Fiatalkorom óta hepatitisz B-ben szenvedek. A kezelés érdekében mindenféle orvost és gyógyszert felkutattam, és rengeteg pénzt elköltöttem, de továbbra sem gyógyultam meg. Végül az egyik orvos tanácstalanul azt mondta: „Ez a betegség mindenhol dilemma az orvosoknak, nem tehetünk semmit.” Teljesen kétségbe voltam esve. Meglepetésemre, több mint egy évvel azután, hogy elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, csodálatos módon meggyógyultam. Akkor az orvos megnézte a leleteimet, és azt mondta, hogy minden értékem magától normalizálódott, és hogy a jövőben semmilyen gyógyszert nem kell szednem. Mondanom sem kell, hogy nagyon boldog voltam, amikor ezt hallottam, és a szívem mélyén tudtam, hogy Isten megszabadított a betegségemtől. Tele voltam hálával és dicsérettel Isten iránt, és azt gondoltam magamban: „Isten tényleg megkegyelmezett, és megáldott engem. Szorgalmasan áldozatot kell hoznom Érte, és a kötelességem végzésével kell meghálálnom a szeretetét.” Ez is felmerült bennem: „Még csak most kezdtem el hinni Istenben, és még semmit sem tettem érte, de Ő máris annyi kegyelemben és kegyben részesített! Ha a jövőben még több áldozatot hozok Érte, akkor nem fog-e még nagyobb kegyelemben és áldásban részesíteni? Talán még az üdvösséget is elnyerhetem, és tovább élhetek, amikor Isten munkája véget ér!” Ezzel fel is adtam a jól fizető állásomat, és teljes munkaidőben a gyülekezetben végeztem a kötelességemet. Ezután megválasztottak gyülekezetvezetőnek, amitől még motiváltabb lettem a lemondásra és az önfeláldozásra. Mindennap szorgoskodtam a gyülekezetben, reggeltől estig dolgoztam. Hirdettem az evangéliumot, öntöztem az újonnan érkezőket, és még arra sem volt időm, hogy a gyermekemről gondoskodjak. Amikor a férjem kórházba került, és az apámat kétszer is műteni kellett távol az otthonától, még akkor sem szakítottam időt arra, hogy elmenjek ápolni őket. A családtagjaim nem értettek meg, és panaszkodtak nekem, de a kötelességem végzésére irányuló szándékom nem ingott meg. Úgy gondoltam, hogy ha elviselem ezt a szenvedést, és meghozom ezt az áldozatot, azt Isten majd figyelembe veszi, és nem fog igazságtalanul bánni velem.

2015 elején gyakran éreztem úgy, hogy az egész testemből hiányzik az energia. Még ha csomagok nélkül kellett felmennem az ötödik emeletre, akkor is meg kellett pihennem közben. Amikor az összejövetelek után hazamentem, csak le akartam feküdni, és semmilyen tevékenységhez nem volt kedvem. Elmentem a kórházba vizsgálatokra, és az orvos azt mondta, hogy a májam rendellenesen működik. Ha nem kapok azonnal kezelést, májzsugorodás és aszcitesz alakulhat ki, és ha tovább romlik a helyzet, akkor rák is kialakulhat. Az orvos szavai hallatán ledermedtem. Azt gondoltam magamban: „Hogy lehet ez? A korábbi vizsgálatok során nem azt mondta az orvos, hogy meggyógyultam? Miért súlyosbodott megint?” Hirtelen eszembe jutott, hogy hallottam valakiről, aki májrákos lett, és meghalt. Nagyon megijedtem, aggódtam, hogy ha a betegségem ilyen súlyos, talán én is meg fogok halni. Arra gondoltam: „Ha most meghalok, akkor is elnyerhetem az üdvösséget?” Akkor nagy fájdalmat éreztem a szívemben. De arra is gondoltam, hogy mivel most gyülekezetvezető vagyok, és egész nap a gyülekezetnek dolgozom reggeltől estig, Istennek gondoskodnia kellene rólam, és meg kellene óvnia a haláltól. Ez alatt a pár nap alatt véletlenül találkoztam egy ismerősömmel, egy idős nővérrel, aki elmondta, hogy több évvel azelőtt leukémiát diagnosztizáltak nála, és hogy a tumormarkerei elég magas értékeket mutattak. A leggyengébb pillanataiban gyakran énekelt himnuszokat Isten szavaiból, így valamennyire megértette Isten szuverenitását az Ő szavai által, és hitet nyert. Emellett elgondolkodott a kötelességvégzése mögött álló indítékairól és tisztátalanságairól, és miután némi önismeretre tett szert, a betegsége fokozatosan javulni kezdett. Hallva ennek a nővérnek a tapasztalatát, rájöttem, hogy a betegségem talán egy próbatétel Isten részéről, és talán Ő így tesz próbára engem. Egyáltalán nem szabad Őt hibáztatnom; szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Mellette. Talán Isten meglátja, hogy még akkor is képes vagyok kitartani a kötelességem mellett, amikor a betegségem ennyire súlyos, és akkor meg fog gyógyítani. Ezért úgy döntöttem, hogy nem maradok a kórházban, csak vásároltam néhány gyógyszert, és azután tovább végeztem a kötelességemet a gyülekezetben.

