2019 szeptemberében elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Az összejöveteleken dicsérték a jó közösségvállalásomat, a gyors felfogásomat és a jó képességemet. Később csoportvezetőnek választottak, nem sokkal azután pedig evangéliumi diakónusnak. Ezután aktívabban végeztem a kötelességeimet, mint korábban. Elkezdtem az evangéliumot hirdetni, és összejöveteleket tartani. A testvéreim élvezték a közösségemet, és a gyülekezetvezető azt mondta, hogy jó munkát végzek. Ettől nagyon boldog voltam, és úgy éreztem, hogy a képességem valóban nagyon jó. Hogy több ember csodálatát elnyerjem, többet olvastam Isten szavából, sokat néztem Isten házának filmjeit, és Isten szavának videós felolvasásait, de akkoriban megelégedtem azzal, hogy egy kis szó szerinti megértéssel büszkélkedjek, és nem arra összpontosítottam, hogy Isten szándékát keressem, vagy az igazságot gyakoroljam. Az összejöveteleken a lehető legátfogóbb módon beszélgettem, hogy mások azt higgyék, hogy még többet értek. Még olyan dolgokkal is közösséget vállaltam, amiket nem értettem jól, hogy mások azt higgyék, mindent tudok. Továbbá, hogy jó képet alakítsak ki a vezetőmben magamról, úgy tettem, mintha nagyon erős lennék. Például eleinte voltak elképzeléseim Isten munkájáról, de úgy gondoltam, hogy ha bárkinek elmondom, a vezetőm biztosan azt gondolná, hogy nem értem az igazságot, ezért szándékosan eltitkoltam az elképzeléseimet a vezetőm elől. Mintha álarcot viseltem volna. Az énem, amit mások láttak, csak egy illúzió volt.

Néhány hónappal később gyülekezetvezetőnek választottak, ezúttal az evangéliumi munkáért feleltem. Ahhoz, hogy valaki ezt a munkát végezze, jó képességgel, a tisztán látással és jó munkabírással kellett rendelkeznie. Úgy éreztem, hogy rajtam kívül senki más nem rendelkezik ezekkel a képesítésekkel a gyülekezetben, ezért Isten engem rendelt erre a kötelességre. Az, hogy többször előléptettek, azt éreztette velem, hogy más vagyok, mint a többiek, én keresem a legbuzgóbban az igazságot, és hogy Isten szeret, és a kegyelmébe fogadott. Még azt is gondoltam, hogy az evangéliumi munkáért való felelősség azt jelenti, hogy jogom van eldönteni, ki csatlakozhat a gyülekezethez, és ki nem. Lassan egyre arrogánsabbá váltam, és úgy éreztem, hogy a testvéreim fölött állok, parancsokat adhatok ki, és a testvéreimnek hallgatniuk kell rám. A gyülekezeti munkában mindig egyedül akartam dönteni, és én akartam kimondani az utolsó szót, mert úgy éreztem, hogy van munkaképességem, elsajátítottam az alapelveket, és nem kell elfogadnom a testvéreim véleményét és tanácsát. Lenéztem a testvéreimet. Volt egy átlagos képességű csoportvezető, és tekintet nélkül arra, hogy megfelelően végezte-e a kötelességeit, le akartam váltani. Ráadásul a testvéreimet a beosztottjaimnak tekintettem, és úgy éreztem, hogy tetszésem szerint megmetszhetem őket. Például egy összejövetelen a testvéreim megosztották, hogyan hirdetik az evangéliumot, és én úgy gondoltam, hogy nem megfelelően csinálják, ezért azonnal leszidtam őket, és elmondtam nekik, mit kellene tenniük. Az egyik nővérnek megvolt a saját módszere a kötelességei gyakorlására, de úgy gondoltam, hogy nem jól csinálja, ezért anélkül, hogy közösséget vállaltam volna az alapelvekkel, szigorúan megmetszettem őt. Később ez a nővér azt mondta nekem, hogy annyira negatívnak érzi magát, hogy nem akar a munkatársam lenni. Később egy összejövetelen a vezetőnk megkérdezett mindenkit, hogy vannak-e nehézségei, és ez a nővér közvetlenül a vezetőnek jelentette a velem kapcsolatos problémát, mondván, hogy nem vállalok közösséget az igazsággal, folyton megmetszek másokat, és amikor megmetszem az embereket, azt mindig nagyon durván teszem. Több testvér is jelentette, hogy önkényesen metszek meg embereket, és Isten szavát használva leplezem le az arrogáns viselkedésemet.

Valójában néhány testvér már megemlítette nekem az arrogáns viselkedésem problémáját. Néhányan úgy látták, hogy túlságosan szigorú vagyok, amikor mások munkájáról kérdezek, és üzeneteket küldtek nekem, hogy: „Testvér, ez a beszédmód nem volt helyes. Negatív érzéseket fogsz kelteni a testvéreidben.” Mások azt mondták: „Mindig lekezelően beszélsz másokkal. Soha nem viselkedsz úgy, mintha egyenrangú lennél a testvéreiddel, ezért néhányan nem akarnak veled beszélni, mások pedig annyira bántva érzik magukat, hogy nem akarják többé ezt a kötelességet.” A tőlük kapott többszöri dorgálás és metszés megsértette a büszkeségemet. Régebben azt hittem, hogy olyan valaki vagyok, akit Isten szeret, és a kegyelmébe fogadott, de mikor láttam, hogy a testvéreim hogyan lepleztek le és utasítottak el, nagyon negatív lettem. A jó hírnevem és a tekintélyem nélkül nem éreztem motivációt arra, hogy végezzem a kötelességemet. Mindennap csupán gépiesen végeztem a feladataimat, küldtem az értesítéseket, nem végeztem alapos munkát, nem követtem nyomon a testvéreim kötelességeit, és nem összpontosítottam a felmerülő problémáik megoldására. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mire van szükségük.

