2018-ban videókészítőként dolgoztam a gyülekezetben. Eleinte, mivel nem ismertem a technikai készségeket és a különféle alapelveket, szorgalmasan tanultam, és próbáltam elsajátítani a szükséges képességeket. Egy idő után a technikai felkészültségem jelentősen javult, és csapatvezetővé választottak. Nagyon örültem, és kész voltam keményen dolgozni, hogy jól végezzem a kötelességem. Később egy bonyolult videós projekt során probléma merült fel, és a vezetőm engem küldött oda, hogy kísérjem figyelemmel és oldjam meg a problémát. A bonyolult munkafolyamatokkal és a technikai készségeim hiányával szembesülve először közösen dolgoztam a testvérekkel, hogy megoldásokat találjunk. Ám miután jó ideig keményen dolgoztunk, és közben a dolgok kezdtek gördülékenyebben működni, valamint az én technikai készségeim is fejlődtek, elkezdtem lazsálni. Azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy ez a projekt még nem működik tökéletesen, de sokkal jobb, mint korábban. Elég, ha mindent továbbra is úgy működtetek, ahogy eddig. Nem szükséges olyan gyakran rajta tartani a szemem a dolgon. Olyan fárasztó állandó készültségben lenni.” Ezután csak ritkán foglalkoztam új készségekkel, és elhanyagoltam további technikai készségek elsajátítását. Többször is adódtak problémák az általam készített videókkal, és a többiek azt tanácsolták, hogy fejlesszem a készségeimet. Bár tudtam, hogy igazuk van, magamban azt gondoltam: „Már így is van elég munkám. Ha több időt fordítanék tanulásra – eltekintve attól, hogy ez milyen fárasztó lenne –, mi történne, ha az eredményeim nem sokat javulnának a befektetett plusz idő és energia ellenére? Vajon nem lenne az a sok pluszmunka hiábavaló?” Ezért nem szívleltem meg a többiek tanácsát. A vezetőm később észrevette, hogy a munkánk lassan halad, és megkért, hogy bogozzam ki, mi a probléma. A munkapartnerem újra és újra emlékeztetett, hogy oldjuk meg a problémát. Abban az időben kissé ellenálló voltam. Így gondolkodtam: „Lehet, hogy egy kicsit lassan haladunk, de jobb eredményeket érünk el, mint korábban. Nem szabad elsietni a dolgokat.” A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy ha jobban átgondolnám és gondosabban tervezném meg a munkát, még lenne lehetőség a hatékonyság javítására. De valahányszor a munka okozta stresszre gondoltam, ami már így is megviselt, és arra, hogy mennyire fárasztó lenne még több időt szentelni erre a munkára, folyton halogattam a dolgot. Később a vezetőm még kétszer megemlítette a problémát, csak ekkor tekintettem át a helyzetet ímmel-ámmal és vonakodva, csupán a hírnevem megőrzése érdekében. Végül azonban továbbra sem találtam rá a megfelelő megoldásra.

Ezt követően nem voltam hajlandó átgondolni a csapat munkáját, sem áldozatot hozni, hogy jobban csináljuk. A szabadidőmben csak pihenni akartam, és egymás után párszor el is aludtam az időt, ami késleltette a munkánkat. Amikor ügyeket intéztem, néha csak kint lézengtem, és egy ideig kerültem a kötelességemet. Akkor sem gondoltam arra, hogyan fejleszthetném a készségeimet, amikor szünetet tartottunk a munkában, inkább pihentem, amikor csak lehetett. Így egyre lustábbá váltam, csak ímmel-ámmal végeztem el a munka ellenőrzését vagy kiosztását. Szinte soha nem segítettem a többieknek, hogy összefoglaljuk a munkájukban tapasztalt eltéréseket, és amikor problémák merültek fel, nem akartam átgondolni, hogyan kellene megoldani ezeket. Következésképpen végül olyan videókkal késlekedtünk, amelyeket egyértelműen be lehetett volna fejezni a tervezettnél korábban. Ebben az időben folyamatosan problémák adódtak a videókkal, amiket készítettem, és a csapatomban lévő testvérek egyikének sem javult a munkája. Ha akár a legcsekélyebb nehézség is felmerült a munkában, mindenki panaszkodott. Nemcsak, hogy nem sikerült ezt a közösségvállaláson keresztül megoldanom, hanem még velük együtt panaszkodtam. Mivel nem végeztem valódi munkát, és még azután sem fejlődtem, miután a vezetők és a dolgozók közösséget vállaltak velem, hamarosan elbocsátottak. Rettentően éreztem magam, ezért Istenhez imádkoztam, és elgondolkoztam magamon.

