2020 októberében elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Aktívan részt vettem az összejöveteleken, és közöltem az Isten szavaival kapcsolatos megértésemet, két hónappal később pedig egy összejöveteli csoport vezetőjévé választottak. Emlékszem, amikor először tartottam összejövetelt, egyszerre voltam lelkes és ideges. Lelkes voltam, hogy végezhetem a kötelességemet, de ideges is, mert attól féltem, hogy ha nem tartom jól az összejövetelt, a testvéreim lenéznek majd. Úgy gondoltam, a gyülekezetvezetőnk nagyon jól tartja az összejöveteleket, ezért ha az ő módszerét követem, biztosan én is jól fogom csinálni. Akkor a gyülekezetvezető megdicsér, a testvéreim pedig felnéznek majd rám. Így hát a gyülekezetvezetőnket utánozva tartottam meg az összejövetelt. Amikor kérdéseket tettem fel a testvéreknek, reagáltak, és amikor közöltem, egyetértésük jeleként „Áment” mondtak. Az összejövetel után a gyülekezetvezető azt mondta, hogy jól tartottam meg. Nagyon boldoggá és büszkévé tett, amikor hallottam a vezető dicséretét. Nem sokkal később megválasztottak öntöző diakónusnak. Nagyon izgatott lettem, és azt gondoltam, talán a jó képességeim miatt választottak erre a pozícióra. Kezdetben nem tudtam, hogyan végezzem a munkát, de nem akartam, hogy a testvéreim csalódjanak bennem. Ezért minden összejövetelen arra összpontosítottam, hogy megtaláljam az Isten szavaiban tárgyalt kulcsfontosságú elemeket. Így a közlésem világos lett volna, és lefedte volna a legfontosabb pontokat, a testvérek pedig azt gondolták volna, hogy jó a megértésem, és csodáltak volna engem. De miután közöltem, és meghallgattam mások közlését, észrevettem, hogy amit mondtam, nem is volt annyira világos. Nagyon aggódtam, és arra gondoltam: „Senki sem fogja azt gondolni, hogy jól közlök, és mindenki azokra fog figyelni, akik jobban csinálják nálam.” Féltem, hogy a testvérek lenéznek, ezért mindig igyekeztem jobban közölni. De nem tudtam eléggé lecsendesedni ahhoz, hogy elgondolkodjak Isten szavain. Minél jobban akartam közölni, annál rosszabb lett a közlésem. Arra gondoltam: „Mit fognak gondolni rólam a testvérek? A gyülekezetvezető csalódni fog bennem? Miért nem olyan világos a közlésem, mint másoké? Ők miért csinálják olyan jól, én pedig miért nem?” Nem voltam hajlandó beismerni a vereséget, és úgy gondoltam, keményebben kell dolgoznom, hogy felülmúljak másokat.

Néhány hónappal később a gyülekezet munkájának követelményei miatt elküldtek, hogy hirdessem az evangéliumot. Amint odaértem, megkérdeztem, kik a csoportvezetők és ki a gyülekezetvezető. Arra gondoltam, ha a tőlem telhető legjobbat nyújtom, elnyerhetem a gyülekezetvezető jóváhagyását, és esetleg csoportvezetővé tehetnek. Így a testvérek felnéznének rám. Az evangélium megosztása során gyakran imádkoztam Istenhez és Rá támaszkodtam, amikor voltak dolgok, amiket nem értettem, vagy nem tudtam megtenni. Egy idő után jó eredményeket értem el a kötelességem végzése során, ami nagyon boldoggá tett. De bűntudatom is volt, mert tudtam, hogy helytelen a gondolkodásmódom. Csak azért dolgoztam keményen, mert azt akartam, hogy mások felnézzenek rám, nem pedig azért, mert jól akartam végezni a kötelességemet. Isten átvizsgálta a szívemet, és biztosan gyűlölte a törekvésemet. Isten elé járultam, és imádkoztam; hajlandó voltam fellázadni a téves szándékom ellen. Miután imádkoztam, egy kicsit jobban éreztem magam. Azonban még mindig gyakran nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzam azzal, hogy mások felnézzenek rám. Amikor láttam, hogy mások jó eredményeket érnek el a kötelességeik végzésében, felül akartam múlni őket. Tudtam, hogy helytelen így gondolkodni, de nem tudtam uralkodni magamon. Nem tudtam eléggé lecsendesedni ahhoz, hogy a kötelességemet végezzem. Az állapotom egyre rosszabb lett, és elvesztettem a hatékonyságomat a kötelességemben. Ezért Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy segítsen és adjon útmutatást nekem önmagam megismerésében.

