Amikor 2017-ben az újonnan érkezők öntözésén kezdtem dolgozni a gyülekezetben, igyekeztem tanulmányozni és megismerni az összes idevágó igazságalapelvet, hogy minél hamarabb alkalmas legyek a feladatomra. Sok energiát fektettem a kötelességembe, és nagy áldozatot hoztam benne, így egyre jobb és jobb eredményeket értem el. Körülbelül egy év elteltével kiválasztottak csoportvezetőnek. A testvérek mind azt mondták, hogy gyors fejlődés történt, miután csoportvezető lettem, és mindannyian hozzám jöttek beszélgetni, amikor problémáik adódtak. Ezt gondoltam magamban: „Úgy tűnik, mindenki elismer engem. Mindaddig, amíg törekszem az igazságra, biztosan lesz esélyem arra, hogy később még magasabb pozícióba léptessenek elő. Akkor aztán tényleg mindenki felnéz majd rám.”

Nem sokkal később a csoportunk felügyelőjét elbocsátották, mert nem végzett valódi munkát. Így gondolkodtam magamban: „Mindig is nagyon kezdeményező voltam a kötelességemben, képes voltam megoldani a testvérek problémáit és nehézségeit, és hatékony voltam a munkámban. Most, hogy csoportvezető vagyok, és hamarosan új felügyelőt választunk, biztosan én leszek az első számú választás. Ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy kitűnjek!” De alig néhány nappal később a vezetőnk áthelyezett egy nővért egy másik gyülekezetből, hogy ő legyen a felügyelőnk, mondván, hogy jó képességű, törekszik az igazságra, és érdemes művelni. Nagyon csalódott voltam, amikor meghallottam ezt a hírt. Ezt gondoltam: „Szóval ez a nővér jó jelölt a művelésre, én meg nem?” Aztán azonban eszembe jutott, hogy ha a nővér tényleg képes valódi munkát végezni, akkor ez pozitív eredmény. Miután erre rájöttem, könnyebben alávetettem magam. Később, amikor a nővért a gyülekezeti munka igényei miatt más kötelességre osztották be, nagyon izgatott lettem, és erre gondoltam: „Ezúttal biztosan fontolóra vesznek a felügyelői posztra.” De alig néhány nappal később a vezetőnk Adele nővért léptette elő felügyelői szerepkörbe. Ezúttal nem fogadtam ilyen nyugodtan a hírt. Ezt gondoltam: „Nagyon keményen dolgozom a kötelességemben, és képes vagyok megoldani tényleges problémákat. Miért nem engem léptetett elő a vezető? Azt hiszi, nem vagyok alkalmas arra, hogy műveljenek? Talán kevésre tart engem? Mit fognak rólam gondolni a testvérek most, hogy kétszer is kihagytak az előléptetésből? Adele csak most került ide, és gyakran fordul hozzám tanácsokért, mert még nem érti a munka csínját-bínját, és a vezetőnk mégis nagyra tartja őt, és műveli?” Nagyon frusztráltnak és megbántottnak éreztem magam, amikor mindez eszembe jutott. Később, amikor Adele megkeresett, hogy felzárkózzon a munkában, és túl sok kérdést tett fel, türelmetlen lettem. Ez jutott eszembe: „Nem te vagy a felügyelő? A képességed nem lehet túl jó, ha folyton olyan kérdéseket teszel fel, amelyekre már válaszoltam!” Néha, amikor a testvérek Adele-hez fordultak az újonnan érkezettek öntözésével kapcsolatos kérdésekkel és nehézségekkel, amelyekkel korábban még nem foglalkozott, Adele nem tudta, hogyan beszéljen azokról, és milyen megoldást találjon rájuk, és a segítségemet kérte. Szándékosan így válaszoltam: „Ez egy egyszerű kérdés. Csak azonosítani kell a probléma lényegét, és világosan beszélni kell az igazságról ezzel kapcsolatban.” Ezután példákat hoztam fel arra, hogy én hogyan oldottam meg hasonló problémákat. Így gondolkodtam: „Meg kell mutatnom mindenkinek, hogy tehetséges vagyok. Nem arról van szó, hogy nincs jártasságom, hanem arról, hogy még nem kaptam lehetőséget, hogy én legyek a felügyelő.” Később Adele azt javasolta, hogy költözzünk össze, hogy bármikor konzultálhasson velem, ha probléma adódik. Ezt gondoltam: „Konzultálnál velem, amikor problémák adódnak? De akkor te kapod az összes dicséretet, ha a probléma megoldódik, nem én. Miért legyek én a színfalak mögötti segítőd?” Miután ez felmerült