Egy nap az áhítatom során Isten következő szavai ötlöttek a szemembe: „Vannak emberek, akik egyáltalán nem hajlandóak szenvedni a kötelességeik végzése során, akik mindig panaszkodnak, valahányszor problémával találkoznak, és nem akarnak árat fizetni. Miféle hozzáállás ez? Felületes. Ha felületesen végzed a kötelességed, és tiszteletlenül állsz hozzá, mi lesz az eredménye? Gyatrán fogod végezni a kötelességed, habár képes lennél jól végezni – a teljesítményed nem lesz megfelelő színvonalú, és Isten nagyon elégedetlen lesz azzal a hozzáállással, amelyet a kötelességed iránt tanúsítasz. Ha tudtál volna Istenhez imádkozni, keresni az igazságot, és a teljes szíved és elméd beletenni, ha tudtál volna így együttműködni, akkor Isten mindent előre elkészített volna a számodra, hogy amikor kezeled a dolgokat, minden a helyére kerüljön, és jó eredményeket érj el. Nem lenne szükséges rengeteg energiát kifejtened; amikor minden tőled telhetőt megtettél, hogy együttműködj, Isten már előre mindent elrendezett volna a számodra. Ha megcsúszol és lazítasz, ha nem végzed megfelelően a kötelességed, és mindig a rossz úton jársz, akkor Isten nem fog cselekedni az érdekedben; el fogod veszíteni ezt a lehetőséget, és Isten ezt mondja majd: »Nincs semmi hasznod; nem tudlak használni. Menj és állj félre! Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és lazítani, ugye? Nos, akkor lazíts csak mindörökre!« Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget. Mit mondotok? Veszteség ez vagy nyereség? (Veszteség.) Óriási veszteség!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, visszagondoltam a csapatvezetőként töltött időmre. Láttam, hogy pontosan olyan voltam, amilyennek Isten szavai lelepleztek. Közömbös, felelőtlen, felületes és simlis voltam a kötelességemmel kapcsolatban. Amikor elkezdtem csapatvezetőként szolgálni, időt és energiát fektettem a dologba, de ahogy a képességeim fejlődtek, és eredményeket értem el, önelégült lettem, ültem a babérjaimon, és mindig a hús-vér testemet kényeztettem. Folyton csak arra gondoltam, hogy miként lazíthatnék, és hogyan boldogulhatnék könnyen. Nem voltam hajlandó semmilyen erőfeszítést tenni a munka javítása érdekében. Még amikor világosan láttam is, hogy problémák vannak, nem oldottam meg őket azonnal, és amikor mások rámutattak erre, nem vettem tudomást a dologról. Amikor csapatvezetőként azt láttam, hogy a többiek a csapatban panaszkodnak a problémáik miatt, nemcsak hogy nem vállaltam közösséget velük az igazságról, hogy megoldjam a problémáikat, de még melléjük is álltam, és egyetértettem velük. Olyan volt, mintha az, hogy mennyit késlekedünk a videógyártó munkával, vagy mennyi problémájuk van a testvéreknek, egyáltalán nem tartozna rám. Csak a testi örömöket akartam élvezni, és nem akartam kifárasztani magam. Következésképpen folyamatos problémák adódtak az általunk készített videókkal, ami komolyan hátráltatta a gyártás előrehaladását. Egy nagyon fontos kötelességgel játszadoztam; a testi kényelmem és nyugalmam kedvéért merészeltem felületesen viselkedni, becsapni Istent, és megtéveszteni másokat, és mindennek tudatában is voltam. Hol volt az istenfélő szívem? Isten irtózott az ilyen hozzáállástól a kötelességgel szemben, és gyűlölte ezt. Visszagondolva a munkámban jelentkező problémákra, ha csak rászántam volna az időt, és áldozatot hoztam volna, a dolgok nem fajultak volna idáig. De lusta voltam, nem akartam szenvedni és fáradtságot érezni. Következésképpen kárt okoztam a videógyártó munkában. Annyira önző és hitvány voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Olyannyira elfajulttá és értékvesztetté váltam, és még csak észre sem vettem! Isten emlékeztetőket vezényelt számomra, és én ennek ellenére sem gondolkodtam el, és nem tértem meg. Hogyan lehettem ennyire érzéketlen és hajthatatlan? Amikor felismertem mindezt, bűntudatot éreztem, és feldúlt voltam. Valóban nem érdemeltem meg, hogy vezető legyek, tekintve, hogy ennyire felelőtlen voltam, és nem volt bennem emberi mivolt. A saját hibám volt, hogy elbocsátottak.