2017 szeptemberében elmentem a kórházba egy újabb vizsgálatra. Az orvos azt mondta: „Önnek korai stádiumú májzsugorodása van, és gümők és ciszták vannak a májában. Az lesz a legjobb, ha további vizsgálatokat végzünk.” Az orvos szavai hallatán az agyam zakatolni kezdett, és azt gondoltam: „A családomban előfordult már májbetegség. A nagyapám sok éve májrákban halt meg, és az apám is nemrég hunyt el, mert a májában lévő gümők elrákosodtak. Most már az én májamban is vannak gümők; akkor nemsokára én is meghalok?” Akkor nagyon megijedtem, és azt gondoltam: „Még csak a harmincas éveimben járok; tényleg meg fogok halni? Isten munkája még be sem fejeződött, és én máris a halál küszöbén állok. Ez nem azt jelenti, hogy Isten ki fog iktatni, és nem nyerhetem el az üdvösséget?” Amikor erre gondoltam, nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Miközben hazafelé tartottam, visszagondoltam az Istenben való hitem éveire. Feladtam egy jól fizető állást, hogy végezzem a kötelességemet, és reggeltől estig a gyülekezetben szorgoskodtam. Nem volt időm a gyermekemmel foglalkozni, és még akkor sem voltam hajlandó halogatni a kötelességemet, amikor a férjem és az apám műtéten esett át. A családtagjaim nem értettek meg, és panaszkodtak nekem, de én kitartottam a kötelességem mellett. Annyi áldozatot hoztam ezekben az években; miért nem gondoskodott rólam Isten, miért nem óvott meg, sőt miért engedte, hogy a betegségem súlyosbodjon? Talán nem végeztem jól a kötelességemet, és ezért nem törődött velem, és hagyja, hogy meghaljak? Nem álltam készen arra, hogy ilyen fiatalon meghaljak; meg akartam várni, amíg Isten munkája véget ér, hogy tovább élhessek, és beléphessek a királyságba.

Aznap éjjel csak forgolódtam az ágyban, nem tudtam aludni. Láttam, hogy a gyermekem mélyen alszik mellettem, és ez rendkívül elszomorított és felzaklatott. Nem tudtam, meddig tudok még ott lenni mellette, és úgy éreztem, hogy bármikor utolérhet a halál. Végtelenül szerencsétlennek és tehetetlennek éreztem magam. Az alatt a pár nap alatt a nővér, akivel együtt dolgoztam, látva a rossz állapotomat, közösséget vállalt velem Isten szavairól, de amit mondott, az egyik fülemen be, a másikon ki, és csak abban reménykedtem, hogy Isten megszabadít a betegségemtől azon az alapon, hogy nem adtam fel a kötelességemet még akkor sem, amikor ilyen súlyos beteg voltam. Akkoriban mindig nagyon csüggedt voltam, különösen akkor, amikor láttam, hogy a körülöttem lévő testvérek közül néhányan nem mondtak le annyi mindenről, és nem áldozták fel magukat annyira, mint én, de továbbra is kiváló egészségnek örvendtek, és nem voltak olyan súlyos betegek, mint én. Azt gondoltam, Isten talán arra használja ezt a betegséget, hogy felfedjen és kiiktasson engem. Olyannyira elcsüggedtem, hogy már nem voltam olyan szorgalmas a kötelességemben, mint korábban. Amikor a kötelességemet végeztem, ha későre járt, vagy ha kissé fáradt voltam, attól féltem, hogy a testem kimerül, és néha olyan munkát halasztottam másnapra, amelyet befejezhettem volna, ha sietek. Azt gondoltam: „Mi értelme még jobban megerőltetnem magam? Annyi éven át szenvedtem, és áldozatokat hoztam, de végül a betegségem nem lett jobb, és így is meg kell halnom, amikor eljön az idő.” Be is akartam jelenteni a vezetőnek, hogy le fogok mondani a kötelességemről, hogy rendesen felépülhessek, és bár végül nem tettem meg, a szívem eltávolodott Istentől. Nem volt mondanivalóm, amikor imádkoztam, és nem olvastam olyan gyakran Isten szavait. Később letartóztatott a Kommunista Párt. Miután kiszabadultam, a rendőrség továbbra is megfigyelt, ezért az ország egy másik részére kellett mennem dolgozni. Láttam nem hívő embereket, akik nagyszerű egészségnek örvendtek, és lendületesen végezték a munkájukat, míg én, a fakó arcbőrömmel, láthatóan beteg voltam. Nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek el okoskodni magamban: „Annyi áldozatot hoztam Istenért ezekben az években! Még akkor sem tagadtam meg Isten nevét, amikor a Kommunista Párt letartóztatott, és szilárdan megálltam a bizonyságtételemben. Miért nem gondoskodik rólam Isten, miért nem óv meg, és miért nem segít gyorsan meggyógyulnom?” Tisztában voltam vele, hogy nem kellene így vitáznom Istennel, de nem kerestem az igazságot, és sokáig folytattam anélkül, hogy feloldottam volna az állapotomat.

