Egykori veterán kommunista párttag vagyok. Szegényparaszti család volt a miénk, de a kormány földet és új otthont adott nekünk, ezért úgy éreztem, hogy hálásnak kell lennem a kommunista pártnak. Mivel a kommunista párt propagandája mélyen befolyásolt, rajongani kezdtem a párt iránt, és több mint harminc évig szolgáltam falusi káderként. Ebben az időszakban a legkisebb neheztelés nélkül viseltem nagy felelősséget, és gyakran kényszerültem arra, hogy elhanyagoljam családunk mezőgazdasági tevékenységét a káderként végzett kötelességeim miatt. A pártban való közreműködésemért megbecsültek, és végül megkaptam a „magas szintű káder” és a „magas szintű párttag” címeket. E kitüntetések elnyerése után még hűségesebb lettem a párthoz. Mikor beléptem a hitbe, azt gondoltam, hogy nemcsak a hitemben kell buzgónak lennem, hanem továbbra is jól kell végeznem minden munkámat a párton belül. Csak miután a KKP kétszer is letartóztatott és üldözött, és végül tartósan megrokkantam miatta, akkor tértem végre észhez én, az egykori veterán párttag.

Éppen egy éve voltam hívő, amikor 2004 áprilisában letartóztatott a rendőrség, mert házigazda voltam a testvérek egyik összejövetelén. Két rendőr bevitt egy helyi megyei kormányhivatalba, és azonnal megmotoztak. Egyikük ezt mondta: „Jobban tennéd, ha őszintén beszámolnál nekünk. Amíg világosan beszámolsz nekünk a Mindenható Istenbe vetett hitedről, továbbra is szolgálhatsz káderként. Ha nem teszed, ne hibáztass minket, ha durván bánunk veled!” Ezt gondoltam magamban: „Én csak egy összejövetelt tartottam, és Isten szavait olvastam, nem tettem semmi törvényelleneset. Mi több, évek óta káderként szolgálok, mindent megtettem a pártért, és keményen dolgoztam, még ha nem is mindig szereztem érdemeket. Mindezek alapján biztos vagyok benne, hogy nem tesznek velem semmit.” Úgyhogy ezt válaszoltam: „Nem törvényellenes hinni Istenben. Nem érdekel, hogy káderként szolgálok-e tovább vagy sem.” Az egyik tiszt gonoszul sziszegett: „Csak makacskodj tovább, majd meglátod, hogyan bánunk veled!” Utána nemcsak a házamban razziáztak, hanem még a súlyos beteg feleségemet is elvitték. A földre tették a „magas szintű párttag” igazolásaimat, és ezt mondták: „Hogy hihetsz Istenben, amikor a kommunista párt megkülönböztetett tagja vagy? Ez szöges ellentétben áll a kommunista párttal!” Aznap délután a rendőrség különválasztott a feleségemtől, és kihallgattak minket. A Nemzetbiztonsági Brigád kihallgatószobájában a biztonsági szolgálat csoportvezetője agresszíven rám förmedt: „Ki a gyülekezetvezetőd? Kivel állsz kapcsolatban?” Mielőtt válaszolni tudtam volna, megragadott a hajamnál fogva, és a fejemet a székhez csapta. A padlóra zuhantam, szédültem, és a látásom elsötétült. Tudva, hogy a KKP felhatalmazta a rendőrséget arra, hogy teljesen büntetlenül megverje az embereket, egy kicsit megijedtem, és aggódtam, hogy mit tehetnek velem. Istenhez kiáltottam, és kértem, óvjon meg, hogy szilárdan meg tudjak állni bizonyságtételemben. Az ima után felidéztem Isten szavainak egy részletét: „Én vagyok a támaszod és a pajzsod, és minden az Én kezemben van. Mitől félsz hát?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 9. fejezet). Igen, akármilyen kegyetlen volt is a rendőrség, mindannyian Isten kezében voltak. Isten volt a pajzsom, így nem volt mitől félnem. Amíg őszintén bíztam Istenben, nem volt olyan megpróbáltatás, amit ne tudtam volna túlélni. Isten szavai hitet és erőt adtak nekem, és a fájdalom enyhült. Egy rendőr átnézte a telefonomat, és miután megtalálta különböző testvérek telefonszámait más tartományok körzetszámaival, ezt mondta: „Csak ennek alapján nyolc-tíz évre számíthatsz.” Ezt gondoltam magamban: „Nem teszek semmi rosszat azzal, hogy hiszek Istenben, és nem szegtem meg semmilyen törvényt. Milyen törvény alapján kellene engem nyolc-tíz évre elítélni? Nem számít, milyen büntetést szabtok ki rám, én soha nem fogom elárulni a testvéreket.” Látva, hogy nem fogok semmit sem mondani, a tisztek bekísértek a fogdába.