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Ha valaki mond nekik vagy rájuk bíznak valamit – legyen az egy vezető, egy dolgozó, vagy a Fennvaló –, a felelősségérzettel bíró emberek mindig ezt gondolják: »Nos, mivel ilyen sokra tart engem, muszáj jól kezelnem ezt a dolgot, és nem hagyhatom cserben őt.« Te nem lennél nyugodt, ha ilyen, lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberekre bízhatnál rá egy feladatot? Nyilvánvalóan azokra az emberekre bízhatsz feladatot, akikre jóindulattal és bizalommal tekintesz. Különösen akkor fogod megbízhatónak gondolni őket, ha már több feladatot elintéztek neked, és mindet nagyon lelkiismeretesen végezték el, és maradéktalanul eleget tettek a követelményeidnek. Ekkor igazán becsülni fogod és nagyra tartod majd őket a szívedben. Az emberek készségesen érintkeznek az ilyen típusú emberekkel, Istenről nem is beszélve. Szerintetek Isten hajlandó lenne olyasvalakire bízni a gyülekezeti munkát és azt a kötelességet, amelyet köteles elvégezni az ember, aki nem megbízható? (Nem, nem lenne rá hajlandó.) Amikor Isten megbíz valakit a gyülekezeti munka valamelyik elemével, vajon mi Isten elvárása vele szemben? Először is, Isten azt reméli, hogy szorgalmas és felelősségteljes lesz az illető, hogy nagy dolognak fogja tekinteni az adott munkát, és hogy ennek megfelelően kezeli és jól végzi majd el azt. Másodszor azt reméli Isten, hogy bizalomra méltó ember az illető, hogy bármennyi idő telik is el, és bárhogy változzanak is a körülmények, a felelősségérzete nem inog meg, és az integritása kiállja a próbát. Ha megbízható az illető, Isten nyugodt lesz felőle, és a továbbiakban nem fogja felügyelni vagy nyomon követni az adott dolgot. Azért nem, mert a szívében bízik abban az emberben, az pedig bizonyosan elvégzi a neki adott feladatot anélkül, hogy bármi balul sülne el” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavain keresztül rájöttem, hogy aki igazi emberi mivolttal rendelkezik, az felelősségteljes a kötelességében, képes elfogadni, ha Isten átvizsgálja, és szilárdan meg tud állni a kötelességében, feladatait és hűségét pontosan az alapelvek szerint beteljesítve, bármilyen helyzetben is találja magát. Ilyen hozzáállást kell a kötelességünkben tanúsítanunk. Mivel a gyülekezet engem bízott meg a videós munkával, a legkevesebb az volt, hogy amit képes vagyok elvégezni, azt a legjobb tudásom szerint elvégzem, és időben azonosítom és orvoslom a munkában felmerült problémákat és nehézségeket, hogy biztosítsam a normális munkamenetet. Amikor elvállaltam ezt a kötelességet, készséges voltam, de később csak a saját kényelmem és nyugalmam érdekelt, és egyáltalán nem végeztem valódi munkát, még akkor sem, amikor mások ismételten erre ösztökéltek és buzdítottak. „Csapatvezetői” címet viseltem, de semmit sem végeztem el, és nem hajtottam végre még a legszükségesebb feladataimat sem. Következésképpen hátráltattam a gyülekezet videógyártó munkáját. Valóban nem volt bennem emberi mivolt, és megbízhatatlan voltam! A viselkedésem alapján már rég ki kellett volna engem iktatni. Csak Isten irgalma és türelme tette lehetővé számomra, hogy folytathassam a kötelességet abban a csapatban. Akkoriban azt gondoltam: „Meg kell becsülnöm ezt a lehetőséget, és minden tőlem telhetőt meg kell tennem a kötelességemben.” Azután már nem elégedtem meg azzal, ahogy a dolgok a kötelességemben alakultak, és amellett, hogy elvégeztem a videós munkát, amit naponta kiosztottak rám, folyamatosan kerestem a módját, hogy növeljem a hatékonyságomat, pontosan meghatároztam, hogy mik a problémák és eltérések, és időben jelentettem őket a csapatvezetőnek. Ezen kívül a megoldási javaslatokat is megvitattam a többiekkel. Bár így dolgozni fárasztóbb volt, sokkal békésebbnek és nyugodtabbnak éreztem magam, tudva, hogy teljesítettem a feladataim egy részét.

