Húsz évvel ezelőtt súlyos reumás ízületi gyulladásom lett, és a fájdalom az egész testemet kínozta. Több nagy kórházban is jártam, de egyik kezelés sem volt hatásos. Végül hormonális gyógyszerekkel kellett a tüneteket kordában tartanom, gyógyszerek nélkül minden ízületem merevvé és fájdalmassá vált volna. Csak arra voltam képes, hogy egész nap ágyban feküdjek, mintha vegetatív állapotban lettem volna, egyáltalán nem tudtam mozogni. Segítség nélkül nem tudtam enni, öltözködni, megfordulni, vagy mosdóba menni. Teljesen tehetetlen voltam. Ezt gondoltam: „Jobb lenne meghalni, mint ilyen fájdalomban élni.” A hormonális gyógyszerek hosszú távú szedése miatt az immunrendszerem nagyon gyenge volt, gyakran köhögtem, megfáztam, és mellhártyagyulladásom is lett. A szívemmel is problémák voltak, több mint tíz különböző betegségem volt, és az arcom úgy nézett ki, mint egy halotté. A nyári hőségben a feleségem bekapcsolta a légkondicionálót a házban, én pedig bélelt pamutruhákba bújva kint süttettem magam a napon. Még elektromos takaróra is szükségem volt az ágyban, máskülönben túlságosan fáztam volna ahhoz, hogy elaludjak. Később hallottam, hogy ismerőseim, akik ugyanabban a betegségben szenvedtek, mint én, egymás után meghaltak, és nagyon megijedtem. Egy ilyen makacs betegséggel szemben tehetetlen voltam, és csak arra voltam képes, hogy minden napot félelemmel és szorongással töltsek.

2010-ben elég szerencsés voltam ahhoz, hogy elfogadjam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavaiból megtanultam, hogy Isten teremtette a mennyet, a földet, és minden dolgot, hogy Ő szuverén az egész emberiség sorsa felett, hogy mindent Isten ad, amit az emberek élveznek, és hogy az embereknek Istent kell imádniuk. Mindennap ettem és ittam Isten szavait, imádkoztam Istenhez, összegyűltem a testvérekkel, és a megfázásom és a köhögésem észrevétlenül elmúlt. Három hónap elteltével enyhült a fájdalom a lábam ízületeiben, az összes gyógyszer szedését abbahagytam, beleértve a hormonális gyógyszereket is, az ízületeim egyre rugalmasabbak lettek, és az arcbőröm is megtelt élettel. Mindenki, aki ismert, azt mondta, hogy más embernek látszom. Szívem mélyéből hálát adtam Istennek. Isten valóban mindenható és csodálatos! Ez az engem sújtó gyógyíthatatlan betegség elviselhetetlenül fájdalmas volt, még gyógyszerekkel is. De akkor a betegségem fokozatosan alábbhagyott, és még gyógyszerre sem volt szükségem! Megfelelően kellett hinnem Istenben, többet kellett hirdetnem az evangéliumot, és több jótettet kellett cselekednem, hátha akkor Isten meglátja majd, hogy mennyire feláldozom magam, és teljesen meggyógyítja a betegségeimet. Ezután nem törődtem a fájdalommal a lábamban, és hirdettem az evangéliumot a rokonaimnak, barátaimnak, osztálytársaimnak és kollégáimnak. Tekintet nélkül arra, hogy fújt vagy esett, perzselő hőség vagy fagyos hideg volt, vagy hogy közel vagy messze volt az illető, amíg megfelelt az evangélium befogadásával kapcsolatos alapelveknek, és hajlandó volt meghallgatni Isten szavait, én mentem, hogy tanúságot tegyek neki Isten utolsó napokbeli munkájáról. Néhányan a hetedik vagy nyolcadik emeleten laktak, és én gyakran mentem öntözni és támogatni őket. Néhánynak jó emberi mivoltja volt, hajlandó volt keresni és kutatni az igaz utat, de a családtagjai beleavatkoztak, ezért többször is elmentem beszélgetni velük, amíg el nem fogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. Akkoriban sok embernek terjesztettem az evangéliumot. Idővel ismertté váltam az evangélium hirdetéséről, és gonosz emberek feljelentettek, ezért a vezető úgy intézte, hogy vendéglátási kötelességet végezzek. Aktívan kértem, hogy vállalhassak más kötelességeket, mert azt gondoltam, hogy ha több jótettet cselekszem, Isten vigyázni fog rám, meg fog óvni, és nagyobb reményem lesz az üdvösségre.

