2014. március 20-án, délelőtt 10 óra körül, miközben ügyeket intéztem, váratlanul felhívott a feleségem, és izgatottan azt mondta: „A rendőrkapitányság emberei idejöttek, hogy letartóztassanak. Ne gyere haza!” Mikor ezt meghallottam, azonnal ideges lettem, és azt gondoltam: „Hová mehetnék? Ha egy testvér otthonába megyek, biztosan bajt hozok rá. Az egyetlen lehetőségem, hogy egy barátomnál vagy rokonomnál keresek menedéket.” Végül úgy döntöttem, hogy a lányomhoz megyek. Ugyanezen a napon délután 2 óra körül három civil ruhás rendőr tört be a lányom házába, és az egyikük azt kiabálta: „Te vagy Lin Kuang, ugye? A rendőrségtől jöttünk, és évek óta nyomozunk utánad.” Semmilyen igazolvánnyal nem igazolták magukat, és arra kényszerítettek, hogy beszálljak az autójukba. Akkor eléggé féltem, hogy meg fognak verni, és arra kényszerítenek, hogy információkat adjak ki a gyülekezetről, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Kérlek, adj nekem hitet és erőt! Bármit is tesznek velem a rendőrök, nem leszek júdás, és nem árullak el Téged.” Az ima után meg tudtam nyugodni.

A rendőrőrsön két rendőr azonnal egy kínzószékbe kényszerített, a kezemet a székhez rögzítették, levették a cipőmet és a zoknimat, a lábamat pedig vaspántokkal rögzítették. A rendőrőrs igazgatója baljós, gyűlölködő hangon közölte velem: „A mai letartóztatásodra vonatkozó parancs közvetlenül a tartományi közbiztonsági osztálytól érkezett, és azt kérték, hogy én magam tartóztassalak le. Biztos fontos ember vagy! Jobb, ha gyorsan beszélsz, és elmondasz nekünk mindent, amit tudsz!” Ezzel több mint tíz ember pár centis fényképét tette elém, és egyenként megkérdezte, hogy ismerem-e a képeken szereplő személyeket. Megláttam egy nővért, akit felismertem, és sietve válaszoltam: „Egyiküket sem ismerem.” Aztán rámutatott a házamból összegyűjtött tárgyakra, köztük két Bibliára, Az Ige testet ölt egy példányára, több bizonylatra Isten szavait tartalmazó könyvek megőrzéséről, 7400 jüanra, és azt mondta: „Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy hiszel Mindenható Istenben, és a KKP ellen dolgozol!” Aztán felvette a bizonylatokat, és megkérdezte: „Hová tetted ezeket a könyveket?” Nagyon ideges lettem, amikor megláttam, hogy a kezében tartja a bizonylatokat, és arra gondoltam: „Ezek a bizonylatok több mint ezer könyvről szólnak. Ha nem mondom el neki, biztosan nem fog elengedni, de ha elmondom neki, nem leszek akkor júdás?” Ezt felismerve sietve imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Kérlek, óvd meg a szívemet, és engedd, hogy elcsendesedjek és lenyugodjak Előtted! Nem számít, mit tesz velem a rendőrség, nem leszek júdás, és nem fogom elárulni a testvéreimet!” Imádság után eszembe jutott Isten szavainak ez a passzusa: „A világegyetem minden dolga közül nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Éreztem Isten hatalmát a szavain keresztül. Minden Isten kezében van, és Ő szuverenitást gyakorol minden felett! Nem volt-e Isten oltalmának jele az a tény, hogy a könyveket, amelyeket egy hete még én őriztem, már átköltöztettem? Ezt felismerve magabiztosan válaszoltam: „Ezeket a könyveket már továbbadtuk.” Egy rendőr folytatta a kihallgatást, és megkérdezte: „Hol él az a személy, aki a könyveket kapta? Mi a neve? Ki a vezetője?” Azt válaszoltam: „Nem tudom.” Rám bámult, és így kiabált: „Elmondod, vagy sem? Ne okoskodj csak azért, mert elnéző voltam veled!” Ezután odajött hozzám, és kegyetlenül megpofozott jobb és bal oldalról is. Aztán két másik rendőr jött oda, és felváltva pofoztak. Több mint tíz pofont kaptam, elkezdtem csillagokat látni, a fülem csengett, és az arcom zsibbadt a fájdalomtól. Látva, hogy még mindig nem beszélek, az egyik rendőr felkapott egy 2,5 cm vastag elektromos kábelt, és tízszer végigcsapott a hátamon, ami olyan fájdalmat okozott, hogy az egész testem görcsbe rándult. Szívemben imádkoztam Istenhez, kértem, hogy adjon nekem hitet és akaratot a szenvedés elviselésére. Néhány rendőr ádázul így morgott: „Vegyétek le a ruháit, és keményen verjétek el! Majd meglátjuk, hogy akkor beszél-e!” Ezután erőszakkal levették rólam a ruháimat, és tovább korbácsoltak a kábellel, miközben azt kiabálták: „Fogsz beszélni, vagy nem?” Legalább nyolcszor vagy kilencszer megcsaptak, és minden egyes ütés égető fájdalmat okozott az egész testemben. De bárhogy is faggattak, egy szót sem szóltam. Ezután két másik rendőr is odajött, és felváltva pofoztak. Addig vertek, amíg olyan gyengének nem éreztem magam, hogy ki sem tudtam nyitni a szemem.

