Korábban nagyon okos embernek tartottam magam, olyannak, aki mások segítsége nélkül bármire képes. Mind az iskolában, mind otthon, amikor a testvéreim nem tudtak valamire válaszolni, én mindig azonnal rávágtam a helyes feleletet, és ezért le is néztem őket. A bátyáim azt mondták, hogy arrogáns és önhitt vagyok, és jobban figyelembe kellene vennem mások érzéseit, de én azt hittem, hogy csak irigységből beszélnek, így nem vettem a szívemre a vádjaikat.

2019-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Nemsokára elkezdtem öntözni azokat az újonnan érkezetteket, akik nem sokkal korábban fogadták el Isten munkáját. A három nővér közül, akik velem dolgoztak, ketten csupán néhány hónapja fogadták el Isten munkáját. A harmadik Jonna nővér volt, aki a munkámban segített. Akkoriban választottak meg csoportvezetőnek, ami számomra azt jelentette, hogy én vagyok a legjobb a csoportban. Amikor együtt dolgoztunk, és ők megkérdezték, hogy „meg lehetne ezt így csinálni” vagy „szeretnéd esetleg úgy csinálni”, gyakran leállítottam őket azzal, hogy „nem, nem lehet”, vagy „nem, nem akarom”. Úgy éreztem, a munkát úgy kell elvégezni, ahogy arra utasítást adok. Például az újonnan érkezettek összejövetelei után Jonna nővér minden alkalommal megkérdezte: „Kérdezzük meg az újonnan érkezetteket, hogy mindent értettek-e?” Én pedig azt feleltem: „Nincs rá szükség. Már megkérdeztem őket az összejövetel alatt. Értik, tehát nem kell újra megkérdezni.” Amikor Jonna nővér azt mondta: „Amikor közösséget vállalsz és bizonyságot teszel Isten munkájának igazságáról, részletesebben kellene beszélned. Ez segíteni fog az evangélium lehetséges befogadóinak, hogy hamarabb megállapítsák, Isten munkája valóságos”, gondolkodás nélkül azt válaszoltam: „Már mindent elmondtam. Nincs szükség ismétlésre.” Néha Jonna nővér azt mondta, hogy menjek és tájékozódjak az újonnan érkezettek helyzetéről, de én nem akartam. Úgy gondoltam, hogy csoportvezetőként nekem kellene megmondanom neki, mit tegyen, nem pedig fordítva. Időnként Jonna nővér megkérdezte, hogy az újonnan érkezettek biztosak-e Isten munkájában. Látva, hogy állandóan beleavatkozik a munkámba, dühös lettem és azt mondtam: „Nem te vagy a csoportvezető, tehát nincs jogod megmondani nekem, hogyan végezzem a munkámat!” Abban az időben nagyon arrogáns voltam, nemcsak hogy nem voltam hajlandó harmonikusan együttműködni Jonna nővérrel, de a másik két nővérrel sem működtem együtt. Ritkán bíztam rájuk munkát, helyette teljesen egyedül gondoztam az újonnan érkezetteket. Mivel a nővéreim csak nemrég fogadták el Isten munkáját, úgy gondoltam, hogy sok igazságot nem értenek a víziókról, ami meg fogja akadályozni őket abban, hogy jól végezzék a munkájukat. Amikor velük tartottam összejöveteleket, mindig sokat beszéltem, és nem adtam nekik időt a közlésre. Aggódtam, hogy nem fognak jól közösséget vállalni, és az újonnan érkezettek nem fogják megérteni őket. Valójában az újonnan érkezettek teljesen jól megértették a két nővéremet. Egyszerűen csak nem akartam, hogy ők beszéljenek, mert lenéztem őket. Egyszer, hogy az újonnan érkezetteknek minél hamarabb alapot adjak az igaz úton, az igazság több aspektusáról is beszélni akartam, de a nővéreim azt mondták: „Ezt nem teheted. Az összejövetelünk csak másfél órás. Ha túl sok mindenről beszélsz, nem lesz elég idő arra, hogy