2019 májusában kezdtem teljesen elgyengülni, és az ízületeim újra fájni kezdtek. A lábam ízületeinek fájdalma különösen erős volt, és az egyetlen lehetőségem az volt, hogy mankóval, fogcsikorgatva, lépésről lépésre haladtam előre. A fájdalomtól erősen izzadtam. Mikor álltam, nem tudtam leülni, és miután küzdelmesen leültem, nem tudtam felállni. Az egész testem fájt, még fekve is. A vérnyomásom meghaladta a 200 higanymillimétert, és a vércukorszintem is magas volt, még a gyógyszeres kezelés sem tudta kordában tartani. Pánik töltött el. Féltem, hogy visszatér az ízületi gyulladásom. Miután elmentem a kórházba kivizsgálásra, kiderült, hogy a tüneteket valóban az ízületi gyulladás okozza. A szívem megállt egy pillanatra, és erre gondoltam: „Azt szokták mondani, hogy »betegség vagy nem, ha visszajön, rosszabb lesz, mint amikor elkezdődött«. Vajon ezúttal teljesen lebénulok? Még ha túl is élném, ha lebénulva feküdnék az ágyban, akkor is tehetetlen leszek. Hogyan fogom végezni a kötelességeimet? A sok év alatt, amíg hittem Istenben, annyi mindent feláldoztam! Csak meg kell nézni, hogyan terjesztettem az evangéliumot. A fájdalom ellenére továbbra is együttműködtem, és sikerült sok embernek hirdetnem az evangéliumot. Miután gonosz emberek feljelentettek az evangélium terjesztése miatt, vendéglátónak osztottak be, és azt a kötelességet is teljes erőmből végeztem. Hogy jöhetett vissza a betegségem?” Arra gondoltam, hogy az ebben a betegségben szenvedő több ismerősöm is meghalt, és hogy én lehetek a következő. Minél többet gondolkodtam ezen, annál csüggedtebb lettem. Nem tudtam összeszedni a gondolataimat, miközben Isten szavait olvastam az áhítatok alatt, és nem volt kedvem imádkozni. Kábultan töltöttem a napjaimat, mintha egy mélyhűtőbe zuhanva a szívem megfagyott volna. Csak szerettem volna több időt tölteni pihenéssel és az egészségem visszaszerzésével, hogy csökkentsem a fájdalmat a testemben. Később hallottam, hogy egy szomszéd, aki ugyanebben a betegségben szenvedett, meghalt, amitől még jobban félni kezdtem, és erre gondoltam: „Lehet, hogy egy nap én is úgy fogok meghalni, mint a szomszédom. Ha most meghalok, vajon hiábavaló volt-e az a sok szenvedés és áldozat, amit az évek során a kötelességeimért vállaltam? Nemcsak hogy nem menekülök meg, még a munkavégzésre és túlélésre is elveszítem minden megmaradt lehetőségemet.” Amikor csak a betegségemre gondoltam, képtelen voltam enni vagy aludni. A bánat, a szorongás és az aggodalom állapotában éltem, és belül igazán gyötrődtem. Istenhez imádkoztam: „Istenem, az egészségem egyre rosszabb, és állandóan nyugtalan érzelmi állapotban élek. Tudom, hogy ez helytelen, de nem tudom, hogyan oldjam fel, és bár tudom, hogy ezt a szenvedést Te engeded meg, egyszerűen nem tudom alávetni magam. Istenem, kérlek, vezess engem, hogy alávessem magam ebben a helyzetben, és tanuljak belőle!”

Emlékszem, hogy ezt olvastam Isten szavaiból: „Amikor az emberek nem képesek átlátni, megérteni és elfogadni az Isten által elrendezett körülményeket és az Ő szuverenitását, vagy alávetni magukat ezeknek, és amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek a mindennapi életükben, vagy amikor ezek a nehézségek meghaladják azt, amit normális ember el tud viselni, akkor tudat alatt mindenféle aggodalmat és szorongást, sőt gyötrelmet éreznek. Nem tudják, hogy milyen lesz a holnap, vagy a holnapután, vagy hogy mi lesz néhány év múlva, vagy hogy milyen lesz a jövőjük, ezért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindenféle dolog miatt. Milyen kontextusban gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az emberek mindenféle dolog miatt? Amikor nem hisznek Isten szuverenitásában – azaz képtelenek hinni Isten szuverenitásában és átlátni azt. Még ha a saját szemükkel látnák is, akkor sem értenék meg, vagy nem hinnék el azt. Nem hiszik el, hogy Isten szuverén úr a sorsuk felett, nem hiszik el, hogy az életük Isten kezében van, ezért bizalmatlanság támad a szívükben Isten szuverenitásával és intézkedéseivel szemben, azután pedig hibáztatás merül fel, és képtelenek lesznek az alávetettségre” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Aztán vannak olyanok, akiknek rossz az egészségi állapotuk, gyenge az alkatuk és nincs energiájuk, akik gyakran betegeskednek kisebb-nagyobb kórok miatt, akik még a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgokat sem tudják elvégezni, akik nem tudnak úgy élni vagy mozogni, mint a normális emberek. Az ilyen emberek gyakran érzik magukat kényelmetlenül és rosszul a feladataik végzése közben; egyesek fizikailag gyengék, másoknak valódi betegségeik vannak, és természetesen vannak olyanok is, akiknek valamilyen ismert és