2021 júniusában megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Őszintén szólva ez akkor eléggé váratlanul ért, mivel a többi vezetőhöz képest elég fiatal voltam, és mert az életbe való belépésem elég sekélyes volt. Nem tudtam, hogy képes leszek-e ellátni ezt a kötelességet. De amikor láttam, hogy hány testvérem szavazott rám, úgy éreztem, mindenki elfogad, ezért elvállaltam a kötelességet. A továbbiakban aktívan felvérteztem magam az igazságalapelvekkel, és amikor olyan problémákba ütköztem, amelyeket nem értettem, gyorsan segítséget kértem másoktól. Így fokozatosan egyre jobban megértettem, hogyan kell gyülekezeti munkát végezni. Egy nap az egyik nővér, akivel párban dolgoztam, azt mondta: „A felső vezető szerint fejlődésre törekszel, és képes vagy aktívan leküzdeni a nehézségeket. Ez nagyon klassz.” Nagyon megörültem, hogy ezt mondja, nem számítottam rá, hogy ekkora dicséretet kapok a vezetéstől, és úgy tűnt, hogy olyan ember vagyok a szemükben, aki az igazságra törekszik, és a jövőbe tekint, elhatároztam hát, hogy továbbra is keményen dolgozom. De nem sokkal ezután egymás után kezdtek felbukkanni a problémák a munkámban. Az általam kiválasztott felügyelők nem végeztek valódi munkát, én pedig nem követtem folyamatosan nyomon, és nem felügyeltem a munkájukat, ami komoly veszteségeket okozott a munkában. A vezető megmetszett, mert felelőtlen voltam a kötelességemben, aktatologatónak nevezett, aki nem védi meg a gyülekezet munkáját. Múló bűntudatom támadt a hanyagságom miatt, és aggódtam, hogy mit fog rólam gondolni a vezető, hogy azt fogja-e hinni, hogy nem követtem az alapelveket a munkatársaim kiválasztása során, és elbocsát-e vajon, mert nem vagyok alkalmas vezetőnek. Mit gondolnának rólam a testvéreim, ha valóban elbocsátanának? Vajon azt mondanák, hogy tévedtek, amikor engem választottak meg vezetőnek? Nagyon elcsüggedtem. Arra gondoltam, hogy a vezető aktatologatónak nevezett, aki felelőtlen a kötelességében. Nem akartam, hogy rám ragadjon ez a címke, ezért úgy gondoltam, hogy talán ha a következőkben jól teljesítek, megváltozhat rólam a vezető véleménye, és a testvérek irántam tanúsított tisztelete teljesen új szintre fog emelkedni. Talán azt fogják mondani, hogy még a metszés után sem adtam át magam a negativitásnak, hanem továbbra is normálisan végzem a kötelességemet, ami azt mutatja, hogy olyan ember vagyok, aki az igazságra törekszik. Ily módon megőrizném a hírnevemet, hogy a fejlődésre törekszem, és motivált vagyok. Ezeket a dolgokat szem előtt tartva igyekeztem a lehető leggyorsabban megoldani a munkámban felmerülő problémákat.

Később a felső vezető gyakran érdeklődött a munkám után, de már nem végeztem olyan becsületesen a dolgokat, mint korábban. Ahelyett, hogy azonnal megkerestem volna a vezetőt, ha bármilyen problémába vagy nehézségbe ütköztem, már attól féltem, hogy felfedez valami mást is, amit nem megfelelően végeztem el. Egyszer kellett valaki, aki az általános ügyeket felügyeli. Az első gondolatom Khloe nővér volt, aki elég ügyesen intézte az általános ügyeket, meg tudta védeni a gyülekezet érdekeit, ha történt valami, és hajlandó volt erőfeszítéseket tenni a kötelességei teljesítése során, anélkül, hogy a kimerültség miatt aggódott volna. De aztán eszembe jutott, hogy korábban már elbocsátották a felügyelői posztról arrogáns beállítottsága miatt, és azért, mert képtelen volt másokkal együtt dolgozni. Ha újra előléptetném, és ugyanúgy viselkedne, vajon a vezető nem azt gondolná, hogy hiányzik belőlem a tisztánlátás, és csak olyannak látom az embereket, amilyennek mutatják magukat? Továbbra sem voltam biztos benne, hogy Khloe képes lenne-e ismét felügyelői szerepet vállalni, de nem mertem útmutatást kérni a vezetőtől, és a felügyelő kiválasztásának folyamata lezáratlan maradt. Ott volt még Harlow gyülekezetvezető ügye is. Hat testvér fogott össze, hogy bepanaszolják őt rendkívüli arroganciája miatt, és hogy a pozícióját arra használta, hogy lekezelje és elnyomja az embereket. Elmentem a csapatvezetőkhöz és a felügyelőkhöz, hogy megvizsgáljam a dolgot. Kiderült, hogy Harlow valóban elég arrogáns, és szeret kioktatni másokat, de néhányan azt is mondták, hogy ezt azért teszi, mert a testvérek megsértik az alapelveket. Ezeket az eltérő véleményeket látva nem láttam tisztán a dolgokat. Arra gondoltam, hogy útmutatást kérek a felső vezetőtől, de aztán eszembe jutott, hogy egymás után többször is hibáztam az emberek megítélésében, hogy a vezető sok alapelvről beszélt nekem, de most, hogy egy ilyen helyzettel szembesülök, mégis képtelen vagyok tisztán látni az emberekkel kapcsolatban. Azon tűnődtem, hogy vajon azt fogja-e gondolni a felső vezető, hogy gyenge a képességem, képtelen vagyok megérteni az alapelveket, bármennyit is beszéltek róluk nekem, és alkalmatlan vagyok arra, hogy vezető legyek. Tétováztam, és arra gondoltam, hogy először jobban meg kellene figyelnem Harlow-t, és csak akkor kellene elbocsátanom, ha teljesen megértettem a helyzetet.