Később megnéztem néhány tapasztalati tanúságtételről szóló videót, és láttam, hogy néhány testvér képes az önvizsgálatra és az igazság keresésére a betegsége közepette, és még írni is tudnak a nyereségeikről. Nagyon irigyeltem őket, és mélyen meghatódtam. Én is megtapasztaltam a betegséget, de nem kerestem az igazságot, és addig a napig semmit sem nyertem általa. Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Istenem, én is tanulni akarok a betegségem közepette, mint ezek a testvérek. Kérlek, vezess és segíts engem!” Egy nap megnéztem az „Örömöt találni a szenvedés közepette” című filmet, amelyben egy nővér a betegsége idején ismeri meg Isten szeretetét, és megérti, hogy Isten arra használja a betegségét, hogy tökéletesítse és megváltoztassa őt. Végül ez a tapasztalat bűnbánathoz és átalakuláshoz vezet. A húga azt mondja neki: „Milyen áldott vagy! Ha Isten ilyen megpróbáltatásoknak vet alá, és így finomít, hogy megváltoztasson és tökéletesítsen, akkor biztosan nagyon szeret téged! Annyira irigyellek! Mikor fog Isten engem is így megáldani?” Ennek hallatán egészen meghatódtam, és szégyelltem is magam. Mindig azt gondoltam, hogy egy ilyen súlyos betegség azt jelenti, hogy Isten utál és gyűlöl engem, és hogy ezt a betegséget arra használja, hogy felfedjen és kiiktasson. A nővér felfogásával szemben az én felfogásom a dolgokról teljesen abszurd volt! Az áhítataim során olvastam egy részt Isten szavaiból: „Ha Isten szeret téged, akkor ezt azzal fejezi ki, hogy gyakran fenyít, fegyelmez és megmetsz téged. Noha kényelmetlenül telhetnek a napjaid a fenyítés és a fegyelmezés közepette, amint megtapasztaltad, azt veszed majd észre, hogy sokat tanultál, hogy amikor másokkal érintkezel, van ítélőképességed és bölcs vagy, és azt is, hogy megértettél néhány igazságot. Ha olyan lenne Isten szeretete, mint egy anya vagy apa szeretete, amint azt elképzeled, ha Ő olyan gondosan vigyázna rád és mindig annyira elnéző lenne, akkor vajon el tudnád-e érni ezeket a dolgokat? Nem tudnád. Az az isteni szeretet tehát, amelyet fel tudnak fogni az emberek, eltér Isten igaz szeretetétől, amelyet az Ő munkájában tapasztalhatnak meg; Isten szavai szerint kell megközelíteniük az embereknek ezt a szeretetet, és keresniük kell az igazságot az Ő szavaiban, hogy tudják, mi is az igazi szeretet. Az igazság keresése nélkül hogyan is tudna bárki romlott ember csak úgy a semmiből eljutni annak a megértésére, hogy mi Isten szeretete, mi a célja az emberekben végzett munkájának, és hogy melyek az Ő fáradságos szándékai? Sosem értenék meg az emberek ezeket a dolgokat. Ez az emberek legvalószínűbb félreértése Isten munkájával kapcsolatban, és ez Isten esszenciájának az az aspektusa, amelyet a legnehezebben tudnak megérteni az emberek. Az embereknek alaposan és személyesen kell megtapasztalniuk Isten szeretetét, és gyakorlati módon kell találkozniuk vele, valamint méltányolniuk kell ahhoz, hogy képesek legyenek megérteni. Amikor »szeretetet« említenek az emberek, rendszerint azt értik alatta, amikor valaki megadja a másiknak, amit az kíván, nem pedig azt, amikor valami keserűt ad neki, holott az valami édesre vágyik, illetve azt, hogy ha olykor valami keserűt ad is neki, azt is csak egy betegség kezelése végett teszi; röviden: az ember önzetlensége, érzései és teste van benne; célok és indítékok vannak benne. Isten azonban, bármit tesz is benned, bármennyire megítél és megfenyít, bárhogy fenyít és fegyelmez is téged, vagy bármennyire megmetsz téged, még ha félre is érted Őt, és még ha panaszkodsz is Rá a szívedben, Ő lankadatlan türelemmel folytatja benned a munkát. Mi vajon ezzel a végső célja Istennek? Azért folyamodik ehhez a módszerhez, hogy felébresszen téged, hogy egy nap majd képes légy megérteni szándékait. De vajon mit nyert azzal Isten, ha ezt a sorsot látja? Valójában nem nyert semmit. És miért mondom ezt? Azért, mert mindenetek Istentől van. Istennek nincs szüksége arra, hogy bármit is nyerjen. Egyedül arra van szüksége, hogy az emberek megfelelően kövessék, amit Ő elvár, és annak megfelelően menjenek be, miközben Ő a munkáját végzi, hogy végül képesek legyenek megélni az igazságvalóságot és emberi hasonlatossággal élni, és többé ne vezesse félre, szedje rá és kísértse meg őket a Sátán, hogy képesek legyenek fellázadni a Sátán ellen, és alávetni magukat Istennek és imádni Őt, és akkor elégedett lesz Isten, és el lesz végezve az Ő nagy munkája” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek eloszlatásával léphet az Istenbe vetett hit helyes útjára (1)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten szeretete