lehetséges betegségük van. Az ilyen emberek, mivel ilyen gyakorlati fizikai nehézségeik vannak, gyakran süllyednek negatív érzelmekbe, és gyötrelmet, szorongást és aggodalmat éreznek. [...] A betegségben szenvedő emberek gyakran gondolják, hogy »Ó, én eltökélt vagyok, jól teljesítem a kötelességemet, de van ez a betegségem. Kérem Istent, hogy őrizzen meg a bajtól, és Isten oltalmával nem kell félnem. De vajon, ha kimerülök a kötelességeim teljesítése közben, nem fog-e kiújulni a betegségem? Mit fogok tenni, ha a betegségem tényleg kiújul? Ha kórházba kell mennem, hogy megműtsenek, nincs pénzem, hogy kifizessem, és ha nem veszek fel kölcsönt, hogy kifizessem a kezelésemet, vajon még rosszabb lesz az állapotom? És ha igen súlyossá válik, meg fogok halni? Normális halálnak tekinthető-e egy ilyen halál? Ha tényleg meghalok, Isten emlékezni fog-e az elvégzett kötelességeimre? Vajon úgy tekint majd rám, mint aki jót cselekedett? Üdvösségre jutok-e majd?« Olyanok is vannak, akik tudják, hogy betegek, vagyis tudják, hogy valamilyen valódi betegségük van, például gyomorbetegség, derék-és lábfájás, ízületi gyulladás, reuma vagy bőrbetegség, nőgyógyászati betegség, májbetegség, magas vérnyomás, szívbetegség és így tovább. Ők azt gondolják: »Ha továbbra is teljesítem a kötelességemet, vajon Isten háza kifizeti-e a betegségem kezelését? Ha a betegségem súlyosbodik, és az befolyásolja a kötelességem teljesítését, meggyógyít-e Isten? Mások meggyógyultak, miután hittek Istenben – akkor én is meggyógyulok? Meggyógyít-e engem Isten ugyanúgy, ahogy másokkal is kedvesen bánik? Ha hűségesen teljesítem a kötelességemet, Istennek meg kell gyógyítania engem, de mi van akkor, ha csak én kívánom, hogy Isten meggyógyítson, és Ő nem gyógyít meg?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, mélységes szorongás támad a szívükben. Annak ellenére, hogy soha nem hagyják abba a kötelességük teljesítését, és mindig megteszik, amit kell, állandóan a betegségükre, az egészségükre, a jövőjükre, az életükre és a halálukra gondolnak. Végül arra a következtetésre jutnak, hogy vágyakozva gondolkodnak: »Isten meggyógyít engem, Isten megőriz engem. Isten nem fog elhagyni, és Isten nem fogja tétlenül nézni, ha látja, hogy megbetegszem.« Az ilyen gondolatoknak semmi alapjuk sincs, sőt mondhatni, ezek egyfajta elképzelések. Ilyen elképzelésekkel és képzelgésekkel az emberek sosem lesznek képesek megoldani a gyakorlati nehézségeiket, és legbelül bizonytalanul gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az egészségük és a betegségeik miatt; fogalmuk sincs, hogy ki fog felelősséget vállalni ezekért a dolgokért, vagy hogy egyáltalán vállalja-e valaki a felelősséget” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Visszatekintve, kevesebb mint három hónappal azután, hogy hinni kezdtem Istenben, a súlyos ízületi gyulladásom majdnem meggyógyult, ezért aktívan terjesztettem az evangéliumot, végeztem a kötelességeimet, és további jótetteket akartam előkészíteni, azt gondolva, hogy Isten talán meglátja az áldozataimat, és teljesen meggyógyítja a betegségemet. Amikor a betegségem visszatért, és egyre súlyosabbá vált, annyira, hogy már szinte képtelen voltam gondoskodni magamról, az Istenhez való imádkozás nem javított az egészségi állapotomon, ezért kételkedni kezdtem Isten szuverenitásában, aggódtam, hogy lebénulok, és képtelen leszek gondoskodni magamról, és hogy képtelen leszek elviselni a fizikai szenvedést. Ha újra hormongyógyszert szednék, és a számos egyéb betegségem visszatérne, akkor még ha az ízületi gyulladásba nem is, a többi betegségembe biztos belehalnék. Ha meghalnék, nem lenne esélyem az üdvösségre, de még arra sem, hogy munkát végezzek és túléljek. Még azt is megbántam, hogy annyit szenvedtem és annyi áldozatot hoztam a kötelességeimben. Amikor betegséggel szembesültem, nem fogadtam el Istentől, és nem kerestem Isten szándékát. Ehelyett félreértettem Istent, és panaszkodtam Rá. A kötelességeimhez való hozzáállásom szintén közömbös volt. Mivel aggódtam, hogy a több kötelességvégzés még nagyobb fizikai kimerültséget jelentene, hogy az állapotom romlana, és hogy hamarabb meghalnék, nem akartam végezni a kötelességeimet, a szorongás és aggodalom állapotában éltem, várva a halált. Isten szavaiból végre megértettem, hogy a betegségem visszatérését Isten engedte meg, de én nem ismertem el Isten szuverenitását, félreértettem Őt, és panaszkodtam Rá. A szívem tele volt panaszokkal, és csak lázadást és ellenállást fedtem fel. Nagyon veszélyes volt az állapotom! Ezt felismerve megijedtem, ezért imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy vezessen az igazság keresésében, hogy feloldjam a negatív érzelmeimet.

