Pár évvel ezelőtt kezdtem el öntözni az újonnan érkezetteket a gyülekezetben. Tudtam, hogy ez egy nagyon fontos kötelesség, ezért megfogadtam, hogy nagyobb erőfeszítéssel fogok törekedni az igazságra, jól fogom öntözni az újonnan érkezőket, és segítek nekik, hogy minél hamarabb megvessék a lábukat az igaz úton. Általában, amikor csak időm engedte, olvastam Isten szavait, hogy felvértezzem magam a látomásokkal kapcsolatos igazságokkal. Az összejöveteleken buzgón elgondolkodtam az újonnan érkezők problémáin és nehézségein, és Isten szavaihoz fordultam, hogy közösséget tartsak, és megoldást találjak a gondjaikra. Amikor valamit nem értettem vagy nem tudtam megoldani, más testvérekkel együtt kerestem a megoldást. Idővel a hitben újonc testvérek elkezdtek engem keresni, hogy közösséget kérjenek tőlem, amikor problémákba vagy nehézségekbe ütköztek. Nagyon boldog voltam, és úgy éreztem, hogy bár még csak rövid ideje végzem ezt a kötelességet, mindenki felnéz rám. Úgy tűnt, nem is csinálom rosszul a dolgomat, így még nagyobb lelkesedéssel végeztem a kötelességemet.

Később a vezető Natalie nővért bízta meg, hogy dolgozzon mellettem. Rövid idő után megállapítottam, hogy sok felelősséget vállal a kötelességében, és kiválóan felismeri a munkánkban lévő problémákat és eltéréseket, sőt, néhány problémát meg is tud oldani. Mindenki nagyon kedvelte őt, és általában hozzá fordultak közösségért, ha gondjaik akadtak. Látva mindezt, aggódni kezdtem: „Natalie még elég új, de a többiek máris ilyen nagyra tartják. Ha problémáik lesznek, vajon csak őt fogják keresni, engem pedig nem? Azt fogják gondolni, hogy nem érek fel hozzá? Nem. Keményebben kell dolgoznom, hogy mindenki lássa, Natalie nem jobb nálam. Csak így őrizhetem meg a helyemet mindenki szívében.” Ettől kezdve minden összejövetel előtt először igyekeztem megérteni a testvérek lelkiállapotát és nehézségeit, majd kerestem hozzájuk Isten szavait, és jegyzeteket készítettem. Az összejövetelek alatt pedig csak az foglalkoztatott, hogyan tudnék jobb közösséget nyújtani, mint Natalie, hogy mindenki azt gondolja, én vagyok a rátermettebb. Meglepetésemre egy nap a vezető közölte velünk, hogy a testvérek többsége egyetértett abban, hogy Natalie szolgáljon csoportvezetőként, és ő vegye át a csoport munkájával járó felelősséget. Teljesen megdöbbentem, és arra gondoltam: „Jól hallottam? Natalie-t választották meg csoportvezetőnek? Én hosszabb ideje végzem ezt a kötelességet, mégsem választottak meg. Mit fognak gondolni a testvérek, ha ezt megtudják? Azt fogják hinni, hogy ő jobb nálam? Hogy nézek így az emberek szemébe?” Egyszerűen nem tudtam elfogadni ezt a tényt, és rendkívüli gyötrelmet éreztem. Tudtam, hogy nem kellene így gondolkodnom. De a hírnévre és nyereségre való törekvés lelkiállapotában éltem, és nem tudtam uralkodni magamon. Csak annyit tehettem, hogy próbáltam magam vigasztalni: „Így is rendben van, csak a saját kötelességemet kell jól végeznem, és nem kell ennyit aggódnom.” Akkoriban ezzel kapcsolatban nem igazán kerestem az igazságot, és nem gondolkodtam el magamon.