bennem, visszautasítottam őt, azzal az indokkal, hogy „nincs erre időm az újonnan érkezettek öntözésével kapcsolatos elfoglaltságaim miatt”. Adele még többször is megkért, de én soha nem egyeztem bele. Lassanként észrevettem, hogy Adele mintha egy kicsit korlátozva érezné magát általam, és kicsit passzívvá vált a munka megvitatásában. Azonban nem gondolkoztam el, és nem értettem meg önmagam, ehelyett csak arra gondoltam, hogy Adele-nek nehéz felügyelőként szolgálnia. Mi több, gondoltam, ha aktívan együttműködöm vele, és az állapota javul, és újra visszatalál a munkájához, nem lenne esélyem az előléptetésre. Ellenkezőleg, amikor negatív állapotba süllyed, az még inkább rávilágít a saját lelkesedésemre és kezdeményezőkészségemre. Így aztán, amikor a munkáról beszéltünk, nagyon kezdeményező és lelkes voltam, és vezető szerepet vállaltam, hogy kitűnjek.

Később, mivel egyre több ember fogadta el Isten utolsó napokbeli munkáját, és még néhány öntözőt osztottak be a csoportunkba, Adele megkért, hogy több időt töltsek az újonnan érkezett testvérek segítésével. Ezeket a lehetőségeket arra használtam ki, hogy elmondjam az embereknek, hogyan keresem az igazságot az újonnan érkezők elképzeléseinek és zavarainak feloldására, módszeresen felvázolva számukra személyes tapasztalataimat és a gyakorlásom útjait. Ezután a testvérek, ha problémáik voltak, felkerestek, hogy megbeszéljék velem. Néhány esetben még olyan problémákkal is hozzám fordultak, amelyeket Adele maga nem tudott megoldani. Nagyon elégedett voltam magammal, és erre gondoltam: „Úgy látszik, minden munka, amit mostanában végzek, megtérül, és mindenki elismer engem. Lehet, hogy nem vagyok felügyelő, de a felügyelői munka nagy részét el tudom látni. Legközelebb, amikor dolgozókat és vezetőket választanak, a testvérek biztosan rám fognak szavazni.”

Nem sokkal később eljött az éves választások ideje, és nagyon izgatott voltam. Ezt gondoltam: „Ha engem választanak vezetőnek, akkor hatalmamban áll majd dönteni a gyülekezeti projektekről. Ha a munka az én felügyeletem alatt előrehalad, a testvérek biztosan úgy gondolják majd, hogy méltó vagyok a pozíciómra, és még jobban tisztelni fognak.” Nagy meglepetésemre azonban, amikor kihirdették az eredményt, nem hangzott el a nevem. Az arcom elvörösödött, és hihetetlenül zavarba jöttem. Súlyosbítva a bajt, a testvérek azt mondták, hogy arrogáns természetem van, gyakran korlátozom az embereket, nem helyezem előtérbe az életbe való belépést, ritkán gondolkozom el magamon, ritkán szerzek tudást vagy vonok le tanulságokat a dolgokból; egyszóval nem törekszem az igazságra. Amikor ezt hallottam, szörnyen éreztem magam – most már minden testvér tudja, hogy nem törekszem az igazságra. Nemcsak hogy nem sikerült kitűnnöm, de teljesen zavarba hoztam magam. Azokban a napokban féltem, hogy a testvérek megkérdezik tőlem, milyen tanulságot vontam le ebből a helyzetből, de amiatt is aggódtam, hogy senki sem fog velem beszélni, hogy tisztán látnak majd engem, és elkerülnek. Az érzelmeim összevissza kavarogtak, és csak arra tudtam gondolni, ami történt. Nem tudtam foglalkozni a kötelességemmel, szörnyen gyötrődtem és kínlódtam. Folyton azon töprengtem, hogy miért kell szembenéznem ilyen megpróbáltatással. Később néhány testvér és nővér beszélgetett velem, és sürgetett, hogy töltsek több időt azzal, hogy elgondolkodom a kötelességemben nyújtott teljesítményemen. Arra is rámutattak, hogy annak ellenére, hogy vannak bizonyos adottságaim a munkámban, nem az igazságra való törekvést helyezem előtérbe, csak a hírnevet és a státuszt keresem, és rossz úton járok. Tudtam, hogy a testvérek tanácsa és segítsége Istentől származik, ezért imádkozva fordultam Hozzá: „Ó, Istenem, nagyon nehéz számomra, hogy így felfedtek. Drága Istenem, kérlek világosíts meg engem, és engedd meg, hogy megismerjem önmagam, és megértsem a Te szándékodat.”

