Egy nap azt láttam, hogy egy újonnan érkező, aki frissen csatlakozott a gyülekezethez, már két összejövetelt is kihagyott, ezért megkérdeztem a csoportvezetőt, hogy miért, de a csoportvezető nem válaszolt. Később az újonnan érkező újra elkezdett járni az összejövetelekre, így nem kérdeztem rá az okra a csoportvezetőnél. Ezt gondoltam: „Amíg az újonnan érkező rendesen részt vesz az összejöveteleken, addig rendben van. Most nagyon lefoglalnak a kötelességeim, és a részletes nyomon követés sok időt és erőfeszítést igényel. Majd újra rákérdezek, ha lesz időm.” Később azonban ezt elfelejtettem. Egy másik összejövetelen észrevettem, hogy ez az újonnan érkező a találkozó felénél távozott. Megkérdeztem a csoportvezetőt, hogy miért, de megint nem válaszolt, és ezután sem jártam a dolog végére. És nem is mentem oda az újonnan érkezőhöz, hogy megkérdezzem, milyen állapotban van, vagy hogy van-e valami nehézsége. Egy idő után hirtelen felfigyeltem rá, hogy ez az újonnan érkező többször egymás után nem vett részt az összejöveteleken. Ekkor kezdtem el aggódni. Gyorsan kapcsolatba léptem vele, de nem válaszolt a megkeresésemre. Aggódtam, hogy el fogja hagyni a gyülekezetet, ezért megkerestem a csoportvezetőt, hogy megkérdezzem, fel tudja-e venni a kapcsolatot az újonnan érkezővel, de a csoportvezető ezt válaszolta: „Ez az újonnan érkező nem jelzett vissza, amikor ismerősnek jelöltem, így nem tudom felvenni vele a kapcsolatot.” Egy kis megbánást éreztem. Ha korábban utánanéztem volna, akkor lehetett volna ötletem arra, hogy rendbehozzam a helyzetet, de így már túl késő volt. Az én hibám volt, mert nem kísértem figyelemmel őt. Nem sokkal később átolvastam az újonnan érkezővel folytatott beszélgetéseket, remélve, hogy többet megtudok a helyzetéről. Kiderült, hogy miután néhány szóval köszöntöttem, soha többé nem beszéltem vele semmi másról. Semmit sem tudtam róla. Rájöttem, hogy csekély a remény arra, hogy ez az újonnan érkező visszajöjjön. Azért történt ez, mert hanyagul összecsaptam a feladataimat. De akkoriban nem gondolkodtam el komolyan magamon emiatt az ügy miatt. Csak röviden átgondoltam, beismertem, hogy egy kicsit figyelmetlen voltam, és ennyi volt.

Nemsokára a felügyelő rákérdezett erre az újonnan érkezőre, és arra, hogy miért hagyta el a gyülekezetet. Ettől nagyon ideges lettem. Ezt gondoltam: „Ó, mindjárt lelepleződöm.” A felügyelő biztosan azt fogja mondani, hogy hanyagul végeztem a kötelességemet, és nem voltam megbízható. Mit fogok tenni, ha elbocsátanak? Persze a felügyelő, miután megnézte a beszélgetést, rámutatott, hogy problémás volt a viselkedésem, mondván, hogy felületesen végeztem a feladatomat, nem érdekelt az újonnan érkező állapota, és nem próbáltam megismerni azt. Amikor ezt meghallottam, gyorsan megpróbáltam mentegetni magam: „Az újonnan érkező nem reagált a köszöntésemre, így nem tudtam folytatni a beszélgetést.” A felügyelő megmetszett, mondván: „Nem arról van szó, hogy nem tudtál beszélgetni, hanem arról, hogy egyáltalán nem törődtél az újonnan érkezővel.” Aggódtam, hogy ha beismerem, hogy felületesen végeztem a munkát, akkor vállalnom kell a felelősséget, ezért gyorsan elmagyaráztam: „Elsősorban a csoportvezető volt felelős azért az újonnan érkezőért. Azt hittem, hogy kapcsolatban áll vele, ezért nem kérdeztem rá időben az újonnan érkező helyzetére. Megkérdeztem a csoportvezetőt, de nem válaszolt időben.” Megmutattam a csoportvezetőnek küldött üzeneteimet a felügyelőnek, hogy bizonyítsam, valóban törődtem az újonnan érkezővel. Megmutattam a felügyelőnek azokat az üzeneteket is, amelyeket később küldtem az újonnan érkezőnek, hogy bizonyítsam, én voltam az, aki felfedezte, hogy nem jár összejövetelekre, és hogy megpróbáltam kellő időben felvenni vele a kapcsolatot, de ő nem válaszolt nekem. Még arra is találtam okot, hogy azt mondhassam, nem tudtam elérni az újonnan érkezőt telefonon, mert az evangéliumi prédikátor nem adta meg a telefonszámát. Ott és akkor csak azon gondolkodtam, hogyan ne vállaljam fel a felelősséget. Sok objektív okot hoztam fel, remélve, hogy a felügyelő úgy