2018-ban egy napon a vezetőm megbízott, hogy menjek el segíteni egy újonnan alapított gyülekezetbe. Meglepett, de egyben nyugtalanított is, amikor megkaptam ezt a hírt. Úgy tűnt, hogy a vezetőm eléggé nagyra tart; de hogyan fognak a testvérek rám tekinteni, ha nem tudok semmilyen tényleges munkát végezni? Vajon nem azt fogják gondolni, hogy nem vagyok olyan jó vezető? Ha ez megtörténne, mi maradna a méltóságomból? Amint ezekre a dolgokra gondoltam, szorongani kezdtem, és nem leltem nyugalomra a kötelességeim végzése közben. Egy héttel később bizonytalansággal teli szívvel indultam el az új gyülekezetbe. Eleinte, amikor a testvérek kérdéseket vetettek fel, képes voltam megoldani őket úgy, hogy Isten szavait és alapelveit a közösség során szerzett tapasztalataimmal ötvöztem. De később olyan problémákkal szembesültek, amelyeket nem tudtam teljesen felfogni. Nem tudtam, hogyan oldjam meg őket, ezért nyugtalankodni kezdtem.

Emlékszem, egy bizonyos összejövetel során a testvérek felvetettek néhány kérdést és nehézséget, amellyel a munkájuk során szembesültek, és egyszerűen nem jutott eszembe, hogy az igazság melyik aspektusáról vállaljak közösséget, hogy megoldjam ezeket a problémákat. Aggódtam, hogy kevesebbre fognak tartani, és egy idegroncs voltam. Törtem a fejem, hogy minél hamarabb eszembe jussanak Isten szavainak igeszakaszai vagy olyan alapelvek, amelyekről beszélhetnék, de minél nyugtalanabb lettem, annál inkább kiürült az agyam. Látva a testvéreket, amint csendben ülnek és várják a válaszomat, még jobban pánikba estem, és arra gondoltam: „Ha nem tudom megoldani a problémáikat, az vajon nem azt jelenti, hogy nem értem az igazságot, és képtelen vagyok tényleges munkát végezni? Mit fognak gondolni rólam a testvérek? Ez annyira kínos lenne!” Végül összeszorítottam a fogam, kiválasztottam egy igeszakaszt Isten szavaiból, és arról beszéltem. Valójában teljesen tisztában voltam vele, hogy csak szavakat és doktrínákat ismételgetek, és hogy ez nem fogja megoldani a problémáikat. De látva, hogy a testvéreim hallgatnak és bólogatnak, és nem fűznek hozzá további megjegyzést, nem gondolkodtam tovább ezen. Egy másik alkalommal egy nővér a lányáról kérdezett, aki annyira el volt foglalva a munkájával, hogy nem tudott rendszeresen részt venni az összejöveteleken. A nővér aggódott, hogy mivel a lánya nem törekszik az igazságra, el fogja veszíteni az üdvösség elnyerésének esélyét, ezért gyakran emlékeztette a lányát, hogy olvassa Isten szavait, és vegyen részt több összejövetelen. De ugyanakkor aggódott, hogy ha túlságosan erőlteti a lányát, azzal feldühítheti. Emiatt a probléma miatt a nővér valóban korlátozva érezte magát, és nem tudta, hogyan lépjen tovább. Akkoriban nem voltam biztos benne, hogyan kellene közösséget vállalnom a nővérrel, hogy megoldjam a problémáját. Azt gondoltam magamban: „Semmiképpen sem lenne igazolható, ha egyáltalán nem vállalnék közösséget ezzel a nővérrel a többiek előtt. Ez az első alkalom, hogy ebben az összejöveteli csoportban vagyok. Ha nem tudom megoldani egyik problémájukat sem, vajon nem fognak kevesebbre tartani a testvérek, és nem fogják azt mondani, hogy képtelen vagyok megoldani a problémákat az igazságról való közösség révén? Bárhogy is legyen, valahogy meg kell mentenem ezt a helyzetet.” Így hát beszélni kezdtem: „Ezzel a kérdéssel kapcsolatban keresnünk kell az igazságot, és fel kell fognunk Isten szándékát. Isten azokat menti meg, akik igazán hisznek Benne, és akik szeretik az igazságot. Soha nem kényszerít minket arra, hogy összejöjjünk vagy végezzük a kötelességünket, ezért ha a lányod nem