Írta: Tammy, Dél-Korea

Akkoriban tervezői munkát végeztem a gyülekezetben. Idővel, ahogy mindenféle dizájnokat és képeket készítettem, a képességeim jelentősen fejlődtek, és csoportvezetőnek választottak. Azt gondoltam magamban: „Az a tény, hogy engem választottak csoportvezetőnek, azt jelenti, hogy vannak bizonyos készségeim és munkaképességem, hogy jobb vagyok, mint a többi testvér, és képes vagyok átvenni ennek a munkának a vezetését. Meg kell becsülnöm ezt a kötelességet, keményen kell dolgoznom, keresnem kell az igazságalapelveket, és a legjobbat kell nyújtanom. Nem követhetek el hibákat, amelyek akadályozzák a gyülekezet munkáját. Meg kell mutatnom mindenkinek, hogy alkalmas vagyok csoportvezetőnek.”

Egy nap a gyülekezetvezető odajött hozzám, és azt mondta nekem: „A gyülekezetnek szüksége van egy háttérképre az egyik himnuszvideóhoz. Nehezebb lesz elkészíteni, mint az eddigi háttérképeket. Mivel a többiek most mind más dizájnokon dolgoznak, szeretnénk, ha te dolgoznál rajta. Mit gondolsz, el tudod készíteni?” A vezetőm szavait hallva azt gondoltam: „Még soha nem dolgoztam ilyen nehéz háttérképen, nem biztos, hogy garantálni tudnám a jó eredményt.” De aztán így gondolkodtam: „A vezető és a testvérek figyelni fognak erre a projektre – már több mint két éve végzem ezt a kötelességet, megbirkóztam már nehéz ügyekkel és feladatokkal, és megfelelő készségeket szereztem. Lehet, hogy ez lesz az első alkalom, hogy megpróbálkozom egy ilyen nehéz háttérképpel, és biztosan lesz néhány előre nem látható probléma, de ha még egy ilyen feladattal sem tudok megbirkózni, akkor mit fognak rólam gondolni a többiek? Ha nem tudom megoldani, azt fogják gondolni, hogy nincs munkaképességem és nem fejlődtem semmit a kötelességemben? A többi testvér most mind a saját projektjén dolgozik, és ha most valaki mást kell átküldeni, hogy velem dolgozzon, mindenki azt fogja gondolni, hogy nem tudok megbirkózni nagy feladatokkal, hogy kritikus pillanatokban nem tudok felvállalni súlyos terhet, és nem lehet nagy hasznomat venni. Ezt nem hagyhatom! El kell vállalnom ezt a projektet, bármi is történjék. Majd utánanézek annak, amit nem tudok, hogy mindent jól végezzek, és mindenkinek megmutassam, hogy képes vagyok megbirkózni a kihívást jelentő feladatokkal.” Miután elhatároztam magam, magabiztosan válaszoltam: „Meg tudom csinálni, nem probléma. Ez csak egy kicsit nehezebb és igényesebb háttérkép, mint a többi. Egy kis plusz erőfeszítéssel garantálhatom a jó minőséget.” Látva, hogy magabiztosnak tűnök, a vezető bólintott, és azt mondta: „Szoros határidőnk van erre a háttérképre, és a dizájnnak tükröznie kell a himnusz mögött rejlő jelentést és érzést. Ha bármilyen problémád adódna a tervezés során, azonnal keress meg minket!” A felügyelőm is azt mondta: „Ha tényleg nem boldogulsz, csak szólj, és kijelölünk valakit, aki segít neked.” Igenlően bólintottam, egyszerre voltam izgatott és ideges. Izgatott voltam, hogy egy ilyen fontos dizájnon dolgozhatok, ami mások csodálatát hozhatja nekem, ha jól teljesítek, de aggódtam is, hogy képes leszek-e megbirkózni egy ilyen nehéz feladattal, és hogy képes leszek-e olyan minőséget nyújtani, amilyet elvárnak. De bármi is történjék, nem hagyhattam cserben a többieket. Azonnal hozzá kellett fognom a kutatáshoz, menet közben próbálgatva a dolgokat, hogy a legtöbbet hozzam ki ebből a páratlan lehetőségből. Végig akartam csinálni ezt a feladatot, bármilyen nehéz is.