gondolja majd, hogy van oka a problémának, hogy nem az én hibám, vagy legalábbis mások is hibásak, és nemcsak kizárólag én. A felügyelő látta, hogy nem ismerem be a problémáimat, és kibújok a felelősség alól, és ezt mondva megmetszett: „Ez az újonnan érkező több gyűlésen is részt vett, ami világosan mutatja, hogy vágyik az igazságra, de te nem kérdeztél rá időben a helyzetére és a nehézségeire, és most kibújsz a felelősség alól azzal, hogy azt mondod, nem tudtad a számát. Ez egy kicsit észszerűtlen!” Rájöttem, hogy a felügyelő tisztán látja, hogy probléma van velem, és nem kerülhetem el a felelősségvállalást. Aggódva erre gondoltam: „Mit fog rólam gondolni a felügyelő? Vajon azt fogja mondani, hogy nem végzek semmi gyakorlati munkát? El fognak bocsátani?” Erősen szorongtam, és nem tudtam megnyugodni. Ezután gondolatban végigmentem mindenen, ami ehhez vezetett, és rájöttem, hogy nem voltam becsületes ember ebben az ügyben, és nem fogadtam el a metszést. Nyilvánvalóan nem végeztem jól a kötelességemet, hanyagul összecsaptam, de továbbra is trükköztem, és kifogásokat találtam, hogy mentegessem magam. Még az evangéliumi prédikátort is megpróbáltam hibáztatni, amiért nem adta meg a telefonszámot. Nem voltam hajlandó beismerni azt a tényt, hogy a kötelességemet hanyagul végeztem, és nem gondolkodtam el magamon. A viselkedésemet elnézve nagyon kínosan éreztem magam. Bár mindennap olvastam Isten szavát, amikor egy olyan valóságos helyzetben találtam magam, amikor megmetszettek, továbbra is a romlott beállítottságaim szerint éltem, és nem fogadtam el az igazságot. Úgy éreztem, hogy a romlottságom túl mély, és úgy ítéltem meg, hogy nehéz lenne megváltoznom, ezért egy kicsit negatív lettem.

Később elolvastam Isten szavainak egy szakaszát: „Az igazságra törekvés önkéntes. Ha szereted az igazságot, akkor a Szentlélek munkálkodni fog benned. Ha a szívedben szereted az igazságot, akkor képes leszel imádkozni és Istenre hagyatkozni, bármilyen üldöztetés vagy nyomorúság is ér; el tudsz majd gondolkodni magadon és megpróbálod megismerni magad, bármilyen romlott beállítottságot is mutatsz; képes leszel aktívan keresni az igazságot, hogy megoldd azokat a problémákat, amelyeket felfedezel, és képes leszel eljutni odáig, hogy megfelelő színvonalon tedd a kötelességedet. Ily módon képes leszel szilárdan megállni a bizonyságtételedben. Mindezek a megnyilvánulások olyan eredmények, amelyeket azok érhetnek el, akik szeretik az igazságot. Ezek nem olyan dolgok, amelyekre az emberek kényszerítve vannak; ezeket mind olyan emberek érik el, akik önként, örömmel és maguktól, minden további feltétel nélkül keresik az igazságot. Ha az emberek ily módon tudják követni Istent, végül elnyerik az igazságot és az életet, belépnek az igazságvalóságba és emberi hasonlatosságot élnek meg. [...] Bármilyen okból is hiszel Istenben, Isten végső soron az alapján fogja meghatározni a sorsodat, hogy elnyerted-e az igazságot. Ha nem nyerted el az igazságot, mégis azt követeled, hogy Isten jó sorsot adjon neked, az vajon megállja a helyét? Nem állja meg, akárhány indokot vagy kifogást is sorolsz fel. Amikor Isten meghatározza az emberek sorsát, nem egyeztet velük. Bárhogy is érvelsz vagy véded magad, semmi haszna nem lesz – Isten rád sem fog hederíteni. Még ha felmennél a harmadik égbe, hogy fellebbezést nyújts be, annak sem lenne semmi haszna. Az igazságra való törekvés elmulasztása a te saját problémád – Isten pedig mindenkivel szemben igazságos. Így hát, amikor felfednek és kiiktatnak, ne értsd félre Istent, és ne panaszkodj Rá. Bármilyen indokot vagy kifogást is találsz, hogy miért nem törekedtél az igazságra, semmi haszna nem lesz. Isten oly sok szót mondott, mégsem hallgatsz egyre sem belőle. Isten megköveteli az emberektől, hogy az igazságot keressék minden körülmények között és minden dologban, amivel találkoznak, te azonban egyszerűen nem hallgatsz erre, és nem gyakorlod. Végső soron azt, hogy nem sikerült elnyerned az igazságot és elérned az üdvösséget, saját magadnak köszönheted. Függetlenül attól, hogy Isten milyen körülményeket