Később egy nővér észrevette, hogy az állapotban nem megfelelő, ezért küldött nekem egy szakaszt Isten szavából. Isten azt mondja: „Amióta a Sátán megrontotta az emberiséget, az emberek természete romlani kezdett, és fokozatosan elveszítették azt a józan észt, amivel a normális emberek rendelkeznek. Már nem úgy viselkednek, mint az ember helyzetében lévő emberi lények, hanem vad törekvésekkel vannak tele; túlléptek az ember pozícióján – de még mindig arra vágynak, hogy még magasabbra emelkedjenek. Mire utal ez a »magasabbra«? Felül szeretnék múlni Istent, a mennyeket és minden mást is. Miben gyökerezik az, hogy az emberek efféle beállítottságokat fednek fel? Mindent összevetve az ember természete túlságosan arrogáns. A legtöbb ember érti az »arrogancia« szó jelentését. Ez egy pejoratív kifejezés. Ha valaki arroganciát mutat, mások azt gondolják, hogy nem jó ember. Valahányszor valaki elképesztően arrogáns, mások mindig azt feltételezik, hogy gonosz ember. Senki sem akarja, hogy ráaggassák ezt a kifejezést. Valójában azonban mindenki arrogáns, és az összes romlott emberben benne van ez a lényeg. Egyesek azt mondják: »Én a legkevésbé sem vagyok arrogáns. Soha nem akartam az arkangyal lenni, és soha nem akartam felülmúlni Istent vagy felülmúlni minden mást. Mindig olyasvalaki voltam, aki különösen jól nevelt és kötelességtudó.« Nem feltétlenül; ezek a szavak nem állják meg a helyüket. Miután az emberek arrogánssá váltak természetükben és lényegükben, gyakran megtehetik, hogy lázadnak Isten ellen és ellenállnak Istennek, nem veszik figyelembe a szavait, elképzeléseket gyártanak Róla, olyan dolgokat tesznek, amelyek elárulják Őt, és olyan dolgokat, amelyekkel önmagukat magasztalják és önmaguk mellett tesznek bizonyságot. Azt mondod, hogy nem vagy arrogáns, de tegyük fel, hogy kaptál egy gyülekezetet, és megengedték, hogy vezesd azt; tegyük fel, hogy Én nem metszettelek, és Isten családjában senki sem kritizált vagy segített téged: miután egy ideig vezetted, az embereket a lábad elé terelnéd, és arra késztetnéd, hogy engedelmeskedjenek neked, sőt, odáig mennél, hogy csodáljanak és tiszteljenek téged. És miért tennéd ezt? A természeted határozná meg; nem lenne más, mint természetes kinyilatkoztatás. Nincs szükséged arra, hogy ezt másoktól tanuld, és arra sincs szükség, hogy ők ezt megtanítsák neked. Nincs szükséged arra, hogy mások erre utasítsanak vagy kényszerítsenek; ez a fajta helyzet természetesen jön létre. Minden, amit teszel, arról szól, hogy arra késztesse az embereket, hogy felmagasztaljanak, dicsérjenek, imádjanak, engedelmeskedjenek neked, és mindenben rád hallgassanak. Ha megengedik neked, hogy vezető legyél, az természetesen idézi elő ezt a helyzetet, és ezen nem lehet változtatni. És hogyan jön létre ez a helyzet? Ezt az ember arrogáns természete határozza meg. Az arrogancia megnyilvánulása az Isten elleni lázadás és ellenállás. Amikor az emberek arrogánsak, önhittek és önelégültek, akkor létre fogják hozni saját független birodalmukat, és oly módon fognak cselekedni, ahogy csak akarnak. Másokat is a saját kezükbe vesznek és az ölelésükbe vonnak majd. Az, hogy az emberek képesek ilyen arrogáns tettekre, csak azt bizonyítja, hogy arrogáns természetük lényege a Sátáné, az arkangyalé. Amikor az arroganciájuk és önhittségük elér egy bizonyos szintet, többé nem marad majd hely Isten számára a szívükben, és félre fogják tenni Istent. Ezután Istenek akarnak majd lenni, és arra késztetni az embereket, hogy engedelmeskedjenek nekik, és pont olyanokká válnak majd, mint az arkangyal. Ha ilyen sátáni arrogáns természeted van, nem lesz helye Istennek a szívedben. Még ha hiszel is Istenben, Isten többé nem fog téged elismerni, gonosz embernek fog tekinteni, és ki fog iktatni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember arrogáns természete az Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Miután elolvastam Isten ezen szavait, elgondolkodtam az eddigi viselkedésemen. Amióta csak hiszek Istenben, a testvéreim csodáltak és bátorítottak. Azt mondták, hogy jó képességű vagyok, jól vállalok közösséget, és többször előléptettek, ezért úgy éreztem, hogy különleges és jobb vagyok, mint a körülöttem lévők. Az arrogáns természetem elhitette velem, hogy olyan vagyok, akit Isten szeret, és a kegyelmébe fogadott. Úgy éreztem, hogy kiemelkedek a többiek közül, és felsőbbrendű vagyok náluk, ezért elkezdtem felhasználni a helyzetemet arra, hogy másokat szidjak és korlátozzak. A testvéreimet megpróbáltam még irányítani is, és rá akartam venni őket, hogy hallgassanak rám. Úgy viselkedtem, mint az arkangyal! Túl nagyra tartottam magam. Miután a testvéreim lelepleztek és megmetszettek, rájöttem, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek képzelem magam. Inkább kifejezetten arrogáns és romlott voltam. Feltételeztem, hogy igen magasan mások felett állok, és hogy Isten a kegyelmébe fogadott, de ezek csupáncsak az én képzelődéseim voltak.