Egy idő után bejött egy rendőr egy vízzel teli tállal. Egy piszkos nadrágot dobott a vízbe, majd egy bottal kiemelte a nadrágot a vízből, és megállás nélkül fröcskölte a vizet a fejemre és a testemre, amitől fáztam, és fájdalmat éreztem. Látva, hogy még mindig nem akarok beszélni, fogtak egy körülbelül kisujj átmérőjű bambuszrudat, és két-három percen keresztül nyomták és csavarták a mellbimbóimba, égető fájdalmat okozva. Ökölbe szorítottam a kezem, és összeszorítottam a fogamat, de úgy éreztem, hogy nem bírom már sokáig, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Kérlek, adj nekem hitet és akaratot, hogy elviseljem a szenvedést! Engedd meg, hogy legyőzzem ezt a szenvedést, és szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Melletted!” Imádság közben arra gondoltam, hogy az Úr Jézust a katonák addig verték, amíg egész testét vágások és zúzódások nem borították, kényszerítették, hogy bilincsben vonszolja magát a keresztre feszítése helyszínére, és végül brutálisan felszögezték a keresztre. Az Úr Jézus feláldozta az életét, hogy megváltsa az emberiséget. Isten szeretete oly nagy! Isten szeretete mélyen motivált. Arra gondolva, hogy Pétert is fejjel lefelé keresztre feszítették, eszembe jutott, hogy a szenvedés, amin én átmegyek, ahhoz képest igencsak elhanyagolható. Tudtam, hogy Pétert kell utánoznom, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben, és nem számít, hogyan kínoznak a rendőrök, még ha ez az életem feláldozását is jelenti, eleget kell tennem Istennek. Mikor mindezt felismertem, hitet nyertem, éreztem, hogy a testemben lévő fájdalom csökken, és kezdtem megtapasztalni a nyugalom érzését. Ezután a rendőrök felváltva kínoztak a bambuszrúddal és az elektromos kábellel, de amikor látták, hogy még mindig nem beszélek, azt kiabálták: „Milyen makacs alak vagy! Még nem volt dolgunk ilyen makacs emberrel, mint te! Még egy hős is beadta volna a derekát! Mi az, ami éltet téged?” Amikor ezt hallottam, nagyon boldog voltam. Tudtam, hogy Isten hitet és akaratot adott nekem, hogy elviseljem a szenvedést, lehetővé tette, hogy legyőzzem a kínzást. Éreztem, hogy Isten mellettem van, és több hitem van – szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben Isten mellett, még akkor is, ha ez a halálomat jelenti. Határozottan kijelentettem: „Isten szava az, ami éltet engem!” Ezt hallva a rendőrök rögtön fokozott erővel kínoztak, pofoztak, nyomkodták és csavarták a mellbimbóimat, és a bambuszrúddal addig ütötték a kezemet, amíg az kékesfekete nem lett, és el nem zsibbadt. Egy rendőr aztán azt mondta nekem: „Ha nem beszélsz, ma este agyonverünk. Senkit nem fog érdekelni, ha megölünk. Titeket, hívőket mind meg kell ölni!” Amikor ezt mondta, dühös lettem, és azt gondoltam: „Még ha meg is ölsz, egy szót sem fogok mondani. Ne hidd, hogy a legcsekélyebb információt is kiszedheted belőlem!”

