Egyházi könyveket és tárgyakat kezelek. Rendszerint ellenőrzöm, hogy a különböző tételek kategorizálva és rendszerezve vannak-e, és hogy az elvitel és visszahozatal dátumait világosan vezetik-e. Attól tartok, ha hanyag lennék, nagy zűrzavar alakulna ki. Cameron testvér, aki velem dolgozott, eléggé hanyag volt, és nem figyelt a rendre. Néha egyszerűen csak ledobta a dolgokat, vagy egy kupacba pakolta őket, ezért mindig aggódtam miatta, és állandóan ellenőriznem kellett a munkáját. Valahányszor láttam, hogy Cameron helyre tesz valamit, vagy nem jegyzi fel egyértelműen a tárgyak elvitelének és visszahozatalának dátumát, annyira türelmetlen és dühös lettem, hogy elvesztettem a fejem, és nem vállaltam közösséget, hogy segítsek neki. Eleinte figyelembe vettem az érzéseit, és ügyeltem a hangnemre és a szóhasználatra, de ahogy telt az idő, ezek a dolgok már nem érdekeltek, és minden alkalommal közöltem vele, hogy ezt vagy azt rosszul csinálta. Néha dühös lettem, és leszidtam, mondván: „Miért teszed megint rossz helyre a dolgokat? Az egyiket ide, a másikat oda tetted. Képtelen vagy visszatenni a dolgokat oda, ahol találtad őket? Csak egy percbe telne, hogy rendet rakj magad után, de te ott hagyod a dolgokat elintézetlenül, és utána már soha nem teszed őket rendbe!”

A Cameronhoz való hozzáállásom egyre rosszabb lett. Néha parancsoló hangon szóltam rá, hogy rakjon rendet. Emlékszem, amikor egyszer átnéztem a be- és kiviteli nyilvántartásokat, azt találtam, hogy néhányat olyan rosszul javított ki, hogy olvashatatlanok voltak. Azonnal fellángolt bennem az indulat, és azt gondoltam: „Még csak nem is sejtem, mit írt ide!” Azonnal odamentem Cameronhoz. Mint egy tanár, aki leszidja a diákját, elé tartottam a feljegyzéseket, és megkérdeztem, hogy mit írt oda. Azt mondtam neki: „Tudod, mit tennék most a legszívesebben? Megmutatnám ezeket a feljegyzéseket a vezetőnek, hogy lássa, hogyan végzed a kötelességedet, és hogy milyen gondatlan tudsz lenni!” Cameron bűnbánó arccal azt mondta, hogy a jövőben jobban oda fog figyelni. Azt mondta, ez az eset véletlen volt, és hogy a feljegyzés készítése közben valaki felhívta, hogy intézzen el egy sürgős ügyet, ezért megfeledkezett róla. De nem hagytam magyarázkodni. Dühösen közöltem vele: „Ha még egyszer ilyesmi történik, az adatlapot azonnal odaadom a vezetőnek, és majd ő intézkedik!” Nem telt el sok idő, és Cameron egyik adatlapján ismét egy kivehetetlen krikszkrakszot láttam. Ezúttal még dühösebb lettem. Odamentem Cameronhoz, hogy kérdőre vonjam: „Mondtam már neked, hogy ha hibázol, ne írd felül a szöveget, hanem írd le még egyszer! Nézd meg, hogy javítottad ki! Ki tudja, mit írtál ide? Ha nem tudom kiolvasni, akkor ide kell jönnöm, és meg kell kérdeznem tőled. Szerinted ez nem bosszantó? Mert szerintem az!” Amikor látta, hogy megint dühös vagyok, fogta az adatlapot, és azt mondta: „Akkor kijavítom újra.” Dühösen ráordítottam: „Ne fáradj! Attól nem lesz jobb!” Miután ezt kimondtam, elmentem, magára hagytam, ő pedig tanácstalanul ült az adatlap fölött. Ezen a ponton rájöttem, hogy egy kicsit túllőttem a célon. De nem sokat töprengtem rajta, és az ügy el is felejtődött. Néhány nap múlva ismét dühös lettem Cameronra egy jelentéktelen dolog miatt. Ő is dühös lett rám, és szóváltásba keveredtünk.