törekszik az igazságra, nem kényszerítheted rá. Alá kell vetned magad Isten elrendezésének, és tartózkodnod kell attól, hogy a ragaszkodásod szerint cselekedj.” A nővér nem mondott semmit, miután befejeztem a közösséget, de továbbra is ráncolta a homlokát. Látva, hogy a nővér problémája nem oldódott meg, a vezető, Vang Lin nővér is közösséget vállalt: „Mégiscsak segítened kell a lányodnak, és szeretettel kell közösséget vállalnod vele. Idővel kiderül, hogy a lányod az igazságra törekszik-e. Ha igazán hisz Istenben, akkor még ha eleinte világi vágyai is vannak, és nem törekszik az igazságra, türelmesnek, elfogadónak és szeretettel támogatónak kell lenned. Aztán, amint elkezd valamit felfogni az igazságból, természetes módon nagyobb jelentőséget fog tulajdonítani neki. Ha nem szereti az igazságot, és csak névlegesen hisz Istenben az áldások elnyerése céljából, akkor semmilyen segítség vagy imádság nem lesz hasznos számára, mert Isten nem menti meg az álhívőket. Tehát először segítsünk neki és támogassuk őt szeretettel, majd miután biztosan tudjuk, milyen ember, eldönthetjük, hogyan bánjunk vele az alapelvek szerint.” A nővér folyamatosan bólogatott, és én is tisztábban megértettem a problémát. Vang Lin közössége a gyakorlás világos módját vázolta fel. De nem voltam hajlandó ezt hangosan elismerni; ha ezt elismertem volna – gondoltam –, a testvérek még inkább felismernék, hogy csak doktrinális ismeretekről beszéltem, és teljesen megszégyenülnék. Ettől kezdve úgy éreztem, hogy egyre nagyobb teher nehezedik rám, és rettegtem attól, hogy nem fogom tudni megoldani a testvérek által felvetett problémákat. Néha, amikor nehézségekbe ütköztem, szerettem volna közösséget vállalni a testvérekkel, hogy halljam az ötleteiket és véleményüket. De aztán eszembe jutott, hogy azért vagyok ott, hogy öntözzem és támogassam őket, és ha felcserélődnének a szerepek és hozzájuk fordulnék segítségért, biztosan kevesebbre tartanának. Őrlődtem magamban, és amikor már majdnem mondtam valamit, meggondoltam magam, és csendben maradtam. Voltak alkalmak, amikor arra hivatkoztam, hogy a mosdóba kell mennem, vagy kitaláltam valamilyen ürügyet, hogy más dolgom van, amikor egy nehéz probléma merült fel, és megkértem a testvéreket, hogy először beszéljék meg egymás között. Így senki sem láthatta, ki vagyok valójában. Amikor ilyesmit tettem, elkeseredtem, tudva, hogy nem fogom fel teljesen a problémát, és ha csak nyíltan beszélnék róla, és segítséget kérnék a testvérektől, akkor mélyebb megértésre jutnék. Ilyenkor mindig elhatároztam, hogy a jövőben nem kerülöm el az ilyen helyzeteket, de valahányszor nehézség merült fel, ösztönösen a státuszomat és a büszkeségemet akartam védeni. Vagy felületesen ledaráltam a megbeszélést néhány szó és doktrína elmondásával, vagy egyszerűen elkerültem az egész helyzetet. Ebben az időszakban az állapotom fokozatosan romlott – nem volt belátásom, amikor közösséget vállaltam az összejöveteleken, folyton falakba ütköztem a munkámban, és egyre fárasztóbbá vált a kötelességeim végzése. Nagyon nyomasztott és gyötört a tudat, hogy folyamatosan tettetnem kell, és álarcot kell viselnem. Még az is eszembe jutott, hogy talán ez a kötelesség túl sok nekem, és jobban járnék, ha visszamennék az előző kötelességemhez. Rájöttem, hogy rossz állapotban vagyok, ezért Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem! Az utóbbi időben annyira fárasztónak találom a kötelességem végzését, és a gondolkodásom nem tiszta. Olyan, mintha elfordultál volna tőlem, de nem tudom, hol hibáztam. Ó, Istenem, kérlek, adj útmutatást, hogy jobban megértsem önmagam!”

