Édesanyám rákos lett és elhunyt, mielőtt férjhez mentem, édesapámnál pedig magas vérnyomás alakult ki 57 éves korában, ami a vérerek megrepedéséhez vezetett, félig lebénult és 15 évig fekvőbeteg volt. Végül kínok között halt meg. A fájdalomtól elgyötört apám látványa sötét árnyékot vetett a szívemre. Arra gondoltam, hogy öregszem, ráadásul magas vérnyomásom és anginám volt. Néha a fél fejem elzsibbadt, és úgy éreztem, mintha tűkkel szurkálnának. Egyéb egészségügyi problémáim is voltak, és hosszan tartó gyógyszeres kezelés alatt álltam. Rájöttem, hogy ugyanazok a tüneteim, mint az apámnak, és állandóan aggódtam. Mi van, ha cselekvőképtelenné válok, mint az apám? Hogy tudnék ezzel együtt élni? Hogyan tudnám végezni kötelességemet és követni az igazságot? Ha nem tudnám a kötelességemet teljesíteni, hogyan menthetnének meg? Tehát bármikor, amikor tünetek jelentkeztek, szorongás gyötört. Egyszer egy gyülekezetnek sürgősen szüksége volt valakire, hogy támogassa őket. Egy felső vezető megkért, hogy segítsek, de én arra gondoltam: „Sok probléma van abban a gyülekezetben. Ha beleegyezek, sok vesződséggel fog járni, és sok energiát kell belefektetnem. Már most is rossz az egészségem, így ez csak még jobban ki fog fárasztani. Vajon tovább romlik-e majd az állapotom? Mihez kezdek, ha valóban megbetegszem?” Tehát visszautasítottam. Néhány hónappal később annak a gyülekezetnek valóban szüksége volt valakire, és a felső vezető ismét eljött hozzám beszélni erről. Nagyon bántott a lelkiismeret. Korábban nem vettem figyelembe Isten akaratát, és eléggé zaklatott voltam utána. Nem utasíthattam el újra ezt a kötelességet, így beleegyeztem, hogy elmegyek.

De amint megérkeztem a gyülekezetbe, rájöttem, hogy semmit nem értek el a munkájukkal, és nagy nyomás alá kerültem. Sok problémát kellett megoldani, ha javítani akartam a munkaeredményeken, és ez nagyon nehéz lett volna. Állandóan kavargott az agyam. Ismét kezdtem érezni a zsibbadást a fejemben, és olyan érzésem volt, mintha bogarak mászkáltak volna az agyamban. Nem tudtam aludni és nem volt napközben energiám. Egész testemben gyengének éreztem magam, és egyáltalán nem volt erőm. Kicsit aggódtam. Vajon egyre rosszabb lesz az állapotom? Ha az ereim ugyanúgy elzáródnának, mint apámnak, én is csak úgy összeesnék? Ha tehetetlenné válnék, lebénulnék, vagy akár az életemet veszteném, hogyan teljesíthetném a kötelességeket, és hogyan érhetném el az üdvösséget? Aggodalmak gyötörtek a betegségem miatt, és bár én voltam a felelős az evangéliumi munkáért, nem akartam a problémák részleteivel foglalkozni. Alig ellenőriztem a munka részleteit, féltem, hogy cselekvőképtelenné vállok, ha kifárasztom magam. Nagyon türelmetlen voltam, és át akartam adni ezt a hektikus evangéliumi munkát egy újonnan megválasztott vezetőnek. Ez a gyülekezet már eddig sem ért el sokat az evangéliumi munkában, és én nem foglalkoztam részletesen a problémával, ami azt jelentette, hogy a munka egyáltalán nem lendült fel. Akkoriban azon aggódtam, hogy nem romlik-e az állapotom, és hogy ha súlyosbodna, életemet veszteném. Ha meghalnék, nem tudnám végezni a kötelességemet, és nem menekülnék meg. De úgy gondoltam, hogy egy kötelesség teljesítésének közepén vagyok, így Istennek meg kellene védenie, és valószínűleg nem leszek súlyos beteg. Kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Az aggodalmaim azonban időről időre még mindig kísértettek, különösen, amikor láttam, hogy 70-es éveikben járó emberek dolgoznak velem egészségügyi problémák nélkül, pedig én fiatalabb voltam náluk, mégis tele voltam betegségekkel. Úgy gondoltam, jó egészségnek örvendenek, és biztosan könnyűszerrel végzik a kötelességüket. Én miért nem voltam egészséges? Nagyon tehetetlennek éreztem magam, negatív és lehangolt lettem a kötelességemben. 2022 decemberének végén fellángolt a világjárvány. Már így is sok alapbetegségem volt, majd megfertőződtem a Coviddal is. Lázas voltam, egész testemben gyengének éreztem magam, és vért köhögtem fel. Nem volt étvágyam, és két hétig nem tudtam enni. Szörnyen éreztem magam. Azt gondoltam: „Végem van, az egészségem valóban tönkrement. Ha életem vesztem, hogyan végezhetem továbbra is a kötelességeket? Néhányan elkapták a Covidot, néhány napig köhögtek, majd jól voltak. De soha nem hagytam fel a kötelességem végzésével, bár több napig magas lázam volt, és nem tudtam semmit enni. Hogy betegedhettem meg ennyire?” Minél többet gondoltam erre, annál lehangoltabb lettem, és nyomorultul éreztem magam. Egy idő után lement a lázam, de a két ember, akivel dolgoztam, megfertőződött, és senki sem volt, aki elvégezze a gyülekezeti munkát. Más lehetőség nem lévén, legyengült testemet kellett elvonszolnom az összejövetelekre. Két-három napig rohangáltam betegen, és a járvány miatt sok feladatot nehéz volt koordinálni. Lankadt az elszántságom, és úgy éreztem, hogy a munka túlságosan nehéz. Az egészségem egyre csak romlott, és nem végeztem jól a munkát, ezért arra gondoltam, hogy akár haza is mehetek gyógyulni. Talán egy