A vezető rájött, hogy nem tudunk harmonikusan együtt dolgozni, ezért közösséget vállalt velem, és felolvasott nekem egy részt Isten szavaiból: „Bármilyen kötelességet is végez egy antikrisztus, bárkivel is működik együtt, mindig lesznek konfliktusok és viták. Néhányan azt mondhatják: »Ha ő a takarításért felel, és minden nap rendet rak odabent, akkor mi oka van arra, hogy ne legyen együttműködő másokkal?« Ebben egy beállítottságbeli probléma van: akárkivel is érintkezik vagy végez munkát, mindig megveti az illetőt, mindig ki akarja oktatni, hogy azt tegye, amit ő mond. Azt mondanátok, hogy egy ilyen ember képes másokkal együttműködni? Senkivel sem képes együttműködni: ez azért van, mert a romlott beállítottsága túlságosan súlyos. Azon felül, hogy nem képes másokkal együttműködni, mindig kioktatja és felülről korlátozza a többieket – mindig az emberek vállán akar ülni és engedelmességre kényszeríteni őket. Ez nem pusztán beállítottságbeli probléma – ez egyúttal az emberi mivoltával kapcsolatos komoly probléma is. Nincs lelkiismerete és nincs józan esze. [...] Vannak bizonyos feltételek, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy az emberek normálisan kijöjjenek egymással: Ahhoz, hogy együtt tudjanak működni egymással, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkezniük, valamint türelmesnek és toleránsnak kell lenniük. Az embereknek egy véleményen kell lenniük ahhoz, hogy együtt tudjanak működni egy kötelesség végzésében. A másik erősségeiből kell meríteniük és így ellensúlyozniuk saját gyengeségeiket, valamint türelmesnek és toleránsnak kell lenniük, és a magatartásuknak egy alapvető mércét kell követnie. Így lehet harmóniában kijönni egymással, és bár időnként lehetnek konfliktusok és viták, az együttműködés folytatódhat, és legalább ellenségeskedés nem támad. Ha valakinek nincs ilyen kiindulópontja, ha nem lelkiismeretes vagy észszerű, ha a viselkedését a nyereség hajszolása határozza meg, ha egyedül a nyereségre törekszik, és mindig mások kárára kíván profitálni, akkor az együttműködés lehetetlen lesz. Így van ez a gonosz emberek és az ördögkirályok között, akik szüntelenül harcolnak egymással. A szellemi birodalom különböző gonosz szellemei nincsenek jóban. Bár az ördögök időnként összefognak, mindez a kölcsönös kizsákmányolásról szól, hogy elérjék a saját céljaikat. Az összefogásaik csak ideiglenesek, és hamarosan maguktól szétesnek. Ugyanez a helyzet az emberek között is. Az emberi mivolt nélküli emberek rothadt almák, amelyek tönkreteszik a többit. Csak a normális emberi mivolttal rendelkezőkkel könnyű együttműködni, akik türelmesek és toleránsak másokkal, képesek odafigyelni mások véleményére és képesek félretenni a saját státuszukat a munkájukban, hogy másokkal egyeztetve végezzék azt. Nekik is vannak romlott beállítottságaik, és mindig azt kívánják elérni, hogy mások figyeljenek rájuk – nekik is ez a szándékuk –, de mivel van lelkiismeretük és józan eszük, képesek keresni az igazságot, ismerik önmagukat, és érzik, hogy nem helyénvaló, amit csinálnak, amiért szemrehányást tesznek maguknak, valamint képesek megfékezni magukat, a cselekvésük módjai és eszközei apránként megváltoznak. Ily módon