ez ismert tény” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Milyen megértésetek van az áldásokról?). Isten szavából megértettem, hogy Isten nem azért engedte, hogy megfertőződjek, hogy betegségben éljek és a testemmel törődjek, sem azért, hogy leleplezzen vagy kiiktasson, még kevésbé azért, mert ahogy gondoltam, érett voltam, méltó arra, hogy Jóbhoz hasonlóan bizonyságot tegyek Istenről, hanem inkább azért, mert romlott beállítottságom volt. Isten ezt a betegséget arra használta, hogy leleplezze a romlottságomat, hogy megtisztítson és megváltoztasson. Ha képes lettem volna elgondolkodni magamon és keresni az igazságot, akkor ez jó esély lett volna arra, hogy elnyerjem az igazságot, de én mindig elképzelésekben és képzelődésekben éltem, és abból indultam ki, hogy Isten nem hagyja, hogy megbetegedjek. Csak úgy akartam élni Isten ölelésében, mint egy csecsemő, és nem akartam megtapasztalni az élet viharait. Miután megbetegedtem, nem arra összpontosítottam, hogy elgondolkodjak magamon és tanuljak a leckéből, hanem ehelyett az a képtelen gondolatom támadt, hogy érett vagyok, és hogy Isten ezt a helyzetet arra használja, hogy bizonyságot tegyek Róla. Tartózkodtam a panaszkodástól és kitartottam a kötelességem mellett, gondolván, hogy ezzel szilárdan megállok a bizonyságtételemben, eleget teszek Istennek, és akkor Isten elveszi ezt a betegséget. Ennek eredményeképpen, amikor az állapotom javulás helyett egyre csak rosszabbodott, panaszkodtam, és reméltem, hogy Isten elveszi ezt a betegséget, sőt, odáig jutottam, hogy gyanakvóvá váltam, félreértettem Istent, és azt gondoltam, hogy le akar leplezni és ki akar iktatni. Ez talán Isten munkájának megélése volt? Ninive népére gondoltam. Az ő romlottságuk, elvetemültségük és gonosz tetteik kiváltották Isten haragját, ezért Isten elküldte Jónást, hogy hirdesse nekik, hogy negyven napjuk van a bűnbánatra. Ninive népe hitt Istennek, és a királytól a közemberig mindenki zsákban és hamuban tartott őszinte bűnbánatot Isten előtt, és végül elnyerték Isten irgalmát és megbocsátását. Az én megfertőződésem is Isten szándékát hordozta, és a niniveiekhez hasonlóan nekem is bűnbánatot kellett tartanom Isten előtt.

Ekkor elgondolkodtam azokon az állapotokon, amelyeket feltártam, miközben ezzel a betegséggel szembesültem. Felidéztem Isten néhány szavát: „Isten családjában, a testvérek között, bármilyen magas is a státuszod vagy a helyzeted, bármilyen fontos is a kötelességed, bármilyen nagy is a tehetséged és a hozzájárulásaid, bármilyen régóta hiszel Istenben, Isten szemében teremtmény vagy, hétköznapi teremtmény, és a magad által magadra ruházott előkelő címek és megszólítások nem léteznek. Ha ezeket mindig koronáknak tekinted, vagy olyan tőkének, amely lehetővé teszi számodra, hogy egy különleges csoporthoz tartozz vagy különleges személyiség légy, akkor ezáltal ellenszegülsz Isten nézeteinek, ellentétbe kerülsz azokkal, és összeegyeztethetetlen vagy Istennel. Mik lesznek ennek a következményei? Az, hogy ellenállsz a kötelességeknek, amelyeket egy teremtménynek teljesítenie kellene? Isten szemében csak teremtmény vagy, de te nem tekinted magad annak. Ilyen gondolkodásmóddal vajon képes vagy valóban alávetni magad Istennek? Mindig így gondolkodsz vágyakozva: »Istennek nem lenne szabad így bánnia velem, Ő soha nem lenne képes úgy bánni velem.