Írta: Fang Hsziang, Kína

2020 márciusában csapatvezetővé léptettek elő, több csoportnál én voltam a felelős az öntözési munkáért. Akkoriban úgy gondoltam, hogy mivel csapatvezetőnek választottak, bizonyára jobbak a képességeim, mint a testvéreimnek. Ez nagyon boldoggá tett, de egy kicsit aggódtam is. Korábban soha nem voltam felelős semmilyen munkáért; ha nem tudom megoldani a testvéreim problémáit, és nem jól irányítom a munkát, mit fognak rólam gondolni a testvérek? Ha nem tudnék megbirkózni a munkával, nagyon kínos lenne, ha elbocsátanának. Annak ellenére, hogy aggódtam egy kicsit, tudtam, hogy ez a kötelességem, el kell fogadnom Istentől, és alá kell vetni magam, így elfogadtam a kötelességet. Mivel még mindig nem ismertem jól a munkát, a nővértársam először csak két csoportot bízott rám. Nagyon nyugtalan lettem arra a gondolatra, hogy össze kell gyűlni a többi testvérrel. Régebben csak egy öntöző voltam, így ha a közösségem egy kicsit felületes lenne, vagy a kötelességem végzésében hiányosságok vagy hibák lennének, az nagyjából normálisnak számítana. De most csapatvezető voltam, és elvárták, hogy az igazságot közöljem a testvéreim állapotának feloldására, valamint hogy segítsem őket át a kötelességükben jelentkező problémákon és nehézségeken. Az emberek csak ebben az esetben hagynának jóvá és mondanák azt, hogy van munkaképességem. Ha nem tudnám feloldani a problémáikat, óhatatlanul lenéznének, és rosszabb véleménnyel lennének rólam. Amikor ezekre gondoltam, kevésbé voltam magabiztos, és azt gondoltam, jobb lenne, ha a korábbi kötelességemet folytatnám. Akkor legalább nem lepleződnének le annyira a hiányosságaim, és megőrizhetném a méltóságomat. A következő napokban folyton elkalandoztam, amikor ezeken gondolkodtam. Az összejöveteleken nem tudtam lecsillapítani a szívemet. Továbbra is azon aggódtam, hogy a testvéreim lenéznek majd, ha nem beszélek jól, és minél jobban aggódtam, annál idegesebb lettem. Nem tudtam meglátni a testvéreim problémáinak gyökerét, a megoldásban sem tudtam nekik segíteni, és még az összejövetelekre is féltem elmenni. Hihetetlenül el voltam keseredve, így sokszor járultam Isten elé imádságban, az útmutatását kérve, hogy megértsem az állapotomat.

Ekkor találtam rá egy részletre Isten szavaiból: „A romlott embereknek mind van egy közös hibájuk: amikor nincs státuszuk, nem viselkednek fennhéjázóan, és nem vesznek fel egy bizonyos modort, miközben másokkal érintkeznek vagy beszélnek. Beszédüknek nincs mesterkélt hangneme, hanem hétköznapi és normális. Nem álcázzák magukat, és nem aggódnak amiatt, hogy mit gondolnak róluk mások. Nem éreznek semmilyen pszichológiai nyomást, képesek megnyílni és közösséget vállalni más emberekkel és szívtől szívhez szóló beszélgetéseket folytatni. Mások úgy érzik, hogy barátságosak és közvetlenek, és azt gondolják, hogy egész jók. Amint státuszhoz jutnak, hatalmaskodni kezdenek, nem vesznek tudomást az átlagemberekről, senki sem közelítheti meg őket; úgy érzik, hogy nemesek, és hogy őket és az átlagembereket nem egy fából faragták. Lenézik az átlagembereket, beszéd közben nagyzolnak, és nem beszélgetnek többé nyíltan másokkal. Miért nem vállalnak többé nyíltan közösséget? Úgy érzik, hogy most már státuszuk van, és ők a vezetők. Úgy gondolják, hogy a vezetőknek bizonyos imázzsal kell rendelkezniük, magasztosabbnak kell lenniük, mint az átlagembereknek, nagyobb érettséggel és kitartással kell rendelkezniük; úgy vélik, hogy az átlagemberekhez képest a vezetőknek több türelmük kell