Egy ideig a vendéglátó háznál kellett rejtőzködnöm a kötelességeimet végezni, hogy elkerüljem a Kínai Kommunista Párt általi üldözést. Egy nap, miután a felügyelő visszajött egy megbeszélésről, közösséget vállalt néhány igazságalapelvről az emberek felismerésével kapcsolatban. Nem tehettem róla, de irigységet éreztem a szívemben, azt gondolva: „Mégiscsak jobb, ha az ember ki tud menni a házból kötelességeket végezni. Az ember több összejövetelen vehet részt, több igazságot nyerhet, és gyorsabban beléphet az igazságba, ellentétben velem, aki egész nap szövegalapú kötelességet végzek anélkül, hogy kimennék. Az aktuális feladataimon kívül nap mint nap csak a vendéglátó házaspárral és a kutyájukkal érintkezem. A társasági köröm olyan kicsi, hogy alig találkozom valakivel. Még olyan helyzet sincs, ahol felfedhetném a romlottságomat. Hogyan ismerhetem meg magam? Hogyan nyerhetek több igazságot?” Akkor ezt gondoltam: „Isten az emberek sorsát az alapján határozza meg, hogy rendelkeznek-e az igazsággal. Ha végül nem nyerem el az igazságot, és a beállítottságom nem változik, még megmenthető leszek?” Amikor erre gondoltam, már nem akartam a szövegalapú kötelességemet végezni. Azt akartam kérni a felügyelőtől, hogy jelöljön ki nekem olyan kötelességet, ami több interakcióval és több összejövetellel jár. Utána úgy éreztem, hogy ez nem volt észszerű. Az embereknek kijelölt kötelességek a képességeik és erősségeik átfogó felmérésén alapultak. Azzal, hogy válogattam a kötelességek között, nem voltam engedelmes. Bámultam a számítógépet, hol így, hol úgy gondolkodva, képtelen voltam megnyugtatni a szívemet.

Másnap délután, amikor láttam, hogy a felügyelő elmegy egy másik megbeszélésre, különösen irigykedtem, azt gondolva: „Nagyszerű dolog felügyelőnek lenni. Nemcsak hogy gyakran találkoznak a vezetőkkel, és sok igazságot megértenek, hanem gyakorolják a problémák igazsággal való megoldását is különböző csoportokban. Minden nap szereznek némi nyereséget, és az életük olyan gyorsan fejlődik! Engem a kötelességem a házon belül tart, ami biztonságos, de kevesebb összejövetellel hogyan nyerhetek igazságokat?” Önkéntelenül is panaszkodtam, és nem akartam folytatni ezt a kötelességet. De aztán arra gondoltam, amit a felügyelő mondott, hogy milyen nehéz szövegalapú munkatársakat találni. Ha azt mondanám, hogy nem akarom ezt a kötelességet végezni, nem okoznék gondot a gyülekezetnek? Nem tehettem mást, mint hogy kitartok mellette. Bár továbbra is dolgoztam, nem éreztem teherérzetet a szívemben. A következő két napban a számítógépem folyton lefagyott, és ezért, valamint a kötelességeim iránti elkötelezettség hiánya miatt, a munka késett. A felügyelő emlékeztetett, hogy ne csak külső okokat keressek, hanem gondolkodjak el a saját állapotomon. Így megosztottam a felügyelővel, amit nemrégiben felfedtem. A felügyelő megkérdezte: „Kerested-e az igazságot, hogy megoldd az állapotodat? Nem keresed az igazságot, hogy megoldd a felfedett romlottságodat. Nem tanulod meg a leckéket, amelyek ott vannak az orrod előtt. Gondolod, hogy a kötelességed megváltoztatása segít megtanulni őket?” A felügyelő szavait hallván szóhoz sem jutottam. Amit mondott, valóban helyes volt. Az aktuális ügyekből való tanulásra kell összpontosítanom, és keresnem kell az igazságot a romlottságom megoldására.

