Kedves nővérem!

Remélem, hogy levelem jó egészségben talál.

Legutóbbi leveledben azt kérdezted, mit nyertem az elmúlt évben, amikor az otthonomtól távol végeztem a kötelességeimet. Valóban megtapasztaltam néhány dolgot, és némi megértést nyertem romlott beállítottságomról. Ma egy olyan élményt szeretnék megosztani veled, amin tavaly nyáron mentem keresztül.

Akkoriban Mali nővér és én együtt végeztük az öntözési szolgálatot. Bár Mali csak akkor kezdte ezt a kötelességet, szorgalmas volt, lelkesedett a tanulás iránt, és könnyen megnyílt, hogy segítséget kérjen, amikor olyan problémákkal találkozott, amelyeket nem értett. Kezdetben Mali kérdései viszonylag egyszerűek voltak, én pedig gyorsan és készségesen válaszoltam rájuk. Mali csodált engem, azt mondta, hogy jól értem az alapelveket, amitől elégedett lettem magammal. Később, ahogy Mali egyre jobban megismerte az alapelveket, olyan kérdéseket tett fel, amelyeket nem teljesen értettem, és még ha volt is véleményem, nem voltam biztos annak helyességében. Féltem, hogy ha helytelenül válaszolok, Mali esetleg lenéz majd, és azt gondolhatja, hogy nem is látom tisztán az ilyen kérdéseket, és hogy nem értem az igazságot vagy az alapelveket, ezért szorongás fogott el, valahányszor kérdéseket tett fel. Voltak kérdések, amelyekkel nem voltam tisztában, ezért úgy tettem, mintha nem hallottam volna őket, mert fejhallgató volt rajtam, és az egeret mozgatva feszülten a számítógépemre koncentráltam, mintha nagyon elmélyültem volna a munkámban. Más nővérek azt hitték, hogy nem hallottam a kérdést, vagy mással vagyok elfoglalva, így válaszoltak Mali kérdéseire. Akkoriban azt hittem, hogy elég okos vagyok, és ha így cselekszem, a többiek nem veszik észre a hiányosságaimat, és nem kell attól tartanom, hogy egy rossz válasz miatt elvesztem a tekintélyemet. Ugyanakkor volt egy kis bűntudatom is. Amikor Mali kérdéseket tett fel, őszintén segítséget kért, én azonban szándékosan nem vettem róla tudomást. Hát nem csalárdság volt ez? Ráadásul, ha valamit nem értek, akkor is őszintének kellene lennem, keresnem kell, és közösséget kell vállalnom másokkal a megoldásokról, ami mind a munkám, mind a saját belépésem javára válhat. De a mivel féltem, hogy valami rosszat mondok és megszégyenülök, inkább a hallgatás mellett döntöttem.

Tudod, nővérem? Akkoriban igazi képmutatónak éreztem magam, mindennap álarcot viseltem, és nem mertem megmutatni az igazi énemet, féltem, hogy a problémáim lelepleződnek, és megalázó helyzetbe kerülök.

Később a kötelességemben is nehézségekbe ütköztem, és amikor az újonnan érkezők olyan kérdéseket vetettek fel, amelyeket nem tudtam megoldani, szorongás töltött el. Szerettem volna megnyílni, közösséget vállalni és segítséget kérni a testvérektől, de attól féltem, hogy ha megteszem, azt gondolnák, hogy ilyen alapvető problémákat sem tudok megoldani, és hogy nem értem az igazságot. Mali korábban megdicsért az alapelvek ismerete miatt, így talán azt gondolná, hogy rosszul ítélt meg. Tudtam, hogy ha nem beszélek, akkor az újonnan érkezők problémái nem oldódnak meg, ami hátrányosan érinti az életüket. De különösen nehéznek éreztem, hogy megnyíljak a nehézségeimmel kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy a hiányosságaim nyílt felfedése a gyengeség látszatát keltené. Végül nem tudtam rászánni magam, hogy beszéljek. Mivel nem mertem felfedni a nehézségeimet, az újonnan érkezők problémái megoldatlanok maradtak, sőt néhányan el is maradtak az összejövetelekről, én pedig alkalmatlannak éreztem magam a kötelességemre. Negatív állapotba kerültem, ami nagyon fájdalmas volt. Mindeközben annyira vágytam arra, hogy szabadon beszélhessek a nehézségeimről és az állapotomról, mindenféle aggályok nélkül! Meg is kérdeztem magamtól: „Miért olyan nehéz az igazságról és a tényekről beszélni, és őszintén cselekedni?”