Később, látva, hogy még mindig nem akarok beszélni, a rendőrök a bambuszrudat mindkét lábam nagylábujjába nyomták és csavarták, és egy elektromos kábellel megkorbácsolták a lábfejem. Folyamatosan váltogatták a korbácsolást, a bambuszrúddal a mellbimbóm és a nagylábujjam nyomását, csavarását, és a pofozást. Olyan nagyon fájt, hogy csikorogtak az összeszorított fogaim. Egy rendőr aztán azt mondta: „Ha nem beszélsz, holnap végigmegyünk veled az utcán. A rokonaid, barátaid és családtagjaid mind gyűlölni fognak, és el fognak utasítani. Ha beszélsz nekünk, senki sem fogja megtudni, hogy letartóztattunk, és megmentheted a tekintélyedet.” Rájöttem, hogy ez a Sátán aljas cselszövése, és arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek” (Máté 5:10). Az, hogy gúnyoltak, sértegettek és rágalmaztak, amiért hiszek Istenben, mind az igazságosságért való üldöztetés formái voltak. Ez nem megaláztatás volt, hanem dicsőséges dolog. Bármit is gondoltak mások, számomra csak az számított, hogy eleget tegyek Istennek. Ezt felismerve egyszerűen figyelmen kívül hagytam a rendőrt. Aztán egy másik rendőr így fenyegetett: „Beszélsz, vagy nem? Ha nem teszed, ma este agyonverünk, és kidobunk az országútra. A kocsik darált hússá változtatnak majd, és senki sem fogja megtudni, mi történt!” Ezt hallva azt gondoltam: „Ezek a rendőrök valóban rosszindulatúak, és nincs olyan, amit ne tennének meg. Ha megölnek, soha senki sem fogja megtudni.” Az idős édesapámra gondoltam, aki a 80-as éveit taposta otthon, valamint a feleségemre, aki sok betegségben szenvedett. „Ha megölnek, hogyan fog az apám és a feleségem gondoskodni magáról?” Szörnyen éreztem magam, amikor ez eszembe jutott, ezért imádkoztam Istenhez. Később eszembe jutott Isten szavainak ez a passzusa: „Isten embereken végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavai segítettek felismerni, hogy a Sátán megpróbálta felhasználni a hús-vér testem gyengeségét és a családom iránti ragaszkodásomat, hogy eladjam a testvéreimet, és eláruljam Istent. Nem dőlhettem be a trükkjeinek. Ekkor eszembe jutott még valami, amit az Úr Jézus mondott: „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Máté 10:39). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem. Még ha halálra is vernek, a lelkem Isten kezében lesz, és még ha ez az életem feláldozását is jelenti, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Isten mellett. Az embernek nincs hatalma a sorsa felett, Isten gyakorol szuverenitást a sorsunk felett, tehát a családom jövőbeli élete is Isten kezében volt. Kész voltam alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Minden dolog és esemény a Te kezedben van, beleértve az én életemet is. Nem számít, hogy a rendőrség hogyan kínoz engem, még ha ez a halálomat is jelenti, soha nem foglak elárulni Téged, és nem fogom eladni a testvéreimet.”

