20. Soha többet nem fogok a sorsomra panaszkodni

A családom gyerekkoromban viszonylag szegény volt. Az alapvető szükségleteink sem voltak biztosítva. Anyámnak sokszor gabonát kellett kérnie a szomszédtól, hogy enni tudjon adni nekünk, a ruháim pedig gyakran foltozottak voltak. Sokszor piszkáltak és kiközösítettek, a többi gyerek szerint szegény családból jöttem. Úgy éreztem, igazságtalanok velem, és azt gondoltam, a balsorsom tehet arról, hogy nem gazdagságba születtem. Az iskolában keményen tanultam, mert azt gondoltam: „Ha jól dolgozom, bejutok az egyetemre, és jó munkám lesz, és akkor biztosan megváltozik a szerencsém, és előkelő életet fogok élni.” Késő éjszakáig tanultam, és végül az osztály legjobbjai között végeztem. Gondoltam, talán ez a belépő egy jobb életbe. De a középiskolában súlyos rövidlátást diagnosztizáltak nálam, valamint szürke hályogot, tompalátást és asztigmiát. Nem tudtam gondoskodni magamról. Akkoriban nagyon le voltam sújtva, azt hittem, hogy vége az életemnek, hogy eldőlt a sorsom. Legbelül átkoztam az Ég igazságtalanságát, és a balsorsomat okoltam. Hirtelen depresszióba süllyedtem.

Amikor elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, és láttam, ahogy a vezetőnk összejöveteleket tartott, amelyeken az igazságot közölte a problémák megoldására, irigy lettem. Azt gondoltam magamban: „Milyen dicsőséges lenne, ha egyszer diakónus vagy vezető válna belőlem, megoldhatnám a testvérek problémáit, és elnyerhetném a tiszteletüket és támogatásukat.” Ezért még odadóbban olvastam Isten szavait, minden feladatot elvállaltam, amit a gyülekezet adott nekem, elviseltem a nehézségeket és a kemény munkát, remélve, hogy egy nap én is vezető vagy diakónus lehetek. De több év után sem választottak ki egyik pozícióra sem. Egy nővér, aki velem együtt fogadta el Isten munkájának ezt a szakaszát, vezető lett nem sokkal a hitbe való belépése után. Mikor láttam, hogy a nővér Isten szavait közli az összejöveteleken a problémák megoldására, azt gondoltam magamban: „Egyszerre fogadtuk el a munkának ezt a szakaszát, és Isten házába való érkezésünk után nem sokkal ő már vezetőként szolgál, mindenki tiszteli és támogatja. Én pedig akármilyen keményen is próbálkozom, még mindig nem lettem vezető. Úgyhogy azt hiszem, balsorsom van.” Néha, amikor a javaslataim nem valósultak meg, azt gondoltam magamban: „Nos, úgyse leszek soha vezető, így akár lehetek követő is ebben a kis csoportban. Akár a karrieremben, akár Isten házában, szenvedésre ítéltettem, és soha ebben az életben nem fogok kitűnni.” Miután erre a következtetésre jutottam, fokozatosan csökkent a lelkesedésem Isten szavainak olvasása és az igazság keresése iránt.

Később a vezetőm meglátta, hogy van némi irodalmi tehetségem, és szövegekkel kapcsolatos feladatot adott. Leírhatatlanul boldog voltam, azt gondoltam, hogy végre van esélyem, hogy kitüntessem magam. Sokat túlóráztam és jó eredményeket értem el a kötelességem teljesítésében. Nem sokkal ezután előléptettek. Nagyon boldog voltam, és még motiváltabb a kötelességem teljesítésében. De aztán problémám adódott a nyaki gerincemmel, és egyre súlyosabb lett, amiért nem tudtam rendesen ellátni a kötelességemet. Kénytelen voltam visszamenni az eredeti gyülekezetembe, és olyan kötelességeket teljesíteni, amikre képes voltam. Nagyon levert voltam: „Ezt a nyaki gerincproblémát nehéz gyógyítani és rosszabbodhat, ha túlerőltetem magam. Ezzel a problémával nagyon nehéz lesz elismerést kivívnom. Az a sorsom, hogy ne tudjak fontos kötelességeket végezni. A balsorsom súlyt, semmi sem megy könnyen. Biztos rossz csillagzat alatt születtem, hogy ilyen szörnyen szerencsétlen vagyok!” Ezen gondolataim miatt negatív lettem, és a kötelességeimet is hanyagoltam, sőt, behatároltam magam, azt gondolva, hogy a jövőbeli kilátásaim gyászosak. Később Isten elé járultam, hogy önvizsgálatot tartsak. Miért éltem bele ennyire magam abba, hogy a sorsom jó vagy rossz, és miért éltem ilyen gyötrelemben? Keresgéléseim közben rábukkantam Isten szavainak egy passzusára, ami némi betekintést nyújtott az állapotomba.