Egyszer Mali és én arról beszélgettünk, hogy ki lehetne-e képezni egy nővért az újonnan érkezettek öntözésére, és megosztottam vele az álláspontomat. Utána elgondolkodtam az alapelveken, és rájöttem, hogy az álláspontom kissé pontatlan, és félrevezetheti Malit. Kicsit bepánikoltam, és így gondolkodtam: „Mit tegyek most? Korrigáljam a dolgot? Ha nem mondok semmit, Mali nem fogja tudni, hogy félreértettem az alapelveket, és nem szégyenülök meg előtte. De ha így járok el, és végül egy alkalmatlan személyt képezünk ki, az nem lenne felelőtlenség a munkával szemben, és káros a testvérekre nézve?” Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy feloldhatatlan dilemmával kerültem szembe. Aztán eszembe jutottak Isten szavai: „Bolondot csinálni magadból jó dolog. Segít meglátni a saját hiányosságaidat és a hiúság iránti szeretetedet. Megmutatja, hol vannak problémáid, és segít világosan megértened, hogy nem vagy tökéletes ember. Tökéletes emberek nem léteznek, és bolondot csinálni magadból teljesen normális. Mindenki megtapasztalja néha, hogy felsül vagy bolondot csinál magából. Mindenkivel előfordul, hogy elbukik vagy kudarcot vall, és mindenkinek vannak gyengeségei. Bolondot csinálni magadból nem rossz dolog. [...] Te is csinálhatsz bolondot magadból, mások is csinálhatnak bolondot magukból, mindenki csinálhat bolondot magából – végül felfedezed majd, hogy mindenki ugyanolyan, hétköznapi ember, halandó, senki nem nagyobb másoknál, és senki nem jobb másoknál. Mindenki bolondot csinál néha magából, ezért senki ne gúnyoljon ki másokat. Ha már számos kudarcot megtapasztaltál, fokozatosan egyre érettebbé válsz az emberi mivoltodban; így valahányszor újra találkozol ezekkel a dolgokkal, többé nem leszel gúzsba kötve, és ezek nem lesznek kihatással a kötelességed normális végzésére. Az emberi mivoltod normális lesz, és amikor az emberi mivoltod normális, az értelmed is normális lesz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai rádöbbentettek, hogy nem vagyunk tökéletesek, és mindenkinek vannak hiányosságai. Mindig lesz olyan helyzet, amikor elhajlunk, vagy úgy tűnik, ostobán cselekszünk, illetve viszonyulunk a problémákhoz. Ezek a dolgok teljesen normálisak. Én azonban nem egy átlagos embernek láttam magam, és nem tudtam megfelelően szembenézni a saját hiányosságaimmal és gyengeségeimmel. Bár nem fogtam fel teljesen az igazság alapelveit, és a Malinak adott tanácsaim tartalmaztak néhány elhajlást, és félrevezették őt, vonakodtam őszintén beismerni a hiányosságaimat, nehogy azt higgye, hogy nem értem az igazságot, és lenézzen engem. A tekintélyem védelme érdekében megpróbáltam elfedni a problémáimat, ami felelőtlenség volt a gyülekezeti munkával és a testvéreknek az életbe való belépésével szemben. Igazán csalárd voltam! Ezt felismerve megnyíltam Malinak a helyzet kapcsán feltárt romlott beállítottságomról, helyesbítettem a korábban megosztott téves nézeteimet, majd azt javasoltam, hogy válasszuk ki újra az embereket az alapelvek szerint. Nővérem, bár ezúttal elvesztettem a tekintélyemet, azzal, hogy Isten szavai szerint cselekedtem, nem rontottam a helyzeten, és a lelkiismeretem is megkönnyebbült.

