2003 májusában történt, egy este, 8 óra után, amikor épp hazaértem a kötelességvégzésből. Három rendőr rontott be, karon ragadtak, és megbilincseltek. A szívem kalapált a félelemtől. Egyikük megmotozott, és elkobozta a csipogómat. „Milyen törvényt szegtem meg?” – kérdeztem. „Miért tartóztatnak le?” A rendőr zord arckifejezéssel azt mondta: „Az állam nem engedélyezi, hogy Mindenható Istenben higgyen. Ez ellenkezik a Kommunista Párt elveivel. Ez azt jelenti, hogy le van tartóztatva!” Minden további magyarázat nélkül betuszkoltak a kocsijukba. A hátsó ülésen kuporogva ideges voltam és féltem, fogalmam sem volt, milyen kegyetlenségek várnak rám. Aggódtam, hogy a kis érettségem miatt nem fogom kibírni a kínzást, és hogy júdás leszek, és elárulom a testvéreket. Magamban újra és újra imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vigyázzon rám, és adjon nekem hitet és erőt. Aztán eszembe jutott valami Isten szavaiból: „Tudnod kell, hogy a téged körülvevő környezeted egészét Én engedélyeztem és Én rendeztem el. Legyél tisztában ezzel, és elégítsd meg a szívemet abban a környezetben, amelyet Én adtam neked. Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Isten szavai megerősítették a hitemet és a bátorságomat. A letartóztatásom Isten engedélyével történt, és a rendőrök Isten kezében voltak. Ha Isten mögöttem áll, nincs mitől félnem. Amikor így gondolkodtam, már nem féltem annyira, és titokban elhatároztam, hogy bármennyire is kínoz a rendőrség, soha nem fogom eladni a testvéreket, sem elárulni Istent.

Amikor beértünk a rendőrőrsre, egy rendőrnő meztelenre vetkőztetve átkutatott, majd egy másik szobába vitt, ahol egy fűtéscsőhöz bilincselte a hátrarakott kezemet. Valamikor este 11 óra után a rendőrök találtak a házamban néhány könyvet Isten szavaival és több csipogót. Li főnök a Bűnügyi Rendőrségi Dandártól a csipogókat a kezében tartva megkérdezte tőlem: „Kiktől kapta ezeket? Kivel tartotta a kapcsolatot?” Mivel nem válaszoltam, ádázul arcul csapott néhányszor. Csillagokat láttam, és az arcom égett a fájdalomtól. Aztán keményen rátaposott a nagylábujjaimra, ami olyan volt, mintha tűvel szúrtak volna belém. Annyira fájt, hogy az egész testemet kiverte a veríték. Felháborodásomban azt mondtam neki: „Hívő ember vagyok, az élet helyes útján járok. Milyen törvényt sért ez meg? Hát Kínában a törvény nem engedélyezi a vallásszabadságot? Milyen jogon tartóztatnak le és vernek meg?” Az egyik rendőr azt mondta: „Maga nagyon naiv! A vallásszabadság csak egy kirakat a külföldiek megnyugtatására. A Kommunista Párt ateista, ezért az ország el akarja nyomni, és ki akarja irtani a magafajta hívőket! Ha nem mondja el, amit tud, holnap elbúcsúzhat az életétől! Lehet, hogy a saját lábán jött be ide, de lábbal előre fog távozni!” Ezzel otthagytak a szobában. Arra gondoltam, hogy mivel ennyi mindent találtak a házamban, semmiképpen sem fognak egyszerűen elengedni. Fogalmam sem volt, milyen kínzásoknak vetnek alá, ha továbbra is hallgatok. Még azt is mondták, hogy meg fognak ölni. Ettől igazán szorongani kezdtem, ezért imádkoztam, hitet és erőt kérve Istentől. Másnap reggel négy rendőr jött be egy tigrisszékkel. Li rendőr démoni tekintettel mondta: „Megmutatom, mi jár annak, aki nem beszél! Ma ízelítőt kapsz a tigrisszékből!” Aztán lenyomtak