Egy nap a vezető problémákat fedezett fel azzal kapcsolatban, hogy kit választottam az általános ügyek felügyeletére, és az ilyen ügyek kezelésének alapelveiről beszélt velem. Azt mondta: „Az, hogy valakit korábban elbocsátottak, nem jelenti azt, hogy nem lehet újra felügyelő, ez attól függ, megbánta-e a bűneit. Ráadásul az általános ügyek felügyelőjének kiválasztása különbözik a gyülekezetvezető kiválasztásától. A hangsúly nem az igazságra való törekvésén van, hanem azon, hogy ő-e a megfelelő személy, aki képes támogatni a gyülekezet munkáját. Ráadásul a legtöbb ember, ha úgy gondolja, hogy van hozzá tehetsége, akkor gyakorolhat. Ha nem vagy biztos benne, bevonhatsz más testvéreket is, hogy együttműködjenek vele.” A közösség után meg is metszett, amiért olyan sokáig halogattam a kérdést anélkül, hogy megoldást kerestem volna, és azt mondta, hogy túl önző vagyok, és nem védem meg a gyülekezet munkáját. Nem számítottam arra, hogy minél jobban próbálom álcázni magam és eltitkolni dolgokat, annál több probléma lepleződik le. Öntudatlanul is kezdtem jobban odafigyelni az emberek hangszínére és arckifejezésére. Amikor a vezető beszélt hozzám, a hangszínéből próbáltam kitalálni, hogy rosszabb benyomása lett-e rólam, hogy méregette-e azt, hogy alkalmas vagyok-e vezetőnek, és hogy vajon fog-e még feladatokat adni a jövőben. Meglepetésemre egy hónappal később a vezető úgy intézte, hogy én felügyeljem a videós munkát. Azt gondoltam: „Ha ezúttal nem teljesítek jól, lehet, hogy tényleg elbocsátanak. Meg kell ragadnom ezt a lehetőséget, és jól kell teljesítenem.” Nem voltam azonban jártas a videós munkában, és amikor problémák merültek fel, nem tudtam, hogyan oldjam meg őket. Amikor a vezető rákérdezett, hogyan áll a munka, nagyon nyugtalan lettem, féltem, hogy észrevesz valamit, amit nem megfelelően csináltam. Tehát amikor beszámoltam a munkáról, csak a jó hírekről számoltam be, a rossz hírekről nem, kiemelve azokat a területeket, ahol haladást értünk el, és azt mondtam, hogy keményen dolgozom a megoldásokon azokon a területeken, amelyeken nem értünk el haladást. Ebben az időszakban óriási nyomás nehezedett rám. Többször fontolgattam, hogy bevallom a vezetőnek, hogy nem tudok megbirkózni a feladattal, de aggódtam, hogy ha ezt tenném, akkor végleg elveszíteném az egyetlen értékes tulajdonságomat, azt, hogy a haladásra törekszem. Mire észbe kaptam, már el is telt hat hónap, és a munka, amelynek egy hónapig kellett volna tartania, fél évet csúszott. Az állapotom egyre rosszabb lett. Amikor Isten szavait ettem és ittam, nem éreztem a fényt, folyton elálmosodtam, és úgy éreztem, hogy az imáim nem találnak el Istenhez. Állandó szorongást és nyugtalanságot éreztem.