kicsit jobban leszek. A vendéglátóm házában az anginám hirtelen előjött, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Arra gondoltam: „Ha továbbra is a vezetői kötelességeket teljesítem, az egészségem nem fogja tovább bírni. Jobb, ha nem végzem el ezt a kötelességet.” Hirtelen nagyon lehangoltnak éreztem magam, és két-három napig ágyban maradtam. Úgy éreztem, csak magamra számíthatok, ha jobban akarok lenni, és jobban kell vigyáznom az egészségemre, és hogy ez reális. Írtam egy levelet a vezetőnek, hogy elmagyarázzam, mit gondolok, és amint elküldtem, hazamentem. Útban hazafelé csak arra tudtam gondolni, hogy: „Már annyi ideje hívő vagyok, az egészségem mégis ilyen állapotban van, és nem tudom jól végezni a kötelességemet. Gondolom, hogy ezúttal teljesen lelepleződtem, megmenekülhetek-e még?” Amikor hazaértem, feküdtem az ágyban, üresnek érezve magam legbelül, és nem tudtam aludni. Tele voltam bűntudattal. Eszembe jutottak az evangéliumi munka részletei is, amiért felelős voltam, és amit el kellett intézni. Ha csak itthon maradnék, az biztosan késleltetné a gyülekezet munkáját. Ez nem volt összhangban Isten akaratával. Hát nem csak bedobtam a törülközőt és elárultam Istent? Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Miért érzem magam annyira gyengének, és miért nem vagyok hajlandó a kötelességem teljesítésére ebben a helyzetben? Tudom, hogy ez nincs összhangban az akaratoddal, de nem tudom folytatni. Egy csepp erőm sem maradt. Ó Istenem, annyira elveszettnek érzem magam, és olyan nagy fájdalmaim vannak. Kérlek, világosíts meg és vezess engem, kérlek, adj hitet és erőt nekem.”

Keresésem során elolvastam Isten szavainak egy szakaszát: „Akár beteg vagy, akár fájdalmaid vannak, amíg csak lélegzel, amíg élsz, amíg tudsz beszélni és járni, addig van energiád a kötelességed végzésére, és légy őszinte és megingathatatlan a kötelességed végrehajtása során. Nem szabad lemondanod a teremtett lény kötelességéről és a felelősségről, amelyet a Teremtő adott neked. Amíg meg nem halsz, el kell végezned és teljesítened kell a kötelességedet” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavainak egyik himnuszát is meghallgattam. „Az embert oly nehéz megmenteni”: „Senkinek nem áll szándékában egész életében Isten követésének útját járni, az igazságra törekedni, hogy elnyerje az életet, Isten ismeretére jusson, képes legyen tanúságot tenni Mellette, vagy hogy végül Péterhez hasonlóan egy értelmes életet éljen meg. A legtöbben nem hajlandóak szenvedni és egyáltalán nem fogadják el az igazságot, mégis a lehető leghamarabb élvezni óhajtják a mennyek országának áldásait, és szeretnek hírnévre, nyereségre, illetve a státusz előnyeire törekedni. Ez hajlamos tévútra vezetni őket. Amikor fájdalommal, hátráltatással vagy kudarccal szembesülnek, valószínűleg negatívvá válnak és elgyengülnek, és nem lesz hely a szívükben Isten számára. A Szentlélek nem fog munkálkodni bennük, néhányan pedig még vissza is akarnak majd fordulni. Ha valaki sok éve hisz már Istenben, de mégsem rendelkezik a legcsekélyebb igazságvalósággal sem, az nagyon veszélyes dolog! Milyen sajnálatos, hogy minden szenvedésük, az a számtalan prédikáció, amit meghallgattak, valamint az Isten követésével töltött éveik mind hiábavalók! Az emberek könnyen mennek lefelé a lejtőn, a helyes úton járni és Péter ösvényét választani pedig valóban nehéz. A legtöbb ember nem gondolkodik tisztán. Nem látják világosan, hogy melyik a helyes út, és melyik az attól való eltérés. Nem számít, hány prédikációt hallanak, és nem számít, hogy Isten hány szavát olvassák, habár tudják a szívükben, hogy a megtestesült Emberfia eljött, akkor sem hisznek Benne teljesen. Tudják, hogy ez az igaz út, de képtelenek elindulni rajta. Milyen nehéz megmenteni az embereket, amikor nem szeretik az igazságot!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben a helyes út megválasztása a legfontosabb). Ez a himnusz könnyeket csalt a szemembe. Isten szavai igazán megindítóak voltak számomra, és a gyakorlás útja felé irányítottak. Bár beteg voltam, amíg még lélegeztem, és amíg még beszélni és járni tudtam, nem adhattam fel teremtett lényként való kötelességemet. Jobban belegondolva a betegségembe, rájöttem, hogy nem annyira súlyos, hogy ne tudnék boldogulni. Egyszerűen csak gyenge voltam. Amikor egy kicsit szenvednem kellett a kötelességem teljesítéséhez, félretettem azt és hazamentem. Évek óta hívő voltam, és oly sokat hallottam Isten szavaiból. Valóban fel akartam adni a kötelességemet? Ez esztelenség volt! Rájöttem, hogy nem folytathatom ezt a negatív hozzáállást. Nem a szégyen jele lenne Isten szemében, ha így feladnám a kötelességemet? Nem számított, mikor leszek jobban, amíg volt lélegzetem, nem számított, milyen nehéz a kötelességem, mindent meg kellett tennem, hogy együttműködjek. Isten szavai megadták a motivációt a kötelességemhez, és hirtelen sokkal szabadabbnak éreztem magam. Fordulatot éreztem az állapotomban, és visszamentem, hogy újra magamra vegyem a kötelességemet.