Ezután Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Minden romlott ember szenved egy közös problémától: ha nincs pozíciójuk, nem nagyzolnak, amikor kapcsolatba lépnek vagy beszélnek valakivel, és nem is vesznek fel egy bizonyos stílust vagy hangnemet a beszédükben; egyszerűen csak átlagosak és normálisak, s nincs szükségük arra, hogy megjátsszák magukat. Nem éreznek semmilyen pszichológiai nyomást, nyíltan és szívből tudnak kommunikálni. Megközelíthetőek, és könnyű velük kapcsolatot teremteni; a többiek úgy érzik, hogy nagyon jó emberek. Amint pozícióhoz jutnak, magasra törnek és hatalmaskodnak, nem vesznek tudomást az átlagemberekről, senki sem közelítheti meg őket; úgy érzik, hogy egyfajta nemességgel bírnak, és hogy őket és az átlagembereket nem egy fából faragták. Lenézik az átlagembereket, beszéd közben nagyzolnak, és nem vállalnak nyíltan közösséget másokkal. Miért nem vállalnak többé nyíltan közösséget? Úgy érzik, hogy most már pozíciójuk van, és ők a vezetők. Úgy gondolják, hogy a vezetőknek bizonyos imázzsal kell rendelkezniük, egy kicsit magasztosabbnak kell lenniük, mint az átlagembereknek, nagyobb érettséggel kell rendelkezniük, és jobban tudják vállalni a felelősséget; úgy vélik, hogy az átlagemberekhez képest a vezetőknek több türelmük kell hogy legyen, képesnek kell lenniük többet szenvedni és többet feláldozni, és képesnek kell lenniük ellenállni a Sátán minden kísértésének. Még ha a szüleik vagy más családtagjaik meg is halnak, úgy érzik, hogy uralkodniuk kell magukon, hogy ne sírjanak, vagy legalábbis titokban kell sírniuk, mások szeme elől elzárva, hogy senki ne láthassa hiányosságaikat, hibáikat vagy gyengeségeiket. Még azt is érzik, hogy a vezetők nem hagyhatják, hogy bárki is megtudja, ha passzívvá váltak, és minden ilyesmit el kell titkolniuk. Szerintük így kell viselkednie annak, akinek pozíciója van. Amikor ilyen mértékben elnyomják magukat, akkor vajon nem a pozíció lett az istenük, az uruk? És ha ez így van, vajon megvan még bennük a normális emberi mivolt? Amikor ilyen gondolataik vannak – amikor ilyen skatulyába zárják magukat, és felveszik ezt a viselkedésformát –, vajon nem váltak-e a pozíció szerelmeseivé?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavainak kinyilatkoztatása révén jöttem rá, hogy azért találom a munkámat olyan kimerítőnek és gyötrelmesnek, mert túlságosan a hírnév és a státusz megszállottja lettem. Mielőtt abba a gyülekezetbe mentem, olyan szabadnak és korlátoktól mentesnek éreztem magam az összejöveteleken a testvérekkel – nem volt rajtam nyomás, és ha valamit nem értettem, felvetettem, hogy beszéljünk róla. De amióta odamentem, hogy segítsem azt a gyülekezetet, magamat piedesztálra emeltem, azt gondolva, hogy minden bizonnyal jobb és ügyesebb vagyok az itteni embereknél, mert én azért vagyok ott, hogy támogassam őket. Úgy hittem, hogy csak akkor cselekszem a státuszomhoz