alakított ki számodra, milyen emberekkel és eseményekkel találkozol, és milyen környezetben találod magad, imádkoznod kell Istenhez és keresned kell az igazságot, hogy szembenézhess azokkal. Pontosan ezeket a leckéket kell megtanulnod az igazságra törekvés során. Ha folyton indokokat keresel, hogy kivond magad ezek közül a körülmények közül, kitérj előlük, elutasítsd őket, illetve ellenállj nekik, akkor Isten le fog mondani rólad. Nincs értelme érvelni, sem észszerűtlennek lenni vagy akadékoskodni – ha nem fogadod el az igazságot, akkor elveszíted az esélyed az üdvösségre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (1.)). Isten szavában láttam, hogy a romlottság feloldása, és az igazságvalóságokba való belépés nem nehéz. A kulcs az, hogy az emberek hogyan választanak, és hogy keresik-e és gyakorolják-e az igazságot. Bármilyenek is legyenek a körülmények, legyen szó metszésről, kudarcokról vagy visszaesésről, az embereknek képesnek kell lenniük arra, hogy elgondolkodjanak önmagukon, és aktívan keressék az igazságot. Ha egyszer megértettél egy keveset, ültesd azt gyakorlatba, és cselekedj az igazságalapelvek szerint! Tedd ezt, és látni fogod a növekedést és a változást! De ha elutasítod a metszést, kitérsz előle, és kifogásokat keresel, akkor nemcsak hogy nem fogod elnyerni az igazságot, Isten is el fog utasítani téged. Magamra visszatérve, amikor megmetszettek, nem fogadtam el, nem engedelmeskedtem, nem ismertem be becsületesen, nem gondolkodtam el azon, mi velem a probléma, és nem kerestem aktívan az igazságot, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. Ehelyett negatív lettem, ellenkeztem, és úgy döntöttem, hogy túl nehéz nekem megváltozni. Észszerűtlen voltam, és visszautasítottam, hogy megmetsszenek! Ez nem az igazság elfogadásának hozzáállása volt. Amikor ezt felismertem, nem akartam negatív állapotban élni, és ítéletet mondani magamról. Az igazságot akartam keresni, hogy megoldjam a problémáimat. Elkezdtem gondolkodni, és azon tűnődtem, miért van az, hogy általában pozitívan beszélek, de amikor megmetszettek, nem fogadtam el, negatívvá váltam, és ellenkeztem. Milyen beállítottságot tárt fel ez?

Keresésem során Isten szavának két szakaszát olvastam: „Egyesek képesek bevallani, hogy ördögök, sátánok és a nagy vörös sárkány utódai, és igen szépen beszélnek az önismeretükről. Amikor azonban romlott beállítottságot fednek fel és valaki leleplezi és megmetszi őket, akkor minden erejükkel próbálnak majd önigazolást keresni, és egyáltalán nem fogadják el az igazságot. Mi itt a probléma? Ebben ezek az emberek teljesen lelepleződnek. Olyan szépen szólnak, amikor az önismeretükről beszélnek, miért van az tehát, hogy amikor azzal szembesülnek, hogy megmetszik őket, akkor nem tudják elfogadni az igazságot? Van itt egy probléma. Nem elég gyakori az ilyesmi? Könnyű felismerni? Valójában igen. Elég sok ember akad, aki elismeri, hogy ördög és sátán, amikor az önismeretéről beszél, de utána nem gyakorol bűnbánatot és nem változik. Igaz vagy hamis tehát az az önismeret, amiről beszélnek? Őszinte önismeretük van, vagy álszentek és megpróbálnak becsapni másokat? A válasz magától értetődő. Ezért ahhoz, hogy lássuk, valakinek van-e valódi önismerete, nem szabad csupán hallgatnunk, amint beszél róla, hanem meg kell néznünk, hogy milyen a hozzáállása a metszéshez, és hogy el tudja-e fogadni az igazságot. Ez a legfontosabb dolog. Aki nem fogadja el, hogy megmetszik, annak lényege nem fogadja el az igazságot, elutasítja annak elfogadását, és a beállítottsága idegenkedik az igazságtól. Ehhez nem fér kétség. Vannak, akik nem engedik, hogy mások megmetsszék őket, bármennyi romlottságot fedtek is fel – senki sem metszheti meg őket. Beszélhetnek a saját önismeretükről, ahogy csak tetszik, ám ha valaki más leleplezi, kritizálja vagy megmetszi őket, legyen az bármennyire objektív vagy a tényekkel összhangban álló, nem fogadják el azt. Nem számít, hogy egy másik ember a romlott beállítottság milyen kiáradását leplezi le bennük, rendkívül ellenségesek lesznek, és továbbra is látszatigazolásokat adnak