Később Isten ezen szavait olvastam: „Isten igéjében találhatók az igazságok, amelyeket az embernek birtokolnia kell, azok a dolgok, amelyek a leghasznosabbak és leginkább segítik az emberiséget, a frissítő és éltető szer, amire a testeteknek szüksége van, olyan dolgok, amik segítenek az embernek helyreállítani normális emberi mivoltát, és az igazságok, amelyekkel az embernek rendelkeznie kellene. Minél többet gyakoroljátok Isten igéjét, annál gyorsabban fog kivirágozni az életetek, és annál világosabbá válik az igazság. Ahogy növekszik az érettségetek, egyre tisztábban fogjátok látni a szellemi birodalom dolgait, és annál több erőtök lesz a Sátán feletti győzelemhez. Sok olyan igazság, amit nem értetek, világossá fog válni, ha gyakoroljátok Isten igéjét. A legtöbb ember megelégszik azzal, hogy pusztán megérti Isten igéjének szövegét, és inkább összpontosít arra, hogy felvértezze magát doktrínákkal, mintsem arra, hogy elmélyítse tapasztalatait a gyakorlatban, de vajon nem a farizeusok útja ez? Elnyerheti-e számukra a valóságot az a mondat, hogy »Isten igéje élet«, ha ezt teszik? Az ember élete nem növekedhet pusztán Isten igéjének olvasása által, hanem csak akkor, ha Isten igéjét a gyakorlatba ülteti. Ha az a meggyőződésed, hogy Isten igéjének megértése minden, ami az élethez és az érettséghez szükséges, akkor a megértésed hibás. Isten igéjének valódi megértése akkor következik be, amikor gyakorolod az igazságot, és meg kell értened, hogy »csak az igazság gyakorlása által lehet azt valaha is megérteni«. Ma, miután olvastad Isten igéjét, csupán azt mondhatod, hogy ismered Isten igéjét, de azt nem mondhatod, hogy megérted azt. Egyesek azt mondják, hogy az embernek előbb meg kell értenie az igazságot, mielőtt gyakorolhatná, de ez csak részben helyes, és biztosan nem teljesen pontos. Mielőtt ismersz egy igazságot, még nem tapasztaltad meg azt az igazságot. Az érzés, hogy megértesz valamit, amit egy prédikációban hallasz, nem valódi megértés – ez csak az igazság szó szerinti szavainak birtokbavétele, és nem ugyanaz, mint az abban foglalt valódi jelentés megértése. Az igazság felületes ismerete még nem jelenti azt, hogy valóban érted vagy tudod azt; az igazság valódi jelentése annak megtapasztalásából fakad. Ezért csak akkor értheted meg az igazságot, ha megtapasztalod, és csak akkor foghatod fel annak rejtett részeit. A tapasztalatod elmélyítése az egyetlen módja annak, hogy megragadd az összefüggéseket, és megértsd az igazság lényegét” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ha egyszer megértetted az igazságot, a gyakorlatba kell ültetned azt). Isten szavai megértették velem, hogy az igazság valódi megértése megköveteli, hogy gyakoroljuk azt, és belépjünk abba a való életben, és csak azok érthetik meg az igazság lényegét, akik a gyakorlásra összpontosítanak. Pusztán Isten szavainak olvasása vagy mások közösségvállalásának hallgatása által, anélkül, hogy a gyakorlásra