Mindenható Isten azt mondja: „Az egyik fajta ember csüggedtsége abból az állandó hitből fakadhat, hogy neki rossz a sorsa. Hát nem ez az egyik ok? (De igen.) Gyermekkora óta vidéken vagy egy szegény térségben élt, a családja nem volt jómódú, és néhány egyszerű bútordarabtól eltekintve nemigen voltak értékeik. Talán egy vagy két rend ruhájuk volt, amelyet még azután is viselniük kellett, hogy a ruhák megkoptak, és hétköznap sosem ehettek rendes ételt, ehelyett meg kellett várniuk az újévet vagy az ünnepeket, hogy húst ehessenek. Néha éheztek, vagy a ruhájuk nem tartotta melegen őket; egy bőséges étkezés valószínűtlen vágyakozásnak tűnt – még egy darab gyümölcs megengedése is nagy erőfeszítést jelentett. Mivel ilyen környezetben élt, érezte, hogy különbözik másoktól, akik a nagyvárosban élnek, akiknek a szülei jómódúak, akik válogathatnak az ennivalóban és a ruhákban, akik mindent azonnal megkapnak, amit csak szeretnének, és akik tájékozottak a dolgokban. Így gondolkodott: »Azoknak az embereknek olyan jó sorsuk van. Az én sorsom miért ilyen rossz?« Mindig ki akar emelkedni a tömegből, és változtatni akar a sorsán. Csakhogy az ember sorsán változtatni nem könnyű. Ha valaki ilyen helyzetbe születik, akárhogy is próbálkozik, mennyire tudja megváltoztatni a sorsát, és mennyit tud javítani rajta? Miután felnő, a társadalomban mindenhol akadályokba ütközik, bárhová megy, mindenhol zaklatják, így aztán mindig nagyon balszerencsésnek érzi magát. Így gondolkodik: »Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért találkozom mindig rosszindulatú emberekkel? Gyerekkoromban nehéz volt az élet, így kellett elfogadni. Most már felnőtt vagyok, de semmivel sem lett jobb. Mindig meg akarom mutatni, mire vagyok képes, de soha nem kapok rá lehetőséget. Ha soha nem kapok lehetőséget, hát akkor így jártam. Én csak szorgalmasan akarok dolgozni és elég pénzt keresni, hogy jó életet éljek. Miért nem tehetem meg még ezt sem? Hogy lehet ilyen nehéz jó életet élni? Nem muszáj feltétlenül olyan életet élnem, amely mindenki másét felülmúlja. De legalább úgy akarok élni, mint egy városlakó, hogy ne nézzenek le az emberek, és ne legyek másod- vagy harmadrangú állampolgár. Legalább, amikor az emberek megszólítanak, nem így kiáltanának rám: ’Hé, te ott, gyere ide!’ Legalább a nevemen szólítanának, és tisztelettel szólnának hozzám. De nekem még annyi sem jut, hogy tisztelettel szóljanak hozzám. Miért olyan kegyetlen a sorsom? Mikor lesz már vége?« Amíg az ilyen ember nem hitt Istenben, kegyetlennek gondolta a sorsát. Miután hinni kezd Istenben és meglátja, hogy ez az igaz út, így gondolkodik: »Megérte annyit szenvedni azelőtt. Mindezt Isten vezényelte és cselekedte így, és jól tette. Ha nem szenvedtem volna ennyit, nem jutottam volna el odáig, hogy higgyek Istenben. Most, hogy hiszek Istenben, ha képes vagyok elfogadni az igazságot, a sorsom jobbra fog fordulni. Most már egyenlőként élhetek a gyülekezetben a testvéreimmel, az emberek ’testvérnek’ vagy ’nővérnek’ neveznek, és tisztelettel szólnak hozzám. Most már élvezhetem azt az érzést, hogy mások tisztelnek.« Úgy tűnik, mintha a sorsa megváltozott volna, többé nem szenved és nem rossz a sorsa. Miután elkezd hinni Istenben, elhatározza, hogy megfelelően végzi a kötelességét Isten házában, eltűri a nehézségeket és szorgalmasan dolgozik, bármilyen téren többet eltűr, mint bárki más, és arra törekszik, hogy a legtöbb ember helyeslését és megbecsülését elnyerje. Úgy gondolja, akár vezetőnek, felügyelőnek vagy csapatfőnöknek is megválaszthatják, és akkor vajon nem öregbíti majd az ősei és a családja jó hírét? Nem változtat végre a sorsán? A valóság azonban nem egészen a reményei szerint alakul, ő pedig elcsügged, és így gondolkodik: »Évek óta hiszek Istenben, és nagyon jól kijövök a testvéreimmel. De miért van az, hogy valahányszor vezetőt, felügyelőt vagy csapatfőnököt választanak, soha nem kerül rám a sor? Talán mert olyan jellegtelen a külsőm, vagy mert nem teljesítek elég jól, és senki nem figyelt fel rám? Valahányszor választás van, érzek egy halvány reménysugarat, és még annak is örülnék, ha csapatfőnökké választanának. Úgy tele vagyok lelkesedéssel, hogy visszafizessem, amit Istentől kaptam, de mindig csalódás lesz a vége, valahányszor választás van, és én kimaradok az egészből. Miért van ez? Tényleg csak annyi telik tőlem, hogy egész életemben középszerű, hétköznapi, jelentéktelen ember legyek? Amikor visszatekintek a gyerekkoromra, a fiatalságomra és a középkorú éveimre, az út, amelyen jártam, mindig középszerű volt, nem vittem véghez semmi figyelemre méltót. Nem arról van szó, hogy nincs bennem ambíció vagy a képességem gyenge, nem is arról, hogy nem teszek elég erőfeszítést vagy nem tudok sok nehézséget elviselni. Vannak elhatározásaim és céljaim, sőt, még azt is mondhatjuk, hogy van bennem ambíció. Akkor miért nem tudok soha a tömeg fölé emelkedni? Végeredményben egyszerűen csak rossz a sorsom és szenvedésre rendeltettem, így rendezte számomra Isten a dolgokat.« Minél többet töpreng ezen, annál inkább úgy gondolja, hogy rossz sorsa van. A kötelességteljesítése folyamán rendszerint, ha javaslatot tesz vagy véleményt fejez ki, és mindig elutasítással találkozik, senki nem hallgat rá és nem veszi őt komolyan, még inkább elcsügged, és így gondolkodik: »Ó, annyira rossz a sorsom! Mindegyik csoportban, amelynek tagja vagyok, mindig akad egy rosszindulatú ember, aki elnyom engem és akadályozza az előrehaladásomat. Engem soha senki nem vesz komolyan, és soha nem tudok kiemelkedni. Végső soron erről van szó: egyszerűen rossz a sorsom!