a székre, és a kezeimet a fémkarikákba bilincselték, felfelé fordított tenyérrel. Úgy ültem a székben, hogy a testem hátra volt dőlve, a lábaim kinyújtva és lefelé feszítve, a bilincs pedig fájdalmasan vágott a csuklómba. A kezeim hamarosan lufiszerűre dagadtak. Lilára színeződtek, és teljesen elzsibbadtak. Eltelt egy nap. A testem jéghideg lett, a kezeim pedig egyre jobban dagadtak. Egyre jobban aggódtam és féltem: ha ez így megy tovább, megbénulnak a kezeim? És ha igen, hogyan fogok boldogulni ezután? Minél többet gondolkodtam ezen, annál kétségbeesettebb lettem. Fogalmam sem volt, mikor ér véget ez a szenvedés. Imádkoztam: „Ó, Istenem, nagyon szenvedek. Kérlek, adj erőt és útmutatást, hogy szilárdan megálljak!” És akkor eszembe jutott valami, amit Isten mondott: „A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negativitás van bennük, illetve nincsenek tisztában Isten szándékaival, vagy a gyakorlás útjával. De összességében kell, hogy legyen hited Isten munkájában, és nem szabad megtagadnod Istent, ahogy Jób se tette. [...] Az embereknek szükségük van a hitre a szenvedés idején és a finomítás idején, és amikor van hitük, akkor néznek szembe a finomítással – a finomítás és a hit nem választható el egymástól” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavai erőt adtak – a fájdalom és gyötrelem közepette is hinnem kellett Istenben. A rendőrök kínoztak, a hús-vér testem gyengeségét próbálták kihasználni, hogy megtörjenek, és rávegyenek, hogy eláruljam Istent. Isten ezt a helyzetet is arra használta, hogy tökéletesítse a hitemet és a szenvedés elviselésére való elszántságomat. Kivétel nélkül minden Isten kezében és az Ő szuverenitása alatt van, beleértve azt is, hogy a kezeim megnyomorodnak-e, vagy sem. Hinnem kellett Istenben, és Rá kellett támaszkodnom, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. Ettől a gondolattól erősebbnek éreztem magam, és mielőtt észbe kaptam volna, a kezemben a fájdalom enyhült. Tiszta szívemből hálát adtam Istennek!

A harmadik nap reggelén a rendőrök újra kihallgattak. Egyikük rám mutatott, és azt mondta: „Ne gondolja, hogy nem tudunk semmit! Több mint két hónapja figyeljük a házát. Elég sokan járnak magához!” Aztán elsorolta, hogy a házamhoz látogató emberek mit viseltek, milyen magasak voltak, és milyen biciklivel jártak. Megdöbbentem. Egy ideje megfigyelés alatt tartották a házamat, és az általuk leírt emberek mind gyülekezeti vezetők vagy diakónusok voltak. Nem árulhattam el egyetlen testvért sem, de a rendőrség már jól ismerte a helyzetet, és biztosan nem engedtek volna el, ha semmit sem mondok. Fogalmam sem volt, milyen kínzások várnak még rám. Talán mondanom kellene egy keveset? Már három napja őrizetben voltam, így a saját nővéreim biztosan tudomást szereztek róla, és elrejtőztek. Úgy gondoltam, a rendőrség nem fogja tudni megtalálni őket, ezért azt mondtam: „A látogatók a nővéreim voltak.” A rendőr erre megkérdezte: „Hívők?” Anélkül, hogy sokat gondolkodtam volna, azt mondtam: „Nem igaz hívők.” Ahogy ezt kimondtam, a rendőrök elmentek, hogy elhozzák a nővéreimet. Olyan bűntudatom lett. Hogy mondhattam azt, hogy hívők? Nem váltam-e júdássá azzal, hogy elárultam a saját nővéreimet, csak hogy kevesebbet szenvedjek? Ha letartóztatják őket, és ezáltal más testvérek is belekeverednek, az nem okozna-e még nagyobb kárt a gyülekezet munkájában? És még ha most nem is tartóztatják le őket, a rendőrség semmiképpen sem hagyná őket békén. Arra kényszerülnének, hogy szökevényként éljenek. Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam, és akkor eszembe jutottak ezek a szavak Istentől: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig, aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten ítélő szavai hallatán még rosszabbul éreztem magam. Isten igazságos természete nem tűr meg sértést. Isten gyűlöli és visszautasítja azokat, akik elárulják Őt. Én elárultam két nővéremet, szégyenletes júdásként viselkedtem, és elvesztettem a bizonyságtételemet. Gyűlöltem magam, amiért ennyire önző és aljas voltam, és ennyire hiányzott belőlem az emberi mivolt. A szívemben imádkoztam és bűnbánatot tartottam Isten előtt, és megesküdtem, hogy nem árulok el több testvért, bárhogyan is vallatnak vagy kínoznak a rendőrök. Aznap este Li rendőr 13 fényképet hozott, hogy azonosítsam a rajtuk lévő embereket. Azt mondtam, egyiküket sem ismerem fel. Ekkor elővett egy fényképet egy másik nővérről, és azt mondta: „Őt ismeri, igaz? Azt mondta, hogy ő is ismeri magát.” Arra gondoltam, hogy még ha ő azt is mondta, hogy ismer engem, én nem mondhatom, hogy ismerem őt. Már elárultam két nővéremet, nem árulhattam el senki mást, hogy őket is úgy kínozzák, mint engem. Határozottan azt mondtam: „Nem ismerem.” Li rendőr rám kiabált: „Ha nem beszél, holnap még megkeserüli!”

A negyedik nap délutánján egy rendőr jött be négy, egyenként több mint két és fél centi széles és harminc centi hosszú léccel, majd bezárta az ablakokon lévő rácsokat, így semmit sem láttam a szobában. A szívem a torkomban dobogott, hevesen vert a pulzusom, és a lábam elgyengült. Nem tudtam, milyen módszerekkel fognak kínozni, vagy hogy kibírom-e. A szívemben újra és újra Istenhez kiáltottam, kérve Őt, hogy védjen meg, hogy szilárdan megállhassak. Kis idő múlva hat rendőr jött be, levettek a tigrisszékről, és a hátam mögött megbilincseltek. Ketten egy asztalhoz álltak, és a bilincsnél fogva felemeltek miközben azt üvöltötték: „Beszélj! Ki a vezetőd?” A lábam nem érte a földet, a fejem lefelé lógott; a testem a levegőben függött, és a fogaimat csikorgattam a fájdalomtól. Látva, hogy nem mondok semmit, két rendőr a lécekkel erőteljesen kaparni kezdte a bordáimat, míg két másik a lécekkel erőteljesen verte a karjaimat és a lábaimat. Olyan érzés volt, mintha letépnék a húst a bordakosaramról, és a lábaimat leszakítanák. Izzadtam a fájdalomtól. Miközben ezt tették, azt mondták: „Még jobban megverünk, ha nem beszélsz!” Továbbra is összeszorítottam a fogamat, és egy szót sem szóltam. Pár rendőr fogott egy kemény tárgyat, és beleszúrta a lábkörmeimbe, ami gyötrelmes volt. Ezzel egy időben egy erős fénnyel világítottak a kezemre, amitől olyan érzésem lett, mintha lángolna kezem, égett a fájdalomtól. Úgy éreztem, fizikailag nem bírom tovább, újra és újra Istenhez kiáltottam, kérve Őt, hogy adjon erőt. Amikor újra felfelé rántottak a bilincsnél fogva, reccsenő hangot hallottam a karomból, és felkiáltottam a fájdalomtól, és csak ekkor engedtek le. Több mint egy órán át tartottak a levegőben felfüggesztve. Miután leengedtek, egyáltalán nem éreztem a