2008-ban fogadtam el Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavainak olvasása, az összejövetelek és a közösség által megtudtam, hogy ahhoz, hogy üdvözüljünk és csodálatos rendeltetési helyre jussunk, nemcsak az igazságot kell keresnünk, hanem a teremtett lényként ránk rótt kötelességeinket is végezni kell. Így hát csendes fogadalmat tettem, hogy keresem az igazságot és végzem a kötelességemet. Észrevettem, hogy bizonyos testvérek, akik gyülekezet- vagy csoportvezetőként szolgáltak, gyakran vállaltak közösséget Isten szaváról az összejöveteleken, hogy megoldják a problémákat, és mindig a gyülekezeti munkával foglalatoskodtak. Azt gondoltam, hogy biztosan elnyerték Isten elismerését, és az igazság keresői, amiért ilyen fontos kötelességeket bíztak rájuk, ezért mélyen csodáltam őket. Ezzel szemben úgy éreztem, hogy azok, akik olyan hétköznapi kötelességeket végeznek, amelyek nem igényelik az igazság közlését a problémák megoldásához – mint például más testvérek vendéglátása vagy egyéb általános ügyek intézése –, nem nyerik el mások csodálatát, és a jövőbeni üdvözülésre is nagyon kevés esélyük van. Később, amikor egy gyülekezetvezetőt láttam vendégül, láttam, hogy gyakran vállal közösséget Isten szaváról, hogy megoldja a testvérek problémáit, ezért azt gondoltam, hogy biztosan jelentős mennyiségű igazságot ért. Amikor pedig észrevettem, hogy a felettes vezetők gyakran gyűlnek össze vele, hogy közösséget vállaljanak Isten szaváról, azt gondoltam, a gyülekezet biztosan műveli őt, és nagyon jó esélye van az üdvösségre. Sárga lettem az irigységtől, még erősebbé vált bennem a vágy, hogy vezető legyek, és megfogadtam magamnak, hogy a jövőben magamra vállalok egy fontos kötelességet.

Később öntözőcsoport-vezető lettem, több csoport munkájának felügyeletéért feleltem. Ennek nagyon örültem, és azt gondoltam magamban: „Mivel a vezető ilyen fontos kötelesség elvégzésével bízott meg, ez azt kell, hogy jelentse, hogy rendelkezem némi igazságvalósággal, és igazságra törekvő vagyok. Úgy tűnik, végül is van esélyem az üdvösségre.” Ennek felismerése után folyamatosan hálát adtam Istennek. Ezután nap mint nap a gyülekezetben sürgölődtem, és azon dolgoztam, hogy az újonnan érkezettek minél hamarabb szilárd alapokat vessenek az igaz úton. De mivel nem közöltem tisztán az igazságot, az öntözési munkánk folyamatosan eredménytelen maradt, és sok újonnan érkezett még mindig nem járt rendszeresen összejövetelekre. Még jobban aggódni kezdtem, amikor láttam, hogy azoknak az újonnan érkezettek többsége, akikért a másik csoportvezető felel, rendszeresen jár összejövetelekre, és aktívan végzi a kötelességét. Azt gondoltam: „Amikor a vezetőnk meglátja, hogy nem értem el jó eredményeket a kötelességemben, vajon nem azt fogja gondolni, hogy nincs bennem igazságvalóság, és nem tudok tényleges munkát végezni? Ha elbocsátanak, hogyan fogok valaha egy ilyen fontos kötelességet végezni? Vajon nem ér véget minden a számomra, ha a vezető áthelyez, hogy valamiféle jelentéktelen általános ügyeket intézzek? Nem nagy ügy, ha a testvéreim nem néznek fel rám, de ha elveszítem az esélyemet egy csodálatos rendeltetési helyre és kimenetelre, az már komoly probléma! Ez így nem mehet tovább; össze kell hívnom az összes öntözőt, és minél hamarabb megoldást kell találnunk erre a problémára!” Ezután elkezdtem közösséget vállalni