« Bármi történik vele, azt mindig a rossz sorsának tulajdonítja; folyamatosan a rossz sors gondolatába fektet energiát, arra törekszik, hogy mélyebben megértse és felfogja azt, és miközben ezt forgatja a fejében, az érzelmei egyre csüggedtebbé válnak. Amikor a kötelessége teljesítése közben kisebbfajta hibát vét, így gondolkodik: »Jaj, hogyan is tudnám jól teljesíteni a kötelességemet, amikor ilyen rossz a sorsom?« Összejöveteleken, amikor a testvérei közösséget vállalnak, ő újra meg újra átgondolja a dolgokat, de nem érti, és így gondolkodik: »Jaj, hogyan is érthetnék meg bármit, amikor ilyen rossz a sorsom?« Valahányszor lát valakit, aki jobban beszél, mint ő, aki világosabb és megvilágosodottabb formában fejti ki a megértését, mint ő, még csüggedtebbnek érzi magát. Amikor lát valakit, aki képes nehézségeket elviselni és megfizetni az árat, eredményeket tud felmutatni a kötelessége teljesítésében, elnyeri testvérei elismerését és előléptetésben részesül, ő a szívében boldogtalannak érzi magát. Amikor látja, hogy valakiből vezető vagy dolgozó lesz, még csüggedtebbnek érzi magát, és még ha olyasvalakit lát, aki jobban énekel és táncol, mint ő, akkor is elcsügged, és alsóbbrendűnek érzi magát az illetőnél. Bármilyen emberrel, eseménnyel vagy dologgal találkozik, bármilyen helyzetbe kerül, mindig a csüggedtség érzelmével reagál. Még amikor azt látja, hogy valaki az övénél kicsit szebb ruhákat visel, vagy kicsit jobb a frizurája, akkor is mindig szomorúnak érzi magát, a szívében féltékenység és irigység támad, míg végül visszatér a csüggedtség érzelméhez. Milyen indokokkal áll elő? Ezt gondolja: »Ó, hát nem azért van ez, mert rossz a sorsom? Ha egy kicsit jobban néznék ki, ha olyan méltóságteljes volnék, mint ő, ha magas lennék és szép termetű, szép ruhákkal, sok pénzzel, jó szülőkkel, akkor vajon nem állnának másképp a dolgaim, mint most? Nem tartanának akkor sokra az emberek, nem lennének irigyek és féltékenyek rám? Száz szónak is egy a vége: rossz a sorsom, és ezért senki mást nem hibáztathatok. Mivel ilyen rossz a sorsom, nekem semmi nem sikerül, még sétálni sem mehetek úgy, hogy hasra ne essek. Ilyen rossz az én sorsom, és nem tehetek ellene semmit.« Hasonlóképpen, amikor megmetszik, vagy amikor a testvérek megróják vagy kritizálják őt, vagy épp javaslatokat tesznek neki, ő erre is a csüggedtség érzelmével reagál. Akár vele történik valami, akár a környezetével, ő mindig a csüggedtség érzelméből fakadó különféle negatív gondolatokkal, nézetekkel, hozzáállásokkal és álláspontokkal válaszol” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten kinyilatkoztatása erről az állapotról annyira valósághű, pontosan így viselkedtem! Régebben azt hittem, hogy az elit életét élni, és elnyerni mások tiszteletét és támogatását azt jelenti, hogy jó sorsom van, míg aki szegény családból származik, alanta, nyomorult életet él, és mások nem tisztelik, azt a balsors súlytja. Szegénységben nőttem fel, az alapvető szükségleteink sem voltak biztosítva; senki nem tartott nagyra, diszkrimináltak és megaláztak, ezért gyakran gondoltam azt, hogy balsorsom van. Mivel ilyen háttérből jöttem, elhatároztam, hogy keményen tanulok, hogy megváltoztassam a sorsomat, és az elit életét élhessem. De aztán a középiskolás éveim alatt súlyos rövidlátást diagnosztizáltak nálam, és abba kellett hagynom a tanulmányaimat. Ezért azt hittem, nincs reményem az álmaim megvalósítására, és nagyon csalódott voltam. Miután csatlakoztam a hithez, láttam, hogy a vezetők tiszteletet és támogatást kaphatnak, és így, mivel nem elégedtem meg egy normális hívő életével, arra törekedtem, hogy vezető vagy dolgozó legyek. Azt hittem, hogy a státusz megszerzésével mindenki tiszteletét és támogatását elnyerhetem, és hogy a státusz és a hírnév birtoklása a jó sorsomat jelentené. Keményen dolgoztam és küzdöttem, hogy elérjem a célomat, de pár év eltelt, és még mindig nem lettem vezető vagy dolgozó. Amikor egy nővér, aki velem együtt fogadta el a munkának ezt a szakaszát, gyorsan vezető lett, még jobban meggyőződtem a balsorsomról. Néha, amikor a javaslataim nem valósultak meg, és nem sikerült kivívnom az emberek tiszteletét, nem mertem többé kinyilvánítani a véleményemet, és csak bezárkóztam, csendben átkozva a balsorsomat. Később, amikor szövegekkel kapcsolatos kötelességet kezdtem végezni, és elnyertem mások tiszteletét, nagyon boldog voltam. De aztán problémám lett a nyaki gerincemmel, ami akadályozott a kötelességem teljesítésében, kénytelen voltam visszamenni az eredeti gyülekezetembe, és olyan kötelességeket vállalni, amiket teljesíteni tudtam. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, és hogy végeredményben ez a balsorsom. Azt hittem, soha többet nem lesz újra lehetőségem kitűnni, soha nem leszek előléptetve, nem kapok nagyobb szerepet, és soha nem fognak támogatni és tisztelni. Szóval depressziós lettem, nem végeztem alaposan a kötelességemet, csak végigcsináltam és túléltem a dolgot. Megláttam, hogy csak a rangot, a támogatást és a tiszteletet kerestem minden területen. Amikor nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy kívántam, a balsorsra panaszkodtam, elvesztettem a kötelességem iránti lelkesedésemet, nem nyilatkoztam aktívan az összejöveteleken, nem fogadtam el Istentől a helyzeteket, amikkel szembesített, és nem végeztem önvizsgálatot. Ennek eredményeként az életbe való belépésem megrekedt. A negatív állapotom vajon nem egyfajta csendes tiltakozás volt Isten ellen? A hitben töltött éveim alatt mindig azt mondtam, hogy bármikor bármi is történik, az Isten irányításának és rendezésének az eredménye, de amikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy akartam, nem vetettem alá magam, és nem bíztam Isten szuverenitásában. Hát nem egy nem hívő nézetei voltak ezek?