Látva, hogy még mindig nem akarok beszélni, a rendőrök kivették a vízzel teli tálból a rongyos nadrágot, többször lefröcskölték a fejemet, a bambuszrudat a mellbimbóimba és a nagylábujjaimba csavarták, és erősen verték a rüsztömet. Minden alkalommal, amikor csapást mértek rám, annyira fájt, hogy az egész testem elzsibbadt, a szívem görcsbe rándult, és elakadt a lélegzetem. Összeszorítottam a fogaimat, csendben imádkoztam Istenhez, és még mindig nem szóltam egy szót sem. Egy rendőr ezután fogott egy bűzös zoknit, beledobta a tálba, hogy felszívja a piszkos vizet, majd a számat dörzsölte vele. Szorosan becsuktam a számat, így csak az ajkamat dörzsölte. Aztán, amikor kissé ellazítottam a számat, beledugta a zoknit, és dörzsölni kezdte vele a fogaimat, miközben azt mondta: „Tessék, hadd öblítsem ki a szádat!” Ezután elővettek egy tál hideg vizet a hűtőszekrényből, és a fejemre fröcskölték. Ezután, amikor még mindig nem voltam hajlandó beszélni, fogtak egy kalapácsot, és a fa nyelével felfeszítették a számat, majd hoztak egy fél tál csípős paprikaolajat, és megpróbálták leönteni a torkomon. Amikor rájöttek, hogy nem tudják bejuttatni az olajat, mert becsuktam a számat, amilyen erősen csak tudtam, csak az ajkaimat és a mellbimbóimon lévő sebeket dörzsölték be vele, és addig folytatták, amíg el nem használták az összes olajat. Az égető fájdalom szinte elviselhetetlen volt, és megállás nélkül reszkettem és remegtem a kínzószéken. A lábamat kidörzsölte a vaspánt, és végül két seb lett a sarkaimon, amelyek vérezni kezdtek. A fájdalom olyan erős volt, hogy azt hittem, jobb lenne, ha meghalnék, és hihetetlen reménytelenséget éreztem. Azt gondoltam: „Ha már meg akarsz verni, verj agyon, és szabadíts meg ettől a szenvedéstől!” Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy meg akarok halni, rájöttem, hogy ez nem helyes – ha meghalok, hogyan tudnék bizonyságot tenni Istenről? Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Még nem halhattok meg. Ökölbe kell szorítanotok a kezetek, és elszántan tovább kell élnetek. Istenért kell élnetek. Amikor az emberekben ott van az igazság, akkor megvan bennük ez az elhatározás, és soha többé nem vágynak a halálra. Amikor a halál fenyeget, azt mondod: »Ó, Istenem, nem vagyok hajlandó meghalni. Még mindig nem ismerlek Téged. Még mindig nem fizettem vissza a Te szeretetedet. Nem halhatok meg addig, amíg jól meg nem ismerlek Téged.« [...] Ha nem érted Isten szándékát, és csupán a szenvedésre gondolsz, akkor minél többet gondolsz rá, annál kellemetlenebbé válik, és annál negatívabbnak érzed magad, mintha életutad a végéhez közeledne. Elkezdesz szenvedni a halál gyötrelmeitől. Ha szívedet és minden erőfeszítésedet az igazságba fekteted, és képes vagy megérteni az igazságot, akkor a szíved derűs lesz, és megtapasztalod az örömöt. Az életben meg fogod találni a békét és örömöt a szívedben, és amikor betegség támad rád vagy halál fenyeget, azt mondod: »Még nem nyertem el az igazságot, ezért nem halhatok meg. Jól kell feláldoznom magam Istenért, jól kell tanúskodnom Isten mellett, és vissza kell fizetnem Isten szeretetét. Hogy végül hogyan halok meg, nem számít, mert kielégítő életet éltem. Bármi történjék is, még nem halhatok meg. Ki kell tartanom, és tovább kell élnem«” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavai mélyen meghatottak. Isten arra használta ezt a nehézséget, hogy tökéletesítse a hitemet és a szeretetemet, és lehetővé tegye számomra, hogy elérjem az igazságot. Már egy kis szenvedés után meg akartam halni, és meg akartam kímélni magam a szenvedéstől – hol volt a tanúságtételem? Arra gondoltam, hogy bármennyit szenvedett is Péter, és bármilyen nehézségeken is ment át, soha nem panaszkodott Istenre, ehelyett imádkozott, hogy keresse Isten szándékát, alávetette magát mindannak, ami Istentől jött, és végül elérte a legnagyobb szeretetet Isten iránt, alávetette magát a halálnak, fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, csodálatos és átütő bizonyságot tett. Utánoznom kellett Pétert – bármennyit szenvedtem is, tovább kellett élnem, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben, hogy a legutolsó leheletemmel megalázzam a Sátánt. Ezután az egyik rendőr behozott egy ventilátort, a legmagasabb fokozatra állította, és több mint tíz percig rám fújatta, amitől annyira fáztam, hogy reszketni kezdtem. Azt gondoltam magamban: „Nem számít, milyen módszert használtok, soha nem fogok beszélni.” Így kínoztak délután 3 órától másnap reggel fél ötig. Annak ellenére, hogy egyetlen szót sem húztak ki belőlem, végül annyira kimerültek, hogy feladták és elmentek.