Miután megérkeztem a fogdába, a tisztek folyamatosan kihallgattak, és nyomást gyakoroltak rám, hogy áruljam el a testvéreket, de én nem adtam be a derekam. 2004 májusában egy tiszt átnyújtott nekem egy munka általi átnevelésről szóló értesítést, és azt mondta, hogy írjam alá. Koholt vádak alapján, a „társadalmi béke megzavarása” miatt két és fél év munka általi átnevelésre ítéltek. Dühbe jöttem, és kérdőre vontam a rendőrtisztet: „Milyen törvényt szegtem meg azzal, hogy hiszek Istenben? Miért tartóztattak le? És miért ilyen súlyos a büntetés?” De úgy tűnt, kárörömöt érez szenvedésem láttán, és ezt mondta: „Még mindig nem ismered el a bűnösségedet? Akkor azt hiszem, könnyen megúsztad. Összejövetelek házigazdájának lenni egyenértékű a bűnözők bújtatásával, és közvetlenül szembemegy a KKP-vel. Ezáltal politikai bűnözőnek minősülsz.” Aznap este azon töprengtem, miért kaptam ilyen súlyos büntetést csak azért, mert hiszek Istenben. Még ha a kormány tiltja is a kommunista párt tagjainak a vallásgyakorlást, nem kellene kivételt tenni velem, mivel oly sok éve vagyok már káder, és magas szintű taggá tüntettek ki? Ezt felismerve nagyot csalódtam a KKP-ben, és megbántam, hogy olyan kötelességtudóan szolgáltam a múltban. A velem együtt letartóztatott két testvér még súlyosabb büntetést kapott. Dühös voltam, és egyszerűen nem értettem, hogy a KKP miért gyűlöli ennyire azokat, akik hisznek Istenben. Olyan nehéz volt a hitünket gyakorolni Kínában – nem csoda, hogy Isten ezt mondta: „A nagy vörös sárkány üldözi Istent, és Isten ellensége, ezért ezen a földön az emberek megaláztatásnak és üldöztetésnek vannak kitéve az Istenbe vetett hitük miatt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Csak amikor a tények elém tárultak, akkor kezdett tudatosulni bennem valami. Láttam, hogy a KKP mélyen gyűlöli Istent, és kétségbeesetten ellenáll Neki. Nem számít, hogyan szolgálsz és áldozod fel magad a pártért, amíg hiszel Istenben, addig nem engednek el könnyen. Ők valóban Istennek ellenálló démonok! Akkoriban egy testvér csendesen beszélgetett velem, amíg a tiszt távol volt, és ezt mondta: „Isten engedélyével tartóztattak le minket. Ez a szörnyű megpróbáltatás jobban tudja tökéletesíteni a hitünket. Istenre kell támaszkodnunk, hogy szilárdan meg tudjunk állni a bizonyságtételünkben.” Ekkor ismertem fel, hogy Isten engedélyével ítéltek a munka általi átnevelésre. Isten arra használta ezt a megpróbáltatást, hogy tökéletesítse a hitemet. Miután megértettem Isten szándékát, megújult elszántságot éreztem, és nem aggódtam többé a büntetésem miatt. Ha két és fél évet kell letöltenem, hát legyen úgy! Istenre bíztam magam, és hittem abban, hogy Ő majd erőt ad nekem, hogy kitartsak.