pedig képesek lesznek együttműködni másokkal. Romlott beállítottságot tárnak fel, de nem gonosz emberek, és nincs meg bennük az antikrisztus lényege. Nincsenek komolyabb problémáik a másokkal való együttműködéssel. Ha gonosz emberek vagy antikrisztusok lennének, akkor képtelenek lennének másokkal együttműködni. Ilyen az összes gonosz ember és antikrisztus, akiket Isten háza kitakarít. Képtelenek bárkivel is együttműködni, és ennek következtében mindannyian fel lesznek fedve és ki lesznek vetve” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavainak felolvasása után a vezető így figyelmeztetett: „Ha ki akarunk jönni az emberekkel, az a legkevesebb, hogy tiszteljük őket. Ha így kiabálsz Cameronnal, és állandóan megdorgálod, akkor még a legalapvetőbb tisztelet is hiányzik belőled. Nem túlságosan arrogáns a viselkedésed? Mindent lenézel, amit csinál, és sosem lazítasz a problémáit illetően. Helyénvaló ez? Cameront lefoglalja a munka, és rossz a memóriája. Néhány probléma elkerülhetetlen. Nem kellene rendesen bánnod vele, és többet segítened neki? Ráadásul folyamatosan fejlődik. Te viszont állandóan kiabáltál vele. Ez egy romlott beállítottság, egyben probléma az emberi mivoltoddal. Nem lehet, hogy a testvéred szemében a szálkát is megtalálod, a magadéban meg a gerendát sem veszed észre?” Ezután a vezető felolvasott nekem egy másik részt Isten szavaiból, amely így szólt: „Mit mondotok, nehéz más emberekkel együttműködni? Valójában nem. Azt is mondhatnánk, hogy könnyű. De miért érzik mégis nehéznek az emberek? Mert romlott beállítottságuk van. Azok számára, akik rendelkeznek emberi mivolttal, lelkiismerettel és józan ésszel, a másokkal való együttműködés viszonylag könnyű, és úgy érezhetik, hogy örömteli. Ez azért van, mert senkinek sem könnyű egyedül megvalósítani a dolgokat, és bármilyen területen is tevékenykednek, bármit is csinálnak, mindig jó, ha van valaki, aki rámutat a dolgokra és segítséget nyújt – sokkal könnyebb, mintha saját maguk csinálnák. Emellett vannak határai annak, hogy mire képes az emberek képessége, vagy hogy mit tudnak megtapasztalni saját maguk. Senki sem képes mindent kiválóan elsajátítani: Lehetetlen, hogy egyetlen ember mindent tudjon, mindenre képes legyen, mindent megvalósítson – ez lehetetlen, és mindenkinek rendelkeznie kell ezzel a józan ésszel. Ezért bármit is csinálsz, akár fontos, akár nem, mindig szükséged lesz valakire, aki segít neked, aki tanácsokat és útmutatásokat ad, vagy aki veled együttműködésben csinálja a dolgokat. Csak így lehet biztosítani, hogy helyesebben cselekedj, kevesebb hibát kövess el és kisebb valószínűséggel tévedj tévútra – ez egy jó dolog” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavainak felolvasása után a vezető még beszélt egy keveset, majd végül megkérdezte: „Ha egyedül kellene kezelned a tételeket, képes lennél hibátlanul teljesíteni?” Szégyenkezve válaszoltam: „Nem.” A vezető így szólt: „Így van. Senki sem tud mindent, és mindenkinek szüksége van egy társra a kötelességei végzéséhez. Ha nem tudtok harmonikusan együttműködni, hogyan tudjátok jól végezni a kötelességeteket? Ezen el kell tűnődnöd, és el kell gondolkodnod a saját problémáidon.”