Később rábukkantam Isten szavainak két másik passzusára: „Azt, hogy Isten elrendezése szerint milyen lesz egy ember sorsa – legyen az jó vagy rossz –, nem szabad az ember puszta szemével vagy egy jós szemével nézni vagy mérni, és nem szabad aszerint sem mérni, hogy az illető mennyi gazdagságot és dicsőséget élvez élete során, vagy mennyi szenvedést tapasztal, illetve hogy a kilátások, a hírnév és nyereség iránti törekvése zökkenőmentes-e vagy sem. Mégis pontosan ez az a súlyos hiba, amelyet azok követnek el, akik azt mondják, hogy rossz sorsuk van; természetesen ez egy olyan módja is annak, ahogyan az emberek többsége méri, hogy a sorsa jó vagy rossz. Tehát hogyan kellene mérnünk, hogy egy ember sorsa jó vagy rossz? Hogyan mérik ezt a világi emberek? Elsősorban arra alapozzák, hogy az illető élete zökkenőmentesen zajlik-e vagy sem, hogy élvezhet-e gazdagságot és dicsőséget vagy sem, hogy kiemelkedő életet élhet-e, mennyit szenved és mennyi élvezetben van része élete során, meddig él, milyen karrierje van, és hogy az tele van-e fáradozással, vagy kényelmes és könnyű – ezeket és más dolgokat használnak annak mérésére, hogy egy ember sorsa jó vagy rossz. Ti is így méritek ezt? (Igen.) Tehát amikor a legtöbbetek olyasmivel találkozik, ami nem megy zökkenőmentesen, amikor nehéz idők járnak, vagy nem tud kiemelkedő életet élni, ti is azt gondoljátok majd, hogy rossz sorsotok van, és ti is csüggedtségbe süllyedtek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Isten hosszú idővel ezelőtt elrendelte az emberek sorsát, amely megváltoztathatatlan. Ez a »jó sors« vagy »rossz sors« személyenként változik, és a környezettől, az emberek közérzetétől és törekvéseitől függ. Ezért egy ember sorsa se nem jó, se nem rossz. Lehet, hogy nagyon nehéz az életed, mégis így gondolkodsz: »Nekem nem célom, hogy luxusban éljek. Megelégszem azzal, ha van élelmem és ruházatom. Mindenki szenved az élete során. A világi emberek ezt mondják: ’Eső nélkül nincs szivárvány’ – tehát a szenvedésnek értéke van. Nem olyan rossz ez, nem rossz az én sorsom. A Menny odafent adott nekem némi fájdalmat, próbatételt és nyomorúságot. Azért tette, mert jó véleménnyel van rólam. Jó sors ez!« Egyesek úgy gondolják, hogy a szenvedés rossz, azt jelenti, hogy rossz a sorsuk, és csak az a jó sors, ha valakinek az élete szenvedés nélkül, kényelemben és könnyedén telik. A nem hívők szerint ez »vélemény kérdése«. Hogyan tekintenek az istenhívők a »sors« kérdésére? Beszélhetünk arról, hogy valakinek a sorsa »jó« vagy »rossz«? (Nem.) Mi nem mondunk ilyen dolgokat. Tegyük fel, hogy jó sorsod van, mert hiszel Istenben; aztán, ha a hitedben nem követed a helyes utat, ha megbüntetnek, felfednek és kiiktatnak, akkor ez azt jelenti, hogy jó a sorsod, vagy hogy rossz? Ha nem hiszel Istenben, semmiképp nem fedhetnek fel és nem iktathatnak ki. A nem hívők és a vallásos emberek nem beszélnek emberek felfedéséről vagy felismeréséről, sem arról, hogy embereket eltakarítanának vagy kiiktatnának. Ez elvileg azt jelentené, hogy az embereknek jó sorsuk van, ha képesek hinni Istenben. De ha a végén büntetést kapnak, az vajon azt jelenti, hogy rossz a sorsuk? Az egyik percben jó a sorsuk, a másikban már rossz – akkor most melyik? Az, hogy valakinek jó-e a sorsa vagy sem, nem megítélhető, az emberek nem képesek ezt a dolgot megítélni. Ezt mind Isten teszi, és minden, amit Isten elrendez, jó. Csak arról van szó, hogy minden egyén sorsának íve, illetve a környezetük, valamint az emberek, események és dolgok, amelyekkel találkoznak, és az életút, amelyet életük során megtapasztalnak, egytől egyig különböző; ezek a dolgok minden ember esetében eltérőek. Minden egyén életének környezete és az a környezet, amelyben felnő – amelyek közül mindkettőt Isten rendeli el számára –, különböző. Minden egyén más dolgokat tapasztal meg élete során. Nincs úgynevezett jó vagy rossz sors – mindent Isten rendez el, és mindent Isten visz véghez. Ha abból a szempontból nézzük a dolgot, hogy mindezt Isten viszi véghez, minden, amit Isten tesz, jó és helyes; az emberek preferenciái, érzései és választásai szempontjából nézve azonban egyesek azt választják, hogy kényelmes életet élnek, a hírnevet, a nyereséget, a jó hírnevet választják, és azt választják, hogy boldogulni fognak a világban, és megtalálják benne a számításukat. Úgy hiszik, ez azt jelenti, hogy jó sorsuk van, a középszerű és sikertelen élet pedig, amikor valaki folyamatosan a társadalom legalján él, rossz sors. Így festenek a dolgok a nem hívő és világi emberek szempontjából, akik világi dolgokra törekszenek és a világban próbálnak élni, és így jön létre a jó és rossz sors gondolata. A jó és rossz sors gondolata csak az embereknek a sorsról alkotott szűk látókörű megértéséből és