A vezető egy alkalommal kicsit mélyebbre ásott a kikérdezésem során, felfedezte ezeket a problémákat, és elbocsátott. Azt mondta: „Nem törekszel az igazságra, és túl hiú vagy. Inkább egyedül végzed a kötelességedet, soha nem kérsz tanácsot vagy véleményt másoktól, és túlságosan aggódsz a hírneved és a státuszod miatt! Mivel következetesen így viselkedsz, nem folytathatod vezetőként.” Abban a pillanatban, amikor elbocsátottak, világos volt számomra, hogy Isten igazságos természete nyilvánult meg velem kapcsolatban, és hogy csak magamat hibáztathatom. Nem sokkal később megtudtam, hogy Harlow ámokfutásba kezdett a gyülekezetben, klikkeket alakított ki, és elnyomta és kínozta azokat, akik nem követték őt. A gyülekezetben zűrzavar uralkodott, az emberekre a szervezetlenség lett jellemző, és Harlow-t végül gonosz emberi mivolta miatt elszigetelték. Ezzel a végkifejlettel szembesülve nyugtalan lettem. Az, hogy nem láttam tisztán Harlow problémáit, és nem kértem időben útmutatást, oda vezetett, hogy vezető maradhatott egy gonosz ember, aki oly sokáig ártott a testvéreknek, és komolyan megzavarta a gyülekezeti munkát, Amikor elgondolkodtam azon, hogy milyen rosszul végeztem a kötelességeimet, tele voltam bűntudattal, és túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy a testvérek elé álljak. Folyamatosan kérdőre vontam magam: hogyan jutottam idáig? Letérdeltem Isten elé imádkozni, arra kérve Őt, hogy világosítson meg és vezessen rá, hogy miként tudnék igazán elgondolkodni mindazon, amit tettem, és miként tudnám megérteni ezeket a dolgokat.

Később, amikor Isten szavaiból olvastam, kezdtem valamennyire megérteni az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Ha vezetők vagy munkások vagytok, féltek-e attól, hogy Isten háza kérdezősködik a munkátokról és felügyeli azt? Féltek-e attól, hogy Isten háza hibákat és eltéréseket fedez fel a munkátokban, és meg fog metszeni? Féltek-e attól, hogy miután a Fennvaló megismeri a valódi képességeteket és érettségeteket, más fényben lát majd benneteket, és nem fogja fontolóra venni az előléptetéseteket? Ha ilyen félelmeid vannak, az azt bizonyítja, hogy a motivációid nem a gyülekezeti munka érdekét szolgálják, hanem a hírnév és a státusz érdekében dolgozol, ami azt bizonyítja, hogy antikrisztusi beállítottságod van. Ha antikrisztusi beállítottságod van, akkor hajlamos vagy az antikrisztusok útját járni, és elkövetni minden olyan gonoszságot, amit az antikrisztusok tesznek. Ha szíved mélyén nem félsz attól, hogy Isten háza felügyelje a munkádat, és képes vagy valódi válaszokat adni a Fennvaló kérdéseire és érdeklődéseire anélkül, hogy bármit is eltitkolnál, és elmondasz annyit, amennyit csak tudsz, akkor függetlenül attól, hogy amit mondasz, az helyes vagy helytelen, függetlenül az általad felfedett romlottságtól – még akkor is, ha antikrisztusi beállítottságot fedtél fel –, egyáltalán nem leszel antikrisztusként jellemezve. Kulcsfontosságú az, hogy képes vagy-e felismerni a saját antikrisztusi beállítottságodat, és képes vagy-e keresni az igazságot e probléma megoldása érdekében. Ha olyasvalaki vagy, aki elfogadja az igazságot, akkor az antikrisztusi beállítottságodat meg lehet javítani. Ha nagyon jól tudod, hogy antikrisztusi beállítottságod van, és mégsem keresed az igazságot, hogy megoldd azt, ha még el is próbálod titkolni a felmerülő problémákat, vagy hazudni próbálsz azokkal kapcsolatban és kibújni a felelősség alól, és ha nem fogadod el az igazságot, amikor metszésnek vagy kitéve, akkor ez komoly probléma, és nem különbözöl egy antikrisztustól. Tudva, hogy antikrisztusi beállítottságod van, miért nem mersz szembenézni azzal? Miért nem tudsz őszintén hozzáállni, és azt mondani: »Ha a Fennvaló kérdezősködik a munkámról, elmondok mindent, amit csak tudok, és még ha napvilágra is kerülnek a rossz dolgok, amelyeket tettem, és a Fennvaló nem használ többé engem azután, hogy megtudja, és elveszítem a státuszomat, akkor is világosan elmondom, amit el kell mondanom«? Ha félsz attól, hogy Isten háza felügyeli a munkádat és kérdezősködik arról, az azt bizonyítja, hogy jobban becsülöd a státuszodat, mint az igazságot. Nem antikrisztusi beállítottság ez? A státusz mindenek feletti becsben tartása antikrisztusi beállítottság” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). Isten szava leleplezte az állapotomat. Elsősorban azért féltem a munkámat felügyelő és a munkámról érdeklődő vezetőtől, mert a hírnév és a pozíció iránti aggodalmak vezéreltek. Féltem, hogy a vezető problémákat fedez fel a munkámban, és elbocsát, és féltem, hogy elveszítem a pozíciómat. Így amikor a munkámban eltérésekkel és problémákkal szembesültem, mindent megtettem, hogy elfedjem azokat, és azért, hogy meg tudjam tartani a pozíciómat, inkább