az újonnan érkezettek mindent teljesen megértsenek. Eloszthatnánk a közösséget több összejövetelre.” Akkoriban vonakodtam elfogadni a véleményüket, és inkább mindent megtettem, hogy meggyőzzem őket, hallgassanak rám. Végül nem volt más választásuk, mint beleegyezni. Később már több mint húsz újonnan érkezettet öntöztünk. Az első összejövetelre szinte mindannyian eljöttek, de a következő néhány alkalommal azt láttam, hogy egyre többen hiányoznak. Végül az eredeti több mint húsz újonnan érkezettből csak hárman jártak továbbra is az összejövetelekre. Ilyesmi még soha nem történt velem, és ettől nagyon összezavarodtam és negatív lettem. Egy nap a vezető megkérdezte, milyen lelkiállapotban vagyok. Azt mondtam: „Nem jó az állapotom. A kötelességem eredményei mostanában nagyon rosszak. Minden összejövetelen rendesen közösséget vállalok az újonnan érkezettekkel, aztán megkérdezem őket, megértették-e, és mindig azt mondják: »igen, értem«, de most már nem jönnek vissza az összejövetelekre, és nem értem, miért.” A vezető azt felelte: „Gondolkozz el magadon! Lehet, hogy olyasmit teszel, ami miatt ezek az újonnan érkezettek nem akarnak összejövetelekre jönni.” A vezető így folytatta: „Megkérdezted a három nővéredet, hogy észrevettek-e valami hibát az öntözésed tartalmában vagy módszereiben?” Azt feleltem: „Nem, nem hiszem, hogy jó tanácsot adnának.” A vezető így válaszolt: „Ez a probléma. Meg kellene kérdezned a véleményüket ahelyett, hogy csak magadban bízol.” Amikor a vezető így fogalmazott, ez helyesnek hangzott. Soha nem jutott eszembe, hogy kikérjem a nővéreim véleményét. Mindig azt hittem, hogy jobb dolgozó vagyok náluk, és hogy az ötleteik haszontalanok.

Aztán a vezető elküldött nekem egy szakaszt Isten szavából: „Amikor együttműködtök másokkal a kötelességeitek végzésében, képesek vagytok nyitni különböző vélemények felé? Képesek vagytok engedni, hogy mások beszéljenek? (Képes vagyok, egy kicsit. Azelőtt sokszor nem hallgattam a testvérek javaslataira és ragaszkodtam ahhoz, hogy a magam módján csináljam a dolgokat. Csak később, amikor a tények igazolták, hogy tévedtem, akkor értettem meg, hogy a legtöbb javaslatuk helyes volt, hogy az a megoldás volt a ténylegesen megfelelő, amiről mindenki beszélt, és hogy a saját nézeteimre hagyatkozás miatt képtelen voltam tisztán látni a dolgokat, valamint, hogy hiányosságaim voltak. Miután ezt megtapasztaltam, rájöttem, hogy mennyire fontos az egyetértő együttműködés.) És mit láthatsz ebből? Miután ezt megtapasztaltad, jutottál-e valami előnyhöz, és megértetted-e az igazságot? Szerintetek tökéletes bárki is? Nem számít, mennyire erősek az emberek, vagy mennyire rátermettek és tehetségesek, még mindig nem tökéletesek. Az embereknek fel kell ismerniük ezt, ez tény, és ilyen hozzáállással kellene az embereknek rendelkezniük, hogy helyesen közelítsék meg saját érdemeiket és erősségeiket, illetve hibáikat; ezzel az észszerűséggel kellene az embereknek rendelkezniük. Ilyen észszerűséggel megfelelően tudsz foglalkozni a saját erősségeiddel és gyengeségeiddel, valamint másokéival is, és ez képessé tesz téged arra, hogy harmonikusan működj együtt velük. Ha megértetted az igazságnak ezt az oldalát, és be tudsz lépni az igazságvalóságnak ebbe az aspektusába, akkor harmonikus kapcsolatod lehet a testvéreiddel, az ő erősségeikre támaszkodva ellensúlyozni tudod a saját gyengeségeidet. Így bármilyen kötelességet teljesítesz, bármit csinálsz, mindig jobbá válsz benne és megkapod Isten áldását. Ha mindig azt gondolod, hogy elég jó vagy és mások rosszabbak nálad, és mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó, akkor ez problémás lesz. Ez egy beállítottságbeli probléma. Hát nem arrogánsak és önhittek az ilyen emberek?