Később, a munka összegzésekor összeszedtem a bátorságomat, hogy beszéljek a többieknek az állapotomról és a munkám során felmerült nehézségekről. A nővérek felolvasták nekem Isten szavait, hogy segítsenek feloldani az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Milyen beállítottság az, amikor az emberek mindig takargatják, mindig szépítgetik magukat, mindig pózolnak, hogy mások nagyra tartsák őket, és ne vegyék észre a hibáikat vagy a hiányosságaikat, amikor mindig a legjobb oldalukat próbálják mutatni másoknak? Ez arrogancia, hamisítás, képmutatás, a Sátán beállítottsága, valami elvetemült dolog” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). „Az antikrisztusok úgy hiszik, hogy ha túl sokat beszélnek, folyamatosan kimondva a nézeteiket és beszélgetve másokkal, akkor mindenki át fog látni rajtuk; azt fogják gondolni róluk, hogy felszínesek hogy csak hétköznapi emberek, és nem fogják tisztelni őket. Mit jelent a tisztelet elvesztése az antikrisztusok számára? A megbecsült státuszuk elvesztését jelenti mások szívében és azt, hogy középszerűnek, tudatlannak és hétköznapinak tűnnek. Ez az, amit el szeretnének kerülni az antikrisztusok. Éppen ezért, amikor azt látják a gyülekezetben, hogy mások folyton megnyílnak és beismerik a negativitásukat, az Isten elleni lázadásukat, az előző nap elkövetett hibákat vagy azt az elviselhetetlen fájdalmat, amelyet amiatt éreznek, hogy az adott napon nem voltak becsületesek, az antikrisztusok ostobának és naivnak tartják ezeket az embereket, mivel ők maguk sosem ismernek be ilyen dolgokat, hanem rejtve tartják a gondolataikat. Egyesek ritkán szólalnak meg, mivel gyenge képességűek vagy egyszerű gondolkodásúak, és nincsenek bonyolult gondolataik, de amikor az antikrisztusok szólalnak meg ritkán, az nem ugyanezen okból történik; az beállítottságbeli probléma. Ritkán beszélnek, amikor másokkal találkoznak, és nem szívesen mondják ki a nézeteiket a dolgokról. Miért nem mondják ki a nézeteiket? Először is, az biztos, hogy híján vannak az igazságnak, és nem képesek átlátni a dolgokat. Ha beszélnek, hibákat véthetnek, és éppen őrajtuk fognak átlátni; félnek attól, hogy lenézik majd őket, ezért csendesnek tettetik magukat és mély gondolkodást színlelnek, amitől aztán mások nehezen tudják felmérni őket, ők pedig bölcsnek és kiválónak tűnnek. E látszat miatt az emberek nem merik alábecsülni az antikrisztusokat, és a látszólag nyugodt és összeszedett külsejük láttán csak még többre fogják tartani és nem merik nem komolyan venni őket. Ez az antikrisztusok ravasz és elvetemült aspektusa. Azért nem mondják ki készségesen a nézeteiket, mivel a nézeteik többsége nincs összhangban az igazsággal, hanem emberi elképzelések és képzelődések csupán, amelyek nem érdemesek arra, hogy előálljanak velük. Így aztán inkább csendben maradnak. Belül azt remélik, hogy nyernek némi világosságot, amelyet megmutathatnak, hogy általa elismerésre tegyenek szert, de mivel nincs világosságuk, inkább csendben és rejtve maradnak az igazságról történő beszélgetés során, az árnyékban ólálkodva, akár egy szellem, amely csak az alkalomra vár. Amikor azt tapasztalják, hogy mások a világosságot szólják, keresik a módját, hogy miként tegyék azt a magukévá, és más módon fejezik ki ugyanazt, hogy felvágjanak. Ennyire ravaszok az antikrisztusok. Nem számít, mit tesznek, igyekeznek kitűnni és felsőbbrendűnek lenni, mivel csak ekkor éreznek elégedettséget. Ha nem adódik alkalmuk, akkor először meglapulnak, és megtartják maguknak a nézeteiket. Ez az antikrisztusok fondorlatossága” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hatodik tétel). Láttam Isten kinyilatkoztatását az antikrisztusokról, hogy ők nem értik az igazságot, és soha nem fedik fel magukat a másokkal való interakciók során, félnek a hiányosságaik és gyengeségeik lelepleződésétől, és attól, hogy elveszítik a státuszukat, vagy a mások szívében kialakított képet, ezért úgy tesznek, mintha elmélyültek és kiemelkedőek lennének, nagy erőfeszítéseket tesznek önmaguk elrejtése és álcázása érdekében, megnehezítve mások számára, hogy átlássanak rajtuk. Fondorlatosan cselekednek, és elvetemült beállítottságuk van – ez az antikrisztusok természetlényege. Az én állapotom és viselkedésem megegyezett az antikrisztusokéval, és gyakran álcáztam magam, hogy megőrizzem a tekintélyemet, és védjem a státuszomat. Visszagondoltam arra, amikor Mali először fordult hozzám. Akkor viszonylag egyszerű kérdéseket tett fel, és ezek megválaszolása nem fedte fel a hiányosságaimat, így készségesen tudtam válaszolni, amivel kivívtam az elismerését. Ahogy Mali elsajátított néhány alapelvet, olyan kérdéseket kezdett feltenni, amelyeket nem értettem teljesen. Féltem, hogy ha a válaszaim pontatlanok lesznek, a testvérek átlátnak rajtam, és odalesz a rólam alkotott képük. Hogy elkerüljem a tekintélyvesztést, elkerülő taktikát alkalmaztam, úgy tettem, mintha elfoglalt lennék, vagy mintha nem hallottam volna a kérdést, hogy leplezzem a hiányosságaimat, sőt, még akkor is az elfedésre törekedtem, ha a válaszaim eltéréseket mutattak. Még akkor is kitértem az elől, hogy megnyíljak és segítséget kérjek, amikor nehézségekbe ütköztem a kötelességem során, és nem tudtam megoldani őket, ami késedelmet okozott a munkában, én pedig passzívvá és gyengévé váltam. Aggódtam, hogy ha a testvérek tudomást szereznek a hiányosságaimról, azt fogják hinni, hogy nem értem az igazságot, és le fognak nézni. Az átláthatóságom hiánya a munkában, a tekintélyem és az imidzsem állandó védelme, és az, hogy elmélyültséget és nagyszerűséget színlelve álcáztam magam, hogy félrevezessek másokat, ezek az antikrisztusi beállítottság megnyilvánulásai voltak! Nővérem, miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, mennyire képmutató és csalárd a természetem, és mennyire komoly az antikrisztusi beállítottságom. Félelmet és undort éreztem romlott beállítottságom iránt, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! Folyamatosan álcáztam magam, hogy fenntartsam a mások szívében kialakított képemet és a státuszomat, és nem volt emberi hasonlatosságom, és ezért megvetsz engem. Istenem, olyan mély a romlottságom! Imádkozom, hogy ments meg engem, és segíts felismerni önmagamat és levetni a romlott beállítottságomat.”