Egy nap, miközben Isten szavait olvastam, rábukkantam néhány részletre, amelyekben Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok hogyan törekszenek a hírnévre és a státuszra. Isten szavai azt mondják: „Bármilyen kötelességet is végeznek az antikrisztusok, meg fogják próbálni magas pozícióba emelni magukat, elsőbbségi helyzetbe kerülni. Soha nem tudnak megelégedni a hétköznapi követő helyével. És mi a legnagyobb szenvedélyük? Az, hogy az emberek előtt állva parancsokat osztogassanak és leszidják az embereket, elérve, hogy az emberek úgy cselekedjenek, ahogyan ők mondják. Soha nem gondolkodnak azon, hogyan végezzék megfelelően a kötelességüket – arról nem is beszélve, hogy a kötelességük végzése közben keresnék az igazságalapelveket, hogy gyakorolják az igazságot és eleget tegyenek Istennek. Helyette azon törik a fejüket, hogy miként tudnák megkülönböztetni magukat, elérni, hogy a vezetők nagyra tartsák és előléptessék őket, hogy belőlük is vezető vagy dolgozó válhasson és vezethessenek másokat. Az egész napot azzal töltik, hogy ezen gondolkodnak és ebben reménykednek. Az antikrisztusok nem hajlandóak arra, hogy mások vezessék őket, és hétköznapi követők sem akarnak lenni, arról nem is beszélve, hogy csendben, harsonaszó nélkül végezzék a kötelességüket. Bármi is a kötelességük, ha nem lehetnek elöl és a középpontban, ha nem állhatnak mások felett és nem vezethetik a többieket, akkor unalmasnak találják a kötelességtevést, negatívvá válnak és lazsálni kezdenek. Mások dicsérete és imádata nélkül az még kevésbé érdekes számukra, és még kevésbé vágynak a kötelességük végzésére. Ha azonban elöl és a középpontban lehetnek, miközben a kötelességüket végzik, és övék lesz az utolsó szó, akkor erősnek érzik magukat és bármilyen nehézséget elszenvednek. A kötelességük végzésében mindig ott vannak a személyes szándékaik, és mindig különbözni akarnak, kielégítendő abbéli igényüket, hogy legyőzzenek másokat, és eleget tegyenek a vágyaiknak és ambícióiknak” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). „Hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok azt hiszik szívükben, hogy az Istenbe vetett hitükben az igazságra való törekvés a hírnév és státusz hajszolását jelenti; hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés, és hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Reménytelen?« Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy az övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben, és legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok kiemelkedő fontosságot tulajdonítanak a hírnévnek és a státusznak. Nem számít, mikor és hol, a végső céljuk, hogy jó hírnevet és magas státuszt szerezzenek. Csak azért hisznek Istenben, és azért végzik kötelességüket, hogy kitűnjenek, és kivívják mások tiszteletét. Mindig arra törekszenek, hogy rangos pozíciókat érjenek el, hogy övék legyen az utolsó szó és a döntés joga, és hogy hatalmat szerezzenek mások felett. Ha nem tudnak státuszt és hírnevet szerezni, azt kezdik gondolni, hogy az Istenben való hit értelmetlen, és nincs okuk arra, hogy elvégezzék a kötelességüket. Fontolóra véve Isten szavait, felismertem, hogy beállítottságom és a törekvéseim nem különböznek egy antikrisztusétól. Mindig arra törekedtem, hogy felügyelő vagy vezető legyek, mert úgy gondoltam, hogy a vezetők és dolgozók mondják ki az utolsó szót, ők hozhatnak fontos döntéseket, és nagy tisztelet, támogatás és megbecsülés övezi őket. Csoportvezetőként korlátozott volt a hatásköröm, és ritkán volt alkalmam kitűnni, így valahányszor eredményeket értem el a munkámban, hirtelen késztetést éreztem arra, hogy még több hatalmat és tekintélyt szerezzek, hogy még több ember tiszteljen és gyűljön körém. Amikor hallottam, hogy a