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai rámutattak a problémámra. Isten azt mondja: „Amikor együttműködtök másokkal a kötelességeitek végzésében, képesek vagytok nyitni különböző vélemények felé? Képesek vagytok engedni, hogy mások beszéljenek?” Ahogy Isten kérdéseit olvastam, elgondolkodtam azon, hogyan működtem együtt abban az időben a három nővéremmel. Nem voltam hajlandó elfogadni egyetelen javaslatukat sem. Még ha a véleményük jó vagy helyes volt is, akkor is ellenkeztem, mert nem akartam, hogy azt gondolják, kevesebb vagyok náluk. Azt gondoltam, én vagyok a legjobb, és ezért én vagyok az egyetlen, aki jó tanácsot tud adni. Én voltam a csoportvezető, tehát nekik kellene rám hallgatniuk, nem pedig nekem őrájuk. Isten szavai azt mondják, hogy mindenkinek vannak hiányosságai, és szüksége van mások segítségére, de én mindig azt gondoltam, hogy én vagyok a legjobb, és hogy mások felett állok. Hát nem arrogancia és önhittség volt ez? Isten szavaiból láttam, hogy Isten megveti az ilyen embereket.

Később elolvastam egy másik szakaszt Isten szavából: „Amikor a munkát mindig újra el kell végezni, miközben az emberek a kötelességüket végzik, a legnagyobb probléma nem a szaktudás vagy a tapasztalat hiánya, hanem az, hogy túlságosan önelégültek és arrogánsak, hogy nem működnek együtt összehangoltan, hanem önkényes, egyoldalú módon cselekednek – aminek eredményeként elfuserálják a munkát, semmit nem érnek el, és az összes erőfeszítés kárba vész. A legsúlyosabb problémát pedig ebben az emberek romlott beállítottságai jelentik. Amikor túlságosan súlyosak az emberek romlott beállítottságai, akkor ők nem jó emberek, hanem gonosz emberek. A gonosz emberek beállítottságai sokkal komolyabbak a hétköznapi romlott beállítottságoknál. A gonosz emberek hajlamosak gonosz tettek elkövetésére, hajlamosak rá, hogy megszakítsák és megzavarják a gyülekezet munkáját. A gonosz emberek valamely kötelesség végzésekor csak arra képesek, hogy rosszul csináljanak, elrontsanak dolgokat; a munkavégzésük több bajt okoz annál, amennyit ér. Némelyek nem gonoszak, azonban a saját romlott beállítottságuk szerint végzik a kötelességüket – és ők sem képesek megfelelően végezni a kötelességüket. Összegezve, a romlott beállítottságok rendkívüli módon akadályozzák azt, hogy az emberek megfelelően végezzék a kötelességüket. Mit mondanátok, az emberek romlott beállítottságainak mely vonatkozása van a legnagyobb hatással arra, hogy milyen hatékonysággal végzik a kötelességüket? (Az arrogancia és az önelégültség.) És elsősorban miben mutatkozik meg az arrogancia és az önelégültség? Abban, hogy valaki önkényes, egyoldalú módon cselekszik, a maga útját járja, nem hallgatja meg mások javaslatait, nem tanácskozik másokkal, nem működik együtt összehangoltan, és mindig azon van, hogy az övé legyen a végső döntés. Bár lehet, hogy jó néhány testvér működik együtt egy bizonyos kötelesség végzése érdekében, mindegyikük a saját