Kiskoromtól mindig úgy tekintettem a szüleimre, mint példaképekre Isten követésében. Igazán lelkesnek tűntek a hitükben, és hajlandóak voltak áldozatokat hozni. Nem sokkal azután, hogy elfogadta Mindenható Istent, anyám otthagyott egy nagyon jó állást, hogy teljes munkaidőben kötelességet végezzen. Jó készségekkel és tudással rendelezett, és hajlandó volt árat fizetni, ezért mindig fontos kötelességeket látott el a gyülekezetben. A családunkat később egy Júdás eladta, így a szüleim velem együtt bujkáltak, hogy elkerüljék a KKP letartóztatását. Ennek ellenére továbbra is végezték a kötelességüket. Életmódjuk egyszerűsége, áhítatosnak és spirituálisnak tűnő általános viselkedésük összessége miatt gyakran hallottam a gyülekezeti tagoktól, hogy szüleim jó emberi mivolttal rendelkeznek, igaz hívők, és az igazságra törekednek. Tízéves koromban el kellett válnom a szüleimtől a Párt elnyomása miatt, és többé nem láthattuk egymást, de mindig megőriztem ezt a nagyszerű képet róluk. Igazán felnéztem rájuk, és úgy éreztem, hogy óriási hitük van Istenben, hogy minden áldozatvállalásukkal, és a fontos kötelességek vállalásával bizonyára az igazságra törekszenek, és jó emberi mivoltuk van, és Isten biztosan elismeri őket. Sőt, úgy éreztem, hogy ők olyan emberek, akik megmenekülhetnek. Nagyon büszke voltam, hogy ilyen szüleim vannak.

Később mindannyian külföldre menekültünk a Párt üldözése miatt. Amikor ezután kapcsolatba léptem velük, láttam, hogy külföldön továbbra is végzik a kötelességüket. Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy anyukám elég sok felügyelői szerepet betöltött, még inkább felnéztem rá. A szüleim sok-sok éven át hívők voltak, és rengeteg áldozatot hoztak, ráadásul fontos kötelességeket végeztek. Úgy gondoltam, hogy biztosan keresik az igazságot, van érettségük, így a jövőben hozzájuk fordulhatok segítségért, ha bármilyen nehézségem van. Nagyszerű volt.

Aztán néha beszélgettünk a saját közelmúltbeli állapotainkról. Egyszer apám azt mondta, hogy egy olyan feladatot csinál, ami szerinte nem igényel különösebb technikai készségeket, és állandóan másik kötelességre akar váltani. Pontosan ugyanezt éltem át akkoriban, így beszélgettünk egymással, és megosztottuk Isten néhány szavát. Egy kis idő elteltével, Isten szavainak evése és ivása, valamint az igazság keresése révén, rájöttem, hogy finnyáskodtam a kötelességemmel kapcsolatban. Csak olyan kötelességet akartam, ami jó színben tüntet fel, de egyébként felületes voltam benne. Ez nagyon önző dolog volt, és nem az igazi hitet mutatta. Kezdtem megvetni magam, és sikerült kijutnom ebből az állapotból. De apám megrekedt ebben, és egyszerűen nem talált motivációt, hogy végezze a kötelességét. Összezavarodtam. Mivel már több mint egy évtizede hívő volt, rendelkeznie kellett volna némi érettséggel. Miért nem tudta megoldani a kötelessége kiválasztásának problémáját? Arra is rájöttem, hogy amikor a szüleimmel beszéltem a problémáimról, ők elküldték Isten néhány szavát, és megosztották velem a nézeteiket, de amit mondtak, az igazából nem segített rajtam. Kezdett az a homályos érzésem támadni, hogy nem igazán értik az igazságot úgy, ahogyan azt elképzeltem. Később a testvérek közösséget vállaltak tanúságtételek megírásával. Úgy gondoltam, hogy mivel régóta hívők, a szüleimnek sok tapasztalattal kell rendelkezniük, különösen anyámnak. Egyszer egy antikrisztus elnyomta, és igazságtalanul kizárták a közösségből, de ő továbbra is terjesztette az evangéliumot. Miután visszavették, mindent beleadott abba a kötelességbe, amit kapott, és a kötelessége többször is változott, tehát biztosan rengeteg tapasztalattal rendelkezett. Úgy gondoltam, írnia kellene róluk, hogy bizonyságot tegyen Isten előtt. Időről időre unszoltam anyámat, hogy írjon egy esszét, de ő folyton kitért előle, mondván, hogy szeretne, de túlságosan lefoglalja a kötelessége, és nem talál egy nyugodt pillanatot. Folyamatosan noszogattam, de soha nem írt semmit. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem tudja rendezni a gondolatait, amikor megpróbálja leírni, és nem tudja, hol kezdje, ezért meg akarja beszélni velem. Nagyon boldog voltam. Nagyon szerettem volna hallani az évek során szerzett sok tapasztalatát. De nagyon meglepett, hogy amikor a történtekről és az általa mutatott romlottságról beszélt, nem osztott meg semmi valódi megértést, de sok negatív dologról beszélt, és ítéletet mondott saját magáról. A beszélgetésünk a múltbeli tapasztalatairól nagyon fájdalmasnak tűnt, mintha csupán választás nélkül alávetette volna magát mindennek. Nem hallottam olyat mondani, hogy bármit is nyert volna belőle. A beszélgetésünket követően nagyon csalódott voltam. Arra gondoltam, hogy ha valóban nyert volna valamit, bármennyire fájdalmas volt is akkoriban, Isten szavainak olvasása, az igazság keresése és az Ő szándékának megismerése valódi