Aztán egy nap megtudtam, hogy Sadie nővér rossz lelkiállapotban van, és nem jár összejövetelekre. Felvettem vele a kapcsolatot, remélve, hogy közösséget nyújthatok neki, de azt mondta, hogy már beszélt Natalie-val, és már közösséget vállaltak erről. Kissé feldúlt, mikor ezt hallottam. „Sadie korábban mindig hozzám jött a problémáival, de most inkább egyenesen Natalie-hoz fordul. Azt gondolja, hogy nem vagyok olyan jó, mint ő? Ha így mennek tovább a dolgok, mindenki teljesen elfelejt engem?” Ettől a gondolattól teljesen elcsüggedtem, és elfogulttá váltam Natalie-val szemben, azt gondolva, hogy ellopja tőlem a rivaldafényt. Ezek után már nem akartam vele együtt dolgozni. Amikor megkeresett, hogy megbeszéljük a munkát, ridegen bántam vele, és néha csak felületesen szóltam hozzá. Egyszer, egy online összejövetelen Natalie közösséget nyújtott egy nővér kérdésére válaszolva, én pedig annyira aggódtam, hogy háttérbe szorít, hogy képtelen voltam bármit is befogadni abból, amit mondott. Csak azon járt az eszem, hogyan tudnám felülmúlni őt a közösségnyújtásban, hogy a testvérek lássák, én is ugyanolyan jól meg tudom oldani a problémákat, mint ő. Miután Natalie befejezte, a kérdést feltevő nővér azt mondta, még mindig nem érti teljesen a gyakorlás konkrét útját. Ezt hallva kárörvendtem, és arra gondoltam: „Jó sokat beszéltél, de a valódi problémát nem oldottad meg. Most jól felsültél. Meg kell ragadnom ezt az esélyt, hogy nagyot alakítsak, hogy mindenki lássa, jobb vagyok nálad, és az én közlésem jobb a tiédnél.” Rögtön belekezdtem a közösségnyújtásba. Miután befejeztem, nyilvánvalóvá vált, hogy egyáltalán nem értettem a nővér kérdését, és a válaszom teljesen mellément. Még üzenetet is írt, hogy a közösségem eltért a témától. Akkor idiótának éreztem magam, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Azonnal kiléptem a hívásból, arra hivatkozva, hogy valami sürgős dolgom akadt. Később láttam, hogy még mindig online vannak az összejövetelen, és egy rosszindulatú gondolat ötlött az eszembe: „Ha Natalie így folytatja a beszédet, ki tudja, meddig fogja még húzni. Ha én nem lehetek az összejövetelen, akkor senki se legyen, különben csak Natalie lesz a rivaldafényben.” Így anélkül, hogy igazán átgondoltam volna, elküldtem ezt az üzenetet: „Lejárt az összejövetel ideje, nem kell húzni a dolgot. A problémákat megbeszélhetjük később is.” Pár perccel később az összejövetel véget ért. Ott ültem a számítógép előtt, és nagyon zaklatottnak éreztem magam. Nagyon szégyelltem a közösséget, amit megosztottam, és arra gondolva, hogy kárörvendtem, mikor Natalie képtelen volt megoldani a problémát, bűntudatom volt. Azt mondtam magamnak: „Mit csinálok? Ahelyett, hogy azon gondolkodnék, hogyan dolgozzunk együtt, hogy jól végezzük a kötelességünket, nyíltan és titokban is féltékenyen versengek vele, és próbálom őt aláásni. Így végzem a kötelességem?” Isten elé járultam, hogy imádkozzak: „Istenem, a hírnévért és a státuszért való versengés lelkiállapotában élek, folyton harcot vívok Natalie-val, hasonlítgatom magam hozzá, és mások csodálatára vágyom. Tudom, hogy ez a lelkiállapot helytelen, de nem tudok tőle megszabadulni. Istenem, kérlek, adj útmutatást, hogy megismerjem magam!”

