II. Az antikrisztusok érdekei

D. Kilátásaik és sorsuk

4. Hogyan tekintenek az antikrisztusok a „szolgálattevő” címre?

Ma folytatjuk a beszélgetést az antikrisztusok különféle megnyilvánulásainak kilencedik tételéről: Csak azért teszik a kötelességüket, hogy megkülönböztessék magukat, és saját érdekeiket és ambícióikat táplálják; soha nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit, és még ezeket az érdekeket is eladják, személyes dicsőségre cserélve. Ezzel a tétellel a beszélgetésünk fő témája az antikrisztusok érdekeinek boncolgatása, ma pedig az antikrisztusok érdekeinek negyedik tételében foglalt negyedik altémáról fogunk beszélgetni – hogyan tekintenek a „szolgálattevő” címre – és azt fogjuk boncolgatni, hogy miként tekintenek az antikrisztusok erre a címre. Azok számára, akik mostanáig követték Istent, ismerős a „szolgálattevő” cím, a többségük pedig alapvetően elfogadta ezt a címet a szívében. Szubjektív hajlamaikat tekintve nincs ellenállás ezzel a címmel szemben. Amikor azonban annak részleteiről van szó, hogy egy bizonyos személyt szolgálattevőnek mondanak, az illető elsősorban vonakodását és nem akarását fejezi ki, megbántva érzi magát, nem igazán akarja, hogy így nevezzék, és nem igazán akar szolgálattevő lenni. Az emberek kifejezéseiből ítélve, bár szubjektív hajlamaik vonatkozásában egyetértenek azzal, hogy a „szolgálattevő” nem rossz cím, objektív szempontból az emberek még mindig a hátrányos megkülönböztetés egyes elemeivel, ellenségességgel, sőt nem akarással kezelik a „szolgálattevő” címet – ilyen érzelmeik vannak vele kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy az emberek mit gondolnak a „szolgálattevő” címről, hogy őszintén el tudják-e fogadni azt és szolgálattevők tudnak-e lenni vagy sem, illetve hogy az, amit erről a címről gondolnak, sokat magában hordoz-e az ember tisztátlanságaiból és kívánságaiból vagy sem, ma először arról fogunk beszélgetni, hogy pontosan mi is a szolgálattevő, hogy Isten szemében pontosan mi a meghatározása és a besorolása a „szolgálattevő” címnek, mi a lényege ezeknek a szolgálattevőknek, akikről Isten beszél, valamint hogyan tekint Isten a „szolgálattevő” címre, és az miben különbözik attól, ahogyan az emberek tekintenek rá, hogy a szívetekben ezután mindegyikőtöknek pontos megértése és fogalma lehessen a „szolgálattevő” címről.

a. A „szolgálattevő” cím meghatározása és eredete

A „szolgálattevő” szó szó szerint olyan embert jelent, aki valamiért munkálkodik és fáradozik. Ha pozíció tekintetében mérjük ezt a címet, olyasvalakire utal, akit átmenetileg használnak. Nevezetesen, ha valakit szolgálattevőnek tekintenek és belevág egy munkába vagy munkát vállal egy iparágban, akkor az nem egy hosszú távú iparági karrier vagy munka, amit vállal, hanem inkább átmeneti. Átmenetileg kell fáradoznia és egy ideig kell szolgálnia ebben az iparágban vagy munkában. Nincsenek kilátásai, nincs jövője és nem kap anyagi előnyöket. Semmiféle felelősséget nem kell vállalnia; egyszerűen megfizetik a munkavégzését. Amikor a számára kiosztott munka elkészül, többé nincs rá szükség, és egyszerűen fogja a fizetségét és megy. Röviden: ez átmeneti és akkor kérik meg, hogy dolgozzon, amikor szükség van rá. Ez a szolgálattevő szó szerinti értelmezése. Ha az emberiség elgondolásai szerint magyarázzuk a „szolgálattevő” címet, akkor a szolgálattevőket „szerződéses munkavállalókként” és „ideiglenes munkavállalókként” emlegetik, olyan emberekként, akik átmenetileg dolgoznak vagy fáradoznak egy munkáért vagy iparágért. Az egyetlen kapcsolódásuk azzal az időszakkal van, amelyben szükség van rájuk egy munkához, amikor pedig ez az idő lejár, már nincs értékük. Ez azért van, mert többé nincs szükség rájuk és nincs több használati értékük – az