megértést nyújtott volna önmagáról és Istenről, és ez végül igazi örömöt hozott volna neki. De ahogyan a múltbeli élményeiről beszélt, az továbbra is nagyon fájdalmasan hangzott, és egy éleslátó, nem gyakorlatias önismerettel rendelkezett. Vajon nem azt jelentette ez, hogy nem volt gyakorlati tapasztalata? Ekkor döbbentem rá, hogy nem csoda, hogy vonakodott tanúságtételt írni Istenről. Mikor azt mondta, nincs ideje, az csak egy álca volt. Arról volt szó, hogy nem érte el az igazságot, és nem volt semmi valódi nyeresége, ezért nem tudott tapasztalati tanúságtételt írni. Apám hajlandó volt rá, hogy megpróbáljon írni valamit, de az esszéje tele volt lényegtelen dolgokkal, és nem sok szó esett az önismeretéről, vagy arról, hogy mit nyert. Nem volt összhangban az évek óta tartó hitével. Eszembe jutott, hogy Isten azt mondta: „Az, hogy megmenthető vagy-e, nem a rangidősséged szintjétől függ, vagy hogy hány éve dolgozol, még kevésbé attól, hogy mennyi képesítést szereztél. Inkább attól függ, hogy a törekvésed meghozta-e a gyümölcsét. Tudnotok kell, hogy azok, akik meg vannak mentve, olyan »fák«, amelyek gyümölcsöt teremnek, nem pedig olyan fák, amelyek dús lombúak és viráguk bőséges, de mégsem hoznak gyümölcsöt. Még ha sok évet töltöttél is az utcán kóborolva, mit számít ez? Hol van a bizonyságtételed?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (7.)). Ez egy figyelmeztető jel volt számomra. Így igaz. Nem számít, hogy valaki milyen idős, mennyi munkát vagy tapasztalatot mondhat magáénak, ha nincs valódi haszna annak, amin keresztülmegy, ha nem nyeri el az igazságot, vagy nem tesz tanúságot, az azt jelenti, hogy nincs élete. Az ilyen ember soha nem üdvözülhet. Leírni sem tudom, mit éreztem, amikor ez világossá vált számomra. A szüleimről alkotott képem, hogy értik az igazságot, és van érettségük, első alkalommal hullott darabjaira. Nem értettem. A sok évnyi hit és a rengeteg áldozat után miért nem nyerték el az igazságot? Nem tudtam visszatartani, és titokban sírva fakadtam. Ezután már nem csodáltam őket annyira, de még mindig úgy gondoltam, hogy bármi is történt, miután olyan sokat szolgáltak annyi éven át, legalább tisztességes emberi mivoltuk van, és igaz hívők. Ha jól végeznék a kötelességüket, és elkezdenének az igazságra törekedni, akkor még megmenekülhetnek. De aztán történt néhány dolog, ami megváltoztatta a véleményemet róluk.

Egy nap megtudtam, hogy apámat eltávolították a kötelességéből, mert mindig felületes és lusta volt, és nem végezte jól azt. Nem sokkal ezután megtudtam, hogy anyámat is elbocsátották, mert gyenge emberi mivolttal rendelkezik, nem védi meg a gyülekezet érdekeit, túlságosan arrogáns, és akadályozó a kötelességében. Megdöbbentem, és alig tudtam elhinni. Hogy történhetett ez meg? Ha nem képes valaki kötelességet végezni, az nem olyan, mintha kivetették volna? Gyenge volt az emberi mivoltuk? Mindenki, aki korábban ismerte a szüleimet, mindig azt mondta, hogy jó emberi mivoltuk van, különben hogyan tudtak volna ennyi mindenről lemondani? Nagyon felkavart ez, és mindenféle aggodalmak törtek a felszínre bennem. Kíváncsi voltam, hogy vannak, hogy fáj-e nekik. Egyre komorabb és lehangoltabb lettem, és tudtam, hogy ezt bizonyára az igazságalapelvek alapján tették velük, hogy ez helyes, de nehezen tudtam elfogadni. A szüleim annyi mindenen mentek keresztül, folyton menekültek a Kommunista Párt elől, és annyi időt töltöttünk szétválasztva az évek során. Annyira reméltem, hogy újra együtt leszünk a királyságban, miután Isten befejezi a munkáját. Mégis, miután annyi hullámvölgyön mentek keresztül, és annyi munkát végeztek, hogy bocsáthatták el őket ilyen könnyedén? Egyre lehangoltabb lettem emiatt, és nem tudtam megállni, könnyekre fakadtam. Néhány napig állandóan sóhajtoztam, és nem volt energiám a kötelességemre. Valahányszor erre gondoltam, annyira feldúlt, hogy egyszerűen lebénultam. Hirtelen elvesztettem minden motivációmat a törekvésre. Tudtam, hogy nem vagyok jó állapotban, és folyton azt mondogattam magamnak: „Jó oka volt annak, hogy anyát és apát elbocsátották. Isten igazságos.” De legbelül egyszerűen nem tudtam elfogadni, és vitázni próbáltam Istennel. Voltak olyan testvérek, akik semmilyen valódi hozzájárulást nem nyújtottak a gyülekezetnek, vagy nem végeztek semmilyen jelentős kötelességet, mégis megtarthatták a kötelességüket, akkor miért ne tarthatta volna meg anyám és apám is azt? Bármilyen problémáik is voltak, még ha nem is járultak hozzá semmivel azokban az években, de keményen próbálkoztak, így nem kaphatnának még egy esélyt, figyelembe véve a sok szenvedésüket és az elvégzett munkájukat? Tudtam, hogy nem vagyok jó állapotban, hogy hajthatatlan vagyok, és nincs motivációm az igazság keresésére. Isten elé álltam, és így imádkoztam: „Istenem! Ez nagyon nehéz nekem. Kérlek, vezess engem, és segíts megismerni a Te szándékodat!”