gyülekezet új felügyelőt fog választani, nagyon vártam a választást, mert úgy gondoltam, hogy végre eljött az esélyem, hogy kitűnjek. Amikor azonban a vezető egy másik gyülekezetből helyezett át egy felügyelőt, mélységesen csalódott voltam, és nem voltam hajlandó elfogadni ezt az eredményt, azt hittem, hogy a vezető nem akar esélyt adni nekem a képzésre, és valami baja van velem. Bizonyítandó, hogy jobb vagyok a jelenlegi felügyelőnél, szándékosan megnehezítettem a dolgát, és kirekesztettem, ami korlátozta őt. Hogy biztosan megválasszanak felügyelőnek, minden lehetőséget kihasználtam a testvérek segítésére, hogy felvágjak és ismertté váljak, így minél többen elismerjenek, és rám szavazzanak a következő választáson. Csak a státuszt és a hírnevet kerestem, és minden, amit tettem, a státusz megszerzése érdekében történt. Az antikrisztusok útját jártam. Ezt felismerve nagyon bántam a dolgot, ezért így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, nem törekszem az igazságra a kötelességemben, a státuszért és a hírnévért versengek, fellázadtam Ellened, és ellenálltam Neked. Drága Istenem, nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt, és kész vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, világosíts meg engem, hogy megismerhessem önmagam!”

Egyszer az áhítatok során Isten szavainak erre a részletére bukkantam: „Amikor a sátáni beállítottság gyökeret ver az emberekben és természetükké válik, ez elég ahhoz, hogy sötétséget és gonoszságot ültessen a szívükbe, és rávegye őket arra, hogy a rossz utat kövessék és válasszák. A romlott sátáni beállítottság hajtóereje alatt mik az emberek eszményei, reményei, ambíciói, életcéljai és irányai? Nem ellentétesek a pozitív dolgokkal? Például az emberek mindig hírnevet akarnak szerezni, vagy hírességek akarnak lenni; nagy hírnévre és tekintélyre szeretnének szert tenni, és becsületére szeretnének válni az őseiknek. Ezek pozitív dolgok? Ezek egyáltalán nincsenek összhangban a pozitív dolgokkal; sőt, ellentmondanak annak a törvénynek, hogy Isten szuverenitást gyakorol az emberiség sorsa felett. [...] Mindig ki akarjátok tárni a szárnyaitokat és felszállni, mindig egyedül szeretnétek repülni, sas lenni, nem pedig kismadár? Ez milyen beállítottság? Ez az emberi magatartás alapelve? Az emberi magatartásra való törekvéseteknek Isten szavain kell alapulnia; csak Isten szavai az igazság. Titeket túl mélyen megrontott a Sátán, és mindig a hagyományos kultúrát – a Sátán szavait – tekintitek az igazságnak, a törekvésetek tárgyának, ami megkönnyíti számotokra, hogy rossz útra térjetek, és az Istennek való ellenállás útján járjatok. A romlott emberiség gondolatai és nézetei, valamint azok a dolgok, amelyekre törekednek, ellentétesek Isten vágyaival, az igazsággal és Isten minden feletti szuverenitásának a törvényeivel, az Ő vezénylésével mindenek felett, és az Ő irányításával az emberiség sorsa felett. Tehát bármennyire is helyénvaló és észszerű ez a fajta törekvés az emberi gondolatok és elképzelések szerint, Isten szemszögéből ezek nem pozitív dolgok, és nincsenek összhangban az Ő szándékaival. Mivel szembemész azzal a ténnyel, hogy Isten szuverenitást gyakorol az emberiség sorsa felett, és mert egyedül szeretnél cselekedni, a saját kezedbe véve sorsodat, mindig falakba ütközöl, olyan keményen, hogy vér folyik a fejedből, és soha semmi sem sikerül neked. Miért nem sikerül neked semmi? Mert az Isten által létrehozott törvényeket egyetlen teremtett lény sem változtathatja meg. Isten hatalma és ereje mindenek felett áll, egyetlen teremtett lény sem sértheti meg. Az emberek túl nagyra tartják a képességeiket. Mi az, ami miatt az emberek mindig meg szeretnének szabadulni Isten szuverenitásától, mindig meg szeretnék ragadni saját