értékük kimerült az említett időszak során. Ez az a szó szerinti jelentés, amelyet az emberek érthetnek és láthatnak a „szolgálattevő” szót illetően. Az emberi nyelven kifejezhető jelentésen belül, vagyis a „szolgálattevő” címnek az Isten által mondott, az emberek által felfogható jelentésében van-e olyan jelentésszint, amely összhangban áll az igazsággal? Van-e olyan jelentésszint, amely megfelel a normális emberi mivoltnak és a racionalitásnak? Van-e olyan jelentésszint, amelyet az embereknek valódi teremtett lényekként meg kell érteniük? Van-e olyan jelentésszint, amely arra vonatkozik, hogy Isten miként kezeli ezt a címet? (Nincs.) Honnan tudjátok, hogy nincs? Elakadtatok, nem tudjátok megmagyarázni. Vannak közöttetek egyetemi hallgatók, végzős hallgatók, doktoranduszok és professzorok, mégis, egyikőtök sem tudja világosan megmagyarázni ezt, így van? (Igen, így van.) Ez a különbség a tudás és az igazság között. Lehet, hogy művelt vagy, lehet, önmagukban ismered a „szolgálat” és a „tevő” fogalmakat, amikor pedig ezek a kifejezések összekapcsolódnak, hogy egy szót alkossanak, hogy leírjanak egy embertípust és emberek egy csoportját, értheted ezeknek az embereknek a lényegét, a megnyilvánulásaikat és az emberiség egészében betöltött rangjukat, ha azonban az igazság és egy teremtett lény szemszögéből nem vagy képes megérteni ezt a szót, akkor vajon pontosan honnan származik a megértésed? Pontosan mi a lényege ennek a szónak, amelyet mostanra megértesz? Vajon nem olyan értelmezése ez a „szolgálattevő” szónak, amely ettől a romlott emberiségtől, ettől a társadalomtól és az emberiség tudásától származik? (De olyan.) Az emberiség tudása vajon összeegyeztethető az igazsággal vagy az igazsággal ellentétes? (Ellentétes az igazsággal.) Ha tehát így érted és így fogod fel ezt a szót, vajon Istennel ellentétben vagy az Istennel való összeegyeztethetőség oldalán állsz? Nyilvánvaló, hogy ha a saját tudásoddal, a saját eszeddel érted és fogod fel ezt a szót, önkéntelenül és tudtodon kívül ellentétben állsz Istennel. Ha a magad tudása segítségével érted ezt a szót, az általad megértett dolgok óhatatlanul oda vezetnek, hogy ellenállást, idegenkedést, undort, sőt akár gyűlöletet érezz a „szolgálattevő” szóval szemben. Van itt bármiféle alávetés? Van itt igaz elfogadás? (Nincs.) Egyesek ezt mondják: „Én elfogadom a jó szavakat, de ezt a rossz szót miért kellene elfogadnom? Az épp elég, hogy nem érzek ellenállást vele szemben. Elfogadom például a pozitív fogalmakat, mint »koronát kapni«, »jutalmakat kapni«, »áldottnak lenni«, »belépni a királyságba«, »felmenni a mennybe«, »nem jutni pokolra«, »büntetést nem kapni« és »elsőszülött fiúnak lenni«. Ez természetes, ez az ember szokásos válasza, és ezek olyasmik, amikre az embereknek törekedniük kell. Ami az olyan negatív fogalmakat illeti, hogy »gonosz emberek«, »antikrisztusok«, »büntetést kapni« és »pokolra jutni« – ezeket senki sem szereti elfogadni. A »szolgálattevő« szó semleges, az én megértésem szerint azonban nem tudom elfogadni, és épp elég, ha nem utálom. Ha készségesen el kell fogadnom, alá kell vetnem magam neki és el kell fogadnom Istentől, akkor az egyszerűen nem lehetséges.” Hát nem így gondolkodnak az emberek? (De igen, így.) Helyes vagy helytelen ez a gondolkodásmód? (Helytelen.) Mikor jöttél rá, hogy helytelen? Épp most, nem igaz? Ez probléma. Csak most jöttél rá, hogy helytelen. Mielőtt erre ráébredtél, úgy tűnt, hogy látszólag már elfogadtad a „szolgálattevő” címet, és szubjektíven el is fogadtad már – de vajon igaz vagy hamis volt ez az elfogadás? (Hamis volt.) Nyilvánvalóan nem volt igaz, és te sem voltál tökéletesen hajlandó az elfogadására. Hamisság, színlelés és vonakodás volt benne, és az az érzés, hogy nincs más választásod.