Néhány nappal később Isten szavának egy másik szakaszát olvastam, amely az antikrisztusokat leplezte le és boncolgatta. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok bármilyen árat megadnak azért, hogy státuszt szerezzenek, kielégítsék ambícióikat, és elérjék azt a céljukat, hogy irányítsák a gyülekezetet és istenek legyenek. Gyakran késő éjszakáig dolgoznak, hajnalhasadáskor ébrednek, éjjeleznek, és kora reggeli órákban gyakorolják a prédikációikat, valamint feljegyzik mások briliáns mondásait, mindezt azért, hogy felszerelkezzenek a magasztos prédikációkhoz szükséges doktrínával. Nap mint nap azon töprengenek, hogyan tartsák meg ezeket a magasztos prédikációkat, mérlegelve, hogy Isten szavai közül melyiket lesz a leghasznosabb választani, amely csodálatot és dicsőítést fog kiváltani Isten választott népe körében, majd ezeket a szavakat kívülről megtanulják. Aztán azon gondolkodnak, hogyan tolmácsolják ezeket a szavakat úgy, hogy az bemutassa az éleslátásukat és a zsenialitásukat. Azért, hogy Isten szava valóban a szívükbe vésődjön, igyekeznek minél többször meghallgatni az Ő szavát. Mindezt olyan erőfeszítésekkel teszik, mint azok a diákok, akik főiskolai helyért versengenek. Ha valaki jó prédikációt tart, olyan prédikációt, amely megvilágítást nyújt, avagy amely némi elmélettel szolgál, az antikrisztus összegyűjti és összeszerkeszti azt, és a saját prédikációjává teszi. Semmi erőfeszítés nem túl nagy egy antikrisztus számára. Akkor hát mi az erőfeszítései mögött álló indíték és szándék? Az, hogy képes legyen hirdetni Isten szavait, hogy tisztán és könnyedén tudja kimondani azokat, hogy folyékonyan tudja őket, hogy mások láthassák, hogy az antikrisztus szellemibb náluk, jobban becsüli Isten szavait, jobban szereti Istent. Így az antikrisztus képes elnyerni a körülötte lévő emberek egy részének csodálatát és imádatát. Az antikrisztus úgy érzi, hogy érdemes ezt megtenni, ez bármilyen erőfeszítést, árat és nehézséget megér” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel (Hetedik rész)). „Az antikrisztusok viselkedésének lényege az, hogy folyamatosan különböző eszközöket és módszereket használnak törekvéseik és vágyaik kielégítésére, az emberek félrevezetésére és behálózására, valamint a magas státusz megszerzésére, hogy az emberek kövessék és imádják őket. Lehetséges, hogy a szívük mélyén nem szándékosan kelnek versenyre Istennel az emberiségért, de egy dolog biztos: még ha nem is versengenek Istennel az emberekért, akkor is szeretnének státuszt és hatalmat szerezni közöttük. Még ha el is jön a nap, amikor rájönnek, hogy Istennel versengenek a státuszért, és egy kicsit visszafogják magukat, akkor is különböző módszereket alkalmazva törekednek a státuszra és a hírnévre; a szívükben egyértelmű számukra, hogy úgy fognak törvényes státuszt biztosítani maguknak, hogy kivívják bizonyos emberek elismerését és csodálatát. Röviden, noha minden, amit az antikrisztusok tesznek, látszólag a kötelességük teljesítését szolgálja, annak következménye az emberek félrevezetése, hogy imádják és kövessék őket – vagyis ez esetben a kötelességük ily módon való teljesítése önmaguk felmagasztalása és az önmagukról való tanúságtétel. Az emberek irányítására, illetve az egyházbeli státusz és hatalom megszerzésére irányuló törekvésük soha nem fog változni. Javíthatatlan antikrisztusok” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Ötödik tétel: Félrevezetik, behúzzák, fenyegetik, és irányítják az embereket). Isten azt mondja, hogy az antikrisztusok, hogy mások dicsérjék és imádják őket, szenvedést mímelve keltenek olyan illúziót, amivel félrevezethetnek másokat. Meglátva ezt felmerült bennem a kérdés, hogy vajon nem ilyen voltam-e én is. Mindig a hírnevet és a státuszt kerestem, és minden, amit tettem, azért volt, hogy felnézzenek rám. Nagyon sok időt töltöttem Isten szavának olvasásával, néha késő éjszakáig nem aludtam. Az volt a célom, hogy minél több doktrínát megértsek, hogy aztán mások előtt felvághassak vele. Rájöttem, hogy bennem is megvan az antikrisztusok néhány megnyilvánulása, amelyet Isten szava feltár. Úgy éreztem, hogy Isten elítélt, és kifejezetten aggódtam. De akkoriban nem mertem elmondani a testvéreimnek a valódi állapotomat, mert féltem, hogy antikrisztusnak néznek, és kiközösítenek. Ekkor történt, hogy felfedeztek egy antikrisztust a gyülekezetben, és kiközösítették. Látszólag ez a személy feláldozta magát Istenért, és Isten szavát kereste, hogy közösséget vállaljon másokkal, de ő maga nem gyakorolta Isten szavát, és amikor olyan dolgokkal találkozott, amelyek nem feleltek meg az ő elképzeléseinek, negativitást terjesztett, sőt még meg is tagadta Isten utolsó napokbeli munkáját, és megzavarta azokat, akik az igaz utat kutatták. Rájöttem, hogy vannak bennem olyan dolgok, amelyek teljesen rá hasonlítanak. Például gyakran azért kerestem Isten szavát, hogy közösséget vállaljak a testvéreimmel, de én magam nem gyakoroltam Isten szavát. Amikor nehézségeim voltak, a megoldásukban a saját elmémre és képességemre támaszkodtam, de nem összpontosítottam arra, hogy Isten szándékát keressem, és az igazságot gyakoroljam. Láttam, hogy a saját megnyilvánulásaim hasonlóak ennek az antikrisztusnak a megnyilvánulásaihoz, és hogy az antikrisztusok Isten szavában kinyilatkoztatott egyéb megnyilvánulásai is vonatkoznak rám. Így még jobban féltem attól, hogy egy antikrisztussá válok, és kiközösítenek. Ez idő alatt mindent megtettem, hogy mások előtt visszafogjam a szorongásomat, de kifejezetten szánalmas voltam, és úgy éreztem, mintha halálra ítéltek volna. A védekező magatartásom és a gyanakvásom fokozatosan egyre súlyosabbá vált. Úgy éreztem, hogy rossz természetem van, hogy könnyen tudom félrevezetni és irányítani a testvéreimet, és hogy előbb-utóbb, mint az az antikrisztus, meg fogom zavarni Isten házának munkáját. Ha erre gondoltam, még jobban megijedtem. Akkoriban nem tudtam megkülönböztetni az antikrisztus beállítottságát és lényegét, és azt sem értettem, hogy mi Isten szándéka ebben a környezetben. Azt gondoltam, hogy olyan valaki vagyok, akit Isten ki fog iktatni, akárcsak az antikrisztust, és úgy éreztem, hogy nincs reményem, hogy áldást kapjak, ezért elkezdtem panaszkodni: „Nem foglalkoztam a családom aggályaival, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet. Még a jövőmről is lemondtam, és elhagytam a szülővárosomat, hogy új helyeken terjesszem az evangéliumot. Olyan nagy áldozatot hoztam, de továbbra is a pokolba tartok, hogy büntetést kapjak. Ha tudtam volna, hogy így fog végződni, nem hoztam volna ilyen sok áldozatot. Legalább némi testi kényelmet élveztem volna.” Abban az időben csak a rendeltetési helyemre gondoltam, és nem figyeltem arra, hogy Isten szándékát keressem, ezért mindig óvakodtam Istentől, és félreértettem Őt. Végül lemondtam a vezetői pozícióról, mert úgy éreztem, hogy ha továbbra is ilyen fontos kötelességet végzek, akkor biztosan kizárnak majd. A testvéreimmel sem voltam többé nyílt, mert attól féltem, hogy megkritizálnak és megmetszenek, miután meglátják az igazi arcomat. A kötelességemben sem dolgoztam párban senkivel, és a testvérekkel való kapcsolatom is egyre távolságtartóbb volt. Később azzal az ürüggyel álltam elő, hogy otthon hirdetem az evangéliumot, és visszatértem a nem hívő családomhoz. A családom üldöztetésével és ítéletével szembesülve még negatívabbá váltam. Bár továbbra is részt vettem az összejöveteleken, csak gépiesen végeztem a feladataimat. Nagyon gyenge voltam, és úgy éreztem, hogy a hitem végére értem, ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom Isten házát.

