Az öntözési csapat vezetője vagyok a gyülekezetben. Azt gondoltam, hogy annak, aki alkalmas és hozzáértő csapatvezető akar lenni, mindent magára kell vállalnia, és ezt magamtól is elvártam. Amint észrevettem, hogy valamit el kell végezni a csapatunkban – legyen akár kicsi, akár nagy feladat –, kezdeményeztem, hogy megcsinálom én, néhány általános ügyet is beleértve. Néha még olyan munkákat is átvettem, amelyeket a testvérek is el tudtak volna végezni, és nagylelkűen azt mondtam: „Megcsinálom én, neked nem kell!” Az öntözési csapat vezetője vagyok a gyülekezetben. Azt gondoltam, hogy annak, aki alkalmas és hozzáértő csapatvezető akar lenni, mindent magára kell vállalnia. Idővel a testvérek elkezdtek felkeresni, ha bármilyen problémájuk támadt. Amint észrevettem, hogy valamit el kell végezni a csapatunkban – legyen akár kicsi, akár nagy feladat –, kezdeményeztem, hogy megcsinálom én, Nagyon jólesett ezt hallani, mivel úgy éreztem magam tőle, hogy valóban hozzáértő csapatvezető vagyok.

Később egyre több új hívő fogadta el Isten utolsó napokbeli munkáját, és sokkal több újonnan érkezőt kellett öntöznöm, mint korábban. Azon kívül, hogy naponta összejövetelt tartottam az új hívők számára, képeztem is őket, megtanítottam nekik, hogyan tartsanak összejöveteleket, hogyan terjesszék az evangéliumot és a többi. A beosztásom már nagyon szoros volt, de ezenkívül a testvérek a csapatomban az én döntésemet kérték még az új hívők számára tartandó összejövetelek megszervezésében is. Ilyen sok tennivalóval gyakran fennakadtam ezeken a jelentéktelen dolgokon, ami megzavarta az időbeosztásomat, és túl elfoglalt lettem még ahhoz is, hogy lelki áhítatot tartsak. Noha mindennap nagyon elfoglalt voltam, és soha nem tétlenkedtem, nem nagyon kísértem figyelemmel az elsődleges feladatokat. Emiatt gyakran idegeskedtem, és nem tudtam, mit tegyek ellene. Egyszer a nővér, aki a partnerem volt, megkérdezte tőlem: „Mindig azt mondod, hogy elfoglalt vagy, de tulajdonképpen mit csinálsz mindennap?” A nővér kérdésével szembesülve nagyon megbántva éreztem magam, hogy nem érez együtt velem. Később, amikor a testvéreknek problémájuk támadt az új hívők öntözésével, és felkerestek, hogy beszéljünk róla, így morogtam magamban: „Ez egy alapelv, amelyet az öntözőknek el kell sajátítaniuk. Miért jöttök hozzám ilyen egyszerű problémák megoldásáért – nem tudjátok megtanulni, hogy kell önállóan elvégezni? Talán nem akartok erőfeszítést tenni?” Nem akartam többé azokkal az ügyekkel törődni, és úgy éreztem, hogy a testvéreimnek azokat önállóan kell kezelniük. De azután azt gondoltam: „Én vagyok a csapatvezető. Ha nem foglalkozom ezekkel a problémákkal, és hagyom, hogy helyettem a testvérek vegyék kézbe a dolgokat, az nem fogja aláásni a csapatvezetői értékemet? Mondhatná-e valaki, hogy nem végeztem el a feladataimat, és hogy kibújok a kötelességeim alól? Ha a vezetőnek a tudomására jut, nem fogja-e azt mondani, hogy alkalmatlan vagyok? Nem érdekes – ha valami olyasmiről van szó, amit magam is megtehetek, egyszerűen megcsinálom.” Így legtöbbször a csapat minden munkáját továbbra is magam végeztem, az olyan fontos feladatoktól kezdve, mint az összejövetelek megszervezése és az új hívők problémáinak a megoldása, az olyan kisebb dolgokig, mint a segítségnyújtás a testvéreknek az üzenetek továbbításában és emberek keresésében, akik majd az általános ügyekkel foglalkozhatnak. Siettem elvégezni ezeket a dolgokat, habár nem is igazán akartam, azért, hogy senki ne kételkedjen bennem mint csapatvezetőben. Le sem tudom írni, hogy néha milyen kimerültnek éreztem magam, mikor olyan sok különböző dolgot próbáltam intézni egyszerre. Csak azzal a gondolattal tudtam vigasztalni magamat, hogy: „Végül is csapatvezető vagyok. A csapatvezetőknek készen kell állniuk arra, hogy keményen dolgozzanak.” És így továbbra is a saját kezembe vettem minden kicsi és nagy ügy intézését, és az örökös elfoglaltság állapotában éltem. Noha azzal, hogy mindennap térdig koptattam a lábam, elnyertem néhány testvérem csodálatát és jóváhagyását, de a szívemben nem volt béke és öröm. Mindig azt éreztem, hogy csak összevissza kapkodok a kötelességemmel, és nincs időm sok alapvetően fontos feladat elvégzésére, mert a jelentéktelen dolgok túlterhelnek.