A munkatáborban úgy dolgoztattak minket, mint a gépeket. Nem sokkal megérkezésünk után egy tiszt így oktatott ki minket: „Az előírások szerint vannak emberi jogaitok, de a valóságban egyáltalán nincsenek emberi jogaitok. Engedelmeskedjetek a parancsoknak, és tegyétek, amit mondanak! Itt nincs helye vitának vagy alkudozásnak, nem követelhettek és nem kérhettek semmit! Nem mondhatjátok, hogy nem értetek egyet, hogy túl súlyos büntetést kaptatok, vagy azt, hogy nem kellene itt lennetek. És ne merészeljétek azt mondani, hogy „itt nincs szabadság”, „itt nehéz az élet”, „a kétkezi munka fárasztó” stb. A fenti állítások egyike sem megengedett. Kövessétek a parancsokat!” A munkatáborban nem volt szabadság. A táborban töltött első hónapom után a téglagyárba osztottak be. A téglaégető kemence hőmérséklete körülbelül 50 C° volt. A téglák tapintásra forróak voltak, amikor először kivették azokat a kemencéből, és nem lehetett úgy a közelükbe menni, hogy ne sérüljön meg az ember. A tábori tisztek munkára kényszerítettek minket, és gyenge védőöltözetként ázott, szakadt pamutruhát kellett viselnünk. A téglagyárban szenet használtak a téglák égetéséhez, és az egész gyár tele volt füsttel. Ennek következtében mindig piszkosak, büdösek és tetőtől talpig kormosak voltunk. Különösen szigorúak voltak az Istenben hívőkkel szemben. Mindennap kemény és piszkos munkára kényszerítettek bennünket, több mint tíz órán keresztül egyhuzamban. Ha a tempónk lelassult, a tisztek kiabáltak: „Gyorsabban dolgozz, gyorsabban dolgozz!” A nap végére annyira elfáradtam, és a hátam annyira fájt, hogy csak feküdni tudtam a földön, és nem akartam megmozdulni. Ráadásul soha nem kaptunk eleget enni, így egyre gyengébb lettem, úgy éreztem, elveszítem az erőmet, és gyakran szédültem. Éjszaka feküdtem az ágyamon és gondolkodtam: „A nagy vörös sárkány nem bánik velünk emberként, hogy ilyen nehéz munkát végeztet velünk. Több mint ötven éves vagyok, és ha ez így megy tovább, nem biztos, hogy kibírom ezt a két és fél éves internálást!” Ezektől a gondolatoktól kissé csüggedt lettem, és így csendben Istent szólítottam, mondván: „Ó, Istenem! Az élet itt túl nehéz. Aggódom, hogy nem fogom tudni elviselni az itteni életet. Ó, Istenem! Kérlek, adj nekem erőt és hitet, hogy túlélhessem a hosszú időmet itt a börtönben.” Imádság után eszembe jutott, hogy Isten szavai jelentik számomra az éltető erőt, és Isten szavaira kell támaszkodnom, hogy kitartsak. Nem voltak kéznél Isten szavai, hogy olvassam őket, és csak néhány himnuszra emlékeztem, ezért meg kellett győződnöm arról, hogy nem felejtettem el azokat. Éjszaka a fejemre húztam a takarómat, és csendben énekeltem magamban Isten himnuszait, és az ujjaimon számoltam a himnuszokat, melyekre emlékeztem. Valahányszor a himnuszokat énekeltem, sokkal bátrabbnak éreztem magam. Van egy himnusz, amelyik így szól: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik gyáván ragaszkodnak az élethez, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek odaadni az életüket, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Felismertem, hogy Isten arra használja ezt a megpróbáltatást, hogy tökéletesítse a hitünket. Hittem abban, hogy ha Isten mellettem áll, nincs olyan nehézség, amit ne tudnék leküzdeni. Ezt a himnuszt is elénekeltem: „Isten átéli az ember szenvedését, és mellette áll fenyítésében. Mindig az ember életére gondol. Csakis Isten szereti legjobban az emberiséget. Csendben elviseli az elutasítás fájdalmát, és kíséri az embert a megpróbáltatás során.” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket, Mily nagyszerű, hogy eljött a Mindenható Isten!). A himnusz nagyon bátorító és megindító volt. Annak ellenére, hogy börtönben voltam, Isten velem volt, és így volt hitem és erőm szembenézni azzal a két és fél évvel a börtönben. Nem számított, milyen nehéz vagy fárasztó az élet, Istenre kellett támaszkodnom, hogy továbblépjek. Tudtam, hogy miután letöltöm a büntetésemet, haza kell mennem, és többet kell olvasnom Isten szavait, és jól kell gyakorolnom a hitemet.