Később megkérdeztem egy nővért, hogyan kezeljem az állapotomat, és megállíthatatlanul sírtam, amikor elmagyaráztam neki az egészet. Ezt mondta nekem: „A szüleidtől elvették a kötelességeiket, de nem közösítették ki őket. Miért vagy ennyire feldúlt? Meg kellene látnod, hogy Isten szeretete van ebben. Isten ezzel esélyt ad nekik a bűnbánatra.” Tényleg felnyitotta a szemem, amikor ezt mondta. Ez igaz volt. Isten soha nem mondta, hogy egy kötelesség elvétele azt jelenti, hogy valakit kivetnek. És egyes testvérek csak az elbocsátásuk után kezdenek el önvizsgálatot tartani, megbánást tanúsítani, majd valóban megváltozni, és bűnbánatot tartani. Azután ismét kötelességet vállalnak. Mindenesetre ha van kötelességed, az nem jelenti azt, hogy teljesen megmenekülhetsz. Ha nem törekszel az igazságra, akkor is lelepleződhetsz, és Isten kivethet téged. Valójában az elbocsátással Isten esélyt adott a szüleimnek a bűnbánatra, de én azt hittem, hogy ez ugyanolyan, mintha kivetette volna őket. Ez nincs összhangban az igazsággal. Ha így gondoltam rá, egy kicsit jobban éreztem magam, de még mindig feldúlt voltam emiatt, ahányszor csak később eszembe jutott. Mindig úgy éreztem, hogy a gyülekezet túl kemény velük.

Később elolvastam ezt a szakaszt Isten szavaiból: „Minél kevésbé értesz valamit, annál inkább istenfélő, odaadó szívvel kell rendelkezned, és annál gyakrabban kell Isten elé járulnod, hogy keresd Isten szándékait és az igazságot. Pontosan azért van szükséged Isten megvilágosítására és útmutatására, mert nem érted. Pontosan azokban a dolgokban kell hagynod, hogy Isten többet munkálkodjon benned, amelyeket nem értesz. Ez mutatja Isten gondos szándékait. Minél gyakrabban járulsz Isten elé, annál közelebb lesz a szíved Istenhez. És vajon nem igaz az, hogy minél közelebb van a szíved Istenhez, annál inkább a szívedben hordozod Istent? Minél inkább benne van Isten az ember szívében, annál inkább összhangban vannak a törekvései és az általa járt út Isten szándékaival, és annál jobbá válik a belső állapota” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavainak olvasása után kissé megnyugodtam. Isten azt mondja, minél kevésbé értesz valamit, annál inkább istenfélő szívvel kell keresned az igazságot, hogy az állapotod folyamatosan javulhasson. Ami a szüleim elbocsátását illeti, tudtam, hogy a gyülekezetnek biztosan így volt a legmegfelelőbb, és nem szabadna panaszkodnom. Próbáltam nem rágódni rajta, de nem igazán oldottam fel a félreértéseimet, és az eltávolodásomat Istentől. Amikor erre gondoltam, még mindig sértettséget éreztem. Aztán rájöttem, hogy amikor valami összezavar minket, akkor az igazságot kell keresnünk, nem pedig követni a szabályokat, visszafogni magunkat, és hagyni, hogy a dolgok ködbe vesszenek – a problémák nem oldódnak meg így. Valójában nem ismertem túl jól a szüleimet. Csak azt tudtam, hogy látszólag sok mindent feladtak, és mások jót mondtak róluk, de ez tényleg egyoldalú és szűkszavú információ. Látni akartam, hogy mit mondanak róluk azok a testvérek, akikkel kapcsolatban álltak, és nem csak a saját ragaszkodásomra akartam hagyatkozni. Elkezdtem megvizsgálni a szüleim viselkedésének sajátosságait a kötelességeik során. Amikor mások róluk szóló értékeléseit olvastam, azt láttam, hogy apám mindig felületes volt, és minden nehéz dolog alól kibújt, és nem volt hajlandó sokat tenni semmiért, amiért áldozatot kellett volna hozni. Voltak képességei, de mindig is passzívan teljesítette a kötelességét, anélkül, hogy sokat elért volna. A kötelességét többször is megváltoztatták, de egyiket sem végezte jól. Az evangéliumi kötelességben továbbra is felületes volt, és kibújt a kemény munka alól. A felügyelő ellenőrzése nélkül nem intézte el a dolgokat. Amikor a testvérek rámutattak a problémákra a kötelességében, nem gondolkodott el önmagán, hanem kifogásokat keresett, mondván, hogy öregszik, egészségügyi problémái vannak, és hogy az a kötelesség nem hozza elő az erősségeit, ezért normális, hogy vannak problémák, és a többiek túl sokat várnak tőle. Amikor soha nem ért el jó eredményeket a kötelességében, elbocsátották. Anyám pedig nagyon energikusnak tűnt, aki képes árat fizetni, de ez csak a felszín volt – csak hanyagul letudta a feladatait. Nem végzett gyakorlati munkát, ami hátráltatta a gyülekezeti munka előrehaladását. Rengeteget dolgozott, de nagyon sok probléma és tévedés volt benne. Ez nagy veszteségeket okozott a gyülekezetnek. És mindig a maga védelmében cselekedett, a saját érdekeit óvta a gyülekezet munkája helyett. Néha, amikor a legjobb az lett volna, hogy elmegy sürgős ügyeket intézni, ragaszkodott ahhoz, hogy valaki mást küldjön, mert félt, hogy valakit megsért. Ez hátráltatta a gyülekezet munkáját. A testvérek azt is mondták, hogy nagyon arrogáns és makacs volt, és a tapasztalatát mankóként használta, azt csinált, amit akart, anélkül, hogy megbeszélte volna a dolgokat