A második nap reggelén elvittek a fogdába. A lábam annyira feldagadt, hogy nem tudtam felvenni a cipőmet, és csak bicegni tudtam, miközben a lábfejem csak félig volt a cipőben. Minden egyes lépés égető fájdalmat okozott. Amikor az egyik rendőr levetkőztetett, hogy megvizsgáljon, és látta, hogy tele vagyok sebekkel és zúzódásokkal, azt kérdezte: „Ki vert meg téged így?” Már épp válaszolni akartam, amikor az igazgatóhelyettes sietve közbevágott, és azt mondta: „Ezek a zúzódások a gua sha gyógyeljárástól vannak, nem veréstől.” Amikor beléptem a cellába, ahol fogva tartottak, egy túlsúlyos rab azt mondta nekem: „Az újonnan érkezőket tetőtől talpig meg kell mosdatni hat lavór vízzel. Ez a szabály.” Ezt hallva kissé ideges lettem, és arra gondoltam: „Olyan hideg van odakint, és biztosan fagyos és fájdalmas lesz hat lavórnyi vízzel megmosakodni. Hogyan fogom ezt elviselni?” De meglepetésemre, amikor levetkőztem, és látta, hogy tele vagyok sebekkel és zúzódásokkal, azt mondta a többi rabnak: „A háta, a lába és az arca csupa kékesfekete folt, mindkét sarkán mély, véráztatta horzsolások vannak. Túlságosan megverték, ezért megkímélhetjük a hat lavórnyi víztől.” Mély megkönnyebbülést éreztem, és folyamatosan hálálkodtam Istennek a szívemben.

A fogva tartásom harmadik napján, délután kettőkor, hirtelen erős fejfájásom lett, a szívem elkezdett hevesen verni, és elájultam a betonágyamon. Annyira feszített a mellkasom, mintha kötél szorítaná össze, és olyan nehéznek éreztem, mintha egy nagy kőlap nehezedett volna rá. Rendkívül rossz érzés volt, és a fejfájásom olyan erős volt, hogy úgy éreztem, mintha fel akarna robbanni a fejem. Egy rab gyorsan hívott egy rendőrt, aki kitapogatta a szívemet és a pulzusomat, és azt mondta: „A szíve túl gyorsan ver, meg sem tudom számolni a dobbanásait.” Aztán elküldtek a kórházba, ahol a vizsgálat során 240-es pulzust mértek, és megállapították, hogy szívrohamom volt. Felvettek a kórházba, oxigénmaszkot kaptam, és kardiotonikus gyógyszert adtak be. Négy napig tartózkodtam a kórházban, és mivel a rendőrség attól tartott, hogy megpróbálok megszökni, az ágyhoz bilincseltek, és két fegyveres őrt állítottak az ajtóm elé. A negyedik nap éjszakáján visszavittek a fogdába. Több rendőr is kérdezett az állapotomról, mire az engem kísérő rendőr csak megrázta a fejét, és azt mondta: „Ennek annyi, hasznavehetetlen.” Emlékeztem, hogy más raboktól hallottam, hogy a súlyosan sérült vagy beteg rabokat körülbelül tíz nap fogva tartás után szabadon engedhetik. Azt gondoltam, hogy mivel annyira beteg vagyok, valószínűleg nem tartanak bent sokáig, és hogy Isten ezzel talán megnyitja számomra az utat. Imádkoztam Istenhez, és elmondtam Neki, hogy kész vagyok a betegségemet az Ő kezébe helyezni. Nem számított, hogy élek-e vagy meghalok, hogy továbbra is be vagyok-e zárva, vagy szabadon engednek, kész voltam alávetni magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. A következő pár napban végig az ágyamon feküdtem erős fájdalmak közepette, és egy hétig a cellatársak felváltva gondoskodtak rólam. Tudtam, hogy Isten vezényelte le és rendezte el az embereket, eseményeket és dolgokat, hogy segítsen nekem, és folyamatosan hálát adtam Neki! Mivel előrehaladott szívbetegségem volt, és bármikor leállhatott a légzésem, a fogdában dolgozó rendőrök aggódtak, hogy felelősségre vonhatják őket, ha a fogva tartásom alatt meghalok, ezért huszonkilenc nap fogva tartás után behívták a feleségemet, hogy intézkedjen az óvadékomról a tárgyalásig, és hazaengedtek. Emlékszem, amikor távozni készültem, az igazgatóhelyettes figyelmeztetett: „Elengedtünk, de még mindig az ellenőrzésünk alatt állsz. A feleséged a kezesed. Ha a továbbiakban bármilyen kapcsolatot létesítesz a hívőkkel, legközelebb veled együtt a feleségedet is letartóztatjuk. Mostantól kezdve minden hónapban jelentkezni fogsz a helyi rendőrőrsön.” Akkor nem válaszoltam, és csak arra gondoltam: „Figyelhettek és irányíthattok engem, de az istenkövető szívemet nem tudjátok irányítani. A szabadulásom után is hinni fogok Istenben.”