különbözik a szüleink vagy a rokonaink szeretetétől, mivel Isten nem csupán gondosan, elvek nélkül törődik velünk, miközben mindent eltűr, és nem csupán óvja az embereket, megvédve őket a betegségektől és a katasztrófáktól. Mindez az én téves felfogásom volt Isten szeretetéről. Isten nemcsak úgy mutatja ki a szeretetét, hogy irgalommal, kedvességgel és kegyelemmel ajándékozza meg az embereket. Az ítéletet és a fenyítést, a próbákat és a finomítást, a dorgálást és a fegyelmezést is használja, hogy segítsen az embereknek megérteni az igazságot, és megszabadulni romlott beállítottságaiktól, lehetővé téve számukra, hogy végül emberi hasonlatosságra tegyenek szert, és megmeneküljenek Általa. Isten szavainak olvasása után nagy nyugtalanságot és önvádat éreztem. Oly sok éve hittem Istenben, de egyáltalán nem értettem, hogy Ő hogyan szereti és menti meg az embereket. Csak azt vártam Tőle, hogy kegyelmet és áldást adjon nekem, és megvédjen a betegségtől és a csapásoktól, de nem fogadtam el a Tőle érkező próbatételeket és finomítást, sem a megtisztulást és a tökéletesítést. Két teljes éven át éltem teljes félreértésben Istent illetően, és a szívemet mindig elzártam Tőle. Isten azonban nem a lázadó hozzáállásom és a romlottságom alapján bánt velem, hanem csendben tűrte, hogy félreértem Őt és lázadok Ellene, és csendben mellettem maradt, várva a napot, amikor felébredek. A testvérek tapasztalatait is felhasználta arra, hogy segítsen és támogasson, kivezetve ezzel a félreértés és a csüggedés állapotából. Miután megértettem Isten szándékát, a szívemet meghatotta az Ő szeretete, és már nem voltam többé érzéketlen és hajthatatlan. Nagyon bántott a bűntudat, és úgy gondoltam, hogy elég sokkal tartozom Istennek. Isten azért teremtette meg ezeket a körülményeket, hogy feltárja romlottságomat, megtisztítson és megmentsen, de én az Ő jótetteit rossznak véltem, és továbbra is félreértettem, és panaszkodtam Rá. Tényleg nagyon észszerűtlen voltam! Isten elé járultam, és imádkoztam Hozzá, kértem Őt, hogy bocsásson meg nekem, és kimondtam, hogy kész vagyok megtérni Hozzá. Arra is kértem Őt, hogy világosítson meg és vezessen, hogy önvizsgálatot tartsak, és próbáljam megismerni magam, és hogy megtanuljam a leckéket, amelyeket ebből a betegségből meg kellene tanulnom.

Egy nap Isten e szavait olvastam: „Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: »Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...« Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és üzleti mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember istenhitének célja semmiképpen sem kapcsolódhat Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, árulást és csalást rejt magában, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akarja alávetni magát Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten szavai leleplezték azokat az aljas indítékokat, amelyek az évek során rejtve maradtak az Istenbe vetett hitemben. Kezdettől fogva azért hittem, hogy áldásokat és kegyelmet nyerjek. Képes voltam mindenről lemondani és feláldozni magam Istenért, mert láttam, hogy Isten meggyógyította a májbetegségemet, és örültem, mert azt gondoltam, hogy megtaláltam azt, akire a legjobban számíthatok. Istent nagyszerű orvosnak, biztos menedéknek láttam, és hiábavaló módon próbáltam felszínesen lemondani és áldozatokat hozni, hogy több jutalmat és áldást kapjak Istentől; például azt, hogy egészséges maradjak, és jó rendeltetési helyem legyen. Sem őszinteség, sem alávetettség nem volt az áldozhozatalomban, és még kevésbé az a szándék, hogy viszonozzam Isten szeretetét, és elégedetté tegyem Őt. Kihasználtam és becsaptam Istent, üzletelni akartam Vele. Olyan sátáni törvények szerint éltem, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem” vagy az, hogy „aki áldozatot hoz, az jutalmat érdemel”. Egyre önzőbbé és kapzsibbá váltam, mindent a saját érdekeim szempontjából közelítettem meg, és minden tettem kapcsán számításokat végeztem Istennel, számolgatva például azt, hogy mennyi mindenről mondtam le, és mennyi áldozatot hoztam Érte, Ő pedig mennyi áldást adott nekem. Amikor láttam, hogy Isten meggyógyított a betegségemből, energikus lettem a kötelességemben, és úgy gondoltam, hogy Istenért bármiről érdemes lemondani, amikor pedig az orvos azt mondta, hogy a betegségem súlyosbodott, megfelelően akartam végezni a kötelességemet, hogy Isten eltüntesse a betegségemet. De amikor láttam, hogy miután ennyi éven át feláldoztam magam, a betegségem nemhogy nem javul, hanem egyre súlyosabbá válik, úgy éreztem, hogy az áldások utáni vágyam szertefoszlott, és az önmagam