Egy összejövetel során Isten ezen szavait olvastam: „Amikor az antikrisztusok kötelességet végeznek – legyen az bármi, és függetlenül a csoporttól, amelyben vannak –, megkülönböztethető magatartásformát tanúsítanak, nevezetesen mindig mindenben ki akarnak emelkedni és előtérbe akarják állítani magukat, mindig hajlamosak arra, hogy korlátozzák és irányítsák az embereket, mindig vezetni akarják az embereket és dirigálni akarnak, mindig reflektorfényben akarnak állni, mindig magukra akarják irányítani az emberek tekintetét és figyelmét, és mindenkitől csodálatot akarnak. Amikor az antikrisztusok csatlakoznak egy csoporthoz – függetlenül attól, hogy hányan vannak, kik a csoport tagjai, illetve mi a foglalkozásuk és az identitásuk –, az antikrisztusok elsőként felmérik a dolgokat, hogy lássák, ki tiszteletet parancsoló és kiemelkedő, ki ékesszóló és ki lenyűgöző, valamint, hogy ki képzett és kinek van tekintélye. Kiértékelik, hogy kit múlhatnak felül és kit nem, és azt is, hogy ki tesz túl rajtuk és ki alsóbbrendű. Ezeket a dolgokat nézik meg elsőként. Miután gyorsan felmérik a helyzetet, a tettek mezejére lépnek, és egyelőre félreállítják és mellőzik azokat, akik alattuk foglalnak helyet. Először azokhoz mennek, akiket felsőbbrendűnek vélnek, akiknek van némi tekintélye és státusza, illetve adottsága és tehetsége. Elsőként ezekhez az emberekhez mérik magukat. Ha ezen emberek bármelyikét nagyra becsülik a testvérek, vagy az illető régóta hisz Istenben és jó hírben áll, akkor az antikrisztusok irigységének célpontjává válik, és persze vetélytársnak tekintik. Az antikrisztusok ezután csendben ezekhez az emberekhez hasonlítják magukat, akiknek van tekintélyük, státuszuk, és akik kivívják a testvérek csodálatát. Elkezdenek töprengeni ezeken az embereken, és megvizsgálják, hogy mit tudnak megtenni és mit sajátítottak el, és hogy miért becsülik őket egyesek. A szemlélés és a megfigyelés során az antikrisztusok rájönnek, hogy ezek az emberek egy bizonyos szakma szakértői, valamint arra a tényre is, hogy azért tartja őket mindenki nagyra, mert hosszabb ideje hisznek Istenben és meg tudnak osztani valamennyi tapasztalati tanúságtételt. Az antikrisztusok »prédának« tekintik az ilyen embereket, és ellenfélként tekintenek rájuk, aztán cselekvési tervet szőnek. Miféle cselekvési tervet? Megvizsgálják azokat az aspektusokat, ahol nem érnek fel az ellenfeleikhez, majd elkezdenek dolgozni ezeken az aspektusokon. Például, ha egy bizonyos szakmában nem olyan jók, mint ők, tanulni fogják azt a szakmát, többet olvasnak könyveket, többet néznek utána mindenféle információnak, és alázatosan többet kérnek útmutatást másoktól. Az adott szakmával összefüggő mindenféle munkában részt vesznek, fokozatosan tapasztalatot gyűjtve és fejlesztve a saját erejüket. Amikor pedig úgy vélik, hogy megvan a tőkéjük ahhoz, hogy versenyre keljenek az ellenfeleikkel, gyakran előállnak, hogy kifejezzék a saját »ragyogó nézeteiket«, és gyakran szándékosan cáfolják és becsmérlik az ellenfeleiket, hogy megszégyenítsék őket és besározzák a nevüket, és ezáltal kiemeljék, ők maguk milyen okosak és rendkívüliek, valamint elnyomják az ellenfeleiket. A világosan látó emberek látják mindezeket a dolgokat; csak az ostobák és a tudatlanok, valamint azok nem látják, akikből hiányzik a tisztánlátás. A legtöbben csak az antikrisztusok lelkesedését, törekvését, szenvedését, külsődleges jó viselkedését, valamint azt látják, hogy árat fizetnek, a tényleges helyzet azonban az antikrisztusok szíve mélyén rejtőzik. Mi a fő céljuk? Az, hogy státuszt szerezzenek. A cél, amelyre az összes munkájuk, az összes