Amiről az imént beszélgettünk, azok az embereknek a „szolgálattevő” címre vonatkozó valódi reakciói és megnyilvánulásai voltak, ezek pedig teljességgel szemléltetik az emberek véleményét, nézeteit és felfogását erről a címről, teljességgel felfedve, hogy az emberek hozzáállása ehhez a címhez a vonakodás, a hátrányos megkülönböztetés és a taszítás, valamint a szívük mélyéről jövő ellenállás. Ez azért van, mert az emberek utálnak szolgálattevők lenni, utálják a „szolgálattevő” szót, nem hajlandóak „szolgálattevőnek” lenni, és gyűlölnek szolgálattevőnek lenni. Az emberek így értelmezik ezt a címet és így állnak hozzá. Most nézzük meg, hogy Isten pontosan hogyan látja a szolgálattevőket, hogyan keletkezett a „szolgálattevő” szó, Isten szemében mi a lényege ennek a címnek, és mi az eredete. Hogy az emberiség nyelvét használjuk, a „szolgálattevő” szó szerinti jelentése ideiglenes munkás, olyasvalaki, aki átmenetileg szolgál egy iparágban vagy munkában, és akire átmenetileg van szükség. Isten irányítási tevében, Isten munkájában és Isten házában az emberek e szolgálattevőnek nevezett csoportja nélkülözhetetlen. Amikor ezek az emberek Isten házába, Isten munkájának helyére jöttek, semmit sem tudtak Istenről, illetve az Istenbe vetett hitről, Isten munkájáról, illetve irányítási tervéről pedig még kevésbé. Nem értettek semmit; csupán kívülállók, nem hívők voltak. Amikor Isten szemében nem hívő emberek Isten házába jönnek, vajon mit tehetnek Érte? Azt mondhatni, hogy semmit sem tehetnek. Mivel az emberek teli vannak romlott beállítottságokkal és egyáltalán nem ismerik Istent, valamint az emberek természetlényege miatt csupán annyit tehetnek, hogy megteszik azt, amire Isten utasítja őket. Követik Isten munkáját addig a pontig, ameddig az eljut, a tudásuk addig terjed, ameddig Isten szavai elviszik őket; csak ismerik az Ő szavait, de egyáltalán nem értik azokat. Ezek az emberek passzívan működek együtt minden olyan munkában, amelyet Isten elvár tőlük – teljesen passzívak és nem aktívak. A „passzív” itt azt jelenti, hogy nem tudják, mit fog Isten tenni, nem tudják, minek a megtételére kéri őket Isten, nem ismerik annak a munkának a jelentőségét és értékét, amelynek elvégzésére Isten kéri őket, és nem tudják, milyen utat kellene követniük. Isten házába jőve gépekhez hasonlatosak, csupán úgy működnek, ahogyan Isten üzemelteti őket. Mire van Istennek szüksége tőlük? Tudjátok? (Az emberek tárgyak Isten számára, hogy kifejezze az igazságot az ítélkezéshez. Az emberek Isten szavainak a tárgyai.) Ez az egyik rész; az emberek Isten szavainak a tárgyai. Mi más? Mi a helyzet az emberek adottságaival? (Igen.) Mi a helyzet a normális emberi mivolt gondolkodásával? (Igen.) Isten csak akkor használ téged, ha megvan benned a normális emberi mivolt gondolkodása. Ha lelkiismeret és értelem nélkül való vagy, akkor arra sem vagy alkalmas, hogy szolgálattevő légy. Mi másról van még szó? (Az emberek képességeiről és különleges tehetségéről.) Ezek benne foglaltatnak az adottságokban és a részüket képezik – a különféle képességek, amelyekkel az emberek rendelkeznek. Mi más? (Az Istennel való együttműködés elhatározása.) Ez is a része, az engedelmességre és az alávetésre való törekvés, és persze azt is mondhatjuk, hogy az emberek vágya arra, hogy szeressék a pozitív dolgokat és szeressék a világosságot. Az engedelmességre és az alávetésre való törekvés az Istennel való együttműködés elhatározása, de vajon mi a legmegfelelőbb módja annak, hogy ezt mondjuk? (Az engedelmességre és az alávetésre való törekvés.) Így van, a „törekvés” szó viszonylag tágabb és szélesebb tartományt ölel fel. Ha az „elhatározás” szót használjuk, a tartomány valamivel szűkebb. Sőt, fokozatát tekintve a „törekvés” viszonylag könnyedebb, mint az „elhatározás”, ami azt jelenti, hogy miután van egy törekvésed, fokozatosan különféle elhatározások születnek benned; az elhatározások konkrétabbak, míg a törekvések valamelyest tágabbak. Ami a Teremtőt illeti, ez az a jó néhány dolog, amelyekre Istennek szüksége van a romlott emberiségtől. Vagyis, amikor egy kívülálló – aki egyáltalán semmit nem tud Istenről, Isten irányításáról, Isten lényegéről, Isten kijelentéseiről és Isten természetéről – érkezik Isten házába, az olyan, mint egy gép, annak pedig, amit pedig Istenért tehet, valamint az Isten munkájával való együttműködésének alapvetően semmi köze az Isten által elvárt mércéhez – az igazsághoz. Az ilyen emberek dolgai, amelyeket Isten felhasználhat, az imént említett dolgok: az első az, hogy ezek az emberek Isten szavainak a tárgyaivá lehetnek; a második azok az adottságok, amelyekkel ezek az emberek rendelkeznek; a harmadik az, hogy ezek az emberek a normális emberi mivoltra jellemző gondolkodással rendelkeznek; a negyedik az említett emberek birtokában lévő különféle képességek; az ötödik – és ez a legfontosabb – az, hogy ezekben az emberekben megvan az arra való törekvés, hogy engedelmeskedjenek és alávessék magukat Isten szavainak. Mindezek a dolgok kulcsfontosságúak. Ha valakiben e dolgok mindegyike megvan, akkor kezd el Isten munkájának és az Ő irányítási tervének szolgálatában dolgozni és hivatalosan a helyes úton járni, ami azt jelenti, hogy hivatalosan szolgálattevővé vált Isten házában.