feláldozásával töltött éveimet azonnal tőkeként használtam fel ahhoz, hogy okoskodjak, és elszámoljak Istennel. Panaszkodtam Istenre, hogy igazságtalan velem szemben, és nem végeztem olyan odaadóan a kötelességemet, mint korábban. Halogattam a munkát, és nem adtam bele mindent, sőt legszívesebben otthagytam volna a kötelességemet, és hazamentem volna, hogy regenerálódjak. Tényleg nem volt sem lelkiismeretem, sem józan eszem! Belegondoltam, hogy Isten hogyan mentett meg ettől a gonosz és sötét világtól, és hogyan hozott az Ő színe elé, miközben öntözött, ellátott és támogatott az Ő szavaival. A betegségemet arra is felhasználta, hogy feltárja romlottságomat, megtisztítson és megváltoztasson. Milyen sok fáradságos erőfeszítést tett értem Isten, és mekkora árat fizetett értem! Miután azonban ennyi éven át ingyen élveztem Isten legcsodásabb üdvösségét, nemhogy nem gondoltam arra, hogy ezt megháláljam Neki, hanem még természetesnek is vettem mindent, amit Tőle kaptam. Amikor megtudtam, hogy akár bele is halhatok a betegségembe, azonnal Isten ellen fordultam, és elkezdtem okoskodni és elszámolni Vele, panaszkodva Rá, hogy igazságtalan velem szemben. Évekig hittem Istenben anélkül, hogy egyáltalán Istenként kezeltem volna Őt. Csak egy önző, aljas és hitvány ember voltam, aki a hasznot mindenek fölé helyezte, és sem emberi mivoltom, sem józan eszem nem volt.

Egyszer egy tapasztalati tanúságtételi videó kapcsán olvastam egy részt Isten szavaiból, amely igazán szíven ütött. Mindenható Isten azt mondja: „Nem számít, hogyan vannak próbára téve, azok hűsége, akiknek a szívében van Isten, változatlan marad; viszont ami azokat illeti, akiknek a szívében nincs Isten, amint Isten munkája már nem előnyös a testüknek, megváltoztatják Istenről alkotott nézetüket, és még el is távolodnak Istentől. Az ilyenek azok, akik a végén nem fognak szilárdan állni, akik csak Isten áldásait keresik és nem kívánják feláldozni magukat Istenért, és odaszánni magukat Neki. Az ilyen alávaló emberek mind kizáratnak, amikor Isten munkája véget ér, és ők méltatlanok minden együttérzésre. Azok, akiknek nincs emberi mivoltuk, képtelenek igazán szeretni Istent. Amikor a környezet biztonságos és védett, vagy hasznot lehet húzni valamiből, akkor teljesen engedelmesek Isten irányában, ám amint az, amire vágynak, veszélybe kerül vagy végleg meghiúsul, azonnal lázonganak. Akár egyetlen éjszaka leforgása alatt egy mosolygós, »jószívű« emberből egy ronda, vérengző gyilkossá válhatnak, hirtelen halálos ellenségként bánva tegnapi jótevőjükkel, teljesen indokolatlanul. Ha ezek a démonok nincsenek kiűzve, ezek a démonok, amelyek szemrebbenés nélkül ölnének, nem válnak-e rejtett veszéllyé?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten szavaiból megértettem, hogy amikor a jó emberi mivolttal, lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek meglátják, hogy mindent, amit élveznek, ajándékba kapnak Istentől, akkor készek lesznek arra, hogy teremtett lényként végezzék kötelességeiket, hogy meghálálják Isten szeretetét. Ez lényegében egy teljesen természetes és indokolt dolog, mint ahogy a gyermekek is hűséggel viseltetnek szüleik iránt, teljesítik feladataikat és kötelességeiket, de nem várhatnak kárpótlást cserébe, és nem szabhatnak feltételeket. Eközben az emberi mivolt nélküliek hálát adnak Istennek, és dicsérik Őt, amikor hasznot és előnyöket nyernek Tőle, de amikor az áldások megszerzésének vágya meghiúsul, azonnal Isten ellen fordulnak, okoskodva és elszámolva Vele, sőt szembe is fordulnak Vele, ellenségként kezelve Őt, nyíltan zúgolódnak Ellene, és szembeszállnak Vele. Azáltal, amit Isten szavai lelepleztek, láttam, hogy én is pontosan ilyen emberi mivolt nélküli személy vagyok. Amikor Isten annak idején meggyógyított a betegségemből, hálát adtam neki, és hajlandó voltam mindenről lemondani, és mindent feladni, de amikor a cirrózis diagnózisával szembesültem, és a halál veszélye fenyegetett, azonnal Isten ellen fordultam, és a lemondással és önfeláldozással töltött éveimet tőkeként használtam arra, hogy vakmerően megkérdezzem: „Miért nem gondoskodik rólam Isten, és miért nem óv meg engem, miután én annyi mindenről lemondtam, és annyi áldozatot vállaltam? Miért teszi az ellenkezőjét, és miért súlyosbítja a betegségemet? Miért van az, hogy azok az emberek, akik nem mondtak le sok mindenről, és nem hoztak sok áldozatot, tökéletesen egészségesek, míg én ezzel a súlyos betegséggel küzdök? Miért van az, hogy azok az emberek, akik nem hisznek Istenben, egészségesek, miközben itt vagyok én, aki sok áldozatot hoz, és lemond minderről, és Isten