lábamat. Képtelen voltam állva maradni. A karom és a lábam lila volt, és égett a fájdalomtól. A bordáim körüli hús is lángolt, szinte megszakadtam a fájdalomtól. A padlóra rogytam, mozdulni sem tudtam, erőtlennek éreztem magam, mintha teljesen szétestem volna. Ez gyötrelem volt. A gondolattól, hogy nem tudom, a rendőrök hogyan fognak még kínozni, vagy hogy kibírom-e, nyomorultul és gyengének éreztem magam. Öngyilkosságot akartam elkövetni leharapva a nyelvem, hogy legalább ne áruljam el a testvéreket. Nagyon erősen ráharaptam, de annyira fájt, hogy nem tudtam végigcsinálni. Aztán arra gondoltam, talán ki tudnám tépni a nyelvcsapomat, hogy képtelen legyek beszélni. Mondtam nekik, hogy ki kell mennem a mosdóba. A mosdóban a rám vigyázó rendőr meghallotta, ahogy a torkomban kaparászok és öklendezek, és azt mondta: „Ne csinálj semmi hülyeséget”, majd visszavitt, és újra a tigrisszékhez bilincselt. Csak ekkor jöttem rá, hogy majdnem valami nagyon ostoba dolgot tettem, és eszembe jutott valami, amit Isten mondott: „Ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Isten mellett. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, még utolsó leheletetekkel is hűségesnek kell lennetek Istenhez, és ki kell szolgáltatnotok magatokat Isten vezénylésének; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). „Ne bátortalanodj el, ne légy gyenge, és érthetővé teszem a dolgokat számodra. A királysághoz vezető út nem olyan sima; semmi sem olyan egyszerű! Ugye azt szeretnéd, hogy az áldások könnyen jöjjenek hozzád? Ma mindenkinek keserű próbákkal kell majd szembenéznie. Az ilyen próbatételek nélkül az Engem szerető szívetek nem fog megerősödni, és nem lesz bennetek igaz szeretet Irántam. Még ha ezek a próbatételek csupán jelentéktelen körülményekből is állnak, mindenkinek át kell mennie rajtuk; csak annyi a különbség, hogy a megpróbáltatások intenzitása változó lesz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 41. fejezet). Isten szavaiból megértettem, hogy amikor a démonok kegyetlenségével szembesülünk, Isten szándéka az, hogy tökéletesítse a hitünket és az odaadásunkat, és hogy tisztán lássuk, hogyan dolgozik a nagy vörös sárkány Isten ellen, és milyen brutálisan bánik az emberekkel, hogy a szívünk mélyéből gyűlöljük és megvessük, és hogy szilárdan bizonyságot tegyünk Istenről a Sátán előtt. De az Istenbe vetett hitem túl kicsi volt, és már egy kevés gyötrelem után is a halálba akartam menekülni. Miféle bizonyságtétel lett volna ez? Amikor így gondolkodtam, már nem éreztem magam olyan nyomorultul, és nagyobb lett a hitem. Bárhogyan is kínoznak, akár az utolsó leheletemig is, Istenre akartam támaszkodni, szilárdan megállni a bizonyságtételemben és megszégyeníteni a Sátánt. Soha nem fogom elárulni a testvéreket és Istent. Miután így elhatároztam magam, a rendőrök nem jöttek többé kihallgatni. Ezen a tapasztalaton keresztül megláttam Isten szuverenitását és mindenhatóságát, és megláttam, hogy a nagy vörös sárkány csupán egy bábu az Ő kezében. Eszköz, amelyet Isten arra használ, hogy tökéletesítse a választottait. Azt is láttam, hogy Isten végig mellettem volt ebben a gyötrelemben. Mindig velem volt, vezérelt és segített az Ő szavaival, hitet és erőt adott nekem. Érezhettem Isten szeretetét és oltalmát, és szívből hálát adtam Neki.