a csalárdsághoz folyamodtam, és halogattam a munkát. A pozícióm iránti ilyen mértékű rajongásom felfedte antikrisztusi beállítottságomat. Úgy éreztem, hogy a testvérek és a vezető jó véleménnyel vannak rólam, ezért minden szempontból jól akartam teljesíteni, hogy megőrizzem a vezetői pozíciómat. Többször megmetszettek a kötelességemben megnyilvánuló felelőtlenségem miatt, és hogy nem az alapelvek szerint választom ki az embereket. Ezek után azon kezdtem töprengeni, hogy vajon a vezető azt fogja-e mondani, hogy a képességem nem megfelelő, és elbocsát, ami miatt el fogom veszteni a pozíciómat. Ebben gyökerezett a félelmem. Így hát elkezdtem álcázni és leplezni magam. Amikor a vezető nyomon követte a munkát, és feltett néhány kérdést, többször átgondoltam a feleleteimet, mielőtt válaszoltam volna, próbáltam a problémák leleplezését minél jelentéktelenebbnek feltüntetni. Beszámoltam a munkám előrehaladásáról, de a problémákat elrejtettem. Amikor olyan emberekkel vagy ügyekkel találtam magam szemben, amelyekkel kapcsolatban nem láttam tisztán, nem kértem útmutatást, hanem inkább álcáztam magam, hogy elhitessem a vezetővel azt, hogy tudom kezelni és meg tudom oldani a tényleges problémákat. És amikor néhány munka elakadt, és nem tudtunk haladni vele, még akkor is álcáztam magam, és nem kértem útmutatást, mindezt azért, hogy megóvjam a státuszomat. A hírnevem és státuszom miatti aggodalomtól elvakítva hibát hibára halmoztam, ami miatt sok munka késett, és nem tudott normálisan haladni. Felidéztem Isten szavait, amelyek így szólnak: „Miért nem tudsz őszintén hozzáállni, és azt mondani: »Ha a Fennvaló kérdezősködik a munkámról, elmondok mindent, amit csak tudok, és még ha napvilágra is kerülnek a rossz dolgok, amelyeket tettem, és a Fennvaló nem használ többé engem azután, hogy megtudja, és elveszítem a státuszomat, akkor is világosan elmondom, amit el kell mondanom«? Ha félsz attól, hogy Isten háza felügyeli a munkádat és kérdezősködik arról, az azt bizonyítja, hogy jobban becsülöd a státuszodat, mint az igazságot. Nem antikrisztusi beállítottság ez? A státusz mindenek feletti becsben tartása antikrisztusi beállítottság.” Amikor szembesültem Isten leleplező szavaival, úgy éreztem, mélyen elítéltek. Isten arra tanít bennünket, hogy amikor beszámolunk a munkáról, őszintén kell beszélnünk, függetlenül a problémáktól. Még ha ez státuszvesztéssel is jár, világosan kell beszélnünk a problémákról, ahelyett, hogy elhallgatnánk azokat, és becsületesen jelenteni kell a problémákat. Én azonban ennek pont az ellenkezőjét tettem. Jobban kedveltem a hazugságot, álcázást és csalárdságot, feláldozva az integritásomat a hírnevem és a státuszom megóvása érdekében. Isten szavai teljesen meggyőztek, mivel megmutatták, hogy csak a hírnév és a státusz volt az, amire igazán törekedtem, és amit értékeltem.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Az antikrisztusok eredendően elvetemültek; nincs bennük becsületes, igazságszerető, pozitív dolgokat szerető szív. Gyakran sötét zugokban élnek – nem a becsületesség hozzáállásával cselekszenek, nem egyenesek a szavaikban, hanem elvetemültek és csalárdak más emberekkel és Istennel szemben. Rá akarnak szedni másokat és Istent is. Nem fogadják el mások felügyeletét, még kevésbé Isten átvizsgálását. [...] Miután egy ilyen ember státuszra tesz szert, még sunyibb lesz a másokat érintő viselkedésében. Védeni akarja az ambícióit, a hírnevét, az imázsát, a nevét, a státuszát, a méltóságát, és így tovább. Ezért nem akarja nyíltan felvállalni, mit hogyan és miért csinál. Még amikor hibát követ el, romlott beállítottságot tár fel, vagy amikor a cselekedetei mögötti indítékok és szándékok helytelenek, akkor sem akar megnyílni és lehetővé tenni mások számára, hogy tudomást szerezzenek erről, hanem gyakran az ártatlanság és tökéletesség álarcát ölti, hogy rászedje a testvéreket. A Fennvalónak és Istennek csak jól hangzó dolgokat mond, és a Fennvalóval történő kapcsolattartás során gyakran alkalmaz megtévesztő taktikákat és hazugságokat. Amikor jelentést tesz a munkájáról a Fennvalónak, és amikor a Fennvalóval beszél, soha nem mond semmi kellemetlent, nehogy valaki felfedezze valamelyik gyenge pontját. Soha nem említi meg, mit végzett odalent, nem említ meg egyetlen gondot sem, amely felmerült a gyülekezetben, sem a saját munkájában felmerülő problémákat vagy hibákat, sem azokat a dolgokat, amelyeket nem ért vagy nem lát át. Soha nem kérdez a Fennvalótól, nem keresi őt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, ehelyett csak a rátermettség álcáját és megjelenését mutatja a munkájában, azt, hogy képes teljesen megbirkózni a munkájával. Nem jelent a Fennvalónak egyetlen, a gyülekezetben fennálló problémát sem, és bármilyen