másokkal. Ellenállást tanúsított mások javaslataival szemben, a saját munkáját birtokolni akarta, és a tettei nem voltak átláthatóak. A testvérek nem voltak biztosak egyes dolgok részleteiben. És abban a pillanatban, amikor valaki olyasmit tett, ami nem tetszett neki, az indulatai fellángoltak, és dühösen szidta az embereket. A többiek korlátozva érezték magukat, és az egyik testvérnek annyira elromlott a helyzete, hogy a testvér ezt mondta anyámnak: „Nővér, nem jó a képességem. Biztosan nagy teher lehet neked a velem való munka, sajnálom!” Mások pedig azt mondták, hogy ha nem a kötelességükről lenne szó, soha nem akarnának ilyen emberrel érintkezni. Ennyire súlyosak voltak a problémái, de egyáltalán nem fogadta el, amikor mások rámutattak azokra. Nagyon előítéletes volt a nővérrel szemben, aki felügyelte a munkáját, és ellenállt neki. Azt gondolta, hogy mindig másokkal nehéz kijönni, és mások igazságtalanok. Eléggé megdöbbentő volt. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a szüleim ilyenek.

Aztán elolvastam néhány szakaszt Isten szavaiból: „A lelkiismeretnek és az észszerűségnek egyaránt az emberi mivolt részét kell képezniük egy emberben. Ez a kettő a legalapvetőbb és legfontosabb dolog. Milyen ember az, akinek nincs lelkiismerete, és nincs meg benne a normális emberi mivolt észszerűsége? Általánosságban véve olyan ember, akinek nincs emberi mivolta, és akinek igazán szörnyű az emberi mivolta. Konkrétabban, milyen jellemzők találhatók meg az ilyen emberekben? Milyen konkrét megnyilvánulásai vannak náluk annak, hogy híján vannak az emberi mivoltnak? (Önzők és alantasok.) Az önző és alantas emberek felületesek a tetteikben, és hagynak mindent menni a maga útján, ha az nem érinti őket személyesen. Nem gondolnak Isten házának érdekeire, és nincsenek tekintettel Isten szándékaira. Nincs bennük teherérzet és felelősségtudat, ami a kötelességük végzését vagy az Isten melletti bizonyságtételt illeti” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). „Ha valakinek jó emberi mivolta, igaz szíve, lelkiismerete és értelme van, akkor ezek nem üres vagy homályos dolgok, amelyeket nem lehet látni vagy megérinteni, hanem olyan dolgok, amelyeket bárhol felfedezhetünk a mindennapi életben; ezek mind a valóság dolgai. Tegyük fel, hogy egy ember nagyszerű és tökéletes. Vajon ez olyasmi, amit látni lehet? Nem láthatod, nem érintheted meg, de még csak el sem tudod képzelni, mi az, hogy tökéletes vagy nagyszerű. De ha azt mondod, hogy valaki önző, láthatod-e annak a személynek a cselekedeteit – és megfelel-e a leírásnak? Ha valakiről azt mondják, hogy becsületes, igaz szívű, láthatod-e ezt a viselkedést? Ha valakiről azt mondják, hogy csalárd, elvetemült és aljas, láthatod-e ezeket a dolgokat? Még ha becsukod a szemed, akkor is érzékelni tudod, hogy az illető emberi mivolta normális vagy megvetendő, azon keresztül, amit mond és ahogyan cselekszik. Ezért a »jó vagy rossz emberi mivolt« nem üres frázis. Például az önzés és az aljasság, az elvetemültség és a csalárdság, az arrogancia és az önteltség mind olyan dolgok, amelyeket az életben érzékelni tudsz, amikor kapcsolatba kerülsz egy emberrel; ezek az emberi mivolt negatív elemei. Így az emberi mivolt pozitív elemei, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kellene – amilyen a becsületesség és az igazság szeretete –, érzékelhetők-e a mindennapi életben? Hogy valaki rendelkezik-e a Szentlélek megvilágosodásával; hogy képes-e fogadni Isten vezetését; hogy rendelkezik-e a Szentlélek munkájával – láthatod-e mindezeket? Meg tudod-e különböztetni mindezeket? Milyen feltételekkel kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy elnyerje a Szentlélek megvilágosodását, megkapja Isten vezetését, és mindenben az igazságalapelvek szerint cselekedjen? Őszinte szíve kell, hogy legyen, szeretnie kell az igazságot, mindenben az igazságot kell keresnie, és képesnek kell lennie az igazságot gyakorolni, ha egyszer megértette azt. Ezeknek a feltételeknek a megléte azt jelenti, hogy rendelkezik a Szentlélek megvilágosításával, képes megérteni Isten szavait, és képes az igazságot könnyen gyakorlatba ültetni. Ha valaki nem becsületes ember, és nem szereti az igazságot a szívében, akkor nehezen fogja elnyerni a Szentlélek munkáját, és még ha beszélsz is neki az igazságról, akkor sem lesz belőle semmi. Honnan állapíthatod meg, hogy valaki becsületes ember-e? Nemcsak azt kell megnézned, hogy hazudik-e és csal-e, hanem a legfontosabb, hogy megnézd, képes-e elfogadni az igazságot és gyakorlatba ültetni. Ez a legfontosabb. Isten háza mindig is iktatott ki embereket, és ezen a ponton már sokan ki lettek iktatva. Ezek nem becsületes emberek voltak, hanem mind csalárd emberek. Igazságtalan dolgokat szerettek, egyáltalán nem szerették az igazságot. Akárhány évig hittek is Istenben, nem tudták megérteni az igazságot, és nem tudtak belépni a valóságba. Még