Tervezés közben éreztem, hogy nagyon repül az idő, és mindenféle problémák merültek fel. Éreztem, hogy egyre nagyobb a nyomás. A vezető és a felügyelő gyakran érdeklődött a munkám haladásáról, és arról, hogy vannak-e problémáim. Mivel hihetetlenül feszült voltam, csak azt mondtam nekik, hogy minden „jól megy”, pedig valójában reszkettem. A tervezésben még mindig sok terület volt, ami fejlesztésre szorult. Jelentős technikai áttörésekre is szükség volt. Valójában fogalmam sem volt arról, hogy milyen lesz a végeredmény. Ha nem sikerülne jól, mindenki meglátná, hogy mennyire ügyetlen vagyok, azt mondanák, hogy nem vagyok rátermett, hanem csak fel akarok vágni. Mivel megígértem, hogy megcsinálom, nem aláznám meg magam, ha most azt mondanám, hogy nem tudom megcsinálni? Úgyhogy össze kellett szednem magam és menet közben kitalálni a dolgokat. Még mindig nem volt koncepcióm, így az ötletelés eltartott egy darabig. Egyszer a vezető bejött a stúdiónkba, és kis ideig nézte, hogyan dolgozom, ezért szándékosan áttértem egy könnyebb részre, és gyorsan megrajzoltam, hogy azt a benyomást keltsem, hogy mindent kézben tartok. A valóságban azonban olyan ideges voltam, hogy izzadt a tenyerem. Miután a vezető elment, visszaváltottam a nehezebb szakaszra, és kezdtem törni a fejem. Hosszú ideig gondolkodtam rajta, de még mindig nem találtam megoldást. De még akkor sem akartam beismerni, hogy gond van, mert féltem, hogy a vezető megkérdőjelezi a munkaképességemet. Úgy gondoltam, hogy ha már ilyen nagy dolgot vállaltam el, kínos lenne visszalépni. Csak össze kellett szorítanom a fogamat, és menet közben kitalálni valamit, de nagyon nem voltam hatékony, és érzelmileg kimerültnek éreztem magam. Az utolsó estén nagyon sokáig fennmaradtam, hogy befejezzem a dizájnt. A vezetőm és a felügyelőm megnézték, és azt mondták, hogy jónak tűnik, és csak néhány finomításra van szükség. De ekkor sem tudtam jó kedvre derülni – letört voltam.

Később, az áhítataim során Isten szavainak egy szakaszát olvastam: „Ha gyakran az önvád érzésével a szívedben élsz, nyugtalan vagy, nincs békéd vagy örömöd, és ha gyakran aggódsz és gyötrődsz mindenféle dolog miatt, mit mutat ez? Csupán azt, hogy nem gyakorlod az igazságot, és hogy nem állsz meg szilárdan az Isten melletti bizonyságtételedben. Amikor sátáni beállítottságok közepette élsz, a saját akaratod szerint cselekszel, nem szereted gyakorolni az igazságot, sőt elárulod az igazságot, bármilyen eszközt megragadva a céljaid elérése érdekében. Csak a saját hiúságodat, büszkeségedet, hírnevedet, státuszodat és érdekeidet véded. Hát nem önző és megvetendő ez? Amikor mindig magadért és a saját érdekeidért élsz, az élet rendkívül fájdalmassá válik. Oly sok önző vágy, kötöttség, béklyó, aggály és bosszúság van benned; a legcsekélyebb béke vagy öröm sincs benned. A romlott testért élni nem más, mint mérhetetlen szenvedés” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az életbe való belépés a kötelességvégzéssel kezdődik). Elgondolkodva Isten szavain rájöttem, hogy azért nem tudtam örülni és éreztem kimerültnek és csüggedtnek magam még a dizájn befejezése után is, mert túlságosan vágytam a státuszra. Hogy ne leplezzem le a hiányosságaimat, álcáztam magam, hamis látszatot keltve mások előtt. Nem volt ez kimerítő? Később rábukkantam Isten szavainak egy másik szakaszára, ami segített jobban megérteni romlott beállítottságomat. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek eredendően teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent tisztán látni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben van egy romlott beállítottság, egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mi az igazi mércéjük, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, valamiféle ismert alakká válni és elhitetni másokkal, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; azt szeretnék, hogy más emberek ügyes, hatalmas, kivételes, híres és nagyszerű egyénnek lássák őket, nagyszerű és hatásos imázzsal, azzal a képességgel, hogy bármit meg tudnak tenni, és nincs olyan, amire ne lennének képesek. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. Vannak, akik, ha megkérik őket valamire, azt mondják, hogy tudják, hogyan kell csinálni, holott valójában nem tudják. Utána titokban utánanéznek, és megpróbálják megtanulni, hogyan kell csinálni, de kiderül, hogy több napos tanulmányozás után sem értik, hogyan kell csinálni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy haladnak vele, azt mondják: »Majdnem kész, majdnem!