2011 augusztusában egy munkatársam hirdette nekem Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Akkoriban a munkám miatt hosszú ideig vegyszerek hatásának voltam kitéve, és aplasztikus anémiában szenvedtem, ezért gyakran kivettem szabadságot, hogy pihenjek, és rengeteg szabadidőm volt. Az imádkozás és Isten szavainak olvasása által megértettem, hogy a mennyet, a földet és minden dolgot Isten teremtett, ahogyan az emberek is Istentől származnak, ezért hinnünk kell Istenben, és imádnunk kell Őt. Azt is megtudtam, hogy az utolsó napokban Isten testet ölt, és szavakat fejez ki, hogy az emberiséget teljesen megmentse a bűntől, és az emberek csak akkor üdvözülhetnek, ha elfogadják Isten utolsó napokbeli munkáját. Ezt követően gyakran jártam összejövetelekre, és olvastam Isten szavait. Váratlanul a betegségem lassan javulni kezdett. Látva ezt az eredményt, a családom támogatta az istenhitemet.

2012 decemberében a KKP újabb elnyomási és üldözési hullámot indított a Mindenható Isten Egyháza ellen. Abban az időben sok testvért letartóztattak. Egy nap a bátyám, aki a Vízügyi Hivatal igazgatóhelyettese volt, áthívott magához. Azt mondta nekem: „A kormány keményen fellép a Mindenható Isten Egyháza ellen. Amint kiderül, hogy valaki hisz Mindenható Istenben, vagy a családtagjai hisznek, azonnal elbocsátják a közhivatalból. Aztán sem ők, sem a családtagjaik nem léphetnek be a Pártba, és a gyerekeik nem mehetnek katonának vagy egyetemre. Nem hihetsz tovább Istenben. Most, ha letartóztatnak, a gyerekeid nem mehetnek egyetemi felvételire vagy katonának, mert nem mennek át a politikai háttérellenőrzésen. Gondolnod kell a gyermekeid jövőjére! Emellett a sógornőd és én is kormányzati szerveknél dolgozunk, és fontos pozíciókat töltünk be. Ha elkapnak, az ránk is hatással lesz. Ha ez megtörténik, ki fog a fiadnak a jövőben munkát szerezni?” A sógornőm és az unokaöcsém is csatlakoztak a felszólításhoz, hogy hagyjam abba. Ez nagyon elszomorított, mert a bátyám gyerekkorom óta nagyon jó volt hozzám, és gyakran gondoskodott a családunk szükségleteiről. Ő szerzett állást a lányomnak. Mindig nagyon hálás voltam neki. Ha az én istenhitem miatt elveszítené az állását, hogyan néznék valaha is a szemébe? És ha az egész család bajba kerülne, gyűlölnének érte. Erre gondolva egy kicsit zaklatott lettem, így meg kellett ígérnem nekik, hogy nem megyek összejövetelekre, és nem hirdetem az evangéliumot. De a bátyám még mindig aggódott, és távozás előtt külön megkérte a férjemet, hogy jobban figyeljen rám.