Miután kiengedtek a fogházból, a betegségem rosszabbodott, és a rohamok egyre gyakoribbá váltak. Minden egyes alkalommal, amikor rohamom volt, a fájdalom szétsugárzott a szívemtől a hátamig, és a gerincemen át a fejemig. A fejfájásom olyan erős lett, hogy úgy éreztem, mintha satuba szorítanák a fejem, és a fülem hangosabban csengett, mint egy gyári gép. A szívem elképesztően szorított, mintha kötéllel húznák össze, és nehezen lélegeztem. Csak úgy tudtam némi enyhülést elérni, ha mélyen, lassan lélegeztem. Úgy volt, hogy ha a rohamok nem javulnak maguktól, kórházba kell mennem injekciókra. Nem tudtam semmilyen fizikai munkát végezni, és még egy lavór víz cipelése is túl sok volt a szívemnek. Emellett a hosszú ideig tartó gyógyszerszedés miatt nagyon komoly gyomorproblémáim lettek. Többé-kevésbé rokkant voltam, és a legkisebb munkát sem tudtam elvégezni. Ráadásul az orvosi számlák hatalmas terhet róttak a családomra, és rendkívül megnehezítették az életünket. Amikor arra gondoltam, hogy férfiként képtelen vagyok dolgozni és eltartani a családomat, hogy teher vagyok a családom számára, és hogy minden egyes nap át kell élnem a betegség okozta fájdalmat és gyötrelmet, hihetetlenül gyötrődtem, és nyomorultul éreztem magam. Amikor így szenvedtem, mindig Jób és Péter tapasztalataira gondoltam. Elolvastam Isten szavainak ezt a passzusát: „Te Jób próbatételein mész keresztül, ugyanakkor Péter próbatételein is átesel. Amikor Jób megmérettetett, akkor szilárdan megállt bizonyságtételében, és végül Jahve megnyilatkozott neki. Csak azután vált méltóvá arra, hogy meglássa Isten arcát, miután bizonyságtételében szilárdan megállt. Vajon miért hangzott ez el: »Elrejtőzöm a szenny földje elől, de megmutatom Magam a szent királyságnak«? Ez azt jelenti, hogy csak akkor vagy méltó meglátni Isten arcát, ha szent vagy és bizonyságtételedben szilárdan megállsz. Ha nem tudsz tanúságot tenni Érte, akkor nem vagy méltó arra, hogy meglásd az Ő arcát. Ha visszavonulsz vagy panaszt teszel Isten ellen a finomítások során, így nem tudsz szilárdan megállni Mellette való bizonyságtételedben, és a Sátán nevetségének tárgyává válsz, akkor nem fogod elnyerni Isten megjelenését. Ha olyan vagy, mint Jób, aki a próbatételek közepette elátkozta a saját testét és nem panaszkodott Istenre, és képes volt meggyűlölni saját testét anélkül, hogy panaszkodott volna, vagy vétkezett volna a szavai által, akkor bizonyságtételedben szilárdan megállsz. Amikor bizonyos fokig átesel finomításokon, és még mindig olyan tudsz lenni, mint Jób, teljesen alávetett Isten előtt, és nem lesznek Vele szemben más követelményeid vagy saját elképzeléseid, akkor Isten meg fog jelenni neked” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy annak ellenére, hogy a KKP kínzása miatt betegségtől szenvedtem, Isten ezt a környezetet arra használta, hogy tökéletesítse a hitemet és a szeretetemet. Azt akarta látni, hogy alávetem-e magam ennek a levezénylésnek és elrendezésnek, és e finomítás alatt szilárdan megállok-e a bizonyságtételemben Mellette. Amikor Jób megpróbáltatásokon ment keresztül, elvesztette minden vagyonát, és látta, hogy