Később olvastam Isten szavainak egy szakaszát, és a nézőpontom némileg megváltozott. Isten azt mondja: „Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző tervektől, ítéletektől és számításoktól is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni értékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni értékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor a betegség jelentkezik, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan úszhatod meg vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan zárhatod ki” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az engem ért betegségek mögött Isten szándéka van, és az a célja ezekkel, hogy tanuljak belőlük, elgondolkodjak a téves nézeteimen, a romlott beállítottságomon, és az Istenben való hitem túlzó vágyain, és felismerjem azokat. Elgondolkodtam azon, hogy évekig azért végeztem a kötelességem, és vállaltam áldozatot, hogy Isten meggyógyítsa a betegségemet. Amikor a fájdalom enyhült, hálás voltam Istennek, dicsértem Őt, és hajlandó voltam több kötelességet végezni és több jótettet előkészíteni, de amikor a fájdalom visszatért és súlyosbodott, félreértettem Istent, és panaszkodtam Rá, miközben azt gondoltam, hogy mivel végeztem a kötelességeket, természetesen az a helyes, ha Isten megyógyít. Így amikor a betegségem visszatért, és a vágyaim nem teljesültek, már nem akartam a teljesíteni a kötelességeimet. Amikor vonakodva bár, de végeztem a kötelességeimet, még akkor sem akartam erőfeszítést tenni vagy áldozatot hozni érte. Hogy jelenthetné ez, hogy volt lelkiismeretem vagy józan eszem? Amikor ez a betegség rám tört, Isten szándéka az volt, hogy megtisztítsa a hitemben lévő hamisságot, és megváltoztassa a törekvésről alkotott téves nézeteimet, hogy alá tudjam vetni magam Istennek, és az igazság keresésének útját tudjam járni. Mégsem törekedtem az igazságra, és amikor a betegséggel szembesültem, nem kerestem Isten szándékát. Ehelyett mindig ellenálló és dacos voltam, azt akartam, hogy Isten gyorsan megszüntesse a fájdalmamat. Amikor ez nem történt meg, a szorongás, az aggodalom és a félelem állapotába kerültem, és szembefordultam Istennel, elveszítve az esélyt, hogy elnyerjem az igazságot. Ha változtatás nélkül így folytatnám, az életem nem fejlődne, a romlott beállítottságom nem változna, és az üdvösség reménye még távolabb kerülne tőlem. Minél többet értettem meg, annál inkább úgy éreztem, hogy az Istenben való hit nem szólhat arról, hogy követelésekkel fordulunk Hozzá. Láttam, hogy mennyire észszerűtlen voltam. Gyorsan így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Nem törekszem az igazságra, nem értem a Te munkádat, és nem vetem magam alá a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek. Túlságosan lázadó vagyok! Istenem, kérlek, vezess engem, hogy megértsem magamat!”

Később Isten szavainak egy szakaszát olvastam: „Mielőtt a kötelességük végzése mellett döntenének, a szívük mélyén az antikrisztusokban buzognak az elvárások a kilátásaik, az áldások elnyerése, a jó rendeltetési hely, sőt, még egy korona tekintetében is, és maximális önbizalmuk van azt illetően, hogy elérik ezeket a dolgokat. Ilyen szándékokkal és törekvésekkel jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Akkor vajon a kötelességük végzésében benne van az Isten által megkövetelt őszinteség, hamisítatlan hit és hűség? Ezen a ponton még nem látható a hamisítatlan hűségük, hitük, avagy őszinteségük, mivel a kötelessége végzése előtt mindenki teljességgel ügyletekben gondolkodik, mindenki érdekektől hajtva dönt a kötelessége végzéséről, valamint túláradó ambícióihoz társuló előfeltételei és vágyai alapján. Mi az antikrisztusok szándéka a kötelességük végzésével? Az, hogy alkut kössenek, hogy csereberéljenek. Elmondható, hogy ezekhez a feltételekhez kötik a kötelesség végzését: »Ha végzem a kötelességemet, akkor áldásokat kell nyernem, és jó rendeltetési helyet kell kapnom. El kell nyernem mindazon áldásokat és előnyöket, amelyekről isten azt mondta, hogy elő lettek készítve az emberiség számára. Ha nem tudom elnyerni ezeket, akkor nem fogom végezni ezt a kötelességet.