Egy nap elolvastam Isten szavainak egy részletét, amely némileg megértette velem romlott beállítottságom gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a család vénjei gyakran mondják neked, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«, azzal azt akarják elérni, hogy jelentőséget tulajdoníts annak, hogy jó hírneved legyen, büszke életet élj, és ne tegyél olyasmit, ami szégyent hoz rád. Nos, vajon pozitív vagy negatív irányba tereli az embereket ez a szólás? El tud vezetni az igazsághoz? El tud vezetni az igazság megértéséhez? (Nem, nem tud.) Teljes bizonyossággal mondhatod: »Nem, nem tud!« Gondolj bele: Isten azt mondja, hogy az emberek viselkedjenek becsületes emberekként. Amikor vétkeztél vagy valami rosszat, illetve olyasmit tettél, ami lázad Isten ellen és szembemegy az igazsággal, be kell ismerned a hibádat, megértést kell nyerned önmagadról, és folyamatosan boncolgatnod kell magad, hogy valódi bűnbánatot érj el, és ezek után Isten szavaival összhangban cselekedj. Ha tehát az emberek becsületes emberekként viselkednek, az vajon ütközik azzal a szólással, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«? (Igen.) Hogyan ütközik? A szólásnak, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«, az a célja, hogy arra késztesse az embereket, hogy jelentőséget tulajdonítsanak a ragyogó és színes oldaluk megélésének és annak, hogy több olyan dolgot tegyenek, amitől jól festenek – ahelyett, hogy rossz vagy becstelen dolgokat tennének vagy lelepleznék a rút oldalukat –, illetve, hogy megakadályozza őket abban, hogy büszkeség és méltóság nélkül éljenek. Az ember a jó hírneve, a büszkeség és a becsület kedvéért nem hordhat össze mindenfélét magáról, arról nem is beszélve, hogy a sötét oldaláról és a szégyenteljes aspektusairól beszéljen másoknak, hiszen az embernek büszkeséggel és méltósággal kell élnie. Ahhoz, hogy méltósága legyen, az embernek jó hírnévre van szüksége, a jó hírnévhez pedig színlelnie kell, és jelmezt kell öltenie. Vajon ez nem áll ellentétben a becsületes emberként való viselkedéssel? (De igen.) Amikor becsületes emberként viselkedsz, az, amit teszel, szöges ellentétben áll a szólással, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«. [...] Ha azonban nem érted ezt az igazságot és nem érted Isten szándékait, jellemzően a családod által beléd ültetett dolgok dominálnak. Tehát, amikor valami rosszat teszel, leplezed azt és színlelsz, arra gondolván: »Nem beszélhetek erről, és azt sem engedem, hogy bárki más, aki tud róla, bármit is mondjon. Ha bármelyikőtök mond bármit, nem hagyom, hogy egykönnyen megússza. A hírnevem az első. Az élet mit sem ér, ha nem a hírnévért élünk, az ugyanis minden másnál fontosabb. Ha az ember elveszíti a jó hírnevét, az összes méltóságát elveszíti. Tehát nem mondhatod el úgy, ahogy van, színlelned kell, el kell fedned a dolgokat, különben elveszíted a jó hírnevedet és a méltóságodat, az életed pedig értéktelenné válik. Ha senki sem tisztel, akkor csak értéktelen, olcsó szemét vagy.