Miután elhagytam a gyülekezetet, a szívem nagyon üres lett. Teljes napokra bezárkóztam a szobámba, és nem akartam semmit csinálni. Bár a családom már nem üldözött, és fizikailag kényelemben éltem, csak félelmet éreztem, és mély bűntudatom volt. Rettegtem attól, hogy Isten megbüntet, amiért elárultam Őt, féltem a pokoltól és féltem a haláltól, ezért különböző módokat kerestem, hogy enyhítsem a szorongásomat. Rengeteg társadalomtudományi könyvet olvastam, remélve, hogy találok bennük valamit, ami megvigasztalja a lelkemet, de hasztalan volt. Semmi sem tudta enyhíteni a belső gyötrelmemet. Úgy tűnt, hogy csak passzívan várhatom a halált. Később imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vezessen ki a szorult helyzetemből, himnuszokat hallgattam, és Isten szavait olvastam. Ekkor Isten szava felébresztette a szívemet. Ezt olvastam Isten szavában: „Vannak, akik rendelkeznek az antikrisztus beállítottságával és gyakran felfednek bizonyos romlott beállítottságokat, de az ilyen feltárulásokkal egyidejűleg elgondolkodnak és megismerik önmagukat – képesek elfogadni és gyakorolni az igazságot, és egy idő után változás látható rajtuk. Az ő esetükben elérhető lehet az üdvösség” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot). „Vannak olyanok, akikben Isten szavainak olvasásakor gyakran alakulnak ki elképzelések és félreértések, mert Isten leleplezi az emberek romlott állapotait, és mond néhány dolgot, amivel elítéli az embereket. Negatívvá és gyengévé válnak, azt gondolva, hogy Isten szavai nekik szólnak, hogy Isten lemondott róluk, és nem fogja megmenteni őket. Olyannyira negatívvá válnak, hogy sírnak, és nem akarják többé követni Istent. Ezzel valójában félreértik Istent. Amikor nem érted Isten szavainak jelentését, nem szabad ítéleteket mondanod Istenről. Nem tudod, milyen emberről mond le Isten, vagy milyen körülmények között mond le róluk, vagy milyen körülmények között teszi félre az embereket – megvannak az alapelvei és a kontextusai annak, hogy Isten lemond az emberekről és félreteszi őket. Ha nem látsz át ezeken a részletes ügyeken, könnyen túlérzékennyé válsz, és ítéletet mondasz magadról csupán egyetlen dolog alapján, amit Isten mondott. Vajon nem problematikus ez? Amikor Isten megítéli az embereket, elsősorban mit ítél el bennük? Amit Isten megítél és leleplez, azok az emberek romlott beállítottságai és romlott lényege; elítéli a sátáni beállítottságaikat és sátáni természetüket; elítéli az Isten elleni lázadásuk és ellenállásuk különféle megnyilvánulásait és viselkedésformáit; és elítéli őket azért, mert képtelenek alávetni magukat Istennek, mindig ellenállnak Istennek, és mindig megvannak a saját indítékaik és céljaik – de az efféle elítélés nem jelenti azt, hogy Isten lemondott a sátáni beállítottságú emberekről. Ha még ezt sem látod világosan, akkor nincs felfogóképességed. Ez egy kicsit olyan, mint egy elmebeteg, aki mindig gyanakszik mindenre, és mindig félreérti Istent. Az ilyen embereknek a legcsekélyebb igaz hite sincs Istenben, hogyan is követhetnék Őt a legvégsőkig? Meghallasz egyetlen elítélő mondatot Istentől, és azt feltételezed, hogy az, hogy Isten elítéli az embereket, azt jelenti, hogy lemondott róluk és nem fogja megmenteni őket, és ezáltal negatívvá válsz, átadva magad a kétségbeesésnek. Ilyenkor az emberek félreértik Istent. Valójában Isten nem mondott le az emberekről – az emberek azok, akik félreértették Istent és lemondtak önmagukról. Önmagunk feladása az, ami igazán halálos; ez beteljesíti az Ószövetség szavait: »A bolondok meghalnak esztelenségük miatt« (Példabeszédek 10:21). A legostobább dolog, amit az ember tehet, az, ha átadja magát a kétségbeesésnek. Néha olyan szavakat olvasol Istentől, amelyek látszólag ítéleteket mondanak az emberekről; valójában nem egy bizonyos egyénről mondanak ítéleteket, hanem Isten szándékainak és nézeteinek a kifejeződései. Ezek az igazság és az alapelv szavai, nem mondanak ítéleteket senkiről. Még azok a szavak is, amelyeket Isten a düh idején ejt ki, az Ő természetét képviselik; ezek a szavak az igazság, és még inkább az alapelv szavai. Az embereknek meg kell érteniük ezt. Isten célja ezeknek a kimondásával az, hogy az emberek megértsék az igazságot és megértsék az alapelveket; egyáltalán nem az, hogy ítéleteket mondjon bárkiről is. Ennek semmi köze az emberek végső rendeltetési helyéhez és jutalmához, még kevésbé utal a végső büntetésükre. Ezek csupán olyan szavak, amelyeket az emberek megítélése és megmetszése céljából mondanak, olyan szavak, amelyek frusztrációt fejeznek ki amiatt, hogy az emberek nem tudnak megfelelni az elvárásoknak, azért mondják őket, hogy felébresszék az embereket, hogy ösztönözzék őket, és ezek a szavak Isten szívéből fakadnak. És mégis, egyesek megbotlanak és lemondanak Istenről egyetlen Tőle származó ítélkező mondat miatt. Az ilyen emberek nem tudják, mi a jó nekik, és ellenállnak a józan észnek; ők olyan emberek, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot. [...] Van olyan, hogy Isten kerüli az embereket, és olyan is, hogy félreállítja őket egy időre, hogy elgondolkozhassanak magukon, de ezzel még nem hagyta el őket, hanem lehetőséget ad nekik a bűnbánatra. Isten csak a sok gonosztettet elkövető gonosz embereket, az álhívőket és az antikrisztusokat hagyja el igazán. Némelyek ezt kérdezik: »Úgy érzem, híján vagyok a Szentlélek munkájának, és már régóta a Szentlélek megvilágosodása nélkül élek. Vajon elhagyott engem Isten?