Amikor az emberek nem értik Isten szavait, az igazságot, illetve Isten szándékait, és a legkevésbé sem félik Istent, egyiküket sem illetheti a szolgálattevőén kívül más szerep. Vagyis akár hajlandó vagy annak lenni, akár nem, szolgálattevő vagy – nem menekülhetsz e cím elől. Egyesek ezt mondják: „Egész életemben hittem Istenben. Azóta, hogy hinni kezdtem Jézusban, mostanáig évtizedek teltek el – valóban még midig csak szolgálattevő vagyok?” Mit gondoltok erről a kérdésről? Kit kérdeznek erről? Önmagukat kellene kérdezniük és el kellene gondolkodniuk önmagukon: „Vajon most már értem Isten szándékait? Amikor most a kötelességem végzem, vajon csak fáradozom vagy az igazságot gyakorlom? Vajon az igazságra való törekvés és az igazság megértésének útját járom? Beléptem már az igazságvalóságba? Istenfélő szívem van? Olyan ember vagyok, aki aláveti magát Istennek?” Ezeket a dolgokat fontolóra véve el kell gondolkodniuk magukon. Amennyiben megfeleltek ezeknek a kritériumoknak, amennyiben szilárdan tudnak állni, amikor Isten próbatételeivel találkoznak, és amennyiben tudják félni Istent és kerülni a rosszat, akkor természetesen nem szolgálattevők többé. Amennyiben egyetlennek sem feleltek meg e kritériumok közül, akkor kétségkívül szolgálattevők maradnak, ez pedig kikerülhetetlen és elkerülhetetlen dolog. Egyesek ezt mondják: „Több, mint harminc éve hiszek Istenben, amibe bele sem számítanak azok az évek, amelyeket a Jézusba vetett hittel töltöttem. Attól kezdve, hogy Isten testté lett, megjelent, munkálkodott és elkezdte mondani a kijelentéseit, Isten követője vagyok. Az elsők között voltam, akik személyesen megtapasztalták Isten munkáját, és az elsők között voltam, akik hallották a szájából elhangzó szavakat. Azóta oly sok év eltelt, és én még midig hiszek Istenben és követem Istent. Több ízben letartóztattak és üldöztek, és oly sok veszéllyel találkoztam, Isten pedig mindig megóvott és átvezetett ezeken; Isten soha nem hagyott el engem. Most még mindig végzem a kötelességemet, a körülményeim egyre jobbak, a hitem egyre növekszik, és egyáltalán nincsenek kétségeim Istennel kapcsolatban – tényleg még midig szolgálattevő vagyok?” Kit kérdezel? Nem a rossz embert kérdezed vajon? Nem kellene feltenned ezt a kérdést. Miután oly sok éve hiszel, nem tudod, hogy vajon szolgálattevő vagy-e vagy sem? Ha nem tudod ezt, akkor miért nem kérdezed meg magadtól, hogy vajon birtokodban van-e az igazságvalóság, hogy istenfélő-e a szíved, illetve, hogy a rosszat kerülő módon viselkedsz-e? Isten oly sok éve munkálkodik, oly sok szót szólt, és mennyit értettél meg vajon és mennyibe léptél be? Mennyit nyertél? Hány esetben fogadtál el metszést, és hány próbatételt és finomítást fogadtál el? Amikor elfogadtad ezeket, szilárdan álltál-e a bizonyságtételedben? Képes vagy-e tanúságot tenni Isten mellett? Amikor olyan próbatételekkel találkozol, mint amilyenekkel Jób találkozott, képes vagy-e megtagadni Istent? Pontosan milyen nagy a hited Istenben? A hited vajon valamiféle meggyőződés csupán, vagy igaz hit? Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket. Ha nem tudod a választ ezekre a kérdésekre, akkor zavaros fejű ember vagy, és megmondhatom, hogy csupán a tömeggel tartasz – még azt sem érdemled meg, hogy szolgálattevőnek nevezzenek. Egy olyan ember, aki efféle hozzáállást dédelget a „szolgálattevő” címmel szemben, és még mindig teljesen zavarodott a szívében, olyan szánalmas. Még azt sem tudja, hogy micsoda, miközben Isten teljesen világosan és tisztán bánik az összes emberrel.