méltóan, ha megoldok minden problémát, amit a testvérek felvetnek. Hogy kiérdemeljem a testvérek csodálatát és elfogadását, álcáztam és megjátszottam magam. Bár világosan láttam, hogy nem fogom fel teljesen a problémákat, nem voltam hajlandó megnyílni és keresni, hanem ragaszkodtam ahhoz, hogy szavakkal és doktrínákkal valahogy túljussak a dolgokon, becsapva a testvéreket, sőt néha még kifogásokat is találtam, hogy teljesen elkerüljem a helyzetet. A legcsekélyebb mértékben sem törődtem azzal, hogy a testvérek problémái megoldódtak-e vagy sem, és még annyit sem tudtam kimondani, hogy: „Nem értem ezt a problémát.” Csak ekkor jöttem rá, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a státusznak, és minden, amit tettem, a státuszom megőrzése érdekében történt. A gyülekezet azért küldött oda, hogy a kötelességemet végezve a testvérekkel együtt oldjam meg az adott gyülekezet problémáit, de én egyáltalán nem azzal foglalkoztam, hogyan végezhetném a legjobban a kötelességemet és hogyan végezhetnék tényleges munkát, hanem csak az járt a fejemben, hogy mit fognak gondolni rólam a testvérek, és hogyan óvhatom meg a legjobban a státuszomat és a büszkeségemet. Még arra is képes voltam, hogy becsapjam őket, csak hogy megőrizzem a büszkeségemet és a státuszomat. A kötelességeim elhanyagolásával nemcsak magamnak okoztam szenvedést, hanem a testvéreknek is ártottam, és késleltettem a gyülekezet munkáját. Isten biztosan nagyon utálatosnak és gyűlöletesnek talált emiatt. Sötétségbe zuhantam – ez Isten igazságosságát fedte fel, nekem pedig kötelességtudóan el kellett gondolkodni magamon, és bűnbánatot kellett tartanom Isten előtt.

Másnap megnyíltam a testvérek előtt azzal kapcsolatban, hogy milyen lelkiállapotban voltam mostanában, és beszélgetésre felvetettem néhány kérdést is, amelyekkel nehezen boldogultam. A közös beszélgetés és Isten útmutatása által végül jobban megértettük ezeket a problémákat, és rátaláltunk a gyakorlás útjára. Ezt követően, mivel még mindig ösztönösen álcáztam magam, amikor nehézségekkel szembesültem vagy bizonyos kérdéseket nem tudtam felfogni, mert nem akartam leleplezni a gyengeségeimet a testvérek előtt, Istenhez imádkoztam útmutatást kérve. Aztán Isten szavainak egy olyan szakaszára bukkantam, amely megmutatta a gyakorlás útját. Mindenható Isten azt mondja: „Ahhoz, hogy ne a pozíciód irányítson, először mit kell tenned? Először is ki kell takarítanod a szándékaidból, a gondolataidból és a szívedből. Hogyan lehet ezt elérni? Korábban, amikor nem volt pozíciód, figyelmen kívül hagytad azokat, akik nem voltak rokonszenvesek számodra. Most, hogy van pozíciód, ha látsz valakit, aki ellenszenves, vagy akinek problémái vannak, felelősnek érzed magad azért, hogy segíts neki, ezért több időt töltesz vele közösségben, s megpróbálod megoldani néhány gyakorlati problémáját. És milyen érzés tölti be a szívedet, amikor ilyen dolgokat