Utána elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „Aztán vannak olyanok, akiknek rossz az egészségi állapotuk, gyenge az alkatuk és nincs energiájuk, akik gyakran betegeskednek kisebb-nagyobb kórok miatt, akik még a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgokat sem tudják elvégezni, vagy akik nem tudnak úgy élni vagy mozogni, mint a normális emberek. Az ilyen emberek gyakran érzik magukat kényelmetlenül és rosszul a kötelességeik végzése közben; egyesek fizikailag gyengék, másoknak valódi betegségeik vannak, és természetesen vannak olyanok is, akiknek valamilyen ismert vagy lappangó betegségük van. Az ilyen emberek, mivel ilyen gyakorlati nehézségeik vannak, gyakran süllyednek negatív érzelmekbe, és gyötrelmet, szorongást és aggodalmat éreznek. Mi miatt éreznek gyötrelmet, szorongást és aggodalmat? Azért aggódnak, hogy ha továbbra is így végzik a kötelességüket, így áldozzák fel magukat és rohangálnak Istenért, és mindig ilyen fáradtnak érzik magukat, akkor vajon az egészségük egyre jobban meg fog romlani? Amikor elérik a 40 vagy az 50 éves kort, vajon ágyhoz lesznek kötve? Helytállóak ezek az aggodalmak? Ha igen, akkor fog valaki konkrét megoldást adni arra, hogyan lehet ezt kezelni? Ki fog ezért felelősséget vállalni? Ki lesz a felelős? A fizikailag gyenge és rossz egészségi állapotú emberek gyötrelmet, szorongást és aggodalmat éreznek az ilyen dolgok miatt. A betegségben szenvedő emberek gyakran gondolják: »Ó, én elszánt vagyok, hogy jól végezzem a kötelességemet. Van ez a betegségem, és kérem Istent, hogy óvjon meg. Isten oltalmával nem félek, de ha kimerülök, miközben a kötelességemet végzem, nem fog kiújulni a betegségem? Mit fogok tenni, ha a betegségem tényleg kiújul? Ha kórházba kell mennem, hogy megműtsenek, nincs pénzem, hogy kifizessem. Ha nem veszek fel kölcsönt, hogy kifizessem a kezelésemet, vajon még rosszabb lesz az állapotom? És ha igen súlyossá válik, meg fogok halni? Normális halálnak tekinthető-e egy ilyen halál? Ha tényleg meghalok, Isten emlékezni fog-e az elvégzett kötelességeimre? Vajon úgy tekint majd rám, mint aki jót cselekedett? Üdvösségre jutok-e majd?« Olyanok is vannak, akik tudják, hogy valamilyen valódi betegségük van, például gyomorbetegség, derék- és lábfájás, ízületi gyulladás, reuma, bőrbetegség, nőgyógyászati betegség, májbetegség, magas vérnyomás, szívbetegség és így tovább. Ők azt gondolják: »Ha továbbra is végzem a kötelességemet, vajon Isten háza kifizeti-e a betegségem kezelését? Ha a betegségem súlyosbodik, és az befolyásolja a kötelességem teljesítését, meggyógyít-e Isten? Mások meggyógyultak, miután hittek Istenben – akkor vajon engem is meggyógyít Isten ugyanúgy, ahogy másokkal is kedvesen bánik? Ha odaadóan végzem a kötelességemet, Istennek meg kellene gyógyítania engem, de ha csak a saját vágyálmomból fakadóan kérem Istent, hogy gyógyítson meg, és Ő nem teszi, akkor mit teszek majd?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, mélységes szorongás támad a szívükben. Annak ellenére, hogy soha nem hagyják abba a kötelességük végzését, és mindig megteszik, amit kell, állandóan a betegségükre, az egészségükre, a jövőjükre, az életükre és a halálukra gondolnak. Végül egy olyan következtetésre jutnak, amely csak a saját vágyálmaikon alapul: »Isten meggyógyít engem, Isten megóv engem. Isten nem fog elhagyni, és Isten nem fogja tétlenül nézni, ha látja, hogy megbetegszem.« Az ilyen gondolatoknak semmi alapjuk sincs, sőt mondhatni, ezek egyfajta elképzelések. Ilyen elképzelésekkel és képzelődésekkel az emberek egyáltalán nem képesek megoldani a gyakorlati nehézségeiket, és legbelül bizonytalanul gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az egészségük és a betegségeik miatt; fogalmuk sincs, hogy ki fog felelősséget vállalni ezekért a dolgokért, vagy hogy egyáltalán vállalja-e valaki a felelősséget” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Ha Isten nem mondja ezt, még mindig nem tudnám, hogy a betegségeim miatti állandó aggodalom negatív érzelem, és azt gondolnám, hogy indokolt volt. Most végre rájöttem, hogy mélyen elmerültem ebben a negatív érzelemben. Mivel a magas vérnyomás és az angina alapbetegségeim voltak, a tünetek elég gyakran jelentkeztek. Amikor többet szenvedtem a kötelességemben, és egy kicsit jobban elfáradtam, aggódtam, hogy az állapotom egyre súlyosabbá válik. Ha életemet veszteném, hogyan tudnám végezni a kötelességemet? Ezért aztán féltem, hogy elveszítem az esélyem az üdvösségre. Amikor az egészségem nem volt annyira rossz, tudtam folytatni a kötelességem teljesítését. Úgy éreztem, megfizetem az árát, és Isten meg fog védeni, de amint jelentkeztek a tüneteim, elöntött a szorongás érzése. Folyton a jövőm miatt aggódtam, és nem tudtam szabadon végezni a kötelességemet. Minél többet gondoltam a hús-vér testre, annál jobban féltem a haláltól, valamint a rossz egészségi állapot okozta nehézségektől és fájdalomtól. És amikor visszagondoltam az ágyban fekvő apámra, akit minden nap borzalmas fájdalmak gyötörtek, és tehetetlenül