Az imént arról beszélgettünk, hogy pontosan mit ért Isten eredetileg a „szolgálattevő” szó alatt. Amikor az emberek Isten házába lépnek, kezdetben, amikor nem értik az igazságot és csak különféle törekvéseik, illetve némi elhatározásuk van az együttműködésre, az a szerep, amelyet ezen időszak során játszanak, csakis a szolgálattevőé lehet. A „szolgálat” szó persze nem hangzik túl kellemesen. Másként szólva Isten irányítási munkájának szolgálatában való szolgálatot és munkát jelent ez az emberiség megmentése céljából; fáradozást jelent. Ezek az emberek egyetlen igazságot sem értenek, Isten szándékait sem értik, és semmiféle erőfeszítéssel nem tudnak hozzájárulni, illetve semmilyen módon nem tudnak együttműködni az Isten által az emberiség megmentéséért és irányításáért végzett konkrét munkához és munkával, sem az igazsággal kapcsolatos különféle munkákhoz és munkákkal. Csupán néhány képességük és adottságuk van, és csupán némi erőfeszítést tudnak beletenni és pár dolgot tudnak mondani az általános ügyekhez tartozó bizonyos munkához, és némi periférikus szolgálattevő munkát végeznek. Ha a kötelességüket tevő emberek által végzett munkának ez a lényege, ha csak szolgálati szerepet játszanak, akkor nehéz számukra lerázni a „szolgálattevő” címet. Miért nehéz lerázni? Van ennek bármi köze Isten e címet illető meghatározásához? Igen, mindenképp van. Az emberek számára igen könnyű egy kis erőfeszítést tenni, és a természetes képességeik, valamint az adottságaik és az eszük szerint végezni a dolgokat, azonban igen fárasztó az igazság szerint élni, belépni az igazságvalóságba és Isten szándékaival összhangban cselekedni; ez időt, Isten útmutatását, Isten megvilágosítását és Isten fegyelmezését igényli, és még ennél is inkább igényli Isten szavai ítéletének és fenyítésének elfogadását. Ezért, mialatt az emberek e célok elérésén dolgoznak, az, amit a legtöbb ember meg tud tenni és amiről gondoskodni tud, az imént említett dolgok: Isten szavainak a tárgyává lenni, bizonyos adottságok birtokában lenni és némi hasznára lenni Isten házának, a normális emberi mivoltra jellemző gondolkodással rendelkezni, valamint képesnek lenni minden olyan munka felfogására és elvégzésére, amelyre utasítást kap, rendelkezni bizonyos képességekkel és képesnek lenni arra, hogy a különleges tehetségeit alkalmazza egy bizonyos feladatban Isten házában, továbbá, ami a legfontosabb: az engedelmességre és az alávetésre való törekvés megléte. Amikor szolgálatot végzel Isten házában, amikor Isten munkája kedvéért fáradozol, akkor, ha csak egy csipetnyi törekvés is van benned az engedelmességre és az alávetésre, akkor nem válsz majd negatívvá és nem lazítasz. Ehelyett minden tőled telhetőt megteszel majd, hogy önuralmat gyakorolj és kevesebb rossz dolgot tégy, miközben több jó dolgot teszel. Vajon a legtöbb ember nem ebben az állapotban és helyzetben van? Persze van az embereknek egy igen kicsi kisebbsége közöttetek, akik már maguk mögött hagyták ezt az állapotot és működési teret. És minek a birtokába jutott az emberek e nagyon kicsi kisebbsége? Megértették az igazságot, az igazságvalóság birtokába jutottak. Amikor problémákkal találkoznak, tudnak imádkozni és tudják keresni Isten szándékait, és képesek az igazságalapelvekkel összhangban cselekedni. Az engedelmességre és az alávetésre való törekvésük többé nem áll meg pusztán az elhatározás szintjén, hanem képesek aktívan gyakorolni Isten szavait, Isten követelményei szerint cselekedni, és istenfélő szívük van, amikor problémákkal találkoznak. Nem beszélnek és cselekednek meggondolatlanul, hanem elővigyázatosak és óvatosak. Különösen amikor a megmetszésük ellentmond a saját elképzeléseiknek, nem ítélik meg Istent, nem okoskodnak Vele és nem éreznek ellenállást a szívükben. A szívük mélyéről igazán elfogadják Isten identitását, státuszát és lényegét. Van bármi különbség ezen emberek és a szolgálattevők között? Melyek ezek a különbségek? Az első különbség az, hogy ők értik az igazságot, a második pedig az, hogy a gyakorlatba tudnak ültetni néhány igazságot. Harmadsorban van némi ismeretük Istenről, negyedszer pedig az engedelmességük és az alávetettségük már nem csupán törekvés, hanem szubjektív hozzáállássá alakult – igazán alávetettekké váltak. Az ötödik – és ez e pontok legfontosabbja és legértékesebbje – istenfélő szív alakult ki bennük. Elmondható, hogy azok, akik ezekkel a dolgokkal rendelkeznek, már lerázták a „szolgálattevő” címet. Ez azért van, mert – a belépésük különféle aspektusaiból, valamint az igazsághoz való hozzáállásukból és az Istenről való ismeretük szintjéből ítélve – többé nem egyszerűen arról van szó, hogy egyetlen szakmai munkát végeznek Isten házában, és többé nem ideiglenes munkavállalók, akiket átmenetileg behívtak egy kis munka elvégzésére. Nevezetesen ezek az emberek nem ideiglenes jutalmakért vannak itt; nem ideiglenes használatra toborozták őket, és nem megfigyelik őket a használatuk időtartama alatt, hogy kiderüljön, vajon hosszú távon tudják-e vállalni ezt a munkát. Sokkal inkább képesek gyakorolni az igazságot és jól végezni a kötelességeiket. Ezek az emberek tehát lerázták a „szolgálattevő” címet, megjelölést. Láttatok ilyen embereket? Vannak ilyen emberek a gyülekezetben. Szeretnétek tudni, kik ezek az emberek és hányan vannak, de ezt most nem mondhatom el; amikor majd megértitek az igazságot, képesek lesztek felismerni őket. Amit tudnotok kell, az az, hogy milyen állapotban vagytok, mely út áll előttetek, amelyet követtek, és mely utat kellene követnetek – ezeket a dolgokat kell tudnotok.