felületes felfogásából ered, valamint az emberek arról alkotott ítéletéből, hogy mennyi fizikai szenvedést viselnek el, mennyi élvezetben van részük, és mennyi hírnevet és nyereséget szereznek és így tovább. Valójában, ha abból a szempontból nézzük, ahogyan Isten elrendezi az ember sorsát és szuverenitást gyakorol fölötte, a jó vagy rossz sors ilyen értelmezései nem léteznek. Hát nem így pontos? (De igen.) Ha az ember sorsát Isten szuverenitásának szempontjából nézed, akkor minden, amit Isten tesz, jó, és pontosan az, amire az adott egyénnek szüksége van. Ez azért van, mert a múltbeli és jelenlegi életekben szerepet játszik az ok és okozat, ezeket Isten rendeli el eleve, Isten gyakorol szuverenitást fölöttük, és Isten tervezi meg és rendezi el őket – az emberiségnek nincs választása. Ha ebből a szempontból nézzük, az embereknek nem lenne szabad jónak vagy rossznak ítélniük a saját sorsukat, ugye?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai tisztán rámutattak az emberek „jó” és „rossz” sorsról alkotott nézeteinek téves voltára. Az emberek aszerint ítélik meg a sorsukat, hogy zökkenőmentesen élnek-e, hogy nyernek-e státuszt és gazdagságot, és hogy hírnevet és vagyont szereznek-e. A személyes preferenciák alapján történő döntés egy nem hívőnek a látásmódja, és nincs összhangban az igazsággal. Istennél nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Isten határozza meg az emberek sorsát jelenlegi és korábbi életük alapján. A sorsukat Isten előre meghatározta és elrendezte. Rájöttem, hogy a látásmódom nem különbözik egy nem hívőétől. Egész életemben gazdagságra és státuszra törekedtem, hogy kitűnjek, hogy hírnevet és vagyont szerezzek. Azt hittem, hogy a tisztelet és a támogatás elérése a jó sors jele, míg az én átlagos, jelentéktelen életemet, a szegénységemet, hogy nem sikerül elnyernem a tiszteletet, és hogy komolyan vegyenek, a balsorsom formálta. Akkor megláttam, hogy a látásmódom hibás, és a Sátántól származik. Ez a sors korlátozott felfogása volt, ami a nem hívőkre jellemző. Rájöttem, hogy akik hírnevet és szerencsét keresnek, és nagy gazdagságra tesznek szert, esetleg becsületben, dicsőségben, tiszteletben és támogatásban részesülnek, és látszólag jó sorsuk van, de spirituálisan üresek, azok szenvednek, unalmasnak érzik az életet, és néhányan a végén drogozni kezdenek, és öngyilkosok lesznek. Saját tekintélyüktől felbátorodva egyesek bajba keverednek, gonoszságot követnek el, törvényt szegnek, és rácsok mögött végzik, tönkretett hírnévvel. Tényleg jó sorsuk van az ilyen embereknek? Megértettem, hogy az ember sorsa nem azon múlik, hogy élvezheti-e a gazdagságot és dicsőséget, vagy hogy mennyi szenvedést élt át. Isten határozza meg és rendezi el, hogy mennyire lesz gazdag vagy szegény valaki. Isten előre meghatározza az életünket a szükségleteink alapján, és az Ő összes intézkedése jó. Istennél nincs olyan, hogy jó vagy rossz sors. Ami engem illet, annak ellenére, hogy szegénységben nőttem fel, hogy nehézségeken és kudarcokon mentem keresztül, és sokat szenvedtem, a tapasztalataim mind megkeményítették az elhatározásomat a szenvedésben; ez egy hihetetlenül értékes kincs számomra az életemben. Ugyanakkor a hírnév és a státusz iránti vágyam túl erős. Ha egyetemet végeztem volna, és hírnevet, vagyont szerzek, biztosan belekeveredtem volna ebbe a gonosz irányba. Vajon akkor a Teremtő elé jöttem volna, és megkaptam volna Isten üdvösségét? Isten azt is előre elrendelte, hogy nem választanak meg vezetőnek. Volt némi képességem arra, hogy megértsem Isten szavait, és azonosítani tudtam a testvéreim egyes problémáit, de nem voltam megfelelő a munkára, és nem bírtam a nagyobb terhelést. A vezetőknek sok munkát kell végezniük, és ha a problémákat nem kezelik jól, az káros lehet az egyház munkájára. Ma már egyszerűbb feladatokat végzek, amelyekre képes vagyok, ez jó nekem és az egyház munkájának. Megláttam a komoly szándékot a helyzet mögött, amelyet Isten rendezett számomra. Korábban ilyen téves látásmód szerint éltem, az elit életét akartam élni. Amikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy akartam, és a vágyaim nem teljesültek, a balsorsomra panaszkodtam, depresszióba süllyedtem, és fellázadtam Isten ellen. Hívőként nem követtem Isten szavait, viszont a nem hívők téves nézeteihez ragaszkodtam. Lázadtam, és ellenálltam Istennek! Amikor erre rájöttem, kicsit megrémültem, hogy mit tettem, így Istenhez fordulva imádkoztam: „Ó, Istenem! Nem értem az igazságot, és nem engedelmeskedtem a Te szuverenitásodnak és intézkedésednek. Igazán arrogáns és esztelen vagyok. Vállalom, hogy kijavítom a téves nézeteimet, és a Te szavaid szerint élek, hogy alávetem magam a szuverenitásodnak és intézkedésednek, és többé nem állok ellen Neked.”