« Ez nem teremt összeütközést Istennel? Amikor Isten a te elképzeléseiddel, mentalitásoddal és szükségleteiddel ellentétes módon cselekszik, mit fogsz gondolni a szívedben? Hogyan birkózol majd meg a környezetekkel, amelyeket Isten elrendezett a számodra? Aláveted magad? (Nem.) Nem fogod alávetni magad, és bizonyosan ellen fogsz állni, ellenszegülsz, morgolódsz és panaszkodsz majd, újra és újra ezen töprengve a szívedben, ezt gondolva: »De hát Isten azelőtt oltalmazott engem, és kegyesen bánt velem. Miért változott meg most? Már élni is képtelen vagyok!« Ezért dacolni és rendetlenkedni kezdesz. Ha otthon a szüleiddel szemben viselkednél így, az még menthető lenne, és ők nem tennének veled semmit. Isten házában azonban ez nem elfogadható. Mivel felnőtt vagy és hívő, még más emberek sem viselik el az ostobaságaidat – gondolod, hogy Isten eltűrné az ilyen viselkedést? Ő el fogja nézni, hogy ezt teszed Vele? Nem, nem fogja elnézni. Miért nem? Isten nem a szülőd, Ő Isten, Ő a Teremtő, és a Teremtő soha nem engedné meg egy teremtménynek, hogy dacos és esztelen legyen, vagy hogy hisztériázzon az Ő színe előtt. Amikor Isten megfenyít és megítél téged, próbára tesz, vagy elvesz tőled dolgokat, amikor viszontagságok közé helyez, akkor egy teremtett lény hozzáállását akarja látni abban, ahogy az a Teremtőt kezeli, azt akarja látni, miféle utat választ a teremtmény, és Ő soha nem fogja megengedni neked, hogy dacos és esztelen légy, vagy hogy ostoba magyarázkodással állj elő. Miután megértették ezeket a dolgokat, nem kellene az embereknek elgondolkodniuk azon, hogy miként kellene kezelniük mindazt, amit a Teremtő tesz? Először is, az embereknek el kell fogadniuk a maguk helyét teremtményekként, és el kell ismerniük teremtményi identitásukat. Te el tudod ismerni, hogy teremtmény vagy? Ha el tudod ismerni, akkor el kell foglalnod a magad helyét teremtményként, alá kell vetned magad a Teremtő rendelkezéseinek, és még ha szenvedsz is egy kicsit, zokszó nélkül teszed. Ezt jelenti az, hogy valaki értelmes. Ha nem gondolod, hogy teremtmény vagy, hanem úgy véled, címeid vannak és glória a fejed körül, magas státuszú ember vagy, nagyszerű vezető, karmester, szerkesztő vagy rendező Isten családjában, olyasvalaki, aki értékes hozzájárulásokkal segítette elő Isten családjának munkáját – ha ezt gondolod, akkor rendkívül esztelen és pimaszul szégyentelen ember vagy. Magas státuszú, helyzetű és értékű emberek vagytok? (Nem vagyunk azok.) Akkor mi vagy te? (Teremtmény vagyok.) Így igaz, csak egy hétköznapi teremtmény vagy. Az emberek között hivalkodhatsz a képesítéseiddel, kijátszhatod a rangidőskártyát, dicsekedhetsz a hozzájárulásaiddal, vagy mesélhetsz a hőstetteidről. Isten előtt azonban ezek a dolgok nem léteznek, és sohasem szabad ezekről beszélned vagy ezeket fitogtatnod, vagy megjátszanod, hogy vén róka vagy. Ha a képesítéseiddel hivalkodsz, félre fognak menni a dolgok. Isten teljesen esztelen és rendkívül arrogáns embernek fog tartani. Elborzad és undorodik majd tőled, félreállít, és akkor bizony bajban leszel” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). Isten szavai felébresztettek álmomból! Fontos kötelességemet, a munkám eredményeit, valamint a vezetők, dolgozók és a testvérek elismerését tőkének tekintettem, és hencegni kezdtem a képességeimmel és az eredményeimmel. Azt gondoltam, hogy más vagyok, mint a nem hívők, és hogy Isten biztosan megvéd a pandémiától. Úgy véltem, hogy még ha meg is betegednék, az azért lenne, mert érett vagyok, és Isten próbára tesz, hogy bizonyságot tegyek Róla, mintha valahogy elkülönülnék a romlott emberiség többi részétől. Láttam, milyen arrogánssá