feladatával foglalkozik, és bizonyos csapatvezetők vagy felügyelők mindig azt akarják, hogy az övék legyen az utolsó szó. Bármit is tesznek, soha nem működnek együtt összehangoltan másokkal, nem vállalnak közösséget, és elhamarkodottan tesznek dolgokat anélkül, hogy másokkal megegyezésre jutnának. Elérik, hogy mindenki egyedül rájuk hallgasson, és ebben rejlik a probléma” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Isten ezen szavai mélyen megérintettek. Korábban nem értettem, miért nem tudom hatékonyan végezni a kötelességemet. Csak Isten szavának elolvasása után értettem meg, hogy ez azért volt, mert az arrogáns beállítottságom miatt képtelen voltam együttműködni másokkal. Amikor a három nővérrel dolgoztam, mindig az enyém volt az utolsó szó. Ez minden alkalommal nyilvánvalóvá vált, amikor egy közelgő összejövetel tartalmáról beszélgettünk: mindenki elmondta a nézeteit és véleményét, ami után közösen kellett volna kiválasztanunk az összejövetel fő témáját, hogy biztosítsuk annak hatékonyságát. Ehelyett én egyedül hoztam döntéseket, anélkül hogy valaha is figyelembe vettem volna a véleményüket, mert azt gondoltam, az én véleményem a legjobb, és nincs szükségem arra, hogy másokra hallgassak. Amikor bárki ellenvetést tett, különféle okokat találtam ki, hogy elutasítsam. Túl arrogáns voltam ahhoz, hogy elfogadjam mások tanácsát, így a kötelességemből hiányzott Isten útmutatása, és ezért nem volt hatékony. Számomra ez a kudarc egy felismerés volt.

Egy nap egy nővér elküldte nekem Isten szavának két szakaszát. Isten azt mondja: „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű gonoszat tenni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például, ha arrogáns és önhitt a beállítottságod, akkor, ha azt mondják, ne ellenkezz Istennel, semmi haszna, nem tudod megállni, nem áll hatalmadban. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt lenéznéd Istent és úgy tekintenéd, mint aki nem számít; ezek arra késztetnének, hogy magadat magasztald, folyamatosan magad szerepeltesd; arra késztetnének, hogy megvess másokat, magadon kívül senkinek nem hagynának helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját gondolataidat, ötleteidet és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt! A rossz elkövetése jelentette a problémát, megoldandó, hogy először a természetüket kell orvosolniuk. A beállítottságot illető változás nélkül nem lehetne alapvető megoldást találni erre a problémára” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). „Szem előtt kell tartanod, hogy a kötelességed végzése nem a saját tevékenységeddel vagy a saját vállalkozásoddal való foglalkozásról szól. Ez nem a saját munkád, ez a gyülekezet munkája, és te csupán hozzájárulsz azokkal az erősségekkel, amelyekkel rendelkezel. Amit Isten irányítási munkájában teszel, az csupán az ember együttműködésének egy kis része. Csupán kis szereped van valamely sarokban. Ez az általad felvállalt felelősség. Legyen ott ez az észszerűség a szívedben. Vagyis nem számít, hányan teljesítik együtt a kötelességüket, vagy milyen nehézségekkel szembesülnek, az első dolga mindenkinek az kell legyen, hogy imádkozzanak Istenhez, közösséget vállaljanak egymással, keressék az igazságot, majd határozzák meg, hogy melyek a gyakorlat alapelvei. Ha ily módon teljesítik a kötelességeiket, akkor megnyílik