Egy nap megláttam Isten szavainak egy részletét egy tapasztalati tanúságtétel-videóban, amely némi önismeretet adott nekem. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok vonakodva végzik a kötelességüket, hogy áldásokhoz jussanak. Arról is érdeklődnek, hogy vajon ennek a kötelességnek a végzésével meg tudják-e majd mutatni magukat és felnéznek-e majd rájuk, valamint, hogy a Fennvaló vagy Isten tudni fogja-e, hogy teszik ezt a kötelességet. Ezeket a dolgokat mind figyelembe veszik, amikor kötelességet végeznek. Az első dolog, amit meg akarnak határozni, az, hogy milyen előnyöket kaphatnak egy kötelesség végzése révén, illetve, hogy áldottak lehetnek-e. Számukra ez a legfontosabb dolog. Arra sosem gondolnak, hogy miként legyenek tekintettel Isten szándékaira és viszonozzák Isten szeretetét, hogy miként hirdessék az evangéliumot és tanúskodjanak Isten mellett, hogy az emberek elnyerjék Isten üdvösségét és boldogságra tegyenek szert; még kevésbé törekednek bármikor is arra, hogy megértsék az igazságot, illetve keresik azt, hogy miként oszlassák el romlott beállítottságaikat és éljék meg az emberi hasonlatosságot. Ezeket a dolgokat sosem veszik fontolóra. Csak arra gondolnak, hogy áldottak lehetnek-e és előnyöket nyerhetnek-e, hogy miként vessék meg a lábukat, hogyan szerezzenek státuszt, hogyan érjék el, hogy az emberek felnézzenek rájuk, valamint hogyan tűnjenek ki és váljanak a legjobbá a gyülekezetben és a tömegben. Egyáltalán nem hajlandóak hétköznapi követők lenni. Mindig az elsők akarnak lenni a gyülekezetben, azt akarják, hogy övék legyen az utolsó szó, vezetővé akarnak lenni, és elérni, hogy mindenki rájuk hallgasson. Csak ekkor lehetnek elégedettek. Láthatjátok, hogy az antikrisztusok szíve ezekkel a dolgokkal van tele. Vajon őszintén áldozatot hoznak Istenért? Őszintén végzik a teremtett lényi kötelességüket? (Nem.) Akkor mit akarnak csinálni? (Hatalmat gyakorolni.) Így van. Ezt mondják: »Ami engem illet, a szekuláris világban mindenki máson felül akarok kerekedni. Minden csoportban nekem kell az elsőnek lennem. Nem vagyok hajlandó másodiknak lenni, és soha nem leszek szárnysegéd. Vezető akarok lenni, és azt akarom, hogy az enyém legyen az utolsó szó az emberek bármely csoportjában, amelyikben ott vagyok. Ha nem az enyém az utolsó szó, akkor minden lehetséges eszközzel megpróbálkozom, hogy mindannyiótokat meggyőzzelek, hogy elérjem, hogy mind felnézzetek rám, valamint, hogy megválasszatok vezetőnek. Amint van státuszom, enyém lesz az utolsó szó, mindenkinek hallgatnia kell majd rám. Az én módszerem szerint kell tennetek a dolgokat, és az irányításom alatt kell állnotok.« Bármilyen kötelességet is végeznek az antikrisztusok, meg fogják próbálni magas pozícióba emelni magukat, elsőbbségi helyzetbe kerülni. Soha nem tudnak megelégedni a hétköznapi követő helyével. És mi a legnagyobb szenvedélyük? Az, hogy az emberek előtt állva parancsokat osztogassanak és leszidják az embereket, elérve, hogy az emberek úgy cselekedjenek, ahogyan ők mondják. Soha nem gondolkodnak azon, hogyan végezzék megfelelően a kötelességüket – arról nem is beszélve, hogy a kötelességük végzése közben keresnék az igazságalapelveket, hogy gyakorolják az igazságot és eleget tegyenek Istennek. Helyette azon törik a fejüket, hogy miként tudnának kitűnni, elérni, hogy a vezetők nagyra tartsák és előléptessék őket, hogy