Ezután a férjem gyakran bejött hozzám a műhelybe, mert félt, hogy elmegyek az összejövetelekre, és otthon sem hagyta, hogy Isten szavait olvassam. Titokban kellett olvasnom, mert féltem, hogy a férjem rájön. Visszagondoltam a múltra, amikor a családtagjaim nem akadályoztak meg abban, hogy higgyek Istenben, és összejövetelekre járjak. Most, mivel féltek a KKP hatalmától, összefogtak, hogy üldözzenek, és nem tudtam rendesen összejövetelekre járni vagy Isten szavait olvasni. Úgy éreztem, hogy Kínában nagyon nehéz dolog hinni Istenben. Később Isten ezen szavait olvastam: „Mivel ez egy olyan földön kezdődött el, amely ellenáll Istennek, Isten minden munkája óriási akadályokba ütközik, és sok szava nem teljesülhet be azonnal; így az emberek Isten szavainak eredményeképpen finomodnak, ami szintén a szenvedés része. Istennek rendkívül nehéz véghez vinnie munkáját a nagy vörös sárkány földjén – de Isten ezen a nehézségen keresztül végzi munkájának egy szakaszát, kinyilvánítva bölcsességét és csodálatos tetteit, felhasználva ezt a lehetőséget arra, hogy teljessé tegye ezt az embercsoportot. Isten az emberek szenvedésén, képességén és e szennyes föld népének minden sátáni beállítottságán keresztül végzi megtisztító és hódító munkáját, hogy ebből dicsőséget nyerjen, és megnyerje azokat, akik tanúságot tesznek tetteiről. Ez a teljes jelentősége mindannak az áldozatnak, amelyet Isten az emberek e csoportjáért hozott” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). „Egyetlen ember sincs köztetek, akit a törvény véd – ehelyett, a törvény szankcionál titeket. Még problémásabb az, hogy az emberek nem értenek meg titeket. Legyen szó a rokonaitokról, a szüleitekről, a barátaitokról vagy a kollégáitokról, egyikük sem ért meg titeket. Amikor Isten magatokra hagy, lehetetlen tovább élnetek a földön, de az emberek még így sem bírják elviselni, hogy távol legyenek Istentől. Ez a jelentősége annak, hogy Isten meghódítja az embert, és ez Isten dicsősége” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavai szíven találtak. Kínában, ebben az ateista országban, azért, mert hiszünk Istenben, és a helyes utat követjük az életben, nemcsak hogy nem véd meg minket a törvény, hanem elítélnek és letartóztatnak, sőt, még a rokonainkat is belekeverik. A KKP valóban az Istent gyűlölő ördög. Ha valaki hisz Istenben, és követi Istent Kínában, biztosan üldözni fogják, de Isten éppen ezen a szenvedésen keresztül tökéletesíti az emberek hitét. Miután megértettem Isten szándékát, kevésbé éreztem magam nyomorultul, és hajlandó voltam Istenre támaszkodva megtapasztalni ezt a környezetet. Két hónappal később a férjem már kevésbé szigorúan felügyelt engem, és titokban újra elkezdtem összejövetelekre járni.

2015 decemberében egy barátnőmnek hirdettem az evangéliumot. A családja tudomást szerzett róla, és megfenyegettek, hogy feljelentenek. A bátyám attól tartott, hogy a letartóztatásom befolyásolja a karrierjét, ezért a családommal egyetértésben a tavaszi fesztivál után elmegyógyintézetbe küldött. Azon a napon a fiam, a lányom, a bátyám és a húgom mind jelen voltak. A lányom depressziós volt, és a közelmúltbeli álmatlanságára hivatkozva bement, hogy gyógyszert hozzon, amikor elhaladtunk az elmegyógyintézet mellett. Váratlanul ért, hogy amikor kijött, két ápolót is hozott magával, akiknek kötelek voltak a kezükben, hogy megkötözzenek. Végül rájöttem, hogy be akarnak küldeni az elmegyógyintézetbe, de már késő volt elmenekülni. A családom erőszakkal tuszkolt és vonszolt be a kórházba. Kétségbeesetten küzdöttem, és mondtam, hogy nem vagyok beteg, de senki sem figyelt rám. Amikor láttam, milyen könyörtelenek a családtagjaim, arra gondoltam: „Bárhogyan is üldöztök, soha nem adom fel az istenhitemet.” Két ápoló, amikor nem figyeltem, lenyomott az ágyra, és erőszakkal beadott egy injekciót. Az injekció után szédültem, és túl gyengének éreztem magam, hogy ellenálljak. Ezután elvégeztek rajtam egy úgynevezett vizsgálatot. Az ápoló azt mondta, túl magas a vérnyomásom, és egy éjszakára bent kell maradnom megfigyelésre. Aznap éjjel a kórházi ágyon fekve, visszagondolva a nap eseményeire, elöntött a szomorúság. Nem számítottam rá, hogy a családom elmegyógyintézetbe küld csak azért, hogy a saját érdekeit védje, és ne keveredjen bajba miattam. Ez annyira kegyetlen volt. Hogy lehetnek ezek az emberek a családom? Ez csak egy ördögfalka! Másnap megláttam az orvosi igazolást, amelyen ez állt: „Súlyos mentális zavar kultikus hiedelmek miatt; hirtelen mániás epizódokra hajlamos, amikor istenhívőkkel kerül kapcsolatba.” Az orvostól azt is hallottam, hogy kórházban kell maradnom, mert az állapotom kezelése időbe telik. A lányom ezt mondta nekem: „A nagybátyám már beszélt a kórházigazgatóval. Maradj itt néhány napig, és gondolkodj el a dolgokon! Majd érted jövünk, ha azt mondod, hogy már nem hiszel Istenben.” Rettentően dühös voltam: mivel hiszek Istenben, minden látható ok nélkül elmebetegnek neveztek. Ez mind a KKP hibája volt! Ha a KKP nem tartóztatná le és üldözné az istenhívőket, nem koholna hazugságokat, hogy félrevezesse az embereket, és nem keverné bele a családjaikat, akkor nem kerültem volna elmegyógyintézetbe. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Az ördög gúzsba köti az ember egész testét, fátylat borít mindkét szemére, és szorosan lepecsételi az ajkait. Az ördögök királya több ezer éve tombol, mind a mai napig, amikor még mindig éberen figyeli a kísértetvárost, mintha az a démonok bevehetetlen palotája lenne; ez az őrkutyafalka közben haragos szemekkel néz, mélyen rettegve attól, hogy Isten meglepetésszerűen rajtuk üt, eltörli mindannyiukat, és nem marad többé békés, boldog hely számukra. Hogyan láthatta volna valaha Istent egy ilyen kísértetváros népe? Élvezték valaha Isten kedvességét és szeretetreméltóságát? Hogyan érthetnék meg az emberi világ dolgait? Ki képes közülük megérteni Isten buzgó szándékait?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten szavai tökéletesen helytállók voltak. A nagy vörös sárkány országában született embernek egyáltalán nincs szabadsága. A KKP őrjöngve elnyomja és üldözi a keresztényeket, és még az elmegyógyintézetek is olyan helyekké váltak, ahol kínozza őket. Tökéletesen épelméjű voltam, mégis bezártak egy elmegyógyintézetbe, hogy arra kényszerítsenek, hogy eláruljam Istent. Gyűlöltem a KKP-t, amely mindennek a hátterében állt. Minél jobban üldözött, annál világosabban láttam Istennel való ellenségeskedésének démoni lényegét, és ez meg is erősítette hitemet, hogy kövessem Istent.