2004 júniusában az időjárás rendkívül meleg lett. Egy nap kissé kába voltam, szédültem, a karjaim és a lábaim erőtlenné váltak, és ahogy lejöttem egy több mint egy méter magas téglarakásról, hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre zuhantam, háttal ráesve egy kupac törött téglára. Amint földet értem, éles fájdalmat éreztem a fenekemben és a bal combomban. A fájdalom olyan heves volt, hogy kivert a hideg verejték, a szívem hevesen kezdett dobogni, és összegömbölyödtem, képtelen voltam felállni. Amikor az egyik tiszt észrevette, hogy ott fekszem, nem bajlódott azzal, hogy megnézze, van-e valami bajom, csak rám kiáltott: „Kelj fel és dolgozz tovább!” Olyan fájdalmaim voltak, hogy mozdulni sem tudtam, és még két percig feküdtem a földön, mire lélegzethez jutottam. Féltem, hogy meg fognak verni, ezért küzdöttem a csaknem elviselhetetlen fájdalommal, és lassan felálltam a földről, hogy folytassam a munkát. Azon az éjszakán fájdalmamban összekuporodva feküdtem az ágyamon, és a bal lábammal a legkisebb mozdulatot sem mertem tenni, mert akkor égető fájdalom gyötört, mintha csonttörésem lett volna. Annyira fájt, hogy egész éjjel nem tudtam aludni. Akkoriban senki nem mutatott semmilyen törődést irántam, és az elhagyatottság érzése lett úrrá rajtam. Aggódtam is: „Ez egy súlyos sérülés – ha tényleg lebénulok, hogyan fogom eltartani a családomat a jövőben?...” Minél többet gondoltam rá, annál rosszabbul éreztem magam, ezért könnyes szemmel kiáltottam Istenhez: „Ó, Istenem! Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is fel tudok még állni. Csak Rád számíthatok, kérlek, adj nekem hitet és erőt!” Az ima után felidéztem Isten következő szavait: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: annak ellenére, hogy az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Igen, sorsunk teljesen Isten kezében van. Istenen múlott, hogy megbénulok-e vagy sem, így nem volt értelme aggódni emiatt, mert ez csak még jobban felzaklatott volna. Készen álltam, hogy Isten kezébe helyezzem magam – nem számít, mi történik, és nem számít, tényleg lebénulok-e, a végsőkig követni fogom Istent! Később betegszabadságot kértem a tiszteknél, de elutasították a kérelmemet, így nem volt más választásom, mint elviselni a brutális fájdalmat, a bal kezemet a bal combomhoz szorítva, bicegve mentem át a gyárba. Amikor a gyárban az egyik tiszt meglátta az állapotomat, gonoszul így beszélt: „Csak megjátszod a sérülést, hogy ne kelljen dolgoznod! Ha hiszel Istenben, az szembemegy a KKP-vel, és politikai bűnözőnek minősülsz. Ez rosszabb bűn, mint a lopás. Megérdemled a szenvedést!” Dühös voltam – kínoztak és bántalmaztak, csak azért, mert hittem Istenben. Igazán szörnyűek voltak. Felidéztem Isten szavainak következő részletét: „Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a bűn elleplezésére! [...] Miért gördít ilyen áthatolhatatlan akadályt Isten munkája elé? Miért téveszti meg Isten népét különféle trükkökkel? Hol az igazi szabadság, hol vannak a törvényes jogok és érdekek? Hol a tisztesség? Hol a vigasztalás? Hol a melegség? Miért sző csalárd terveket, hogy csőbe húzza Isten népét? Miért fojtja el erőszakkal Isten eljövetelét?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). „Most van itt az idő. Az ember már rég összegyűjtötte minden erejét, már régóta minden erőfeszítését ennek szenteli és minden árat megfizet ezért, hogy letépje ennek az ördögnek az ocsmány arcát és lehetővé tegye, hogy az emberek, akiket megvakítottak, és akik mindenféle szenvedést és nehézséget elviseltek, felkeljenek fájdalmukból és fellázadjanak ez ellen a gonosz vén ördög ellen” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten szavai által felismertem a KKP Istennel szembeni gyűlöletének démoni lényegét. A KKP azt állítja magáról, hogy nagy, dicsőséges és tévedhetetlen, azt állítja, hogy támogatja a vallásszabadságot és a törvényes jogokat és érdekeket, de ezek mind megtévesztő és ördögi szavak. Személyesen megtapasztalva a KKP általi letartóztatást és elnyomást, láttam, hogyan csapja be az embereket, és hogyan kegyetlenkedik velük. A KKP sötét és gonosz – a szó legigazibb értelmében démonok. Isten szavai mindezt olyan pontosan és gyakorlatiasan leplezték le! A KKP azért tartóztatja le és bántalmazza olyan eszeveszetten az Istenben hívőket, mert arra akarja kényszeríteni őket, hogy megtagadják és elárulják Istent, de én soha nem adom be a derekam neki. Utáltam magam, amiért ilyen alaposan becsaptak, amiért vakon imádtam a KKP-t, mint valami nagy jótevőt, és amiért hálás voltam neki, csak azért, mert adott nekem egy kis földet. Minden dolgot Isten teremtett, és a földet is Isten adja. Hogyan tulajdoníthattam tévesen Isten kegyelmét az ördögi Sátánnak? Csak ekkor ismertem fel, hogy az, akit mindig imádtam, és akinek mindig hálás voltam, az egy démon, aki ellenáll Istennek, és serényen próbál lehúzni engem a pokolba!