maguknak, a legcsekélyebb valódi alávetettség nélkül. Ha az ilyen emberek nem törekszenek az igazságra, baj lesz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (1.)). „Az igazságtól való idegenkedés fő megnyilvánulása nem csupán az elutasítás érzése, amikor az emberek az igazságot hallják. Az is beletartozik, hogy nem hajlandók az igazságot gyakorolni, visszahúzódnak, amikor eljön az idő az igazság gyakorlására, mintha az igazságnak nem lenne semmi köze hozzájuk. Amikor egyesek összejövetelek alkalmával közösségben vannak, nagyon lelkesnek tűnnek, szeretnek szavakat és doktrínákat ismételgetni és fennkölt kijelentéseket tenni, hogy másokat félrevezessenek és megnyerjenek maguknak. Eközben úgy tűnik, tele vannak energiával és remek a hangulatuk, és vég nélkül folytatják. Mások eközben reggeltől estig a hit dolgaival foglalatoskodnak, Isten szavait olvassák, imádkoznak, énekeket hallgatnak, jegyzetelnek, mintha egy pillanatra sem tudnának Istentől elszakadni. Pirkadattól alkonyatig a kötelességük végzésével buzgólkodnak. Vajon ezek az emberek valóban szeretik az igazságot? Nincs-e meg bennük az igazságtól való idegenkedés beállítottsága? Mikor pillantható meg az igazi állapotuk? (Amikor eljön az idő az igazság gyakorlására, elmenekülnek, és nem hajlandóak elfogadni a metszést.) Vajon ez azért van, mert nem értik, amit hallanak, vagy azért nem hajlandók elfogadni az igazságot, mert nem értik? A válasz: egyik sem. Őket a természetük irányítja. Ez egy beállítottsággal kapcsolatos probléma. Ezek az emberek a szívükben nagyon is jól tudják, hogy Isten szavai az igazság, hogy azok pozitívak, és hogy az igazság gyakorlása változásokat képes okozni az emberek beállítottságában, és képessé teheti őket arra, hogy eleget tegyenek Isten szándékainak – de ők nem fogadják el és nem ültetik gyakorlatba azokat. Ez az igazságtól való idegenkedés” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak a hatféle romlott beállítottság ismerete jelenti azt, hogy az ember valóban ismeri önmagát). Isten szavából láttam, hogy az embereknek van egy olyan beállítottsága, hogy idegenkednek az igazságtól. Ez úgy nyilvánul meg, hogy nem fogadják el az igazságot, nem fogadják el a metszést, és nem gyakorolják az igazságot. Olvastam Isten szavait, mindennap végrehajtottam a kötelességemet, és az összejövetelek során be tudtam vallani, hogy Isten szavai szerint romlott beállítottságaim vannak, a Sátánhoz tartozom, a nagy vörös sárkány gyermeke vagyok és így tovább. Kívülről úgy tűnt, hogy elfogadom az igazságot, de amikor megmetszettek, mert hanyagul végeztem a kötelességemet, rájöttem, hogy nem fogadom el és nem gyakorlom az igazságot, és hogy lelepleződött az igazságtól mindenben idegenkedő beállítottságom. Tudtam, hogy öntöző dolgozóként alapvető követelmény a felelősségtudat és a türelem. Az újonnan érkezők olyanok, mint az újszülöttek. Még nem vertek gyökeret az igaz úton. Ha nem jönnek el az összejövetelekre, meg kell találnunk a módját, hogy gyorsan megöntözzük és támogassuk őket. Értettem ezeket az alapelveket, de amikor eljött az ideje a gyakorlásnak, a szenvedésnek, és hogy árat fizessek ezért, nem akartam megtenni. Egyértelműen ismertem az igazságot, de nem gyakoroltam. Felidéztem, hogy azon a néhány alkalmon kívül, amikor üdvözöltem ezt az újonnan érkezőt, nem ajánlottam fel semmilyen öntözést vagy támogatást. Amikor megtudtam, hogy nem jár rendszeresen az összejövetelekre, nem kezdtem aggódni, nem gondolkodtam azon, hogyan tudnék gyorsan kapcsolatba lépni vele, és nem ismertem meg a problémáit és nehézségeit. Hanyag és felelőtlen voltam az újonnan érkező öntözésének első, döntő fázisában, ami ahhoz vezetett, hogy elzárkózott. De még akkor sem gondolkodtam el magamon. Amikor a felügyelő rámutatott a problémáimra, minden eszközzel próbáltam kifogásokat keresni a hanyag munkavégzésemre, remélve, hogy a csoportvezetőre és az evangéliumi prédikátorra háríthatom a felelősséget. Nem fogadtam el az igazságot, és nem vetettem magam alá neki. Mindössze az igazságtól idegenkedő beállítottságom lepleződött le ezzel!