teszel? Az öröm és a béke érzése. Ugyanígy bízz meg az emberekben, és gyakrabban nyílj meg előttük, amikor nehézségekbe ütközöl, vagy kudarcot vallasz, megosztva a problémáidat és gyengeségeidet, hogy miként lázadtál Isten ellen, majd hogyan jöttél ki ebből, és hogyan tudtál eleget tenni Isten szándékainak. És milyen hatása van annak, ha valaki így megbízik bennük? Kétségtelenül pozitív. Senki sem fog lenézni – talán még irigyelnek is a képességedért, hogy átélted ezeket az élményeket. Egyesek mindig azt gondolják, hogy ha az embereknek van pozíciójuk, akkor inkább hivatalnokként kellene viselkedniük, és egy bizonyos módon kellene beszélniük, hogy komolyan vegyék és tiszteljék őket. Helyes ez a gondolkodásmód? Ha képes vagy felismerni, hogy ez a gondolkodásmód helytelen, akkor imádkoznod kell Istenhez, és fel kell lázadnod a testi dolgok ellen. Ne nagyzolj, és ne járj a képmutatás útján. Amint ilyen gondolatod támad, az igazság keresésével kell reagálnod arra. Ha nem keresed az igazságot, akkor ez a gondolat, ez a nézőpont alakot ölt, és meggyökerezik a szívedben. Ennek eredményeképpen el fog uralkodni rajtad, te pedig olyan mértékben fogod álcázni magad és alakítani az imázsodat, hogy senki sem lesz képes átlátni rajtad, vagy megérteni a gondolataidat. Mintha egy maszkon keresztül beszélnél másokkal, amely elrejti előlük a valódi lényedet. Meg kell tanulnod megengedni, hogy mások a szívedbe lássanak, meg kell tanulnod megnyitni a szívedet mások előtt és közel kerülni hozzájuk. Fel kell lázadnod a hús-vér test preferenciái ellen, és Isten követelményei szerint kell gyakorolnod. Ily módon a szíved megismeri a békét és a boldogságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavai segítettek felismerni, hogy ahhoz, hogy levessem a hírnév és a státusz béklyóit, meg kell tanulnom elengedni a szívemben a státusz iránti vágyat. Bármilyen kötelességet végeztem, vagy bármekkora státuszom is volt, valójában továbbra is a Sátán által mélyen megrontott voltam, és sok hiányosságom és fogyatékosságom volt. Ez teljesen normális – nem arról van szó, hogy ha valaki vezetővé válik és státusza lesz, hirtelen jobbá válik mindenkinél, érettséget nyer, megérti az igazságot, és minden problémát fel tud fogni és meg tud oldani. Helyesen kellett látnom önmagam. Később, valahányszor a státuszomat akartam védeni és el akartam rejteni a saját hiányosságaimat, pont az ellenkezőjét tettem: őszintén megnyíltam és leplezetlenül feltártam magam mindenki előtt, és hagytam, hogy a testvérek lássák a valódi érettségemet. Amikor olyan problémával találkoztam, amit nem tudtam megoldani, a valóságnak megfelelően beismertem, hogy nem értem, és a testvérekkel együtt kerestem az igazságot, kiegészítve egymás erősségeit és gyengeségeit. Azáltal, hogy így gyakoroltam, sokkal szabadabbnak és nyugodtabbnak éreztem magam, és a kötelességem már nem tűnt olyan kimerítőnek.