Egyszer megemlítettem a nehézségeimet a vezetőnek, és miután elbeszélgetett velem, csak akkor ismertem meg a gyakorlás néhány alapelvét. Azt kérdezte tőlem: „Nem vállalsz egy kicsit túl sok munkát? Ha nem hagyod, hogy a testvérek a saját munkájukat végezzék, és inkább mindent magadra vállalsz, akkor biztos, hogy túl sok dolgod lesz. Engedhetnéd, hogy gyakorolják néhány kevésbé fontos feladat elvégzését. Még ha nem is csinálják jól azokat, az nem lesz nagy hatással a gyülekezet munkájára. Ha tényleg olyan a munka, hogy azt más nem tudja végezni, akkor magadnak kell csinálnod. De ha más emberek meg tudják csinálni, és te nem hagyod őket, hogy megpróbálják, vagy nem adsz lehetőséget nekik a gyakorlásra, és helyette mindent magadra vállalsz, akkor vajon nem becsülöd őket alá, és nem csak felvágni akarsz? Ez a romlottság kiáradása.” A közlése a fején találta a szöget az állapotomat illetően. Korábban azt gondoltam, hogy ha többet teszek, az azt mutatja, hogy viselem a terhet, de azon soha nem gondolkodtam el, hogy a cselekedeteim az alapelvek szerintiek-e, vagy hamisak. Amikor elgondolkodtam rajta, rájöttem, hogy amikor mindent magamra vállaltam a kötelességemben, az a hátsó szándék vezérelt, hogy felvágjak, és nem az, hogy terhet viseljek. Néhány esetben nem arról volt szó, hogy mások nem tudták a feladatot elvégezni, vagy hogy nem volt rá idejük, inkább arról, hogy úgy gondoltam, minél többet teszek, annál jobb véleménnyel lesz rólam mindenki, és azt mondják, hogy hozzáértő csapatvezető vagyok, aki felelősségteljes, és viseli a kötelességével járó terhet. A kötelességem végzésére olyan eszközként tekintettem, amellyel elnyerhetem mások csodálatát. Azért voltam „elfoglalt”, és azért „viseltem terhet”, hogy megmutassam, milyen értékes csapatvezető vagyok, és helyet nyerjek mások szívében. Mivel a kötelességem végzésével helytelenek voltak a szándékaim, és mindig óvni akartam a státuszomat, a csapat munkájának nagy része az én vállamat nyomta, és a testvéreimnek nem volt alkalmuk a gyakorlásra. És mivel volt egy határa annak, amit el tudok végezni, néhány fontos feladat késedelmet szenvedett, ami ártott a gyülekezet munkájának és a testvérek életének.