vagy a belépésre összpontosítanánk, az ember csak doktrínákat érthet meg, de nem értheti meg valóban az igazságot. Eszembe jutott két vezető, akiket korábban ismertem. Hajnaltól alkonyatig dolgoztak, összejöveteleket tartottak, és mindenhol közösséget vállaltak a testvérekkel. Sokat olvasták Isten szavait, és számos összejövetelen vettek részt magasabb szintű vezetőkkel. Bár sok szót és doktrínát megértettek, nem összpontosítottak saját felfedett romlottságuk vizsgálatára, sem Isten szavainak gyakorlására. Az egyik vezető mindig magát magasztalta és magáról tett tanúságot, a testvéreket maga elé hozva, végül antikrisztussá vált. A másik vezető megszállottan vágyott a státuszra, és bárkit, aki nem vetette alá magát neki, vagy javaslatokat tett neki, meggyötört, végül számos gonosz tette miatt kizárták a gyülekezetből. Azonban néhány testvérnek olyan kötelességei voltak, amelyek nem helyezték őket reflektorfénybe, és korlátozott kapcsolatot jelentettek másokkal, de ők arra összpontosítottak, hogy elgondolkozzanak magukon, és megismerjék önmagukat Isten szavai szerint, és az életük idővel növekedett. Néhányan még tapasztalati tanúságtételcikkeket is írtak. Eszembe jutott Péter is a Kegyelem Korából. Sok prédikációt hallott az Úr Jézustól, de nem elégedett meg pusztán a hallgatásukkal. Gyakran elmélkedett az Úr szavain, és a mindennapi életben való gyakorlásukra összpontosított. Az igazság gyakorlása által megvilágosítást és vezetést kapott Istentől, és így fokozatosan tapasztalva az igazság az életévé vált, és elnyerte az Istennek való alávetettség, istenfélelem és istenszeretet valóságát. Hasonlóképpen, én is sokat hallottam Isten szavaiból, és sok prédikációt és közösségvállalást az életbe való belépésről, de mivel nem törekedtem az igazságra, és nem összpontosítottam arra, hogy elgondolkodjak magamon, amikor történt valami, és ritkán kerestem az igazságot cselekvés közben, a nyereségem minimális volt. Ebből láttam, hogy pusztán a doktrínákkal való felvérteződésre összpontosítani, bármennyit is ért meg az ember, nem jelenti azt, hogy megérti az igazságot. Arra gondoltam, hogy korábban gyakran olvastam az Istennek való alávetettség igazságáról, és megértettem, hogy minden körülmények között ragaszkodnom kell a kötelességemhez, és alá kell vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, de láttam, hogy amikor az Isten által teremtett környezet nem felelt meg az elképzeléseimnek, hiányzott belőlem az alávetettség valósága. Azt gondolva, hogy ez a kötelesség nincs összhangban a vágyaimmal, ellenállást éreztem iránta, és nem voltam hajlandó alávetni magam. Láttam, hogy bármennyi közösségvállalást is hallgattam meg, ez nem jelentette azt, hogy megértettem vagy elnyertem az igazságot. Amit megértettem, azok csak szavak és doktrínák voltak, és ha nem összpontosítanék az igazság gyakorlására, továbbra sem tudnám igazán elnyerni azt, és az életfelfogásom sem tudna megváltozni.