Később rábukkantam Isten szavainak még két olyan passzusára, amelyek segítettek megérteni a negatív érzelmek káros következményeit. Isten szavai azt mondják: „Bár ezek az emberek, akik rossznak tartják a sorsukat, hisznek Istenben, és képesek elhagyni dolgokat, áldozatot hozni és követni Istent, ugyanakkor azonban képtelenek szabadon, felszabadultan és nyugodtan végezni kötelességüket Isten házában. Miért képtelenek erre? Azért, mert egy csomó szélsőséges és abnormális gondolatot és nézetet dédelgetnek magukban, amelyek szélsőséges érzelmeket keltenek bennük. E szélsőséges érzelmek miatt az ő esetükben a dolgok megítélésének módja, a gondolkodásmódjuk és a dolgokról vallott nézeteik egy szélsőséges, helytelen és eltorzult kiindulópontból származnak. Ebből a szélsőséges és nem helytálló álláspontból tekintenek a kérdésekre és az emberekre, ezáltal ismételten kiteszik magukat e negatív érzelem hatásának és befolyásának, amint élnek, az embereket és a dolgokat szemlélik, viselkednek és cselekszenek. Végül olyan fáradtnak tűnnek, akárhogyan is élnek, és nem képesek semmilyen lelkesedést tanúsítani az Istenbe vetett hitük és az igazságra való törekvésük iránt. Függetlenül attól, milyen életmódot választanak, nem tudják pozitívan vagy aktívan végezni a kötelességüket, és bár sok éve hisznek Istenben, sosem összpontosítanak arra, hogy teljes szívvel és elmével végezzék a kötelességüket, vagy hogy megfelelő színvonalon végezzék a kötelességüket, és természetesen még kevésbé törekszenek az igazságra vagy gyakorolnak az igazságalapelvekkel összhangban. Miért van ez? Végső soron azért, mert mindig azt gondolják, hogy rossz sorsuk van, és ez oda vezet, hogy mélyen csüggedtté válnak. Teljesen levertté, bágyadttá válnak, mint egy élő halott, mindenféle vitalitás nélkül, semmilyen pozitív vagy optimista viselkedést nem tanúsítva, még kevésbé bármilyen elszántságot vagy kitartást mutatva, hogy felajánlják azt az odaadást, amellyel a kötelességüknek, a felelősségüknek és a kötelezettségeiknek tartoznak. Inkább vonakodva küzdenek napról napra felületes hozzáállással, és így vészelik át a napjaikat zavaros fejjel, kábultan, sőt anélkül, hogy bármit is éreznének ezzel kapcsolatban. Fogalmuk sincs, meddig tétlenkednek még így. Végső soron nem folyamodhatnak máshoz, csak ahhoz, hogy így intik magukat: »Ó, majd elevickélek én, ameddig tudok. Ha egy nap nem bírom tovább, és a gyülekezet ki akar engem űzni és ki akar iktatni, hát csak tessék, iktasson ki. Mit tehetnék a rossz sorsom ellen?« Látod, még a beszédükben is milyen tompák? Ez a csüggedtség nem csupán egyszerű hangulatot kelt, hanem – ami még fontosabb – pusztító hatást gyakorol az emberek gondolataira, szívére és törekvésére. Ha nem tudod gyorsan és idejekorán legyőzni a csüggedtséged, nemcsak az egész életedre lesz hatással, hanem el is pusztítja az életedet, és a halálba sodor. Még ha valóban hiszel Istenben, akkor sem leszel képes elnyerni az igazságot és elérni az üdvösséget, és végül elpusztulsz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Ez a fajta csüggedtség nem egyszerű vagy múló lázadó mivolt, nem is egy romlott beállítottság pillanatnyi feltárulása, még kevésbé egy romlott állapot feltárulása. Inkább néma dac Istennel szemben, néma dac, amely az ember számára Isten által elrendelt sorssal való elégedetlenségből született. Bár ez egy egyszerű negatív érzelem, de a következmények, amelyekkel az embereket sújtja, súlyosabbak, mint egy romlott beállítottság következményei. Nemcsak megakadályoz abban, hogy pozitív és helyes hozzáállással fordulj az elvégzendő kötelességed, valamint a saját mindennapi életed és életutad felé, hanem ami még súlyosabb, a csüggedtségbe még bele is pusztulhatsz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavain keresztül megértettem, hogy ha valaki azt gondolja, hogy balsorsa van, amikor hisz Istenben, ezzel a téves és szélsőséges nézettel végzi a kötelességét, és kezeli az embereket vagy a körülötte lévő dolgokat, az hajlamos negativitásba és depresszióba süllyedni, összezavarodni a kötelességeiben, rutinszerűen dolgozni, elkalandozni, és nincs meg benne a haladás iránti vágy. A depresszióba való belemerülés egy lefelé tartó spirálhoz vezethet, ami végül az üdvösség minden esélyét elpusztítja. Megértettem, hogy ha nem hagyok fel ezzel a nézettel, a következmények végzetesek lehetnek. Arra gondoltam, hogyan éltem a balsorsom gondolatával. Amikor a szemproblémám miatt abba kellett hagynom a tanulmányaimat, a hírnév és vagyon kereséséről szóló álmaim szertefoszlottak, és nem voltam képes egy gazdag ember tiszteletre méltó életét élni, és ezért nagyon szenvedtem, elvesztettem a reményt az életben, és csak véget akartam vetni mindennek. Amikor hívő lettem, és teljesítettem a kötelességemet, még mindig a magas státuszt kerestem, és amikor nem léptettek elő, és nem választottak meg vezetőnek, nem gondolkodtam el a hiányosságaimon, nem ismertem meg magam, ehelyett folyton a balsorsomra panaszkodtam, negatív állapotban éltem, és nem voltam hajlandó törekedni az igazságra. Később, amikor kialakult a probléma a nyaki gerincemben, azt hittem, soha nem leszek képes kitűnni a jövőben, és ezért ellankadtam a kötelességeimben, beletörődtem a kudarcba, és lassan eltávolodtam Istentől. Megértettem, hogy ez a nézet a jó vagy rossz sorsról szorosan megkötözött és megbilincselt, hogy nem tudtam alávetni magam Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és egyre inkább ellenállóvá váltam. Azokra a nem hívőkre gondoltam, akik mindig azt mondogatták, milyen rossz a sorsuk. Mivel a társadalom alsó osztályában élve szegények és erőtlenek voltak, nem sikerült kivívniuk mások tiszteletét, és gyakran zaklatták őket, mindent megtettek, hogy megváltoztassák a sorsukat, de amikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy remélték, arra gondoltak, hogy véget vessenek az életüknek. Más nem hívők éveket töltöttek szorgalmas tanulással, de nem szereztek státuszt vagy gazdagságot, és ezért azt gondolták, hogy balsoruk van, egyesek még súlyos depresszióba is estek. Megláttam, hogy amikor az emberek nem értik az igazságot, és téves nézetek szerint élnek, nem bánnak magukkal megfelelően, és nem szemlélik helyesen az embereket, eseményeket vagy dolgokat, végül depresszióba süllyednek. Ezek a nézetek a Sátán érveléseiből származnak. A Sátán ezeket a téves nézeteket használja az emberek félrevezetésére, és hogy ártson nekik, ezek miatt depressziósok, degeneráltak lesznek, nem törekszenek az igazságra, és végül kivettetnek. Amikor mindezt megértettem, rájöttem, hogy nem tudok tovább élni azzal a nézettel, hogy van jó és rossz sors. Ha így folytatnám, akkor megölném magam. Tehát Isten elé járultam, és imádkoztam: „Istenem! Minden helyzet, amit Te elrendeztél, komoly szándékkal történik, és én alá fogom vetni magam nekik. Meg fogom szüntetni a romlottságomat, miközben teljesítem a kötelességemet, és pozitív hozzáállással fogom teljesíteni a kötelességemet.”