zűrzavaros is a helyzet a gyülekezetben, bármekkora hibák is mutatkoznak a munkájában, bármi is legyen az pontosan, amit odalenn csinál, ő mindezt ismételten eltussolja, és igyekszik meggátolni, hogy a Fennvaló valaha is szagot fogjon, vagy hírét vegye mindezeknek; akár odáig is elmegy, hogy azokat az embereket, akik ezekkel az ügyekkel kapcsolatban állnak, vagy tudják az igazságot ezekről, távoli helyszínekre helyezi át, hogy elleplezze, mi folyik ott valójában. Miféle gyakorlatok ezek? Miféle viselkedés ez? Olyan megnyilvánulás ez, amellyel egy igazságra törekvő embernek rendelkeznie kellene? Teljesen világos, hogy nem. Ez egy démon viselkedése. Az antikrisztusok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elrejtsenek, eltussoljanak mindent, ami leronthatja a státuszukat vagy a hírnevüket, titokban tartva ezeket a dolgokat más emberek és Isten előtt. Ezt jelenti az, hogy rászedik a feletteseiket és beosztottaikat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenegyedik tétel). Isten az antikrisztusok elvetemült természetét boncolgatja. Amikor a saját státuszukról és hírnevükről van szó, az antikrisztusok, annak ellenére, hogy hibáztak és gonoszságot követtek el, továbbra is nagy erőfeszítéseket tesznek az álcázás, megtévesztés kedvéért, és hogy hamis látszatot keltsenek mások előtt. Becsapják mind a feletteseiket, mind az alattuk állókat, soha nem keresik az igazságot, hogy megoldják vagy kijavítsák a dolgokat, nem is gondolkodnak el magukon, és bűnbánatot sem tartanak. Amióta megmetszettek, kezdtem gyanítani, hogy a vezetőnek rossz benyomása van rólam. Ezt követően akár beszéltem, akár csináltam valamit, vagy a munkáról tettem jelentést, az elsődleges szempontom az volt, hogy miként őrizhetem meg a hírnevemet és a státuszomat. Amikor nem láttam át az embereken, és nem tudtam, hogyan kezeljem megfelelően a helyzeteket, nem kértem segítséget, és nem jelentettem ezt a vezetőnek, hanem figyelmen kívül hagytam a problémákat, és félretettem őket, ami késleltette a munkát. Amikor a videós munka nehézségekbe ütközött, és nem tudtam, hogyan tovább, továbbra sem kértem útmutatást, és nem számoltam be őszintén a problémákról vagy a valós helyzetről a vezetőnek. Legtöbbször az a gondolat futott át a fejemen, hogy ha vezetőként nem tudom megoldani ezeket a problémákat, akkor lehet, hogy elbocsátanak. Tehát függetlenül attól, hogy mennyire volt fontos a munka, én továbbra is a hírnevemet és a státuszomat óvtam, különböző megtévesztéseket használva, hogy képesnek mutassam magam a problémák megoldására, ami teljes hat hónappal késleltette a videós munkát. Lényegében gátlástalanul hazudtam, és megtévesztettem mind a feletteseimet, mind az alattam lévőket. Láttam, hogy a beállítottságom valóban elvetemült és csalárd! Elgondolkodtam a múltbeli világi munkatapasztalataimon. Valahányszor a vezetők jöttek ellenőrizni a munkát és értékelni a kiemelkedő egységeket, amint tudomást szereztünk arról, hogy mit vizsgálnak, túlóráztunk, hogy különféle hamis anyagokat készítsünk az ellenőrzés kijátszására, és eltöröltük minden nyomát a gyenge teljesítményű vagy ismert problémákkal rendelkező részeknek. Ily módon általában sikerült megúsznunk az ellenőrzéseket, és megkaptuk a „Kiváló egység” címet. Egy ilyen gonosz irányzat hatására az emberek már nem arra összpontosítanak, hogy őszintén beszéljenek vagy cselekedjenek; inkább megtévesztik egymást, és minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználnak a céljaik eléréséhez. Mielőtt elfogadtam volna Isten utolsó napokbeli munkáját, nem tudtam felismerni a pozitív és negatív dolgokat. Alkalmazkodtam a gonosz világi irányzatokhoz, és minden emberi hasonlatosság nélkül éltem. Most, még azután is, hogy sok éve van már, hogy elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, hogy Isten sok szavát ettem és ittam, és megértettem az emberi lét bizonyos alapjait, még mindig csalárdsághoz és hamis látszathoz folyamodom a kötelességeim teljesítése során, hogy megőrizzem a hírnevemet és a státuszomat, és csak a jó dolgokról számoltam be, a rosszakat pedig kihagytam. Ez tudatosan elkövetett sértés volt, Isten megtévesztése és Isten ellen fordulás. Ezen elgondolkodva félelem töltött el. A múltban, amikor az Isten által leleplezett antikrisztusok viselkedéséről hallottunk, mindig azokkal társítottam őket, akik sok gonoszságot követtek el, és nyilvánvalóan antikrisztusok voltak, de sosem azonosítottam magam komolyan ezekkel a szavakkal. Most, Isten szavainak leleplezése és a tények feltárása által, láttam, hogy valóban az antikrisztusok beállítottságával és viselkedésével rendelkezem. Sürgetően imádkoztam Istenhez a szívemben, mert bűnbánatot akartam tartani, meg akartam változni, és nem akartam többé így viselkedni.