mégsem gyógyít meg gyorsan? Ráadásul, amikor a Kommunista Párt letartóztatott, nem tagadtam meg Istent, és szilárdan megálltam a bizonyságtételemben; akkor miért nem szabadít meg Isten a betegségemtől?” Hát nem zúgolódtam Isten ellen, és nem szegültem szembe Vele? A szavaim mögött rejlő burkolt jelentés ez volt: „Én sok mindenről lemondtam, és sok áldozatot hoztam, ezért Istennek áldásokban kellene részesítenie. Csak akkor fogom elismerni Isten igazságosságát. Ha nem nyerhetek áldást, nem fogom elismerni, hogy Isten igazságos.” Kényszerítettem Istent, és követeltem Tőle, hogy áldásokban részesítsen, és ebben egy elvetemült, ádáz beállítottság nyilvánult meg. Lényegében szemtelenül dacoltam és szembeszegültem Istennel. Hát nem a halált kerestem ezzel? Annak idején Pál mindenhová elment, terjesztette az evangéliumot, gyülekezeteket alapított, és rengeteg munkát végzett, de az indítéka az önfeladásra és az önfeláldozásra nem az volt, hogy elégedetté tegye Istent, és még kevésbé az, hogy teljesítse a teremtett lényként rá háruló kötelességét. Sokkal inkább arra akarta felhasználni az önfeláldozását és a munkáját, hogy Istentől az igazságosság koronáját követelje, és hogy ezeket a mennyek országának áldásaira cserélje. A törekvéssel kapcsolatos nézetét és az általa követett utat Isten visszautasította és elítélte, és végül nemhogy a mennyek országába nem jutott be, hanem a pokolra került, hogy megkapja a megérdemelt büntetését. Isten lényege szent és igazságos, és Ő nem az alapján határozza meg az emberek sorsát, hogy mennyit rohangálnak, és mennyi áldozatot hoznak. Inkább az alapján dönti el, hogy megmenekülhetnek-e, hogy az életfelfogásuk képes-e a változásra. A hozzám hasonlók, akik tele vannak romlott, sátáni beállítottsággal, és arcátlanul vitatkoznak, háborognak, és ellenkeznek Istennel, amikor nem nyernek áldásokat, ha nem tapasztalják meg Isten ítéletét és büntetését, ha Ő nem fenyíti és fegyelmezi meg őket, akkor hogyan lehetnek alkalmasak arra, hogy belépjenek Isten országába? Egy ilyen ember végül biztosan lekerülne a pokolba, hogy Pálhoz hasonlóan megbűnhődjön! Ekkor értettem meg, hogy Isten arra használta a betegségemet, hogy azonnal visszafordítson az Istennek való ellenállás téves útjáról, és segítsen nekem, hogy elgondolkodjak magamon, megértsem magamat, és az igazságra törekvés útját járjam, hogy ne álljak ellen Istennek, és végül ne kapjak büntetést. Miután megértettem Isten komoly szándékát, mélyen éreztem, hogy ez a betegség Isten védelme volt számomra, hogy ez egy másfajta áldás volt. Tovább olvastam Isten szavait: „Isten mindenki élettartamát előre meghatározta. Egy betegség orvosi szempontból halálos lehet, ám ha Isten álláspontja szerint az életednek még folytatódnia kell, és még nem jött el a te időd, akkor nem halhatsz meg, akkor sem, ha akarnál. Ha van egy megbízatásod Istentől, és a küldetésed még nem teljesült, akkor nem fogsz meghalni, még akkor sem, ha olyan betegségben szenvedsz, amit halálosnak tartanak – Isten nem fog még magához venni. Még ha nem is imádkozol, és nem keresed az igazságot, és nem foglalkozol a betegséged kezelésével, sőt, ha elhalasztod a kezelésedet, akkor sem fogsz meghalni. Ez különösen igaz azokra, akiknek fontos megbízatásuk van Istentől: amikor a küldetésük még nem teljesült, bármilyen betegség érje is őket, nem fognak azonnal meghalni; a küldetésük teljesítésének utolsó pillanatáig élni fognak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy az ember élete és halála Isten kezében van. Isten már régen meghatározta, hogy meddig fog tartani az életem; az másodpercnyi pontossággal előre elrendeltetett. Még ha halálos betegséget is diagnosztizálnának nálam, vagy ha emberi szempontból nézve a családomban mindenki májrákban halt volna meg, én pedig semmit sem tehetnék, hogy ezt elkerüljem, ha Isten szemszögéből nézve az én időm még nem jött el, és a küldetésem még nem fejeződött be, akkor Ő nem hagyna meghalni, és nem is tudnék meghalni. Ha a küldetésem befejeződött volna, és elérkezett volna az időm, akkor meg kellene halnom, még akkor is, ha kiváló egészségnek örvendenék, és nem lenne semmilyen betegségem. Ez Isten előzetes elrendelésén múlott, és semmi köze nem volt ahhoz, milyen betegségek voltak a családomban a múltban. Miután felismertem, hogy Isten szuverenitása alatt áll, hogy az emberek élnek-e vagy meghalnak, már nem korlátozott annyira a halál, mint korábban. Hajlandó voltam életemet és halálomat Istenre bízni, és alávetni magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek, és a szívem sokkal nyugodtabb és felszabadultabb lett.