A keresésem során rábukkantam erre a passzusra: „Milyen hozzáállással forduljanak az emberek a sors felé? Engedelmeskedned kell a Teremtő elrendezéseinek, és aktívan és szorgalmasan keresned kell a célt és az értelmet amögött, hogy a Teremtő elrendezte mindezeket a dolgokat, hogy elérd az igazság megértését, betöltsd a legfőbb funkciódat ebben az életben, amelyet Isten elrendezett számodra, teljesítsd egy teremtett lény kötelességeit, felelősségeit és kötelezettségeit, és értelmesebbé és értékesebbé tedd az életedet, amíg végül a Teremtő elfogad téged, és emlékszik rád. Természetesen még jobb lenne, ha keményen dolgoznál, hogy elérd az üdvösséget az igazság keresése és elfogadása által – ez lenne a legjobb. Mindenesetre ami a sorsot illeti, a legmegfelelőbb hozzáállás, amellyel a teremtett emberiségnek rendelkeznie kell, nem az önkényes ítélkezés és meghatározás, vagy szélsőséges módszerek alkalmazása a kezelésére. Természetesen még kevésbé kellene az embereknek megpróbálniuk ellenállni a sorsuknak, elutasítani vagy megváltoztatni azt, hanem inkább a szívükkel kellene átérezniük azt, keresniük kellene, ki kellene puhatolniuk azt, és engedelmeskedniük kellene neki, majd pozitívan szembenézniük vele. Végül az Isten által számodra kialakított életkörnyezetben és életúton keresned kell a magatartás módját, amelyet Isten tanít neked, keresned kell az ösvényt, amelyet Isten megkövetel tőled, hogy járj, és ily módon kell megtapasztalnod a sorsot, amelyet Isten elrendezett számodra, és a végén áldott leszel. Amikor ily módon megtapasztalod a Teremtő által számodra elrendezett sorsot, akkor az, amit megtapasztalsz, nem csupán szomorúság, bánat, könnyek, fájdalom, kudarcok és bukás; ami még fontosabb, megtapasztalod a békességet, az örömöt és a vigasztalást is, valamint a megvilágosodást és megvilágítást, amelyet a Teremtő adott neked az igazsággal kapcsolatban. Sőt mi több, az életutadon, amikor eltévedsz, vagy amikor kudarcokkal és bukásokkal, valamint meghozandó döntésekkel szembesülsz, megtapasztalod a Teremtő útmutatását. A végén szert teszel a megértésre, a tapasztalatra és az átélésre azzal kapcsolatban, hogyan éld a legértelmesebb életet” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavain keresztül megértettem az Ő akaratát, és megláttam, milyen jóságos Isten szíve. Még akkor is, ha nehézségekkel és csalódásokkal nézünk szembe az életünkben, nem azt jelenti, hogy meg kell próbálnunk ellenállni vagy megváltoztatni a sorsunkat. Inkább alá kell vetnünk magunkat annak, amit Isten előre elrendelt, tanulnunk kell az emberektől, az eseményekből és dolgokból, amiket Isten rendezett nekünk, és el kell nyernünk az igazságot. Csak akkor találunk igazi békét és vigaszt. Azon gondolkodtam, hogy történhetett, hogy Isten engedelmével nem választottak meg vezetőnek. Nem rendelkeztem jó munkakészséggel, és alkalmasabb voltam az egyszerű kötelesség teljesítésére, hogy egyszerű követő legyek, ez volt a legjobb pozíció számomra. Most a gyülekezet öntözési feladattal bízott meg. Ezen kötelesség révén sokat olvastam Isten szavait, hogy megismerjem az Ő munkáját, és megértettem bizonyos elveket az evangélium hirdetésével és az emberek megkülönböztetésével kapcsolatban, szereztem némi ismeretet a romlott szemléletmódomról, és most már képes vagyok alávetni magam azoknak a helyzeteknek, amelyeket Isten rendez nekem. Ezek mind valódi előnyök, és minden gazdagság közül a legértékesebbek. Most már rájöttem, hogy egész életünket Isten rendezte és határozta meg előre. Csak ha alávetjük magunkat, ha minden helyzetben törekszünk az igazságra és elnyerjük azt, ha átalakítjuk az életszemléletünket, és elérjük Isten üdvösségét, akkor lehet valóban jó sorsunk. Ezek után Isten szavai szerint cselekedtem, hűséggel és odaadással teljesítettem a kötelességemet, önvizsgálatot tartottam, és tanultam a csalódásokból és kudarcokból. Csak egy ilyen élet hozott békét és örömöt számomra.