Később az orvos azt mondta a családomnak: „Ne aggódjanak! Hagyják itt néhány hónapra, és amikor kijön, már nem fog hinni Istenben.” A családom elhitte, hogy ez igaz, ezért elintézték a papírokat a beutaltatásomhoz. Miután beutaltak, a többi beteghez hasonlóan napi három injekciót kaptam, és mindhárom étkezésnél gyógyszereket kellett bevennem az ápolók felügyelete mellett. Eleinte visszautasítottam az injekciókat és a gyógyszereket, mire az ápoló megfenyegetett: „Ha nem működik együtt, lekötözzük, és erőszakkal adjuk be magának!” Saját szememmel láttam, hogyan kötözték az ágyhoz és kínozták azokat a betegeket, akik visszautasították a kezelést. Tanúja voltam a betegek kegyetlen kínzásának, így úgy éreztem, nincs más választásom, mint engedelmeskedni.

Egy nap ebédidőben nem mentem enni. A székemen ültem, és némán sírtam, miközben arra gondoltam: „Nem vagyok beteg, mégis be vagyok ide zárva, és még csak beszélni sincs kivel. Nem olvashatom Isten szavait, nem végezhetem a kötelességemet, és mindennap injekciókat és gyógyszereket kapok. Mikor lesz ennek vége?...” Minél többet gondolkodtam ezen, annál szomorúbb lettem. Látva, hogy nem megyek enni, az ápoló megfenyegetett: „Ha nem eszik, kötelekkel lekötözzük, mint az előző beteget. Az ágyhoz kötjük, csövet vezetünk az orrába, és beleöntjük az ételt!” Eszembe jutott annak a betegnek a szánalmas látványa, akit az imént láttam, és aki a nyomorúságtól sikoltozott, és nagyon féltem, így nem volt más választásom, mint elmenni az ételemért. A kórházi tartózkodásom alatt mindennap láttam, hogy a kezeléssel nem együttműködő betegeket bántalmazzák, és fájdalmukban sikoltoznak, amit ijesztő volt nézni. Úgy éreztem, mintha egy démonbarlangban lennék, és mindennap nagyon feszült voltam. Nagyon aggódtam, hogy ha egész nap ezekkel az elmebetegekkel töltöm az időt, és az orvosok gyógyszereznek és injekcióznak, akkor talán tényleg elmebeteggé válok. Ha elmebeteggé válnék, többé nem tudnék hinni Istenben, akkor mi értelme lenne az életemnek? Fájdalmamban és tehetetlenségemben Istenhez imádkoztam, hogy vezessen az előttem álló úton. Miután imádkoztam, eszembe jutottak Isten szavai: „Mire utal a hit? A hit az a valódi meggyőződés és az az őszinte szív, amellyel az embereknek rendelkezniük kell, amikor nem láthatnak vagy érinthetnek meg valamit, amikor Isten munkája nem felel meg az emberi elképzeléseknek, amikor elérhetetlen az ember számára. Ez az a hit, amelyről beszélek. Az embereknek szükségük van a hitre a szenvedés idején és a finomítás idején, és amikor van hitük, akkor néznek szembe a finomítással – a finomítás és a hit nem választható el egymástól. Ha, bárhogyan is munkálkodjon Isten, és bármilyen is legyen a környezeted, képes vagy az életre törekedni, az igazságot keresni, és Isten munkájának megismerésére törekedni, valamint az Ő tetteinek megismerését keresni, és képes vagy az igazságnak megfelelően cselekedni, akkor ez jelenti azt, hogy igaz hited van, és ez bizonyítja, hogy nem vesztetted el az Istenbe vetett hitedet” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavai megértették velem, hogy ez a környezet egy próbatétel számomra, hogy kiderüljön, van-e valódi hitem. Dánielre gondoltam, amikor az oroszlánok vermébe dobták. Isten vele volt, és bezárta az oroszlánok száját, így Dánielnek egy csepp bántódása sem esett. Láttam, hogy Dániel hitt Istenben, bizonyságot tett Isten mellett, és tanúja volt Isten cselekedeteinek, ezért többé nem szabad félelemben és gyávaságban élnem. Az Istenbe vetett hitemre kellett támaszkodnom, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Istenért. Amikor erre rájöttem, enyhült a fájdalom a szívemben.