kevésbé voltak képesek az ilyen emberek valódi változásra. Ezért a kiiktatásuk elkerülhetetlen volt. Amikor kapcsolatba kerülsz egy emberrel, mit nézel meg először? Nézd meg a szavait és a tetteit, hogy meglásd, becsületes-e, szereti-e az igazságot, és el tudja-e fogadni az igazságot. Ezek döntő fontosságúak. Alapvetően meg tudod látni egy ember lényegét, amennyiben meg tudod állapítani, hogy becsületes ember-e, képes-e elfogadni és a gyakorlatba ültetni az igazságot. Ha valaki csupa szépen hangzó szavakat mond, de nem tesz semmi valóságosat – amikor pedig eljön az ideje, hogy valami valóságosat tegyen, csak magára gondol, és sosem másokra –, akkor miféle emberi mivolt ez? (Önzés és aljasság. Az ilyennek nincs emberi mivolta.) Könnyű-e elnyerni az igazságot az olyan embernek, akinek nincs emberi mivolta? Nehéz. [...] Nem számít, hogy mit mondanak az ilyen emberek; azt kell néznetek, hogy mit élnek meg, mit fednek fel, és milyen a hozzáállásuk, amikor a kötelességeiket végzik, valamint azt, hogy milyen a belső állapotuk, és mit szeretnek. Ha a hírnév és nyereség iránti szeretetük meghaladja az Isten iránti hűségüket és Isten figyelembevételét, vagy ha a hírnév és nyereség iránti szeretetük meghaladja az Isten házának érdekeivel való törődésüket, akkor vajon rendelkeznek-e emberi mivolttal? Ők nem rendelkeznek emberi mivolttal. Mások láthatják a megnyilvánulásaikat, és Isten is láthatja azokat. Az ilyen emberek számára nagyon nehéz elnyerni az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten szavaiból láttam, hogy egy személy emberi mivoltának értékeléséhez látnunk kell, hogyan viszonyul Isten megbízatásához és az igazsághoz. A jó emberi mivolttal rendelkezők szeretik az igazságot, és kötelességükben figyelembe veszik Isten szándékát. Felelősen bánnak Isten megbízatásával, megbízhatóak, és megóvják a gyülekezet érdekeit. A szegényes emberi mivolttal renelkezők valóban önzőek és aljasak, csak a saját érdekeikre gondolnak. Hanyagul letudják a kötelességüket, ravaszkodnak, és csak beszélnek, anélkül, hogy valódi munkát végeznének. Még az is előfordulhat, hogy figyelmen kívül hagyják a gyülekezet érdekeit, és saját hasznuk érdekében eladják azt. Isten szavainak fényében vizsgálva a szüleim viselkedését, megláttam, hogy ők valójában nem olyan jó emberek, mint amilyennek gondoltam őket. Ez az apámra is igaz – felszínes áldozatokat hozott, de nem vállalt terhet a kötelességében, ehelyett felületes volt, és kibújt a kemény munka alól. Amikor pedig áldozatot kellett hozni, rengeteg kifogást talált, hogy a hús-vér testével törődjön, és nem vette figyelembe a gyülekezet szükségleteit. Kötelességében állandó felügyeletre és noszogatásra volt szüksége. Nagyon passzív volt. Ami anyámat illeti, bár állandóan elfoglalt volt, képes volt szenvedni a kötelességéért, és látszólag elvégzett némi munkát, de nem volt igazi eredménye a kötelességeinek, és csak a látszat kedvéért csinálta azokat. Hihetetlenül elfoglaltnak tűnt, de csak a gyors nyereséget kereste, és a saját hírneve és státusza érdekében cselekedett. Nem istenfélő szívvel dolgozott, és ez nagy veszteségeket okozott a gyülekezet munkájában. A gyülekezet érdekeit érintő ügyekben tudta, hogy ő a legjobb személy a feladatra, de ragaszkodott ahhoz, hogy valaki más intézze azt. Nem védte a gyülekezet érdekeit a döntő kérdésekben, és nem volt egy szívű Istennel. Csak azt láttam, hogy sok feladatot teljesített, és nagy árat fizetett érte, de nem néztem az indítékait, vagy azt, hogy valóban elért-e valamit, valóban hozzájárult-e valamivel, vagy igazából nem ártott-e többet, mint amennyit használt. Rájöttem, hogy valaki emberi mivoltának értékelése nem a felszíni áldozatvállalásról vagy erőfeszítésről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy az indítékai helyesek-e, hogy valóban a gyülekezet munkájára gondol-e, vagy inkább a saját hírnevéért és státuszáért cselekszik. A jó emberi mivolttal renelkező emberek talán nem értik az igazságot, de a szívük a helyén van, és követik a lelkiismeretüket. Isten háza mellé állnak, és annak érdekeivel foglalkoznak, ezért tudnak valóban elérni dolgokat. De azok, akiknek szegényes az emberi mivoltuk, bármennyit szenvednek és fáradoznak, vagy bármennyire jól beszélnek, felületesek mindenben, amit tesznek, csak a saját hasznukkal foglalkoznak, és azt tervezgetik, anélkül, hogy valóban a gyülekezet munkájára gondolnának. Ezért van rengeteg hiba a munkájukban, és ezért nem igazán érnek el semmit. Vagy talán tehetségüknek és tapasztalatuknak köszönhetően el tudnak végezni néhány dolgot, de hosszú távon a veszteségek meghaladják a nyereséget, mert az emberi mivoltuk és a jellemük gyenge. Megbízhatatlanok, és nem végeznek valódi munkát. Soha nem lehet tudni, hogy mikor okoznak kárt a gyülekezet munkájában. Amikor erre rájöttem, teljesen meggyőződtem arról, hogy a szüleimből hiányzik a jó emberi mivolt.