Később elolvastam néhány passzust Isten szavaiból, ami további megértést nyújtott a problémáimról és a gyakorláshoz vezető útról. Mindenható Isten azt mondja: „Egyeseket előléptet és művel az egyház, így jó esélyük van arra, hogy képezzék magukat. Ez jó dolog. Elmondható róluk, hogy Isten felemelte és kegyelemben részesítette őket. Akkor hát hogyan kell végezniük a kötelességüket? Az első betartandó alapelv az igazság megértése – ha nem értik az igazságot, akkor keresniük kell az igazságot, és ha még azután sem értik, hogy egyedül keresik, akkor találhatnak valakit, aki érti az igazságot, hogy beszélgessenek és együtt keressenek vele, és így gyorsabban és időben meg lehet oldani a problémát. Ha arra összpontosítasz, hogy több időt tölts Isten szavainak az önálló olvasásával és azzal, hogy eltöprengj e szavakon, mert így akarsz eljutni az igazság megértéséig és a probléma megoldásáig, az túl lassú; ahogy a mondás tartja: »A lassú megoldás nem enyhíti a sürgető szükséget.« Ha gyors előrehaladást szeretnél elérni az igazságot illetően, akkor meg kell tanulnod másokkal harmóniában együttműködni, több kérdést feltenni és még inkább keresni. Csakis ekkor fog gyorsan növekedni az életed, és csak ekkor leszel képes haladéktalanul megoldani problémákat, egyik téren sem késlekedve. Mivel még csak most léptettek elő, és még mindig próbaidős vagy, és nem érted igazán az igazságot, illetve nem vagy az igazságvalóság birtokában – mert még mindig híján vagy ennek az érettségnek –, ne gondold, hogy az előléptetésed azt jelenti, hogy az igazságvalóság birtokában vagy; nem ez a helyzet. Mindössze azért lettél kiválasztva előléptetésre és művelésre, mert magadénak érzed a munka terhét, és mert vezetői képességgel bírsz. Így kell gondolkodnod. Ha azután, hogy előléptettek, és vezető vagy dolgozó lettél, bizonygatni kezded a státuszodat, és azt hiszed, hogy az igazságra törekvő ember vagy, és hogy birtokában vagy az igazságvalóságnak – és ha függetlenül attól, hogy milyen problémáik vannak a testvéreknek, úgy teszel, mintha értenéd és mintha szellemi ember volnál –, akkor ez ostobaság a részedről és a képmutató farizeusokéval egyező viselkedés. Őszintén kell beszélned és cselekedned. Amikor nem értesz valamit, megkérdezhetsz másokat vagy keresheted a Fennvaló közlését – nincs ebben semmi szégyellnivaló. Még ha nem is kérdezel, a Fennvaló akkor is ismerni fogja az igazi érettségedet, és tudni fogja, hogy nincs meg benned az igazságvalóság. Keresni és beszélgetni – ez az, amit tenned kell; ennek az értelemnek kell ott lennie a normális emberi mivoltban, és ez az az alapelv, amelyet be kell tartaniuk a vezetőknek és a dolgozóknak. Nem olyasvalami ez, ami miatt zavarba kellene jönni. Ha azt gondolod, hogy ha már vezető vagy, akkor kínos, ha nem érted az alapelveket, illetve ha állandóan kérdéseket teszel fel másoknak vagy a Fennvalónak, és félsz, hogy mások lenéznek majd téged, emiatt pedig színjátékot kezdesz játszani és úgy teszel, mintha mindent értenél, mintha mindent tudnál, mintha munkaképes lennél, mintha bármilyen gyülekezeti munkát el tudnál végezni, és nem lenne rá szükséged, hogy bárki is emlékeztessen téged vagy beszélgessen veled, sem arra, hogy ellásson vagy támogasson téged, akkor ez veszélyes, te pedig túlságosan arrogáns és önigaz vagy, aki túlságosan híján van az észszerűségnek. Még saját magadat sem tudod felmérni – nem tesz ez vajon zavarosfejűvé téged? Az ilyen emberek valójában nem tesznek eleget az Isten háza által történő előléptetés és művelés kritériumainak, és előbb vagy utóbb el lesznek bocsátva és ki lesznek rekesztve” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). „ Ezt is mondják némelyek: „Amikor nehézségekkel vagy problémákkal találkozunk, először néhány napig gondolkodnunk kell, és csak akkor kell jelentenünk, ha valóban nem találunk megoldást.” Úgy hangozhat, mintha azoknak, akik ezt mondják, lenne némi józan eszük, de vajon ezek a töprengéssel töltött napok nem fognak valószínűleg késedelmeket okozni? Biztos lehetsz-e abban, hogy néhány napnyi töprengés megoldja majd a problémát? Tudod-e garantálni, hogy nem fog további késedelmet okozni? Mások ezt mondják: „Ha azonnal jelentünk egy