Visszatérve borzasztóan éreztem magam. Hogy nem tudatosult bennem, hogy ilyen nagy problémám van? Azt hittem, hogy az emberi mivoltom jó, és jól kijövök a testvéreimmel, de amióta Cameronnal együtt végeztem a kötelességemet, mindig önelégült voltam, azt gondolva, hogy helyesek a gondolataim és cselekedeteim. Ráerőltettem az akaratomat, és kényszerítettem, hogy azt kövesse. Nem segítettem neki azzal, hogy beszélek neki az igazságról, csak feldühödtem, megvádoltam és megfeddtem. Sem emberi mivoltom, sem józan eszem nem volt! Mindig úgy éreztem, hogy jobb vagyok a testvéremnél, ezért lenéztem őt. Ellenszenvesnek találtam őt, és nem tudtam helyesen viszonyulni az erősségeihez és a gyengeségeihez. Minden alkalommal fölényeskedtem, és lekezeltem őt. Eredetileg Cameron és én együtt voltunk felelősek az egyházi tárgyak kezeléséért, de nem beszéltem meg vele semmit. Mindig énközpontú voltam, én mondtam ki a végső szót, és parancsolgattam Cameronnak. Gyakran leszidtam és kioktattam őt, mintha gyerek lenne. Túlságosan arrogáns volt a beállítottságom, amit Isten gyűlölt! Tudtam, hogy arrogáns vagyok, és mindig arra kényszerítek másokat, hogy rám hallgassanak, de nem tudtam, hogyan oldjam meg ezt a problémát. Imádkoztam Istenhez, és kerestem az idevágó részeket Isten szavaiban. Isten e szavait olvastam: „Az antikrisztusoknak mindig az az ambíciójuk és vágyuk, hogy irányítsák és meghódítsák az embereket. Ez a probléma súlyosabb, mint az, hogy képtelenek bárkivel is együttműködni. Mit mondanátok, miféle emberek azok, akik szeretnek másokat irányítani és meghódítani? Miféle embernek van mások irányítására és meghódítására irányuló vágya? Mondok egy példát. Vajon azok, akik különösen szeretik a státuszt, szívesen irányítanak és hódítanak meg másokat? Nem az antikrisztusok fajtájához tartoznak? Félrevezetik, irányítják és leigázzák a többi embert, akik aztán imádják őket és hallgatnak rájuk. Így elnyerik az emberek megbecsülését és tiszteletét, és elérik, hogy az emberek imádják őket és felnézzenek rájuk. Nincs-e tehát helyük az emberek szívében? Ha nem győznék meg az embereket, és azok nem ismernék el őket, vajon akkor is imádnák őket? Egyáltalán nem. Tehát miután ezeknek az embereknek már van státuszuk, még mindig meg kell győzniük másokat, hogy teljesen megnyerjék őket, és elérjék, hogy csodálják őket. Csak ekkor fogják az emberek imádni őket. Ez az egyik fajta ember. Van egy másik is – a különösen arrogánsak. Ugyanúgy bánnak az emberekkel: Azzal kezdik, hogy leigázzák az embereket, mindenkinél elérve azt, hogy őket imádja és csodálja. Csak ekkor elégedettek. A nagyon ádáz emberek is szeretnek másokat irányítani, elérni, hogy az emberek rájuk hallgassanak, körülöttük keringjenek és megtegyenek értük dolgokat. Mind a nagyon arrogáns emberek, mind az ádáz beállítottságú emberek antikrisztussá válnak, amint hatalomra kerülnek. Az antikrisztusoknak mindig az az ambíciója és vágya, hogy másokat irányítsanak és meghódítsanak. Az emberekkel való találkozásaik során mindig meg akarják állapítani, hogy mások hogyan látják őket, hogy van-e helyük mások szívében, és hogy mások csodálják és imádják-e őket. Ha olyasvalakivel találkoznak, aki jól ért a talpnyaláshoz, a hízelgéshez és a törleszkedéshez, akkor nagyon boldogok lesznek. Ilyenkor elkezdenek magas lóról beszélni, kioktatni az embereket, hangzatos ötletekről fecserészni, és az emberekbe előírásokat, módszereket, doktrínákat és elképzeléseket sulykolni. Elérik, hogy az emberek ezeket a dolgokat az igazságként fogadják el, sőt, még szépítgetik is őket: »Ha el tudod fogadni ezeket a dolgokat, akkor olyasvalaki vagy, aki szereti az igazságot és törekszik rá.