Tovább kerestem az állapotom alapján, és rábukkantam Isten szavainak egy szakaszára, amely így szól: „A romlott beállítottság nem változik meg egyik napról a másikra. Az embernek mindenben folyamatosan elmélkednie kell magáról, és meg kell vizsgálnia magát. Meg kell vizsgálnia a tetteit és a viselkedését Isten szavainak fényében, meg kell próbálnia megérteni önmagát, és rálelni az igazság gyakorlásának az ösvényére. Ily módon kezelhető a romlott beállítottság. Szükség van a mindennapi életben megmutatkozó romlott beállítottságokon való töprengésre és azok feltárására, elemzés és tisztánlátás gyakorlására az alapján, ahogy valaki az igazságot felfogja, és a fokozatos áttörésre, hogy képes legyen az igazság gyakorlására és összes cselekedetének az igazsághoz való igazítására. Ezen törekvés, gyakorlat és önismeret révén a romlottság e megnyilatkozásai kezdenek eltünedezni, és van remény rá, hogy végül átalakul az illető beállítottsága. Ez az ösvény. Az ember beállítottságának az átalakulása az élete fejlődésének a kérdése. Meg kell ragadni az igazságot és gyakorolni azt. Csak az igazság gyakorlásával kezelheti az ember a romlott beállítottság problémáját. Ha a romlott beállítottság továbbra is állandóan megmutatkozik, olyannyira, hogy minden tettben és szóban feltárul, akkor az azt jelenti, hogy nem alakult át az illető beállítottsága. Komolyan boncolgatni kell és fel kell tárni mindent, ami a romlott beállítottsághoz kapcsolódik. Az embernek keresnie kell az igazságot ahhoz, hogy felfedje és kezelje a romlott beállítottság kiváltó okait. Csak így oldható meg teljesen a romlott beállítottság problémája. Ha már rátaláltál erre az ösvényre, akkor van remény a beállítottságod átalakítására. Ezek a valós életre vonatkozó, nem üres dolgok. A kulcs abban rejlik, hogy az egyének szívvel-lélekkel, szorgalmasan az igazságvalóságoknak tudják-e adni magukat, és gyakorolni tudják-e az igazságot. Amennyiben képesek az igazság gyakorlására, fokozatosan elkezdhetik levetni a romlott beállítottságukat. Isten követelményei szerint tudnak viselkedni – más szóval a hivataluk szerint tudnak viselkedni. Megtalálva a helyüket, szilárdan megállva a szerepükben teremtett lényként, és olyan emberré válva, aki valóban hódol Istennek és aláveti magát Őneki, Isten el fogja ismerni őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai nagyon világossá tették, hogy az ember romlott beállítottságai mindennap feltárulnak. Minden ügyben és minden kimondott szóban lehetnek romlott beállítottságok, téves gondolatok és nézetek. Az embereknek keresniük kell az igazságot, hogy felismerjék és megoldják ezeket a problémákat. Végül, hogy valaki elnyerheti-e az igazságot és elérheti-e a beállítottság változását, attól függ, hogy az illető törekszik-e az igazságra és gyakorolja-e azt. Nem arról van szó, hogy minél több emberrel érintkezel, annál több romlottságot társz fel, vagy hogy ha nem mész ki és kevesebb emberrel érintkezel, kevesebb romlottságot társz fel. Ez az én saját elképzelésem és képzelgésem volt. Valójában még akkor is, ha valakinek olyan kötelessége van, amely kevés interakciót foglal magában másokkal, amíg terhet visel saját életbe való belépéséért, figyel a minden ügyben feltáruló nézőpontjaira és gondolataira, gondosan megvizsgálja őket, és időben keresi az igazságot, hogy megoldjon minden felfedezett romlottságot, elnyerheti az igazságot és megtapasztalhatja a változást. Magamra gondolva, bár jelenlegi kötelességem kevés interakciót foglalt magában másokkal, mégis sok romlottságot fedtem fel a munkámban. Néha, amikor sok volt a munka, és késő éjszakai fennmaradást igényelt, aggódtam a szemem túlerőltetése miatt egy kisebb szemprobléma következtében, attól félve, hogy ha a szemem cserbenhagy, nem tudom tovább végezni a kötelességemet és nem üdvözülhetek, így lazítottam, és késleltettem a munkát; Máskor felületes voltam a kötelességemben, nem ellenőriztem a munkám részleteit, ami újrafeldolgozást és késedelmeket eredményezett a munka előrehaladásában. Láttam, hogy nagyon hitvány a természetem. Eszembe jutott az is, hogy korábban, amikor olyan kötelességem volt, amely napi szintű találkozókat és megbeszéléseken való részvételt jelentett, bár sok romlottságot fedtem fel, a