Később, miután Isten szavait olvastam, valamennyire megértettem a problémáimat. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik nyelvi eszközökkel tesznek bizonyságot önmagukról, és olyan szavakat használnak, amelyekkel dicsekednek, míg mások viselkedésmódokat alkalmaznak. Milyen megnyilvánulásai vannak annak, amikor egy ember viselkedésmódokat alkalmaz, hogy önmagáról tegyen bizonyságot? A felszínen bizonyos viselkedésformákat vesz fel, amelyek nagyrészt megfelelnek az emberek elképzeléseinek, amelyek felkeltik az emberek figyelmét és amelyeket az emberek meglehetősen nemesnek és nagyrészt az erkölcsi mércéknek megfelelőnek tartanak. Ezek a viselkedésformák arra késztetik az embereket, hogy azt higgyék, hogy becsületes, hogy tisztességes, hogy valóban szereti Istent, nagyon jámbor, hogy valóban Istent félő szívvel rendelkezik és hogy olyan ember, aki az igazságra törekszik. Gyakran mutatnak néhány külsőleg jó viselkedést, hogy félrevezessék az embereket – nem bűzlik ez is az önmaguk felmagasztalásától és az önmagukról történő bizonyságtételtől? Az emberek általában szavakkal magasztalják fel önmagukat és tesznek önmagukról bizonyságot – tiszta beszéddel fejezik ki, hogy mennyire különböznek a tömegektől, hogy mennyivel bölcsebb véleményük van, mint másoknak, hogy az emberek nagyra tartsák őket és felnézzenek rájuk. Vannak azonban olyan módszerek is, amelyek nem tartalmaznak kifejezett beszédet, amikor az emberek inkább külső gyakorlatokkal tesznek bizonyságot arról, hogy jobbak másoknál. Az ilyenfajta gyakorlatok jól átgondoltak, indítékot és bizonyos szándékot hordoznak magukban, és meglehetősen céltudatosak. Úgy csomagolják be és hajtják végre őket, hogy amit az emberek látnak, azok olyan viselkedések és gyakorlatok legyenek, amelyek összhangban vannak az emberek elképzeléseivel – nemesek, jámborak és megfelelnek a szent tisztességnek, sőt istenszeretőek, istenfélőek és összhangban vannak az igazsággal. Ezzel ugyanazt a célt érik el, hogy felmagasztalják önmagukat és önmagukról tegyenek bizonyságot, valamint hogy elérjék, hogy az emberek nagyra tartsák őket és hódoljanak nekik. Találkoztatok már ilyennel vagy láttatok már ilyet? Rendelkeztek ezekkel a megnyilvánulásokkal? Ezek a dolgok és ez a téma, amelyet megvitatok, elkülönülnek a valós élettől? Valójában nem. [...] Vannak, akik azért isznak kávét, hogy esténként energiával teljenek el, hogy felkészüljenek arra, hogy sokáig fennmaradjanak és a kötelességeiket végezzék. A testvérek aggódnak az egészségükért, és csirkehúslevest főznek nekik. Amikor megették a levest, ezek az emberek azt mondják: »Hála istennek! Élveztem isten kegyelmét. Nem érdemlem ezt meg. Most, hogy megettem ezt a csirkehúslevest, hatékonyabban kell végeznem a kötelességeimet!« A valóságban ugyanúgy végzik tovább a kötelességeiket, mint általában, anélkül, hogy a hatékonyságukat egyáltalán növelnék. Nem színlelnek-e? Színlelnek, és ez a fajta viselkedés egyben burkoltan azt jelenti, hogy felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot – azt az eredményt érik el, hogy az emberek elismerik, nagyra tartják őket és a megrögzött követőik lesznek. Ha az emberek így gondolkodnak, akkor nem feledkeztek-e meg Istenről? Már nincs Isten a szívükben – ki az tehát, akire éjjel-nappal gondolnak? A »jó vezetőjük«, a »szeretett vezetőjük«. Néhány antikrisztus a felszínen nagyon szeretetteljes a legtöbb emberrel – beszéd közben olyan módszereket alkalmaznak, hogy az emberek lássák, hogy szeretetteljesek, és hogy hajlandóak legyenek közelebb kerülni hozzájuk. Mindenkire ragyogóan néznek, aki közel kerül hozzájuk és beszél velük – nagyon gyengéd hangon beszélnek az ilyen emberekkel. Még ha látják is, hogy egyes testvérek elvtelenül cselekedtek és ezzel ártottak a gyülekezet érdekeinek, a legkevésbé sem metszik meg őket, csupán buzdítják és vigasztalják őket, hízelegnek nekik, miközben a kötelességüket végzik – addig-addig hízelegnek az embereknek, amíg mindenkit maguk mellé nem állítanak. Az emberek fokozatosan meghatódnak ezektől az antikrisztusoktól – mindenki nagyon helyesli a szerető szívüket, és Istent szerető embereknek nevezi őket. Végül mindenki hódol nekik és minden kérdésben hozzájuk fordul – ezeknek az