Nem sokkal ezután a gyülekezetvezető észrevette, hogy valamelyest megváltoztam, és megbízott egy videós projekt vezetésével. Megbecsültem a lehetőséget, hogy ezt a kötelességet végezhetem, és a legjobbat akartam kihozni magamból. Mindennap aktívan nyomon követtem a munkát, és összegyűjtöttem az összes eltérést, amivel szembesültünk. Amikor problémákat vettem észre, azonnal megpróbáltam megoldani őket, és ha ez nem sikerült, a csapatvezetőhöz fordultam, és megbeszéltem ezt vele. De nem sokkal később, amikor némi eredményt értünk el a munkánkban, és a képességeim is fejlődtek, a korábbi lustaságom ismét előjött. Azt gondoltam: „Mostanában az ütemterv szerint halad a munka, és nincsenek nagy problémák. Pihennem kellene egy kicsit. Ha mindennap ennyit dolgozom, és ennyi mindennel kell foglalkoznom, az idővel már túl nagy falat lesz a számomra.” Ahogy ezt kigondoltam, el is lustultam, megint csak az ütemezett dolgokat végeztem el a munkámban, már nem gondolkodtam azon, hogyan fejleszthetném a képességeimet, és hogyan oldhatnám meg a problémákat és az eltéréseket, és még csak azzal sem törődtem, hogy informálódjak a testvéreknél, hogy haladnak a munkával. Amikor volt egy kis szabadidőm, csak pihenni akartam, és néha, miközben dolgoztam vagy technikai készségeket tanultam, vicces videókat vagy filmeket néztem, hogy elüssem az időt. Következésképpen az olyan videók, amelyeket idő előtt be lehetett volna fejezni, elhúzódtak, és a munkánk eredménye romlani kezdett. Azokban a napokban teljesen kábult és zavaros fejű voltam. Nem nyertem semmilyen fényt Isten szavainak olvasása közben, és úgy éreztem, lassan elborít a sötétség. Amikor pedig Istenhez imádkoztam, nem éreztem az Ő jelenlétét. Bár tudtam, hogy veszélyes, ha így folytatom, mégsem tudtam uralkodni magamon, igazán szenvedtem és gyötrődtem. Abban az időben véletlenül rábukkantam egy passzusra Isten szavaiból: „Ha a hívők beszédükben és magatartásukban ugyanolyan nemtörődömök és gátlástalanok, mint a nem hívők, akkor még a nem hívőknél is gonoszabbak; ők archetipikus démonok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Úgy éreztem, mintha Isten szavai közvetlenül engem lepleznének le. Sok éve hittem Istenben, de még mindig nem teljesítettem a kötelességeimet, és a kikapcsolódást kerestem, amikor dolgoznom kellett volna, egyáltalán nem mutatva semmiféle őszinteséget. A világi munkahelyeken be kell tartani a vállalat által felállított szabályokat, és a munkahelyen szorgalmasan el kell végezni a feladatokat, nem szabad lazsálni. De amikor a gyülekezetben végeztem a kötelességemet, még alapvető felelősségtudattal sem rendelkeztem, és könnyedén félretettem a kötelességemet, csupán azért, hogy kielégítsem a hús-vér testem. Tekintve, hogy milyen züllötten és féktelenül viselkedtem, vajon milyen alapon nevezhettem magam kereszténynek? Még arra sem voltam képes, hogy a kötelességemben munkát végezzek, nemhogy megfelelő színvonalon végezzem a kötelességemet. Gyűlöltem magam, amiért a hús-vér testemet kényeztettem – miért hiányzott belőlem még a legcsekélyebb elszántság is, hogy fellázadjak ellene? A Kínában élő testvéreimre gondoltam, akik inkább megkockáztatják, hogy a KKP letartóztassa és megkínozza őket, minthogy feladják a kötelességeiket míg én egy szabad és demokratikus országban végezhettem a kötelességemet, miután elmenekültem Kínából, és még arra sem voltam hajlandó, hogy egy kicsit több gondot fordítsak a munkámra, vagy áldozatot hozzak. Úgy viselkedtem, mint egy igazi semmirekellő, nem volt meg bennem a legcsekélyebb méltóság és jellem sem. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban szégyelltem szembenézni a testvérekkel, Istenről nem is beszélve. És elgondolkodtam: „Egyszer már kudarcot vallottam, mert kényeztettem a hús-vér testemet, és elhanyagoltam a kötelességeimet. Miért nem tanultam a korábbi hibáimból? Miért voltam ennyire könnyelmű és megbízhatatlan a munkámban?” Újra és újra imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg, hogy megtalálhassam a problémám gyökerét.

