2020 szeptemberében az énekek hangfelvételével kapcsolatos utómunka koordinálásáért voltam felelős. A csapatban minden kisebb-nagyobb ügyet én intéztem, és a csapatvezető konzultált velem a különböző kérdésekben. A testvérek is szívesen megbeszélték velem az állapotukat és nehézségeiket. A csapatvezető ezt mondta: „Az évek során sok koordinátor megfordult a csapatunkban, de te szolgáltál itt a leghosszabb ideig. A munka minden részterületét jól tudod irányítani, és nagyon jól tudsz koordinálni.” Időnként, amikor a testvérekkel beszélgettem, néhányan ezt mondták: „A veled való beszélgetés sokkal tisztábbá teszi az elmémet.” Valahányszor ilyen szavakat hallottam, nagyon elégedett voltam. Úgy gondoltam, én vagyok a legalkalmasabb személy erre a kötelességre, és hogy ez testesíti meg legjobban a létezésem értékét, és hajlandó lettem volna örökké ezt a kötelességet végezni.

Ám váratlanul 2023 januárjában a munkaigények miatt áthelyeztek a dalfelvételi csapatba. Több mint négy éve nem rögzítettem dalokat, így az elejétől kezdve kellett megtanulnom néhány készséget és technikát. Én lettem a legkevésbé képzett személy a csapatban. Korábban, amikor koordinátor voltam, a csapat többi tagja hozzám fordult tanácsért különböző kérdésekben. Most pedig mindent nekem kellett kérnem másoktól. Bárki a csapatból jöhetett, hogy irányítson a munkámban, és rámutasson a hiányosságaimra, ami nagyon nyugtalanított. Ezt gondoltam: „Régebben én voltam az, aki megszervezte a feladatokat másoknak. De most bárki utasíthat engem. Hová rejtőzzek szégyenemben? Mit fognak rólam gondolni a testvérek? Ez így nem fog menni. Szorgalmasan gyakorolnom kell az éneklést, és igyekeznem kell, hogy minél gyorsabban javítsam a készségeimet, hogy mások ne mutassanak rá folyton a hibáimra.” Erőfeszítéseim ellenére az énektechnikámmal még mindig sok probléma volt. Ugyanez történt a kórusvideók forgatása során is. Mivel már régóta nem vettem részt forgatáson, az előadásmódom természetellenesnek tűnt. Annak ellenére, hogy keményen gyakoroltam, csak az utolsó sorban állhattam a háttér részeként, és alig volt olyan felvétel, ami megörökített volna engem az egész dal alatt. Ez még jobban felzaklatott. Ezt gondoltam: „Nem tudok jól énekelni, nem tudok jól előadni. Minden szempontból én vagyok a legrosszabb. Bármilyen keményen próbálkozom, nem tudom behozni a többieket. Az a sorsom, hogy örökre a háttérben maradjak? Mi az értéke akkor ennek a kötelességnek? Hogyan tudok mások szemébe nézni?” Ha a múltbeli „dicsőségemre” gondoltam, összehasonlítva azt a jelenlegi „bukásommal”, sírtam a sérelem miatt. A helyzet miatt fájdalmat és elnyomottságot éreztem. Elveszett minden lelkesedésem, és még arra is gondoltam, hogy elhagyom a csapatot. Egyre jobban hiányoztak a koordinátorként töltött napjaim, mindig arról fantáziáltam, hogy egy nap visszatérhetek ebbe a szerepkörbe. Úgy nem lennének ilyen fájdalmaim. Akkor könnyedén el tudnám végezni a kötelességemet, kellő módon megszervezhetném mások feladatait, és továbbra is élvezhetném, hogy a testvérek felnéznek rám. Tudtam, hogy az állapotom nem jó. Fájdalmamban Isten elé járultam imádkozni, és kértem Őt, hogy vezessen ki ebből az állapotból.