antikrisztusoknak minden legbensőbb gondolatukat és érzésüket is elmondják, olyannyira, hogy már nem is imádkoznak Istenhez és nem is keresik többé az igazságot Isten szavaiban. Vajon ezeket az embereket nem vezették-e félre ezek az antikrisztusok? Ez egy másik eszköz, amelyet az antikrisztusok az emberek félrevezetésére használnak. Amikor ilyen viselkedéseket és gyakorlatokat folytattok vagy ilyen szándékokat tápláltok, tudatában vagytok-e annak, hogy ezzel probléma van? És amikor ennek tudatára ébredsz, tudsz-e változtatni a cselekedeteid irányán? Ha képes vagy reflektálni, ha valódi bűntudatot érzel, amikor tudatára ébredsz, ha megvizsgálod, hogy a viselkedésed, gyakorlatod vagy szándékod problémás, ez azt bizonyítja, hogy megfordítottad az irányt” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten szavainak kinyilatkoztatásából megértettem, hogy az emberek különböző látszólagos „jó” magatartásokat vesznek fel, amelyek megfelelnek az ember elképzeléseinek arról, hogy hogyan nyerhetné el mások csodálatát és elismerését, de lényegében ezek a magatartások egyszerűen a saját maguk burkolt magasztalásának és a saját maguk melletti tanúságtételnek a módjai, ami nagyon képmutató dolog, és könnyen félrevezetheti az embereket. Amikor elgondolkodtam erről, megértettem, hogy én ilyen típusú ember vagyok. Külsőleg olyannak látszottam, aki mindennap nagyon elfoglalt a kötelességvégzésével, a nehézségek elviselésével, az áldozathozatallal, és hogy mindent magamra vállalok – alkalmas és hozzáértő csapatvezetőnek tűntem. De mindezek mögött a saját megvetendő, titkos célom állt, vagyis az, hogy elnyerjem az emberek csodálatát. Elgondolkodtam arról, hogy a testvérek hogyan kerestek meg azzal, hogy mindenféle ügyekben megkérdezzenek – legyen az kicsi vagy nagy, – a kötelességük végzése során, és hogyan támaszkodtak rám minden ügyük megoldásában. Tény, hogy néhány problémát meg tudtak volna beszélni és meg tudtak volna oldani az én bevonásom nélkül. De annak a gondolata, hogy mindenki bízott bennem és csodált engem, arra ösztönzött, hogy félretegyem a munkánk prioritásait, és mindent magam végezzek, még akkor is, ha nem volt rá időm, csakis a büszkeségem és a státuszom védelme érdekében. Néha, ha kihagytam egy étkezést, hogy összejövetelt tartsak az új hívők számára, a nővéreim arra biztattak, hogy menjek, és egyek. Igazából titokban örömmel töltött el a gondolat, hogy azt látják, annyira lefoglalnak a kötelességeim, hogy nem is eszek. Azt hittem, csodálnak engem, és azt gondolják, hogy tényleg elviselem a nehézségeket, és áldozatot hozok, és hogy hozzáértő csapatvezető vagyok. Mivel „elfoglalt” voltam, mindenféle „kiváltságokat” is élveztem, és kiérdemeltem mások szimpátiáját, amit arra használtam, hogy elfedjem néhány eltérésemet és hiányosságomat. Például ha nem írtam meg egy élettapasztalat-tanúságtételi cikket, azt azzal indokoltam magamnak, hogy túlságosan elfoglalt voltam. Amikor a csapat egyes feladatai, amelyekért én voltam a felelős, nem készültek el időben, elnéztem magamnak, és azt mondtam, hogy ez azért történt, mert túl elfoglalt voltam. És amikor eltérések és hibák merültek fel a kötelességem végzésében, és nem értem el jó eredményeket az új hívők öntözésében, ugyanezzel a kifogással éltem a testvéreim felé, hogy engedményeket tegyenek nekem. És így továbbra is elfoglaltam magam egész nap, és azt mutattam az emberek felé, hogy jó csapatvezető vagyok zsúfolt napirrenddel. Nemcsak a felügyelőm becsült nagyra, de néhány testvér is csodált, és rám támaszkodott. Ugyanakkor azonban a munkámban levő eltéréseket és hibákat eltitkoltam. A szándékaim valóban megvetendőek voltak! Elgondolkodtam azon, hogy miért szeretnek a testvérek hozzám fordulni, ahányszor problémával szembesülnek, és tőlem várni, hogy mindent én csináljak – ez főként azért volt, mert megpróbáltam mindent magamra vállalni. A testvérek csodáltak engem, helyem volt a szívükben, és valahányszor problémába ütköztek, nem imádkoztak Istenhez, és nem támaszkodtak Őrá, vagy keresték az igazságalapelveket, hanem inkább hozzám fordultak a kérdésükkel. Azzal, hogy így lefoglaltam magam, valójában szándékosan cselekedtem, burkoltan felvágtam, elnyertem az emberek szívét, és távol tartottam őket Istentől.