« Azzal, hogy így gyakorolsz, vajon lehetséges becsületes emberként viselkedned? Lehetséges, hogy teljesen nyílt légy és boncolgasd magad? (Nem, nem az.) Azzal, hogy így teszel, nyilvánvalóan ahhoz a szóláshoz tartod magad, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg« – amit a családod ültetett beléd. Ha azonban elengeded ezt a szólást annak érdekében, hogy az igazságra törekedj és gyakorold az igazságot, akkor az megszűnik hatással lenni rád, és nem lesz többé a mottód, sem az alapelved a dolgok végzéséhez, hanem amit teszel, az pontosan az ellentéte lesz annak a szólásnak, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«. Nem a hírnevedért, és nem is a méltóságodért fogsz élni, hanem az igazságra való törekvés és annak kedvéért, hogy becsületes emberként viselkedj, valamint, hogy igyekezz eleget tenni Istennek és valódi teremtett lényként élni. Ha ehhez az alapelvhez tartod magad, akkor elengedted a családod által rád gyakorolt kondicionáló hatásokat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten leleplező szavai által felismertem, hogy az életemet ez a mondás határozta meg: „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, amit életem mottójává tettem. A szüleim gyermekkorom óta azt tanították nekem, hogy „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, hogy „a tekintély többet ér ezer aranynál”, és hogy „a tekintélyt nem szabad elveszíteni, bármi történjék is”. Szüleim éveken át tartó tanítása és téves elképzelések hatására a tekintélyt tartottam a legfontosabb dolognak abban a hitben, hogy a méltósággal teli, tiszteletre méltó élet azt jelenti, hogy tekintélyt szerzek, és kivívom az emberek csodálatát és dicséretét. Emlékszem, amikor még iskolába jártam, énekórán egyszer megkértek, hogy énekeljek a színpadon. Az egyik osztálytársam azt mondta, úgy énekelek, mintha szöveget olvasnék. Úgy éreztem, hogy nyilvánosan megaláztak, mintha pofon vágtak volna, és azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. Attól kezdve soha többé nem énekeltem, hogy mások ne jöjjenek rá, hogy hamis a hangom. Miután elkezdtem hinni Istenben, tudtam, hogy Isten értékeli a becsületességet, de én továbbra is aszerint a sátáni filozófia szerint éltem, hogy „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”, A tetteket és a szavakat aszerint mérlegeltem, hogy miként hatnak a tekintélyemre és a státuszomra. Ha felfedték a hiányosságaimat, és zavarba hoztak, mindent megtettem, hogy elfedjem és álcázzam magam, inkább késleltettem a gyülekezeti munkát, és ártottam a testvéreknek, minthogy elveszítsem a tekintélyemet. Ravasz, csalárd és önző lettem, és valódi emberi hasonlatosság nélkül éltem. A lehetőség, amit Istentől kaptam a kötelességeim végzésére, arra szolgált, hogy segítsen nekem az igazság keresésében és a tényleges problémák megoldásában. A sok hiányosságom ellenére, ha el tudnám engedni a büszkeségemet, megnyílnék, és keresném a közösséget, akkor némi megértésre jutnék, és belépést nyernék az igazságba, és egyre jobban elsajátítanám az alapelveket, hogy jól végezhessem a kötelességeimet. Engem azonban túlzottan foglalkoztatott a tekintélyem és a státuszom. Amikor nehézségekkel szembesültem, nem nyíltam meg, nem kerestem, és nem beszéltem nyíltan a helytelen nézőpontjaimról, ami megoldatlan problémákhoz vezetett, nem léptem előre sem az igazság, sem az alapelvek terén, és sok lehetőséget elszalasztottam az igazság elnyerésére. A tekintélyemet mindennél többre becsültem, és egy őszinte szót sem voltam képes kimondani az imidzsem védelme érdekében. Méltóság nélkül éltem, ami nemcsak az életbe való belépésemet késleltette, hanem a gyülekezet munkájának is ártott. Nem akartam tovább a romlott beállítottságaim béklyóiban élni, az igazságot akartam gyakorolni, és becsületes emberré akartam válni.