minden egyes öntözőcsapattal, és utasítottam őket, hogy nyújtsanak támogatást minden újonnan érkezettnek, aki nem jár összejövetelre, és két héten belül érjék el, hogy rendszeresen részt vegyenek az összejöveteleken. Azonban eleve nem vállaltam megfelelően közösséget arról, hogyan oldjuk meg az öntözési munkával kapcsolatos tényleges problémákat és nehézségeket. Később hallottam, hogy az egyik nővér sírva fakadt, mondván, hogy a közösségem nem adta meg neki a gyakorlás útját, és nagyon korlátozva érzi magát általam. Amikor ezt mondta, nemcsak hogy nem szántam időt az önvizsgálatra, hanem továbbra is azt gondoltam, hogy nekem van igazam. Három hónap elteltével az általam felügyelt csoportok még mindig nem értek el jó eredményeket, és aggódtam, hogy a vezető el fog bocsátani. Azt gondoltam, hogy amint elbocsátanak, számomra mindennek vége. Isten munkája egyértelműen a végéhez közeledett – ha elbocsátanának és kiiktatnának, hogyan juthatnék kedvező rendeltetési helyre és kimenetelre? Üdvözülhetek még egyáltalán? Hiábavaló volt a sokéves hitem? Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban pánikba estem; nem tudtam, mit kellene tennem. Végül egyszerűen nem voltam alkalmas a feladatra, és elbocsátottak. A vezető a gyülekezet aktuális szükségletei alapján áthelyezett, hogy testvéreket lássak vendégül.

Teljesen lesújtott, amikor a vezető közölte velem az áthelyezésemet. „Testvérek vendéglátása? Tényleg ennyire rossz vagyok? Lehet, hogy nem a legjobban végeztem az öntözési munkát, de annyira rossz nem lehetett, hogy vendéglátásra helyezzenek át. Mit fognak gondolni rólam a testvérek?” Amikor eszembe jutott, hogy egy nővért hét éve helyeztek át vendéglátásra anélkül, hogy azóta előléptették volna, még jobban ellenálltam, azt gondolva, hogy egy ilyen hétköznapi kötelességben soha nem lesz esélyem kitűnni, és soha nem fogok üdvözülni. Annyit fáradoztam, szenvedtem és annyi áldozatot hoztam hívő éveim alatt, hogy soha nem gondoltam volna, hogy végül vendéglátó leszek. Mit remélhetek a jövőmtől? Ennek ellenére teljesen észszerűtlen lett volna visszautasítani a megbízatást, így hát kénytelen voltam alávetni magam. Azonban teljesen passzívvá váltam – amikor megfelelő bérlakást kellett találnom, olyan nehéznek éreztem a lábaimat, hogy alig bírtam járni. Szenvedésem közepette többször is imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Tudom, hogy a Te engedélyeddel bízott meg a gyülekezet a testvérek vendéglátásával, de úgy tűnik, képtelen vagyok alávetni magam. Még mindig nem akarom ezt a kötelességet végezni, gyengének és negatívnak érzem magam. Ó, Istenem! Tudom, hogy veszélyes állapotban vagyok, kérlek, ments meg! Nem akarom így folytatni.” Az ima befejezése után olvastam Isten szavából: „Ezekben a napokban a legtöbb ember ilyesfajta állapotban van: Hogy áldásokat nyerjek, fel kell áldoznom magam Istenért, és meg kell fizetnem az árat Érte. Hogy áldásokat nyerjek, mindenről le kell mondanom Istenért; be kell teljesítenem, amivel Ő megbízott, és jól kell végeznem a kötelességemet. Ezt az állapotot az áldások elnyerésének szándéka uralja, ami példa arra, hogy valaki kizárólag abból a célból áldozza Istennek magát, hogy jutalmakat szerezzen Tőle, és koronát nyerjen. Az ilyen emberek szívében nincs jelen az igazság, és bizonyos, hogy megértésük pusztán néhány szóból és doktrínából