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavából: „Függetlenül attól, hogy milyen körülmények miatt metszenek meg valakit, milyen hozzáállást a legfontosabb tanúsítani a metszéshez? Először is, el kell fogadnod. Nem számít, hogy ki metsz meg téged és miért, nem számít, hogy durvának érzed-e, vagy hogy milyen a hangvétele és a megfogalmazása, el kell fogadnod. Azután fel kell ismerned, hogy mit csináltál rosszul, hogy milyen romlott beállítottságot fedtél fel, és hogy az igazságalapelvekkel összhangban cselekedtél-e. Mindenekelőtt és elsősorban ilyen hozzáállásodnak kell lennie. És az antikrisztusoknak vajon ilyen a hozzáállása? Nem; az elejétől a végéig ellenálló és elutasító hozzáállást tanúsítanak. Ilyen hozzáállással képesek vajon elcsendesedni Isten előtt és szerényen elfogadni a metszést? Nem, nem képesek rá. Akkor hát mit csinálnak? Először is, élénken vitatkoznak és magyarázatokkal állnak elő, védekeznek és érvelnek az általuk elkövetett rossz dolgok, valamint az általuk felfedett romlott beállítottság ellenében, abban a reményben, hogy elnyerhetik az emberek megértését és bocsánatát, hogy ne kelljen felelősséget vállalniuk, illetve elfogadniuk az őket megmetsző szavakat. Milyen hozzáállást tanúsítanak, amikor metszéssel szembesülnek? »Nem vétkeztem. Nem csináltam semmi rosszat. Ha hibát követtem el, annak megvolt az oka; ha hibát követtem el, azt nem szándékosan tettem, nem kell felelősséget vállalnom érte. Ki ne követne el néhány hibát?« Ezekbe a kijelentésekbe és frázisokba kapaszkodnak, de nem keresik az igazságot, és nem is ismerik el az általuk elkövetett hibákat, sem az általuk felfedett romlott beállítottságokat – és biztosan nem ismerik el, hogy mi volt a szándékuk és a céljuk azzal, hogy gonoszságot műveltek. [...] Nem számít, miként hozzák napvilágra a tények a romlott beállítottságát, nem ismeri el és nem fogadja el, hanem továbbra is ellenszegül és ellenáll. Bármit mondjanak is mások, ő nem fogadja el és nem ismeri el, hanem ezt gondolja: »Lássuk, ki tud szavakkal a másik fölébe kerekedni! Lássuk, kinek jobb a beszélőkéje!« Ez az egyik fajta hozzáállás, amellyel a metszést kezelik az antikrisztusok” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Nyolcadik rész)). Abból, amit Isten szava felfedett, láttam, hogy amikor a normális embereket megmetszik, akkor képesek elfogadni azt Istentől, elfogadják azt, alávetik magukat neki, elgondolkodnak önmagukon, és őszinte bűnbánatot tartanak. Még ha az adott pillanatban nem is tudják elfogadni, utólag, folyamatos keresés és gondolkodás révén, tanulni tudnak a metszésből. De egy antikrisztus természete idegenkedik az igazságtól, és gyűlöli azt. Ha megmetszik, soha nem gondolkodik el önmagán. Csak ellenálló, elutasító és gyűlölködő hozzáállást mutat. Aztán elgondolkodtam a viselkedésemen. Összecsaptam a kötelességemet, és nem kísértem figyelemmel az újonnan érkezőt, ami miatt ő elment. Ez már önmagában is vétek volt. Bárki, akinek van némi lelkiismerete és értelme, nyomorultul érezné magát, és bűntudata lenne, elgondolkodna azon, mi vele a probléma, és az ügy meg lenne oldva. De én nemcsak hogy nem éreztem magam bűnösnek, de a saját problémáimat sem ismertem be. Ilyen nyilvánvaló ténnyel szembesültem, és mégis megpróbáltam tudatosan kibújni a felelősség alól, először azt mondtam, hogy az újonnan érkező nem válaszolt nekem, majd azt, hogy a csoportvezető felelőtlen volt, végül pedig az evangéliumi prédikátort hibáztattam, remélve, hogy megszabadulok minden felelősségtől, és elnyerem a felügyelő megértését. Mikor Isten leleplezett és megmetszett, egyáltalán nem gondolkodtam el magamon. Ehelyett ellenálltam, ellenkeztem, és különböző kifogásokat találtam, hogy igazoljam és védjem magam, mert nem akartam vállalni a felelősséget. Egyáltalán nem rendelkeztem emberi mivolttal és értelemmel! Láttam, hogy amit lelepleztem, az a makacs és az igazságtól idegenkedő beállítottság volt. Nem volt istenfélő szívem. Láttam, hogy miután annyi éven át hittem Istenben, a beállítottságom egyáltalán nem változott, és nyomorultul éreztem magam.