Az áhítataim alatt mindig eltűnődtem: normális dolog, hogy nem ismerjük az új kötelességünkhöz szükséges készségeket. A testvérek is beszélgettek velem, bátorítottak, hogy ne aggódjak, és azt mondták, hogy gyakorlás útján idővel javulni fogok. De miért volt az, hogy ami mások számára normálisnak tűnt, bennem gyakran olyan negatív érzéseket keltett, sőt még el is akartam menekülni? Isten e szavait olvastam: „Senki ne gondolja magát tökéletesnek, kiemelkedőnek, nemesnek vagy másoktól különbözőnek; mindezt az ember arrogáns beállítottsága és tudatlansága idézi elő. Mindig különállóként gondol magára – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem tudja elfogadni a hiányosságait, és soha nem tud szembenézni a hibáival és a kudarcaival – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy fölé emelkedjenek vagy jobbak legyenek nála – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg, hogy mások erősségei felülmúlják vagy meghaladják az övéit – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy jobb gondolataik, javaslataik és nézeteik legyenek, mint neki, és amikor felfedezi, hogy mások jobbak nála, akkor negatívvá válik, nem kíván szólni, szorong és lehangolt, vagy felzaklatja magát – mindezt egy arrogáns beállítottság okozza. Egy arrogáns beállítottság a hírneved védelmezőjévé tehet téged, aki nem tudja elfogadni mások helyreigazításait, nem tud szembenézni a hiányosságaival, és nem tudja elfogadni a saját kudarcait és hibáit. Sőt, ha valaki jobb nálad, az gyűlöletet és féltékenységet kelthet a szívedben, és korlátozva érezheted magad, olyannyira, hogy nem kívánod megtenni a kötelességed, és hanyaggá válsz a teljesítésében. Egy arrogáns beállítottság kiválthatja belőled ezeket a viselkedéseket és gyakorlatokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Összehasonlítottam magam Isten szavaival, és elgondolkodtam. Rájöttem, hogy a természetem túl arrogáns. Az elmúlt két év során némi tapasztalatot szereztem a koordinációs kötelességemben, és eredményeket értem el. Ettől azt hittem, hogy okos és rátermett vagyok a munkámban, olyan, aki mindig vezető minden csoportban. Úgy gondoltam, hogy nekem kell megszerveznem a munkát másoknak, nem pedig fordítva. Még azután is, hogy áthelyeztek egy olyan kötelességre, amely új készségek elsajátítását igényelte, úgy éreztem, hogy gyorsabban kell tanulnom, mint mindenki másnak. Más csapattagok küszködtek az énekléssel, és hónapokig vagy még tovább gyakoroltak, hogy fokozatosan harmonizálják a hangjukat a többiekkel. Én azonban arra számítottam, hogy néhány héten belül utolérem őket. Miután nem sikerült teljesítenem ezt az elvárást, zaklatott és negatív lettem. A forgatás alatt, amikor más testvéreket láttam, akiknek jobb volt az előadásmódjuk és az állapotuk, mint az enyém, kényelmetlenül éreztem magam. Amikor nem kerültem rá sok felvételre, negatív lettem, és még arra is gondoltam, hogy feladom az énekesi kötelességemet. Nem bírtam tovább folytatni egy olyan környezetben, amely mások számára szokványosnak tűnt. Még egy kis kudarc vagy nehézség is arra késztetett, hogy kibújjak a felelősségem alól, és feladjam a kötelességemet. Valóban arrogáns voltam, és hiányzott a józan eszem! Mivel nagyon arrogáns voltam, amikor a testvérek útmutatást és segítséget kínáltak, nem tudtam ezt megfelelően kezelni, sőt úgy éreztem, ez sérti a büszkeségemet. Felismertem, hogy a gyötrelmem és a negativitásom nem amiatt volt, mert nem végeztem elég jól a kötelességemet ahhoz, hogy Istennek eleget tegyek, hanem azért, mert én voltam a legrosszabb a csoportban, és nem nyerhettem el a testvérek csodálatát és dicséretét. Ezután elolvastam Isten szavainak egy másik részletét: „Mi motiválja őket annak elérésében, hogy nagyra tartsák őket az emberek? (Az, hogy státuszt szerezzenek az ilyen emberek elméjében.) Ha státuszt kapsz valaki más elméjében, akkor amikor veled vannak, tiszteletteljesek az irányodban, és különösen udvariasak, amikor beszélnek hozzád. Mindig felnéznek rád, mindig mindenben előre engednek, elállnak az utadból, hízelegnek és engedelmeskednek neked. Mindenben kikérik a véleményedet és engedik, hogy te hozz döntéseket. Te pedig egyfajta élvezetet lelsz ebben – úgy érzed, hogy mindenki másnál erősebb