Mindig arra gondoltam, hogy mennyi mindent feladtak, többek között egy igazán kényelmes életet, végezték a kötelességüket közel két évtizedes hullámvölgyeken keresztül, így ha nem is törekedtek az igazságra, legalább igaz hívők, jó emberek voltak. De nagyon sokan vannak olyan emberek, akik képesek a nehézségek elviselését fitogtatni, ám ennek motivációja és lényege eltérő lehet. Nem láttam, mi késztette őket arra, hogy ilyen keményen dolgozzanak, vagy hogy tényleg elértek-e valamit. Én csak a felszíni erőfeszítéseiket néztem, és azt gondoltam, hogy igaz hívők jó emberi mivolttal. Tényleg felületes és ostoba látásmódom volt. Hívőként mindezen évek alatt elszenvedtük a Kommunista Párt elnyomását, és a családjaink szétszakításának fájdalmát, de nagyon sokat élveztük Isten kegyelmét. Isten nemcsak sok igazságot ad nekünk, hanem bőséges ellátást is ad ahhoz, amire az életben szükségünk van. Akinek van lelkiismerete és értelme, annak mindent meg kell tennie, hogy jól végezze a kötelességét, és viszonozza Isten szeretetét. De oly sok évnyi hit és annyi doktrína megtanulása után a szüleim még a legalapvetőbb felelősséget sem viselték a kötelességeik iránt. Még a gyülekezet érdekeit sem tudták megóvni. Az alapján, ahogyan cselekedtek, a kötelességeik elvétele Isten igazságossága volt. Ez nemcsak a gyülekezeti munkának volt jó, hanem nekik is. Ha ez a kudarc és botlás segíthet nekik abban, hogy elgondolkodjanak önmagukon, Isten felé forduljanak, megváltoztassák a kötelességeikhez való hozzáállásukat, akkor ez megváltás lenne számukra, és fordulópontot jelentene a hitük útján. Ha továbbra is így viselkednének, mindenféle önvizsgálat, bűnbánat vagy változás nélkül, akkor valóban lelepleződhetnek és kirekesztődhetnek. Eszembe jutott valami, amit Isten mondott: „Azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten előre elrendelte, és senki sem tud igazán segíteni senki másnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Csak annyit tehettem, hogy rámutatok a problémákra, amiket megláttam, és segítek nekik, ahogy tudok, de hogy milyen utat választanak, ez nem olyan dolog volt, ami miatt aggódnom kellett. Amikor erre rájöttem, sokkal derűsebbnek éreztem magam. Már nem nyugtalankodtam és sírtam miattuk, hanem rendesen meg tudtam közelíteni a dolgot.

Ezt a két részt később olvastam: „Neked tudnod kell, milyen emberekre vágyom; azok, akik mocskosak, nem léphetnek be a királyságba, azoknak, akik mocskosak, nem szabad bemocskolniuk a szent földet. Még ha sok munkát végeztél is, és dolgoztál sok éven át, végül, ha még mindig sajnálatosan mocskos vagy, akkor a Mennyország törvénye nem tűri majd, hogy be kívánsz lépni az Én királyságomba! A világ teremtésétől kezdve egészen a mai napig soha nem kínáltam ilyen könnyű bejutást a királyságomba azoknak, akik a kedvemben járnak. Ez egy mennyei szabály, és ezt senki sem szegheti meg!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, hogy valaki milyen úton jár). „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozom meg, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és még kevésbé az alapján, hogy mennyire szánalomra méltó az illető, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez. Meg kell értenetek, hogy mindazok, akik nem követik Isten akaratát, kivétel nélkül bűnhődni fognak. Ez egy olyan dolog, amit senki nem tud megváltoztatni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Ezek a szakaszok nagyon meghatottak. Isten egyetlen mércéje annak megítélésében, hogy az emberek megmenekülhetnek-e, az, hogy birtokában vannak-e az igazságnak, és átalakították-e a beállítottságaikat. Isten ennyi éven át dolgozott, és olyan sok igazságot mondott ki, olyan konkrét és részletes közösséget adott nekünk az igazságvalóságba való belépés és az üdvösség elérésének útján. Amíg valaki képes szeretni és elfogadni az igazságot, addig van remény Isten üdvösségének elérésére. De ha valaki még évekig tartó hit után is csak felszínes áldozatokat tud hozni, anélkül, hogy gyakorolná az igazságot, vagy megváltoztatná a beállítottságát, akkor nem fogadja el az igazságot, hanem idegenkedik az igazságtól. Egy ilyen ember számára nem számít, hogy mennyi áldozatot hozott, hány évig dolgozott, vagy milyen fontos kötelességei voltak, ha végül nem nyerte el az igazságot és az életet, vagy nem történt semmilyen beállítottságbeli változás, hanem még mindig lázad, és ellenáll Istennek, akadályozva a gyülekezet munkáját, akkor nem menekülhet meg. Akik sok rosszat