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, amiből még többet megtudtam arról a problémáról, hogy nem fogadom el a metszést. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok archetipikus hozzáállása a metszéshez az, hogy vehemensen elutasítják annak elfogadását, illetve elismerését. Nem számít, mennyi gonoszságot tesznek, illetve mennyi kárt okoznak Isten háza munkájának és Isten választott népe életbe való belépésének, a legcsekélyebb bűntudatuk sincs, illetve nem érzik úgy sem, hogy bármivel tartoznának. Ebből a szempontból vajon van az antikrisztusoknak emberi mivoltuk? Egyáltalán nincs. Mindenféle kárt okoznak Isten választott népének, és ártanak a gyülekezet munkájának – Isten választott népe a napnál világosabban látja ezt, és látja az antikrisztusok gonosztetteinek sorát is. Az antikrisztusok azonban mégsem fogadják el és nem ismerik el ezt a tényt; makacsul megtagadják annak beismerését, hogy tévednek, vagy hogy felelősek. Nem azt jelzi ez vajon, hogy idegenkednek az igazságtól? Az antikrisztusok ilyen mértékben idegenkednek az igazságtól – bármennyi rossz dolgot tesznek is, makacsul megtagadják annak beismerését, és a végsőkig megingathatatlanok maradnak. Ez kellően bizonyítja, hogy az antikrisztusok soha nem veszik komolyan Isten házának munkáját, illetve nem fogadják el az igazságot. Nem jutottak el az Istenben való hitre, ők a Sátán szolgái, akik azért jönnek, hogy megzavarják és akadályozzák Isten házának munkáját. Az antikrisztusok szívében csakis a hírnév és a státusz létezik. Úgy hiszik, hogy ha be kellene ismerniük a tévedésüket, akkor felelősséget kellene vállalniuk, és ezáltal a státuszuk és a hírnevük komolyan sérülne. Következésképp a »mindhalálig tagadni« hozzáállásával állnak ellen. Bárhogyan is leplezik le vagy boncolgatják őket az emberek, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy tagadják. Akár szándékos a tagadásuk, akár nem, röviden szólva ezek a viselkedések egyrészt leleplezik az antikrisztusok természetlényegét, miszerint idegenkednek az igazságtól és gyűlölik az igazságot. Másrészt ez megmutatja, hogy mennyire nagy becsben tartják az antikrisztusok a saját státuszukat, hírnevüket és érdekeiket. Eközben milyen hozzáállást tanúsítanak a gyülekezet munkája és érdekei iránt? Megvetőek és felelőtlenek. Mindenféle lelkiismeret és józan ész híján vannak. Vajon nem szemlélteti ezeket a problémákat az, hogy az antikrisztusok kibújnak a felelősség alól? A felelősség alóli kibújás egyrészt azt bizonyítja, hogy a természetlényegük idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, másrészt pedig azt mutatja meg, hogy hiányzik belőlük a lelkiismeret, a józan ész és az emberi mivolt. Nem számít, mennyire károsítja a testvérek életbe való belépését a zavarásuk és a gonosztetteik, nem éreznek szégyent, és soha nem érzik rosszul magukat emiatt. Miféle teremtmény az ilyen? Még a hibájuk kis beismerése is úgy számítana, hogy van egy kevés lelkiismeretük és józan eszük, az antikrisztusokban azonban még ez a legcsekélyebb emberi mivolt sincs meg. Nos, mit mondanátok, mik ők? Az antikrisztusok lényegében ördögök. Bármennyi kárt okoznak is Isten háza érdekeinek, nem látják azt. Távolról sem szomorkodnak emiatt a szívükben, szemrehányást sem tesznek maguknak, adósnak pedig még kevésbé érzik magukat. Ez egyáltalán nem az, amit a normális emberekben látni kellene. Ezek ördögök, az ördögökből pedig hiányzik bármiféle lelkiismeret és józan ész” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavából megértettem, hogy az antikrisztusok nem fogadják el a metszést, mert természetükből adódóan idegenkednek az igazságtól, és gyűlölik azt, és azért is, mert mindenekelőtt a saját érdekeiket szeretik. Amint bármi érinti a hírnevüket, vagy ha a hírnevük sérül, mindent megtesznek, hogy felmentsék magukat, és okot találjanak arra, hogy kibújjanak a felelősség alól. Még akkor sem éreznek szégyent vagy bűntudatot, amikor tetteik a gyülekezet érdekeit vagy más emberek életét sértik. Ha lebuknak, makacsul elutasítják a beismerést, mert attól félnek, hogy a felelősség beismerése árt a hírnevüknek. Láttam, hogy az antikrisztusok önzők és megvetendők, nincs emberi mivoltjuk, és lényegében ördögök. Amikor megláttam az „ördög” szót, megszakadt a szívem, mert a viselkedésem és az általam leleplezett beállítottságok ugyanazok voltak, mint egy antikrisztuséi. Egyértelműen hibáztam, és ártottam a gyülekezet munkájának, de még mindig nem ismertem be. Amikor megmetszettek, mentegetőztem, és megpróbáltam áthárítani a felelősséget. Az új hívőkkel nem olyan könnyű elfogadtatni az evangéliumot. Számos embernek kell áldozatot hoznia érte, és biztosítani kell az öntözést és az ellátást, hogy Isten elé kerüljenek. Isten hangsúlyozottan mindenkiért felelős. Száz juh közül, ha csak egyet is elveszít, a többi kilencvenkilencet hátrahagyja, hogy megtalálja az Ő elveszett juhát, és Ő minden ember életét mélységesen becsüli. De amikor én voltam felelős az újonnan érkezők öntözéséért, hanyagul kezeltem azt. Amikor láttam, hogy az újonnan érkező nem jár összejövetelekre, nem aggódtam, és nem is érdekelt. Néha rutinból rákérdeztem, a