váltam. Különösen, amikor Isten ezen szavait olvastam: „Ha a képesítéseiddel hivalkodsz, félre fognak menni a dolgok. Isten teljesen esztelen és rendkívül arrogáns embernek fog tartani. Elborzad és undorodik majd tőled, félreállít, és akkor bizony bajban leszel.” jöttem rá arra, hogy Isten milyen mélységesen megveti az ilyen embereket. Visszagondolva a betegségem lefolyására, beláttam, hogy nemcsak hogy nem vetettem alá magam, de még hencegtem is a képességeimmel Isten előtt, és ésszerűtlen követeléseket támasztottam, amivel igazán taszítottam Istent, és undort keltettem Benne. Ha nem térek meg, Isten visszautasít és kiiktat. Ezt felismerve gyorsan Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Ha nem lenne ez a betegség, nem gondolkodtam volna el magamon, és még csak rá sem jöttem volna, hogy ellenállok Neked. Ó, Istenem, kérlek, irgalmazz nekem, és tégy képessé arra, hogy alávessem magam, és tanuljak a leckéből!”

Később megkérdeztem magamtól: „Azt gondoltam, hogy eredményeket érek el a munkámban, és elnyerem a testvérek elismerését, és hogy Istennek ezért el kellene ismernie engem, és meg kellene védenie a pandémiától, de vajon Isten tényleg így látja ezt?” Egy nap választ találtam Isten szavaiban. Mindenható Isten azt mondja: „Azt gondolhatjátok, hogy mivel annyi éven át követőim voltatok, és minden helyzetben keményen dolgoztatok, bárhogy is legyen, munkás mindig lehetsz, és ebédjegyet mindig kaphatsz Isten házában. Azt mondhatnám, hogy a többségetek így gondolkodik, mert ti mindig is azt az elvet követtétek, hogy ti használjátok ki a dolgokat, és ne engedjétek, hogy más titeket kihasználjon. Ezért mondom neked most teljes komolysággal: Nem érdekel, hogy milyen érdemdús a kemény munkád, milyen lenyűgöző a képzettséged, milyen szorosan követsz Engem, milyen híres vagy, vagy mennyit javítottál a hozzáállásodon; mindaddig, amíg nem teljesíted a követelményeimet, soha nem leszel képes elnyerni a dicséretemet. Engedd el minden ilyen gondolatodat és számításodat, amilyen hamar csak lehet, és kezdd el komolyan venni a követelményeimet; különben mindenkit elhamvasztok, hogy véget vessek a munkámnak, és legrosszabb esetben semmivé teszem a munkám és szenvedésem éveit, mert nem hozhatom be az országomba az ellenségeimet és azokat az embereket, akik bűzlenek a gonosztól, és akik még mindig ugyanazzal a régi sátáni hasonlatossággal rendelkeznek, és nem vihetem őket a következő korszakba” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A vétkek a pokolba vezetik az embert). „Végső soron az, hogy az emberek elérhetik-e az üdvösséget, nem attól függ, hogy milyen kötelességet végeznek, hanem attól, hogy képesek-e megérteni és elnyerni az igazságot, és attól, hogy végső soron képesek-e teljesen alávetni magukat Istennek, kiszolgáltatni magukat az Ő vezénylésének, nem gondolva saját jövőjükre vagy sorsukra, és hogy képesek-e alkalmas teremtett lényekké válni. Isten igazságos és szent, és ezek azok a mércék, amivel Ő az egész emberiséget méri. És jegyezd meg jól, ezek a mércék nem változtathatók meg. Vésd e mércéket az elmédbe, és soha ne gondolj arra, hogy más utat keress, hogy valami valótlan dologra törekedj. A követelmények és mércék, melyeket Isten mindenkinek kijelölt, aki üdvözülni szeretne, örökre változatlanok. Ezek ugyanazok maradnak, bárki is vagy” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai nagyon világosak. Isten nem az alapján ítéli meg az embereket, hogy milyen kötelességeket végeznek, vagy mennyi tőkéjük