« Ilyen szándékokkal, ambíciókkal és vágyakkal jönnek Isten házába, hogy végezzék a kötelességüket. Némileg őszintének tűnnek, és persze ami az új hívőket illeti, akik épp csak elkezdik végezni a kötelességüket, náluk ez lelkesedésnek is nevezhető. Azonban ebben nincs hamisítatlan hit vagy hűség, csupán bizonyos fokú lelkesedés. Ez nem nevezhető őszinteségnek. Ebből a hozzáállásból ítélve, amelyet az antikrisztusok tanúsítanak a kötelességük végzését illetően, ez teljességgel ügylet alapú, és tele van olyan előnyökre irányuló vágyakkal, amilyen az áldások elnyerése, a mennyek országába való belépés, a korona elnyerése, valamint a jutalmakban részesülés. Kívülről tehát úgy tűnik, hogy mielőtt kiközösítik, sok antikrisztus végzi a kötelességét, és egy átlagembernél még több mindenről le is mondott és többet is szenvedett. Az, amit áldoznak, és az ár, amelyet fizetnek, egy szinten van Pállal, és nem is sürgölődnek kevesebbet Pálnál. Olyasmi ez, amit mindenki lát. A viselkedésüket, valamint a szenvedésre és az ár megfizetésére való hajlandóságukat tekintve nem szabadna, hogy ne kapjanak semmit. Isten azonban nem a külsődleges viselkedése alapján tekint egy emberre, hanem a lényege, a beállítottsága, az általa feltártak, valamint minden egyes általa tett dolog természete és lényege alapján. Amikor emberek ítélnek meg másokat és bánnak velük, kizárólag a külsődleges viselkedésük, valamint az alapján határozzák meg, hogy ki az illető, hogy mennyit szenved és milyen árat fizet – ez pedig súlyos hiba” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Láttam, hogy Isten leleplezte az antikrisztusokat, akik áldásokért és koronákért végzik a kötelességeiket, hogy áldozataik mind azért történnek, hogy alkudozzanak Istennel a menny királyságába való belépés áldásaiért, és hogy az ilyen kötelességvégzés egyáltalán nem hűséges vagy őszinte. Ha nem kapnak áldást, akkor nagyon panaszkodnak, még vitatkoznak is Vele, és megpróbálnak bosszút állni. Összehasonlítottam a saját viselkedésemet ezzel, és láttam, hogy ugyanaz, mint egy antikrisztusé. Először, amikor láttam, hogy miután hinni kezdtem Istenben, a krónikus ízületi gyulladásom meggyógyult, eltöltött a hála Isten iránt, és azzal a gondolkodásmóddal, hogy Isten meggyógyít, és aztán képes leszek egy jó rendeltetési helyet biztosítani magamnak, aktívan terjesztettem az evangéliumot és végeztem a kötelességeimet. Tekintet nélkül arra, hogy fújt vagy esett, hőség vagy hideg volt, fáradhatatlanul dolgoztam, hogy jótetteket készítsek elő az evangélium terjesztésével, és még ha a rokonok, barátok és kollégák gúnyoltak és rágalmaztak is, nem hátráltam meg. Amikor azonban a betegségem visszatért, és amikor láttam, hogy mások, akik ugyanebben a betegségben szenvedtek, meghaltak, panaszkodtam, hogy Isten nem óv meg engem, és már a kötelességeimet sem akartam végezni, mert attól féltem, hogy ha még több gondot vállalok magamra, az súlyosbíthatja a betegségemet, és siettetné a halálomat. A tények feltárása által rájöttem, hogy csak azért hittem Istenben, és azért végeztem a kötelességem, hogy alkudozzak Istennel, és hogy azért hoztam áldozatokat, hogy Isten meggyógyítson engem, és hogy jó sorsot és rendeltetési helyet érjek el. Amikor az áldás utáni vágyam szertefoszlott, nem voltam hajlandó még egy kicsivel több feladatot sem végezni, félve attól, hogy a testi érdekeim veszteséget szenvednek el. Egyáltalán nem volt bennem hűség vagy őszinteség Isten iránt. Azt mondtam, hogy jól fogom végezni a kötelességeimet, és meghálálom Isten szeretetét, de az igazság az volt, hogy be akartam csapni Istent, és megpróbáltam a kötelességeimet a jövőbeli áldásokért való alkudozásra használni. Igazán önző, aljas és csalárd voltam! A sátáni törvényhez tartottam magam: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és mindent csak magamért tettem, nem voltam hajlandó a kisujjamat sem mozdítani, ha nem volt hasznom belőle. Miután elkezdtem hinni Istenben, még mindig minden tettem célja az áldások és előnyök megszerzése volt. Kapzsi és önző voltam, és ha nem tudtam hasznot húzni, akkor Isten ellen fordultam, hogy bosszút álljak. Nem volt istenfélő szívem, és valóban nem volt emberi mivoltom sem!

Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Neked tudnod kell, milyen emberekre vágyom; azok, akik tisztátalanok, nem léphetnek be a királyságba, azok, akik tisztátalanok, nem szennyezhetik be a szent földet. Még ha sok munkát végeztél is, és dolgoztál sok éven át, végül, ha még mindig sajnálatosan mocskos vagy, akkor a Mennyország törvénye nem tűri majd, hogy be kívánsz lépni az Én királyságomba! A világ megalapításától kezdve egészen a mai napig soha nem kínáltam könnyű bejutást a királyságomba azoknak, akik igyekeztek behízelegni magukat Nekem. Ez egy mennyei szabály, és ezt senki sem szegheti meg!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember). Isten szavaiból megértettem, hogy csak azok léphetnek be Isten királyságába, akik elnyerik az igazságot, és megváltozott a beállítottságuk. Isten a becsületes embereket szereti. A becsületes emberek szeretik az igazságot, és alkudozás vagy követelődzés nélkül végzik a kötelességüket. Ők komolyan tudják végezni a teremtett lény kötelességét, és az ilyen emberek azok, akiket Isten meg akar menteni. Azok azonban, akik hisznek Istenben, de nem törekednek az igazságra, és csak áldásokért alkudoznak Istennel, ők panaszkodnak Istenre, és ellenállnak Neki, amint a vágyaik meghiúsulnak. Az ilyen embereket, függetlenül attól, hogy mennyit szorgoskodnak vagy szenvednek, Isten mégis kiiktatja. Ezt Isten igazságos és szent lényege határozza meg. Kötelességeimben és Istenbe vetett hitemben megpróbáltam alkudozni Istennel, Istent kincsesbányaként kezelve, és orvosként, aki meggyógyítja a betegségemet. Amikor a vágyaim nem teljesültek, Isten ellen kiáltottam, és ellenálltam Neki. Igazán szégyentelen voltam! Isten a Teremtő, én pedig egy teremtett lény vagyok. A kötelességem végzése az én felelősségem és kötelességem. Ha ilyen észszerűtlenül követelek Istentől, és ilyen szándékkal végzem a kötelességeimet, hogyan ne gyűlölne engem és ne undorodna tőlem Isten? Pálra gondoltam. Kezdettől fogva csak azért dolgozott, és áldozta fel magát, hogy elnyerje az igazságosság koronáját. Beutazta Európa nagy részét, hogy terjessze az evangéliumot, sok fájdalmat élt át, és rengeteg munkát végzett. De mindezt nem azért tette, hogy meghálálja Isten szeretetét, vagy hogy végezze a teremtett lény kötelességét, hanem hogy áldásokat és jutalmakat szerezzen magának, és végül ezeket a szavakat mondhassa: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Pál áldozatai és áldozatvállalásai nem voltak őszinték vagy alávetettek. Csak azért tette azokat, hogy alkudozzon Istennel, hogy becsapja és kihasználja Őt. Végül megsértette Isten természetét, és pokolra került. Hitemben mindig azt akartam, hogy Isten meggyógyítsa a betegségemet, hogy kielégítse önző vágyaimat, és Pálhoz hasonlóan én is mindig áldásokat akartam kapni Istentől. Ha nem hoznám ezt helyre, a végső sorsom ugyanaz a büntetés lenne, mint Pálé. Ilyen aljas szándékkal végeztem a kötelességemet, és mégis Isten jóváhagyását akartam. Mennyire elvakult voltam! Amikor rájöttem erre, szégyent, zavart és bűntudatot éreztem. Arra gondoltam, hogy Isten kétszer is testet öltött a Földön, mindenféle emberi megpróbáltatást elszenvedett, hogy megmentsen minket, romlott embereket, annyi szót szólt, személyesen vezetett és öntözött minket a homályban, soha nem kért tőlünk semmit, és nem is követelt tőlünk semmit. Olyan sok Isten által nyújtott igazságot élveztem, és a kötelességvégzés az, amit nekem mint teremtett lénynek tennem kell, mégis alkudozni akartam Istennel, és követeléseket támasztottam Vele szemben. Valóban elvetemült voltam! Arra gondoltam, hogy nekem a halál küszöbén megadatott a lehetőség, hogy meghalljam Isten hangját, visszatérjek az Ő házába, egyem és igyam Isten szavait, és élvezzem az élet ellátását, hogy Isten kigyógyított a betegségből, és megengedte, hogy mostanáig éljek. Mindez Isten gondviselése és oltalma volt. Minden, amit Isten értem tett, az az Ő szeretete és megmentése volt. Az, hogy képes voltam némi kötelességet végezni, Isten kegyelme volt, és az, amit tennem kellett. De nem tudtam hálásnak lenni, helyette ezeket tőkeként használtam arra, hogy alkudozzak Istennel, és állandóan követeléseket támasszak Istennel szemben. Valóban hiányzott belőlem a lelkiismeret és az emberi mivolt, és oly sokkal tartoztam Istennek! Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább megbántam, és szívemben imádkoztam Istenhez, megfogadva, hogy ezentúl nem az áldások megszerzéséért fogok élni, hogy az igazságra fogok törekedni, alá fogom vetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és megfelelően fogom végezni a kötelességemet.