áll, amellyel kérkednek, bárhová mennek. Az ő útjuk Pál útja. Az ilyen emberek hite a folyamatos gürcölés cselekedete, és a lelkük mélyén úgy érzik, hogy minél többet tesznek, az annál inkább bizonyítja Istenhez való hűségüket; hogy minél többet tesznek, Ő bizonyosan annál elégedettebb lesz; és hogy minél többet tesznek, annál inkább kiérdemlik, hogy koronát nyerjenek Isten színe előtt, és annál nagyobb áldásokban fognak részesülni. Úgy gondolják, hogy ha képesek szenvedést eltűrni, igét hirdetni és meghalni Krisztusért, ha fel tudják áldozni saját életüket, és teljesíteni tudnak minden kötelességet, amellyel Isten megbízta őket, akkor ők fogják elnyerni a legnagyobb áldásokat, és bizonyosan koronát fognak kapni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). „Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat. Ha tehát előléptetés egy antikrisztus kijelölt kötelességének a kiigazítása, akkor azt fogja gondolni, hogy van reménye arra, hogy áldott legyen. Ha lefokozás, például csoportvezetőből csoportvezető-helyettessé vagy csoportvezető-helyettesből átlagos csoporttaggá, akkor azt fogja jósolni, hogy ez nagy probléma lesz, és azt hiszi, hogy csekély reménye van arra, hogy áldásokat nyerjen. Miféle szemléletmód ez? Helyes szemléletmód? Egyáltalán nem. Ez a nézet abszurd!” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavának leleplezése által felismertem, hogy csak azért éltem és kerestem, hogy áldásokat nyerjek. Csak azért áldoztam fel magam Istenért és azért nem sajnáltam semmilyen erőfeszítést a kötelességem végrehajtásában, hogy áldásokat nyerjek. A nézeteim olyanok voltak, mint egy antikrisztusé – azt gondoltam, hogy vezetőként jó esélyem van áldásokat nyerni, de ha egy fontos kötelességről valamilyen jelentéktelenre helyeznek át, akkor csekély esélyem lenne az áldások elnyerésére. Visszagondolva arra, amikor elkezdtem hinni Istenben, igazán irigyeltem a vezetőket, azt gondolva, hogy mindannyian fontos kötelességeket végeznek, jó képességűek és az igazságra törekednek. Hittem, hogy Isten megmenti és tökéletesíti őket, és a jövőben bizonyosan nagy áldásokat fognak nyerni. Azokról pedig, akik jelentéktelen kötelességeket végeztek, azt gondoltam, hogy hiányzik belőlük az igazságvalóság, és alig van esélyük az üdvözülésre és az áldások elnyerésére. Mivel ez a gondolat uralkodott rajtam, folyamatosan arra törekedtem, hogy vezető legyek. Csoportvezetőként, amikor nem sikerült eredményeket elérnem a kötelességemben, nem gondolkodtam el magamon, hanem inkább amiatt aggódtam, hogy elbocsátanak. Annak érdekében, hogy megtartsam a pozíciómat és gyors sikert érjek el, még a hatalmamat is felhasználtam, hogy korlátozzam a testvéreimet. Amikor a gyülekezet az elbocsátásom után a testvérek vendéglátásával bízott meg, teljesen idegenkedtem a döntéstől. Negatívvá váltam és hanyagul végeztem a kötelességemet, azt gondolva, hogy egy ilyen kötelesség elvállalása után a jövőm kilátástalan. Mindezek a helyzetek világosan leleplezték az áldások elnyerése iránti megszállottságomat. Felismertem, hogy csak azért hiszek Istenben, hozok áldozatokat és áldozom fel magam, hogy áldásokat nyerjek. A legcsekélyebb mértékben sem vetettem alá magam Istennek és nem végeztem a kötelességemet teremtett lényként. A kötelességemben tisztán üzleti kapcsolatom volt Istennel, és az antikrisztus útján jártam.