Nos, vajon Isten kényszeríti az emberekre a „szolgálattevő” címet? Arra használja vajon Isten ezt a címet, hogy lekicsinyelje az embereket, hogy osztályozza és rangsorolja az embereket? (Nem.) Hogyan határozta tehát meg Isten ezt a címet? Az, hogy Isten címet ad az embereknek, nem egyenlő azzal, hogy véletlenszerűen becenevet ad nekik, és nem külső megjelenés alapján határozza meg azt; ez a cím nem csupán egy cím. Egy ember neve csupán egy megjelölés, egy elnevezés, amely nem hordoz valódi jelentést. Egyes kínai szülők például remélik, hogy a lányuk okos és csinos lesz, ezért a „csinosnak” megfelelő betűjelet használják a nevében, ez azonban csak egy remény, és semmi köze sincs a lány lényegéhez. Lehet, hogy igen buta és mire felnő, nem lesz vonzó; akkor mégis mi értelme „csinosnak” nevezni őt? Van néhány fiú is, akiket „Csenglungnak” vagy „Csenghunak” hívnak, azokat a betűjeleket használva, amelyek jelentése az, hogy sárkányhoz vagy tigrishez hasonlatossá válni – valóban igazán félelmetesek azért, mert ilyen nevekkel illetik őket? Lehet, hogy gyávák vagy semmirekellők. Ezek csak a szülők gyermekeiket illető reményei; ilyen neveket adnak nekik, ezeknek a neveknek pedig semmi közük a lényegükhöz. Az emberek nevei és címei ezért az emberek képzelődéseit és jókívánságait hordozzák, ám csupán elnevezések és megjelölések, és nem az illető lényege alapján adják őket. Az Isten által meghatározott címeket és neveket azonban egyáltalán nem az emberek külső megjelenése alapján adják, és természetesen nem is Isten saját kívánságain alapulnak. Isten azt akarja vajon, hogy az emberek szolgálattevők legyenek? (Nem.) Olvastátok valaha Isten szavaiban, amint Isten ezt mondja: „azt akarom, hogy minden ember szolgálattevő legyen, és nem akarom, hogy bárki is üdvözüljön”? (Nem.) Akkor mi az, amit Isten akar? Az emberek korábban ezt mondták: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és nem akarja, hogy bárki is elkárhozzon.” Ez egy kívánság. A „szolgálattevő” cím azonban nem a semmiből ered. Épp úgy, ahogyan Isten meghatározta a „fa” és a „fű” elnevezéseket. A fák nagy és magas dolgok, és amikor valaki fáról beszél, mindenki tudja, hogy a fák nagyok és magasak, amikor pedig valaki fűről tesz említést, mindenki tudja, hogy a fű kicsi és rövid, nem igaz? (De igen.) Nos, akkor mi a helyzet a „szolgálattevő” címmel? Ez a cím az ember lényege és megnyilvánulásai szerint, valamint Isten munkája szakaszának megfelelően keletkezett. Ha az emberek fokozatosan meg tudják érteni az igazságot Isten munkájával lépést tartva, belépnek az igazságvalóságba és elérik az Istennek való alávetettséget és az istenfélelmet, akkor ez a cím ilyenkor megváltozik. Ezért még ha a szolgálattevők egyike vagy is, az nem befolyásolja azt, hogy egy teremtett lény kötelességét végzed, valamint az igazságra törekedsz és gyakorlod azt, és még kevésbé van hatással az Istennek való alávetettségedre és az istenfélelmedre.

Vannak olyan emberek, akik soha nem fogják lerázni a „szolgálattevő” címet? (Igen.) Milyen emberek? Olyan emberek, akik nem törekednek az igazságra, akik talán értik az igazságot, ám nem gyakorolják ezt, még kevésbé szeretik az igazságot, sőt a szívükben még gyakran ellenszenvet is éreznek az igazsággal szemben és idegenkednek tőle. Miért maradnak Isten házában, ha idegenkednek az igazságtól? Vágyálmokkal előnyöket akarnak nyerni, fáradoznak valamennyit és némi jó viselkedést tanúsítanak Isten házában. Az általuk fizetett árat, az odaadásukat és önmaguk feláldozását, valamint a fiatalságuk egy részének elvesztegetését és az idejük egy részének eltöltését használják fel cserébe azokért az előnyökért, amelyeket nyerni akarnak. Az út miatt, amelyet ezek az emberek követnek, végül nem képesek belépni az igazságvalóságba, nem tudják elérni az Istennek való alávetettséget, és még kevésbé tudják elérni az istenfélelmet – örökre szolgálattevőként határozzák meg őket. Néhányan az efféle emberek között Isten házában olyanok, akik a végsőkig képesek szolgálatot végezni, néhányan pedig olyanok, akik nem; és az emberi mivoltot illetően van egy enyhe különbség azok között, akik a végsőkig képesek szolgálatot végezni, és azok között, akik nem. Azok, akik nem törekednek az igazságra, de a végsőkig tudnak szolgálatot végezni – vagyis azok, akik képesek némi erőfeszítést áldozni Isten házában Isten munkájának, miközben Isten irányítási tervének munkája zajlik – viszonylag jó és jóindulatú emberi mivolttal bírnak. Ők nem tesznek gonoszságot, nem okoznak zavarásokat, mialatt szolgálatot végeznek, és nem takarítják ki őket a gyülekezetből. Az ilyen emberek a végsőkig tudnak szolgálatot végezni, és ők azok, akik mindig szolgálattevők lesznek. Ami a többieket illeti – mivel igen rossz az emberi mivoltuk, mivel gyenge a jellemük és tisztességtelenek, ezért gyakran megzavarják és akadályozzák a különféle munkát Isten házában, miközben szolgálatot végeznek, és Isten háza munkája nagy részének veszteséget okoznak. Nem tudnak bűnbánatot tartani, amikor időről időre megmetszik vagy elkülönítik őket, és egyszerűen visszatérnek a régi rossz módszereikhez; egyáltalán nem értenek semennyi igazságot, nem fogadják el az igazságot, hanem önkényesen cselekednek, és az ilyen embereket kiiktatják. Miért iktatják ki őket? Az efféle emberek még csak szolgálatot sem tudnak végezni. Nem tudnak jól dolgozni, amikor valamelyest fáradoznak Isten házában, miközben pedig fáradoznak, gonoszságot is tesznek, és Isten házával és a testvérekkel fizettetik meg az árat. Az ilyen emberek felhasználása nem éri meg a veszteséget. Időről időre lehetőségeket kapnak az elgondolkodásra, végül azonban a természetük változatlan marad, és senkinek semmilyen mondanivalójára nem figyelnek oda. Az ilyen emberek annyit sem érdemelnek, hogy szolgálatot végezzenek Isten házában, és nem is képesek rá, így aztán eltakarítják őket.