bámulta a fehér falat teljes reménytelenséggel, rettegtem, hogy olyanná válok, mint ő. Ezért gondoltam mindig a hús-vér testemre a kötelességem teljesítése közben. Meglapultam, féltem mindent beleadni. Nem akartam keményen dolgozni, hogy megismerjem az evangéliumi munka részleteit, ami azt jelentette, hogy a munka sosem haladt jól. És miután elkaptam a Covidot, és az állapotom rosszabb lett, az aggodalmaim súlyosabbá váltak. Nem akartam tovább végezni a kötelességemet, csak feladtam és hazasiettem. Rájöttem, hogy mennyire befolyásolt ez a negatív érzelem. Ebben a szorongásban élve csak egyre jobban lázadtam Isten ellen, és az élet egyre nyomasztóbbá és fájdalmasabbá vált. Valójában tudtam, hogy a születés, az öregedés, a betegség és a halál mind Isten kezében van, az irányításomon kívül esik, és nincs módom arra, hogy elkerüljem a betegségeket. Megfelelően szembe kell néznem vele, és alávetni magam Isten elrendezéseinek. Bármennyire is aggódom, nem változtathatok semmin. De mivel mindig a kilátásaimon és a kiúton gondolkodtam, nem tehettem mást, mint hogy szorongásban éltem. Sok felesleges feszültséget és fájdalmat okoztam magamnak. Annyira ostoba voltam! Felismerve ezt, nem akartam többé ebben a negatív állapotban élni.

Azután elolvastam Isten szavának egy szakaszát: „Milyen utat kövessenek az emberek, amikor valamilyen betegség éri őket? Hogyan döntsenek? Az embereknek nem kellene gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba süllyedniük, a saját jövőjükről és kiútjaikról gondolkodva. Sőt, minél inkább ilyen idők, ilyen különleges helyzetek és körülmények adódnak, és minél inkább ilyen személyes nehézségekbe kerülnek az emberek, annál inkább kellene keresniük az igazságot és törekedniük az igazságra. Csak így fognak hatni és nem lesznek hiábavalók a prédikációk, amelyeket hallottál, valamint az igazságok, amelyeket megértettél a múltban. Minél inkább ezekhez hasonló nehézségekkel találod szemben magad, annál inkább el kell engedned a saját kívánságaidat, és alá kell vetned magad Isten vezényléseinek. Isten célja azzal, hogy ilyen helyzeteket alakít és ilyen feltételeket rendez számodra, nem az, hogy a gyötrelem, szorongás és aggodalom érzelmeibe süllyedj, és nem az, hogy próbára tedd Istent, hogy tényleg meggyógyít-e, amikor betegség tör rád, ezzel kipuhatolva a tényállást az ügyben; Isten azért alakítja számodra ezeket a különleges helyzeteket és körülményeket, hogy az ilyen helyzetek és körülmények között gyakorlati leckéket tanulj, még inkább be tudj lépni az igazságba és az Istennek való alávetettségbe, és hogy világosabban és pontosabban lásd, hogyan vezényel Isten minden embert, eseményt és dolgot. Az emberek sorsa Isten kezében van; és akár érzékelik ezt, akár nem, akár igazán tudatában vannak ennek, akár nem, az embereknek alá kell vetniük magukat, nem pedig ellenállniuk Istennek és elutasítaniuk Őt, és főleg nem próbára tenniük Őt. Így is, úgy is meghalhatsz, és ha ellenállsz Istennek, elutasítod és próbára teszed Őt, akkor magától értetődő, mi lesz a végső kimeneteled. Ezzel szemben tegyük fel, hogy amikor betegséggel nézel szembe, képes vagy keresni, hogyan kellene egy teremtett lénynek alávetnie magát a Teremtő vezényléseinek, keresni, milyen leckéket akar Isten, hogy megtanulj, és mely romlott beállítottságaidat akarja Isten, hogy megismerd ebben a helyzetben, ami történt veled, és ezáltal megértsd Isten szándékait, és jó tanúságot tégy, hogy megfelelj Isten követelményeinek. Ha így gyakorolsz, akkor képes leszel elérni az Istennek való igaz alávetettséget. Amikor Isten úgy rendezi el, hogy megbetegedj, legyen az súlyos vagy enyhe, ezzel nem az a célja, hogy megtapasztaltassa veled a betegség minden velejáróját, a kárt, amit a betegség okoz neked, a különféle kényelmetlenségeket és nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazokat a különféle érzéseket, amelyeket a betegség vált ki belőled – nem az a célja, hogy megtapasztald a betegséget a betegség folyamatában. Inkább az a célja, hogy leckéket tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan fogd fel Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságokat, amelyeket felfedsz, és a helytelen hozzáállásokat, amelyeket Isten iránt tanúsítasz, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan vesd alá magad Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, hogy elérhesd az Istennek való igaz alávetettséget, és képes legyél szilárdan állni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit akar megtisztítani benned? Meg akar tisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől, amelyeket Istennel szemben támasztasz, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és az életben maradásod érdekében mindenáron előállsz. Isten nem engedi, hogy terveket készíts, nem engedi, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy bármilyen túlzó dolgot kívánj Tőle; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint, hogy megismerd a személyes kívánságaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így