« De a szívük mélyén azt gondolják: »Még a közelében sem tartok, hogy kész legyen, fogalmam sincs, nem tudom, mit kell tennem! Nem engedhetem, hogy kibújjon a szög a zsákból, továbbra is álcáznom kell magam, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák a hiányosságaimat és a tudatlanságomat, nem hagyhatom, hogy lenézzenek!« Milyen probléma ez? Ez szenvedés, csak hogy mindenáron próbálják megőrizni a látszatot. Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, rátermettek akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban lévő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, mindezeket beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák – folyamatosan álcázzák magukat. [...] Mondjátok meg Nekem, vajon az ilyen típusú emberek nem élnek mindig ködben? Vajon nem álmodnak? Nem ismerik önmagukat, nem tudják, kik ők, és nem tudják, mi a normális emberi mivolt megélése. Sosem tették azt, amit az embereknek tenniük kellene, két lábbal a földön járva, és sosem éltek úgy, mint egy normális ember. Mindig ködben, zavaros fejjel élnek; nem gyakorlatias módon végzik a dolgokat, hanem mindig a képzelődéseik szerint élnek. Ez bajt jelent. Nem tudják, hogyan viseljék magukat, és az általuk választott életút helytelen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavai leleplezték az akkori állapotomat. Mivel már régóta foglalkoztam tervezéssel, megtanultam néhány készséget, és csoportvezetőnek választottak, azt hittem, hogy van munkaképességem és ritka tehetséges személy vagyok. Miután így gondolkodtam magamról, különösen figyeltem arra, hogy mások mit gondolnak rólam, aggódtam, hogy észreveszik a hiányosságaimat, és azt mondják, nem vagyok alkalmas a munkára. Különösen ennél a háttérképnél – korábban nem csináltam ilyen nehéz feladatot, és nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog, de hogy megőrizzem a hírnevemet és a státuszomat, és elnyerjem a felügyelőm és a vezetőm bizalmát, úgy tettem, mintha mindent kézben tartanék. Amikor problémákba ütköztem, és nem haladtam előre, nem kértem segítséget, hanem inkább egyedül küszködtem. Amikor a vezetőm érdeklődött az előrehaladásomról vagy a felmerülő problémákról, nem beszéltem neki a tényleges gondjaimról, annak ellenére, hogy teljesen tanácstalan voltam. Inkább hazudtam és becsaptam a vezetőt és a felügyelőt, olyannyira, hogy úgy tettem, mintha nagyon képzett lennék, hogy elhitessem a vezetővel, hogy el tudom végezni a munkát. Minden szempontból hamis látszatot keltettem, hogy elfedjem a hiányosságaimat. Mindig úgy tettem, mintha tehetséges dolgozó lennék, hogy mások azt higgyék, bármit meg tudok csinálni, és hogy mindent tudok. Rájöttem, hogy rendkívül képmutató és arrogáns vagyok. Isten szavai így szólnak: „Az emberek eredendően teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent tisztán látni, és képesek-e mindenre? Nem képesek.” Valóban, hogy lehetne egy romlott ember tökéletes és mindenre képes? Az normális, ha valaki nem ért bizonyos dolgokat, vagy képtelen valamit megtenni a kötelességében, de én nem így álltam hozzá a hiányosságaimhoz. Ehelyett ragaszkodtam ahhoz, hogy tehetséges személynek tüntessem fel magam. Nem akartam, hogy csak egy átlagos, tökéletlen teremtett lénynek lássanak. Arra törekedtem, hogy tökéletes és hibátlan legyek. Annyira arrogáns voltam, hogy hiányzott belőlem a józan ész. Mivel mindig hamis látszatot keltettem a kötelességemben, aggódtam, hogy mások meglátják a valódi énemet, és nem kértem segítséget, ha valamit nem értettem, a tervezés lassan haladt, pedig gyorsan kellett volna elkészülnie, így érzelmileg kimerültem. Rájöttem, hogy ostobaság volt részemről tökéletességre törekedni. Mindig is rejtegettem a hiányosságaimat, és nem volt bátorságom bevallani őket és szembenézni velük. Így nemcsak fáradt voltam és képmutató a kötelességemben, hanem késleltettem a gyülekezet munkáját is. Miután ezt felismertem, imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Köszönöm a megvilágosítást és útmutatást, amely segített meglátnom, milyen szánalmas a rejtőzködésem. A jövőben kész vagyok kijavítani a törekvésem mögött álló alkotott hibás nézeteimet, helyesen viszonyulni a hiányosságaimhoz, kérdezni, amikor nem értek valamit, tartózkodni a titkolózástól és a színleléstől, és gyakorlatiasan végezni a kötelességemet.”