Később Isten szavát olvastam: „Isten házában folyamatosan szó van Isten megbízatásának az elfogadásáról és az ember kötelességének helyes teljesítéséről. Hogyan jön létre a kötelesség? Általánosságban szólva: Isten irányítási munkájának az eredményeképpen jön létre, amely eljuttatja az emberiséghez az üdvösséget; konkrétabban: ahogy Isten irányítási munkája kibontakozik az emberek között, különféle munkák adódnak, amelyek megkövetelik az emberektől, hogy megtegyék a saját részüket és elvégezzék azokat. Ennek eredményeként felmerültek felelősségek és küldetések, amelyeket be kellett tölteniük az embereknek, és ezek a felelősségek és küldetések azok a kötelességek, amelyeket Isten az emberiségre ruház. Isten házában a különféle feladatok, amelyek megkövetelik, hogy az emberek megtegyék a saját részüket, azok a kötelességek, amelyeket végezniük kell. Van-e vajon különbség a kötelességek között olyan értelemben, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, magasztosabb vagy alantasabb, illetve nagyobb vagy kisebb a másiknál? Nem léteznek ilyen különbségek; ha valaminek köze van Isten irányítási munkájához, ha szükséges Isten házának munkájához és ha szükség van rá Isten evangéliumának terjesztéséhez, akkor az valakinek a kötelessége. Ez a kötelesség eredete és definíciója” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). „Az, hogy egy teremtett lény képes teljesíteni a teremtett lény kötelességét, képes eleget tenni a Teremtőnek, a legcsodálatosabb dolog az emberiség körében, és olyasvalami, amit dicsőítendő történetként kellene terjeszteni közöttük. Bármit, amit a Teremtő a teremtett lényekre bíz, feltétel nélkül el kell fogadniuk; az emberiség számára ez egyszerre boldogság és kiváltság, és mindazok számára, akik teljesítik a teremtett lény kötelességét, nincs csodálatosabb és megjegyzésre méltóbb dolog – ez egy pozitívum. Ami pedig azt illeti, hogy a Teremtő hogyan bánik azokkal, akik képesek teljesíteni egy teremtett lény kötelességét, és mit ígér nekik, az a Teremtő dolga, a teremtett emberiségnek semmi köze hozzá. Hogy egy kicsit egyszerűbben és világosabban fogalmazzak, ez Istentől függ, és az embereknek nincs joguk beleavatkozni. Azt fogod kapni, amit Isten ad neked, és ha nem ad neked semmit, akkor sem szólhatsz egy szót sem. Amikor egy teremtett lény elfogadja Isten megbízatását, és együttműködik a Teremtővel, hogy teljesítse a kötelességét, és megtegye, amit tud, az nem egy tranzakció vagy üzlet; az embereknek nem szabad megpróbálniuk üzletelni a hozzáállásuk kifejezésével vagy a cselekedeteikkel és viselkedésükkel, hogy bármilyen ígéretet vagy áldást kapjanak Istentől. Amikor a Teremtő rátok bízza ezt a munkát, helyes és helyénvaló, hogy teremtett lényként elfogadjátok ezt a kötelességet és megbízatást. Van ebben valami üzleti jelleg? (Nincs.) A Teremtő részéről Ő hajlandó mindannyiótokra rábízni azokat a kötelességeket, amelyeket az embereknek el kell végezniük; a teremtett emberiség részéről pedig az embereknek örömmel el kell fogadniuk ezt a kötelességet, életük kötelezettségeként kezelve azt, mint azt az értéket, amelyet ebben az életben meg kell élniük. Itt nincs semmilyen tranzakció, ez nem egy egyenértékű csere, és még kevésbé tartalmaz bármilyen jutalmat vagy egyéb nyilatkozatot, amit az emberek elképzelnek. Ez semmiképpen sem üzlet; itt nem arról van szó, hogy az emberek által fizetett árat vagy az általuk a kötelességük teljesítése során nyújtott kemény munkát valami másra cserélnék. Isten soha nem mondott ilyet, és az embereknek nem is szabad