hogy legyen, képesnek kell lenniük többet szenvedni és többet feláldozni, és képesnek kell lenniük ellenállni a Sátán minden kísértésének. Még ha a szüleik vagy más családtagjaik meg is halnak, úgy érzik, hogy uralkodniuk kell magukon, hogy ne sírjanak, vagy titokban kell sírniuk, mások szeme elől elzárva, nem pedig mások előtt. Úgy gondolják, hogy nem hagyhatják, hogy bárki meglássa a hiányosságaikat vagy hibáikat, vagy bármelyik gyengeségüket, és hogy még azt sem hagyhatják, hogy bárki is megtudja, ha negatívvá váltak, és minden ilyesmit el kell titkolniuk. Szerintük így kell viselkednie annak, akinek státusza van. Amikor ilyen mértékben elnyomják magukat, akkor vajon nem a státusz lett az istenük, az uruk? És ha ez így van, vajon megvan még bennük a normális emberi mivolt? Amikor ilyen gondolataik vannak, ilyen skatulyába zárják magukat, és ilyen viselkedést vesznek fel, vajon nem váltak-e a státusz szerelmeseivé?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavainak leleplezése révén ráébredtem, hogy azért voltam képtelen szabadon élni, mert a státusz és a hírnév gúzsba kötött és korlátozott. Mielőtt csapatvezető lettem, mindig megvitattam a munkát, és végigbeszéltem a problémákat mindenkivel. Azt gondoltam, hogy mivel mind testvérek vagyunk és nagyjából mindannyiunknak ugyanolyan az érettsége, így nem aggódtam azon, hogy mások mit gondolnak rólam, nyílt és szabad tudtam lenni. Ám amint csapatvezető lettem, hirtelen az jutott eszembe, hogy mivel magasabb a státuszom, mint a testvéreimé, csak akkor végezhetem jól a munkámat, ha jobban értem az igazságot, mint ők, és képes vagyok feloldani a meglévő problémáikat és nehézségeiket. Mielőtt egyáltalán elindultam volna gyűlésre, már aggódtam, hogy ha nem tudom feloldani a testvéreim problémáit, le fognak nézni. Hogy ne csináljak magamból bolondot előttük, nem mertem elmenni egy gyűlésre se. Mélységesen gyötrődtem és aggódtam. Piedesztálra emeltem magamat, és nem tudtam elengedni a státuszomat. Amikor elgondolkodtam ezen, rájöttem, hogy túlságosan foglalkoztatott a hírnevem és a státuszom. Mindig jó színben akartam feltűnni mindenki előtt, és amint az a veszély fenyegetett, hogy a gyengeségeim lelepleződése által kínos helyzetbe kerülök, a jó oldalamat domborítottam ki, és álcát öltöttem magamra. Az előléptetésemet a státusz és nem a felelősség jeleként fogtam fel. Arra akartam használni a státuszt, hogy felépítsem az imázsomat és elnyerjem testvéreim csodálatát. Olyan alantas és szégyenletes voltam! A szívemből imádkoztam Istenhez, azt mondtam Neki, hogy hajlandó vagyok fellázadni ezek ellen a rossz szándékok és nézőpontok ellen. Azután eszembe jutott Isten szavának egy passzusa: „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól végezzék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy érjenek el világrengető bravúrokat. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek két lábbal a földön állva megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy nagy ember vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy két lábbal a földön állva az Ő szavai szerint gyakorolj. Miután megértetted Isten szavait, cselekedj azok szerint és valósítsd meg őket, illetve miután hallottad Isten szavait, jól jegyezd meg őket, amikor pedig majd eljön a gyakorlás ideje, Isten szavaival összhangban gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten. [...] A kötelességed végzése valójában nem nehéz, és az sem nehéz, hogy ezt odaadóan és megfelelő színvonalon tedd. Nem kell