Egy nap rábukkantam Isten szavainak ezen passzusaira: „Miért fegyelmezetlenek és lusták mindig az emberek, mintha élőholtak lennének? Ez a természetük kérdését érinti. Az emberi természetben lakozik egyfajta lustaság. Nem számít, milyen feladatot végeznek az emberek, mindig szükségük van valakire, aki felügyeli és ösztönzi őket. Az emberek időnként a hús-vér testre figyelnek, testi kényelemre áhítoznak és mindig visszatartanak valamit maguknak – ezek az emberek tele vannak ördögi szándékokkal és csalárd cselszövésekkel; valóban nem jók egyáltalán. Mindig kevesebbet tesznek, mint amire képesek, nem számít, milyen fontos kötelességet végeznek. Ez felelőtlenség és hűtlenség. Azért mondtam el ma ezeket a dolgokat, hogy emlékeztesselek benneteket, hogy ne legyetek passzívak a munkában. Akármit is mondok, képesnek kell lennetek követni azt” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (26.)). „A hamis vezetők nem végeznek valódi munkát, azt viszont tudják, hogy miként viselkedjenek hivatalnokként. Mi az első dolguk, miután vezetővé lesznek? Az, hogy megvásárolják az emberek kegyét. Ezt a hozzáállást veszik fel: »Az új hivatalnokok azt hajhásszák, hogy imponáljanak«: először tesznek pár dolgot, amivel elnyerik az emberek kegyét, és kezelnek néhány olyan dolgot, amely mindenkinek javít a mindennapi jólétén. Először megpróbálnak jó benyomást kelteni az emberekben, megmutatni mindenkinek, hogy összhangban vannak a tömegekkel, hogy azután mindenki dicsérje őket és ezt mondja: »Ez a vezető úgy viselkedik irányunkban, mint egy szülő!« Azután hivatalosan is átveszik az irányítást. Úgy érzik, hogy népszerűek és támogatást élveznek, a pozíciójuk pedig be van biztosítva; ezután elkezdik élvezni a státuszból fakadó előnyöket, mintha azok jogosan megilletnék őket. Ezek a mottóik: »Az élet arról szól, hogy jókat együnk és szépen öltözködjünk.« »Rövid az élet, élvezd, amíg tudod!« »Idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig!« Minden napot úgy élveznek, ahogy van, szórakoznak, amíg csak tudnak, és nem gondolnak a jövőre, s még kevésbé veszik fontolóra, hogy milyen felelősségeket kell teljesítenie és milyen kötelességeket kell elvégeznie egy vezetőnek. A látszat kedvéért a megszokott módon elprédikálnak néhány szót és doktrínát és végrehajtanak néhány feladatot, de semmilyen valódi munkát nem végeznek. Nem hozzák felszínre a valódi problémákat a gyülekezetben és nem oldják meg azokat teljesen, akkor hát mi értelme van annak, hogy ilyen felületes feladatokat végeznek? Nem megtévesztő ez? Rá lehet bízni fontos feladatokat egy ilyesfajta hamis vezetőre? Vajon összhangban van Isten házának a vezetők és dolgozók kiválasztására vonatkozó alapelveivel és feltételeivel? (Nem, nincs.) Ezeknek az embereknek nincs semmi lelkiismeretük és józan eszük, híján vannak mindennemű felelősségérzetnek, mégis szeretnének valamilyen hivatalos pozíciót betölteni, vezetők lenni a gyülekezetben – miért ilyen szégyentelenek? Vannak egyesek, akiknek van felelősségérzetük, mégsem lehetnek vezetők, ha szegényes a képességük – a hasznavehetetlen emberekről nem is szólva, akiknek egyáltalán nincs felelősségérzetük; ők még kevésbé alkalmasak arra, hogy vezetők legyenek. Mennyire lusták az ilyen falánk és tétlen hamis vezetők? Még ha fel is fedeznek egy problémát, és tudják, hogy ez egy probléma, akkor sem veszik komolyan és ügyet sem vetnek rá. Annyira felelőtlenek! Noha jó a beszélőkéjük, és látszólag van némi képességük, nem tudják megoldani a gyülekezeti munkában felmerülő különféle problémákat, minek következtében megreked a munka; egyre jobban felhalmozódnak a problémák, de ezek a vezetők nem foglalkoznak velük, és mindenáron el akarnak végezni néhány felületes feladatot a szokásos módon. És mi a végeredmény? Vajon nem rontják és nem fuserálják el a gyülekezeti munkát? Nem okoznak káoszt és az egység hiányát a gyülekezetben? Ez elkerülhetetlenül ide vezet” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy azért voltam önelégült, és azért hiányzott belőlem a kezdeményezőkészség a kötelességemben, mert természetemnél fogva lusta és élvhajhász vagyok. Az elmém tele volt olyan világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiákkal, mint „az élet csak az evésről és az öltözködésről szól”, „idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig” és „bánj jól magaddal, mert az élet rövid”. Ezek szerint a sátáni téveszmék szerint éltem, azt gondolva, hogy a földi életem során jól kell éreznem magam. Nem láttam értelmét az állandó