fáradozásuk, valamint az összes általuk fizetett ár összpontosul, az a dolog szívükben, amit a legjobban imádnak: a státusz és a hatalom” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Amikor Isten szavait olvastam, úgy éreztem, hogy Isten átvizsgálja minden gondolatomat és szándékomat. Elgondolkodtam azon, hogy amióta elvállaltam az öntözési munkát, lehetőségként tekintettem rá, hogy felvágjak. Azért akartam megoldani mások problémáit, hogy elnyerjem a csodálatukat és jóváhagyásukat. Miután a vezető megbízta Natalie-t, hogy velem dolgozzon, nem gondolkodtam azon, hogyan végezhetnénk jól együtt a kötelességünket, ehelyett folyton versengtem vele, és magamat hozzá hasonlítgattam. Megszállottan figyeltem, hogy a testvérek kitől kérnek segítséget, kettőnk közül kinek van nagyobb tekintélye vagy megbecsülése a többiek között. Fenyegetve éreztem magam, amikor láttam, hogy mindenki felnéz Natalie-ra, és úgy éreztem, mellőznek, ezért versenytársként kezdtem tekinteni rá. Minden szavammal és tettemmel le akartam győzni és felül akartam múlni őt, és mindent megpróbáltam, hogy a testvérek azt gondolják, jobb vagyok nála. Látszólag a kötelességemet végeztem, de egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogyan végezzem azt jól, hogyan hozhatnánk ki a legtöbbet az összejövetelekből, vagy hogy a testvéreim nehézségei és problémái megoldódtak-e. Minden egyes tettem a hírnévért, a nyereségért és a státuszért volt. Hát nem egy antikrisztus beállítottsága ez? Az antikrisztusok a státuszt és a tekintélyt mindennél fontosabbnak tartják. Irigykednek, harcolnak mindenkivel, aki jobb náluk, és hasonlítgatják magukat hozzájuk. Semmitől sem riadnak vissza, hogy a státusz érdekében eltapossanak, lebecsüljenek és befeketítsenek másokat, csak hogy magukat felemeljék, és felvágjanak. Vajon nem ugyanazok voltak a hátsó szándékaim minden tettemben, mint egy antikrisztuséi? Ilyen szándékkal végezni a kötelességemet annyi volt, mint egy antikrisztus útján járni és Istennek ellenállni. Ezt felismerve elfogott a megbánás. Nem akartam tovább ezen az úton járni, és vágytam arra, hogy valóban az igazságot keressem, és megváltoztassam a romlott beállítottságomat.

Később Isten ezen szavait olvastam: „Milyen légkör uralkodik a Sátán táborában, legyen szó a társadalomról vagy hivatalos körökről? Milyen gyakorlatok népszerűek? Némileg értenetek kellene ezeket. A tetteiknek milyen alapelveik és irányvonalaik vannak? Mindenki öntörvényű, mindenki a saját útját járja. A saját érdekeiknek megfelelően cselekednek és azt teszik, amit csak akarnak. Akinek felhatalmazása van, azé az utolsó szó. Egyáltalán nem gondolnak másokra. Csak teszik, amit akarnak, hírnévre, nyereségre és státuszra törekedve, és teljes mértékben a saját preferenciáik szerint cselekedve. Amint hatalomhoz jutnak, hamar gyakorolják is ezt a hatalmat mások felett. Ha megsérted őket, akkor megkeserítik az életedet, és semmit nem tehetsz, csupán ajándékokat ajánlhatsz fel nekik. Gonoszak, akár a skorpió, készen állnak a törvények, az állami rendeletek megsértésére, sőt, akár bűntettek elkövetésére is. Mindezekre képesek. Ilyen sötétség és gonoszság van a Sátán táborában. Namármost, Isten eljött, hogy megmentse az emberiséget, hogy lehetővé tegye az emberek számára az igazság elfogadását, az igazság megértését, és azt, hogy kiszabaduljanak a Sátán fogságából és hatalmából. Ha nem fogadjátok el az igazságot és nem gyakoroljátok az igazságot, akkor vajon nem éltek-e még mindig a Sátán hatalma alatt? Ez esetben mi a különbség a ti jelenlegi állapototok és az ördögök és a Sátán állapota között? Ugyanúgy versengtek, akárcsak