« A rossz ítélőképességű emberek azt fogják gondolni, hogy amit mondanak, az észszerű, és bár számukra homályos, és nem tudják, hogy összhangban van-e az igazsággal, csak azt érzik, hogy nincs semmi baj azzal, amit mondanak, és hogy nem sérti az igazságot. Így hát engedelmeskednek az antikrisztusoknak. Ha valaki képes felismerni egy antikrisztust és esetleg leleplezi, az felbőszíti az antikrisztust, aki gátlástalanul vádakat zúdít rá, elítéli, és erőt demonstrálva megfenyegeti. A tisztánlátással nem rendelkezőket az antikrisztus teljesen leigázza, ők pedig a szívük mélyéből csodálják őt, ami azt váltja ki belőlük, hogy imádják az antikrisztust és rá hagyatkoznak, sőt, rettegnek tőle. Úgy érzik, mintha az antikrisztus rabszolgái lennének, mintha elbizonytalanodna a szívük, ha elveszítenék az antikrisztus vezetését, tanításait és szemrehányásait. Ezek nélkül mintha nem lenne biztonságérzetük, és Isten talán már nem is akarná őket. Ezt követően mindenki megtanulta, hogy figyelje az antikrisztus arckifejezését, amikor cselekszik, mert attól fél, hogy az antikrisztus nem lesz boldog. Mindenki igyekszik a kedvében járni: az ilyen emberek elszántan követik az antikrisztust. Munkájuk során az antikrisztusok szavakat és doktrínákat hirdetnek. Jók abban, hogy bizonyos előírások betartására tanítsák az embereket; soha nem mondják el az embereknek, hogy mik azok az igazságalapelvek, amelyeket be kellene tartaniuk, miért kell így cselekedniük, mik Isten szándékai, milyen munkarendeket határozott meg Isten háza, mi a leglényegesebb és legfontosabb munka, vagy mi az elsődlegesen elvégzendő munka. Az antikrisztusok egyáltalán nem mondanak semmit ezekről a legnagyobb jelentőséggel bíró dolgokról. Soha nem közlik az igazságot, amikor a munkát végzik és elrendezik. Ők maguk sem értik az igazságalapelveket, ezért csak arra tudják tanítani az embereket, hogy tartsák magukat néhány előíráshoz és doktrínához – és ha az emberek szembemennek a szavaikkal és az előírásaikkal, akkor szembe fognak kerülni az antikrisztusok megrovásával és dorgálásával. Az antikrisztusok gyakran Isten házának zászlaja alatt végzik a munkát, magas pozícióból dorgálnak és oktatnak ki másokat. Néhányan annyira összezavarodnak a kioktatásuktól, hogy úgy érzik, adósai Istennek, mert nem az antikrisztusok követelményei szerint cselekednek. Az ilyen emberek vajon nem kerültek az antikrisztusok irányítása alá? (De igen.) Miféle viselkedés ez az antikrisztusok részéről? Ez rabszolgasorba taszító magatartás” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten pontosan azt az állapotot írta le, amiben én voltam. Amikor Cameronnal dolgoztam, úgy találtam, hogy laza, nyugodt személyiség. Ha valami rosszul ment a munkában, elfogadta a kritikámat, és nem próbálta megcáfolni azt. Úgy gondoltam, hogy gyenge, és könnyen irányítható, ezért hatalmaskodtam fölötte, és mindenben én mondtam ki a végső szót. Amikor megbeszéltem vele a dolgokat, sokszor csak gépiesen végigmentem a lépéseken. Végül én döntöttem el, hogy mit tegyünk. Ezenkívül néhány óvintézkedés, amelyeket a tárgyak kezeléséhez fogalmaztam meg, problémamentesnek és hasznosnak tűnt a rendszerezés szempontjából, de ezeket nem a megfelelő