Később olvastam egy másik részt Isten szavaiból: „Amikor betegséggel nézel szembe, kereshetsz aktívan kezelést, de pozitív hozzáállással kell megközelítened. Arra vonatkozóan, hogy mennyire kezelhető a betegséged – és hogy gyógyítható-e, bármi történjék is a végén –, mindig alá kell vetned magad, és nem szabad panaszkodnod. Ezt a hozzáállást kell magadévá tenned, hiszen teremtett lény vagy, és nincs más választásod. Nem mondhatod, hogy »ha meggyógyulok ebből a betegségből, akkor elhiszem, hogy ez Isten nagy ereje, de ha nem gyógyulok meg, akkor nem leszek elégedett Istennel. Miért adta Isten nekem ezt a betegséget? Miért nem gyógyítja meg ezt a betegséget? Miért éppen én kaptam meg ezt a betegséget, és nem valaki más? Nem akarom ezt a betegséget! Miért kell ilyen korán, ilyen fiatalon meghalnom? Mások hogyan élhetnek tovább? Miért?« Ne kérdezd, hogy miért, ez Isten irányítása. Nincs semmi értelme, és nem is kellene kérdezned, hogy miért. Azt kérdezni, hogy miért, lázadó beszéd, és ez nem olyan kérdés, amit egy teremtett lénynek fel kellene tennie. Ne kérdezd, hogy miért, nincs »miért«. Isten így rendezte és tervezte a dolgokat. Ha azt kérdezed, miért, arra csak azt lehet mondani, hogy túlságosan lázadó és hajthatatlan vagy. Ha valami nem tetszik neked, vagy Isten nem azt teszi, amit szeretnél, vagy nem engedi, hogy a saját utadat járd, akkor boldogtalan leszel, elégedetlenkedsz, és mindig azt kérdezed, hogy miért. Úgyhogy Isten megkérdezi tőled: »Mint teremtett lény, miért nem végezted jól a kötelességedet? Miért nem teljesítetted hűségesen a kötelességedet?« És te hogyan válaszolsz? Azt mondod: »Nincs ’miért’, én már csak ilyen vagyok.« Elfogadható ez? (Nem.) Az elfogadható, hogy Isten így beszél veled, de az nem fogadható el, hogy te így beszélj Istennel. A rossz helyen állsz, és túlságosan ostoba vagy. Egy teremtett lény bármilyen nehézségekkel is találkozzon, az tökéletesen természetes és indokolt, hogy alá kell vetnie magát a Teremtő intézkedésének és irányításainak. Például a szüleid nemzettek téged, ők neveltek fel, és te anyának és apának hívod őket – ez tökéletesen természetes és indokolt, és ennek így kell lennie; nincs »miért«. Tehát Isten intézi számodra mindezeket, és akár áldásokat élvezel, akár megpróbáltatásokat szenvedsz, ez is tökéletesen természetes és indokolt, és ebben neked nincs választásod. Ha a végsőkig alá tudod vetni magad, akkor elnyered az üdvösséget, mint Péter. Ha azonban hibáztatod Istent, elhagyod és elárulod Őt valamilyen átmeneti betegség miatt, akkor az összes lemondás, áldozatvállalás, kötelességteljesítés és az ár megfizetése, amit korábban tettél, hiábavaló volt. Ez azért van, mert az összes eddigi kemény munkád nem teremtette meg az alapot ahhoz, hogy jól teljesítsd a teremtett lény kötelességét, vagy teremtett lényként elfoglald a megfelelő helyedet, és semmit sem változtatott rajtad. Ez aztán azt fogja okozni, hogy elárulod Istent a betegséged miatt, és te is olyan véget érsz majd, mint Pál, hogy a végén büntetést kapsz. Ennek az elhatározásnak az oka, hogy minden, amit korábban tettél, azért volt, hogy koronát szerezz és áldásokat kapj. Ha majd, amikor végül a betegséggel és a halállal nézel szembe, még mindig képes leszel panasz nélkül alávetni magad, az azt fogja bizonyítani, hogy mindent, amit korábban tettél, őszintén és szívesen tetted Istenért. Istennek alávetett vagy, és végül az alávetettséged tökéletes véget jelöl ki az Istenbe vetett hittel teli életednek, és Isten dicséri ezt. A betegség tehát oda vezethet, hogy jó véged lesz, vagy azt eredményezheti, hogy rossz véged lesz; az, hogy milyen véget érsz, attól függ, hogy milyen utat követsz, és hogyan viszonyulsz