a nem hívők. Ugyanúgy harcoltok, akárcsak a nem hívők. Reggeltől estig cselszövéssel, ármánykodással, irigykedéssel és vitatkozással vagytok elfoglalva. Mi ennek a problémának a gyökere? Az, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak és e romlott beállítottságok szerint élnek. A romlott beállítottságok uralma a Sátán uralma; a romlott emberi mivolt a sátáni beállítottságban lakozik, és senki nem kivétel ez alól. Ne gondold hát, hogy túlságosan jó, túlságosan szelíd, vagy túlságosan becsületes vagy ahhoz, hogy hatalomért és nyereségért folyó harcokba bonyolódj. Ha nem érted az igazságot és nem Isten vezet téged, akkor bizonyára nem vagy kivétel, és a jámborságod vagy a kedvességed, illetve a fiatalságod miatt a legkevésbé sem maradhatsz ki a hírnévért és nyereségért folyó harcokból. Tulajdonképpen te is hírnévre, nyereségre és státuszra fogsz törekedni mindaddig, amíg lehetőséged van rá és a körülmények megengedik. A hírnév és a nyereség után kapkodás olyan emberek jellemző viselkedése, akik a Sátán elvetemült természetével rendelkeznek. Senki nem kivétel ez alól. A romlott emberiség egészét a hírnév, a nyereség és a státusz élteti, és bármilyen árat megfizetnek az e dolgokért folyó harcukban. Így van ez mindazokkal, akik a Sátán hatalma alatt élnek. Tehát aki nem fogadja el vagy érti meg az igazságot, aki nem tud az alapelvek szerint cselekedni, az sátáni beállítottság közepette él. A sátáni beállítottság már eluralta a gondolataidat és irányítja a viselkedésedet; a Sátán teljesen az irányítása alá és a fogságába vetett, és ha nem fogadod el az igazságot és nem lázadsz fel a Sátán ellen, akkor nem fogsz tudni elmenekülni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Miután Isten szavait olvastam, megértettem, miért nem tudtam felhagyni a hírnévért és nyereségért való harccal. Azért, mert átitattak és megrontottak a sátáni nézetek és mérgek. Kiskorom óta otthon és az iskolában olyan gondolatokat tanítottak és neveltek belém, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” és „a legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk”. Ezért bármilyen csoportban is voltam, mások csodálatára vágytam, és élveztem a csodálat és az elismerés érzését. Azt gondoltam, hogy csak ez a méltóságteljes, értékes élet. Még akkor is e sátáni gondolatok és nézőpontok szerint éltem, amikor a gyülekezetben végeztem a kötelességemet. Mások csodálatára törekedve ellenfelemként kezeltem Natalie-t, és megszállottan azon gondolkodtam, hogyan múlhatnám felül őt. Még arra is vetemedtem, hogy szívtelen dolgokat tegyek, és alattomos eszközökkel zavarjam meg a közösségét az összejövetelen. Mindig azt gondoltam, hogy a ranglétrán való feljebbjutás és a csodálat az egyetlen méltóságteljes életforma. A tények megmutatták nekem, hogy amikor e sátáni mérgek szerint éltem, az ambícióm és a vágyaim csak nőttek és nőttek, és egyre szűkebb látókörűvé váltam, míg a viselkedésem aljassá és Isten számára különösen undorítóvá nem vált. Az ilyen életben nyoma sem volt a méltóságnak. Végre megláttam, milyen mélységesen megrontott engem a Sátán. Nem tudtam különbséget tenni a pozitív és a negatív dolgok között, elvesztettem a lelkiismeretemet és a józan eszemet. Isten szavának ítélete és kinyilatkoztatása nélkül nem gondolkodtam volna el, nem ismertem volna meg magam, és nem láttam volna tisztán a hírnév és státusz keresésének következményeit és veszélyét sem. Csak tovább éltem volna a sátáni mérgek szerint, és ki tudja, milyen gonoszságot követtem volna el! Szívemből hálát adtam Istennek az Ő útmutatásáért, és azért, hogy némi önismeretet nyújtott számomra.