Azonban még mindig voltak alkalmak, amikor nem sikerült gyakorlatba ültetnem az igazságot. Egyszer Vang Lin előttem érkezett egy összejövetelre. Azt gondoltam magamban: „Ő már tudatában van a hiányosságaimnak és fogyatékosságaimnak a legutóbbi közösségem óta, amikor csak szavakat és doktrínákat mondtam. Ha megint nem tudom megoldani a testvérek problémáit, akkor biztosan még kevesebbre fog tartani. Hogyan fogom akkor félretenni a büszkeségemet?” Kissé szorongani kezdtem, miután ez eszembe jutott, és úgy éreztem, nagy nyomás lesz rajtam, hogy vele vezessem az összejövetelt. Azt mondtam Vang Linnek: „Ha van valmi más kötelességed, nyugodtan menj, egyedül is elboldogulok ezzel az összejövetellel.” Válasz nélkül távozott. Meglepetésemre néhány nappal később azt mondta: „Azon a napon eredetileg azt terveztem, hogy az összejövetel végén átvesszük a munkában tapasztalható egyes problémákat és eltéréseket, de amint megérkeztem az összejövetel helyszínére, azt mondtad, nincs ott szükség rám. Átgondoltam ezt, és úgy döntöttem, fel kell hívnom a figyelmedet néhány problémára, amivel küzdesz. Ez hasznos lesz neked és a gyülekezet munkájának is.” Elmondta, hogy mindenben a státuszomat és a büszkeségemet védem, mindig elrejtem a hiányosságaimat és álcázom magam, és hogy nem tudok valódi együttműködést folytatni a testvéreimmel. Nehéz lesz elnyernem a Szentlélek munkáját és bármilyen eredményt elérnem a munkámban, mivel rossz szándékkal hajtom végre a kötelességeimet. Vang Lin megjegyzéseitől elpirultam szégyenemben. Szégyelltem magam, és igazán szörnyen éreztem magam. Vang Linnek igaza volt: az volt a dolgom, hogy támogassam a gyülekezetet, de mivel aggódtam, hogy lelepleződöm és megszégyenülök, kifogást találtam, hogy elküldjem őt, amikor velem akart dolgozni a problémák mielőbbi azonosításán és megoldásán. Ő jobban ismerte a gyülekezet munkáját, szóval hogyan is érhettem volna el jó eredményeket anélkül, hogy együttműködtem volna vele a kötelességeink végrehajtásában? Vang Lin nemcsak azt vette észre, hogy hiányzik belőlem az igazságvalóság és képtelen vagyok megoldani a problémákat, hanem azt is felfedezte, mennyire megszállottja vagyok a hírnévnek és a státusznak. Akkor úgy éreztem, hogy teljesen megszégyenültem. A szenvedésem közepette imában Isten elé járultam: „Drága Istenem! Ma Vang Lin rámutatott a problémáimra és hiányosságaimra. Tanulnom kell ebből a helyzetből, ezért kérlek, adj útmutatást, hogy jobban megértsem önmagam, hogy helyre tudjam hozni a romlott beállítottságomat, és valódi változáson menjek keresztül.” Az ima után Isten szavainak egy olyan szakaszára bukkantam, amely leleplezte akkori állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek maguk is teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent átlátni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben vannak romlott beállítottságok és egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mennyire hétköznapiak, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, hogy valamiféle kisebb hírességgé váljanak, és elhitessék az emberekkel, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; mások szemében híres, erős vagy valamiféle nagyszerű figurává szeretnének válni, és hatalmasak akarnak lenni, akik bármire képesek, és nincs semmi, amit ne tudnának megtenni. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak, gyengének és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. [...] Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, nagymenők akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban lévő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, ezek az egészet beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák, majd tovább álcázzák magukat. [...] Nem tudják magukról, hogy kik ők, és azt sem tudják, hogyan kell a normális emberi mivoltot megélni. Egyszer sem viselkedtek még gyakorlatias emberként. Ha a fellegekben járva telnek a napjaid, zűrzavarban, és semmit sem teszel két lábbal a földön járva, és mindig a saját képzeleted szerint élsz, akkor ez baj. Az általad választott életút nem helyes. Ha ezt teszed, akkor akárhogyan is hiszel Istenben, nem fogod megérteni az igazságot, és nem fogsz tudni szert tenni az igazságra. Hogy őszinte legyek veled, azért nem tudsz szert tenni az igazságra, mert rossz a kiindulópontod” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten szavainak kinyilatkoztatása révén jöttem rá, hogy azért álcáztam magamat mindig ösztönösen a többiek csodálatának elnyerése érdekében, mert az arrogáns beállítottságom irányított. Én csupán egy teremtett lény vagyok, így nem érthetek mindent, és nem láthatok teljesen tisztán minden kérdésben. Teljesen normális, hogy a kötelességem végzése során problémákba és nehézségekbe ütközöm. Azonban, amint elértem egy bizonyos státuszt, „különlegesnek” hittem magam, és képtelen voltam felismerni a valódi énemet és szembenézni a hiányosságaimmal. Mindig is egy nagyszerű, fontos személlyé, a tökéletesség mintaképévé akartam válni, ezért minden helyzetben álcáztam és megjátszottam magam, hogy megvédjem a rólam kialakult képet és a státuszomat a testvéreim szemében. Megrontottak és mélyen befolyásoltak az olyan sátáni életbölcsességek, mint „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”. Bármilyen társasággal is kerültem kapcsolatba, mindig a legjobb benyomást akartam kelteni, és ki akartam érdemelni mindenki csodálatát és dicséretét, mert azt hittem, csak így élhetek méltósággal és jellemmel. Aztán, amikor a hiányosságaim és fogyatékosságaim mindenki előtt lelepleződtek, rendkívül szenvedtem, és kerestem a módját, hogy elrejtsem és álcázzam azokat. A legutóbbi eset tökéletes példa volt erre: mivel aggódtam, hogy Vang Lin rájön az alakoskodásomra, szándékosan elküldtem őt, hogy elrejthessem a tényt, hogy nem értem az igazságot. Miközben a saját státuszomat és büszkeségemet igyekeztem megvédeni, a legcsekélyebb mértékben sem törődtem a gyülekezet munkájával, sem a saját kötelességemmel. Annyira önző és aljas voltam! Rájöttem, hogy még mindig annyi tényleges probléma van a gyülekezetben, amivel foglalkozni kell, és ha nem működöm együtt Vang Linnel, akkor a problémák nem fognak megoldódni. Ez késleltetné az egész gyülekezet munkáját, és kárt okozna a testvéreink életében. Feláldoztam a gyülekezet érdekeit, hogy megőrizzem a rólam kialakult képet – vajon nem cselekedtem ezzel gonoszságot? Isten azt követeli tőlünk, hogy normális emberként, két lábbal a földön járva éljünk, imádjuk Őt, és vessük alá magunkat Neki, valamint őszintén viselkedjünk, és végezzük a kötelességeinket Isten kéréseivel összhangban. Én azonban, vad arroganciámban, nélkülöztem azt a racionalitást, amellyel egy normális embernek rendelkeznie kellene, és mindig arra törekedtem, hogy tökéletes képet fessek magamról, amivel elnyerem mások csodálatát. Az Istennel szembeni ellenállás útján jártam. Ha nem tartanék bűnbánatot, akkor a végén pokolra kerülnék, hogy elnyerjem büntetésemet. Amikor minderre rájöttem, meggyűlöltem magam, és mély bűntudat töltött el. Istenhez imádkoztam, készen arra, hogy bűnbánatot tartsak, teremtett lényként becsületesen, gyakorlatiasan és jól végezzem a kötelességemet.

Miután ezekre a felismerésekre jutottam, utat kerestem a gyakorláshoz, hogy megoldjam a problémáimat. Isten szavainak két szakaszára bukkantam, amelyek a következők voltak: „Isten jelenlétében nem számít, hogyan álcázod magad, hogyan rejtegeted magad, vagy mit koholsz magadnak, Isten világosan felfogja az összes valódi gondolatodat és a legmélyebb, legbensőbb részeidben elrejtett dolgokat; nincs egyetlen ember sem, akinek rejtett, belső dolgai elkerülhetnék Isten vizsgálatát” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten átvizsgálja az ember szíve mélyét: a romlott beállítottságomat, szándékaimat és tisztátalanságaimat illetően Isten tisztában volt ezen dolgok minden aspektusával. Bárhogy is álcáztam és játszottam meg magam, a romlott beállítottságom megmaradt, az érettségem nem változott, és továbbra sem értettem az igazságot, és nem bírtam az igazságvalósággal. Valójában nemcsak Isten vizsgálta át az álcázási kísérletemet, hanem bármelyik testvér vagy nővér, aki értette az igazságot, szintén átláthatott a színjátékomon. Az arra irányuló erőfeszítésem, hogy tökéletes embernek álcázzam magam, csupán önámítás és önbecsapás volt. Csak ekkor jöttem rá végre, hogy a státusz és a büszkeség nevében való megjátszás és álcázás értelmetlen törekvés, és minél jobban álcázom magam, annál jobban lelepleződöm. Ostobaság volt így élni. Miután ezekre rájöttem, tudatosan elfogadtam az átvizsgálást Istentől, és amikor úgy éreztem, hogy a státuszomat és a büszkeségemet akarom védeni, aktívan megnyíltam, és gyakoroltam az igazságot.