Később olvastam még Isten szavaiból: „Bármely problémával találkozol is, az igazságot kell keresned, hogy megoldd azt, semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – meg kell nyílnod és beszélned kell mindezekről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted ezt az akadályt, könnyű lesz belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved, és felfeded és megnyitod minden részed, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; és megvilágítod azt mások és Isten számára, hogy lássák; nem rejtegetsz vagy titkolsz el semmit Isten elől, nem alkalmazol semmiféle álcát, csalárdságot vagy megtévesztést Istennel szemben, és ugyanígy őszinte vagy más emberekkel is. Ily módon a világosságban fogsz élni; nemcsak Isten fog átvizsgálni téged, hanem más emberek is látni fogják, hogy a cselekedeteid elveken alapulnak és átláthatóak. Nem kell semmilyen módszert használnod a hírneved, a rólad kialakult kép és a státuszod védelmére, és a hibáidat sem kell elrejtened vagy eltussolnod. Nem kell ilyen haszontalan erőfeszítéseket tenned. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, az életed nagyon nyugodttá válik, mentes lesz a korlátoktól és a fájdalomtól, és teljesen a világosságban fogsz élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Rájöttem arra, hogy ha jól akarom végezni a kötelességemet, és Isten jóváhagyásában akarok részesülni, a kulcs az igazság keresése. Nem számít, milyen romlott beállítottságokat fedtem fel, vagy milyen problémáim vannak a kötelességemben, meg kell nyílnom Isten felé imában, hogy útmutatást kérjek, hogy megszabaduljak a hírnév és a státusz iránti vágyamtól, keressem a közösséget a testvérekkel, tartózkodjak a rejtőzködéstől és az álcázástól, megnyíljak, és engedjem, hogy mindenki lássa az igazi énemet, csak azt tegyem, amire képes vagyok, elismerjem, ha valami nem megy, és másokkal együtt keressem az igazságot. Ha így végezném a kötelességemet, az kevésbé lenne kimerítő és akadályozó, inkább örömteli lenne. Miután erre rájöttem, megnyíltam a testvéreim előtt a tervezési folyamat során felfedett romlottságomról, és felvetettem a felmerült problémáimat, hogy megvitassuk őket. A testvérek megtanítottak néhány új szoftveres technikára és rajzolási módszerre. Ezután folytattam a háttérkép befejezését, és az egész folyamat nagyon simán ment. Később néhány testvér azt mondta nekem: „A háttérképed sokkal jobb, mint a korábbiak. Megosztanád egyszer velünk a tapasztalataidat és azt, amit tanultál?” Nagyon boldognak éreztem magam, amikor ezt hallottam, és úgy éreztem, hogy valóban tettem valami hasznosat. Visszagondolva a tapasztalataimra a háttértervezéssel, rájöttem, hogy semmi baj, ha vannak hiányosságaink, és nem gond, ha mások is tudnak róluk. A legfontosabb, hogy képesek legyünk megnyílni, keresni az igazságot, és félretenni helytelen szándékainkat és vágyainkat. Így békésen és nyugodtan végezhetjük a kötelességünket.