kötelességekkel való elfoglaltságot használtam kifogásként, hogy ne kelljen elgondolkodni magamon, ritkán kerestem az igazságot a romlottságom megoldására. Sok tapasztalaton mentem keresztül, és sok romlottságot fedtem fel, de nem nyertem sok igazságot. Most, a szövegalapú kötelességet végezve, nap mint nap csak a dolgok elvégzésére összpontosítottam, ritkán járultam Isten elé, hogy elgondolkozzam a romlottságomon. A kötelességemen kívül az elmém gyakran üres volt, vagy a testi élvezetekre, a családi ragaszkodásra, a hírnévre és a státuszra gondoltam – mind olyan dolgokra, amelyek nem kapcsolódnak az igazsághoz. Nem volt előrehaladás az életbe való belépésemben. Láttam, hogy az igazság elnyerése nem attól a kötelességtől függ, amit az ember végez. A kulcs az, hogy az illető az önmagán való elgondolkodásra összpontosít-e, és hogy komoly erőfeszítéseket tesz-e felfedett romlottsága megoldására. Ha nem keresi az igazságot, és nem gondolkodik el önmagán, akkor még ha felügyelővé is válik, nem nyeri el az igazságot, és nem üdvözülhet. Ezekkel a tényekkel szembesülve láttam, milyen abszurdak és tévesek voltak a nézeteim! Mivel nem értettem meg az igazságot, téves nézőpontokból szemléltem a dolgokat, mindig el akartam hagyni ezt a kötelességet, és nem akartam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Fél szívvel végeztem a kötelességemet is, és ha így folytattam volna, az csak késleltette volna a munkát, és Isten visszautasított volna. Felismertem, mennyire fontos helyes gondolatokkal és nézetekkel rendelkezni az igazságra való törekvés során! Ezt megértve már nem voltam válogatós a kötelességemet illetően, hanem hajlandó voltam megragadni a jelenlegi lehetőséget a kötelességem elvégzésére, szorosan figyelemmel kísérni a gondolataimat és nézeteimet, amikor történt valami, és időben keresni az igazságot a megoldásukra.

Elmélkedésem során rájöttem, hogy az, hogy képtelen voltam alávetni magam a jelenlegi kötelességem elvégzésének, nemcsak téves nézeteimnek volt köszönhető, hanem az áldások elnyerésére irányuló vágyamnak is. Azt gondoltam, hogy ezzel a kötelességgel kevesebb igazságot nyernék, ami azt jelentette, hogy az áldásokra való reményem csekély volt, ezért nem akartam ezt a kötelességet végezni. Láttam, hogy az Istenbe vetett hittel és a kötelességeim végzésével kapcsolatos szándékom helytelen volt. Isten ezen szavait olvastam: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavai leleplezték az állapotomat. Az Istenben való hitben, a dolgok elhagyásában, önmagam feláldozásában és a kemény munkában a célom kizárólag az áldások elnyerése volt. Ha nem kaphattam áldásokat, elvesztettem a motivációt a kötelességem elvégzésére, és minden iránt hiányzott belőlem a lelkesedés. Mióta elkezdtem hinni Istenben, mindig lelkes voltam a kötelességem végzését illetően, feladva a munkámat és a házasságomat, és hajlandó voltam szenvedni és áldozatot hozni a kötelességemben. Amikor ehhez a szövegalapú kötelességhez rendeltek, úgy gondoltam, hogy ez a kötelesség kevés külső összejövetelt és kevesebb lehetőséget jelent az igazság elnyerésére, ami akadályozná az üdvösségemet. Így azt akartam, hogy a felügyelő adjon nekem egy másik kötelességet, és panaszkodtam, hogy a nekem kijelölt kötelesség nem megfelelő. Kezdtem felületes lenni a kötelességem végzésében, lazítva és késleltetve a munkát. Láttam, hogy az áldozataimat és erőfeszítéseimet a kötelességeim végzésében az áldások iránti vágyam vezérelte. A hitemben csak a saját érdekeimet vettem figyelembe, a kötelességemet az áldások elnyerésének eszközeként kezelve. Ha egy kötelesség előnyösnek tűnt számomra az áldások elnyeréséhez, lelkesen végeztem; ha nem, akkor negatívvá váltam, és ellenállást éreztem iránta. Nem arra törekedtem, hogy alávessem magam Istennek és eleget tegyek Neki, és nem is végeztem a teremtett lény kötelességét Isten iránti őszinteséggel. Az ilyen módon való törekvés csak Isten utálatához vezetne, és végül Ő kiiktatna engem. Engedelmeskednem kell a gyülekezet elrendezéseinek, szorgalmasan és lelkiismeretesen kell végeznem a kötelességeimet, minden ügyben az önmagamon való elgondolkodásra kell összpontosítanom, hogy tanuljak, és a beállítottságom megváltoztatására kell törekednem.