problémát, nem fogja vajon azt gondolni a Fennvaló, hogy még ezt az apróságot sem tudjuk átlátni? Nem fog vajon ostobának és tudatlannak nevezni, valamint megmetszeni bennünket?” Tévednek, amikor ezt mondják – akár jelented a problémát, akár nem, a képességed minősége máris nyilvánvaló; a Fennvaló mindent tud. Azt hiszed, hogy nagyra fog tartani téged a Fennvaló, ha nem jelentesz valamilyen problémát? Ha jelented a problémát, és az nem késleltetett jelentős dolgokat, akkor Isten háza nem fogja számonkérni rajtad. Ám ha nem jelented, és az késedelmekhez vezet, akkor közvetlenül felelősségre leszel vonva, azonnal el leszel bocsátva, és soha többé nem fognak használni téged. Isten választott népe is tudatlannak, ostobának, gyengeelméjűnek és mentálisan tébolyodottnak fog látni téged; gyűlölni fognak és örökre megvetnek majd. [...] Mostanra már mindannyian képesek kell, hogy legyetek az efféle problémák átlátására, igaz? Amikor olyan problémákkal találkoztok, amelyeket nem tudtok kezelni, gyorsan jelentsétek azokat és beszéljetek a döntéshozó csoporttal a megoldások megtalálása végett. Ha a döntéshozó csoport nem tudja kezelni a problémákat, azonnal jelentsétek őket a Fennvalónak; semmi felől ne aggódjatok, mert az a legfontosabb, hogy haladéktalanul meg tudjátok oldani a problémát.” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai felébresztettek. Isten házában vezetőnek lenni csupán gyakorlás és képzés kérdése. Ezért amikor zavarral és nehézségekkel találkozunk a kötelességeink során, együtt kell működnünk másokkal, meg kell velük vitatnunk dolgokat, és segítséget kell kérnünk a felettesektől, hogy elkerüljük a késedelmet a munkában. Ha valaki mindig piedesztálra emeli magát, azt gondolva, hogy a vezetővé való megválasztás azt jelenti, hogy emiatt meg kell értenie az igazságalapelveket, és képesnek kell lennie a problémamegoldásra, és álcázza magát, még akkor sem hajlandó keresni, amikor olyan kérdésekkel találkozik, amelyeket nem ért, akkor az ilyen embernek nincs józan esze, és túlságosan óvja a saját hírnevét és státuszát, és könnyen késleltetheti a gyülekezet munkáját. Én ennek élő példája voltam. Tudtam, hogy az igazságról való megértésem sekélyes, és hogy sok minden hiányzik belőlem, de úgy gondoltam, hogy mivel vezetőnek választottak, ezért jobban meg kell értenem az igazságalapelveket, mint a testvéreimnek, jobb képességekkel kell rendelkeznem náluk a problémák megoldásában, és hogy így a testvéreket meg lehet nyerni, és a felsőbb vezető el fog ismerni. Amikor ezt a téves nézetet vallottam, önkéntelenül is álcázni akartam magam. Amikor a kötelességeim során olyan problémák merültek fel, amelyeket nem tudtam, hogyan oldjak meg, soha nem tudtam felszólalni és segítséget kérni, attól tartva, hogy inkompetensnek tűnhetek, és ez kínos lenne, ezért mindig próbáltam egyedül megoldani a problémákat. Megrekedtem a hírnév és a státusz mocsarában, mintha elhomályosult volna az elmém. Továbbra is álcáztam magam, és csalárdsághoz folyamodtam, ami komolyan hátráltatta a gyülekezeti munkát. Ezen elgondolkodva mélyen elítéltem magam, és komoly lelkiismeret-furdalást és bűntudatot éreztem. Aztán elolvastam Isten szavainak ezt a passzusát: „Bármilyen zavarokkal vagy nehézségekkel találkozol is a munkádban, amennyiben az kihatással lehet Isten választott népének kötelességvégzésére, vagy akadályozhatja a gyülekezeti munka normális előrehaladását, akkor haladéktalanul meg kell oldani a problémákat. Ha egyedül nem tudsz megoldani egy problémát, akkor keress meg néhány embert, akik értik az igazságot, amellyel az megoldható. Ha még ez sem működik, akkor muszáj előállnod a problémával és jelentened azt a Fennvalónak a megoldás megkeresése végett. Ez a vezetők és dolgozók felelőssége és kötelessége” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavaiból megértettem egy alapelvet. A gyülekezet munkájával és a kötelességekkel kapcsolatos ügyekben, függetlenül attól, hogy milyen a helyzet, ha egy probléma Isten választott népének kötelességeit érinti, vagy akadályozza a gyülekezeti munka normális előrehaladását, azt időben meg kell oldani. Azokban a kérdésekben, amelyeket nem értünk, hozzáértő emberekkel kell