Akkor eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza, amelyet egyszer olvastam: „Úgy tűnik, egyesek eléggé lelkesen hisznek Istenben. Imádnak gyülekezeti ügyeket intézni, velük foglalkozni, és mindig előre szaladnak. Váratlanul mégis csalódást okoznak mindenkinek, amint vezetővé válnak. Nem összpontosítanak Isten választott népe gyakorlati problémáinak megoldására. Ehelyett mindent megtesznek a saját hírnevük és státuszuk érdekében. Imádnak hencegni, hogy mások megbecsüljék őket, és mindig arról beszélnek, hogy mennyit áldoznak és szenvednek Istenért. Ugyanakkor nem fektetnek energiát az igazságra való törekvésbe és az életbe való belépésbe. Nem ez az, amit bárki is várna tőlük. Bár elfoglalják magukat a munkájukkal, minden alkalommal felvágnak. Prédikálnak néhány szót és doktrínát, elnyerik néhány ember megbecsülését és imádatát, félrevezetik az emberek szívét és megszilárdítják a státuszukat. Végül mi lesz ebből? Függetlenül attól, hogy ezek az emberek apró szívességekkel vesztegetnek meg másokat, adottságaikat és képességeiket fitogtatják vagy különböző módszereket alkalmaznak az emberek félrevezetésére és ezáltal elnyerik a jó véleményüket – függetlenül attól, hogy milyen módszerrel igyekeznek megnyerni az emberek szívét és elfoglalni benne egy pozíciót, mit veszítettek? Elvesztették a lehetőséget, hogy elnyerjék az igazságot, miközben a vezetői kötelességeket végzik. Ugyanakkor a különböző megnyilvánulásaik miatt gonosz tetteket is felhalmoztak, amelyek a végső sorsukra lesznek hatással. Függetlenül attól, hogy apró szívességeket használnak-e fel az emberek megvesztegetésére és behálózására, magukat fitogtatják vagy megtévesztő külsőségeket használnak fel az emberek félrevezetésére, és függetlenül attól, hogy látszólag mennyi előnyre és elégedettségre tesznek szert ebből – ha most megnézzük, vajon helyes ez az út? Ez az igazságra való törekvés útja? Ez az az út, amely elhozhatja az ember üdvösségét? Nyilvánvalóan nem az. Függetlenül attól, hogy ezek a módszerek és fortélyok mennyire okosak, Istent nem tudják megtéveszteni. Isten végső soron mindegyiket elítéli és megveti, mert az ilyen viselkedésmódok mögött az ember becsvágya, az Istennel szembeni ellenséges hozzáállás és lényeg rejtőzik. Isten a szíve mélyén egyáltalán nem ismerné el, hogy ezek az emberek a kötelességüket végzik. Sokkal inkább gonosztevőként határozná meg őket. Milyen ítéletet hoz Isten a gonosztevőkről? »Távozzatok tőlem, ti gonosztevők!« Amikor Isten azt mondja: »Távozzatok tőlem«, hová akarja, hogy az ilyen emberek menjenek? Átadja őket a Sátánnak, a sátánok tömegei által lakott helyekre. Mi a végső következmény számukra? Halálra gyötrik őket a gonosz szellemek, vagyis a Sátán felfalja őket. Isten nem akarja ezeket az embereket, ami azt jelenti, hogy nem fogja megmenteni őket. Ők nem Isten juhai, nemhogy követői, tehát nem tartoznak azok közé, akiket meg fog menteni. Isten így határozza meg ezeket az embereket. Tehát pontosan mi a természete annak, hogy valaki megpróbálja megnyerni mások szívét? Ez egy antikrisztus útján való járás; ez egy antikrisztus viselkedése és lényege. Még ennél is súlyosabb az a lényeg, hogy Isten ellen verseng a választott népéért. Az ilyen emberek Isten ellenségei. Ez az antikrisztusok meghatározása és kategóriákba sorolása, és mindez teljesen