Ezután többet olvastam Isten szavaiból, és megértettem, hogyan kell helyesen kezelni a betegséget és a halált. Isten e szavait olvastam: „Az, hogy valaki megbetegszik-e, hogy milyen súlyos betegség éri el, és milyen lesz az egészsége az élet egyes szakaszaiban, nem változtatható meg az ember akaratával, mindezeket Isten eleve elrendelte. [...] Tehát az, hogy milyen betegség sújtja majd az emberek testét, hogy mikor vagy milyen korban, és milyen lesz az egészségük, mind olyan dolgok, amelyeket Isten rendezett el, az emberek nem dönthetik el ezeket önmaguk számára; ahogyan azt sem döntheti el valaki, hogy mikor születik meg. Tehát nem ostobaság-e, ha gyötrődsz, szorongsz és aggódsz olyan dolgok miatt, amiket nem tudsz te magad eldönteni? (De igen.) Az embereknek hozzá kell látniuk, hogy eloszlassák azokat a dolgokat, amelyeket maguk el tudnak oszlatni, azokban a dolgokban pedig, amelyeket nem tudnak megtenni, várniuk kell Istenre; az embereknek csendben alá kell vetniük magukat, és kérniük kell Istent, hogy oltalmazza őket – ilyen gondolkodásmódjuk kell, hogy legyen. Amikor a betegség valóban lesújt, és a halál tényleg közel van, akkor az embernek alá kell vetnie magát, és nem szabad panaszkodnia vagy lázadnia Isten ellen, vagy nem szabad olyan dolgokat mondania, amelyek Istent káromolják, vagy amelyek támadják Őt. Az embernek ehelyett teremtett lényként kell helyt állnia, meg kell tapasztalnia és értékelnie kell mindazt, ami Istentől származik – nem szabad próbálkoznia azzal, hogy maga válassza ki a dolgokat. Ez egy különleges élmény kell, hogy legyen, ami gazdagítja az életedet, és ez nem feltétlenül rossz dolog, ugye? Ezért, amikor betegségről van szó, az embereknek először megoldást kell találniuk a betegség eredetével kapcsolatos téves gondolataikra és nézeteikre, akkor nem fognak aggódni emiatt; továbbá az embereknek nincs joguk az ismert vagy ismeretlen dolgok irányítására, és nem is képesek irányítani azokat, mivel mindezek Isten szuverenitása alatt állnak. Az emberek hozzáállása és gyakorlási alapelve a várakozás és az alávetettség kell, hogy legyen. A megértéstől a gyakorlásig mindent az igazságalapelvekkel összhangban kell tenni – ez az igazságra való törekvés” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). „Ha valaki könyörögne a halálért, nem biztos, hogy meghalna; ha könyörögne az életért, nem biztos, hogy élne. Mindez Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt áll, és mindez Isten hatalma, Isten igazságos természete, Isten szuverenitása és intézkedései alapján változik és dől el. Ezért, mondjuk, ha súlyos betegség ér, egy végzetesnek tűnő súlyos betegség, nem fogsz feltétlenül meghalni – ki dönti el, hogy meghalsz-e vagy sem? (Isten.) Isten dönti el. És mivel Isten dönti el, és az emberek nem dönthetnek ilyesmiről, miért szoronganak és gyötrődnek az emberek? Olyan ez, mint az, hogy kik a szüleid, és mikor és hol születtél – ezeket a dolgokat sem választhatod meg. A legbölcsebb döntés ezekben a kérdésekben az, ha hagyjuk, hogy a dolgok a maguk természetes útját járják, ha alávetjük magunkat, és nem választunk, ha nem áldozunk erre a kérdésre semmilyen gondolatot vagy energiát, és nem gyötrődünk, szorongunk vagy aggódunk emiatt. Mivel az emberek nem képesek maguk választani, ezért ostobaság és bölcstelenség ennyi energiát és gondolatot fordítani erre a kérdésre” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavain elmélkedve hirtelen megvilágosodást éreztem a szívemben. Az, hogy mikor leszek beteg, a betegségem súlyossága, és az, hogy mikor halok meg, mindezt Isten vezénylése tartalmazza. Nem kerülhetem el a halált azzal, hogy félek tőle, és nem is halhatok meg pusztán azáltal, hogy meg akarok halni. A súlyos betegségemet, bénulásomat vagy halálomat mind Isten engedélyezi, és nincs jogom panaszkodni vagy követelődzni Istennél. Arra gondoltam, hogy amikor Jób betegséggel és csapásokkal szembesült, nem panaszkodott Isten ellen, és nem vesztette el a hitét. Ehelyett szíve mélyéből dicsérte Isten igazságosságát, így szólva: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Nekem, aki élveztem Isten oly sok szavának öntözését és ellátását, nem szabad követelnem Istentől semmit, amikor betegséggel nézek szembe. Akár elveszi Isten a betegségemet, akár hagyja, hogy örökre velem maradjon, mindez Isten jóakaratának része, és nem szabad panaszkodnom vagy követelődznöm. Még ha egy nap meg is bénulok, vagy a halállal nézek szembe, akkor is alávetem magam a