ezt így érteniük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavai által felismertem, hogy a kötelességek olyan megbízatások, amelyeket Isten bíz az emberekre. A gyülekezet a saját aktuális igényei, valamint az egyes emberek alkalmassága és adottságai alapján jelöl ki kötelességeket a tagoknak. Minden kötelesség fontos, mivel mindegyik szerepet játszik Isten utolsó napokbeli munkájának terjesztésében és tanúsításában. Egyik kötelesség sem fontosabb a másiknál – minden kötelesség nélkülözhetetlen a gyülekezet munkájához. Ezért feltétel nélkül el kell fogadnom a kötelességemet, és a tőlem telhető legjobban kell végeznem. Ez az a lelkiismeret és józan ész, amellyel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Isten kegyelmében részesített a kötelességem elvégzésének lehetőségével, azért, hogy annak teljesítése közben törekedjek az igazságra, megtapasztaljam Isten szavát és munkáját, felismerjem és helyrehozzam a romlott beállítottságomat, és végül istenfélővé váljak és alávessem magam Neki anélkül, hogy sátáni természetem béklyói és pusztítása alá kerülnék. Én azonban nem értettem Isten szándékát, jobbnak vagy rosszabbnak rangsoroltam a kötelességeket, és a saját kötelességemet az áldások elnyerése eszközének tekintettem. Megpróbáltam becsapni és kihasználni Istent, arról fantáziálva, hogy a kötelességem teljesítésének viszonzásaként áldásokat nyerek. Milyen önző és aljas voltam! Világosan láttam, hogy ha nem igazítom helyre a törekvésemmel kapcsolatos helytelen nézőpontomat, és nem hozom helyre a romlott beállítottságomat, akkor bármilyen fontos is a kötelességem, vagy bármennyire is feláldozom magam és bármilyen áldozatokat is hozok, soha nem nyerem el Isten elismerését, és végül kiiktatnak és megbüntetnek. Miután mindezt felismertem, rájöttem, milyen veszélyes állapotban vagyok, és készen álltam arra, hogy a szándékaimat helyes útra tereljem és jól végezzem a kötelességemet.

Később Isten szavainak következő szakaszait olvastam: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Szerencsétlenséget elszenvedni arra a büntetésre vonatkozik, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem tapasztalja meg azt, hogy tökéletessé tették. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján döntöm el, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és legkevésbé sem az alapján, hogy mennyire vált ki szánalmat, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez. Meg kell értenetek, hogy mindazok, akik nem követik Isten akaratát, bűnhődni fognak. Ez egy olyan dolog, amit senki nem tud megváltoztatni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szava megtanított arra, hogy annak, hogy milyen kötelességet hajtasz végre, nincs köze ahhoz, hogy áldásokat nyersz-e vagy szerencsétlenség ér-e. A kötelesség egy megbízatás Istentől, az ember felelőssége – tökéletesen természetes és indokolt, hogy az ember a kötelességét végezze. Az üdvözülés kulcsa az igazság keresése, az igazság elnyerése és a beállítottságbeli átalakulás elérése. Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki milyen kötelességet végez. Fontos kötelességet végrehajtani és magas pozícióval rendelkezni nem jelenti azt, hogy rendelkezel az igazságvalósággal. Ha nem keresed az igazságot, nem változtatsz a beállítottságodon, sőt alkudozol Istennel, hogy áldásokat nyerj, becsapod Őt, kihasználod Őt, és akadályozod a gyülekezet munkáját, akkor téged is felfednek és kiiktatnak, és Isten soha nem fog megmenteni. Még ha egy külsőleg jelentéktelen kötelességgel is bíztak meg, ha a tőled telhető