Idővel egyre színvonalasabb dizájnokat tudtam készíteni bonyolult projektekhez, és több terméket készítettem el, mint a többi testvér. Mindig tanácsot kértek tőlem a dizájnkoncepciókkal és egyéb technikai kérdésekkel kapcsolatban. Eleinte csak elmondtam nekik, amit tudtam, de ahogy egyre többen kérdeztek, öntudatlanul is így kezdtem gondolkodni: „Azt hiszem, most már mindenki elismeri a tehetségemet, különben miért kérnének tőlem tanácsot?” Anélkül, hogy észrevettem volna, nagyon kezdtem élvezni ezt az elégedettségérzést, és önelégült lettem. De aztán valami egészen váratlan dolog történt. Az egyik háttérképen, amit egy himnuszhoz terveztem, a vezetőm észrevett egy problémát, amely alapelveket szegett meg, és félrehívott, hogy elemezzük az eltéréseket. Azt mondta, hogy a képet még aznap át kell szerkeszteni, különben a munka késni fog, és megkérdezte, hogy el tudom-e végezni a szerkesztést egyedül, vagy szükségem van-e segítségre. Azt gondoltam magamban: „Én terveztem ezt a képet, ha másra bízom, nem fog-e úgy tűnni, mintha nem lennének megfelelőek a képességeim? Nem fogják-e azt hinni, hogy csak nagyokat mondok, de nem tudok teljesíteni, amikor kell? Ez nem történhet meg! Nem adhatom fel. Ha egyedül is meg tudom oldani ezt a problémát, mindenki látni fogja, hogy el tudom végezni a munkámat, hogy megbízható vagyok, és művelésre érdemes.” Ezt felismerve közöltem a vezetővel, hogy egyedül fogom megoldani, az alapelvek szerint. Szerkesztés közben a kép egyik részére egyszerűen nem volt semmi jó ötletem. Mivel az idő fogytán volt, én pedig leragadtam ennél a koncepciónál, nagyon feszült lettem. Minél hamarabb be akartam fejezni, de akárhogy is finomítottam a dizájnon, nem jött össze. Hajnali 5-ig kínlódtam ezzel a koncepcióval, és még mindig nem tudtam kitalálni semmit. A gondolataim homályosak voltak. Csak akkor kezdtem el megvizsgálni, hogy mitől van ez a problémám. Hirtelen rájöttem, hogy a tervem azért szegi meg az alapelveket, mert az alapelvek egy bizonyos aspektusát nem értettem. Az, hogy ezt a szerkesztést el kellett végeznem, máris késleltette a munkát. Abban sem voltam biztos, hogy a szerkesztéssel helyrehozom a dolgokat, és erre a képre sürgősen szükség volt, így tudtam, hogy találnom kell valakit, akivel együttműködhetek. De a státuszom és a hírnevem fenntartása, valamint a hiányosságaim elfedése érdekében megpróbáltam egyedül végigküzdeni magam rajta. Hát nem késleltettem az egyház munkáját? Ezt felismerve rendkívüli bűntudatom támadt, és bűnbánattal gyorsan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! A romlott beállítottságom megkötözött. Amint problémám adódik, úgy teszek, mintha minden rendben lenne, hogy mások csodáljanak. Nem tudok megfelelően szembenézni a hiányosságaimmal. Nagyon fárasztó így végezni a kötelességemet! Drága Istenem! Kérlek, mutass utat, hogy felismerjem romlottságomat, és elengedjem hiúságomat, hogy a Te szavaid szerint gyakorolhassak.” Imádság után Isten következő szavaira gondoltam: „Mindig a nagyságra, a nemességre és a státuszra törekszel, mindig arra törekszel, hogy mások felett állj. Vajon hogyan érez Isten ennek láttán? Utálja ezt, és el fog távolodni tőled. Minél inkább törekszel a nagyságra és a nemességre, és minél inkább azon igyekszel, hogy különb légy a többieknél, hogy kiemelkedj a tömegből, hogy kivételes és kimagasló légy, Isten annál inkább idegenkedik tőled. Ha nem gondolkozol el magadon és nem tartasz bűnbánatot, akkor Isten megutál és elvet téged. Semmiképpen sem szabad olyan valakinek lenned, akitől Isten idegenkedik; olyan embernek kell lenned, akit Isten szeret. Hogyan válhatsz tehát olyan emberré, akit Isten szeret? Fogadd el engedelmesen az igazságot, foglald el a megfelelő helyedet teremtett lényként, cselekedj Isten szavai alapján a valóság talaján állva, végezd megfelelően a kötelességedet, légy becsületes ember, és éld meg az emberi hasonlatosságot. Ez elég, és ez elégedetté teszi Istent. Az embereknek semmiképpen sem szabad ambíciókat