« Ez egy félreértés. Van itt egy beállítottsággal kapcsolatos probléma is: az emberek túlságosan érzelmesek, mindig a maguk érvelését követik, mindig akaratosak, és híján vannak a racionalitásnak – nem a beállítottsággal kapcsolatos probléma ez vajon? Azt mondod, hogy Isten elhagyott téged, hogy nem fog téged megmenteni, tehát Ő határozta meg a sorsodat? Isten mindössze néhány dühös szót intézett hozzád. Hogyan mondhatnád azt, hogy Ő lemondott rólad, hogy nem akar téged többé? Vannak alkalmak, amikor nem érzed a Szentlélek munkáját, de Isten nem fosztott meg téged attól a jogtól, hogy olvasd a szavait, és a sorsodat sem határozta meg, valamint az üdvösséghez vezető utadat sem vágta el – akkor mi miatt vagy annyira zaklatott? Rossz állapotban vagy, probléma van az indítékaiddal, gondok vannak a gondolkodásoddal és a nézőpontoddal, kifordult a helyéből a lelkiállapotod – de mégsem próbálod az igazság keresésével orvosolni ezeket a dolgokat, hanem helyette folyamatosan félreértelmezed Istent és panaszkodsz Őrá, valamint Istenre hárítod a felelősséget, sőt, még ezt is mondod: »Isten nem akar engem, úgyhogy nem hiszek többé Benne.« Vajon nem irracionálisan viselkedsz ekkor? Nem vagy észszerűtlen?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (1)). Isten szava a szívemhez szólt. Megértettem, hogy Isten nem iktatott ki, nem ítélt el, és nem határozta meg a sorsomat. Ehelyett az Ő szavának igazsága feltárta a romlott beállítottságomat, és a rossz utat, amelyen jártam, mert csak így ismerhettem meg önmagamat. Ez tulajdonképpen egy nagyszerű lehetőség volt nekem a változásra! Isten ítélete, kinyilatkoztatása és metszése mind azért történt, hogy megmentsen engem! De én a saját elképzeléseimet használtam arra, hogy félreértsem Isten szándékát, kárhoztatást láttam az Ő ítéletében és kinyilatkoztatásában, és azt hittem, hogy ki leszek iktatva. Tévesen azt hittem, hogy mivel egy antikrisztus megnyilvánulásaival rendelkezem, Isten biztosan nem akar engem, és arra vagyok hivatott, hogy elpusztuljak. De valójában minden megnyilvánulásom normális volt Isten szemében. Bár megvoltak bennem egy antikrisztus beállítottságának megnyilvánulásai, még nem jutottam el arra a pontra, hogy antikrisztusként határozzanak meg. Isten azokat akarja kiiktatni és megbüntetni, akikben egy antikrisztus lényege van. Ők soha nem képesek bűnbánatot tartani, mert gonosz a természetlényegük, és idegenkednek az igazságtól, és gyűlölik azt. Bármit is csinálnak rosszul, soha nem ismerik be, és mindent megtesznek, hogy megőrizzék a tekintélyüket és a státuszukat. Én még rá tudtam döbbenni, hogy túl mélyen megromlottam, és hogy tévedek, így még volt lehetőségem a bűnbánatra. Csak antikrisztusi beállítottsággal rendelkeztem, nem voltam antikrisztus, aki nem fogadta el az igazságot. De abban az időben nem értettem Isten szándékát, és nem ismertem Isten szeretetét, és Isten igazságos természetét. Azt gondoltam, hogy mivel Isten már nem akar engem, minden erőfeszítésem hiábavaló. Ha nem élvezném a testi örömöket a világban, nem lenne semmim. Most visszatekintve arra, amit tettem, szörnyen szégyellem magam. Sokszor megesküdtem Istennek, hogy egész életemben követni fogom Őt, de miután akkor megítéltek és lelepleztek, negatív lettem, megtagadtam Isten üdvösségét, elvesztettem az Istenbe vetett hitemet, sőt habozás nélkül úgy döntöttem, hogy visszatérek a világba, és testi örömöket keresek. Hogy mondhattam azt, hogy van lelkiismeretem? Most, hogy megértettem Isten szándékát, újra reményre találtam. Úgy éreztem, mintha visszahoztak volna a halálból. Elengedtem minden mást az életemben, elkezdtem elmélkedni Isten szaváról, himnuszokat énekelni, hallgatni Isten szavának recitációit, és keresni Isten szándékát. Olyan volt, mintha mindent elölről kezdenék az Istenben való hit útján. Ismét megkaptam Isten irgalmát, és éreztem Isten jelenlétét. Fokozatosan megtaláltam a belső békét és örömöt, és a szívemben éreztem a vágyat, hogy visszatérjek a gyülekezetbe. Nem tudtam azonban, hogy a gyülekezet elfogad-e majd engem. Imádkoztam Istenhez, kértem Őt, hogy irgalmazzon nekem, és mentsen meg.