alapelvek alapján fogalmaztam meg. Inkább Cameron problémáinak megoldására hoztam létre őket. Mondhatnám úgy is, hogy rá szabtam őket. Amikor nem követte ezeket az óvintézkedéseket, volt rá ürügyem, hogy megvádoljam és megdorgáljam, ő pedig nem tiltakozhatott. Akárcsak legutóbb, amikor nem az utasításomnak megfelelően töltötte ki az adatlapot, habozás nélkül leszidtam, és kényszerítettem, hogy azt tegye, amit én akarok. Felidéztem, hogy mit mondott aznap: „Amikor látom, hogy rendet raksz, próbállak elkerülni. Félek, hogy megint leszólsz, ha nem jól csinálom.” Ez a gondolat elkeserített. A sátáni beállítottság, amelyet felfedtem, árnyékot vetett a testvérem szívére, és korlátozta őt. Pontosan úgy, ahogy azt Isten szava leleplezi: „Ha az emberek szembemennek a szavaikkal és az előírásaikkal, akkor szembe fognak kerülni az antikrisztusok megrovásával és dorgálásával. Az antikrisztusok gyakran Isten házának zászlaja alatt végzik a munkát, magas pozícióból dorgálnak és oktatnak ki másokat. Néhányan annyira összezavarodnak a kioktatásuktól, hogy úgy érzik, adósai Istennek, mert nem az antikrisztusok követelményei szerint cselekednek. Az ilyen emberek vajon nem kerültek az antikrisztusok irányítása alá?” Végre rájöttem, hogy a problémám komoly. Mióta Cameron lett a társam, feltárult az antikrisztusi beállítottságom. Akkoriban nem volt státuszom, de ha lenne, nem lenne-e még könnyebb korlátozni és irányítani az embereket? Akkor nem egy antikrisztus lennék? Legtöbbször nem az igazság keresésére vagy az önreflexióra összpontosítottam. Gyakran mutattam romlott beállítottságot anélkül, hogy annak tudatában lettem volna. Hihetetlenül érzéketlen voltam. Isten szavaira gondoltam: „Ha Isten házának tagja vagy, mégis mindig forrófejű vagy a tetteidben, mindig feltárod azt, ami természetes benned, és mindig felfeded a romlott beállítottságodat, emberi eszközökkel és romlott sátáni beállítottsággal cselekedve, a végső következmény az lesz, hogy rosszat teszel, és ellenállsz Istennek – és ha mindvégig bűnbánat nélküli maradsz, és nem tudsz rálépni az igazságra való törekvés útjára, akkor fel kell tárni és ki kell vetni téged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottság csak az igazság elfogadásával oldható meg). Eszembe jutott, hogyan bántam Cameronnal. Hogy levezessem az elégedetlenségemet, és átmenetileg megkönnyebbüljek, teljesen figyelmen kívül hagytam a testvérem érzéseit. Amikor dühös lettem, mert Cameron adatlapja olvashatatlan volt, kioktattam őt, mint egy gyereket, aki hibázott. Ő csak ült ott, és egy szót sem szólt, amikor pedig elismerte, hogy tévedett, én ridegen elutasítottam. Ez a kép belém égett, ezt nem lehetett elfelejteni. Amikor erre gondoltam, kimondhatatlan bűntudatot és fájdalmat éreztem a szívemben. Azt kérdeztem magamtól: „Hogyan bánhattam így a testvéremmel? Sosem vállaltam közösséget vele, és sosem segítettem neki. Ki vagyok én, hogy leszidjam őt? Milyen jogon nevezhetem őt a testvéremnek?” Minden kérdésnél elakadt bennem a szó. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy Cameron a hibás, hogy ő az, akinek túl sok hibája van, és annyi gondot okoz nekem. Most rájöttem, hogy valójában velem van a baj. Én voltam az, aki nem változott még a sokadik figyelmeztetés után sem, én voltam túl arrogáns, és nekem nem volt emberi mivoltom! Hatalmas bűntudatot éreztem, ezért csendben imádkoztam Istenhez, és mondtam, hogy meg akarok térni.