előttük a gyakorlás útja. Némelyek mindig megpróbálnak hencegni, és amikor rájuk bízzák egy feladat felelősségét, akkor mindig azt akarják, hogy az övék legyen a végső döntés. Milyen viselkedés ez? Önkényes, egyoldalú módon történő cselekvés. Az ilyenek mások tájékoztatása nélkül, egymaguk tervezik meg, mit tegyenek, és senkivel nem beszélik meg a nézeteiket, nem is osztják meg ezeket senkivel és nem tárják fel, hanem a szívükbe rejtve tartják. Amikor eljön a cselekvés ideje, mindig le akarnak nyűgözni másokat a briliáns tetteikkel, hogy mindenkinek hatalmas meglepetést okozzanak, és mások nagyra tartsák őket. A kötelességük végzése ez? Hencegni próbálnak, és amikor státuszuk és hírnevük van, akkor elkezdik végrehajtani a saját vállalkozásukat. Vajon nem vad becsvágyak hajtják az ilyen embereket? Miért nem mondod el senkinek, hogy mit csinálsz? Ez a munka nem kizárólag a tiéd, miért cselekednél anélkül, hogy bárkivel megbeszélnéd, és hoznál egymagad döntéseket? Miért cselekednél titokban, egy fekete dobozban munkálkodva, hogy senki ne tudjon róla? Miért próbálnád elérni azt, hogy mindig csak rád hallgassanak az emberek? Nyilvánvalóan a saját személyes munkádként tekintesz erre a munkára. Te vagy a főnök, mindenki más pedig munkás – mindannyian neked dolgoznak. Nem probléma az, ha folyamatosan így gondolkozol? Vajon az ilyen személy nem éppen a Sátán beállítottságát fedi fel? Amikor ilyen emberek végeznek kötelességet, előbb vagy utóbb kiiktatják majd őket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Csak Isten szavának olvasása által jöttem rá, hogy az arrogancia a természetemmé vált, és ez az, amit természetes módon felfedtem. Abban a pillanatban, hogy valamilyen státuszom lett a gyülekezetben, ezt lehetőségként akartam felhasználni arra, hogy megmutassam a képességeimet. Be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a legjobb, és hogy helyes döntés volt engem választani csoportvezetőnek. Azt is be akartam bizonyítani a partnereimnek, hogy jobb vagyok náluk, és nincs szükségem a tanácsaikra vagy segítségükre. Az arroganciám miatt mindig azt hittem, hogy mindent tudok, és haszontalan bárki másra hallgatni. A saját gondolataimat úgy kezeltem, mintha azok lennének az igazság, másokat arra kényszerítettem, hogy úgy tegyék a dolgokat, ahogyan én akartam, nem kerestem az igazságot, és nem támaszkodtam Istenre a kötelességemben. Ehelyett a saját tapasztalatomra és eszemre támaszkodva öntöztem az újonnan érkezetteket, és másokat arra kényszerítettem, hogy engedelmeskedjenek nekem. Az arrogáns beállítottságom fogságában éltem, nem fogadtam el az igazságot, és másokat arra kényszerítettem, hogy rám hallgassanak. Hát nem a Sátán beállítottsága ez? Mielőtt hittem Istenben, már akkor is nagyon arrogáns ember voltam. Lenéztem azokat, akik nálam alábbvalók voltak, beleértve a testvéreimet is. Emlékszem, gyerekkoromban apám hangosan leszidott, amikor amikor nem én értem el a legmagasabb pontszámot az osztályban: „A legmagasabb pontszámot kell elérned a vizsgákon, meg kell előznöd mindenkit!” A nagymamám is azt mondogatta: „Törekedned kell arra, hogy a legjobb légy, csak így vívhatsz ki tiszteletet!” Emiatt mindig igyekeztem mindenki fölé emelkedni és az első lenni. Számomra ez volt az egyetlen módja annak, hogy megmutassam másoknak, én vagyok a legjobb. Azt gondoltam, ha