belőlük is vezető vagy dolgozó válhasson és vezethessenek másokat. Az egész napot azzal töltik, hogy ezen gondolkodnak és ebben reménykednek. Az antikrisztusok nem hajlandóak arra, hogy mások vezessék őket, és hétköznapi követők sem akarnak lenni, arról nem is beszélve, hogy csendben, harsonaszó nélkül végezzék a kötelességüket. Bármi is a kötelességük, ha nem lehetnek elöl és a középpontban, ha nem állhatnak mások felett és nem vezethetik a többieket, akkor unalmasnak találják a kötelességtevést, negatívvá válnak és lazsálni kezdenek. Mások dicsérete és imádata nélkül az még kevésbé érdekes számukra, és még kevésbé vágynak a kötelességük végzésére. Ha azonban elöl és a középpontban lehetnek, miközben a kötelességüket végzik, és övék lesz az utolsó szó, akkor erősnek érzik magukat és bármilyen nehézséget elszenvednek. A kötelességük végzésében mindig ott vannak a személyes szándékaik, és mindig ki akarnak tűnni, kielégítendő abbéli igényüket, hogy legyőzzenek másokat, és eleget tegyenek a vágyaiknak és ambícióiknak” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavainak olvasása után azonnal elgondolkodtam mindazon, amit tettem. Úgy éreztem, mintha minden gondolatom és tettem világosan lelepleződött volna. Isten szavai felfedték, hogy az antikrisztusok soha nem azon gondolkodnak, hogyan törekedjenek az igazságra, hogy jól végezzék a kötelességüket. Ehelyett magas státuszra törekszenek, és vezetni akarnak másokat. Nem engedik, hogy mások föléjük kerekedjenek, és az Istennek való ellenállás útján járnak. Visszagondoltam rá, hogy a különféle viselkedésformáim mind megegyeztek az antikrisztusokéival: Amint elkezdtem végezni a kötelességemet, azt akartam, hogy mindenki más felnézzen rám. A gyülekezetvezetőt utánoztam, amikor összejöveteleket tartottam. Sok energiát fektettem abba, hogy elgondolkodjak Isten szavain az összejövetelek alatt, remélve, hogy világosan és összeszedetten fogok közölni. A szándékom nem az volt, hogy jó eredményeket érjek el az összejöveteleken, hanem hogy megmutassam mindenkinek, hogy jól és világosan közlök. Azért, hogy elnyerjem a testvéreim dicséretét. Miután elmentem az evangéliumot terjeszteni, nem azon gondolkodtam, hogyan végezzem jól a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Ehelyett először azt kérdeztem meg, kik a csoportvezetők és a gyülekezetvezető, remélve, hogy az erőfeszítéseim révén csoportvezetőnek választanak. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy hencegjek a testvéreim előtt, és összehasonlítottam magam velük. Amikor láttam, hogy mások jó eredményeket érnek el a kötelességük végzésében, féltékeny lettem, és mindig felül akartam múlni őket, és a legjobb akartam lenni. Mindent a hírnevem és a státuszom érdekében tettem, és mindezzel a versengő vágyamat próbáltam kielégíteni. Hogyan is ne gyűlölte volna Isten a törekvésemet? A kötelesség Istentől származó megbízatás, és egy olyan kötelezettség és felelősség, aminek eleget kell tennünk, én viszont a saját karrieremként kezeltem. A kötelességemet arra használtam, hogy státuszra törekedjek, és elérjem a célomat, hogy az emberek felnézzenek rám. Hogyan is felelhetett volna meg Isten szándékának az, hogy helytelen szándékot táplálok a kötelességem végzése közben? Gyűlöltem magam, amiért ennyire romlott vagyok. Nem akartam többé így élni. A lehető leghamarabb meg akartam változni.