van, hanem az alapján, hogy egy ember törekszik-e az igazságra, és képes-e alávetni magát Neki, és hagyni, hogy Ő vezényeljen, ahogyan csak akar. Ez a legfontosabb. Az igazságra való törekvés nélkül, nem számít, milyen fontos a kötelességem, mennyi hozzájárulást tettem, vagy hányan csodáltak, képtelen lennék elnyerni Isten elismerését és üdvösségét. Ez a betegség teljesen leleplezett. Mivel hiányzott belőlem az igazság, és torz nézeteim voltak, nem volt hitem Istenben, sem akaratom a szenvedésre, még kevésbé szeretetem Isten iránt. Amikor próbatétel ért, nem gondolkodtam el magamon, és nem kerestem az igazságot, csak az a képtelen ötletem támadt, hogy azért ér a próbatétel, mert érett vagyok. Amikor erős fájdalommal szembesültem, panaszkodtam, és azt akartam, hogy Isten vegye el a betegségemet, egészen odáig, hogy már a kötelességemet sem akartam végezni. Milyen értelemben voltam én egyáltalán érett? Semmi hitem vagy alávetettségem nem volt. Mint Isten ellen lázadó és Neki ellenálló ember, mégis el akartam nyerni az Ő oltalmát és áldásait, és meg akartam menekülni, hogy bejussak a menny királyságába. Micsoda arcátlanság! Sok éven át végeztem a kötelességeimet, a munkám elért néhány eredményt, és elnyertem mások csodálatát, én pedig ezeket a dolgokat tőkének tekintettem. Arrogáns és önhitt lettem, nem volt helye Istennek a szívemben, hencegtem a képességeimmel, követeléseim voltak Istennel szemben, hogy mit tegyen és mit ne, és úgy éreztem, alkalmas vagyok arra, hogy bizonyságot tegyek Istenről. Úgy álltam ellen Istennek, hogy észre sem vettem. Ettől a felismeréstől elnehezült a szívem. Megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mire törekedtem egész idő alatt, ha ennyi évnyi hit után sem nyertem el az igazságot. Keresésem közben Isten szavainak egy passzusát olvastam: „A kezdettől a végéig hogyan viszonyulnak az antikrisztusok a kötelességükhöz? Azt hiszik, hogy a kötelességtevés ügylet, hogy annak, aki a legtöbbet áldoz a kötelességében, aki a legnagyobb hozzájárulást teszi Isten házához és a legtöbb éven át bírja Isten házában, nagyobb esélye lesz az áldásra és arra, hogy végül koronát kapjon. Ilyen az antikrisztusok logikája. Helyes ez a logika? (Nem.) Könnyű megfordítani ezt a fajta szemléletet? Nem könnyű megfordítani. Ezt az antikrisztusok természetlényege dönti el. Az antikrisztusok a szívükben idegenkednek az igazságtól, egyáltalán nem keresik az igazságot és a rossz utat választják, így hát nem könnyű megfordítani azt a szemléletüket, miszerint ügyleteket bonyolítanak Istennel. Végső soron az antikrisztusok nem hisznek abban, hogy Isten az igazság, ők álhívők, azért vannak itt, hogy spekuláljanak és áldásokat nyerjenek. Az álhívők számára az Istenben való hit önmagában tarthatatlan, abszurd dolog, az pedig még abszurdabb dolog, hogy ügyletet akarnak bonyolítani Istennel és áldásokat kapni a szenvedés elviselésével és azzal, hogy megfizetik az árat Istenért” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy az, hogy ennyi év után sem nyertem el az igazságot, nem azért van, mert az igazság másokat részesít előnyben, hanem mert soha nem tettem semmilyen erőfeszítést az igazságért, és mert csak az áldásokat és a jutalmakat hajszoltam. Mindezen évek alatt soha nem kerestem vagy fontolgattam, hogy mire kellene törekednem a hitemben, milyen úton kellene járnom, és milyen ember tetszik Istennek, és ritkán vizsgáltam meg a szándékaimat és a nézeteimet a kötelességem végzése közben, vagy azt az utat, amelyen