Néhány héttel később Isten szavának egy másik szakaszát láttam meg, amely segített egy kicsit jobban megérteni Isten szándékát. Isten azt mondja: „Az első néhány évben a munka ezen szakaszának elkezdése után volt valaki, aki hitt Istenben, azonban nem törekedett az igazságra. Csak arra gondolt, hogy több pénzt keressen, társat találjon, és gazdag ember módjára éljen, így hát otthagyta az egyházat. Néhány év sodródást követően aztán váratlanul visszatért. Hatalmas bűntudatot érzett és számtalan könnyet hullatott. Ez azt bizonyította, hogy a szíve nem hagyta el Istent teljesen. Ez jó dolog volt, és még mindig volt esélye és reménye a megmentésre. Ha már nem hitt volna, és olyanná vált volna, akár a nem hívők, akkor teljesen befellegzett volna neki. Mivel valóban bűnbánatot tudott tartani, volt még számára remény. Ez ritka és becses dolog volt. Függetlenül attól, hogy mit tesz Isten és hogyan bánik az emberekkel – még ha gyűlöli, megveti vagy el is átkozza őket –, ha eljön a nap, amikor meg tudnak fordulni, akkor nagyon is meg fogok vigasztalódni, mert ez azt fogja jelenteni, hogy még mindig van némi hely a szívükben Isten számára, hogy még nem teljesen veszítették el az emberi józan eszüket és az emberi mivoltukat, hogy még van némi nyoma bennük a hitnek, és hogy legalább némileg szándékukban áll elismerni Istent és visszatérni az Ő színe elé. Ha valakinek valóban a szívében van Isten, nem számít, mikor hagyta el Isten házát, ha visszatér, és még mindig a szívében van ez a család, akkor egyfajta tartós kapcsolatot fogok érzékelni és valamelyest megvigasztalódom. Ha azonban soha nem tér vissza, sajnálatosnak fogom tartani. Ha vissza tud térni és igazán bűnbánatot tud tartani, akkor mély megelégedettséget és vigaszt fogok érezni. Úgy tűnt, hogy az, hogy ez az ember még vissza tudott térni, azt jelenti, hogy nem feledkezett meg Istenről, és még mindig kötődést érzett Istenhez a szívében. Ezért tért vissza. Elég meghatódtam, amikor találkoztunk. Ahogy elment, bizonyosan elég negatív volt és rossz állapotban volt. Az, hogy visszajött, bizonyította, hogy még mindig van hite Istenben. Azonban az, hogy képes lesz-e tovább haladni, nem volt tudható, mert az emberek oly gyorsan változnak. A Kegyelem Korában az Úr Jézus azt mondta: »Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet?« (Máté 18:12). Ez a sor nem egyfajta előírás vagy viselkedésmód; inkább Isten sürgető szándékát mutatja az emberek megmentésére, valamint azt, hogy milyen mély az irántuk érzett szeretete. Ez Isten természetét és az Ő emberek iránti szeretetét képviseli. Ezért, ha egyesek elhagyják a gyülekezetet fél évre vagy egy évre, vagy bármennyi gyengeségük vagy félreértésük van, és mégis később észhez tudnak térni, ismeretre tesznek szert és megfordulnak, és visszatérnek a helyes útra, akkor ez valóban megvigasztal Engem és egy kis örömet okoz Nekem. A hiúság és az élvezetek e világában, és ebben a gonosz korban az, hogy valaki el tudja ismerni Istent, vissza tud térni a helyes útra és vissza tud jönni, nagy vigaszt nyújt és izgalmas dolog. Vegyük például a gyermeknevelést: Akár tisztelettudó a gyermeked, akár nem, hogyan éreznéd magad, ha nem ismerne el téged és elhagyná az otthonát, hogy soha ne térjen vissza? Legbelül továbbra sem tudnád elengedni, és mindig azon tűnődnél, mikor jön vissza meglátogatni, mert akkor legalább úgy éreznéd, hogy legalább még mindig megvan ez a gyermeked, és hogy nem szeretted vagy nevelted hiába. Mindig így gondolkodtál volna, és mindig vágytál volna rá, hogy eljöjjön az a nap. Ha még az emberek is így éreznek, akkor mennyivel inkább Isten? Hát nem még nagyobb reménye az, hogy az emberek visszataláljanak, miután eltévelyedtek, és hogy a tékozló fiú hazatérjen? Az emberek csekély érettségűek, de eljön a nap, amikor megértik majd Isten szándékát – kivéve, ha nincs bennük egy szemernyi igaz hit sem és álhívők, amely esetben nem szükséges aggódni értük” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, kifejezetten meghatódtam. Úgy éreztem, mintha Isten szemtől szembe beszélne hozzám, mint ahogy egy anya beszél a gyermekéhez. Isten megvigasztalt, amikor a legkétségbeesettebb voltam, reményt adott nekem, és megmutatta, hogy az Ő szeretete az emberek iránt valódi! Megértettem, hogy Isten nem ítél el és nem öl meg embereket tetszés szerint. Isten azért testesült meg az utolsó napokban, hogy megmentse az emberiséget. Isten valójában soha nem hagyott el engem, ahogyan azt feltételeztem. Ehelyett Ő csupán megítélt és felfedett engem a romlott beállítottságom és a rossz utam miatt, amelyen jártam, ami Isten igazságossága és szentsége volt, és egyben egy módszer, hogy megváltoztasson engem. Isten várta, hogy bűnbánatot tartsak, de sok elképzelésem és félreértésem volt Istenről. Isten ítéletét és üdvösségét kiiktatásnak és büntetésnek láttam, nem értettem Isten szándékát, és nem volt alávetettséget mutató hozzáállásom. Mindig is személyes álláspontot képviseltem, és a véleményemet tekintettem az igazságnak. Bár nagyon lázadó voltam, Isten tudta, mi hiányzik belőlem, hogy hol fogok elbukni, és kudarcot vallani. Isten lépésről lépésre vezetett, amíg felébredtem, és visszanyertem a józan eszemet. Láttam, hogy Isten szándéka, hogy megmentse az embereket, őszinte. Amíg az emberek fenntartják az Ő nevét és az Ő útját, addig Isten mindig kinyújtja az üdvösség kezét. Isten jobban szeret minket, mint gondoltam. Isten felelős mindenki életéért. Tudtam, hogy még nem késő számomra, ha őszintén bűnbánatot tartok. Még mindig volt esélyem arra, hogy megváltoztassam a romlott beállítottságomat, és megmeneküljek. Amint megértettem Isten szándékát, a negatív és félreértésekkel teli állapotom megváltozott.