Később elolvastam egy másik részletet Isten szavaiból, és abban megtaláltam a gyakorlati utat ahhoz, hogy megszabaduljak a hírnév és a státusz kötelékeitől. Isten szavai azt mondják: „Amikor Isten megköveteli, hogy az emberek jól végezzék a kötelességüket, akkor nem arra kéri őket, hogy végezzenek el bizonyos számú feladatot vagy valósítsanak meg valami hatalmas törekvést, és nem is azt, hogy valami nagy vállalkozást vigyenek véghez. Isten azt akarja, hogy az emberek képesek legyenek gyakorlatiasan megtenni mindent, amit csak tudnak, és éljenek az Ő szavai szerint. Istennek nem arra van szüksége, hogy hatalmas vagy nemes legyél, vagy csodákat tegyél, és kellemes meglepetéseket sem akar látni benned. Nincs szüksége ilyen dolgokra. Istennek mindössze arra van szüksége, hogy rendületlenül az Ő szavai szerint gyakorolj. Isten szavai hallatán tedd meg azt, amit megértettél, végezd el azt, amit felfogtál, emlékezz jól arra, amit hallottál, és amikor majd eljön a gyakorlás ideje, akkor Isten szavai szerint gyakorolj. Váljanak az életeddé, a valóságaiddá és azzá, amit megélsz. Így fog megelégedni Isten. Mindig a nagyságot, a nemességet és a státuszt hajszolod, mindig arra törekszel, hogy mások felett állj. Vajon hogyan érez Isten ennek láttán? Utálja ezt, és el fog határolódni tőled. Minél inkább törekszel a nagyságra és a nemességre, és minél inkább azon igyekszel, hogy különb légy a többieknél, hogy kiemelkedj a tömegből, hogy kivételes és kimagasló légy, Isten annál inkább idegenkedik tőled. Ha nem gondolkozol el magadon és nem tartasz bűnbánatot, akkor Isten megutál és elvet téged. Semmiképpen sem szabad olyan valakinek lenned, akitől Isten idegenkedik; olyan embernek kell lenned, akit Isten szeret. Hogyan válhatsz tehát olyan emberré, akit Isten szeret? Fogadd el engedelmesen az igazságot, foglald el a megfelelő helyedet teremtett lényként, cselekedj Isten szavai alapján a valóság talaján állva, végezd megfelelően a kötelességedet, légy becsületes ember, és éld meg az emberi hasonlatosságot. Ez elég, és ez elégedetté teszi Istent. Az embereknek semmiképpen sem szabad ambíciókat vagy hiú álmokat dédelgetniük, nem szabad a hírnévre, nyereségre és státuszra törekedniük, vagy azon igyekezniük, hogy kiemelkedjenek a tömegből. Még kevésbé szabad arra törekedniük, hogy szuperemberek vagy nagy emberek legyenek, hogy különbek legyenek a többieknél, és hogy mások bálványozzák őket. Ez az, ami után a romlott emberek sóvárognak, és ez a Sátán útja; Isten nem ment meg ilyen embereket. Ha az emberek szüntelenül a hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és makacsul nem hajlandók bűnbánatot tartani, akkor megválthatatlanok, és csak egy sors vár rájuk: a kiiktatás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai által rájöttem, hogy Ő nem azt kéri az emberektől, hogy híresek vagy nagyszerűek legyenek. Nem követeli meg tőlük, hogy valami hihetetlen dolgot vigyenek véghez. Isten csak azt akarja, hogy őszintén gyakoroljunk az Ő szavaival összhangban, jól végezzük egy teremtett lény kötelességeit, és eleget tegyünk a felelősségeinek. Egy ilyen ember igazán méltóságteljes Isten szemében, és az Ő kedve szerint való. Az embernek imádnia és tisztelnie kell Isten nagyságát. De én mindig helyet kerestem az emberek szívében, és próbáltam elérni, hogy felnézzenek rám és imádjanak. Ezzel nem mentem-e szembe az Ő követelményeivel, és nem jártam-e az Istennek való ellenállás útján? Híján voltam az igazságvalóságnak. Sok mindent nem tudtam megérteni vagy megoldani, és csak néhány doktrínát tudtam szajkózni, mégis mindig nagyra tartottam magam. Szégyentelenül arra vágytam, hogy mások felnézzenek rám és imádjanak, és harcoltam érte, amikor ez nem történt meg. Egyáltalán nem ismertem magam, és nem ismertem a szégyent! Isten a teremtés Ura, Ő a legfelsőbb és nagyszerű. Megtestesült, és eljött a földre, hogy kifejezze az igazságot és megmentse az emberiséget. Hatalmas munkát végzett, de mégsem fitogtatja magát, és nem tünteti fel Magát Istenként. Elrejtőzik és alázatos. Látva, milyen szeretetreméltó Isten lényege, még nagyobb szégyent és bűntudatot éreztem. Elhatároztam, hogy fellázadok a hús-vér testem ellen, és gyakorlom az igazságot. Isten elé járultam és imádkoztam: „Ó, Istenem, a kötelességem végzése közben folyton versengek és másokhoz hasonlítgatom magam, és státuszra törekszem, hogy mások felnézzenek rám. Ez undorító a Számodra, és én már nem akarok így élni. Félre akarom tenni a hírnevet és a státuszt, és két lábbal a földön járva akarom végezni a kötelességemet. Kérlek, adj útmutatást nekem!” Ezután megkerestem Natalie-t, és megnyíltam neki a lelkiállapotomról és a romlottságomról. Közösséget tartottunk a harmonikus együttműködés fontosságáról. Abban a pillanatban nagyon nyugodtnak és békésnek éreztem magam.