vagy hiú álmokat dédelgetniük, nem szabad a hírnévre, nyereségre és státuszra törekedniük, vagy azon igyekezniük, hogy kiemelkedjenek a tömegből. Még kevésbé szabad arra törekedniük, hogy szuperemberek vagy nagy emberek legyenek, hogy különbek legyenek a többieknél, és hogy mások bálványozzák őket. Ez az, ami után a romlott emberek sóvárognak, és ez a Sátán útja; Isten nem ment meg ilyen embereket. Ha az emberek szüntelenül a hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és makacsul nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor megválthatatlanok, és csak egy sors vár rájuk: a kiiktatás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai pontosan az én állapotomról szóltak. Mindig a hírnevet és a státuszt hajszoltam, és azt, hogy csodáljanak. Amikor több kész dizájnt tudtam készíteni, mint a többiek, és igényes projekteket fejeztem be garantált minőségben, öntudatlanul arrogánssá váltam. Mi több, amikor a többiek folyamatosan kérdésekkel fordultak hozzám, mély elégedettséget éreztem, és élveztem, hogy csodálnak. Amikor az egyik képemmel gond volt, és visszaküldték, és a vezető azt javasolta, hogy egy másik testvér segítsen a szerkesztésében az idő rövidsége miatt, nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját, csak azon aggódtam, hogy ha hagyom, hogy mások segítsenek, az felfedné a hozzá nem értésemet. Hogy megőrizzem a saját hírnevemet és státuszomat, és elkerüljem, hogy lenézzenek, egyedül vállaltam a szerkesztést. Amikor problémákba ütköztem, ahelyett, hogy segítséget kértem volna, inkább összeszorítottam a fogaimat és törtem a fejem, feltartóztatva mindent. Kívülről úgy tűnt, mintha túlóráznék a kötelességem érdekében, de valójában csak a tehetségemet próbáltam bizonyítani a kép javításával, azt a benyomást keltve az emberekben, hogy megbízható és szavahihető vagyok. Láttam, hogy túlságosan vágytam a hírnévre és a státuszra. Isten megvizsgálja a gondolatainkat – még ha a testvéreket be is tudtam csapni, Istent nem tudnám becsapni, és bármilyen jól leplezném is a hiányosságaimat, ha romlott beállítottságom változatlan maradna, és nem jutnék el az igazságra, Isten akkor is megvetne és kiiktatna engem. A hírnév és a státusz hajszolása közben késleltettem a gyülekezet munkáját, és ha nem tartanék önvizsgálatot és bűnbánatot Isten előtt, akkor csak becsapnám magamat és másokat, és ártanék magamnak. Ezt felismerve gyorsan megkértem egy nővért, aki jó volt a tervezésben, hogy segítsen nekem. Megbeszéltük, hogyan szerkesszük meg a képet, és utána sokkal világosabb elképzelésem volt. Nem sokkal később befejeztem a szerkesztést.

Később tovább gondolkodtam azon, hogy miért próbáltam mindig eltitkolni a hiányosságaimat. Megláttam Isten szavainak egy olyan szakaszát, amely mély hatást gyakorolt rám. Mindenható Isten azt mondja: „Vajon szégyellni való-e az, ha valaki nem tudja, hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni? Van-e bárki is, aki mindent meg tud csinálni? Nincs abban semmi szégyellni való, ha valaki nem tudja, hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni. Ne feledd, hogy te is csak egy hétköznapi ember vagy. Senki sem tart nagyra és nem imád téged. Egy hétköznapi ember, az csak egy hétköznapi ember. Ha nem tudod, hogyan kell valamit csinálni, csak mondd, hogy nem tudod, hogyan kell csinálni. Miért próbálnád álcázni magad? Az emberek undorodni fognak tőled, ha állandóan álcázod magad. Előbb-utóbb elárulod magad, és akkor elveszíted a méltóságodat és az integritásodat. Ez az antikrisztus beállítottsága – mindig úgy gondol magára, mint egy ezermesterre, mint aki mindent meg tud csinálni, aki mindenben ügyes és kompetens. Nem fogja-e ez bajba sodorni őt? Vajon mit tenne, ha becsületes volna a hozzáállása? Azt mondaná: »Nem vagyok jártas ebben a technikai készségben, csak egy kevés tapasztalatom van. Mindent bevetettem, amit csak tudok, de nem értem ezeket az új problémákat, amelyekkel szembesülünk. Ezért el kell sajátítanunk némi szakmai tudást, ha jól szeretnénk végezni a kötelességünket. A szakmai tudás elsajátítása lehetővé teszi majd számunkra, hogy hatékonyan végezzük a kötelességünket. Isten ránk bízta ezt a kötelességet, így felelősséggel tartozunk azért, hogy jól végezzük. Mennünk kell, és a kötelességünkhöz való felelősségteljes hozzáállással kell elsajátítanunk ezt a szakmai tudást.