Azon a napon, mielőtt elhagytam a gyülekezetet, meg akartam kérdezni egy nővért, hogy van-e még valamilyen problémája vagy nehézsége, amit meg kellene beszélnünk, de attól is tartottam, hogy ha nem tudok segíteni megoldani a problémáit, akkor hülyét csinálok magamból előtte. Azt gondoltam magamban: „Holnap úgyis elmegyek innen, majd legközelebb gyakorlom az igazságot.” Éppen akkor Isten szavainak egy szakasza jutott eszembe: „Feltéve, hogy amikor valamilyen különleges nehézségek érnek, vagy valamilyen különleges körülményekkel találkozol, mindig ugyanolyan a hozzáállásod: próbálod elkerülni őket vagy menekülni előlük, kétségbeesetten próbálod elutasítani őket és próbálsz megszabadulni tőlük, nem akarván kiszolgáltatni magad Isten vezényléseinek, nem vagy hajlandó alávetni magad az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek, nem akarván hagyni, hogy az igazság legyen a te mestered, és mindig azt akarod, hogy tiéd legyen az utolsó szó és mindig a sátáni beállítottságodra akarsz hagyatkozni, hogy mindent irányíts magaddal kapcsolatban. Ebben az esetben az lesz a következmény, hogy Isten biztosan félrerak téged vagy átad a Sátánnak, és csak idő kérdése lesz, hogy ez mikor történik meg. Ha az emberek megértik ezt a dolgot, gyorsan vissza kell fordulniuk és az Isten által elvárt helyes ösvényen kell folytatniuk életútjukat – ez a helyes út, és amikor az út helyes, az azt jelenti, hogy jó az irány” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai segítettek felismerni, hogy bár jelentéktelennek tűnt megkérdezni a nővéremet, hogy van-e valamilyen problémája vagy nehézsége, ez mégis egy lehetőség volt arra, hogy lemondjak a státusz és a büszkeség iránti vágyamról, és gyakoroljam az igazságot. Ha továbbra is álcáznám magam és hamis arcot mutatnék, hogy félrevezessek másokat, és védjem a státuszomat és a büszkeségemet, akkor soha nem tudnék megszabadulni a romlott beállítottságom béklyóitól és korlátaitól. Többé nem engedhettem a vágyaimnak – gyakorolnom kellett az igazságot, és meg kellett élnem az emberi hasonlatosság látszatát, hogy megszégyenítsem a Sátánt. Így, mielőtt elmentem, kezdeményezően megkérdeztem a nővéremet, hogy van-e valamilyen problémája vagy nehézsége. Amikor úgy éreztem, hogy felfogom a helyzetét, közösséget vállaltam vele, és amikor nem tudtam a választ, azt mondtam: „Nem tudom, hogyan oldjam meg ezt a problémát, keressük meg a választ együtt!” Miután így gyakoroltam, megnyugodott és békés lett a szívem.

Igazán sokat nyertem ebből a tapasztalatból. Ha nem mentem volna abba a gyülekezetbe, hogy végezzem a kötelességemet, aminek következtében ebben a valós helyzetben lelepleződtem, akkor soha nem jöttem volna rá, hogy ennyire megszállottja vagyok a státusznak, és hogy a státusz és a büszkeség védelme az Istennel szembeni ellenállás egyik formája. Isten szavainak ítélete és leleplezése segített kiszabadulnom a státusz és a büszkeség béklyóiból, és abbahagynom önmagam álcázását. Hála legyen Mindenható Istennek, hogy megmentett!