Néhány nappal később egy másik csoportba helyeztek át, hogy terjesszem az evangéliumot. Amikor elkezdtem, csak az evangelizációs munkára akartam összpontosítani, és jól akartam végezni a kötelességemet. Észrevettem, hogy az ottani testvérek nagyon jól végzik a kötelességeiket. Az evangélium hirdetése során nagyon világosan közölték az Isten munkájának igazságát, és az evangéliumot hallók közül sokan hajlandóak voltak keresni és kutatni azt. Amikor arra gondoltam, hogy a saját prédikálásom hatástalan, az igazságról való közlésem pedig zavaros volt, úgy éreztem, hogy nagy csalódás vagyok. Abban az időben az arroganciám fokozatosan alábbhagyott. Többé nem mertem olyan nagyra tartani magam, és nem akartam megpróbálni elérni, hogy mások felnézzenek rám. Eleinte azt hittem, elértem némi változást, de amikor láttam, hogy a testvéreim dicséretet kapnak, amiért jól végzik a kötelességüket, nem akartam a háttérben maradni. Az evangélium terjesztése közben eszeveszetten hívtam az embereket, hogy hallgassanak prédikációkat, de nem próbáltam kideríteni, hogy valóban hisznek-e Istenben, vagy megfelelnek-e az evangelizáció követelményeinek. Ennek eredményeként néhány álhívőt is meghívtam a prédikációkra, és nem sokkal később el is hagyták az összejöveteli csoportot. Nagyon szomorú voltam, és arra gondoltam: „Miért van ez így? Hatástalanul végeztem a kötelességemet. Mit fognak gondolni rólam a testvérek? Azt fogják gondolni, hogy rosszabb vagyok náluk?” Azokban a napokban nagyon negatív voltam, és az összejövetelek alatt sírni tudtam volna, de mindig eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Céljaidat és szándékaidat Engem szem előtt tartva tűzöd ki? Minden szavadat és cselekedetedet az Én jelenlétemben mondod és teszed? Megvizsgálom minden gondolatodat és ötletedet. Nem érzed bűnösnek magad?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Isten szavai emlékeztettek, hogy tovább kell gondolkodnom, és meg kell vizsgálnom, vajon nem volt-e helytelen a szándékom a kötelességem végzésében. Elgondolkodva rájöttem, hogy a régi problémám visszatért: az emberek figyelmét és elismerését akartam elnyerni azzal, hogy jól végzem a kötelességemet. Amikor ezt felismertem, nagyon zaklatott lettem. Miért olyan erős a státusz iránti vágyam, és miért olyan mély a romlottságom? Ami még rosszabb, hogy érzéketlen voltam erre. Nem is vettem észre a helytelen állapotomat.

Egy alkalommal, amikor az állapotomról beszélgettem egy nővérrel, elküldte nekem Isten szavainak egy részletét. Miután elolvastam, végre némi önismeretre tettem szert. Isten szavai azt mondják: „Vannak, akik különösen bálványozzák Pált. Szeretnek beszédeket tartani és külső munkát végezni, szeretnek összejöveteleket tartani és prédikálni, és szeretik, ha vannak emberek, akik hallgatják őket, bálványozzák őket, és körülöttük forognak. Szeretnek helyet foglalni mások szívében, és szeretik, ha mások értékelik az általuk mutatott képet. Boncolgassuk a természetüket ezekből a viselkedésekből. Mi a természetük? Ha tényleg így viselkednek, akkor ez elég ahhoz, hogy demonstrálja, hogy arrogánsak és önhittek, hogy egyáltalán nem imádják Istent, és hogy magasabb státuszra törekednek, és hatalmat akarnak mások felett, hogy birtokolják őket, és hogy helyet foglaljanak a szívükben. Ez a Sátán klasszikus képmása. Természetük különösen kiemelkedő aspektusai azok, hogy arrogánsak és önhittek, nem imádják Istent, és azt próbálják elérni, hogy mások imádják őket. Az ilyen viselkedések nagyon világos képet adnak természetükről” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavainak olvasása után elkezdtem elgondolkodni magamon. Isten azt mondja, Pál