pontos” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét). Isten szavai pontosan felfedték a problémámat. Amióta csapatvezető lettem, megpróbáltam mindent magamra vállalni. Látszatra egy megértő, figyelmes csapatvezető voltam, aki aktívan segítette a testvéreit mindenben, amit el kellett végezni, de a valódi szándékom és célom az volt, hogy olyan dolgokat tegyek, amelyek a saját hírnevemet és a státuszomat szolgálták, hogy elnyerjem az emberek szívét, és megszerezzem a csodálatukat. Ez egyfajta csalás és trükközés volt! Éppen olyan voltam, mint a nagy vörös sárkány hivatalnokai, akik becsapják az egyszerű embereket azzal, hogy egy kicsit dolgoznak, csak hogy jó színben tüntessék fel magukat, látszatra „az embereket szolgálva”, azért, hogy tiszteljék őket, és a dicséretüket énekeljék. Ugyanolyan voltam – látszatra a kötelességem végzése nagyon lefoglalt, de titokban azt akartam, hogy az emberek azt gondolják, milyen keményen dolgozom, és azt akartam, hogy csodáljanak és bálványozzanak engem. Mivel mindent magamra vállaltam, senki más nem kapott elég esélyt a kötelességeinek a gyakorlására. Ennek ellenére mégis csodáltak engem, olyannyira, hogy ha bármilyen problémával szembesültek, nem keresték Istent, helyette tőlem várták, hogy megoldjam azokat. Nem volt Isten számára hely a szívükben. Egyáltalán nem végeztem megfelelően a kötelességemet! Világos, hogy gonoszságot műveltem, és az antikrisztus útját jártam! Imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy vezessen engem az igazságalapelvek keresésében, hogy megoldjam a problémáimat, és hogy befejezzem a romlott beállítottságom szerinti cselekvést.

Később Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam: „A kötelességed végzésekor nem kell mindent magadra venni, és nem kell halálra dolgoznod magad, nem kell magányos harcosnak, »az egyetlen nyíló virágnak« lenned; inkább azt kell megtanulnod, hogyan működj együtt másokkal összehangoltan, és tegyél meg minden tőled telhetőt, teljesítsd a feladataidat, és add bele minden energiádat. Ezt jelenti a kötelességed végzése. A kötelességed végzése a rendelkezésedre álló hatalom és világosság összességének bevetéséből áll annak érdekében, hogy eredményt érj el. Ez elegendő. Ne próbálj mindig hencegni, mindig hangzatos dolgokat mondani, egymagad csinálni a dolgokat. Tanulj meg együttműködni másokkal, és összpontosíts inkább mások javaslatainak a meghallgatására és az erősségeik felfedezésére. Ez megkönnyíti az összehangolt együttműködést. Ha mindig megpróbálsz hencegni és azt keresztülvinni, amit te mondtál, akkor nem működsz együtt összehangoltan. Mit csinálsz? Zavart keltesz és aláaknázol másokat. A zavarkeltés és mások aláaknázása a Sátán szerepének az eljátszása, nem pedig a kötelesség teljesítése. Ha mindig olyan dolgokat teszel, amelyek zavart keltenek és aláaknáznak másokat, akkor nem számít, mennyi erőfeszítést teszel vagy mi mindenre ügyelsz, Isten nem fog emlékezni. Lehet, hogy kevés az erőd, de ha együtt tudsz dolgozni másokkal, és el tudsz fogadni odaillő javaslatokat, ha rendben vannak a motivációid, és védeni tudod Isten házának a munkáját, akkor megfelelő személy vagy. Időnként egyetlen mondattal meg tudsz oldani egy problémát és mindenki hasznára lehetsz; időnként az igazság egyetlen megállapításának a közlése után mindenki előtt megnyílik a gyakorlás útja, és összehangoltan együtt tudnak