és jobb vagy. Mindenki szereti ezt az érzést. Ez annak az érzése, hogy státuszod van valakinek a szívében; az emberek bele szeretnének merülni ebbe. Ezért versengenek az emberek a státuszért, és szeretnének státuszt kapni mások szívében, hogy mások becsüljék őket és hódoljanak nekik. Ha nem származna ebből ilyen élvezetük, akkor nem törekednének a státuszra. Ha például nincs státuszod valakinek a lelkében, akkor egyenlő félként érintkezik veled, egyenrangúként kezel. Ellentmond neked, amikor szükséges, nem lesz veled udvarias vagy tiszteletteljes, és még az is lehet, hogy elmegy, mielőtt befejezed a mondandódat. Ez bosszantana? Nem szereted, amikor így bánnak veled az emberek; az tetszik, amikor minden pillanatban hízelegnek neked, felnéznek rád és dicsőítenek téged. Szereted, amikor te vagy mindennek a középpontja, minden körülötted forog, és mindenki hallgat rád, felnéz rád, és aláveti magát az irányításodnak. Vajon nem arra irányuló vágy ez, hogy királyként uralkodj, hogy hatalmad legyen? A szavaidat és a tetteidet a státuszra való törekvés, annak megszerzése hajtja, és ezért küzdesz, meg akarod ragadni és versengsz érte másokkal. A célod valamilyen pozíció megszerzése, és az, hogy Isten választott népe hallgasson rád, támogasson téged és hódoljon neked. Ha már megszerezted ezt a pozíciót, akkor hatalomra is szert tettél, és élvezheted a státusz előnyeit, mások csodálatát, valamint az adott pozícióval járó összes többi előnyt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavainak olvasása után mélyen meghatódtam, és azonnal megértettem, hogy azért vonakodom elengedni a korábbi koordinációs kötelességemet, mert mélyen vágyom arra, hogy felnézzenek rám, és sóvárgok a státusszal járó előnyök után. Visszagondolva az előző csapatban töltött időmre, amikor mindent jól elintéztem, mindenki dicsért. Ezenkívül a testvérek tiszteletben tartották a véleményemet, a csapatvezető minden ügyet megbeszélt velem, és mindenki nagyon udvariasan beszélt hozzám. Egy ilyen környezetben határozottan éreztem, hogy fontos vagyok, mindenkitől figyelmet és csodálatot kaptam. Nagyon élveztem ezt az érzést. Miután elkezdtem az énekesi kötelességet, több szempontból sem tudtam lépést tartani a csapat többi tagjával. Senki sem kérdezte meg többé a véleményemet, vagy konzultált velem a munkával kapcsolatos ügyekben, ehelyett mindenki gyakran tett nekem javaslatokat, ezért menekülni akartam ebből a környezetből. Hogy javítsam a tudásszintemet, korán keltem és későn feküdtem le, hogy gyakoroljam az éneklést, több erőfeszítést fektettem ebbe, mint mások, remélve, hogy egy nap majd visszanyerem mások csodálatát és dicséretét. Még ha nem is lehetnék a legkiemelkedőbb, legalább semmilyen szempontból nem hagynának figyelmen kívül, mint most. Jól tudtam, hogy az éneklésem javítása fokozatos folyamat, de mégis gyors eredményekre vágytam. Amikor egy bizonyos ideig tartó erőfeszítés után sem láttam jelentős előrehaladást, negatív lettem, és elvesztettem minden lelkesedésemet. Felismertem, hogy a vágyam nemcsak az volt, hogy jól adjam elő a dalokat, hanem hogy gyorsan fejlesszem a tudásszintemet, hogy megszabadulhassak attól az akkori helyzettől, hogy elhanyagolnak és figyelmen kívül hagynak, és olyasvalaki legyek, akit megbecsülnek a csoportban. Összehasonlítottam a különböző megnyilvánulásaimat azzal, amit Isten szavai lepleztek le, és felismertem, hogy én nem akartam, hogy mások irányítsanak, nem akartam, hogy figyelmen kívül hagyjanak, és mindig azt akartam, hogy enyém legyen az utolsó szó és a hatalom, hogy egy csoportban én irányítsak. Arra törekedtem, hogy támogassanak, és felnézzenek rám, és mindenki szívében helyet akartam biztosítani magamnak. Nem az antikrisztusok útját jártam-e ezzel? Nagyon féltem, és sietve Isten elé járultam imádkozni: „Ó Istenem, az utóbbi időben hajthatatlan és lázadó voltam. Csak mert nem részesültem a testvérek csodálatában és figyelmében, ki akartam bújni a felelősségem alól, el akartam hagyni a kötelességemet, és nem tudtam alávetni magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek. Most már belátom, hogy az az út, amelyen járok, rossz. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, vezess engem önmagam mélyebb megértéséhez!”