feláldozni az életedet, illetve bármi különlegeset vagy nehezet tenned, csupán engedelmesen és két lábbal a földön járva követned kell Isten szavait és utasításait, saját ötletek nélkül, és nem a saját vállalkozásodat végrehajtva, hanem az igazságra való törekvés ösvényét járva. Ha az emberek meg tudják tenni ezt, akkor alapvetően emberi hasonlatosságuk lesz. Ha valóban alávetik magukat Istennek, és becsületes emberekké váltak, akkor meglesz bennük az igazi emberi lény hasonlatossága” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavain keresztül láttam, hogy Ő nem kér olyan sokat tőlünk; nem azt kéri tőlünk, hogy nagyszerű munkát végezzünk, vagy lenyűgöző eredményeket érjünk el, vagy hogy valamiféle mindenható emberfeletti lénnyé váljunk. Csak azt szeretné, hogy igaz teremtett lények legyünk, gyakorlatiasan végezve kötelességeinket az Ő követelései szerint. Amikor csapatvezetővé választottak, Isten nem azt akarta, hogy a hírnevet és a státuszt hajszoljam, hanem azt akarta, hogy buzgón törekedjek az igazságra. Ha nehézségbe ütköznék a kötelességemben, magamra kell vállalnom, hogy imádkozom Istenhez, és Rá bízom magam, hogy rátaláljak a megoldás útjára. A testvérekkel való összejöveteleken csak annyit kellene közölnöm, amennyit értek, és ha valami nem lenne világos, őszintének kellene velük lennem, és együtt megkeresni a megoldást. Csak ekkor nyerhetem el Isten vezetését. Amint megértettem Isten szándékát, volt hitem vállalni a kötelességem. A testvéreimmel való összejövetelek során tudatosan imádkoztam Istenhez, nem aggódtam a hírnév vagy a státusz miatt, és képes voltam nyíltan vállalni a romlottságomat a testvéreim előtt. Amikor kommunikáltunk, éreztem a Szentlélek vezetését, és képes voltam feltárni néhány problémát. A tényleges helyzetek alapján megfelelő javaslatokat is tudtam nyújtani. Még mindig sok hibám és hiányosságom volt, de a többiekkel való beszélgetések által találtam előre vezető utakat, és sokkal felszabadultabb voltam. Láttam, hogy ha helyes a szándékom, megállok a megfelelő helyzetemben, és Isten követeléseinek megfelelően buzgón végzem a kötelességemet, elnyerem a vezetését.

Három hónappal később még néhány csoportot rám bíztak. Már maga a gondolat, hogy annyi testvér előtt beszélek az összejöveteleken, nagyon nyugtalanított. Minden csoport más helyzetben volt, és még nem találkoztam a testvérekkel ezekből a csoportokból, nem ismertem a helyzetüket. Ha odamegyek, és nem tudom feloldani a problémáikat, vajon lenéznek majd, és azt mondják, hogy nem tudok tényleges problémákat megoldani, és nem vagyok alkalmas csapatvezetőnek? Hogy mindenki jóváhagyását elnyerjem, hosszú órákat töltöttem Isten szavainak az olvasásával, hogy felvértezzem magam az igazsággal, de amikor eljött az összejövetel ideje, még mindig egy idegroncs voltam. Amikor elmentem a gyűlésre, már az elején rendkívül nyugtalan voltam, és minden arcizmom megfeszült. Nem akartam, hogy a testvéreim észrevegyék, ezért úgy tettem, mintha nagy nyugalommal Isten szavainak néznék utána a számítógépen, de a szívemben kétségbeesetten Istenhez imádkoztam, könyörögve Neki, hogy segítsen megnyugodni. Megkérdeztem pár testvért az állapotukról és nehézségeikről, és a közösség után rájöttem, hogy mindenki más problémával küzd, és Isten szavainak különböző szakaszait kell használnom a közösséghez. Ez nagyon kizökkentett; ha találnék olyan részleteket, amelyek mindenkire alkalmazhatóak volnának, és mindenki állapotán segítenének, akkor mindenki boldog lenne, és én jó