Utána azt kutattam, hogyan bánjak a testvéreimmel az alapelveknek megfelelően. Isten szavában ezt a passzust olvastam: „Kell, hogy legyenek elvek, melyek szerint a testvérek érintkeznek egymással. Ne mindig mások hibáira figyeljetek, ehelyett tartsatok gyakran önvizsgálatot, ismerjétek be aktívan másoknak, hogy mit tettetek, amivel zavart vagy kárt okoztatok nekik, és tanuljatok meg megnyílni és közösséget vállalni. Ily módon kölcsönös megértésre találhattok. Mi több, bármi történjék is veletek, a dolgokat Isten szavai alapján kell látnotok. Ha az emberek képesek megérteni az igazság alapelveit, és rátalálnak a gyakorlás útjára, akkor egy szívvé és elmévé válnak, és a testvérek közötti kapcsolat normális lesz, nem lesznek olyan közömbösek, hidegek és kegyetlenek, mint a nem hívők, és levetik a kölcsönös gyanakvás és óvatoskodás mentalitását. A testvérek bensőségesebbé válnak egymással; képesek lesznek támogatni és szeretni egymást; jóakarat lesz a szívükben, képesek lesznek toleranciára és együttérzésre egymás iránt, és támogatni és segíteni fogják egymást, ahelyett, hogy elidegenítenék egymást, irigykednének egymásra, egymáshoz méregetnék magukat, titokban versengenének és dacosak lennének egymással. Hogyan tudnák az emberek jól ellátni a kötelességeiket, ha olyanok, mint a nem hívők? Ez nem csak az ő életbe való belépésüket befolyásolja, hanem másoknak is árt, és hat rájuk. [...] Ha az emberek romlott beállítottságaik szerint élnek, nagyon nehéz számukra békében létezni Isten előtt, és nagyon nehezen képesek az igazságot gyakorolni és Isten szavai szerint élni. Ahhoz, hogy Isten előtt élhessetek, először meg kell tanulnotok magatokba nézni, megismerni önmagatokat, őszintén imádkozni Istenhez, majd meg kell tanulnotok, hogyan tartsatok fenn jó viszonyt a testvéreitekkel. Toleránsnak kell lennetek egymással, elnézőnek kell lennetek egymással, és képesnek kell lennetek meglátni mások erősségeit és érdemeit – meg kell tanulnotok elfogadni mások véleményét és azt, ami helyes. Ne légy elnéző magaddal, ne legyenek ambícióid és vágyaid, ne képzeld magadat különbnek másoknál, és ne tartsd magadat valamilyen különleges személynek, aki arra kényszeríthet másokat, hogy azt tegyék, amit mondasz, hogy engedelmeskedjenek neked, hogy felnézzenek rád, hogy felmagasztaljanak téged – ez deviancia. [...] Tehát hogyan bánik Isten az emberekkel? Istent nem érdekli, hogy az emberek hogy néznek ki, hogy magasak vagy alacsonyak. Ehelyett azt nézi, hogy a szívük jó-e, szeretik-e az igazságot, szeretik-e Őt és alávetik-e magukat Neki. Ez az, amire Isten az emberekkel szembeni viselkedését alapozza. Ha az emberek is meg tudják ezt tenni, akkor képesek lesznek tisztességesen és az igazságalapelveknek megfelelően bánni másokkal. Először is meg kell értenünk Isten szándékait, és tudnunk kell, hogyan viselkedik Isten az emberekkel szemben, akkor nekünk is lesz elvünk és utunk arra, hogyan viselkedjünk másokkal szemben” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Igen. Amikor a kötelességeink során érintkezünk egymással, fontos legalább a normális emberi mivoltunkat