Később olvastam Isten szavainak egy másik részletét: „Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; ezért tartják így a dolgokat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok azt hiszik szívükben, hogy az Istenbe vetett hitükben az igazságra való törekvés a hírnév és státusz hajszolását jelenti; hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés, és hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Reménytelen?« Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy az övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben, és legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az antikrisztusok mindig a saját hírnevüket és státuszukat részesítik előnyben mindenben, amit tesznek. A hírnevet és a státuszt életre szóló célként kezelik. Visszatekintve, gyermekkorom óta a szüleim és tanáraim azt tanították nekem, hogy az életet ambícióval kell élni, hogy minden csoportban arra kell törekednem, hogy a legjobb legyek, és követendő példává váljak mások számára, és hogy csak így lehet értéke az életemnek. Emlékszem, gyerekkoromban, mielőtt részt vettem volna különböző versenyeken, először is felmértem a győzelmi esélyeimet. Ha biztos voltam a győzelemben, akkor részt vettem; ha kevés esélyem volt, inkább nem vettem részt, nehogy kockáztassam a tekintélyem elvesztését. Az én fejemben nem az a koncepció létezett, hogy „a részvétel a fontos”, hanem az, hogy „a győzelem a minden”. Ez a szemlélet átterjedt az Isten házában végzett kötelességeimre is. Mindig azt a kötelességet akartam elvégezni, amihez értettem, mert ez megmutatta a munkakészségemet és elnyerte mások elismerését. Nem voltam hajlandó olyan feladatokat elvállalni, amelyekben nem voltam jó, nem akartam, hogy a testvérek meglássák a tudatlan és ügyetlen oldalamat. Láttam, hogy minden kinyilatkoztatásom és tettem a hírnév és a státusz körül forog. Amit én felfedtem, az pontosan az antikrisztusok beállítottsága. Amikor hírnévvel és státusszal rendelkeztem, felvillanyozott a munkám, értékesnek és értelmesnek találtam a kötelességemet. Amint elvesztettem ezt a hírnevet és státuszt, ugyanígy elvesztettem a vágyat, hogy végezzem a kötelességemet. A saját hírnevemmel és státuszommal kapcsolatos elgondolások és tervek kialakítása olyan természetessé vált számomra, mint a mindennapi evés és alvás. Az olyan sátáni filozófiák, mint „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” mélyen gyökeret vertek a szívemben, a céljaimmá és a viselkedésem mércéjévé váltak. Ha nem tartok bűnbánatot, és nem változom meg, előbb vagy utóbb Isten felfed és kirekeszt, mert az antikrisztusok útját követem a hírnévre és a státuszra való törekvésemben.

Egy összejövetelen hallottam Isten szavainak egy részletét, amely világos utat adott nekem a gyakorláshoz, és megértettem Isten követelményeit az emberi mivoltra vonatkozóan. Mindenható Isten azt mondja: „Mivel békésen szeretnél Isten házában maradni annak tagjaként, először meg kellene tanulnod, hogy miként legyél jó teremtett lény, és miként teljesítsd az elfoglalt helyed szerinti kötelességeidet. Ez esetben olyan teremtett lény válna belőled Isten házában, aki méltó a nevéhez. A teremtett lény a külső identitásod és titulusod, ennek pedig konkrét megnyilvánulásokkal és tartalommal kellene járnia. Nem csak a titulus birtoklásáról van szó; mivel teremtett lény vagy, teljesítened kell egy teremtett lény kötelességeit. Mivel teremett lény vagy, teljesítened kell az effajta felelősségeket. Nos, milyen kötelességek és felelősségek hárulnak egy teremtett lényre? Isten szava egyértelműen lefekteti a teremtett lények kötelességeit, kötelezettségeit és felelősségeit, nem igaz? Mától fogva Isten házának valódi tagja vagy, vagyis Isten egyik teremtett lényének vallod magad. Ebből kifolyólag mától fogva újra kell formálnod az életterveidet. Nem szabad többé azokra az eszményekre, vágyakra és célokra törekedned, amelyeket korábban az életedre vonatkozóan meghatároztál, hanem el kell engedned azokat. Helyettük meg kell változtatnod az identitásodat és a perspektívádat, annak érdekében, hogy megtervezd azokat az életcélokat és azt az irányt, amelyekkel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Először