Később, az áhítataim során Isten szavait olvasva találtam egy utat a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Ha becsületes emberként akarsz viselkedni, ne tulajdoníts jelentőséget a büszkeségnek; az ember büszkesége fabatkát sem ér. Az igazsággal szembesülve az embernek le kell lepleznie magát, nem pedig színlelnie vagy hamis képet festenie. Az ember fel kell tárja Istennek a valódi gondolatait, az általa elkövetett hibákat, az igazságalapelveket sértő aspektusokat és így tovább, és a testvéreinek is fel kell fednie ezeket a dolgokat. Nem arról van szó, hogy az ember a hírneve kedvéért éljen, hanem inkább azért, hogy becsületes emberként viselkedjen, az igazságra való törekvés kedvéért éljen, azért éljen, hogy valódi teremtett lény legyen, valamint azért, hogy eleget tegyen Istennek és megmeneküljön. [...] Nem a hírnevedért, és nem is a méltóságodért fogsz élni, hanem az igazságra való törekvés és annak kedvéért, hogy becsületes emberként viselkedj, valamint, hogy igyekezz eleget tenni Istennek és valódi teremtett lényként élni. Ha ehhez az alapelvhez tartod magad, akkor elengedted a családod által rád gyakorolt kondicionáló hatásokat” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavai megértették velem a gyakorlás alapelveit, azt, hogy emberként hogyan viselkedjünk. Isten a becsületes embereket szereti. Akár a másokkal való érintkezésről, akár a kötelességeink teljesítéséről van szó, nem szabad álcáznunk vagy elfednünk a hiányosságainkat és tökéletlenségeinket a tekintélyünk és a státuszunk kedvéért. Még ha hibázunk is, vagy nem értjük az igazságot, és nem látjuk tisztán a dolgokat, akkor sem szabad elrejtenünk vagy elfednünk azokat. Ehelyett nyitottnak és őszintének kell lennünk, amit nem látunk tisztán, azt be kell ismernünk, és a megértésünk alapján kell beszélnünk. Ha az általunk felajánlott javaslatok vagy nézőpontok eltéréseket tartalmaznak, higgadtan szembe kell néznünk azokkal, és el kell fogadnunk a testvérek útmutatását, ahelyett, hogy a tekintélyünkért élnénk. A nehézségeinkről és hiányosságainkról való megnyílás nem szégyenletes dolog, és nem is a gyengeség jele. Ez csak az igazság keresésének megnyilvánulása. Ha helyesen nézünk szembe a hiányosságainkkal, és elengedjük a büszkeségünket az igazság gyakorlásáért, az őszintévé tesz bennünket, és ezáltal gyorsabban beléphetünk az igazság valóságába. Miután elolvastam Isten ezen szavait, úgy éreztem, rátaláltam a gyakorlás útjára. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, én nem vagyok becsületes ember. Sok képmutató és csalárd dolgot tettem, hogy mentsem a tekintélyemet, amiktől te viszolyogsz és undorodsz. Szeretnék megtérni, az igazságra törekedni, és becsületes emberré válni.”