Istenhez” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten nagyon világosan beszél arról, hogy az embereknek hogyan kell gyakorolniuk, és milyen utat kell választaniuk, amikor betegséggel szembesülnek. Ha valaki megbetegszik, kaphat kezelést, és Isten nem szeretné azt látni, hogy az emberek betegség közepette élnek, lehangoltan, szorongva és aggódva az egészségük miatt, és még kevésbé szeretné azt látni, hogy az emberek Pálhoz hasonlóan a legkevésbé sem törekszenek az igazságra, nem rendelkeznek egy teremtett lénytől elvárható józan ésszel, és a lemondással teli éveiket és az áldozathozatalaikat tőkeként használják fel arra, hogy üzleteljenek Istennel, amikor megpróbáltatásokkal és csapásokkal szembesülnek, az igazságosság koronáját követelve Tőle, ellenkezve Vele, és zúgolódva ellene csak azért, hogy a végén megbűnhődjenek, amiért ellenálltak Neki. Isten azt reméli, hogy betegséggel szembesülve képesek leszünk Jóbhoz hasonlóan viselkedni, megmaradva a teremtett lény szerepében, elfogadva és alávetve magunkat Isten szuverenitásának és elrendezéseinek a saját döntéseink és követeléseink nélkül. Csak így lehet valakinek józan esze és emberi mivolta. Elgondolkodva magamon, a betegség megpróbáltatásai alatt negatív voltam, tele voltam félreértésekkel és panaszokkal, sőt egyenesen ellenkeztem Istennel, és szembeszálltam az Ő szuverenitásával és vezényléseivel. Tényleg nagyon hajthatatlan és lázadó voltam, és hiányzott belőlem az a józan ész, amivel egy teremtett lénynek rendelkeznie kellene. Isten elé álltam, és így imádkoztam Hozzá: „Istenem, a múltban nem az igazságra törekedtem, mindig megpróbáltam üzletet kötni Veled, hogy áldásokat szerezzek. Most megértettem a Te komoly szándékodat. A betegségemet arra használtad, hogy megtisztíts és megváltoztass, hogy átfordítsd a törekvésről alkotott helytelen nézeteimet. Kész vagyok alávetni magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek. Bár nem rendelkezem Jób emberi mivoltával, kész vagyok követni a példáját, és szilárdan megállni a bizonyságtételemben Melletted. Ha továbbra is panaszkodom Neked, kérlek, átkozz meg!” Ezután már helyesen tudtam tekinteni a betegségemre. Amikor kellett, gyógyszert szedtem, nem voltam annyira korlátozva az állapotom miatt, és normálisan tudtam végezni a kötelességemet.

Később elmentem a kórházba egy újabb vizsgálatra, és az orvos azt mondta, hogy a májcirrózis korábbi diagnózisa kissé korai volt, és hogy a májamban lévő gümők nem sokat nőttek. Azt mondta, hogy jöjjek vissza rendszeresen ellenőrzésre, hogy továbbra is figyelemmel kísérhessék a gümők alakulását. Mivel azonban priuszom volt az Istenben való hitem miatt, és nem tudtam felmutatni a személyi igazolványomat, több mint három évig nem mehettem be a kórházba vizsgálatra. Az idei év elején egy nővér, aki egy kórházban dolgozott, segített, hogy elvégezhessenek rajtam néhány laborvizsgálatot. Amikor megérkeztek az eredmények, az orvos azt mondta, hogy a májfunkcióm és a különféle értékeim is mind normálisak. Ennek hallatán nagyon hálás voltam Istennek.

Miközben megtapasztaltam a betegség által kapott kinyilatkoztatásokat, bár sokat szenvedtem, némi megértést nyertem arról, hogy az áldások elnyerése vezérelt az Istenbe vetett hitemben, valamint ádáz, sátáni beállítottságomról is. Isten szavainak ítéletét és fenyítését megtapasztalva, az Istenben való hitemmel kapcsolatos helytelen nézeteim némileg átalakultak. Most, bár nem gyógyultam meg teljesen, képes vagyok némi józan észt tanúsítani, és kész vagyok alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Az, hogy képes voltam erre a kis változásra, egyedül Isten szavainak ítélete és fenyítése által valósulhatott meg. Hála Istennek!