alakította számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor betegség tör rád, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan szabadulhatsz meg tőle vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan utasíthatod el” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Megértettem Isten akaratát, miután elolvastam szavait. Amikor betegség sújt, nem szabadna beleragadnom a szorongás negatív érzésébe, és nem szabadna a betegséggel tesztelnem, hogy Isten meggyógyít-e. Ehelyett meg kell tanulnom alávetni magam Isten elrendezéseinek az Őáltala létrehozott környezetben. Az, hogy megbetegszem, nem jelenti azt, hogy Isten szándékosan megnehezíti a dolgomat. Ő azt akarja, hogy keressem az igazságot, hogy megértsem, milyen tanulságokat kell levonnom, és hogy ne térjek rossz útra. Visszagondolva arra, amikor beteg lettem, és némi fizikai fájdalmat tapasztaltam, aggódtam az előttem álló út és a jövőm miatt, attól tartva, hogy meghalok, és nem tudom elérni az üdvösséget. Úgy éreztem, Isten azért hozta létre ezt a helyzetet, hogy kirekesszen. Ez volt a legnagyobb félreértésem Istennel kapcsolatban. De valójában egyáltalán nem ez volt Isten akarata. Azért hozta létre ezt a helyzetet, hogy gyakorlati tapasztalatot adjon nekem a betegségről, hogy leleplezze belső romlottságomat és hiányosságaimat, és megmutassa, hogy bár azt állítottam, hogy hiszek Istenben, a szívem mélyén nem hittem el, hogy Ő irányít mindent. Valamint arra is rávilágított, hogy amikor megbetegedtem, a saját hús-vér testem volt az egyetlen gondom. Tudtam, hogy sürgősen szükség van valakire a gyülekezeti munkához, de mégis megtagadtam a kötelességemet. Bár később vonakodva elfogadtam, nem teljes szívemből fizettem meg az árát. Amikor Covidos lettem, és az állapotom rosszabbodott, vitatkoztam Istennel, és ellenálltam Neki. Végül feladtam a kötelességemet, és elárultam Istent, károkat okozva a gyülekezet munkájában. Rájöttem, hogy hívőként egész idő alatt egy szemernyi tisztelet sem volt bennem Isten iránt, és hogy nagyon nemtörődöm módon álltam hozzá a kötelességemhez. Végül rájöttem, hogy még ha fizikailag egészséges is lennék, a bennem lakozó romlott beállítottságok feloldása nélkül, továbbra is ellenállnék Istennek, elárulnám Őt, és nem nyerném el a jóváhagyását. Isten engedélyezte a betegségemet, hogy megtisztítsa a hamisításokat a hitemben, és átalakítsa sátáni természetemet. De én soha nem gondolkodtam el Isten valódi szándékairól. Mindig elmerültem a betegségeim miatti szorongásban és aggodalomban, és ellenálltam annak, hogy Isten létrehozza ezt a helyzetet, mindig csak a saját terveimre és elrendezéseimre gondolva. Még arra is gondoltam, hogy Isten ki akar rekeszteni. Tényleg komolyan lázadtam, hiányzott belőlem az emberi mivolt és az értelem. Nem lehetett többé ilyen a hozzáállásom a betegségeimhez. Javítanom kellett a viselkedésemen, átgondolnom és felismernem romlott beállítottságaimat, és törekednem az igazságra e betegségek alatt. Ezt kellett volna tennem.

Ezek után elgondolkodtam magamon. Mi volt az állandó szorongásom gyökere, miután megbetegedtem? Ezt olvastam Isten szavaiban: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyítsam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy erőmmel kiűzzem a tisztátalan lelkeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. [...] Amikor a pokol szenvedéseit hozom el az embereknek és visszaveszem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és utálatot érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten leleplezte az állapotomat. Nem pontosan az volt-e a hitről alkotott nézetem, amit Ő leírt? Csak az áldások miatt hittem, és megpróbáltam alkut kötni Istennel. Amikor nem voltak komolyabb egészségügyi problémáim a kötelességeim során, úgy gondoltam, elnyertem Isten gondoskodását és védelmét, és esélyem van az üdvösségre, így kész voltam szenvedni és megfizetni a kötelességem árát. Amikor megbetegedtem, és nem tapasztaltam a tüneteim enyhülését, nem tudtam belevetni magam a kötelességembe, és nem adtam bele szívemet-lelkemet az evangéliumi munkába sem. Csak a jövőmre és a sorsomra gondoltam. Aggódtam amiatt, hogy meghalok-e, és hogy áldott lehetek-e. Amikor súlyosan megbetegedtem Covidban, és két hétig rosszul voltam, panaszkodtam, hogy Isten nem véd meg, és nem is akartam többé teljesíteni a kötelességemet. Amikor láttam, hogy az áldások iránti reményeim szertefoszlottak, lelepleződött igaz természetem. Hátat fordítottam Istennek, feladva a kötelességemet és elárulva Őt. Teljesen szembementem Istennel, lázadtam Ellene és ellenálltam Neki. Istennel vitatkozni, negatívnak lenni és ellenállni – hol volt az emberiességem és az értelmem? Ha most belegondolok, igazán hálás vagyok Istennek, hogy létrehozta számomra ezt a helyzetet. Bár szenvedtem egy keveset a hús-vér testben, nyertem némi megértést a hamisításokról a hitemben, és sátáni természetemről, hogy szembemenjek Istennel. A szívemben éreztem, hogy minden, amit Isten tesz bennem, az üdvösségért van, és ez mind szeretet.