szerette, ha az emberek csodálják és körülötte forognak, hogy szeretett volna úgy szerepelni mások gondolataiban, mint akinek státusza van, és értékelte, ha mások becsülték az általa mutatott képet. Én is azt akartam, hogy a testvéreim felnézzenek rám. Az összejöveteleken jobban akartam közölni, mint mások. A kötelességem végzése során, amikor láttam, hogy mások jobb eredményeket érnek el a munkájukkal, mint én, előjött a versengő természetem. Jobb akartam lenni náluk, és felül akartam múlni őket. Minden, amit mondtam és tettem, tele volt ambícióval és vággyal, a beállítottságom pedig túlságosan arrogáns volt. A szándékom és a viselkedésem megegyezett Páléval. Pál természete büszke és arrogáns volt. Nem Istent imádta, hanem mindenhol magát mutogatta és magáról tanúskodott, megpróbálta elérni, hogy mások felnézzenek rá, imádják őt, és helyet akart magának mások gondolataiban. Én is ilyen voltam. Bármilyen kötelességet is végeztem, mindent a hírnévért és a státuszért tettem, nem azért, hogy jól végezzem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. A törekvésemmel ellenálltam Istennek, és Ő elítélt volna engem. Ez azért van, mert a státuszra való törekvés nem csupán egy rang vagy cím elnyerését jelenti; hanem azt, hogy helyet szerezzünk az emberek gondolataiban, és elérjük, hogy mások imádjanak. Ahogyan Isten mondja: „Ez a Sátán klasszikus képmása.” Ez valóban túlságosan ijesztő! Annak érdekében, hogy elnyerjem mások csodálatát, a gyors sikerre törekedtem a kötelességem végzése során, és alapelvek nélkül hirdettem az evangéliumot, amivel néhány álhívőt is beengedtem az összejöveteli csoportba, és elpazaroltam az evangéliumi munkások idejét és energiáját. Ha ezek az emberek aztán bekerültek volna a gyülekezetbe, a helyzet sokkal rosszabb lett volna, és megzavarhatták volna a gyülekezeti munkát. A probléma természete rendkívül súlyos volt! Ha nem térek meg és nem változom meg, Isten biztosan megvetne, ezért nem akartam többé a státuszra és mások csodálatára törekedni.

A következő összejöveteleken figyelmesen hallgattam a testvéreim közlését, és láttam, hogy mindenki szorgalmasan végzi a kötelességét. Különösen megindító volt számomra az egyik nővér tapasztalata. Arról közölt, hogyan támaszkodott Istenre, hogy felülkerekedjen a kötelességei végzése közbeni nehézségeken, és hogyan terjesztette az evangéliumot. Ezt hallva megkérdeztem magamtól: „Vajon én komolyan veszem a kötelességemet? Isten szavai szerint gyakorlok? Mindenki másnak van valódi tapasztalata és bizonysága az igazság gyakorlásáról különböző környezetekben. Nekem miért nincs? Miért nem az a szándékom, hogy jól végezzem a kötelességemet?” Nagy bűntudatot éreztem. Nem végeztem lelkiismeretesen a kötelességemet. Ahelyett, hogy megfelelően dolgoztam volna, teljes szívemből az emberek csodálatára törekedtem. Valóban nem érdemeltem meg, hogy bármilyen kötelességet is bízzanak rám. Abban az időben komolyan elgondolkodtam magamon, és eszembe jutott Péter tapasztalata. Péter soha nem hencegett, és nem kereste mások csodálatát. Arra összpontosított, hogy mindenben az igazságot keresse, elgondolkodjon a saját romlottságán, megértse azt, és megpróbálja megváltoztatni az életfelfogását. Sikeres utat járt be az istenhitben. Én is a beállítottságom megváltoztatására akartam törekedni, ezért gyakran imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy adjon útmutatást önmagam megismerésében. Amikor csak az emberek csodálatára akartam törekedni a kötelességem végzése közben, tudatosan fellázadtam a helytelen szándékom ellen. A lehető leghamarabb le akartam vetni a romlott beállítottságomat, és jól akartam végezni a kötelességemet.