szenvedésnek és kimerültségnek. Következésképpen semmiben sem tudtam kitartó lenni. A munkámban jelentkező legkisebb eredményt is tőkeként használtam fel, önelégült és értékvesztett lettem. Pontosan úgy, mint az iskolás éveim alatt: akárhányszor jó jegyeket kaptam, és a tanáraim és az osztálytársaim megdicsértek, nem akartam tovább figyelmet fordítani és energiát pazarolni a tanulmányaimra, csak a szórakozásra vágytam. Nem érdekelt többé, hogy figyeljek az órákon, vagy elkészítsem a házi feladatokat. De amint a jegyeim romlani kezdtek, és a szüleim és tanáraim szigorúbbak lettek velem, intenzívebben kezdtem tanulni, és erőfeszítéseket tettem, amíg a jegyeim újra javulni nem kezdtek, majd ismét megpihentem, és vissza akartam térni a szórakozáshoz. Azokban az években folyamatosan ezek a dekadens eszmék irányítottak, és egyre lustább, kedvetlenebb és motiválatlanabb lettem. Könnyelmű és ingatag voltam mindenben, amit csináltam, nem voltam hajlandó szenvedni, vagy áldozatot hozni, és egyre kevésbé voltam hajlandó erőfeszítést tenni a kötelességeimben. Korábbi csapatvezetői szerepemben és most, a munkafolyamatokat ellenőrző csapat tagjaként egyaránt lusta és motiválatlan voltam. Amint valami eredményt elértem, elkezdtem lébecolni, és váltogatni akartam a munkát és a pihenést, hogy ne szenvedjek veszteségeket, és ne merüljek ki. Még amikor egyértelműen tudtam is, hogy vannak problémák a munkában, akkor sem oldottam meg őket, inkább jelentéktelen szórakozásokra pazaroltam az időmet, ahelyett, hogy kicsit több áldozatot hoztam volna, és kicsit nagyobb árat fizettem volna a kötelességemért. Épp csak annyit tettem, hogy fenntartsam a látszatot, hogy becsapjam és lerázzam a vezetőmet. Rájöttem, hogy nemcsak lusta vagyok, hanem ravasz és simlis is, és semmi másra nem vágytam, mint hogy nyugodtan és könnyedén éljem az életemet. Olyan sokat élveztem Isten szavainak öntözéséből és ellátásából, valamint Isten gondoskodásából és oltalmából, mégsem voltam képes elvégezni még a legalapvetőbb feladataimat sem. Hát nem csak egy lusta mihaszna, egy élősködő voltam a gyülekezetben? Hol volt az emberi mivoltom és a józan eszem? Eszembe jutott egy sor a Bibliából, ami így szól: „Az ostobákat jólétük pusztítja el” (Példabeszédek 1:32). Ha nem térnék meg, még ha a gyülekezet egyelőre nem is iktatna ki, Isten mindent átvizsgál, és a Szentlélek nem munkálkodna bennem tovább. Előbb vagy utóbb kiiktatnának.

Ezt követően azáltal, hogy Isten szavait ettem és ittam, elkezdtem megváltoztatni a kötelességemhez való hozzáállásomat. Isten szavai azt mondják: „Rendkívül fontos, hogy miként kezelitek Isten megbízatásait, ez nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten az emberekre bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és büntetést érdemelsz. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az embereknek teljesíteniük kell minden megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha nem veszed komolyan Isten megbízatásait, akkor a legsúlyosabb módon árulod el Őt. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned. Az embereknek alapos megértést kell nyerniük arról, hogy hogyan viszonyuljanak ahhoz, amit Isten rájuk bíz, és legalább azt fel kell fogniuk, hogy a megbízatások, amelyeket Ő az emberiségre bíz, Istentől kapott felmagasztalások és különleges kegyek, és hogy ezek a legdicsőségesebb dolgok. Minden másról le lehet mondani. Még ha az embernek fel is kell áldoznia a saját életét, akkor is teljesítenie kell Isten megbízatását” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). „Az embernek arra kell törekednie, hogy értelmes életet éljen meg, és nem szabadna megelégednie jelenlegi körülményeivel. Ahhoz, hogy Péter képmását élje meg, rendelkeznie kell Péter tudásával és tapasztalataival. Az embernek magasabb rendű és mélyebb dolgokra kell törekednie. Isten mélyebb, tisztább szeretetére kell törekednie, és olyan életre, amelynek van értéke és értelme. Csak ez az élet; csak akkor lesz az ember olyan, mint Péter. Arra kell összpontosítanod, hogy kezdeményező módon lépj be a pozitív oldalon, és nem szabad passzívan hagynod, hogy az átmeneti könnyebbség kedvéért visszaess, miközben figyelmen kívül hagyod a mélyebb, részletesebb és gyakorlatiasabb igazságokat. Gyakorlatias szeretetnek kell lennie benned, és meg kell találnod a módját, hogy megszabadulj ettől a züllött, gondtalan élettől, amely nem különbözik egy állatétól. Értelmes és értékes életet kell élned, és nem szabad bolonddá tenned magad, vagy úgy kezelned az életedet, mint egy játékszert, amivel játszadozhatsz. Senki számára, aki arra törekszik, hogy szeresse Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni. Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen törekvésekkel és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad olyannak lenned, mint a gerinctelen gyengéknek. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen hanyagul bánnod magaddal” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai által megértettem, hogy az élet értéke és értelme abban rejlik, hogy az ember teremtett lényként jól végzi a kötelességét. Ha valaki mindig a kényelmet és a nyugalmat keresi, ha hiányzik belőle a kezdeményezőkészség, és felületes a kötelességeiben, azzal elárulja Istent, Aki megátkozza és megveti az ilyen viselkedést. Eszembe jutott, hogy Péter egész életében szorgalmasan törekedett arra, hogy szeresse Istent, és eleget tegyen Neki, mindig szigorúan tartotta magát Isten szavaihoz, és igyekezett fejlődni. Mindig arra törekedett, hogy gyakorolja az igazságot, és eleget tegyen Istennek, míg végül fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, és ezzel hangos bizonyságot tett. Azután ott van Noé. Miután elfogadta a megbízatást Istentől, 120 éven keresztül dolgozott a bárka megépítésén, soha nem hátrált meg a számtalan nehézség és hatalmas szenvedés ellenére sem, és fáradhatatlanul küzdött, míg a bárka el nem készült. Amikor összehasonlítottam, hogy hozzám képest Noé és Péter hogyan bánt Istennel és a kötelességével, hihetetlenül szégyenkeztem. Rájöttem, hogy önző és lusta is vagyok, és nincs meg bennem még csak a legcsekélyebb emberi mivolt sem. A legcsekélyebb felelősségérzetem sem volt a kötelességem iránt, felületes voltam és halogató. Amint többet kértek tőlem, vagy sok lett a munka, elkezdtem panaszkodni a fáradtságra, ellustultam, és a hús-vér testemet kényeztettem, még akkor is, amikor noszogattak. Egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Amilyen módon az igazságra törekedtem, azzal végül csak magamnak ártottam. De mindig azt gondoltam, hogy igazam van, és megelégedtem azzal, hogy csak a legkisebb erőfeszítést tegyem meg. Annyira érzéketlen, ostoba és tudatlan voltam! Annak ellenére, hogy így végeztem a kötelességemet, Isten mégis adott esélyt a megtérésre. Nem bánthattam meg továbbra is Isten érzéseit az erkölcsi leépülésemmel. Így imádkoztam tehát Istenhez: „Édes Istenem! Tisztában vagyok vele, hogy a természetem lustaságra hajlik, és hiányzik belőlem az emberi mivolt. Nem akarok tovább így élni. Őszintén akarok törekedni az igazságra, és jól akarom végezni a kötelességemet. Kérlek, vizsgáld át a szívemet!”

Ettől kezdve több időt és energiát fordítottam a kötelességemre, és bár minden napom zsúfolt volt, mégis szakítottam időt arra, hogy tanuljak, és fejlesszem a technikai készségeimet. A munkámban felmerülő problémákat és eltéréseket is rendszeresen összefoglaltam, és fáradhatatlanul törekedtem a készségeim javítására. Kicsivel később egyre jobb eredményeket értem el az általam készített videókkal. Észrevettem, hogy amikor megosztottam a testvéreimmel, amit tanultam, az az ő számukra is hasznosnak tűnt. Nagyon békés és nyugodt voltam. Ez a fajta kötelességvégzés több munkával járt, és kevesebb idő volt pihenni, de nem éreztem magam fáradtnak, és nem éreztem úgy, hogy szenvedek. Sokkal tisztábbak voltam a gondolataim; közel sem olyanok, mint azelőtt, amikor minden napot úgy töltöttem, hogy zavaros volt a fejem, és szétszórt voltam. Könnyebben észrevettem a munkánkban felmerülő problémákat is, és a testvérekkel vállalt közösség és Isten megvilágosítása és útmutatása által sok problémát időben megoldottunk. De mivel a Sátán már túl mélyen megrontott, a lustaság gondolata időről időre még mindig hatással volt rám. Amikor kezdtem jó eredményeket elérni, ismét kissé önelégült lettem, és a hús-vér testemet akartam kényeztetni. Amikor egy alkalommal az egyik videónkat ellenőriztem, megláttam egy akciófilmet a hírfolyamomon. Azt gondoltam: „Mostanában annyira stresszes a munka; nem fog ártani, ha nézem egy kicsit, és kiengedem a gőzt.” Ahogy néztem, hirtelen rájöttem, hogy visszatértem a régi trükkjeimhez. Megláttam egy passzust Isten szavaiból: „Hogy felületes akarsz lenni, amikor a kötelességed végzed. Lazsálni próbálsz, és megpróbálod elkerülni, hogy Isten átvizsgáljon. Ilyenkor siess Isten színe elé imádkozni, és gondolkodj el azon, hogy vajon ez volt-e a helyes cselekvési mód? Majd gondolkodj el azon: »Miért is hiszek én Istenben? Az