Később többet olvastam Isten szavaiból, és mélyebb betekintést nyertem a halál kérdésébe. Isten szavai mondják: „Akár súlyos betegséggel, akár enyhébbel találkozol, abban a pillanatban, amikor a betegséged komolyra fordul, vagy amikor a halállal nézel szembe, emlékezz egy dologra: ne félj a haláltól. Még akkor is, ha a rák végső stádiumában vagy, még ha az adott betegségedet illető halálozási arány nagyon magas is, ne félj a haláltól. Függetlenül attól, hogy mennyire szenvedsz, ha félsz a haláltól, akkor nem fogod alávetni magad. [...] Ha a betegséged annyira súlyosbodik, hogy meghalhatsz, és a halálozási arány magas, függetlenül attól, hogy hány éves az, aki elkapja a betegséget, és az idő, ami a betegség megjelenésétől a halál beálltáig eltelik, nagyon rövid, akkor mit gondolj magadban? »Nem szabad félnem a haláltól, a végén mindenki meghal. Az Istennek való alávetettség azonban olyasmi, amire a legtöbb ember nem képes, és ezt a betegséget felhasználhatom arra, hogy gyakoroljam az Istennek való alávetettséget. Gondolkodásom és hozzáállásom az kell legyen, hogy alávetem magam Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, és nem szabad félnem a haláltól.« Meghalni könnyű, sokkal könnyebb, mint élni. Lehetnek rendkívüli fájdalmaid, és nem leszel tudatában, és amint lehunyod a szemed, megszűnsz lélegezni, a lelked elhagyja a testedet, és az életed véget ér. Így működik a halál; ez ilyen egyszerű. Nem félni a haláltól az egyik hozzáállás, amit magadévá kell tenned. Továbbá nem szabad amiatt aggódnod, hogy a betegséged rosszabbodni fog-e vagy sem, vagy hogy meghalsz-e, ha nem tudnak meggyógyítani, vagy hogy mennyi idő van még a halálodig, vagy milyen fájdalmat fogsz érezni, amikor elérkezik a halál ideje. Nem szabad aggódnod ezek miatt; ezek nem olyan dolgok, amelyek miatt aggódnod kellene. Ez azért van, mert annak a napnak el kell jönnie, el kell jönnie valamelyik évben, valamelyik hónapban, és egy bizonyos napon. Nem bújhatsz el és nem menekülhetsz előle – ez a sorsod. Az úgynevezett sorsodat Isten előre elrendelte és már eleve elrendezte. Az éveid számát, a korodat és azt az időt, amikor meghalsz, Isten már meghatározta, tehát miért is aggódsz? Aggódhatsz miatta, de ez nem változtat semmin; aggódhatsz miatta, de nem tudod megelőzni, hogy bekövetkezzen; aggódhatsz miatta, de nem tudod megakadályozni, hogy eljöjjön az a nap. Ezért az aggódásod felesleges, és csak még nehezebbé teszi a betegséged terhét” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavának olvasása után, világossá vált számomra, hogy mindenki halálát Isten rendeli el, és semmi haszna az aggodalomnak. Valahányszor tüneteket tapasztaltam vagy kényelmetlenül éreztem magam, attól tartottam, hogy ha ezek a tünetek rosszabbodnak, életemet veszíthetem. Nem fogtam fel, hogy mindenki halálának az idejét már régen meghatározta Isten, és a halált nem az okozza, hogy elfáradtunk a kötelességeinkben. Eszembe jutott, hogy fiatalkorában a nagynéném gyenge volt és betegségekkel küzdött, állandóan a kórházakat járta. Mindannyian azt hittük, hogy nem sokáig lesz ezen a világon. De meglepő módon most, hogy idősebb, az egészsége egyre jobb. Már elmúlt 80, és még mindig képes gondoskodni magáról. De a férje, aki mindig egészséges volt, és alig volt beteg, váratlanul májrákos lett, és elhunyt. Ezek a valós életből származó példák megmutatták nekem, hogy életünket és halálunkat Isten szabályozása és elrendezései keretezik. Elég sok betegségem volt. Az, hogy rosszabbodik-e az állapotom, hogy meghalok-e, nem oldódik meg azáltal, hogy aggódok miatta. Mindez Isten szabályozásától függ. Hívő voltam, aki nem hitt Isten szabályában, és mindig a halálfélelem szorongásával éltem. Nem volt valódi hitem Istenben. Az igazság az, hogy mindenki meghal. Ez a természet törvénye. A halál nem olyasmi, amit félni kell, és annak, hogy meghalunk-e, semmi köze ahhoz, hogy kimerülünk a kötelességeink miatt. Vannak, akik nem teljesítenek kötelességet, és vigyáznak az egészségükre, de a haláluk akkor is eljön. Életünket és halálunkat Isten eleve elrendelte, és alá kell vetnem magam annak, amit Isten elrendez. Nem számít, mikor jön el értem a halál, nyugodtan kell szembenéznem vele. A kötelességemnek kell szentelnem magam, és mindenemet bele kell adnom, és törekednem kell arra, hogy halálom idején ne hagyjak magam után megbánást, ami az egyetlen módja az elégedett és békés életnek. Ha állandóan a szorongás negatív érzésében élek, folyton terveket készítve a hús-vér testem számára, nem adva bele mindent a kötelességembe, akkor megbánás és bűntudat marad bennem, és feltartom a gyülekezet munkáját, és bármennyire is jó az egészségem, az életem értelmetlen lesz, és elkerülhetetlenül megbüntet Isten. Miután mindezt megértettem, sokkal szabadabbnak éreztem magam.