másokra hallgatok, az rossz fényt vet rám, ezért nem akartam tanácsot elfogadni tőlük. Csak Isten szavából jöttem rá, hogy ez a nézet teljesen téves. Mindig mások fölé helyeztem magam, és nem voltam hajlandó senkire sem hallgatni, és ez a Sátán beállítottsága. Ha nem változnék meg, nemcsak hogy nem érnék el jó eredményeket a kötelességemben, hanem gonoszságot cselekednék és ellenállnék Istennek. Végül pedig Isten kiiktatna. Isten szavának olvasása azt is segített megérteni, hogy a kötelességem végzése nem a személyes vállalkozásom, hanem a gyülekezet munkája, és ezt a munkát Isten követelményei szerint kell végeznem. Amikor nehézségekbe ütközöm, együtt kell működnöm másokkal, és közösen kell keresnünk az igazságot, hogy legyőzzük azokat. Mielőtt döntést hozok, mások tanácsát is ki kell kérnem. Ha nem vettem figyelembe mások véleményét, és mindig egyoldalúan cselekedtem, késleltetve a gyülekezet munkáját, akkor azzal, hogy így végeztem a kötelességemet, nem jótetteket, hanem gonosz tetteket készítettem elő. Amikor ezt felismertem, meg akartam változtatni a hozzáállásomat a kötelességemhez, és képessé akartam válni arra, hogy harmonikusan együttműködjek a testvéreimmel.

Az áhítataim során megláttam egy másik szakaszt Isten szavából: „Mit mondotok, nehéz más emberekkel együttműködni? Valójában nem. Azt is mondhatnánk, hogy könnyű. De miért érzik mégis nehéznek az emberek? Mert romlott beállítottságuk van. Azok számára, akik rendelkeznek emberi mivolttal, lelkiismerettel és józan ésszel, a másokkal való együttműködés viszonylag könnyű, és úgy érezhetik, hogy örömteli. Ez azért van, mert senkinek sem könnyű egyedül megvalósítani a dolgokat, és bármilyen területen is tevékenykednek, bármit is csinálnak, mindig jó, ha van valaki, aki rámutat a dolgokra és segítséget nyújt – sokkal könnyebb, mintha saját maguk csinálnák. Emellett vannak határai annak, hogy mire képes az emberek képessége, vagy hogy mit tudnak megtapasztalni saját maguk. Senki sem képes mindent kiválóan elsajátítani: Lehetetlen, hogy egyetlen ember mindent tudjon, mindenre képes legyen, mindent megvalósítson – ez lehetetlen, és mindenkinek rendelkeznie kell ezzel a józan ésszel. Ezért bármit is csinálsz, akár fontos, akár nem, mindig szükséged lesz valakire, aki segít neked, aki tanácsokat és útmutatásokat ad, vagy aki veled együttműködésben csinálja a dolgokat. Csak így lehet biztosítani, hogy helyesebben cselekedj, kevesebb hibát kövess el és kisebb valószínűséggel tévedj tévútra – ez egy jó dolog” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Miután elgondolkodtam Isten szavain, megértettem, hogy csakis másokkal együttműködve tudom igazán jól végezni a kötelességeimet, és megélni a normális emberi mivoltot. Korábban azt gondoltam, hogy mivel némelyik társam csak néhány hónapja fogadta el Isten munkáját, és épphogy elkezdték öntözni az újonnan érkezetteket, sok mindent nem értenek, én ezzel szemben már három éve hittem Istenben, és több tapasztalatom volt náluk, ezért soha nem fogadtam el a javaslataikat és a véleményüket. Csak most láttam be, hogy ez a nézet téves volt. Bár hosszabb ideje hittem Istenben, és több tapasztalatom volt náluk, ez nem jelentette azt, hogy mindenben jobb vagyok náluk. A testvéreimmel való együttműködés nélkül lehetetlen volt, hogy jól végezzem a kötelességemet. Például