tesznek, azokat Isten meg fogja büntetni, és ezt Isten igazságossága határozza meg. Ezt látva tisztábban megértettem, hogy a szüleim hogyan jutottak el idáig. Feladták az otthonukat és a munkájukat, és keményen dolgoztak, de nem szerették az igazságot. Felületesen és önfejűen végezték a kötelességüket, és nem gondolkodtak el magukon Isten szavai alapján. Amikor a testvérek megemlítették a problémáikat, csak kifogásokat kerestek, mindig azt gondolták, hogy más valaki problémájáról van szó, hogy túl sokat várnak el tőlük. Ez megmutatta nekem, hogy gyűlölték az igazságot, és nem akarták elfogadni azt, ezért nem változtak a beállítottságaik még oly sok évnyi hit után sem. Ehelyett, ahogy gyűlt a hívőként eltöltött idejük, és az elvégzett munkájuk, egyre arrogánsabbak lettek. Láttam abból, ahogyan az igazságot kezelték, hogy egy áldozatukat sem az igazság és az élet elnyeréséért hozták, hanem vonakodva, az áldásokért. Akárcsak Pál, akinek minden, amit tett, egy Istennel kötött üzlet volt. Nem igazi hívő volt, aki valóban feláldozta magát Istenért. Világossá vált számomra, hogy azt, hogy valaki az igazságra törekszik-e, jó emberi mivoltja van-e, és megmenekülhet-e, azt az igazsághoz való hozzáállása alapján kell megítélni. A felszínes hozzájárulásaik, hogy mennyit dolgoztak, milyen kötelességeket végeztek, mind lényegtelenek. Lehet, hogy egyes testvérek nem járulnak hozzá nagy mértékben a gyülekezethez, és a kötelességeik jelentéktelennek tűnnek, de ők állhatatosak, és a teljes szívüket beleadják. Az igazság keresésére összpontosítanak, elgondolkodnak a romlottságukon a kötelességeikben, személyes megbánást éreznek, gyakorolják az igazságot, és változtatnak a romlott beállítottságukon. Az ilyen ember az, aki szilárdan meg tud állni Isten házában. Minél többet gondolkodom ezen, annál inkább látom Isten igazságosságát. Isten mércéje az emberek értékelésében soha nem változott meg. Csak éppen úgy tekintettem az üdvösségre, mint valami olyanra, aminek köze van a szerencséhez. Azt gondoltam, hogy Isten nem mond le azokról, akik nagy áldozatokat hoztak, és keményen dolgoztak, még ha nem is járultak hozzá semmivel. De valóban megláttam Isten igazságosságát a szüleim esetében. Isten nem az emberi ragaszkodások vagy elképzelések alapján ítéli meg az embereket, hanem minden embert az igazság mércéje alapján mér és vizsgál meg. Ez alól még azok sem kivételek, akik fontos szerepet töltöttek be a gyülekezetben.

Később olvastam még néhány olyan szakaszt, amelyek nagyon megvilágosítóak és megnyugtatóak voltak számomra. Isten azt mondja: „Egy nap, amikor megértesz valamennyit az igazságból, már nem fogod azt gondolni, hogy az édesanyád a legjobb ember, vagy hogy a szüleid a legjobb emberek. Rá fogsz jönni, hogy ők is a romlott emberi faj tagjai, és ugyanolyan romlott beállítottságaik vannak; hogy mindössze a hozzád fűződő vérségi kapcsolatuk teszi őket mássá; és hogy ha nem hisznek Istenben, akkor ugyanolyanok, mint a nem hívők. Többé nem a családtagok szemszögéből vagy a testi kapcsolatotok szemszögéből fogsz rájuk tekinteni, hanem az igazság oldaláról. Melyek azok a fő szempontok, amelyeket meg kell vizsgálnod? Meg kell vizsgálnod az Istenbe vetett hitükkel kapcsolatos nézeteiket, a világról alkotott nézeteiket, az ügyek kezelése során tanúsított nézeteiket, és ami a legfontosabb, az Istenhez való hozzáállásukat. Ha pontosan értékeled ezeket a szempontokat, akkor világosan láthatod, hogy jó vagy rossz emberek-e. Egy nap talán tisztán látod, hogy ők ugyanolyan romlott beállítottságú emberek, mint te, és hogy ők nem is olyan jószívű emberek, akik valódi szeretettel viseltetnek irántad, mint ahogy képzelted, és egyáltalán nem képesek elvezetni téged az igazsághoz vagy a helyes útra az életben. Világosan láthatod, hogy amit érted tettek, az nem válik nagy hasznodra, és nem segít neked abban, hogy a helyes úton járj az életben. Azt is tapasztalhatod, hogy számos cselekedetük és véleményük ellentétes az igazsággal, testi, és megvetést, undort és utálatot kelt benned. Ha eljutsz oda, hogy látod ezeket a dolgokat, akkor képes leszel helyesen viszonyulni a szüleidhez a szívedben, és többé nem fognak hiányozni, nem fogsz aggódni értük, illetve nem leszel képtelen külön élni tőlük; teljesítették szülői küldetésüket. Többé nem fogsz úgy tekinteni rájuk, mint a hozzád legközelebb álló emberekre, és nem fogod bálványozni őket. Ehelyett hétköznapi emberekként fogsz tekinteni rájuk, és abban az időben teljesen