Egy nap elolvastam Isten szavainak egy részletét, és a gyakorlat útjára leltem. Isten szavai azt mondják: „Ha Isten ostobának alkotott téged, akkor van értelme az ostobaságodnak; ha éles eszűvé tett, akkor van értelme az éles eszednek. Bármilyen tehetségeket ad neked Isten, bármik is az erősségeid, bármilyen magas is az IQ-d, ezeknek mind van céljuk Isten számára. Ezeket a dolgokat mind előre elrendelte Isten. Az életben játszott szerepedet és az általad végzett kötelességet Isten előre elrendelte réges-régen. Némelyek azt látják, hogy mások olyan erősségekkel rendelkeznek, amelyekkel ők nem, és elégedetlenek. Meg akarják változtatni a dolgokat azáltal, hogy többet tanulnak, többet látnak és szorgalmasabbak. Azonban be van korlátozva az, hogy mit tud elérni a szorgalmuk, és nem tudják leelőzni az adottságokkal és szakértelemmel rendelkezőket. Nem számít, mennyire harcolsz ellene, ez haszontalan. Isten előre elrendelte, hogy mi legyél, és senki semmit nem tehet azért, hogy megváltoztassa ezt. Amiben jó vagy, abban kell erőfeszítést tenned. Amilyen kötelesség illik hozzád, azt a kötelességet végezd. Ne próbáld ráerőltetni magad olyan területekre, amelyek kívül esnek a készségeid körén, és ne irigykedj másokra. Mindenkinek megvan a feladata. Ne gondold, hogy te mindent jól tudsz csinálni, hogy tökéletesebb vagy jobb vagy másoknál, mindig mások leváltására vágyva és mutogatva magad. Ez romlott beállítottság. Vannak, akik azt gondolják, hogy semmit nem tudnak jól csinálni, és hogy egyáltalán nincsenek készségeik. Ha ez így van, akkor legyél csupán olyan valaki, aki gyakorlatiasan hallgat és aláveti magát. Tedd meg, amit tudsz, és tedd meg jól, minden erőddel. Ez elegendő. Isten meg lesz elégedve” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavainak olvasása után nagyon megindultam. Megértettem, hogy azért voltam annyira kimerült és mentem keresztül annyi gyötrelmen, mert az energiámat nem a kötelességem végzésébe fektettem. Ehelyett a hírnévre és a státuszra való törekvésre használtam az energiámat. Isten rendeli el előre, hogy valakinek a képessége magas vagy alacsony, milyen tehetségekkel és adottságokkal rendelkezik, és milyen feladatot tud ellátni. Isten azt akarja, hogy a tőlünk telhető legjobbat tegyük a saját képességeink határain belül. Nem azt kéri tőlünk, hogy próbáljunk kiemelkedni a tömegből és másoknál felsőbbrendűnek lenni. Még a születésem előtt Isten mindent elrendezett számomra. Isten rendelte el előre, hogy milyen képességekkel, tehetségekkel és adottságokkal rendelkezem; milyen kötelességek elvégzésére leszek alkalmas; és minden mást. Az volt a dolgom, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, a helyemen maradjak, képességeimet két lábbal a földön állva kamatoztassam, és jól végezzem a kötelességemet. Alapos gondolkodás után rájöttem, hogy nincsenek különleges képességeim, ezért csak hallgatnom kell Isten szavaira: „Legyél csupán olyan valaki, aki gyakorlatiasan hallgat és aláveti magát. Tedd meg, amit tudsz, és tedd meg jól, minden erőddel. Ez elegendő. Isten meg lesz elégedve.” Hajlandó voltam Isten szavai szerint gyakorolni és őszintén betölteni a szerepemet.

Láttam egy nővért, aki nagyon hatékonyan végezte a kötelességét. Nagyon irigyeltem, és egy kicsit féltékeny is voltam. Arra gondoltam: „Hogyan csinálja?” Újra éreztem a késztetést, hogy felülmúljam őt, de felismertem, hogy a romlottságomat leplezem le, ezért Istenhez imádkoztam, hogy fellázadjak magam ellen. Miután imádkoztam, arra gondoltam: „Mindannyiunknak más a funkciója, ahogy egy gépnek is különböző részei vannak, és minden résznek más a funkciója. A nővéremnek megvannak az erősségei, és jó eredményeket ér el a kötelessége végzésében. Ez jó dolog. Nem kellene magam hozzá hasonlítanom; tanulnom kellene tőle.” Ezt követően, amikor csak a nővérem a kötelessége végzése során bejárt útjáról és az eredményeiről közölt, figyelmesen hallgattam és jegyzeteltem. Más testvérekhez is fordultam az evangelizációs munkában szerzett tapasztalataikért. Az összejövetelek alatt lecsendesedtem, és elgondolkodtam Isten szavain, közöltem, amit megértettem az Ő szavaiból, és többé nem törekedtem mások csodálatára. Amikor így gyakoroltam, a státusz és a hírnév iránti vágyam fokozatosan alábbhagyott. Már nem voltam olyan féltékeny, mint korábban, sokkal nyugodtabb és felszabadultabb lettem.