Egyszer, hajnali kettő után, aludtam, amikor valaki kétszer megveregetett. Hirtelen felültem, és megdöbbenve láttam, hogy valaki áll az ágyam mellett. Az elmebeteg csak nevetett rajtam, és értelmetlenségeket hadovált. Elkergettem, de nem ment el, és tovább nevetett. Ekkor a szobában lévő többi beteg is felébredt, és végül az ápoló odajött, és elzavarta. Ezen elmebetegek többségét gonosz szellemek szállták meg, és mindennap velük kellett lennem. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb a gyötrelem engem is az őrületbe kerget. Minél többet gondolkodtam ezen, annál fájdalmasabb lett. Azokban a napokban abbahagytam az éneklést és az Isten szavain való elmélkedést. Nagyon csüggedt voltam, és arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha valaki közösséget tudna velem vállalni. Imádkoztam Istenhez, és elmondtam Neki a nehézségeimet és a fájdalmamat. Egy reggel, három-négy nappal később, miközben a többi beteggel a hallban tévét néztem, megláttam egy körülbelül harmincéves nőt, akit mintha már láttam volna valahol. Ismerősnek tűnt. Miután beszéltem vele, kiderült, hogy hisz Mindenható Istenben. Hozzám hasonlóan őt is erőszakkal küldték az elmegyógyintézetbe, mert a családja hitt a KKP alaptalan szóbeszédeinek. Miután találkoztam ott egy nővérrel, nagyon boldog voltam, hogy végre van egy társam, akivel beszélgethetek. Isten elrendezte, hogy ott találkozzak egy nővérrel, és hogy közösséget vállaljunk, és bátorítsuk egymást, ezért nagyon hálás voltam Istennek.

Az elmegyógyintézetet a nap 24 órájában egészségügyi személyzet őrizte, ezért titokban kellett lehetőséget találnunk, hogy közösséget vállaljunk Isten szavairól, megbeszéljük a tapasztalati megértéseinket, és segítsük és támogassuk egymást. Egyszer a betegek foglalkoztatótermében odasúgtam neki: „Félek, hogy ha túl sokáig maradok itt, magam is elmebeteggé válok, ezért nagyon szeretnék elmenni, de nem tudok, és ez nagyon fájdalmas.” Válaszként Isten szavainak egy részletét súgta nekem: „Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). A nővérem a saját tapasztalatairól is mesélt az elmegyógyintézetben, és azt mondta, hogy Isten ural mindent, ezért ne féljek, és támaszkodjak jobban Istenre. Rájöttem, hogy minden Isten kezében van, és Isten engedélye nélkül a Sátán semmit sem tehet velem. Isten szavának útmutatásával már nem féltem annyira.