A Kommunista Párt „a társadalmi rend megzavarása” miatt három év átnevelő munkára ítélt. Naponta 12-14 órát kellett kényszermunkát végeznem a munkatáborban, és még tovább kellett dolgoznom, ha nem végeztem el a feladataimat. Egy növényvédőszer-gyárba osztottak be. Mivel nem bírtam a növényvédő szerek szagát, mindennap fájt a fejem és hányingerem volt, nem tudtam rendesen enni és aludni. Kértem, hogy helyezzenek át egy másik gyárba, de a rendőrség nem hagyta jóvá. Nagyon nyomorultul éreztem magam akkoriban, és amikor arra gondoltam, hogy három évet kell ott töltenem, több mint ezer napot és éjszakát, egyszerűen nem tudtam, hogyan fogom kibírni. Amikor munkába menet láttam kint az embereket, szabadon és gondtalanul, miközben én olyan voltam, mint egy madár a kalitkában, különösen nyomorultul éreztem magam, és sírni akartam. Egy másik nővér, aki ugyanabban a gyárban dolgozott, közösséget vállalt velem, és együtt, halkan énekeltük Isten szavainak egyik himnuszát, „A győztesek énekét”: „Elfogadtátok-e valaha is az áldásokat, amelyek számotokra készültek? Törekedtetek-e valaha is a nektek tett ígéretekre? Ti a fényem vezetésével biztosan áttöritek majd a sötétség erőinek elnyomását. Ti biztosan nem fogjátok elveszíteni a fény útmutatását a sötétség közepette. Biztosan ti lesztek majd minden dolog urai. Biztosan győztesekké lesztek a Sátán előtt. A nagy vörös sárkány országának bukásakor biztosan a miriádnyi ember között álltok majd, az Én győzelmem bizonyítékaként. Biztosan szilárdan és megingathatatlanul álltok majd Színím földjén. A szenvedéseken keresztül, amelyeket kiálltok, megöröklitek áldásaimat, és biztosan az Én dicsfényemet sugározzátok majd szerte a világegyetemben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 19. fejezet). Ennek a himnusznak az éneklése felbátorított. Ez az üldöztetés lehetőséget adott nekem, hogy bizonyságot tegyek Istenről – ez megtiszteltetés volt számomra. A Kommunista Párt a megerőltető fizikai munkával a testemet és a lelkemet is tönkre akarta tenni, hogy eláruljam Istent, mert nem bírom elviselni a szenvedést. Nem dőlhettem be a cselének. Bármilyen nyomorúságos vagy nehéz is volt, Istenre kellett támaszkodnom, szilárdan megállnom a bizonyságtételemben és megszégyenítenem a Sátánt. Attól kezdve esténként azzal a nővérrel titokban együtt dúdoltuk Isten szavainak himnuszait, és amikor csak lehetőségünk volt rá, közösséget vállaltunk Isten szavairól. Lassanként már nem éreztem magam annyira nyomorultul.

Később a férjem meglátogatott, és amikor láttam, hogy nem tudja szabadon mozgatni a lábát és a lábfejét, rájöttem, hogy rossz egészségi állapotban van. A letartóztatásom után a férjem küszködött az evéssel és az alvással, félt, hogy megkínoznak, és végül agyi érbetegséget kapott. Amikor orvoshoz ment, azt mondták neki, hogy kisagysorvadása van, amitől részlegesen megbénult. Ez összetörte a szívemet, és teljes szívemből gyűlöltem a Kommunista Pártot, azt a démoni hordát. Ha ők nem üldözték és tartóztatták volna le a hívőket, engem soha nem tartóztattak volna le, és a férjem sem lett volna beteg. Nem sokkal később a sógorom jött el hozzám, és elmondta, hogy a férjem rosszabbul lett, és inkontinenssé vált. Ez nagyon lesújtott, és csak arra tudtam gondolni, mikor szabadulok ki a börtönből, hogy hazamehessek, és gondoskodhassak róla. Aztán 2004 végén levelet kaptam a családomtól, amelyben azt írták, hogy az állapota tovább romlott, és meghalt. Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, mintha összedőlt volna a világ. Gyötrődtem. A családunk oszlopa odaveszett. A fiunk még egyetemre járt, és nem tudtam, hogy van. A Kommunista Párt üldözése miatt a tökéletesen jó családunk tönkrement, és a férjem meghalt. Nagyon gyengének éreztem magam, és mielőtt észbe kaptam volna, neheztelés ébredt bennem. Miért sújt engem mindig csapás? Miért nem oltalmaz engem Isten? Fájdalmamban eszembe jutottak ezek a szavak Istentől: „Ha a test gyengeségeinek kedvezel, és azt mondod, hogy Isten túl messzire megy, akkor úgy fogod érezni, hogy mindig fájdalomban vagy és mindig bánkódsz, bizonytalan leszel Isten minden munkájával kapcsolatban, és úgy tűnik majd számodra, mintha Isten egyáltalán nem érezne együtt az ember gyengeségével, és nem lenne tudatában az ember problémáinak. Így mindig nyomorultul és egyedül érzed majd magad, mintha nagy igazságtalanság ért volna, és ekkor elkezdesz panaszkodni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavai felfedték az állapotomat. Amikor a férjem meghalt, nem kerestem Isten szándékát, hanem engedtem a hús-vér testemnek. Úgy éreztem, hogy a férjem nélkül nincs, aki gondoskodjon a gyermekünkről, és panaszkodtam Istenre. Tényleg lelkiismeretlen voltam! Világos volt, hogy a Kommunista Párt üldözése szakította szét a családomat és okozta a férjem halálát, de én mindenért Istent okoltam. Nem ferdítettem-e el a tényeket, és nem voltam-e végtelenül észszerűtlen? Akkor láttam, hogy valóban csekély az érettségem, és hogy nincs igazi hitem Istenben, sem igazi alávetettségem Iránta. Csendben imádkoztam a szívemben: „Istenem, most, hogy így feltárultam, látom, mennyire lázadó vagyok. Mindig csak a saját hús-vér testemre gondolok, és egyáltalán nem értem a Te szívedet. Istenem, kérlek, vezérelj engem, hogy alávessem magam ebben a helyzetben, és megismerjem a Te szándékodat!” Aztán Isten ezen szavai jutottak eszembe: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. [...] Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes utat követitek, akik a fejlődésre törekedtek. Ti vagytok azok, akik felemelkedtek a nagy vörös sárkány országában, azok, akiket Isten igaznak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy a hitemért való letartóztatás és az effajta szenvedés az igazságosságért való üldöztetés volt, és volt értelme annak a szenvedésnek. Ezen az üldöztetésen és nyomorúságon keresztül megláttam a saját lázadó mivoltomat és romlottságomat, valamint a valódi érettségemet. Felismertem a nagy vörös sárkány démoni lényegét – azt, hogy hogyan gyűlöli Istent, és hogyan áll ellen Neki. Ez Isten szeretete volt irántam. Jób jutott eszembe, hogy micsoda megpróbáltatásokon ment keresztül: ellopták a domboldalnyi jószágát és a családja minden vagyonát, a gyermekei meghaltak, és fekélyek lepték el az egész testét. Mégsem panaszkodott Istenre, és nem mondott semmi bűnös dolgot. Amit végül mondott, az ez volt: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Jób harsogó bizonyságot tett Istenről. Ez igazán megindított, és elhatároztam, hogy követem Jób példáját, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben Isten mellett, bármennyit is szenvedek. Ennek felismerése után Isten elé járultam, és egy imában alávetettem magam Neki, készen arra, hogy a családommal kapcsolatban mindent az Ő kezébe helyezzek, és alávessem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek.

2005. december végén szabadultam. A fiam még egyetemre járt, és nagyon szorult helyzetben voltunk, ezért munkát vállaltam. De alig több mint egy hónap múlva a főnököm azt mondta: „Itt volt a rendőrség, beszéltek velem, és azt mondták, hogy maga istenhívő. Azt mondták, ki kell rúgnom.” Nagyon dühös lettem, amikor ezt meghallottam. Kiengedtek a börtönből, de a Kommunista Párt még mindig nem hagyott békén – továbbra is megfosztottak a túléléshez való jogomtól. Valóban aljasok és gonoszak voltak! A fiamnak 2006-ban kellett volna lediplomáznia, de mivel engem a hitem miatt munkára ítéltek, az iskola nem volt hajlandó kiadni neki a diplomáját, azzal az ürüggyel, hogy megbukott egy tantárgyból, bár csak néhány ponttal. Így egy évet ismételnie kellett. De a következő évben ismét megtagadták tőle a diploma kiadását, ugyanazzal az ürüggyel. Látva, hogy más osztálytársai két vagy három