« Ez az igazság gyakorlása. Egy antikrisztusi beállítottságú ember nem ezt tenné. Ha valakinek van egy kis józan esze, azt fogja mondani: »Én csupán ennyit tudok. Nem kell nagyra tartanod engem, és nekem sem kell játszanom az eszemet – nem könnyíti-e meg ez a dolgokat? Nyomorúságos, hogy mindig álcázzuk magunkat. Ha van valami, amit nem tudunk, azt közösen megtanulhatjuk, és aztán harmonikusan együttműködhetünk, hogy jól végezzük a kötelességünket. Felelősségteljes hozzáállásunk kell, hogy legyen.« Ezt látva az emberek azt gondolnák: »Ez az ember jobb, mint mi; amikor problémával találkozik, nem kényszeríti magát vakon, hogy túllépje a határait, nem hárítja át másokra, és nem bújik ki a felelősség alól. Inkább magára vállalja, és komolyan és felelősségteljesen áll hozzá. Ez egy jó ember, aki komolyan és felelősségteljesen viszonyul a munkájához és a kötelességéhez. Megbízható. Isten háza helyesen tette, hogy rábízta ezt a fontos feladatot. Isten valóban átvizsgálja az emberek szívének mélyét!« Azzal, hogy így végzi a kötelességét, fejlesztheti a képességeit, és mindenki elismerését elnyeri. Vajon hogyan jelenik meg ez az elismerés? Elsősorban komoly és felelősségteljes hozzáállással közelít a kötelességéhez; másodsorban képes becsületes embernek lenni, illetve gyakorlatias és szorgalmas a hozzáállása; harmadsorban pedig nem zárható ki az, hogy a Szentlélek vezetésével és megvilágosításával rendelkezik. Az ilyen ember Isten áldásával bír; ez az, amit egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember elérhet. Bár vannak romlott beállítottságai, hiányosságai és hibái, és sok mindenről nem tudja, hogy hogyan kell csinálni, mégis a gyakorlás helyes útján jár. Nem álcázza magát és nem ámít; komolyan és felelősségteljesen viszonyul a kötelességéhez, az igazsághoz való hozzáállása pedig vágyakozó és jámbor. Az antikrisztusok soha nem lesznek képesek megtenni ezeket a dolgokat, mert a gondolkodásmódjuk mindig különbözni fog azokétól, akik szeretik az igazságot és törekednek arra. Vajon miért gondolkodnak másképp? Mert a Sátán természete lakozik bennük; a Sátán beállítottsága szerint élnek, mindig a hírnévre és a státuszra törekednek, és folyamatosan azt kívánják, hogy elérjék céljukat, a hatalom átvételét. Mindig különféle eszközöket igyekeznek használni arra, hogy cselszövésekbe és trükkökbe bocsátkozzanak, hogy az embereket, ha törik, ha szakad, félrevezessék, hogy azok imádják és kövessék őket. Ezért, hogy port hintsenek az emberek szemébe, mindenféle módot találnak arra, hogy álcázzák magukat, trükközzenek, hazudozzanak és ámítsanak, hogy elhitessék másokkal, hogy mindenben igazuk van, hogy mindenre képesek, és hogy bármit meg tudnak tenni; hogy okosabbak másoknál, hogy bölcsebbek másoknál, hogy többet értenek meg másoknál; hogy mindenben jobbak másoknál, és hogy minden tekintetben mások felett állnak – még azt is, hogy bármely csoportban ők a legjobbak közül is a legjobbak. Erre van szükségük; ez az antikrisztusok beállítottsága. Így megtanulnak úgy tenni, mintha másmilyenek lennének, mint valójában, egytől egyig felvonultatva ezt a sokféle gyakorlatot és megnyilvánulást” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Harmadik rész)). Az antikrisztusok természetüknél fogva csalárdak és elvetemültek. Azért, hogy fenntartsák a státuszukat és a hírnevüket, nem riadnak vissza semmitől: hamis látszatot keltenek, hazudnak és becsapnak másokat. Eszembe jutott egy antikrisztus, akit kizártak a gyülekezetünkből. Hogy érvényesüljön, és elnyerje mások csodálatát, nem kért segítséget, amikor problémákkal szembesült, és úgy tett, mintha többet tudna, mint amennyit valójában