Később elolvastam Isten szavának egy másik szakaszát, amely megértette velem Isten ítélő munkájának jelentőségét. Mindenható Isten azt mondja: „Ma Isten megítél, megfenyít és kárhoztat titeket, de tudnod kellene, hogy a kárhoztatásod értelme az, hogy megismerd önmagadat. Ő azért kárhoztat, átkoz, ítél meg és fenyít, hogy megismerhesd önmagadat, hogy a beállítottságod megváltozhasson, sőt még inkább, hogy megismerhesd az értékedet, és meglásd, hogy Isten minden cselekedete igazságos és összhangban van az Ő természetével és az Ő munkájának igényeivel, hogy Ő az ember üdvösségére vonatkozó tervének megfelelően cselekszik, és hogy Ő az igazságos Isten, aki szereti és megmenti az embert, és aki meg is ítéli és meg is fenyíti az embert. Ha te csak azt tudod, hogy alacsony rangú, romlott és lázadó vagy, de nem tudod, hogy Isten az Ő üdvösségét akarja nyilvánvalóvá tenni a ma rajtad végzett ítélet és fenyítés által, akkor semmiképp sem tapasztalhatsz meg dolgokat, még kevésbé vagy képes továbbhaladni. Isten nem azért jött, hogy lesújtsa vagy elpusztítsa az embereket, hanem hogy megítélje, megátkozza, megfenyítse és megmentse őket. Amíg az Ő 6000 éves irányítási terve a végéhez nem ér – mielőtt felfedi az emberek minden egyes kategóriájának sorsát –, Isten földi munkája az üdvösség érdekében történik; célja pusztán az, hogy az Őt szeretőket teljessé – teljességgel teljessé – tegye, és hogy megadják magukat az Ő uralma alatt. Bármilyen módon is üdvözíti Isten az embereket, mindez úgy történik, hogy elszakítja őket a régi sátáni természetüktől; vagyis úgy üdvözíti őket, hogy az életet keresteti velük. Ha nem így tesznek, akkor nem lesz módjuk elfogadni Isten üdvösségét. Az üdvösség magának Istennek a műve, és az élet keresése olyasmi, amit az embernek vállalnia kell ahhoz, hogy elfogadja az üdvösséget. Az ember szemében az üdvösség Isten szeretete, és Isten szeretete nem lehet fenyítés, ítélet és átok; az üdvösségnek irgalmat, szerető kedvességet, sőt, vigasztaló szavakat, valamint Isten által adományozott határtalan áldásokat kell tartalmaznia. Az emberek úgy hiszik, hogy amikor Isten üdvözíti az embert, akkor azt úgy teszi, hogy áldásaival és kegyelmével megmozgatja, hogy az ember át tudja adni szívét Istennek. Vagyis az, hogy Ő megérinti az embert, az az Ő üdvözítése. Ez a fajta üdvösség egy alku megkötésével történik. Az ember csak akkor jut el oda, hogy megadja magát Isten nevének, és törekedjen arra, hogy jót tegyen Neki, és dicsőséget hozzon Neki, ha Isten százszorosan ad neki. Isten nem ezt szánja az emberiségnek. Isten azért jött a földre munkálkodni, hogy üdvözítse a romlott emberiséget; ebben nincs semmi hamisság. Ha lenne, akkor biztosan nem jött volna el, hogy személyesen végezze a munkáját. A múltban az Ő üdvösségének eszközei közé tartozott a legnagyobb irgalom és szerető kedvesség tanúsítása, olyannyira, hogy az egész emberiségért cserébe mindenét odaadta a Sátánnak. A jelen semmiben sem hasonlít a múltra: a ma nektek adott üdvösség az utolsó napok idején történik, az egyes emberek fajtájuk szerinti osztályozása során; a ti üdvösségetek eszköze nem az irgalom vagy a szerető kedvesség, hanem a fenyítés és az ítélet, hogy az ember még teljesebben üdvözüljön. Így minden, amit ti kaptok, fenyítés, ítélet és irgalmatlan csapás, de tudjátok ezt: ebben a szívtelen csapásban a legkisebb büntetés sincs. Függetlenül attól, hogy szavaim mennyire kíméletlenek, ami titeket ér, az csak néhány szó, amely számotokra teljesen szívtelennek tűnhet, és bármennyire is haragszom, ami rátok zúdul, azok még mindig a feddés szavai, és nem akarlak bántani vagy halálra ítélni benneteket. Hát nem tények e mindezek? Tudjátok meg, hogy manapság, legyen az igazságos ítélet vagy érzéketlen finomítás és fenyítés, minden az üdvösség érdekében történik. Függetlenül attól, hogy ma mindenkit fajtája szerint fognak osztályozni, vagy mindenféle ember felfedetik-e, Isten minden szavának és munkájának célja az, hogy megmentse azokat, akik valóban szeretik Istent. Az igazságos ítélet az ember megtisztítására, a szívtelen finomítás pedig a megtisztulás érdekében történik; a kíméletlen szavak vagy a fenyítés egyaránt a megtisztulás érdekében történnek, és az üdvösséget szolgálják” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Tedd félre a státusz áldásait és értsd meg Isten szándékát, hogy üdvözítse az embert). Miután elolvastam Isten ezen szavait, láttam, hogy nem értettem Isten ítélő munkáját. Amikor először fogadtam el Isten munkáját, sokat élveztem Isten szeretetéből, irgalmából és a Szentlélek megvilágosításából. Boldog voltam, hogy egyszerűen csak élvezhetem Isten kegyelmét. Azt hittem, hogy egy kisbaba vagyok Isten kezében, valaki, akit Isten dédelget, hogy különleges és tökéletes vagyok, és hogy Isten nem fog szigorúan megítélni. Ezért, amikor Isten szigorú szavai leleplezték a lázadásomat, az ellenállásomat és az antikrisztusi beállítottságomat, azt hittem, hogy Isten ki fog iktatni, de