kiszabadulsz a ragaszkodás rabságából, és valóban felülemelkedsz a ragaszkodáson és a családi szereteten” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazi átalakulást csak az ember romlott beállítottságainak feloldása hozhatja el). „Sok ember feleslegesen szenved érzelmileg; valójában ez mind felesleges, haszontalan szenvedés. Miért mondom ezt? Az embereket mindig az érzéseik korlátozzák, így képtelenek gyakorolni az igazságot és alávetni magukat Istennek; ráadásul az érzések általi korlátozás egyáltalán nem előnyös a kötelesség végzése vagy Isten követése szempontjából, sőt, hatalmas akadálya az életbe való belépésnek. Az érzések korlátozásának elszenvedése tehát értelmetlen, és Isten nem emlékszik rá. Akkor hogyan szabadulhatsz meg ettől az értelmetlen szenvedéstől? Meg kell értened az igazságot, valamint át kell látnod és meg kell értened ezeknek a testi kapcsolatoknak a lényegét; akkor könnyű lesz megszabadulnod attól, hogy a test érzései korlátozzanak. [...] A Sátán a ragaszkodást arra akarja használni, hogy korlátozza és gúzsba kösse az embereket. Ha az emberek nem értik meg az igazságot, könnyen megtéveszthetők. Gyakran a szüleik és szeretteik miatt boldogtalanok, sírnak, elviselnek nehézségeket, és áldozatokat hoznak. Ez az ő buta tudatlanságuk; elviselik a kellemetlenségeket, és learatják, amit vetettek. Ezeket a dolgokat elszenvedni értéktelen – hiábavaló erőfeszítés, amire Isten egyáltalán nem fog emlékezni –, és mondhatnánk, hogy megjárják a poklot. Amikor valóban megérted az igazságot, és átlátod a lényegüket, akkor szabad leszel; érezni fogod, hogy korábbi szenvedésed tudatlanság és butaság volt. Nem fogsz mást hibáztatni; saját vakságodat, ostobaságodat és azt a tényt fogod hibáztatni, hogy nem értetted meg az igazságot, és nem láttad tisztán a dolgokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazi átalakulást csak az ember romlott beállítottságainak feloldása hozhatja el). Ezt olvasva nagyon meghatódtam. Isten olyan jól ért minket! Minden könnyem és felesleges szenvedésem azért volt, mert túlságosan érzelmes voltam, és nem értettem a dolgokat. Korábban nem értettem az igazságot, és nem láttam tisztán a szüleimet, csak azt gondoltam, hogy nagyszerűek, igazán csodálatra méltóak, hogy ők a példaképeim, és hogy meg kell próbálnom olyannak lenni, mint ők. Még azt is gondoltam, hogy ők olyan emberek, akik megmenekülhetnek, de amikor az igazság és Isten szavainak fényében néztem rájuk, rájöttem, hogy milyen hihetetlenül tévedtem, és végre valamennyire tisztán megláttam, hogy milyen emberek is ők valójában. Sok olyan dolgot láttam meg bennük, amit nemhogy nem csodáltam, de meg is vetettem. Már nem rajongtam értük, nem néztem fel rájuk, nem szenvedtem és nem sírtam értük többé. Képessé váltam arra, hogy pontosan és objektíven lássam őket.

Ezen a helyzeten keresztül megláttam, hogy túl sokat foglalkoztam a ragaszkodásaimmal, és amikor a testi ragaszkodásaimban éltem, csak arra gondoltam, hogy mennyire szenvedhetnek a szüleim, és nem tudtam elfogadni, ahogy a gyülekezet kezeli a dolgokat. Ellenálltam, sőt úgy éreztem, hogy Isten nem igazságos. Aztán rájöttem, hogy Isten miért gyűlöli az emberi ragaszkodást. Azért, mert aszerint élve összekeverjük a jót és a rosszat, a helyeset és a gonoszat, Isten elleni lázadásra késztet minket. Korábban nem ismertem magam. Amikor a testvérek látták, hogy a rokonaikat elbocsátják vagy kitakarítják, és napokig sírtak, én lenéztem őket. Azt gondoltam, hogy ha ez valaha is megtörténik velem, én nem leszek olyan gyenge. De amikor ténylegesen szembe kellett néznem ezzel a dologgal, sokkal gyengébb voltam, mint bárki más, és eléggé összeomlottam. Nemcsak sírtam párszor, hanem negatívnak is éreztem magam, és ez kihatott a kötelességemre. Megértettem, hogy naiv voltam, ostoba, és teljesen észszerűtlen is. E tapasztalaton keresztül jobban megértettem azokat a testvéreket, akik azért küzdöttek, hogy megszabaduljanak a testi ragaszkodásaiktól, és szégyelltem magam a múltbeli tudatlanságom és dicsekvésem miatt. Azt is megtanultam, hogy mindenben, ami történik, van igazság, amit keresni kell. Mindig van esély arra, hogy tanuljunk a leckéből, és fejlesszük a tisztánlátásunkat. Mindenkivel, aki körülöttünk van, még a saját szüleinkkel is, Isten szavai és az igazság szerint kell bánnunk. Akkor nem a ragaszkodásunkon és képzelődéseinken keresztül fogjuk látni őket, és nem fogunk olyan dolgokat tenni, amelyekkel szembeszegülünk Istennel. Hála Istennek!