színben tűnnék fel, de ha semmit sem találnék, akkor nagyon unalmas lenne az összejövetel. Milyen kínos! Minél idegesebb lettem, annál kevésbé tudtam tisztán gondolkodni. Sok idő eltelt, és még mindig nem találtam a megfelelő szakaszt Isten szavaiból. Tulajdonképpen meg akartam nyílni a közösségben a testvéreimmel, és megfelelő szakaszokat keresni velük együtt, de ugyanakkor aggódtam, hogy bolondot csinálok magamból, ha én, a csapatvezető nem tudok megfelelő szakaszt találni. Amikor ez eszembe jutott, nem bírtam megnyílni, és végül nem volt más választásom, mint véletlenszerűen kiválasztani néhány szakaszt Isten szavaiból, amelyek nem igazán voltak relevánsak a testvéreim állapotának szempontjából. Isten szavainak olvasása után senki sem beszélt, és a legkisebb megvilágosodást sem éreztem. Végül csak kényszeredetten beszéltem a doktrinális tudásra alapozva, de borzasztó feszélyezett volt a hangulat. Az összejövetel egy kudarc volt, és így ért véget. Amikor visszatértem a gyűlésről, a nővértársam arról csevegett izgatottan, hogy milyen tanulsággal távozott egy másik csoportgyűlésről, de én csak a szemöldökömet ráncoltam, és annyira levert voltam, hogy alig tudtam levegőt venni. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább úgy tűnt, hogy nem vagyok alkalmas a csapatvezetésre, és egyszerűen abba akartam hagyni. Végső elkeseredésemben újra és újra, ismételten Istenhez imádkoztam: „Édes Istenem! Olyan szörnyen érzem magam. Mindig annyira foglalkoztat a státusz és a hírnév, nem tudom, miként kellene végeznem ezt a kötelességet, és nincs bennem akaraterő sem, hogy jobban igyekezzek. Azért imádkozom, hogy a Te vezetéseddel megértsem magam, és kiszabaduljak ebből a negatív állapotból.”

A keresésem során egy olyan szakaszra bukkantam Isten szavaiban, amely leleplezi az antikrisztusok természetlényegét, és ez mélyen megindított. Isten szava szerint: „Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Összehasonlítottam ezt a saját állapotommal és viselkedésemmel, és láttam, hogy mennyire a hírnév és a státusz megszállottja voltam. Mindig is helyet akartam biztosítani magamnak, és érezni akartam, hogy elismernek. A kötelességem végzésében csak az érdekelt, hogy csodáljanak, és felépítsem a saját imázsomat. Istennek nem volt helye a szívemben. Amit felfedtem, az egy antikrisztusi beállítottság volt. Attól a pillanattól fogva, hogy előléptettek csapatvezetőnek, úgy kezdtem tekinteni magamra, mint valaki, akinek státusza van – piedesztálra emeltem magamat, és annyira féltem, hogy ha nem tudom megoldani a tényleges problémákat, akkor elvesztem a testvéreim tiszteletét, és elvesztem a rangom a szemükben, valamint a vélt státuszom és imázsom. Amikor a testvéreim problémáival foglalkoztam, nem tudtam, hogy Isten szavainak mely szakaszát használjam, hogy feloldjam őket, és nem voltam hajlandó megnyílni és őszinte lenni, hogy együtt keressünk és beszélgessünk. Hogy a saját státuszomat megőrizzem, fenntartottam a látszatot, és álcát öltöttem magamra, erőltetetten szavakat és doktrínákat beszéltem, hogy kevésbé legyenek kínosak a dolgok, figyelmen kívül hagyva, hogy valóban megoldottam-e a testvéreim problémáit. Emiatt minden összejövetel hiábavaló volt. Nem tartottam önvizsgálatot, amikor ezek a problémák felmerültek, sőt, negatívvá váltam, és abba akartam hagyni, amikor szégyenben maradtam. Nagyon híján voltam az emberi mivoltnak! Amikor rájöttem minderre, borzasztóan megbántam, ezért Istenhez imádkoztam, és kész voltam megtérni és megváltozni.