Később elolvastam Isten szavaiból egy szakaszt, ami igazán megérintett. Mindenható Isten mondja: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán a testi örömök, például az evés, ivás és a szórakozás? (Nem.) Akkor mi? Osszátok meg a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy jól végezze egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. [...] életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem fogunk valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélni, de legalább valamit el kell érned. Az egyházban például egyesek minden erőfeszítésüket az evangélium prédikálásának kötelességébe fektetik, ennek szentelik egész életük energiáját, nagy árat fizetnek érte és sok embert megnyernek. Emiatt úgy érzik, hogy nem hiába élték az életüket, és hogy az értéket és vigaszt tartogat számukra. Amikor betegséggel és halállal néznek szembe, vagy amikor összegezik az egész életüket, visszagondolnak mindenre, amit valaha tettek, az útra, amelyet bejártak, és vigaszt találnak a szívükben; mentesek az önvádtól és a megbánástól. Egyesek nem kímélik az erejüket, miközben gyülekezetvezetőként szolgálnak, vagy a munka egy bizonyos aspektusáért felelősek. Megtesznek minden tőlük telhetőt, minden erejüket beadva, szívük minden vérét feláldozva és megfizetve az árat az általuk végzett munkáért. Öntözésük, vezetésük, segítségük és támogatásuk révén sokan, akik a negativitás és gyengeség közepette vannak, erőssé válnak és szilárdan megállnak, nem hátrálnak meg, hanem visszatérnek Isten jelenlétébe, és végül még bizonyságot is tesznek Mellette. Ezen túlmenően vezetésük ideje alatt számos jelentős feladatot megvalósítanak, nem kevés gonosz embert kitakarítanak, Isten választottai közül sokat megvédenek, valamint számos jelentős veszteséget helyrehoznak. Ez mind és még több is az ő vezetésük alatt történik. Visszatekintve az általuk bejárt útra, felidézve az elvégzett munkájukat és az évek során fizetett árat, nem éreznek megbánást vagy lelkiismeretfurdalást. Nem éreznek lelkifurdalást, amiért ezeket a dolgokat tették, és azt hiszik, értékes életet élnek, és békében vannak és megvigasztalódtak a szívükben. Milyen csodálatos ez! Hát nem ezt a gyümölcsöt nyerték? (De igen.) Ez a békesség és vigaszérzés, valamint a megbánás hiánya az eredménye és a gyümölcse a pozitív dolgokra és az igazságra való törekvésnek. Ne mérjük magas mércével az embereket. Vegyünk egy olyan helyzetet, amikor egy ember szembekerül egy olyan feladattal, amelyet el kellene végeznie, vagy amelyet hajlandó elvégezni az élete során. Miután megtalálta a helyét, szilárdan megáll a pozíciójában, megtartja azt, szívének minden vérét és minden erejét feláldozza, és jól végzi és befejezi azt, amin dolgoznia kell, és amit véghez kell vinnie. Amikor végül Isten elé áll számot adni, viszonylag elégedettnek érzi magát, a szívében nincs lelkiismeretfurdalás vagy megbánás. Vigaszt érez és úgy érzi, hogy nyert valamit, hogy értékes életet élt. Mondjátok meg Nekem, ez a cél gyakorlatias? (Gyakorlatias.) Konkrét? Elég konkrét, elég gyakorlatias és elég reális. Tehát annak érdekében, hogy értékes életet éljen, és végül elérje ezt a fajta gyümölcsöt, megéri, hogy az ember fizikailag egy kicsit szenvedjen és megfizessen némi árat, még akkor is, ha megbetegszik a kimerültségtől vagy egészségügyi problémái vannak? (Megéri.) Amikor az ember erre a világra jön, az nem a test élvezetéért történik, és nem is azért, hogy egyen, igyon és szórakozzon. Az embernek nem szabadna ezekért a dolgokért élnie; nem ez az emberi élet értéke, és nem is ez a helyes út. Az emberi élet értéke és a követendő helyes út valamilyen értékes dolog megvalósításában és egy vagy több értékes munkaelem elvégzésében áll. Ez nem nevezhető karriernek, hanem helyes útnak és a helyes feladatnak is. Mondjátok meg Nekem, megéri az embernek megfizetni az árat azért, hogy valamilyen értékes munkát végezzen, értelmes és értékes életet éljen, továbbá az igazságra törekedjen és elnyerje azt? (Igen.) Ha valóban vágysz arra, hogy törekedj az igazság megértésére, hogy az életben a helyes útra lépj, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, és értékes és tartalmas életet élj, akkor nem fogsz habozni, hogy minden erődet beleadd, megfizess minden árat, és minden idődet és a napjaid egészét odaadd. Ha ebben az időszakban megtapasztalsz egy kis betegséget, az nem számít majd, nem fog megtörni téged. Nem sokkal magasabb rendű ez, mint egy egész életen át tartó kényelem, szabadság és semmittevés, a fizikai test etetése addig a pontig, amíg jól táplált és egészséges lesz, majd végül a hosszú élet elérése? (De.) E két lehetőség közül melyik értékes élet? Melyik hozhat vigaszt és melyik nem okoz megbánást az emberekben, amikor a legvégén szembenéznek a halállal? (Ha értelmes életet élünk.) Értelmes életet élni azt jelenti, hogy elnyerted az igazságot; a szívedben vigaszod és örömöd lesz. Mi a helyzet azokkal, akik jól tápláltak, és rózsás arcbőrük van halálukig? Nem törekednek értelmes életre, mit éreznek hát, amikor meghalnak? (Mintha hiába éltek volna.) Ez a két szó találó: hiába élni. Mit jelent az, hogy »hiába élni«? (Elpazarolni az életet.) Hiába élni, elpazarolni az életet – mire alapul ez a két kifejezés? (Életük végén rájönnek, hogy nem nyertek el semmit.) Mit kellene az embernek elnyernie? (El kellene nyerniük az igazságot, vagy értékes és értelmes dolgokat kellene megvalósítaniuk ebben az életben. Jól kellene végezniük azokat a dolgokat, amelyeket egy teremtett lénynek tennie kell. Ha mindezt nem teszik meg, és csak a fizikai testükért élnek, akkor úgy fogják érezni, hogy az életüket hiába élték és elpazarolták.