Teremtő elrendezéseinek. Amit akkor tennem kellett, az az, hogy helyesen nézzek szembe a betegséggel és a halállal, elengedjem a szorongást, a félelmet és az aggodalmat, és mindent Istenre bízzak. Újra elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt húsz évben azok közül, akiknek ugyanaz a betegségük volt, mint nekem, függetlenül attól, hogy mennyi idősek, hogy korán vagy későn betegedtek meg, sokan meghaltak. Ha nem lett volna Isten oltalma, ma már nem élnék. Az a tény, hogy jelenleg élek, és élvezem Isten sok szavának öntözését, már ez Isten kegyelme. Amikor megértettem ezeket a dolgokat, többé nem féltem attól, hogy mikor halok meg, és hajlandóvá váltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ezután mindennap Isten szavainak evésére és ivására, az Isten szavain való elmélkedésre, tapasztalati cikkek írására összpontosítottam, és a betegségem súlyosságától függetlenül a szokásos módon imádkoztam, ettem és ittam Isten szavait, részt vettem az összejöveteleken, és végeztem a kötelességeimet. Néha, amikor a betegség súlyosan kiújult, imádkoztam Istenhez, közel húzódtam Hozzá, és kértem, hogy tartsa meg a szívemet alávetettségben. Ugyanakkor folyamatosan gondolkodtam a bennem lévő tisztátalan szándékokon, és felismertem azokat, és azonnal kerestem az igazságot, hogy feloldjam azokat. Azáltal, hogy így gyakoroltam, szorosabbá vált a kapcsolatom Istennel, és úgy éreztem, hogy ez a betegség nagyszerű oltalom számomra. Később, anélkül, hogy észrevettem volna, a fájdalom az egész testemben enyhült, a vérnyomásom és a vércukorszintem is normalizálódott. Tudtam, hogy ez Isten irgalma és oltalma volt számomra, és szívemben hálát adtam Istennek, és dicsértem Őt!

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Mondd csak, a milliárdnyi ember közül szerte a világon ki az, aki olyan áldott, hogy Isten ennyi szavát hallja, az élet annyi igazságát megérti, és ennyi misztériumot megért? Ki az közülük, aki személyesen részesülhet Isten vezetésében, Isten ellátásában, gondoskodásában és védelmében? Ki ilyen áldott? Nagyon kevesen. Ezért számotokra, akik kevesen, ma Isten házában élhettek, akik megkapjátok az Ő üdvösségét, és az Ő ellátását, mindez akkor is megéri, ha most azonnal meghalnátok. Annyira áldottak vagytok, nem igaz? (Igen.) Ebből a szemszögből nézve, az embereknek nem kellene megrettenniük a halál kérdésétől, és az nem is kellene, hogy korlátozza őket. Még ha nem is élveztétek a világ dicsőségét és gazdagságát, de részesültetek a Teremtő szánalmában, és hallottátok Isten oly sok szavát – nem áldott dolog ez? (De igen.) Nem számít, hány évet élsz ebben az életben, minden megérte, és nem bánod meg, mert állandóan tetted a kötelességedet Isten munkájában, megértetted az igazságot, megértetted az élet rejtélyeit, és megértetted az utat és a célokat, amelyekre az életben törekedned kell – oly sokat nyertél! Értékes életet éltél!” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavainak olvasása után könnyekig meghatódtam. Szerencsés voltam, hogy Isten irányítási tervének utolsó korszakában meghallottam Isten hangját, Isten gondviselése és oltalma alatt élek, élvezem az Ő oly sok szavának ellátását és öntözését, és megértem az igazság oly sok misztériumát, olyan áldásokat élvezve, amelyeket a történelem során az emberek nem tapasztaltak. Még ha most meg is halnék, megérné. Mivel még élek, meg kell becsülnöm minden egyes napot, ami még hátravan, és szorgalmasan kell végeznem a kötelességeimet. A fájdalmam napról napra enyhül, a lábam ízületeinek duzzanata jelentősen csökkent, a jobb bokaízületem lényegében visszatért a normális állapotába, és az egész testem fájdalma is enyhült. A testvérek az mondják, hogy visszatért az arcszínem, ragyogok az egészségtől, és mintha más emberré váltam volna. Nagyon örülök, és a szívemben folyamatosan hálát adok Istennek az Ő szeretetéért és megmentéséért!

A betegség feltárása révén végre rájöttem, hogy az Istenben való hitemmel kapcsolatos nézeteim helytelenek, hogy nem teljesítem a teremtett lényként rám háruló felelősségeket és kötelezettségeket, hanem inkább áldásokat keresek, és a kötelességeimet arra használom, hogy alkudozzak Istennel, ezáltal elvesztve egy normális ember lelkiismeretét és józan eszét. Mára némi megértést szereztem a romlott beállítottságomról, és van némi változás a törekvéssel kapcsolatos téves nézeteimben. Ezek Isten szavainak eredményei, sőt, ezek Isten szeretetének eredményei. Hála Istennek az Ő megmentéséért!