Csak kilenc nappal később szakított rá időt egy börtönorvos, hogy megvizsgáljon, és combfejelhalást diagnosztizált nálam. Amikor meghallottam a diagnózist, azonnal erre gondoltam: „Ilyen komoly? Ha tényleg lebénulok, nem leszek teljesen használhatatlan? Akkor vége az életemnek!” Az orvos csak néhány napra való gyógyszert írt fel nekem, de ez nemcsak teljesen hatástalannak bizonyult, hanem ténylegesen még nagyobb fájdalmat éreztem. Addigra már nem tudtam járni – amikor ki kellett mennem a mosdóba, derékban meghajolva, a falba kapaszkodva, és apró lépésekkel kellett haladnom. Egy út, amely eredetileg csak pár percig tartott volna, most több mint fél órát igényelt. Más rabokra voltam utalva, hogy hozzanak nekem ételt, és ha elfelejtették, akkor éhesen kellett maradnom, vagy egy kis vizet ittam, hogy csillapítsam a fájdalmat. Csak feküdtem az ágyamon, az órák csigalassúsággal teltek el, ahogyan a szenvedésben vergődtem. Ezt gondoltam: „A gyógyszer nem hat, és nem engedik, hogy kórházba menjek, pedig ilyen súlyos az állapotom. Lehet, hogy a végén itt fogok meghalni...” Minél többet gondolkodtam, annál rosszabbul éreztem magam, és ömlöttek a könnyek a szememből. Még az is megfordult a fejemben, hogy véget vetek az életemnek. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy minden Isten kezében van, és Istenre kell támaszkodnom! Folyamatosan Istent szólítottam, és akkor eszembe jutott Isten szavainak az a himnusza, amelynek a címe: „A kezdődő betegség Isten szeretete”: „Ne csüggedjetek el a betegségben, folytassátok a keresést újra meg újra, ne adjátok fel, és Isten meg fog világítani és meg fog világosítani benneteket. Milyen volt Jób hite? Mindenható Isten egy korlátlan hatalmú orvos! Betegségben élni annyit jelent, mint betegnek lenni, de lélekben élni azt jelenti, hogy egészséges vagy” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Ahogy eltűnődtem Isten szavain, szívem megtelt erővel. Igen, Isten mindenható, és csak ha hiszek benne, akkor leszek képes tanúbizonyságot tenni az Ő cselekedeteiről. De szenvedésem közepette vágytam arra, hogy véget vessek az életemnek – nem volt igazi hitem Istenben, és a Sátán nevetett rajtam. Valóban csekély volt az érettségem. A következő napokban gyakran imádkoztam Istenhez, himnuszokat dúdoltam, bátrabbnak és meghatva éreztem magam. Lassan úgy tűnt, hogy a testemet gyötrő szörnyű fájdalom enyhülni kezd. A tizenkettedik napon végre bevittek egy kórházba további vizsgálatokra. Állapotom súlyossága miatt orvosi kezelés céljából óvadék ellenében ideiglenesen szabadlábra helyeztek. Az engem kísérő tiszt hamis vallomást tett, azt állította, hogy leestem egy régi székről, miközben tévét néztem a tanteremben. Amikor megpróbáltam tisztázni, hogy valójában a téglagyárban dolgozva estem le, a tiszt rosszallólag nézett rám, és ezt mondta: „Nem fogod megkapni az orvosi felmentést, ha ragaszkodsz ahhoz, hogy ezt a történetet elmeséld. Továbbra is a börtönben kell majd szenvedned!” Aggódtam, hogy ha tovább késleltetem a kezelést, a végén lebénulok, ezért nem volt más választásom, mint aláírni a hamis nyilatkozatot. Miután hazatértem, elmentem a műtétre, de mivel a kezelés túl hosszú ideig halasztódott, végül tartósan megrokkantam.