a saját gyermekei egy nap alatt elpusztulnak, később pedig kelések jelentek meg a testén, megőrizte istenfélő szívét, és annak ellenére, hogy ilyen szenvedésekkel és nehézségekkel találkozott, soha nem panaszkodott Istenre, sőt, dicsérte Isten nevét. Aztán ott volt Péter, aki megpróbáltatások százain ment keresztül, de soha nem veszítette el az Istenbe vetett hitét, és végül fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, és haláláig alávetette magát Istennek. A szenvedés, a megpróbáltatások és a finomítás, amin ők keresztülmentek, sokszorosan nagyobb volt, mint amin én keresztülmentem, de mégsem lázadtak fel soha Isten ellen, és nem álltak ellen Neki, és képesek voltak önként és panasz nélkül alávetni magukat Neki, függetlenül attól, hogy áldást kaptak vagy szerencsétlenséget szenvedtek. Kész voltam utánozni őket, és tartózkodtam attól, hogy panaszkodjak Istenre, bármilyen nagy szenvedéssel és finomítással kellett is szembenéznem. Eltökélten és szilárdan meg akartam állni a bizonyságtételemben Isten mellett.

Az üldöztetés és letartóztatás során világosan megláttam a KKP démoni, igazság-és istengyűlölő lényegét. Pontosan olyanok, ahogy Isten leírja: „Ez a cinkosok bandája! Lejönnek a halandók birodalmába, hogy átadják magukat az élvezeteknek és felfordulást okozzanak, annyira felkavarva a dolgokat, hogy a világ megbízhatatlan és változékony hellyé válik, az ember szíve pedig megtelik pánikkal és nyugtalansággal, és annyit játszadoztak az emberrel, hogy annak megjelenése olyanná vált, mint egy embertelen mezei vadállaté, rendkívül rút lett, és az eredeti szent ember utolsó nyoma is elveszett belőle. Ezenkívül még át is akarják venni a szuverén hatalmat a földön. Annyira akadályozzák Isten munkáját, hogy az alig képes araszolva előrehaladni, és olyan szorosan elzárják az embert, mint valami érc-és acélfalak. Miután oly sok szörnyű bűnt követtek el és oly sok katasztrófát okoztak, számítanak még bármi másra, mint fenyítésre?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (7.)). Isten teremtett minket, így az Istenben való hit és az Ő imádata tökéletesen természetes és indokolt, de a KKP minden rendelkezésére álló módszert felhasznál a hívők üldözésére és letartóztatására, arra kényszeríti őket, hogy elárulják Istent, őt kövessék, és arról fantáziál, hogy megszerzi az irányítást az emberiség, Isten teremtménye felett. Milyen szégyentelen ez! Ezeket a démonokat Isten végül megátkozza és megbünteti! Tapasztalatom során tanúja voltam Isten csodálatos tetteinek, mindenhatóságának és szuverenitásának is. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni a kínzásaik és gyötrelmeik okozta szenvedést, imádkoztam Istenhez, Istenre támaszkodtam, és a hús-vér testem szenvedése enyhült. Amikor nyomorultul és negatívnak éreztem magam, Isten szavai vezettek, hogy erős legyek, és ne korlátozzon a halál. Isten embereket, eseményeket és dolgokat is levezényelt és elrendezett, hogy segítsen nekem, lehetővé téve számomra, hogy érezzem, hogy Ő mellettem van, és megkegyelmez a gyengeségemnek. Ez mind Isten szeretete volt irántam, és most jobban hiszek Istenben, mint valaha.