Erre a passzusra is rábukkantam Isten szavaiból: „Összegezve, függetlenül attól, hogy mi a törekvésed iránya vagy célja, ha nem gondolkodsz el a státuszra és a hírnévre való törekvésen, és ha nagyon nehéznek találod félretenni ezt, akkor ezek befolyásolni fogják az életbe való belépésedet. Ameddig szívedben helye van a státusznak, addig képes lesz teljesen irányítani és befolyásolni az életed irányát és a törekvésed céljait, mely esetben nagyon nehéz lesz számodra bemenni az igazságvalóságba, nem beszélve arról, hogy változásokat érj el a beállítottságodban; az pedig, hogy végül el tudod-e majd nyerni Isten jóváhagyását, természetesen már szóba sem kerül. Mi több, ha soha nem vagy képes feladni a státusz utáni törekvésedet, akkor ez befolyásolni fogja azt a képességedet, hogy oly módon tedd a kötelességed, ami megfelelő színvonalú, ami nagyon meg fogja nehezíteni számodra azt, hogy olyan teremtett lénnyé válj, aki megfelelő színvonalú. Miért mondom ezt? Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten meg fog ítélni és ki fog söpörni. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekszenek, te mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Nincs-e ebben egy kis Istennel ellenséges tulajdonság? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül megfelelő színvonalú teremtett lénnyé váljanak, egy kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza és tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státuszra való törekvés a pusztulásba vezető út” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Kissé megijesztett Isten szavainak szigora. Rájöttem, hogy semmit nem utál és gyűlöl Isten jobban, mint a státuszra törekvő embereket. Ha valaki nem tanúsítana megbánást, az végül a saját kárára válik és tönkreteszi őt. Sok év óta hittem Istenben, és oly sokat élveztem Isten kegyelmét és a szavai nyújtotta ellátást. Hordoznom kell a kötelességem terhét, és meg kell tanulnom, hogyan keressem az igazságalapelveket, hogy még többet nyerjek Isten megvilágosításából, megértsem az igazságot, és elnyerjem az életbe való belépést. De soha nem gondoltam át, hogy miként kellene keresnem az igazságot, és hogyan kellene jól végeznem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Mindig csak a saját hírnevemet, hasznomat és státuszomat tartottam szem előtt. Teljesen híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek! A mélyen romlott emberiség megmentése érdekében Isten megtestesült, és eljött erre a világra, elmondhatatlan megaláztatást elszenvedve. Isten mindenek fölött való és nagyszerű, mégsem pöffeszkedik soha. Csak csendben kifejezi az igazságot, megítéli és megtisztítja a romlott beállítottságainkat, hogy levethessük magunkról a szennyet, és elnyerhessük az Ő üdvösségét. Láttam, hogy Isten milyen alázatos és szeretetre méltó. Én csak egy apró teremtett lény vagyok, telve mocsokkal és romlottsággal, és mégis mindig az imázsomat próbálom építgetni, hogy elnyerjem az emberek tiszteletét, és magamhoz vonzzam őket. Annyira tűrhetetlenül arrogáns és szégyentelen voltam! Pál is eszembe jutott. Ő szeretett prédikálni és munkálkodni, hogy elnyerje mások csodálatát és tiszteletét. Hite sok éve alatt soha nem próbálta megváltoztatni a beállítottságát, mindig csak a státuszra, jutalomra és koronára törekedett. Még azt is állította, hogy számára az élet krisztus, és hiún megpróbálta átvenni Isten helyét az emberek szívében. Pál egy Istennek ellenálló antikrisztus útját járta, és végül megsértette Isten természetét, és Isten a pokolra juttatta őt, hogy örök büntetést szenvedjen. Ha továbbra is hírnévre és státuszra törekednék, ugyanarra a sorsra jutnék, mint Pál. Amikor tisztába kerültem ezekkel a következményekkel, bűnbánatot tartottam Isten előtt, arra kérve, hogy vezessen, hogy megtaláljam a gyakorlás igaz útját.