Ezután is, amikor Natalie-val dolgoztam, még mindig éreztem a késztetést a versengésre, de amikor ezek a gondolatok feltörtek bennem, gyorsan imádkoztam, és fellázadtam magam ellen. Emlékszem, egyszer, amikor Natalie-n volt a sor, hogy megtartsa az összejövetelt, láttam, hogy túl elfoglalt a felkészüléshez, ezért kerestem néhány vonatkozó részt Isten szavaiból, hogy a többiek problémáival foglalkozzak. Arra gondoltam: „Én találtam ezeket a részeket. Ha jól sikerül az összejövetel, a testvérek azt fogják gondolni, hogy Natalie végezte az egész munkát? Azt fogják gondolni, hogy nagyobb terhet vállal, mint én? Talán nekem kellene megtartanom ezt az összejövetelt.” Épp, amikor ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy megint a hírnévért és a nyereségért harcolok. Akkor Isten ezen szavai jutottak eszembe: „Meg kell tanulnod lemondani ezekről a dolgokról és elengedni őket, meg kell tanulnod másokat ajánlani és hagyni másoknak, hogy kitűnjenek, amikor jó lehetőség adódik. Ne versengj a kitűnésre és a csillogásra adódó lehetőségekért, amikor ilyennel találkozol. Fel kell tudnod adni a személyes érdekeidet, és a kötelességed végrehajtását sem szabad késleltetned. Legyél olyasvalaki, aki csendben dolgozik, nem henceg mások előtt, és odaadóan végzi a kötelességét. Minél inkább lemondasz a büszkeségedről és a státuszodról, és minél inkább feladod az érdekeidet, annál békésebbnek fogod érezni magad, annál több világosság lesz a szívedben, és annál jobbá válik az állapotod. Minél inkább versengsz, annál sötétebb lesz az állapotod. Ha nem hiszel Nekem, akkor próbáld ki és nézd meg! Ha meg akarod változtatni ezt a fajta romlott állapotot, és nem akarod, hogy a hírnév, a nyereség és a státusz irányítson, keresned kell az igazságot, át kell látnod a hírnév, a nyereség és a státusz lényegét, majd el kell engedned őket, és le kell mondanod róluk” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai utat mutattak a gyakorláshoz. Meg kell tanulnunk elengedni a felvágást, feladni minden lehetőséget rá, és hagyni, hogy mások kerüljenek a rivaldafénybe. Ezen elgondolkodva küldtem neki egy üzenetet: „Tartsd meg te holnap az összejövetelt, én majd segítek közösségvállalással.” A másnapi összejövetelen nem arra gondoltam, hogy hogyan látnak engem, hanem arra, hogyan közöljem Isten szavait, hogy segítsek megoldani az emberek problémáit. Natalie és én együtt beszéltünk, kiegészítve egymást. Utána mindenki azt mondta, hogy az összejövetel igazán hasznos volt számukra. Hálát adtam Istennek ezért, és éreztem az igazság gyakorlásának bizonyosságát és békéjét.