konzultálnunk, és a lehető leggyorsabban megoldást kell találnunk. Én azonban mindig azt hittem, hogy amikor ezekkel a problémákkal szembesülök, akkor alaposan kivizsgálom, és aktívan megoldom őket, de arra soha nem gondoltam, hogy valóban meg tudom-e oldani őket, vagy ha meg is tudnám oldani, mennyi ideig tartana, vagy hogy ez késleltetné-e a munkát. Nem vettem figyelembe ezeket a tényezőket, és akaratlanul is elszalasztottam a legjobb időt a problémák kezelésére. Ez nem volt aktív munkavégzés, és még kevésbé a nehézségekkel való szembenézés. Egyértelműen arról volt szó, hogy önállóan és meggondolatlanul dolgoztam, ami nem jelentett felelősségteljes munkavégzést, és súlyosan hátráltatta a gyülekezet munkáját. Tényleg abszurd és ostoba voltam! Amikor a vezetők a munkáról érdeklődnek, vagy rákérdeznek, hogy van-e valami problémánk, igazából abban a reményben teszik, hogy előhozakodunk a valódi problémákkal, és közösséget keresünk. Ez segít majd, hogy megértsük az igazságot, felfogjuk az alapelveket, és fokozatosan megtanuljuk kezelni a tényleges munkát. Ez egy nagyon pozitív dolog! Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban megbántam, amit tettem. Ha hamarabb felismertem volna az álcázás lényegét és következményeit, és hamarabb változtattam volna ezen a dolgon, nem okoztam volna ekkora veszteséget a munkában, és nem szalasztottam volna el annyi lehetőséget az igazság elnyerésére.

Egyszer a vezető úgy intézte, hogy én felügyeljem a festési munkálatokat, és sokszor vállalt közösséget az alapelvekről és a követelményekről. Úgy éreztem, hogy akkoriban jól megértettem ezeket a dolgokat, de amikor ténylegesen elkezdtem dolgozni, rájöttem, hogy néhány részletet nem értek, és nem tudtam, hogyan tovább. Ismét szorongtam. Amikor a vezető közösséget vállalt velem, nyomatékosan megerősítettem, hogy értem a dolgokat, de most, hogy ténylegesen végeztem a munkát, nem tudtam, mit csinálok. Mit kellett volna tennem? Újra meg akartam kérdezni a vezetőt, de aztán elgondolkodtam azon, hogy a vezető vajon nem azt fogja-e majd mondani: „Annak ellenére, hogy ilyen részletesen közösséget vállaltam, és többször is elismételtem a dolgokat, hogyhogy még mindig nem érted? Úgy tűnik, tényleg hiányosak a képességeid!” Így ismét nem mertem segítséget kérni a vezetőtől. Három nap telt el, és nagyon nyugtalan voltam, ezért letérdeltem, hogy imádkozzam Istenhez, és beszéltem Neki az állapotomról. Az imádság után elgondolkodtam a korábbi kudarcaimról szerzett tapasztalataimon, és Isten ezen szavai jutottak eszembe: „Bármilyen zavarokkal vagy nehézségekkel találkozol is a munkádban, amennyiben az kihatással lehet Isten választott népének kötelességvégzésére, vagy akadályozhatja a gyülekezeti munka normális előrehaladását, akkor haladéktalanul meg kell oldani a problémákat. Ha egyedül nem tudsz megoldani egy problémát, akkor keress meg néhány embert, akik értik az igazságot, amellyel az megoldható. Ha még ez sem működik, akkor muszáj előállnod a problémával és jelentened azt a Fennvalónak a megoldás megkeresése végett. Ez a vezetők és dolgozók felelőssége és kötelessége” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai emlékeztettek arra, hogy ha nem keresem gyorsan a megértést, ha a munka nem fejeződik be időben, ahogy telnek a napok, akkor késedelmet fog szenvedni az előrehaladás. Ezt felismerve úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, és nem takargatom, nem álcázom magam, függetlenül attól, hogy a vezető hogyan tekint majd rám. Aztán segítséget kértem a vezetőtől, ő újra mindent elmondott, és a probléma azonnal megoldódott. Hálaadó és dicsőítő imát mondtam Istennek. Így gyakorolni valóban kellemes és felszabadító érzés volt.

Elgondolkodva ezen a tapasztalaton, mélységesen hálás vagyok Istennek, amiért annyi helyzetet elrendezett a számomra, amelyeken át kellett mennem. Bár ezek sokat elárultak a romlottságomról, a legjobb lehetőségeket teremtették meg a számomra, hogy megértsem magam. Isten szavainak leleplezése, megvilágosítása és vezetése által jobban megértettem magamat, levontam néhány tanulságot, és találtam pár módot arra, hogy miként végezhetem jól a kötelességeimet. Szívem legmélyéből köszönöm Istennek.