valójában nem értettem Isten szándékát. Az embereket mélyen megrontotta a Sátán. Csak Isten szigorú ítélete és fenyítése változtathatja meg az emberek romlott beállítottságait, és menthet meg minket teljesen a Sátán hatalmától. Annyira romlott voltam, hogy a Sátán megtestesítőjévé váltam, és Isten szigorú ítéletére, kinyilatkoztatására és metszésére volt szükségem, hogy felébredjek. Mert csak az ilyen munka láttathatta meg velem a Sátán általi romlottságom csúfságát, és csak ezután tudtam gyűlölni magamat és lázadni a Sátán ellen. Enélkül továbbra is azt gondolnám, hogy tökéletes vagyok, és Isten szeret, és akkor soha nem keresném az igazságot, és nem gondolkodnék el magamon. Az antikrisztus rossz útját jártam volna, amíg meg nem halok. Hittem Istenben, de egyáltalán nem akartam szenvedni, és azt akartam, hogy Isten elkényeztessen, hogy örökké élvezzem Isten irgalmát és áldásait, mint egy kisbaba. Lehetne így vajon esélyem valaha is arra, hogy Isten megtisztítson? A tudatlanságom és önzésem miatt nem láttam Isten ítélő munkájának szeretetét és áldását, így félreértettem Istent, elfordultam Istentől, és elárultam Istent. Súlyos árat fizettem a tudatlanságom és az önzésem miatt. Miután felismertem Isten ítélő munkájának nagy jelentőségét, ismét bizalommal tudtam követni Istent és megtapasztalni Isten munkáját, mert megértettem, hogy függetlenül attól, hogy Isten munkája megfelelt-e az elképzeléseimnek, mindez azért történt, hogy megtisztítson engem, és megváltoztassa a romlott beállítottságomat. Azért, hogy teljesen megmentsen a Sátán hatalmától. Az ítélet és a fenyítés a legjobb módja annak, hogy Isten megmentse az embert.

Ezután elolvastam Isten néhány szavát, és megértettem az Ő követelményeit. Isten azt akarta, hogy igaz teremtett lény legyek, fogadjam el az Ő szuverenitását és ellátását, teljesítsem a saját kötelességemet, ismerjem meg Őt, és tegyek tanúságot Mellette. Tulajdonképpen ugyanolyan státuszban voltam, mint a testvéreim. Csak azért, mert Isten adott nekem egy bizonyos adottságot vagy tehetséget, és lehetőséget adott arra, hogy vezetőként szolgáljak, ez nem jelentette azt, hogy a státuszom magasabb, mint a testvéreimé. Még mindig egy teremtett lény voltam. Ezeket az adottságokat és tehetségeket Isten adta, ezért nem kellett volna felvágnom. Arra kellett volna összpontosítanom az erőfeszítéseimet, hogy jól végezzem a kötelességemet, és megfelelő teremtett lénnyé váljak. Amint rájöttem ezekre a dolgokra, ez megadta nekem a gyakorlás útját, és megkönnyebbülést éreztem. Akkor vissza akartam sietni a gyülekezetbe, hogy folytassam a kötelességeimet. Ezúttal szilárdabb volt az elhatározásom, hogy követem Istent, és végzem a kötelességemet. A számítógépemről és a telefonomról mindent letöröltem, ami nem kapcsolódott az Istenben való hithez, és elhatároztam, hogy minden mást félreteszek, és követem Istent. Néhány nappal később visszamentem a gyülekezetbe, és folytattam az evangélium hirdetését. Hála Istennek! Ezúttal mindent újrakezdtem, és tudatosan együttműködtem a testvéreimmel. Minden alkalommal, amikor egy problémával találkoztam, kikértem a testvéreim véleményét és javaslatait, és közreműködésre kértem fel őket. Nem hoztam többé egyedül döntéseket, és nem erőltettem rá a nézeteimet a testvéreimre. Ehelyett tanácsokat adtam nekik, és együtt dolgoztam velük azon, hogy megtaláljuk a gyakorlás megfelelő újtát. Nem akartam többé felvágni sem, hogy felnézzenek rám, vagy megpróbálni irányítani őket. Nem akartam többé hatalmat. Ehelyett megtanultam a testvéreimmel együtt keresni az igazságalapelveket. Amikor így gyakoroltam, mélységesen megnyugodtam, amit korábban nem éreztem. Most sokkal könnyebb a kapcsolatom a testvéreimmel, és hajlandóak együttműködni velem. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megadta nekem a lehetőséget az újrakezdésre. Őszintén érzem, hogy csak Isten szavai változtathatják meg az arrogáns viselkedésemet és a státuszra való törekvésemet. Csak azok teszik lehetővé számomra, hogy a teremtett lény pozícióját betöltsem, együttműködjek a testvéreimmel, hogy jól végezzük a kötelességeinket, és megéljem az emberi hasonlatosságot.

Ezen a tapasztalaton keresztül megízleltem Isten szeretetét, egy kicsit megértettem a romlott beállítottságaimat, és világos képet kaptam Isten munkájáról, valamint nagyobb hitet szereztem Istenben. Őszintén úgy érzem, hogy Isten ítéletének nem az a célja, hogy elítélje és elpusztítsa az embereket, hanem, ahogy Isten szava szól: „Isten fenyítése és ítélete a világosság, és az ember üdvösségének fénye, és nincs jobb áldás az ember számára, és nincs nagyobb kegyelem vagy jobb oltalom” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). A természetem túl arrogáns volt, a becsvágyam túl nagy, és sátáni beállítottságaim túl súlyosak, ezért Istennek szigorú ítéletet és fenyítést kellett alkalmaznia, hogy megtisztítson, megváltoztasson, és a helyes útra vezessen. Hálás vagyok Istennek, hogy megmentett!