emberek talán elmennek az ilyen felületesség mellett, de vajon Isten is elmegy mellette? Mi több, az én hitem Istenben nem arra való, hogy lazítsak – azért van, hogy megmeneküljek. Ha így viselkedek, az nem a normális emberi mivolt kifejeződése, és Istennek sem kedves. Nem, a kinti világban lazsálhattam és úgy tehettem, ahogy nekem tetszett, de most Isten házában vagyok, Isten szuverenitása alatt vagyok, Isten szemei átvizsgálnak. Ember vagyok, a lelkiismeretem szerint kell cselekednem, nem tehetem azt, ami nekem tetszik. Isten szavai szerint kell cselekednem. Nem szabad felületesnek lennem, nem lazsálhatok. Tehát hogyan kellene úgy viselkednem, hogy nem lazsálok, hogy ne legyek felületes? Erőfeszítést kell tennem. Csak most éreztem, hogy túl sok gondot okozott, hogy így csináljam, el akartam kerülni a nehézséget, de most már értem: lehet, hogy sok gondot okoz ezt így csinálni, de ez hatékony, és ezért így kell ezt csinálni.« Amikor dolgozol, és még mindig félsz a nehézségektől, ilyenkor imádkoznod kell Istenhez: »Ó Istenem! Lusta és sunyi ember vagyok, könyörgöm Neked, fegyelmezz meg engem, dorgálj meg, hogy érezzen valamit a lelkiismeretem és legyen szégyenérzetem. Nem akarok felületes lenni. Könyörgöm, hogy vezess és világosíts meg engem, mutasd meg nekem a lázadó mivoltomat és a csúfságomat.« Amikor így imádkozol, gondolkodj el és próbáld megismerni magadat, ez előidézi a megbánás érzését, és képes leszel gyűlölni a csúfságodat, a helytelen állapotod pedig elkezd megváltozni, és képes leszel elmélkedni ezen és ezt mondani magadnak: »Miért vagyok felületes? Miért próbálok mindig lazsálni? Az ilyen viselkedés híján van minden lelkiismeretnek és értelemnek – vajon még mindig olyan ember vagyok, aki hisz Istenben? Miért nem veszem komolyan a dolgokat? Vajon nem csak egy kicsivel több időt és erőfeszítést kellene beletennem? Ez nem nagy teher. Ez az, amit tennem kellene: ha még ezt sem tudom megtenni, akkor vajon alkalmas vagyok arra, hogy emberi lénynek nevezzenek?« Ennek eredményeképpen elhatározásra jutsz és megesküszöl: »Ó Istenem! Cserben hagytalak Téged, igazán túlságosan mélyen romlott vagyok, lelkiismeret és értelem nélkül, nincs emberi mivoltom, meg szeretnék térni. Könyörgöm Neked, bocsáss meg, biztosan meg fogok változni. Ha nem térek meg, azt szeretném, ha megbüntetnél engem.« Ezután a gondolkodásmódod megfordul, és elkezdesz megváltozni. Lelkiismeretesen fogsz cselekedni és a kötelességeidet végrehajtani, kevesebb felületességgel, és képes leszel szenvedni és árat fizetni. Azt fogod érezni, hogy így végezni a kötelességedet csodálatos, a szívedben pedig békesség és öröm lesz. Amikor az emberek el tudják fogadni, hogy Isten átvizsgálja őket, amikor tudnak imádkozni Hozzá és Rá hagyatkozni, az állapotuk hamar meg fog változni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Miután elgondolkodtam Isten szavain, rátaláltam a gyakorlás útjára. Alapvetően lusta voltam, szerettem a kényelmet és a nyugalmat, és nem voltam hajlandó szenvedni. Egyedül nem tudtam volna megoldani ezt a problémát; imádkoznom kellett Istenhez, Rá kellett bíznom magam, és el kellett fogadnom, hogy Ő átvizsgáljon. Legközelebb, amikor a hús-vér testemet akartam kényeztetni, és simliskedni vagy lazítani akartam azonnal imádkoznom kellett Istenhez, és arra kellett kérnem Őt, hogy fegyelmezzen és fenyítsen meg. Csak így tudtam fellázadni a hús-vér testem ellen, és jól végezni a kötelességemet. Ezért az imámban beszéltem Istennek az állapotomról, és kértem, hogy fegyelmezzen meg. Az imádság után megnyugodtam, és folytattam a videó átnézését, alaposan fontolóra véve az alapelveket, és utánanézve a releváns információknak. Amikor átgondoltam a munkámat, éreztem Isten útmutatását, és gyorsan azonosítani tudtam a videó hibáit, valamint kidolgoztam egy módot a megoldásukra.

Ezen a tapasztalaton keresztül több hitet nyertem ahhoz, hogy szembenézzek a lustaságommal. Láttam, hogy csupán őszintén Istenre kell támaszkodnom, és el kell fogadnom, hogy Ő átvizsgálja a munkámat. Ha ismét elkezdeném a testemet kényeztetni, imádkozhatok Istenhez, és támaszkodhatok Rá, hogy tudatosan visszafogjam magam. Ily módon lesz erőm, hogy legyőzzem a lustaságomat, és békésen végezzem a kötelességemet. Manapság, bár még mindig gyakran felfedek a kényelmet és nyugalmat illető gondolatokat és elképzeléseket, tudom, hogy ha Isten szavait követem, szüntelenül gyakorlom azokat, és belépek azokba, ezek a romlott beállítottságok biztosan megtisztulnak és megváltoznak majd.