is, nem szabad azt a célt és irányt követned, hogy vezető legyél, hogy bármilyen iparágat vezess vagy jeleskedj benne, vagy hogy neves személyiség váljon belőled, aki egy adott feladatot hajt végre, vagy elsajátít egy bizonyos készséget. Az kell hogy legyen a célod, hogy elfogadd Istentől a kötelességedet, azaz megtudd, hogy most, ebben a pillanatban milyen munkát kell végezned, és megértsd, hogy milyen kötelességet kell végezned. Meg kell kérdezned, hogy mit követel meg tőled Isten, és milyen kötelességet határozott meg számodra az Ő házában. Meg kell értened és tisztán kell látnod az alapelveket, amelyeket tudomásul kell venned, meg kell ragadnod és be kell tartanod az adott kötelességre vonatkozóan. Ha nem tudod megjegyezni, akkor fel is jegyezheted őket egy papírra, vagy rögzítheted a számítógépeden. Szakíts időt az átnézésükre, és gondolkozz el rajtuk. Teremtett lényként az kell hogy legyen az elsődleges életcélod, hogy teremtett lényként teljesítsd a kötelességedet és alkalmas teremtett lény legyél. Ez a legalapvetőbb életcél, amellyel rendelkezned kell. A második, és konkrétabb dolog, hogy teremtett lényként miként teljesítsd a kötelességedet, illetve hogyan legyél alkalmas teremtett lény. Természetesen a hírnevedhez, státuszodhoz, hiúságodhoz, jövődhöz és hasonlókhoz kötődő bármely célt vagy irányt fel kell adnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten minden teremtett lénytől megköveteli, hogy helyének megfelelően teljesítse kötelességét, és hogy tudja, mi az aktuális munkája és kötelessége. Minden olyan céllal, amely a saját hírnevével, státuszával vagy jövőjével kapcsolatos, fel kell hagyni. Az én jelenlegi kötelességem az éneklés. Azt kell tennem, hogy jobban összpontosítok az éneklési készségek és technikák tanulmányozására, és törekednem kell arra, hogy minél hamarabb javuljon az éneklésem. Nem szabad ragaszkodnom a korábbi koordinátori szerepem dicsőségéhez, sem pedig olyan aggodalmakkal foglalkoznom, hogy az éneklés gyakorlása hogyan hat a hírnevemre és a státuszomra. Ezek nem a gyakorlatiasság megnyilvánulásai a kötelességek végzésében. Ennek megértése révén igyekeztem mindent megtenni, hogy Isten szavai szerint gyakoroljak, miközben a romlott beállítottságom és a téves nézeteim kezelésére összpontosítottam az éneklés gyakorlása során. Valahányszor aggódtam a tekintélyem és a státuszom miatt, és haboztam, hogy őszintén énekeljek, csendben imádkoztam Istenhez, arra kértem Őt, hogy vezessen, és segítsen legyőzni a büszkeségemet és a státusz iránti vágyamat. Bár néha még mindig csüggedt és zaklatott voltam amiatt, hogy nem énekelek jól, Isten szavainak evése és ivása által tisztán tudatosult bennem, hogy a törekvésről alkotott nézetem téves. Isten nem követeli meg az emberektől, hogy vezetők vagy kiemelkedő alakok legyenek bármilyen szakterületen, hanem inkább azt mondja az embereknek, hogy tartsák be a kötelességeiket és felelősségüket. Ezt felismerve gyorsan megváltoztattam a negatív érzelmeimet, és kevésbé korlátozott lettem az éneklésben. Egy idő után a felügyelőnk azt mondta, hogy némi fejlődést értem el az éneklésben, és megengedte, hogy bekapcsolódjak a felvételbe. Látva ezt a kis javulást a készségeimben nagyon boldog lettem. Felismertem továbbá, hogy a készségekben való fejlődés szorosan kapcsolódik az ember életbe való belépéséhez. Amikor a hírnevemre és a státuszomra koncentráltam, úgy éreztem, hogy mindenben korlátozva vagyok, és nem éreztem Isten útmutatását a kötelességemben. De amikor hajlandó voltam félretenni a büszkeségemet és a státuszt, és komolyan gyakoroltam a készségeimet, tudtomon kívül felfedeztem a gyakorlás néhány útját.

Ezen a tapasztalaton keresztül ismertem fel igazán, hogy ha az igazság helyett a hírnévre és a státuszra törekszem, az nem segít abban, hogy jól végezzem a kötelességemet. Ehelyett inkább negatívan befolyásolta a gyülekezeti munkát. Azt is felismertem, hogy ez a más kötelességbe való áthelyezés Isten nagyszerű oltalma volt számomra. Ez lehetővé tette számomra, hogy meglássam a romlottságomat és az elégtelenségeimet, megtaláljam a megfelelő helyemet, alávessem magam, és nyugodt lélekkel végezhessem a kötelességemet. Hála Istennek az üdvösségért!