Később láttam egy videót Isten szavainak felolvasásáról. Mindenható Isten azt mondja: „Nem egyszerű elengedni a hírnevet és a státuszt – az emberek csak az igazságra való törekvés révén érhetik ezt el. Csak az igazság megértése által juthatnak el önmaguk megismerésére, és láthatják tisztán a hírnévre, nyereségre és státuszra törekvés ürességét, valamint az emberiség romlottságának igazságát. Csak akkor tudják az emberek elhagyni a státuszt és a hírnevet, ha igazán megismerik önmagukat. Nem könnyű levetni a romlott beállítottságodat. Ha elismerted, hogy nem rendelkezel az igazsággal, hogy túl sok hiányosságod van, és hogy túl sok romlottságot mutatsz, mégsem teszel erőfeszítést az igazságra való törekvésre, hanem álcázod magad és képmutatásba kezdesz, arra a téves hitre vezetve az embereket, hogy bármit meg tudsz tenni, akkor ez veszélybe fog sodorni téged – és előbb vagy utóbb el fog jönni az idő, amikor falba ütközöl és elbuksz. El kell ismerned, hogy nem rendelkezel az igazsággal, és elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy szembenézz a valósággal. Vannak gyengeségeid, romlottságot fedsz fel, és mindenfajta hiányossággal rendelkezel. Ez normális, mivel átlagos ember vagy, nem vagy emberfeletti vagy mindenható, és ezt tudomásul kell venned. Amikor más emberek semmibe vesznek vagy gúnyt űznek belőled, ne reagálj azonnal ellenszenvvel csak azért, mert amit mondanak, kellemetlen, és ne állj ellen neki azért, mert rátermettnek és tökéletesnek hiszed magadat – nem kellene, hogy ilyen legyen a hozzáállásod az efféle szavakhoz. Milyennek kellene lennie hát a hozzáállásodnak? Azt kellene mondanod magadnak: »Megvannak a hibáim, minden, ami velem kapcsolatos, romlott és hibás, én pedig egyszerűen csak egy közönséges ember vagyok. A megvetésüket és csúfolódásukat leszámítva van-e ebben valami igazság? Ha egy része igaz annak, amit mondanak, akkor el kell fogadnom azt Istentől.« Ha ilyen a hozzáállásod, akkor ez azt bizonyítja, hogy képes vagy helyesen kezelni a státuszt, hírnevet, és amit mások mondanak rólad. [...] Ha állandóan a státuszért való versengés gondolata és vágya él benned, akkor rá kell jönnöd arra, hogy ez a fajta állapot milyen káros következményekhez fog vezetni, ha megoldatlan marad. Ne vesztegesd tehát az időt, hanem keresd az igazságot, győzd le a státuszért való versengésre irányuló vágyadat, amíg az még kialakulóban van, és helyettesítsd azt az igazság gyakorlásával. Ha gyakorlod az igazságot, abbéli vágyad és ambíciód, hogy a státuszért versengj, csökkenni fog, és nem fogod a gyülekezet munkáját megzavarni. Ily módon Isten emlékezni fog a cselekedeteidre és el fogja ismerni azokat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavainak olvasása által rájöttem, hogy én csak egy olyan személy vagyok, akit a Sátán megrontott, tehát normális, hogy hibáim és hiányosságaim vannak. Isten soha nem követelte, hogy én legyek a legjobb munkás, nagyszerű képességeim és érettségem legyen, vagy hogy kiemelkedő és tökéletes ember legyek. Csak azt kívánja tőlem, hogy tiszta, becsületes szívem legyen, hogy buzgón törekedjek az igazságra, és az istenfélelem és a gonoszság elkerülésének útját járjam. Isten házában a gyülekezetvezetőket és csapatvezetőket csak azért hozták létre, mert szükségesek a munkához, de mi mind csak teremtett lények vagyunk, akik a kötelességüket végzik, és nincs valódi különbség köztünk és a testvéreink között státuszban. Isten különböző kötelességeket szab ki ránk a képességünk és érettségünk szerint. Csak mert csapatvezető voltam, nem jelentette feltétlenül azt, hogy birtokoltam az igazságvalóságot, mégis mindig megköveteltem magamtól, hogy minden probléma mélyére ássak, és megoldjam azt. Ez nagyon nem volt célravezető, és az arroganciám és önmagam meg nem értésének eredménye volt. Egy szintre kell helyeznem magam a testvéreimmel, egymástól kell tanulnunk, és együtt kell keresnünk az igazságot, hogy megoldjuk a kötelességünk végzése során felmerülő problémákat. Ha én nem értek valamit, nem lenne szabad hamis látszatot keltenem, bátran meg kellene nyílnom a hiányosságaimról, és a testvéreimmel együtt keresnem. Csak így végezhetem még jobban a kötelességemet.