csoportvezető munkájának nyomon követését hanyagul kezeltem, és felelőtlen voltam. Amikor láttam, hogy többször nem válaszolt nekem, nem kérdeztem rá sürgősen az okára, és nem néztem utána annak sem, hogy vannak-e problémái és nehézségei. Nemtörődöm és felelőtlen hozzáállással kezeltem az újonnan érkezőt, és egyáltalán nem vettem komolyan az életét. De még akkor sem éreztem lelkifurdalást és bűntudatot, és nem is próbáltam helyrehozni a dolgot. Amikor a felügyelő rámutatott arra, hogy hanyag és felelőtlen vagyok, mindent beleadtam, hogy megcáfoljam, kimentsem magam, és indokokat kerestem, hogy kibújhassak a felelősség alól, mert féltem attól, hogy ha bevallom, hogy problémásan viselkedtem, akkor felvállalom a felelősséget, és az rossz benyomást keltene rólam a felügyelőben, és akkor elbocsátanának. Végig nem a gyülekezet munkáját vettem figyelembe, és soha nem arra gondoltam, hogy az újonnan érkezők szilárdan meg tudnak-e állni. Csak azt vettem figyelembe, hogy a saját érdekeim nem sérülnek-e, és hogy meg tudom-e őrizni a rólam kialakult képet és a státuszomat. Megértettem, hogy különösen önző voltam, és csak a személyes érdekeimet védtem. Valóban nem volt emberi mivoltom, és Isten utált engem. Így hát Istenhez fordultam, és így imádkoztam: „Istenem! Hanyagul és felületesen végeztem a kötelességemet, aminek szörnyű következményei lettek, és nem ismertem be. Nem Isten választott népének életbe való belépésével foglalkoztam, hanem a saját hírnevemmel és státuszommal. Igazán nincs emberi mivoltom! Istenem, szeretnék bűnbánatot tartani!”

Később többet olvastam Isten szavaiból, és megtaláltam a gyakorlás útját. Mindenható Isten azt mondja: „Nem nehéz elnyernünk az igazságot, és az igazságvalóságba sem nehéz belépni, de vajon elnyerhetik-e az igazságot azok, akik folyton idegenkednek tőle? Nem. Éppen ezért járulj mindig Isten elé, hogy megvizsgáld az igazságtól idegenkedő belső állapotaidat, hogy meglásd, milyen megnyilvánulásai vannak az igazságtól való idegenkedésednek, milyen cselekedetek utalnak az igazságtól való idegenkedésre, és azt is, hogy mely dolgokban tanúsítasz olyan hozzáállást, mint aki idegenkedik az igazságtól – gyakran meg kell vizsgálnod ezeket a dolgokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Ha követni akarod Istent, és jól akarod végezni a kötelességedet, akkor legelőször is el kell kerülnöd az indulatosságot olyankor, ha a dolgok nem a kedved szerint alakulnak. Először is le kell csillapítanod magad, és el kell csendesedned Isten előtt, a szívedben pedig imádkoznod kell Hozzá és keresned Nála. Ne légy önfejű; először vesd alá magad. Csak ilyen gondolkodásmóddal tudod jobban megoldani a problémákat. Ha ki tudsz tartani az Isten előtt való életben, és ha képes vagy Istenhez imádkozni és Nála keresni, és az alávetettség gondolkodásmódjával tudsz szembenézni a dolgokkal, bármi is történjék veled, akkor akárhányszor is tárul fel a romlott beállítottságod, akármilyen vétkeket is követtél el – amennyiben keresed az igazságot, ez mind feloldható, és bármilyen próbatétel ér is utol téged, képes leszel szilárdan megállni. Amennyiben megvan benned a helyes gondolkodásmód, képes vagy elfogadni az igazságot, és aláveted magad Istennek az Ő követelményeinek megfelelően, akkor teljes mértékben képes leszel gyakorlatba ültetni az igazságot. Még ha egy kicsit lázadó és ellenálló is vagy, és még ha néha hajlamos is vagy vitatkozni, és nem tudod alávetni magad, akkor is, ha képes vagy imádkozni Istenhez és megfordítani a lázadó állapotodat, el tudod fogadni az igazságot. Miután ezt megtetted, gondolkodj el azon, hogy miért támadt fel benned ez a lázadás és ellenállás. Találd meg az okát, aztán keresd az igazságot, hogy feloldd, és így megtisztulhat romlott beállítottságodnak ez az aspektusa. Miután több ilyen kudarcot és botlást megtapasztalsz, és képessé válsz gyakorlatba ültetni az igazságot, fokozatosan lehullik rólad a romlott beállítottságod. Ekkor az igazság fog uralkodni benned és az életeddé válik, és nem lesz többé akadálya annak, hogy az igazságot gyakorold. Képessé válsz majd valóban alávetni magad Istennek, és meg fogod élni az igazságvalóságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavából megértettem, hogy az igazságtól idegenkedő beállítottság feloldásához állandóan gondolkodnom kell magamon, meg kell vizsgálnom, hogy a kijelentéseim, a gyakorlásom, a szándékaim, a hozzáállásom és a véleményeim az igazságtól való idegenkedést mutatják-e. Amikor történik valami, függetlenül attól, hogy összhangban van-e azzal, amit akarok, először is meg kell nyugodnom, és nem szabad ellenállnom. Ha nem tudom elfogadni, amit mások mondanak, és azon kapom magam, hogy indokokat keresek a mentegetőzéshez, akkor Isten elé kell járulnom, többet kell imádkoznom és keresnem, meg kell néznem, mit mond Isten szava, el kell gondolkodnom magamról Isten szava alapján, és közösséget kell keresnem olyan testvérekkel, akik értik az igazságot. Így fokozatosan elfogadhatom az igazságot, és beléphetek annak valóságaiba, majd apránként levethetem a romlott beállítottságaimat. Ahogy megértettem a gyakorlás útját, elhatároztam, hogy megváltozok.