Ezután a nővéremmel leírtuk Isten azon szavait és azokat a himnuszokat, amikre emlékeztünk, és bátorításképpen átadtuk őket egymásnak. Egyszer a nővérem adott nekem egy cetlit egy himnusszal. A szöveg így szólt: „Isten megbízásaival a szívemben, sosem borulok térdre a Sátán előtt. Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el előre, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem ríkatom meg Istent, s soha többé nem aggasztom Őt. Istennek ajánlom a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket, Kívánom, hogy meglássam Isten dicsőségének napját). Ezek a sorok inspiráltak, és éreztem, hogy a szívem megerősödik. Bárhogyan is bánik velem az ördögi Sátán, soha nem fogom elárulni Istent. Szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben és megaláznom a Sátánt.

A főorvosnő alapvetően hetente egyszer beszélt velem, és minden alkalommal győzködött, hogy adjam fel az istenhitemet. Tudtam, hogy a KKP-t követi, és nekik dolgozik, ezért figyelmen kívül hagytam. Később újra odajött, hogy beszéljen velem, és megkérdezte, mit gondolok a kórházi kezelésemről. Arra gondoltam: „Mindannyian tudjátok, hogy nem vagyok beteg, de mivel hiszek Istenben, úgy kezeltek, mintha elmebeteg lennék, és itt tartotok fogságban. Mindennap gyógyszereztek és injekcióztok. Ti mint orvosok minden lelkiismeret nélkül kínoztok, és most megkérdezitek, mit gondolok?” Vádlón kérdeztem tőle: „Nem vagyok beteg, akkor miért erősködtök, hogy az vagyok, és miért kezeltek elmebetegként?” Rám pillantott, majd gonoszul azt mondta: „Világosan megmondom magának: a vizsgálatok, amiket elvégeztünk, nem számítanak. Az számít, hogy az istenhite abnormálissá teszi. Az állapota sokkal súlyosabb, mint azoké az elmebetegeké. És hogy tudja, nem maga az első vagy az utolsó Mindenható Istenben hívő, aki itt megfordul. Ha ragaszkodik a hitéhez, néhány évre be lesz zárva. Itt az enyém a végső szó. Hogy beteg-e, vagy sem, az az én döntésemtől függ!” Nagyon dühös lettem, amikor ezt hallottam. A kórházaknak a haldoklók megmentésére és a betegek ápolására kellene szolgálniuk, de most olyan hellyé váltak, ahol a KKP keresztényeket kínoz. Hiszünk Istenben, és a helyes utat járjuk az életben, de a KKP mindenféle aljas eszközt bevet, hogy ártson az istenhívő embereknek. Velejéig romlott ördögök, a tiszta gonoszság politikai pártja! Az istenhitem miatt üldözött a KKP, elutasított a családom, és az orvosok gyógyszerekkel kínoztak. Világosan láttam, hogy a KKP nem más, mint a földre jött démonok. Sátánok, akik ellenállnak Istennek, és ártanak az embereknek. Később a nővéremmel hirdettük az evangéliumot azoknak az Úrban hívőknek, akikkel a kórházban találkoztunk. Néhányukat álmatlanság miatt küldték a kórházba kezelésre, néhányukat pedig a kormány hozta be erőszakkal az Úrban való hitük miatt. Végül néhányan közülük elfogadták Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját.