Később volt néhány negativitásban élő testvér, akikkel össze kellett jönnöm beszélgetni. Először kicsit ideges voltam. Azon aggódtam, hogy mit fognak gondolni rólam, ha nem beszélek jól, ezért fel akartam készülni előre otthon, kikeresve Isten szavainak megfelelő passzusait, azt gondolva, hogy így könnyebben megoldhatom a problémáikat az összejövetelen, és mindenki tiszteletét elnyerhetem. Azután ráébredtem, hogy rossz volt a szándékom a kötelességem végzésében. Csak azért akartam feloldani minden testvérem problémáit, hogy elnyerjem a csodálatukat és tiszteletüket; még mindig a hírnév és a státusz miatt dolgoztam, így Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy segítsen fellázadnom a helytelen szándékaim ellen. Olvastam Isten szavaiból egy passzust, amely így szólt: „Ahhoz, hogy a Szentlélek dolgozzon valakin és átalakítsa a különböző negatív állapotait, az illetőnek aktívan kell együttműködni és keresni, időnként szenvedni, megfizetni az árat, lemondani dolgokról, és fellázadni a hús-vér test ellen – lépésről lépésre visszafordítani ezeket az állapotokat. Hosszú időbe telik, amíg ez eredményt hoz, és az illető jó útra tér – az viszont csupán másodpercekbe telik, hogy Isten felfedjen valakit. Ha nem dolgozol keményen, hogy végezd a kötelességed, hanem mindig megpróbálsz kitűnni, és mindig versengsz a státuszért, hogy kiemelkedj és csillogj, ha harcolsz a hírnevedért és az érdekeidért, akkor amíg ebben az állapotban élsz, vajon nem munkás vagy csupán? Végezhetsz munkát, ha szeretnél, azonban lehetséges, hogy felfednek, mielőtt a munkavégzésed véget ér. Amikor az emberek feltárulnak, eljön a kárhoztatásuk és a kiiktatásuk napja. Vissza lehet-e fordítani ezt a kimenetelt? Nem könnyű. Lehet, hogy Isten már elhatározta a kimenetelüket, ebben az esetben bajban vannak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Míg Isten szavain gondolkodtam, rájöttem, hogy ha a szándékom az, hogy az összejöveteleket és a közösséget saját magam mutogatására és a csodálat begyűjtésére használjam, és nem arra, hogy megoldjam a testvéreimnek a kötelességvégzés közben fellépő problémáit, akkor még mindig az Istennek való ellenállás útján járok. Még ha el is mennék az összejövetelre, nem rendelkeznék Isten vezetésével, és az összejövetel hiábavaló lenne. Ezt felismerve imádkoztam Istenhez, helyesbítettem a szándékomat, és nyíltan beszélgettem a nővértársammal a romlottságomról és hiányosságaimról. Az összejövetel során csak arról beszéltem, amit értettem, és a testvéreim is megvitatták az ő értelmezésüket. Együtt megtaláltuk a gyakorlás útját a beszélgetésünkön keresztül, és az állapotuk javult. Éreztem a Szentlélek munkáját és vezetését, nagyon nyugodt és felszabadult voltam. Megtapasztaltam, hogy a státusz és a hírnév iránti aggodalmam elengedésével, és a kötelességemet testvéreimmel egyetértésben végezve el tudtam nyerni Isten áldásait és vezetését.

Ez a tapasztalat megtanított rá, hogy túlságosan foglalkoztatott a hírnév és a státusz, és hogy Istennek túl kevés helye volt a szívemben. Nem szerettem Őt, nem vetettem magam alá szívből Istennek, és a rossz úton jártam. Hála Isten útmutatásának, az Ő szavai ítéletének és leleplezésének, végre kezdtem megismerni magamat, és a kötelességem végzését illető szándékom és hozzáállásom némi változáson ment keresztül. Már világosan látom, hogy a hírnév, a státusz, valamint mások tiszteletének és csodálatának hajszolása értelmetlen és értéktelen; csak kárt okoz. Csak az a megfelelő törekvés, ha az igazság gyakorlására, beállítottságbeli változásra, és kötelességünk megfelelő színvonalú végzésére koncentrálunk, hogy eleget tegyünk Istennek.