sorsukat és megtervezni saját jövőjüket, és vezérelni szeretnék a kilátásaikat, irányukat és életcéljaikat? Honnan származik ez a kiindulópont? (Romlott sátáni beállítottságból.) Mit hoz tehát az embereknek a romlott sátáni beállítottság? (Szembenállást Istennel.) Mi lesz abból, ha az emberek szembeszállnak Istennel? (Fájdalom.) Fájdalom? Ez pusztulás! A fájdalom még a fele sem ennek. Amit közvetlenül a szemed előtt látsz, az a fájdalom, a negativitás és a gyengeség, az ellenállás és a panaszok – mi lesz ezeknek a dolgoknak a kimenetele? Megsemmisítés! Ez nem kis dolog, és nem játék” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottság csak az igazság elfogadásával oldható meg). Isten szavainak leleplezése által felismertem, hogy miután az embert a Sátán megrontja, az ember életét a sátáni romlott beállítottság irányítja, amelyet az arrogancia és az önhittség, valamint az elvetemültség és a csalárdság jellemez. Nem képes többé alávetni magát Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, mindig tele van ambícióval és vággyal, azért küzd, hogy nagy, híres emberré váljon, arra törekszik, hogy magas rangot érjen el, és a legfontosabb ember legyen. Az olyan sátáni filozófiák, mint „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, és „a katonák, akik nem akarnak tábornokok lenni, rossz katonák”, már régen gyökeret vertek a szívemben, ami ahhoz vezetett, hogy a hírnévre és státuszra törekvést jogos célnak tekintsem. Az iskolában igyekeztem a legjobb tanuló lenni, és ha nem teljesítettem jól a vizsgákon, utána napokig lehangolt voltam. Amikor a végzettségem megszerzése után munkába álltam, szorgalmasan dolgoztam, hogy az egyik legjobb munkavállaló legyek – önként jelentkeztem túlórázni, és a legnehezebb munkákat választottam ki, hogy elnyerjem a főnököm tetszését, és esélyt kapjak az előléptetésre. Amint a hit útjára léptem, azt hittem, hogy elnyerhetem mások tiszteletét és támogatását, ha felügyelő vagy vezető leszek a gyülekezetben, és ezért igyekeztem magas státuszt elérni. Különösen akkor, amikor csoportvezető lettem, és elnyertem a testvéreim elismerését, az ambícióm és a vágyam új magasságokba emelkedett. Egyre arrogánsabbá váltam, azt hittem, hogy megvan a tehetségem és a képesítésem ahhoz, hogy előléptessenek felügyelővé vagy akár vezetővé. Amikor a vezetőm Adele-t léptette elő, nem engem, ellenállást és neheztelést éreztem, és nem voltam hajlandó támogatni Adele-t és együttműködni vele a munkánkban. Ezenkívül mindig versenyezni próbáltam vele. Gyakran megragadtam a lehetőséget, hogy megmutassam, képes vagyok megoldani a problémákat – egyrészt el akartam hitetni Adele-lel, hogy nincs az én szintemen, másrészt próbáltam megmutatni a testvéreknek, hogy tehetségesebb vagyok, mint ő. Így reméltem, hogy mindenki hozzám fordul majd a problémáival, és először rám gondol, ha újabb választásra kerülne sor. A státuszt fontosabbnak tartottam, mint bármi mást, és soha nem gondolkoztam el magamon, még akkor sem, amikor többször is kudarcot vallottam. Mi több, nehezteltem és felháborodtam, azt gondolván, hogy tehetséges vagyok, mert bizonyos munkákat jól el tudok végezni, és a többiek vezetője kellene, hogy legyek. Hihetetlenül arrogáns és szégyentelen voltam! Ezen elgondolkodva felismertem, hogy csak azért hiszek Istenben, hogy a státuszt hajszoljam. Nem helyezem előtérbe az igazságra való törekvést, és nagyon kevés igazságvalósággal rendelkezem – mint ilyen, egyszerűen nem lennék képes elvégezni semmilyen érdemi munkát, amelyet a vezetőknek és a dolgozóknak el kell végezniük. Emellett rossz az emberi mivoltom is, ami még kevésbé tesz alkalmassá arra, hogy vezető legyek. Ha engem választottak volna vezetőnek, az mind a testvéreknek, mind a gyülekezetnek ártott volna!