tárgyból sem mentek át, mégis lediplomáztak, megkérdezte erről a tanárát, aki azt mondta: „Nem tudja, hogy az anyja istenhívő?” Csak ekkor jöttünk rá, hogy az iskola kifogásokat keresett, hogy a hitem miatt ne adjon neki diplomát. Végül csak egy látogatási igazolást adtak neki. Diploma nélkül nehezen talált munkát, és nagyon lehangolt lett. Állandóan csak otthon akart maradni, és még beszélni sem volt kedve. Nagyon felzaklatott, hogy ilyen nyomorultul látom. A sokévi tanulás után miattam került ilyen helyzetbe, amiért börtönben voltam, és végül megfosztották a diplomájától, és nehezen talált munkát. Elgyengültem. A fiam is hívő, így együtt imádkoztunk és olvastuk Isten szavait, és ezt láttuk: „A munka ezen szakaszában a legnagyobb hitünkre és szeretetünkre van szükség, és előfordulhat, hogy a legkisebb figyelmetlenségtől is megbotlunk, mert a munkának e szakasza különbözik az összes előzőtől: Amit Isten tökéletesít, az az emberek hite, amely egyszerre láthatatlan és megfoghatatlan. Isten azt teszi, hogy a szavakat hitté, szeretetté és életté alakítja át. Az embereknek el kell jutniuk arra a pontra, ahol már több száz finomítást elszenvedtek, és nagyobb hittel bírnak, mint Jóbé, ami megköveteli tőlük, hogy hihetetlen szenvedést és mindenféle kínzást viseljenek el anélkül, hogy valaha is elhagynák Istent. Ha mindhalálig alávetik magukat, és nagy hitük van Istenben, akkor Isten munkájának ez a szakasza befejeződött” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (8.)). Mivel a Kommunista Párt letartóztatott és üldözött, a férjem meghalt, a fiam pedig nem talált munkát. A Párt elvágta a bevételi forrásunkat, és ezt a helyzetet akarta felhasználni arra, hogy panaszkodjak Istenre, és eláruljam Őt. De Isten ezt a helyzetet használta fel a hitem tökéletesítésére. Ha ennyi fájdalom közepette is képes vagyok követni Istent és alávetni magam Neki, az megmutatja, hogy igaz hitem van. A Kommunista Párt meg akart fosztani minket a megélhetésünktől, de ha az életben Istenre támaszkodunk, és az Ő gondoskodásával és útmutatásával haladunk előre, akkor így is boldogulhatunk. Ettől kezdve a fiammal gyakran olvastuk Isten szavait, és vállaltunk közösséget róluk, és ő fokozatosan ki tudott lábalni a gyötrelmes állapotából. Azt mondta, tisztán látja, hogy mindezt a nyomorúságot a Kommunista Párt okozta; hogy a Párt az, amely tönkreteszi az életeket, míg Isten irgalmat és üdvösséget hoz; és hogy csak Isten hozhat nekünk világosságot, és Istent követni az élet helyes útja. Azt mondta, komolyan akar hinni Istenben és követni Őt. Ezután mindketten vadon termő gyógynövényeket és gombákat gyűjtögettünk, hogy eladjuk a piacon, így könnyebben tudtunk összejövetelekre járni és kötelességet végezni. Így, nem túl nagy erőfeszítéssel, elég pénzünk lett a megélhetéshez.

Miután megtapasztaltam a Kommunista Párt letartóztatását és üldözését, teljesen átláttam annak démoni lényegét – hogy mennyire gyűlöli Istent, és mennyire ellenáll Neki. Azt állítja, hogy garantálja a vallásszabadságot, de titokban tömegesen tartóztatja le a keresztényeket, kínozza és börtönbe zárja őket, miközben elnyomja és üldözi a családtagjaikat is, számtalan keresztény családot tönkretéve. Szívből meggyűlöltem és szembefordultam vele – és tudtam, hogy kibékíthetetlen ellentétben állok vele. Személyesen is megtapasztaltam Isten szeretetét és szavainak hatalmát. Amikor letartóztattak és börtönre ítéltek, amikor a férjem meghalt, amikor a fiam nem kaphatta meg az egyetemi diplomáját, és amikor nyomorúságban éltem, kiút nélkül, Isten szavai adtak nekem hitet és erőt, és vezettek rá, hogy legyőzzem a hús-vér test gyengeségét. Isten gondoskodása és oltalma nélkül soha nem jutottam volna el a mai napig. Igazán hálás vagyok Isten szeretetéért és üdvösségéért. Bármilyen üldöztetéssel és nyomorúsággal is kell szembenéznem a jövőben, mindvégig követni fogom Istent.