Amikor hazajöttem a kórházból, ágyhoz kötött és mozgásképtelen voltam, és a feleségemre támaszkodtam, aki kanállal etetett és adott nekem gyógyszert. Körülbelül két héttel a hazatérésem után a megyei párttitkárhelyettes eljött az otthonunkba, átadott nekem két papírt, és hűvösen kijelentette: „A párttagságodat visszavontuk, írd alá itt!” Ezt gondoltam magamban: „Jó, vonjátok vissza a tagságomat! Biztos, hogy nem akarom többé feláldozni az életemet a pártért!” Ezzel határozottan aláírtam a visszavonási dokumentumokat. Visszagondoltam a falusi káderként eltöltött több mint harminc évemre. A párt dicséretét zengtem, hűségesen mindent beleadtam, és a megtévesztés különböző formáival csikartam ki az emberektől a nehezen megkeresett vagyonukat. Olyan keményen dolgoztam, hogy még arra sem volt időm, hogy a saját családom gazdaságával foglalkozzam, és ennek következtében a feleségem agyonhajszolt és beteg lett. Korábban azt gondoltam, hogy a párt tagjaként lojálisnak kell lennem a párthoz. Ha nem tapasztaltam volna meg, hogy letartóztatnak, elnyomnak, kizárnak a pártból, és megfosztanak a káderpozíciómtól, továbbra is mindenemet odaadtam volna a pártért. Annak ellenére, hogy nagy szenvedésen mentem át, és megnyomorodott a bal lábam, átláttam a KKP Istennek ellenálló démoni lényegén, és többé nem tudtak félrevezetni és becsapni. Tiszta szívemből gyűlöltem és elhagytam a KKP-t, és teljesen Istennek szenteltem magam. Mindez Isten szeretetének és üdvösségének eredménye volt! Aznap este, amikor elmondtam a feleségemnek mindazt, amit felismertem és megtanultam, és látta, mennyire megváltoztam, nevetett és ezt mondta: „Azelőtt Istent akartad követni, és ugyanakkor hűséges akartál maradni a párthoz. Most, hogy már nem vagy a KKP tagja, minden energiánkat az igazságra való törekvésre és a kötelességünk végzésére fordíthatjuk.”

Ez idő alatt a feleségem kénytelen volt az összes házimunkánk terhét magára vállalni. Addigra már nagyon komoly gyomorbántalmakkal küszködött, és most ráadásul rá hárult még az a felelősség is, hogy gondoskodjon rólam, és elvégezzen minden házimunkát. Néha annyira fáradt volt, hogy amikor jött, hogy ételt adjon nekem, láttam, hogy remeg a keze. Nagyon felzaklatott, amikor így láttam a feleségemet, és gyakran nem tudtam megállni sírás nélkül. Négy hónap elteltével még mindig nem volt mozgásképes a lábam, és elkezdtem azon tűnődni, hogy vajon tartósan le fogok-e bénulni. „Ha tényleg lebénulnék, hogyan élnék tovább? Nem lenne gyakorlatilag vége az életemnek?” Én voltam a háztartásunk alappillére, de teljesen haszontalanná váltam, és még a fürdőszobába is csak a feleségem segítségével tudtam kimenni. Nagyon sajnáltam a feleségemet, és csak teher lettem számára – ezek a gondolatok vezettek oda, hogy fontolóra vegyem, véget vetek az életemnek. Amikor a feleségem jött, hogy megetessen, nem akartam lenyelni az ételt, mert azt gondoltam, hogy egyszerűen éhezni fogok, és éhen pusztulok. A legrosszabb pillanatban többször is könnyes szemmel így kiáltottam Istenhez: „Ó, Istenem! Most borzalmasan szenvedek. Kérlek, nyiss nekem utat, kérlek, ments meg...” Az ima után felidéztem Isten szavait, amelyek így szólnak: „Ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, és ki kell szolgáltatnotok magatokat Isten vezénylésének; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem, ugyanakkor szégyelltem magam, és zavarban voltam. Egy kis szenvedés megtapasztalása után már véget akartam vetni az életemnek – hát miféle bizonyságtétel ez? Arra