Egy nap, amikor több testvérrel együtt végeztem a kötelességemet, Mali feltett egy kérdést, közösséget keresve. Miután meghallgattam, kicsit nehéznek éreztem, és nem voltam biztos benne, hogy a nézőpontom megfelelő-e. Újra idegeskedni kezdtem, és így gondolkodtam: „Válaszoljak vagy ne? Ha nem jól felelek, nem fogom elveszíteni a tekintélyemet? Talán meg kellene várnom a többi nővér válaszát.” De aztán arra gondoltam: „Ha továbbra is hallgatok, kitérek a válasz elől, és álcázom magam, hogy mentsem a tekintélyemet, akkor továbbra is a romlott beállítottságom szerint fogok élni.” Eszembe jutott ez a rész Isten szavaiból: „Hogy haladtok annak megtapasztalásával, hogy becsületes emberek legyetek? Elértetek már néhány eredményt? (Időnként gyakorlom, hogy becsületes legyek, ám időnként elfelejtem.) El tudjátok felejteni az igazság gyakorlását? Ha el tudjátok felejteni, akkor ez miféle problémát szemléltet? Szeretitek az igazságot vagy sem? Ha nem szeretitek az igazságot, akkor nehéz lesz számotokra belépni az igazságvalóságba. Komolyan kell vennetek az igazság gyakorlását és a becsületes emberi mivolt gyakorlását. Gyakran fontolóra kell vennetek, hogyan legyetek becsületes emberek, és milyen értelemmel kellene rendelkeznetek. Isten megköveteli, hogy az emberek legyenek becsületesek, és rendkívül fontos dolog legyen számukra a becsületességre törekvés. Legyen számukra világos és értsék meg, milyen igazságokkal kell rendelkezniük és milyen valóságokba kell belépniük ahhoz, hogy becsületes egyének legyenek és megéljék Péter hasonlatosságát, és rá kell lelniük a gyakorlás ösvényére. Csak akkor lesz bármi reményük is arra, hogy becsületes emberré váljanak, olyan valakivé, akit Isten szeret” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottság eloszlatásának útja). Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben, és azt mondtam neki, hogy ezúttal már nem korlátozhat a büszkeségem. Nyíltnak és becsületesnek kell lennem. Aztán megszólaltam, és megosztottam a nézeteimet és a véleményemet. Miután befejeztem, más nővérek is kiegészítették az általam elmondottakat a saját gondolataikkal. Mindannyiunk közösségvállalása révén Mali problémája megoldódott, és mosoly jelent meg az arcán. Abban a pillanatban, amikor felszólaltam a közösségben, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Úgy éreztem, hogy végre megszabadultam a hiúság és a büszkeség korlátaitól, és tettem egy lépést afelé, hogy becsületes emberré váljak. Később, amikor Mali újabb kérdéseket tett fel, néha még mindig féltem attól, hogy hibázok, és megszégyenülök. Amikor erre rájöttem, imádkoztam Istenhez, hogy segítsen fellázadni önmagam ellen, félretenni a büszkeségemet, és aktívan válaszolni a nővérem kérdéseire. Néha a nézeteim tévesek voltak, vagy voltak olyan problémák, amelyeket nem láttam tisztán, így a válaszaim pontatlanok voltak, és a nővérek további közösségvállalást nyújtottak. Bár ettől néha kicsit zavarban éreztem magam, az, hogy figyelmesen hallgattam őket, pontosította és javította a megértésemet. Amikor nehézségekkel vagy problémákkal szembesültem a kötelességem során, én is közösségvállalást kértem a testvérektől. Nem néztek le és nem becsméreltek érte, hanem türelmesen közösséget vállaltak az igazságról, hogy segítsenek nekem. Éreztem a becsületesség gyakorlásából fakadó felszabadulást és könnyedséget, és sokkal jobbnak találtam, hogy így viselkedjek. Hála Istennek!

Nővérem, nagyjából ezek voltak a megtapasztalásaim. Remélem, te is megírod majd nekem, hogy mit tapasztaltál és mit nyertél az elmúlt évben.

Üdvözlettel:

Hszincsing

2023. június 10.