jártam. Mindig megelégedtem azzal, hogy a munkára összpontosítok, gondolván, hogy ha több munkát végzek és több eredményt érek el, akkor Isten biztosan megáld, és elégedett lesz velem, és hogy még ha csapások sújtanak is, Isten megóv, és nem hagyja, hogy bántódásom essen. Isten leleplező szavaiból végül rájöttem, hogy az elképzeléseim egy antikrisztus logikáját követték, egy álhívő üzleties nézetei voltak, és hogy megpróbáltam becsapni Istent, és felhasználni Őt a saját céljaim elérésére. Ez Istennek való ellenállás volt! Pálra gondoltam a Kegyelem Korából. Olyan sok embernek hirdette az evangéliumot, sőt, szinte egész Európában, és sok embert vezetett a hitre. De mindaz, amit Pál tett, nem azért történt, hogy bizonyságot tegyen az Úr Jézusról, sem azért, hogy egy teremtett lény kötelességeit végezze, hanem inkább azért, hogy az evangélium hirdetését arra használja, hogy alkudozzon Istennel az igazságosság koronájáért cserébe. Munkája során Pál mindig felmagasztalta magát és hencegett, a beállítottsága pedig egyre arrogánsabbá vált. Hencegett a képességeivel Isten előtt, és szemtelenül követelőzött Tőle, mondván: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Még azzal is dicsekedett, hogy úgy él, mint Krisztus. Végül, mivel ellenállt Istennek és megsértette az Ő természetét, Pál büntetést kapott. Vajon az én törekvésemmel kapcsolatos nézeteim és az út, amelyen jártam, nem ugyanolyanok voltak, mint Páléi? Én csak áldásokra akartam törekedni, és a kötelességem végzését arra akartam használni, hogy elérjem a céljaimat. Annyira önző és aljas voltam! E leleplezés nélkül még mindig nem ismerném fel a romlott beállítottságom súlyosságát, és ha így folytatnám tovább, Isten visszautasítana és kiiktatna. Ez a felismerés bűntudattal töltött el, és letérdeltem imádkozni: „Ó, Istenem! A betegségem a Te igazságosságod miatt van, és a megmentésemet szolgálja. Én csupán egy jelentéktelen teremtett lény vagyok. Te felemeltél és kegyelmedben részesítettél, és megadtad a lehetőséget, hogy kötelességet végezzek, de én nagyon arrogáns és ésszerűtlen voltam. Ellenálltam Neked, és alkudoztam Veled, mégsem voltam ennek tudatában. Ó, Istenem, nem akarok lázadni és ellenállni Neked, meg akarok térni.”

Később eltűnődtem: „Van egy másik oka is annak, hogy panaszkodtam és nem tudtam alávetni magam, amikor megbetegedtem. Az az, hogy félek a haláltól. Hogyan tudom megoldani ezt a problémát?” Imádkoztam és kerestem, és Isten szavaiban ezt olvastam: „Hogy a halál kérdése ugyanolyan természetű, mint más kérdések. Nem az emberekre van bízva, hogy maguk döntsenek róla, még kevésbé változtatható meg az ember akaratával. A halál ugyanolyan, mint az élet bármely más fontos eseménye: teljes mértékben a Teremtő eleve elrendelése és szuverenitása alatt áll. Ha valaki könyörögne a halálért, nem biztos, hogy meghalna; ha könyörögne az életért, nem biztos, hogy élne. Mindez Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt áll, és mindez Isten hatalma, Isten igazságos természete, Isten szuverenitása és intézkedései alapján változik és dől el. Ezért, mondjuk, ha súlyos betegség ér, egy végzetesnek tűnő súlyos betegség, nem fogsz feltétlenül meghalni – ki dönti el, hogy meghalsz-e vagy sem? (Isten.) Isten dönti el. És mivel Isten dönti el, az emberek pedig nem dönthetnek ilyesmiről, miért szoronganak és gyötrődnek az emberek? Olyan ez, mint az, hogy kik a szüleid, és mikor és hol születtél – ezeket a dolgokat sem választhatod meg. A legbölcsebb döntés ezekben