Mivel tudtam, hogy már az is vétek volt, hogy nem néztem időben utána ennek az újonnan érkezőnek, siettem egyenesbe hozni a dolgokat. Ellenőriztem, hogy nem mulasztottam-e el megismerni vagy nyomon követni az általam felügyelt újonnan érkezőket. Miközben egy újonnan érkezővel beszélgettem, azt tapasztaltam, hogy nem egészen értette az igazságot az Úr visszatérésével és Isten munkájának három szakaszával kapcsolatban. Megkérdeztem a vezetőmet, hogy egy evangéliumi prédikátornak kellene-e beszélgetnie vele, de a vezető azt mondta, hogy én beszélgessek vele. Bár tudtam, hogy az újonnan érkezők problémáinak gyors megoldása az én felelősségem, mégis nagyon ellenálltam. Vitatkozni akartam, és nem akartam engedelmeskedni. Úgy éreztem, hogy ez azért történt, mert az evangéliumi prédikátor nem beszélt világosan, tehát miért nekem kell helyrehoznom? És most, hogy ennyi újonnan érkező van, nincs elég időm, ezért az evangéliumi prédikátornak kellene megtennie. Aztán rájöttem, hogy az állapotom helytelen. Amit a vezetőm mondott, az helyénvaló. A javaslat helyes volt, miért nem tudtam elfogadni azt? Miért akartam még mindig ennyire vitatkozni? Miért nem tudtam engedelmeskedni? Ezért imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy mutasson utat, hogy alávessem magam, hogy ne törődjek a testi érdekeimmel, és felelősséget vállaljak az újonnan érkezőért. Eszembe jutott, hogy mindenkinek más a felfogóképessége. Vannak, akik amikor hallják egy evangéliumi prédikátor közlését, akkor ott megértik, de később már nem olyan világos nekik. Ehhez az öntözéssel foglalkozó dolgozóknak nyomon kell követniük őket, és ki kell tölteniük a hiányosságokat. Ez a harmonikus együttműködés. Öntözéssel foglalkozó dolgozóként az a feladatom, hogy megoldjam a problémákat, amikor megtalálom őket. Nem szabad válogatósnak lennem, nem szabad azt csinálnom, ami könnyű, a nehéz problémákat másokra hagyva, és nem szabad csak arra törekednem, hogy megspóroljam a fáradságot, és jól érezzem magam. Nem szabad feltételeket szabnom és kifogásokat keresnem a kötelességemben. Ha rám bíznak egy újonnan érkezőt, az én felelősségem, hogy jól megöntözzem, biztosítsam, hogy értse az igazságot, és lefektessem az alapokat az igaz úthoz. Ez Isten megbízatása, az én kötelességem. Ez az igazság őszinte gyakorlása, és a valódi változás. Akkor a szívem felderült. Az összejövetel után megkerestem ezt az újonnan érkezőt, és közösséget vállaltam a problémájával. Ahogy így gyakoroltam, nemcsak hogy nem éreztem ellenállást, de nagyon boldog voltam. Megértettem, az igazság gyakorlása nem külsődleges cselekedet. Ehelyett azt jelenti, hogy szívből elfogadjuk Isten szavait, az igazságalapelvek szerint cselekszünk, és Isten szavát használjuk kritériumként arra, hogy hogyan látjuk az embereket és a dolgokat, hogyan cselekszünk és viselkedünk. Így téves szándékainkat és nézeteinket, valamint romlott beállítottságainkat öntudatlanul felváltja Isten szavának igazsága.

Ezután minél többet gondolkodtam, annál inkább úgy éreztem, hogy a leleplezés és a metszés feltétlenül szükséges. Isten azt mondja nekünk, hogy a fő ok, amiért nem törekszünk az igazságra, az a makacs és az igazságtól idegenkedő beállítottságunk. Korábban azonban nem volt tudomásom arról, hogy ilyen jellegű beállítottságaim vannak. Isten szavainak ítélete és feltárása nélkül soha nem ismerném fel az igazságtól idegenkedő beállítottságomat, soha nem tartanék bűnbánatot, és nem változnék meg. Ha így folytattam volna, az nagyban akadályozta volna az igazságra való törekvésemet, és az életem növekedését. Isten szavának feltárása és ítélete olyan jó volt számomra. Hála Istennek!