bizonyos igazságokat nem értettem jól, ami miatt néhány összejövetelen rosszul beszéltem. Szükségem lett volna egy társra, aki segít jobban kifejteni a dolgokat, hogy a közlés világos legyen. Néha az újonnan érkezettek betegség vagy munka miatt nem tudtak eljönni az összejövetelekre, én pedig Istennek egy olyan szavát sem találtam, amely a helyzetükre illett volna, így a társaim segítségére is szükségem volt. Valójában mindenkinek megvan az esélye, hogy Isten megvilágosítsa. Isten nemcsak engem világosított meg. Túl nagyra tartottam magam, és másokat ostobának néztem. Ez hiba volt, és butaság. Az Isten általi megvilágosítás és Isten útmutatása nem attól függ, mennyi munkatapasztalatunk van, hanem attól, hogy képesek vagyunk-e keresni és elfogadni az igazságot. Valójában mindenkinek megvannak a maga erősségei, ahogyan Jonna nővérnek is, aki teherérzettel végezte a kötelességét, és gyakran adott jó javaslatokat. Együtt kellett volna működnöm a nővéremmel, és tanulnom az erősségeiből, hogy pótoljam a hiányosságaimat.

Később megpróbáltam meghallgatni azoknak a nővéreknek a véleményét, akikkel a kötelességemben együtt dolgoztam. Minden összejövetel végén, amikor a nővéreim azt kérték, hogy egyenként kérdezzem meg az újonnan érkezettektől, megértették-e aznapi összejövetel tartalmát, úgy tettem, ahogy javasolták, és már nem álltam ellen, mint korábban. Amikor azt kérték, hogy részletesebben vállaljak közösséget az újonnan érkezettekkel, hogy megpróbáljam eloszlatni a zavarodottságukat, azt is megtettem. Néha ötleteket is adtak, hogyan öntözhetnénk jobban az újonnan érkezetteket, és miután elfogadtam azokat, meg is valósítottam őket. Miután elkezdtem így gyakorolni, azt láttam, hogy több újonnan érkezett jár az összejövetelekre, és ez nagyon boldoggá tett. Eszembe jutottak Isten szavai: „A Szentlélek nemcsak bizonyos emberekben munkálkodik, akiket Isten használ, hanem ezen túlmenően a gyülekezetben is. Bárkiben munkálkodhat. Lehet, hogy jelenleg benned munkálkodik, és meg fogod tapasztalni ezt a munkát. A következő időszakban lehet, hogy valaki másban munkálkodik, és ebben az esetben sietve követned kell; minél szorosabban követed a jelenlegi fényt, annál inkább gyarapodhat az életed. Nem számít, miféle ember valaki, ha a Szentlélek munkálkodik benne, akkor követned kell. Fogadd be az ő tapasztalataikat a sajátodként, és még magasztosabb dolgokat fogsz kapni. Ezáltal gyorsabban fogsz fejlődni. Az ember számára ez a tökéletesség útja és az élet növekedésének eszköze” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Azokat, akik igaz szívvel alávetik magukat Istennek, biztosan megnyeri Isten). Isten szavai által még világosabban megértettem, hogy nem lehetek arrogáns és önhitt, és nem ragaszkodhatok a magam útjához, miközben a kötelességemet végzem. Ehelyett jobban kell hallgatnom mások tanácsaira. Ez azért van, mert a Szentlélek mindenkit megvilágosít. Nem számít, mennyi ideje hisz valaki Istenben, vagy hogy van-e státusza, amíg az, amit mond, összhangban van az igazsággal, el kell fogadnunk, és alá kell vetnünk magunkat. Ha nem vagyunk hajlandóak meghallgatni, nem kapjuk meg Isten útmutatását a kötelességünkben. Ezen tapasztalat által megtanultam, milyen fontos a testvéreimmel való harmonikus együttműködés, és hogy a kötelességemben ne ragaszkodjak a magam útjához.