Nemrégiben a vezetőnk megkért minket, hogy ajánljunk tehetséges testvéreket neki, és én magamra gondoltam: „Micsoda büszkeség lenne, ha előléptetnének. Hozzájárulhatnék a királyság evangéliumának terjesztéséhez, és a többiek biztosan irigykednének, és felnéznének rám, amikor meghallanák, hogy előléptettek.” A vezető azonban azt mondta nekem, hogy a betegségem miatt nem vagyok alkalmas egy olyan kötelesség végzésére, amihez ki kell mennem. Kicsit lehangolt voltam, és azt gondoltam magamban: „Minden testvérem egészségesnek tűnik, és esélyük van a felsőbb szinteken szolgálni, míg nekem otthon kell maradnom, és esélyem sincs kitűnni, vagy dicsőséget szerezni. Biztos balsorom van.” Ahogy ezek a gondolatok kezdtek felbukkanni, rájöttem, hogy megint rossz állapotban élek, tehát Isten elé mentem imádkozni és keresni. Megláttam Isten ezen szavait: „A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, hogy végül megfelelő színvonalú teremtett lénnyé váljanak, egy kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – ne pedig olyasvalakivé, akinek státusza és tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státuszra való törekvés a pusztulásba vezető út. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státuszra való törekvésre, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol és bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg neked, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy kimenetel lesz: fel leszel fedve és ki leszel iktatva – a pusztulásba vezető úton fogsz járni. Érted ezt, ugye?” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). „Isten háza már sok antikrisztust és gonosz embert kiiktatott, és néhányan, akik törekednek az igazságra, miután látták az antikrisztusok bukását, elgondolkodnak azon az úton, amelyen azok az emberek jártak, valamint elgondolkodnak magukon is és megismerik önmagukat. Ebből megértést nyernek Isten szándékáról, elhatározzák, hogy közönséges követők lesznek, és arra összpontosítanak, hogy az igazságra törekedjenek, és jól tegyék a kötelességüket. Még ha Isten azt is mondja, hogy ők szolgálattevők vagy alantas senkik, számukra az is rendben van. Egyszerűen megpróbálnak majd alázatos emberek lenni, kicsiny, jelentéktelen követők Isten szemében, akiket végül megfelelő színvonalú teremtett lényeknek hív majd Isten. Az ilyenek a jó emberek és azok, akiket Isten elismer” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai által rájöttem, hogy az ember csak egy kicsiny és jelentéktelen teremtett lény, akinek nincs semmilyen valódi státusza. Értelmes emberként gyakorlatiasnak kell lennem, és a helyemen maradnom, keresnem kell az igazságot, és meg kell változtatnom az életszemléletemet, mivel ezt helyesli Isten. Ha állandóan a hírnevet és a státuszt keresném, végül Isten kivetne. Azokra gondoltam, akiket jó sorsú emberekként csodáltam és tiszteltem, mit Csao Hszüe-t, egy előző társamat. Teheséges volt, nagyszerű szónok, és előléptették egy fontos pozícióba. De a kötelességének végzése közben mindig a hírnevet és a státuszt kereste, ami súlyosan megzavarta a közösség munkáját. Amikor leváltották, nem volt bűnbánó, és kirúgták, mert mindenféle rosszat tett. A kudarca figyelmeztetés volt számomra. Láttam, hogy amikor az emberek nem az igazságra törekednek, és mindig a hírnévért és a státuszért küzdenek, akkor leleplezik és kivetik őket. Mivel az állapotom miatt nem tudtam elvégezni olyan kötelességeket, amelyekhez ki kellett mennem, panaszkodni kezdtem magambam; ez a hírnév és státusz utáni vágyam volt, ami megint felbukkant. Azt hittem, kitűnhetek azzal, hogy kimegyek kötelességeket teljesíteni, és ez a jó sorsomat jelentené. Még mindig hírnevet és státuszt kerestem, és Istennel ellentétes úton jártam. Isten akarata az, hogy teremtett lényként létezek, mindegy, hogy kimegyek, vagy otthon maradok, mindig eleget tudok tenni a kötelességemnek, törekedhetek az igazságra, és beállítottságom átalakítására. Tudtam, hogy alá kell vetnem magam Isten irányításának, és komolyan teljesítenem kell a kötelességemet, mert csak ez nyugtathat meg.

Ezen tapasztalat révén szereztem némi ismeretet a téves nézeteimről, és rádöbbentem, hogy a panaszkodásom a feltételezett balsorsom miatt Isten ellen lázadás, és az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek való alávetettség megtagadása. Ha így folytatnám, elveszíteném az üdvözülés esélyét. A továbbiakra nézve elhatároztam, hogy félreteszem a téves nézeteimet, engedelmeskedek, és jól végzem a kötelességemet.

Előző: 19. Már látom, hogy idegenkedtem az igazságtól

Következő: 24. Prédikálással töltött napjaim a frontvonalon

Beállítások

  • Szöveg
  • Témák

Egyszínű háttér

Témák

Betűtípusok

Betűméret

Sorköz

Sorköz

Oldalszélesség

Tartalom

Keresés

  • Keresés ebben a szövegben
  • Keresés ebben a könyvben

Lépjen kapcsolatba velünk Messengeren