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Ezt olvasni Isten szavaiban hihetetlenül megindító volt számomra, és megértettem az emberi élet értelmét. Arra gondoltam, hogy most lehetőségem van egy teremtett lény kötelességét teljesíteni, és hogy ez a legigazabb dolog, amit tehetünk. A hitetlenek ételt, italt és élvezetet keresnek, és bár élvezik a hús-vér test örömeit, és nem szenvednek sokat, amikor eljön értük a halál, fogalmuk sincs, hogy az emberek miért élik az életüket. Ez egy hiábavaló élet. Isten felemelhet, és életem során vezetőként szolgálhatok a kötelességemben, ezért mindent bele kell adnom, és felelősséget kell vállalnom a gyülekezet projektjeiért, ahogy azt a Fennvaló megköveteli, vezetni a testvéreket, hogy törekedjenek az igazságra, és az alapelvek szerint tegyék a kötelességeiket, és hozzájáruljak a királyság evangéliumának terjesztéséhez – ez a legjelentőségteljesebb dolog. De ha az emberek csak a hús-vér testért élik az életüket, akkor elpazarolják a napjaikat, és az egész teljesen értelmetlen. Csakúgy, mint korábban, amikor feladtam kötelességemet és hazamentem, hogy ne essek össze, bár otthon voltam, nem szenvedtem fizikailag, és nem kellett annyit aggódnom a gyülekezeti munka miatt, nem vállaltam azokat a felelősségeket, amiket kellett volna, és legbelül üresnek éreztem magam. Tele voltam bűntudattal, és nem volt igazi békém vagy örömöm. Rájöttem, hogy a hús-vér testért való élet teljesen értelmetlen, és hogy üres volt, bármennyire is vigyáztam az egészségemre. Bár kissé fáradt voltam, és egy kicsit szenvedtem a kötelességem teljesítésében, el tudtam nyerni az igazságot, és nyugodtnak és békésnek éreztem magam. Ez az egyetlen értelmes élet. Ezáltal személyes tapasztalatot is szereztem arról, hogy miért akarja Isten, hogy ragaszkodjunk a kötelességeinkhez. Ez azért van így, mert egy teremtett lény kötelességének teljesítése az egyetlen mód arra, hogy kiteljesedett, értelmes életet éljünk, és hogy igazi béke és öröm legyen a szívünkben. A hús-vér test nagyra tartása csak üres élethez vezet, és tönkreteszi az esélyt a igazság követésére és a megmenekülésre, Miután megértettem ezeket a dolgokat, visszanyertem a motivációmat a kötelességem teljesítésére. Nem értem el semmit az evangéliumi munkában, ezért gyakorlati megértést kellett szereznem a helyzetről, keresni az alapelveket a problémák megoldásához, minden tőlem telhetőt megtenni, a munka eredményének javítására törekedni. Így nem lenne mit szégyellnem vagy bánnom a kötelességem teljesítésében. Amikor az evangéliumi munkával foglalkoztam, és nehézségekbe ütköztem, néha aggódtam, hogy kimerítem magam, vagy rosszabbul leszek a problémák megoldása miatt, de úgy éreztem, nem élhetek tovább a szorongás állapotában. Ezért Istenhez imádkoztam: „Ó Istenem, akár súlyosbodnak a betegségeim, akár nem, nem akarok továbbra is Ellened lázadni, ahogy korábban. Hogy élek-e vagy meghalok, az teljesen a Te kezedben van, és én alá akarom vetni magam a Te irányításodnak és elrendezésednek.” Imádkozás után már nem voltam annyira gondterhelt. Közösséget vállaltam néhány testvérrel, hogy megoldjam az evangéliumi munka problémáit. Mindenki közösen kereste az alapelveket, megbeszéltük a lehetőségeket, és találtunk egy utat a kötelességeinkhez. Előrelépés történt az evangéliumi munkában, és néhány alapelvet is világosabban megértettünk.

2023 márciusában a gyülekezet felsővezetői választást tartott, és végül engem választottak meg. Tudtam, hogy nagyobb teher vár rám ebben a kötelességben, és még mindig gondoltam az egészségemre, de nem akartam többé a hús-vér testre figyelni. Igazán meg akartam becsülni ennek a kötelességnek a lehetőségét. Ezt követően a kötelességem teljesítése során szükség szerint módosításokat végezhettem az egészségem érdekében, pihentem egy kicsit, ha nem éreztem jól magam, és időt szakítottam a testmozgásra. Kötelességemet ily módon teljesítve nem fáradtam el túlzottan, és nem tartott vissza a betegség. Idővel már nem éreztem olyan zsibbadást a fejemben. Most úgy gondolom, hogy meg kell becsülnöm a hátralévő időt, és az a legfontosabb, hogy miként végezzem jól a kötelességemet. Hálás vagyok Istennek, hogy létrehozta ezt a helyzetet, hogy megtanuljam a leckét. Többé már nem aggódóm amiatt, hogy megbetegszem.