Ezután elolvastam két másik részletet Isten szavaiból, amelyek segítettek jobban megérteni a hírnévre és a státuszra való törekvés természetét és következményeit. Isten szavai azt mondják: „Ha valaki azt mondja, hogy szereti az igazságot és az igazságra törekszik, de lényegében arra a célra törekszik, hogy kitűnjön, hencegjen és elérje, hogy az emberek nagyra tartsák és hogy a saját érdekeit érvényesítse, továbbá, ha a kötelességének teljesítése nem azt jelenti, hogy aláveti magát és eleget tesz Istennek, hanem azt, hogy hírnévre, nyereségre és státuszra tesz szert, akkor a törekvése nem jogos. Ebben a helyzetben – az egyház munkájának vonatkozásában – vajon az ő cselekedetei akadályt jelentenek vagy segítenek előmozdítani a munkát? Egyértelműen akadályt jelentenek; nem mozdítják elő a munkát. Egyesek lengetik a zászlót, hogy ők az egyház munkáját végzik, mégis a saját személyes hírnevükre, nyereségükre és státuszukra törekednek, a saját tevékenységüket végzik, létrehozzák a saját kis csoportjukat, a saját kis királyságukat – az efféle ember vajon a kötelességét teszi? Minden általuk végzett munka lényegében megszakítja, megzavarja és károsítja az egyház munkáját. Mi a következménye annak, hogy a hírnévre, a nyereségre és a státuszra törekednek? Először is, ez hatást gyakorol arra, hogy Isten választott népe általában hogyan eszi és issza Isten szavát és hogyan érti meg az igazságot, akadályozza az életbe való belépésüket, visszatartja őket attól, hogy az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjenek – ez árt a választottaknak és tönkreteszi őket. És végső soron mit okoz az egyház munkájában? Zavart, kárt és bomlást. Ez a következménye annak, ha az emberek hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek. Amikor így teszik a kötelességüket, vajon az nem úgy határozható meg, mint az antikrisztus útján járás? Amikor Isten azt kéri, hogy az emberek tegyék félre a hírnevet, a nyereséget és a státuszt, az nem azt jelenti, hogy megfosztja őket a választás jogától, hanem az az oka, hogy a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvés közben az emberek félbeszakítják és megzavarják az egyház munkáját és Isten választott népének életbe való belépését, sőt több ember esetében befolyásolhatják Isten szavainak evését és ivását, az igazság megértését és így Isten üdvösségének elnyerését. Ez vitathatatlan tény. Amikor az emberek a saját hírnevükre, nyereségükre és státuszukra törekednek, biztos, hogy nem az igazságra fognak törekedni és nem fogják hűen teljesíteni a kötelességüket. Csakis a hírnév, a nyereség és a státusz érdekében fognak szólni és cselekedni, és minden általuk végzett munka, a legkisebb kivétel nélkül, ezen dolgok érdekét szolgálja. Az ilyen típusú viselkedés és cselekvés kétséget kizáróan az antikrisztusok útján járás; Isten munkájának a félbeszakítása és zavarása, és azok mindennemű következménye gátolja a királyság evangéliumának terjesztését és Isten akaratának végrehajtását az egyházon belül. Biztosan kijelenthető tehát, hogy a hírnévre, nyereségre és státuszra törekvők által járt út az Istennel szembeni ellenállás útja. Szándékos ellenállás Istennel szemben, tiltakozás Ellene – együttműködés a Sátánnal az Istennel szembeni ellenállásban és a Vele való ellenkezésben. Ez a természete az emberek hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvésének” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). „Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten megítél és megtisztít. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Mindez vajon nem ellentétes természetű Istennel? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül a megfelelő színvonalú teremtett lénnyé váljanak, egy kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státusz hajszolása zsákutca. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státusz hajszolására, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol vagy bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy eredmény lesz: Felfednek és kiiktatnak majd, és zsákutcába fogsz jutni. Érted ezt, ugye?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Ahogy Isten szavait olvastam, és láttam, Ő hogyan elemzi és jellemzi azokat, akik státuszra és hírnévre törekszenek, ez mélyen a szívembe hatolt. Igazából nem is tudtam, hogy a státusz és a hírnév hajszolásának természete és következményei mennyire komolyak. Amikor az emberek ezeket a dolgokat keresik, egyenesen szétzilálják és lerombolják az egyház munkáját, és a Sátán lakájaként szolgálnak. Isten elítéli az ilyen cselekedeteket. Ha valaki a státuszt keresi, az szembemegy Isten követeléseivel, és azzal egyenesen Őellene cselekszik – az ilyen viselkedés a romlásba vezető út! Az előző felügyelőnket elbocsátották, mert nem végzett valódi munkát, így Adele érkezése nagyon jótékony hatással volt a gyülekezet munkájára, mert ő igazságra törekvő volt, és tényleg az igazságalapelvek keresését helyezte előtérbe, ha történt vele valami, illetve igazi munkát tudott végezni. Támogatnom kellett volna őt, és együttműködnöm vele, de mivel annyira a hírnév és a státusz megszállottja lettem, nem tudtam elfogadni, hogy Adélt nevezték ki felügyelőnek. Újra meg újra megtagadtam az együttműködést vele, amikor azt javasolta, hogy közösen beszéljük meg a munkát. Adele emiatt úgy érezte, korlátozzák, negatív lett, és ez kedvezőtlenül hatott a gyülekezeti munkára. Nemcsak hogy nem gondolkodtam el magamon, még azért sem vállaltam a felelősséget, amit vele tettem. Azt hittem, hogy csak azért lett ilyen negativ, mert nem alkalmas a vezetői szerepre. Méghozzá alig vártam, mikor jön rá végre, hogy ez már túl sok neki, és mikor mond le, mert akkor én majd be tudok csúszni a helyére. Nem akadályoztam és zavartam ezzel a gyülekezet munkáját? Még a munka megbeszélését és a testvérek segítését is arra használtam, hogy kitűnjek, és így a testvérek hozzám forduljanak a problémáikkal, Adele pedig csak egy bábfigurává váljon. A Sátán lakájaként viselkedtem, megzavartam és szétziláltam a gyülekezet munkáját. Gonoszságot cselekedtem, és ellenálltam Istennek! Isten szavai azt mondják: „Bármilyen keményen próbálkozol vagy bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy eredmény lesz: Felfednek és kiiktatnak majd, és zsákutcába fogsz jutni.” Felismertem, hogy a státuszt keresve az Istennel szembeni ellenállás útját járom, és ez csak halálhoz vezethet. Ez félelemmel töltött el. Az, hogy a státuszra és a hírnévre törekszem, komoly problémává vált, és ha így folytatom, ambícióm és vágyam tovább erősödik. Ki tudja, milyen gonosz dolgokat tennék, ha valóban státuszt szereznék! Ha nem tartok hamarosan bűnbánatot, és a törekvésnek ezt a téves útját folytatom, végül valami nagy gonoszságot követek majd el, és Isten kirekeszt és megbüntet.