legjobban igyekszel, keresed az igazságot és eléred a beállítottságbeli átalakulást, üdvözülni fogsz. Azokra a különféle hamis vezetőkre gondoltam, akiket felfedtek és kiiktattak – fontos kötelességeket végeztek, összejövetelekre jártak, közösséget vállaltak, feláldozták magukat, szenvedést tűrtek, és minden testvér felnézett rájuk. De nem törekedtek az igazságra, csak doktrinális tudással látták el az embereket. A legcsekélyebb mértékben sem gyakorolták vagy tapasztalták meg Isten szavát; csak azért áldozták fel magukat és hoztak áldozatokat, hogy áldásokat nyerjenek, és megvédjék saját pozíciójukat és hírnevüket. Annak ellenére, hogy évekig hittek Istenben, még mindig nem ismerték önmagukat, és nem változtatták meg a beállítottságaikat, és mivel rossz úton jártak, elbocsátották őket. Felismertem, hogy abszurd és ellentmondásban van Isten szavának igazságával azt hinni, hogy azok, akik szenvedést tűrnek, feláldozzák magukat, magas pozícióval rendelkeznek és fontos kötelességeket végeznek, üdvözülni fognak és egy csodálatos rendeltetési hellyel és kimenetellel jutalmazzák őket, míg azoknak, akik átlagos, jelentéktelen kötelességeket végeznek, csekély esélyük van az üdvözülésre vagy az áldások elnyerésére. Pálra gondoltam, akinek magas pozíciója volt a gyülekezetben, aki messze földön terjesztette az evangéliumot, nagy szenvedést tűrt el, és kivívta mindenki csodálatát és tiszteletét, beleértve a modern vallásos világot is, amely követendő példaképnek tekinti őt. Pál azonban soha nem kereste az igazságot, még kevésbé törekedett arra, hogy átalakítsa a beállítottságát, és csak azért áldozta fel magát, hogy áldásokat és koronát nyerjen. Az Istennel szembeni ellenállás útján járt, és végül Isten megbüntette. Ezzel szemben Péter munkája külsőleg nem volt annyira lenyűgöző, mint Pálé, de ő a kötelességében törekedett az igazságra és Isten szeretetére, fontosnak tartotta önmaga és Isten megismerését Isten ítéletében és fenyítésében. Végül fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért, halálig alávetve magát Neki és a legvégsőkig szeretve Őt, ami által Isten tökéletesítette. Isten szent és igazságos – nem fogja bevinni a királyságba azokat, akik alkudoznak Vele, becsapják és ellenállnak Neki, még kevésbé fogja megengedni, hogy a Sátán fajtájához tartozók, akiket átjár a romlott beállítottság, megmaradjanak. Csak azok léphetnek be Isten királyságába, akik törekednek az igazságra és a beállítottságbeli átalakulásra, és akik végül elnyerik az igazságot, alávetik magukat Istennek és követik az Ő akaratát. Miután ezt felismertem, sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, és készen álltam arra, hogy alávessem magam Istennek, és a tőlem telhető legjobban végezzem a testvérek vendéglátását. Éppen amikor készültem elkezdeni a vendéglátást, üzenetet kaptam a vezetőmtől, hogy a gyülekezeti munka szükségletei alapján áthelyezett egy másik gyülekezetbe, hogy az újonnan érkezetteket öntözzem. Amikor megkaptam az üzenetet, nem tehettem mást, mint hogy hálát adtam Istennek. Imádkoztam Istenhez, elmondva Neki, hogy készen állok arra, hogy nekiveselkedjek az igazság keresésének, a beállítottságom átalakítására összpontosítsak, és két lábbal a földön járva teljesítsem a kötelességemet.

Mára már felismertem valamelyest az áldások iránti vágyamat és az Istennel való üzleti kapcsolatomat. Látom, milyen önző és aljas voltam, és hajlandó vagyok alávetni magam és komolyan végezni a kötelességemet teremtett lényként. Ez mind Isten üdvösségének köszönhető, és nagy hálát adok Istennek.