a kérdésekben az, ha hagyjuk, hogy a dolgok a maguk természetes útját járják, ha alávetjük magunkat, és nem választunk, ha nem áldozunk erre a kérdésre semmilyen gondolatot vagy energiát, és nem gyötrődünk, szorongunk vagy aggódunk emiatt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavai által megértettem, hogy az, hogy életben maradok, vagy meghalok ebben a betegségben, teljes mértékben Isten kezében van, és nem múlik egyetlen emberen sem. Ez pont olyan, mint a születésemkor; sem a családot, ahova születtem, sem a külsőmet nem én választhattam meg. Hasonlóképpen az sem tőlem függ, hogy mikor és hol halok meg. Minden Isten szuverenitásától és eleve elrendelésétől függ. Ha Isten eleve úgy rendelte, hogy ebbe a betegségbe haljak bele, akkor semmit sem tehetek ellene, és ha nem jött el az időm, hogy meghaljak, akkor mindegy, milyen súlyossá válik a betegségem, nem fogok meghalni. Az aggodalmaim feleslegesek voltak, és úgysem változtathattam semmin; csupán felesleges fájdalmat és terhet jelentettek. Át kell adnom magam Istennek, ki kell szolgáltatnom magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek, és jól kell végeznem a kötelességemet. Isten azt mondja: „Akár beteg vagy, akár fájdalmaid vannak, amíg csak lélegzel, amíg még élsz, amíg még tudsz beszélni és járni, addig van energiád a kötelességed teljesítésére, és jól kell viselkedned a kötelességed teljesítése során, gyakorlatiasan végezve azt. Nem szabad lemondanod a teremtett lény kötelességéről és a felelősségről, amelyet a Teremtő adott neked. Amíg meg nem halsz, el kell végezned a kötelességedet, és jól kell teljesítened” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy egy teremtett lény számára tökéletesen természetes és indokolt, hogy végezze a kötelességét, éppúgy, ahogy a gyermekeknek helyénvaló tisztelettel bánni a szüleikkel. Az, hogy lehetőségem van a gyülekezetben kötelességet végezni, Isten kegyelme, és nem számít, hogy élek vagy halok, és nem számít, mennyi fájdalmat szenvedek el, alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és teljesítenem kell a felelősségemet és a kötelességeimet. Csak így lehet értékes és értelmes életet élni. Noé is eszembe jutott. Miután elfogadta Isten megbízatását, Isten gondjai az ő gondjaivá váltak, Isten gondolatai pedig az ő gondolataivá. Soha nem hátrált meg, bármilyen fájdalommal vagy nehézséggel is szembesült, és 120 év után befejezte a bárkát, és teljesítette Isten megbízatását. Noé hűsége és alávetettsége megvigasztalta Istent, és ez az a példa, amit követnem kell. Ez a felismerés erővel töltött el, és elhatározásra jutottam: Amíg levegő van a tüdőmben, soha nem fogom elhagyni a kötelességemet, és nem fogom félredobni a feladataimat.

Ezután szívemet-lelkemet beletettem a kötelességembe, és többé nem aggódtam amiatt, hogy romlik-e az állapotom, vagy hogy meg fogok-e halni. Úgy gondoltam, amíg még egy napot élek, addig jól kell végeznem a kötelességemet, hogy még ha egy nap meg is halok, ne éljek hiába. Néha annyira el voltam foglalva a kötelességeimmel, hogy még azt is elfelejtettem, hogy beteg vagyok. Igazán átéreztem ezen szavak jelentését: „Betegségben élni annyit jelent, mint betegnek lenni, de lélekben élni azt jelenti, hogy egészséges vagy” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Nemsokára a tüneteim enyhültek, és a tesztem negatív lett. Tudtam, hogy ez mind Isten irgalma volt. Éreztem Isten szeretetét és üdvösségét ebben a pandémiában, és szívem mélyéről adtam hálát Istennek!