dolgozni, és mindannyian közös cél felé igyekeznek, ugyanazokon a nézeteken és véleményeken osztoznak, így hát a munka különösen hatékony. Talán senki nem emlékszik rá, hogy te játszottad el ezt a szerepet, és esetleg te sem érzed úgy, hogy nagy erőfeszítést tettél volna, Isten azonban látni fogja, hogy olyan ember vagy, aki az igazságot gyakorolja, aki az alapelvek szerint cselekszik. Isten emlékezni fog arra, hogy így tettél. Ezt nevezik a kötelességed hűséges elvégzésének” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő teljesítése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai világosan megértették velem a problémáimat, és rátaláltam a gyakorlás néhány útjára. Ha jól akarom végezni a kötelességemet, meg kell tanulnom harmonikusan együttműködni másokkal, és arra kell összpontosítanom, hogy hagyjam őket az erősségeiket használni. Határai vannak annak, amit egy ember egyedül megtehet – senki nem képes arra, hogy minden munkát egyedül végezzen. Kötelességeinkben csak akkor tudunk jó eredményeket elérni, ha mindannyian egy szívűek és egy gondolkodásúak vagyunk, és amikor az erősségeinket együtt használjuk fel. Csak amikor az embereknek helyesek a szándékai, vagyis védik a gyülekezet munkáját, akkor tudják a kötelességüket Isten szándékaival összhangban végrehajtani. Ez sokkal hatékonyabb, mint ha egy ember vállalja az összes munkát. A múltban nemcsak kimerítettem magam azzal, hogy elfoglaltan kapkodtam mindennel, és megpróbáltam én lenni az egyetlen ragyogó csillag, de a kötelességeimet is elrontottam. A testvéreim erősségei kihasználatlanul maradtak, és sok fontos munka késedelmet szenvedett. Isten szavainak kinyilatkoztatását összehasonlítva a saját viselkedésemmel végül megértettem, miért mondja Isten, hogy ha valaki a kötelességében mindig hivalkodik, és nem működik harmonikusan együtt másokkal, az akadályozza a gyülekezet munkáját.

Ezt követően Isten szavait tudatosan a gyakorlatba ültettem. A munkát logikus módon felosztottam: én főként a legfontosabb feladatok ellenőrzésének a felelősségét vállaltam, és más feladatokat rábíztam a szakterülete alapján arra alkalmas testvérre. Amikor a többiek olyan problémába ütköztek, amelyet nem tudtak megoldani, mindannyian együtt kerestük az alapelveket. Amint a testvérek megértették az alapelveket, természetes módon megvolt az irány és az út a kötelességeik végzéséhez. Most, hogy egy ideje már a gyakorlatba ültetem Isten szavait, azt látom, hogy a testvéreim a kötelességeikben több terhet viselnek, mint korábban. Képesek kezdeményezni, és az alapelveket keresni az egyes problémák megoldásához, és néhány feladatot önállóan el tudnak végezni Istenre támaszkodva. Néha, amikor nehézségekbe ütközöm a feladatokban, amelyekért felelős vagyok, én is segítségért fordulok a testvéreimhez, és ebből sokat nyerek. Így együttműködve a csapatunk egyre jobb eredményeket ér el a munkájában. A testvérek különböző mértékben gyakorolni tudnak, és sikerült némi előrelépést elérniük. Sokkal nyugodtabbnak és békésebbnek érzem magam. Fokozatosan kezdek időt találni arra, hogy elgondolkodjam a saját munkámban felmerülő problémákról, és megint elkezdtem normálisan írni a tapasztalati tanúságtételi cikkeket. Nem tűnök olyan elfoglaltnak, mint korábban, de könnyebben azonosítom az eltéréseket és problémákat a munkában, és hatékonyabb lettem a kötelességemben.