Később egy összejövetelen megláttam Isten szavainak ezt a részletét: „A teremtett emberiség tagjaként az embernek meg kell tartania a saját pozícióját, és jól nevelten kell viselkednie. Őrizd kötelességtudóan, amit a Teremtő rád bízott. Ne légy fegyelmezetlen, ne tegyél olyasmit, ami meghaladja a képességeidet, vagy ami utálatos Isten számára. Ne próbálj nagy ember lenni, superman vagy nagyszerű személyiség, és ne törekedj arra, hogy Istenné válj. Erre az embereknek nem lenne szabad vágyniuk. Arra törekedni, hogy nagyok vagy supermanek legyünk, abszurd. Arra törekedni, hogy Istenné váljunk, még szégyenletesebb; visszataszító és megvetésre méltó. Ami becses, és amihez a teremtett lényeknek mindennél inkább tartaniuk kellene magukat, az az igaz teremtett lénnyé válás; ez az egyetlen cél, amelyre mindenkinek törekednie kellene” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavai által felismertem, hogy az emberek csupán teremtett lények, és hogy meg kell tartanunk a kijelölt pozíciónkat, és a jelenlegi kötelességeinkre kell összpontosítanunk. Az ember ambíciója, vágya és sátáni beállítottsága miatt vágyik mindig arra, hogy kivételes, nagyszerű státuszú emberré váljon. Ha gyülekezetvezetővé neveznek ki, az nem arról szól, hogy státuszt kapunk, hanem inkább arról, hogy az ember az igazságalapelvek szerint jól végzi a kötelességét. Nem számít, hogy van-e státuszom vagy sem, akkor is lelkiismeretesen kell viselkednem, és ki kell tartanom a kötelességem mellett. Csendes elhatározást tettem, hogy akárkit is válasszanak meg vezetőnek, kitartok a mindenkori pozíciómban, és lelkiismeretesen végzem a feladatomat. Függetlenül attól, hogy megválasztanak-e, vagy magas státuszt érek-e el, támogatni fogom a vezető munkáját, és a többiekkel együtt, egy szívvel, egy lélekkel, jól végzem a kötelességemet. Néhány nappal később, amikor az újonnan megválasztott vezető eljött, hogy beszámoltasson a munkánkról, mindent a lehető legpontosabban elmagyaráztam, hogy a vezető jól átlássa a munkát, és hatékonyan tudjon előrehaladni. A munka megbeszélése során tekintetbe vettem, hogy milyen módon tudnánk a legjobban végezni a munkát, és azonnal felhoztam minden jó javaslatot, ami eszembe jutott. Mindegy, ki a vezető, a lényeg az, hogy együttműködve végezzük a munkánkat, és megoldjuk a felmerülő problémákat. Amint elkezdtem az aktuális munkámra összpontosítani, és arra, hogy hogyan dolgozzunk partnerként mindenkivel, hogy a leghatékonyabb módon végezzük a kötelességünket, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam.

Két hónappal később a vezetőt áthelyezték egy másik kötelességre, és az új választáson végül engem választottak vezetőnek. Egy nővér ezt mondta nekem: „Valójában mindig is tehetséges dolgozó voltál, és felelősséggel végezted a kötelességedet, csak korábban nem törekedtél az igazságra, ezért nem mertünk rád szavazni. Most láttuk, hogy miután megtapasztaltad az Isten szavaiban foglalt ítéletet és leleplezést, tudatára ébredtél a romlott beállítottságodnak, és változtatásokat tettél, szilárdabb és nyugodtabb lettél a szavaidban és a tetteidben, és több bensőséges és gyakorlatias gondolatot osztottál meg a beszélgetéseid során az összejöveteleken. Már azután is, hogy csak ezeket az apró változtatásokat elvégezted, mindenki láthatta a különbséget, és ezért rád szavaztunk.” A nővér kedves szavai hallatán nagyon hálás voltam Istennek. Az Isten szavaiban foglalt ítélet és leleplezés volt az, ami segített nekem felismerni igazi érettségemet, státuszomat és identitásomat. Én csak egy egyszerű teremtmény vagyok, akit a Sátán mélyen megrontott, és akiből hiányzik az igazságvalóság. Még ha van is tehetségem és képességem, semmivel sem vagyok különb a többi testvérnél. Fokozatosan gyengült a státusz iránti ambícióm és vágyam, és elkezdtem alázatosabban viselkedni. Nem voltam kárörvendő és önelégült miután vezetőnek választottak – ehelyett éreztem a kötelességem súlyát és a felelősségtudatot. Isten üdvösségének köszönhető, hogy képes voltam ezt a kis átalakulást véghezvinni. Hála legyen Mindenható Istennek!