gondoltam, hogy amikor Jób azzal a hatalmas megpróbáltatással nézett szembe, hogy elveszítette minden gyermekét és vagyonát, és testét fekélyek borították el, mégis dicsérte Isten nevét, és gyönyörű bizonyságot tett a nagy szenvedés ellenére. Én viszont negatív lettem, miután némi szenvedést tapasztaltam meg a betegségem miatt. Nem kerestem Isten szándékát; ehelyett arra vágytam, hogy egyszerűen véget vessek az életemnek. Ha Isten nem világosított volna meg éppen az utolsó pillanatban, akkor bedőltem volna a Sátán cselszövésének. Amikor ezt felismertem, a vágyam, hogy véget vessek az életemnek, alábbhagyott, és elhatároztam, hogy az utolsó leheletemig követem Istent, és tanúságot teszek Őmellette! Egy hónappal később hirtelen újra fel tudtam emelni a bal lábamat. Annyira boldog és izgatott lettem, hogy könnyek csordultak ki a szememből, és folyamatosan hálát adtam Istennek. Később fokozatosan újra megtanultam járni. Nem hittem volna, hogy képes leszek újra felállni. Mindezt valóban Istennek köszönhetem!

2008-ban a KKP a „társadalmi stabilitás fenntartása a pekingi olimpia előkészítése érdekében” zászlaja alatt kezdte elnyomni az egyházat, és letartóztatott minden korábban elítélt testvért. Az olimpia előtti napon két tiszt a munkatáborból eljött hozzánk, és közölték velem, hogy nem töltöttem ki a munkatáborból való szabaduláskor kitöltendő űrlapokat, és velük kell mennem, hogy elintézzük a szükséges dokumentumokat. Azt mondták, hogy az egész folyamat nem tart tovább három napnál, úgyhogy hittem nekik, és beleegyeztem, hogy velük tartok. Meglepetésemre a feltételezett három napból négy hónapos fogva tartás lett. A fogva tartásom alatt a tisztek arra kényszerítettek, hogy napi 12 óra fizikai munkát végezzek egy gyengén megvilágított gyárban. Ha nem fejeztem be időben a feladataimat, megbüntettek. A bal lábamban lévő sérülés miatt csak 20 percig tudtam ülni egyhuzamban, aztán fel kellett állnom, különben a lábamban elzáródott volna a vérkeringés. Folyamatosan testtartást kellett váltanom, hogy csökkentsem a fájdalmat. Mivel hosszú órákat kellett dolgoznom ebben a gyengén megvilágított környezetben, a látásom komolyan romlani kezdett. Négy hónap után, és csak azután, hogy a lányom minden kapcsolatát igénybe vette, végre kiengedtek, és hazatérhettem. Amikor hazajutottam, egy tiszt eljött hozzánk, és fenyegetően megjegyezte: „Szemmel tartunk téged. Ha rájövünk, hogy újra gyakorlod a hitet, letartóztatunk, és súlyos büntetéssel sújtunk!” Gondoltam magamban: „Átkozott démonok. A testemet irányíthatjátok, de a szívemet nem. Ha újra letartóztatnak, akkor is hinni fogok Istenben!”

Visszagondoltam arra, hogy annak ellenére, hogy életem több mint felében keményen dolgoztam a pártért, mégis maradandó sérüléseket okoztak nekem, és miattuk többször is véget akartam vetni az életemnek. Isten szavai voltak azok, amelyek hitet és erőt adtak nekem, lépésről lépésre visszahoztak a halál széléről, lehetővé tették számomra, hogy tisztánlátást nyerjek a nagy vörös sárkány gonosz lényegéről, és megmutatták nekem, hogy Isten az emberi élet forrása, csak Isten jelentheti az ember életét, és csak az Istenben való hit és az Ő követése a legértelmesebb. „A legértelmesebb élet” című himnusz jól megfogalmazza ezt: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes utat követitek, akik a fejlődésre törekesztek. Ti vagytok azok, akik felemelkedtek a nagy vörös sárkány nemzetében, azok, akiket Isten igaznak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)).