Az elkövetkező napokban arra összpontosítottam, hogy tanuljak azokból a dolgokból, amelyekkel találkoztam. A vendéglátó háznál lévő testvér lelkesen végezte a kötelességét, de nem fordított sok figyelmet az életbe való belépésre. A múltban jó szándékkal segítettem neki, mindig megpróbáltam rávenni, hogy a történtek révén tanuljon magáról, ami ellenállást és elutasítást váltott ki belőle. Megbántva éreztem magam emiatt, azon tűnődve, miért nem értékelik a jó szándékaimat. Elmélkedés révén rájöttem, hogy arrogáns beállítottságom volt, és másokat arra kényszerítettem, hogy hallgassanak rám. Emellett nem ismertem az alapelveket mások segítésére. Később elolvastam „A mások szeretetteljes segítésének alapelvei”-t, és megértettem, hogy mások segítésének legalább nem szabad megbotránkoztatnia őket, hanem javukra kell válnia, és hogy másokat az ő érettségük szerint kell kezelnem, türelmesen és kedvesen vezetve őket anélkül, hogy rákényszeríteném őket nézeteim elfogadására. Ráadásul egy ideje sok testvér elment a városból, hogy prédikálja az evangéliumot. Bizonyos okok miatt nem tudtam menni, és nagyon negatívnak és levertnek éreztem magam, panaszkodva, hogy Isten miért engedte meg, hogy ez történjen velem. Később az igazság keresésére összpontosítottam, és Isten szavainak olvasása és önmagamon való elgondolkodás révén felismertem téves nézeteimet és az áldások keresésére irányuló szándékomat. Azt gondoltam, hogy a városból való kimozdulás kötelességek végzésére több gyakorlási lehetőséget biztosít, és így nagyobb reményt az igazság és az üdvösség elnyerésére. Amikor ez a cél nem valósult meg, negatívvá váltam és panaszkodtam. Felismertem, hogy teremtett lényként alá kell vetnem magam a Teremtő vezénylésének és elrendezéseinek, és megértettem, hogy az igazság elnyerése attól függ, hogy az ember törekszik-e rá, és hajlandó-e megfizetni az árát, nem pedig attól, hogy hol végzi a kötelességeit. Ragaszkodnom kell a kötelességemhez, törekednem kell az igazságra és tanulnom kell a leckéket a jelenlegi környezetemben, és jól kell végeznem a kötelességemet. Erre kellett törekednem.

Elgondolkodva az ez idő alatt szerzett tapasztalataimon, megértettem, hogy az Istenben való hitben az, hogy valaki elnyerheti-e az igazságot, nem attól függ, milyen kötelességet végez, hanem attól, hogy szereti-e és gyakorolja-e az igazságot. Ha valaki komolyan veszi a napi felmerülő ügyeket, a romlottságán való elgondolkodásra és az igazság keresésére összpontosítva annak megoldása érdekében, erőfeszítéseket téve a beállítottság megváltoztatására, akkor minden nap szerez némi nyereséget. Most már nem érzek ellenállást e szövegalapú kötelesség végzése iránt, és képes vagyok alávetni magam. Hajlandó vagyok megbecsülni ezt a kötelességet is, és erőfeszítéseket tenni az igazságra való törekvésre.