Az orvosok által naponta beadott kényszerinjekciók és gyógyszerek miatt az egészségem egyre rosszabb lett. Szédültem és fáradt voltam, mindig csak aludni akartam, a vállaim elnehezültek, és alig volt erőm felemelni a karjaimat. Kértem az orvosokat, hogy hagyják abba a gyógyszerezést, de nem hallgattak rám. Később az állapotom egyre rosszabbodott. Mindig fájt a fejem, és olyan érzés volt, mintha mindennap transzban lennék. Állandóan zavarodott és nyugtalan voltam, és nagyon ingerlékeny; remegtek a kezeim, és nem tudtam evőpálcikával megfogni a dolgokat. Gyakran voltak rémálmaim, és a memóriám is romlott. Gyakran letettem dolgokat, és azonnal elfelejtettem, hova tettem őket, és nem tudtam fenntartani a gondolatmenetemet. Később már olyan dolgokat kerestem, amik a kezemben voltak, és mindennap nagyon zavarodott voltam. Régebben csak néhány percig éreztem magam zavarodottnak, de később ezek az időszakok tíz percről fél órára nőttek. Nagyon kényelmetlen volt, és az elmém kicsúszott az irányításom alól. Úgy éreztem, mintha szellemi fogyatékos lennék, és mindig sírni akartam. Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben, kérve Őt, hogy mentsen meg a Sátán kegyetlenségétől. Több mint 40 nap kórházi tartózkodás után a lányom meglátogatott. Aznap a hallban ültem, lehajtott fejjel. Amikor hallottam, hogy a lányom szólít, felemeltem a fejem, és néhány másodpercig kábultan néztem rá, majd lassan felálltam, odamentem hozzá, megragadtam a karját, és sírtam: „Vigyél haza, vigyél haza...” Egy pillanat múlva újra nevetni kezdtem. A lányom meglepődött, és azt mondta: „Miért lettél ilyen? Tényleg beteg vagy?” A lányom elvitt a bátyám házába. Ő leszidta a lányomat: „Miért hoztad haza anyádat?” Aztán megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e még Istenben. Abban a pillanatban a tudatom egy kicsit tisztább volt, és határozottan mondtam: „Igen! Hiszek Istenben, az igazságra törekszem, és igyekszem jó ember lenni és a helyes utat járni. Miért ne hinnék?” A sógornőm azt mondta: „Úgy tűnik, nem voltál ott elég sokáig. Ideje visszaküldeni.” Dühösen mondtam: „Már kitettetek annak a barbár bánásmódnak, és még mindig azt akarjátok, hogy visszamenjek. Túl kegyetlenek vagytok! Ha ezt teszitek, előbb-utóbb meg fogtok bűnhődni!” Amikor ezt hallották, nem szóltak semmit, és a bátyám kelletlenül megkérte a lányomat, hogy intézze el a kórházi elbocsátásomat.

Miután kiengedtek a kórházból, állandóan fájt a fejem, és mindennap transzban voltam. Gyakran csak úgy révületbe estem. Amikor este le volt kapcsolva a villany, nagyon féltem, mert úgy éreztem, mintha újra az elmegyógyintézetben lennék, és gyakran voltak rémálmaim. A férjem elmondása szerint néha ok nélkül sírtam és nevettem, és gyakran elvesztettem a türelmemet vele szemben. Rettegtem, és arra gondoltam: „Tényleg elmebeteg vagyok? Ha igen, hogyan fogok hinni Istenben a jövőben?” Letérdeltem az ágy elé, és könnyekkel a szememben imádkoztam Istenhez: „Istenem, amivé ma lettem, azt teljesen a nagy vörös sárkány okozta. Gyűlölöm! Istenem, kérlek, oltalmazz meg, kérlek, ments meg...” Miután imádkoztam, egy kicsit megnyugodtam. Két héttel később az állapotom jelentősen javult, és tudatosan tudtam uralkodni az érzelmeimen. Három hónappal később a mentális állapotom alapvetően visszatért a normális kerékvágásba, és a lelki közérzetem is sokat javult, de a memóriám még mindig nagyon rossz volt. Fél évvel később újra elkezdtem összejövetelekre járni és a kötelességemet végezni.

Az elmegyógyintézetben eltöltött negyvenöt nap sok kárt okozott a lelkemnek és a testemnek. Ezen a kínzáson keresztül világosan megláttam a KKP igazságot gyűlölő és Istennel ellenséges démoni lényegét. Teljesen meggyűlöltem a KKP-t, az ördögöt, és szívemből elutasítottam azt, és fellázadtam ellene. Ugyanakkor átláttam a családom lényegén is. Csak azért, mert hittem Istenben, és féltek, hogy bajba keverednek, és hogy ez hatással lesz a státuszukra és a jövőjükre, követték a KKP-t, és aljas eszközökkel próbáltak arra kényszeríteni, hogy feladjam az istenhitemet. Még elmegyógyintézetbe is küldtek. Nem törődtek vele, hogy élek-e vagy halok. Hogyan is tekinthettem volna őket a családomnak? Ördögök voltak! Miután megtapasztaltam ezt a környezetet, igazán megéreztem Isten irántam való szeretetét és üdvösségét. Az elmegyógyintézetben, amikor féltem, szenvedtem és tehetetlen voltam, Isten újra és újra a szavait használta, hogy megvilágosítson, vezéreljen, és hitet és erőt adjon nekem, és elrendezte, hogy egy nővér segítsen és támogasson engem. Isten oltalma nélkül azok a démonok teljesen megőrjítettek és öntudatlanná tettek volna. Láttam Isten szuverenitását és elrendezéseit, mindenhatóságát és bölcsességét. Azt is igazán megéreztem, hogy csak Isten a támaszom mindenkor, és hogy csak Isten tudja megmenteni az embereket, és nagyobb hitem lett Istenben. Hála Istennek!