megélni, támogatni és segíteni egymást, toleránsnak és türelmesnek lenni, gondoskodni egymásról, közösséget vállalni az igazsággal, hogy segítsünk az embereken, amikor szembemennek az alapelvekkel, súlyos esetekben pedig leleplezhetjük és megmetszhetjük őket. Csakis így lehet az alapelveknek megfelelően cselekedni. A testvérek különböző helyekről származnak, és az életkörülményeik, a tapasztalataik, az életkoruk és a képességük minden esetben eltérő. Függetlenül attól, hogy milyen gyengeségeik vagy hiányosságaik vannak, helyesen kell bánnunk velük, sosem szabad túl sokat kérnünk tőlük, és figyelmesnek és toleránsnak kell lennünk velük. Cameron általában a karbantartással volt elfoglalva. Ráadásul a leltári tételek nyilvántartásának vezetésében sem volt jó. Több felelősséget kellett volna vállalnom, megértőbbnek kellett volna lennem vele, és nem kellett volna ráerőltetnem a saját módszereimet. Teljesen hiányzott az emberi mivoltom. A testvérem értett a karbantartáshoz, lelkiismeretesen végezte a javítási munkákat, és nem félt szenvedni a kötelessége teljesítésében. Ebben a tekintetben messze fölöttem állt. De én nem foglalkoztam a testvérem erősségeivel. A hiányosságaira koncentráltam, vádoltam és szidtam őt. Milyen arrogáns és ostoba voltam!

Később tudatosan megváltoztattam az állapotomat, és az alapelvek szerint gyakoroltam. Amikor újra ilyen helyzet adódott, sokkal nyugodtabb maradtam, és Cameronnal szemben is megértőbb voltam. Egyszer, amikor elmentem elintézni valamit, egy ideig ott kellett maradnom, Cameronnak pedig egyedül kellett kezelnie a dolgokat. Néhány nappal később felhívtam Cameront, hogy megkérdezzem, hogy halad a folyamat. Nyugodtan és elővigyázatosan azt mondta: „Szerinted hogy halad? Pontosan úgy, ahogy gondolod.” Ennek hallatán nagyon kiborultam. Miért mondana ilyet a testvérem? Talán azért, mert az, ahogyan a múltban bántam vele, a romlott beállítottságomból fakadt, és mindig azt éreztettem vele, hogy ő egy senki, és semmit sem tud jól elvégezni? Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban fájt, de megerősítette az elhatározásomat, hogy gyakoroljam az igazságot, és változtassak magamon. Megnyugtattam Cameront, és azt mondtam: „Csak nézz körül, hogy mi nincs a helyén, és szánj egy kis időt a rendrakásra! Általában más dolgokkal vagy elfoglalva, úgyhogy egy kis felfordulás elkerülhetetlen. Ha tényleg nincs időd rendet rakni, akkor majd együtt megcsináljuk, amikor visszaérek.” A hívás után azt hittem, Cameron nem lesz képes egyedül boldogulni, ezért megkértem másokat, hogy segítsenek neki. Amikor régebben hasonló dolgok történtek, mindig leszidtam és megdorgáltam őt a hibái miatt. Most helyesen tudok viszonyulni ugyanehhez a helyzethez, képes vagyok közösséget vállalni Cameronnal, és segíteni neki. Ez nyugalommal és megkönnyebbüléssel tölt el. Bár csak egy kis változásról van szó, boldog vagyok, mert úgy gondolom, hogy ez egy jó kezdet. Hiszek abban, hogy ha a gyakorlásomat és a belépésemet Isten szavai irányítják, akkor képes leszek megszabadulni a romlott beállítottságomtól. Köszönet érte Mindenható Istennek!