tud, inkább késleltette a gyülekezet munkáját, hogy fenntartsa a státuszát és az imázsát. Csak a sikereit emlegette, a kudarcait nem, több alkalommal is veszteségeket okozva a gyülekezet munkájának, és soha nem bánta meg a tettét. Emiatt végül kizárták az egyházból. Összehasonlítottam a viselkedését az enyémmel. Nem az igazság alapelveinek keresésére összpontosítottam a kötelességemben, nem fogadtam el Isten vizsgálatát és nem végeztem gyakorlatiasan a kötelességemet, és mindig hamis látszatot keltettem, hogy mások csodálatát keressem. Egyértelműen probléma volt a dizájnommal, de annak ellenére, hogy nem volt világos elképzelésem arról, hogyan szerkesszem meg, nem kerestem útmutatást, és nem beszéltem meg a testvéreimmel, ehelyett elhatároztam, hogy egyedül javítom ki. Nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját, és amíg a legkisebb remény is maradt, nem akartam felfedni a hiányosságaimat, mintha a gyülekezet munkájának késleltetése nem lenne nagy dolog, és az lenne a legfontosabb, hogy fenntartsam az imázsomat. Mindent megtettem, hogy eltitkoljam azt, ami az imázsomat és a státuszomat veszélyeztette, még akkor is, ha ez hihetetlenül kimerítő és fárasztó volt. Úgy éreztem, hogy az úgynevezett „imázsom” elvesztése olyan lenne, mintha az életemet veszíteném el. Tetteim antikrisztusi beállítottságról árulkodtak. Ezt felismerve kissé megijedtem. Lehet, hogy nem tettem mindenféle gonoszságot, mint egy antikrisztus, de mindig is a hírnévre, a státuszra és mások csodálatára törekedtem, sőt, csalárdul cselekedtem és becsaptam másokat. Ha nem oldom meg ezt a beállítottságomat, akkor Isten előbb-utóbb felfed és kiiktat. Ezért imádkoztam Istenhez és megtértem, hajlandó voltam félretenni a hiúságomat és a státuszomat, hogy az Ő szavai szerint gyakoroljak.

Később, amikor olyan problémák merültek fel a dizájnnál, amelyeket nem tudtam magam kezelni, gyorsan megkerestem valakit, és őszintén elmondtam neki, érdeklődve és meghallgatva a javaslatait. Néha megkértem valakit, hogy végezze velem együtt a tervezést. Egyszer volt egy másik problémám egy dizájnnal, és nem haladtam vele, pedig már egy ideje gondolkodtam rajta. A vezetőm kérdezett az előrehaladásomról, én pedig színlelni akartam, de gyorsan rájöttem, hogy megint csak a státuszomat és a hírnevemet próbálom fenntartani. Ekkor megtalált Isten szavainak egy részlete: „Minden dologban megnyílsz és átvilágítod magadat; nem tartasz dolgokat titokban, nem álcázol dolgokat, és nem takarod el azokat mások tekintete elől. Ehelyett közösséget vállalsz a testvérekkel úgy, hogy feltárod magad és megnyílsz, lehetővé téve számukra, hogy lássák a belső elgondolásaidat és gondolataidat, valamint a becsületes hozzáállásodat. Ily módon az igazság fokozatosan gyökeret ver, kivirágzik és gyümölcsöt terem benned, és apránként látni fogod az eredményeket. A szíved egyre becsületesebbé válik, és egyre inkább Isten oldalára áll, és tudni fogod, hogy meg kell védened Isten háza érdekeit, amikor a kötelességedet végzed, és amikor nem véded meg azokat, furdalni fog a lelkiismereted. Ez lesz a bizonyíték arra, hogy az igazság hatással volt rád, és az életeddé vált” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai mélyen motiválóak voltak. Tudtam, hogy nem szabad továbbra is hamis színben feltüntetnem magam, őszintén és higgadtan szembe kellett néznem a hiányosságaimmal. Nem számított, hogy mások mit gondolnak rólam, el kellett mondanom az igazat, és együtt kellett megoldást keresnünk. Aznap éppen tartottunk egy összejövetelt, így őszintén beszéltem a nehézségeimről és az általam feltárt romlottságokról. Miután beszéltem, megnyugodtam. Amikor mindent megbeszéltem a többiekkel, segítettek nekem megtalálni a módját, hogy kijavítsam a dizájnt, és nemsokára be is fejeztem a szerkesztést. Nagyon boldog voltam! Éreztem, hogy milyen jó dolog megnyílni és becsületesnek lenni színlelés nélkül. Csak Isten üdvösségének köszönhetően tudtam ezt felismerni és átalakulást elérni. Hála Istennek!