Most már általánosságban értitek ezt a „szolgálattevő” címet? Vajon a „szolgálattevő” egy diszkriminatív cím, amelyet Isten ad az emberiségnek? Vajon Isten szándékosan használja ezt a címet az emberek lekicsinylésére? Vajon arra használja Isten ezt a címet, hogy felfedje és próbára tegye az embereket? Vajon arra használja Isten ezt a címet, hogy az emberek tudtára adja, hogy pontosan mik is az emberi lények? Ezekre gondol Isten? Isten valójában egyikre sem gondol. Isten nem akarja felfedni az embereket, illetve nem akarja lekicsinyelni és nevetségessé tenni az embereket, és arra sem akarja használni ezt a „szolgálattevő” címet, hogy próbára tegye az embereket. Az egyetlen jelentés, amelyet Isten a „szolgálattevő” címnek tulajdonít, az, hogy az emberek teljesítménye és lényege, az emberek Isten munkája közben játszott szerepe, valamint a szerint határozza meg és formálja ezt a címet, hogy az emberek mit képesek megtenni, illetve mennyire képesek az együttműködésre. Ebből a jelentésből látjuk, hogy Isten házában minden ember Isten irányítási tervéért végez szolgálatot, és egy bizonyos ponton a szolgálattevő szerepében van. Mondhatjuk-e ezt? (Igen.) Tényleg mondhatjuk, és most már mindannyian megérthetitek ezt. Isten nem akarja arra használni ezt a címet, hogy elbátortalanítsa az embereket vagy próbára tegye az emberek hitét, még kevésbé arra, hogy lekicsinyelje őket, vagy hogy illemtudóbbá és engedelmesebbé tegye őket, illetve a tudtukra adja, hogy mi az identitásuk és a pozíciójuk, arra pedig még kevésbé akarja Isten használni ezt a „szolgálattevő” címet, hogy megfossza az embereket a teremtett lényi kötelességük végzéséhez való joguktól. E cím meghatározása teljes egészében az emberek által felfedett különféle romlott beállítottságok, valamint az emberek valódi állapota szerint történik, miközben Istent követik. Ennek a címnek ezért egyáltalán semmi köze ahhoz, hogy mi lesz az emberek identitása, státusza, pozíciója és rendeltetési helye, amikor Isten irányítási munkája egyszer véget ér. Ez a cím teljességgel Isten irányítási tervének és irányítási munkájának szükségleteiből ered, és a romlott emberiség egy valódi állapota Isten irányítási munkájában. Ami azokat az embereket illeti, akik szolgálattevőként szolgálatot nyújtanak Isten házának és gépként használják őket – az, hogy ez az állapot a végsőkig fennmarad vagy az Istent követő útjuk során jobbra fordulhat, a törekvésüktől függ. Ha valaki törekszik az igazságra, valamint el tud érni beállítottságbeli változást, Istennek való alávetettséget és istenfélelmet, akkor mindenestül le fogja vetni a „szolgálattevő” címet. És mivé lesznek az emberek, miután levetették a „szolgálattevő” címet? Isten igaz követőivé, Isten népévé és a királyság népévé lesznek, vagyis Isten királyságának népe lesz belőlük. Amennyiben, mialatt Istent követed, megelégszel csupán a fáradozással, a szenvedéssel és az ár megfizetésével, és nem törekszel az igazságra, illetve nem ülteted gyakorlatba az igazságot, a romlott beállítottságaid mit sem változnak, sohasem Isten házának alapelvei szerint teszed a dolgokat, és végül nem vagy képes elérni az Istennek való alávetettséget és az istenfélelmet, akkor ez a „szolgálattevő” cím, ez a „korona” sem túl nagy, sem túl kicsi nem lesz számodra, hanem tökéletesen illeszkedik majd a fejedre és soha nem leszel képes megszabadulni tőle. Ha még mindig ebben az állapotban vagy, amikor Isten munkája véget ér, a beállítottságaid pedig még mindig nem változtak, akkor az „Isten királyságának népe” címnek nem lesz köze hozzád, te pedig örökre szolgálattevő leszel. Hogyan érthetitek ezeket a szavakat? Úgy kell értenetek, hogy abban a pillanatban, amikor Isten munkája véget ér, vagyis amikor az Isten által megmenteni akart összes ember üdvözült, amikor az Isten által elvégezni akart munka elérte hatását és a céljai megvalósultak, akkor Isten többé nem beszél majd, illetve nem vezeti az embereket, nem végez többé munkát az ember megmentéséért, és a munkája ott véget fog érni, ahogyan az Istenbe vetett hit útja is, amelyet az emberek követnek. Itt ez a vers a Bibliában: „Aki gonosz, legyen gonosz ezután is, és aki bűntől szennyes, legyen szennyes ezután is, de aki igaz, cselekedjék igazságot ezután is, és aki szent, legyen szent ezután is!” (Jelenések 22:11). Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amikor Isten azt mondja, hogy a munkája véget ért, az azt jelzi, hogy Isten nem végzi tovább az ember megmentésének, valamint az ember fenyítésének és megítélésének munkáját, Isten többé nem világosítja meg, illetve nem vezeti az embert, és nem szól többé szavakat az emberhez, hogy türelmesen és komolyan intse, illetve megmetssze – Isten nem végzi ezt a munkát többé. Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy ekkor minden dolog sorsa feltárul majd, az emberek sorsa eldől, és senki sem tud majd változtatni ezen, az embereknek pedig nem lesz több esélyük az üdvösségre. Ez ezt jelenti.

Amikor valaki leveti a „szolgálattevő” címet Isten munkájának végén, amikor leveti ezt a megnevezést, ezt az állapotot, az azt jelzi, hogy az illető többé nem kívülálló vagy nem hívő Isten szemében, hanem Isten házának és Isten királyságának embere. És hogyan keletkezett ez az „Isten házának és Isten királyságának embere” cím? Hogy nyerik el az emberek ezt a címet? Az igazságra való törekvés és az igazság megértése révén, szenvedésen és az ár megfizetésén keresztül, azon keresztül, hogy jól végzed a kötelességed, egy bizonyos szintű beállítottságbeli változás elérése, valamint annak révén, hogy képes vagy alávetni magad Istennek és félni Őt, Isten házának emberévé válsz. Jóbhoz és Péterhez hasonlóan nem kell többé bántania és megrontania a Sátánnak, szabadon élhetsz Isten királyságában és Isten házában, nem kell többé küzdened a romlott beállítottságaiddal, Isten szemében pedig igazi teremtett lény, igazi emberi lény vagy. Hát nem olyasmi ez, amit örömmel kell ünnepelni? Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy egy, a Sátán által megrontott ember szenvedéssel és nehézséggel teli élete teljességgel véget ért, és elkezd örömteli, békés és boldog életet élni. A Teremtő arcának fényében, Istennel együtt élhet, és ez olyasmi, amit örömmel lehet ünnepelni. Ami azonban azokat a másféle embereket illeti, akiknek a végére nem sikerült levetniük a „szolgálattevő” címet – mit jelent számukra az, ha még mindig nem vették le a fejükről ezt a címet, ezt a „koronát”, mire Isten munkája véget ér? Azt jelenti, hogy kívülállók maradnak, és hogy Isten szemében még mindig nem hívők. Ennek oka az, hogy egyáltalán nem fogadják el, illetve nem gyakorolják az igazságot, nem értek el beállítottságbeli változást, nem képesek alávetni magukat Istennek és nincs istenfélő szívük. Ezeket az embereket ki kell vetni Isten házából, és nincs helyük Isten királyságában. Ha Isten királyságában nincs számukra hely, akkor hol vannak? Isten királyságán kívül vannak, és Isten népétől elkülönülő csoportot alkotnak. Az ilyen embereket még mindig „szolgálattevőknek” hívják, ez pedig azt jelenti, hogy nem váltak Isten házának népévé, soha nem lesznek Isten követői, Isten nem ismeri el őket, és soha többé nem kapnak áldásokat, illetve kegyelmet Istentől. Ez persze azt is jelenti, hogy nincs lehetőségük arra, hogy jó áldásokat élvezzenek Istennel az Ő királyságában, illetve, hogy békére és örömre leljenek – ez a lehetőség elveszett. Nos, ami őket illeti, ez olyan pillanat vajon, amit örömmel kell ünnepelni, vagy egy szomorú esemény? Ez egy szomorú esemény. Ami pedig azt illeti, hogy mi lesz a jutalmuk azért, amiért Isten házán kívül és Isten királyságán kívül ezt a „szolgálattevő” címet viselik, az egy későbbi kérdés. Mindenesetre a szolgálattevőknek adott jutalom, valamint az Isten királysága népének adott jutalom közötti különbség igen nagy; különbségek vannak a pozícióban, a jutalomban és más hasonló aspektusokban. Hát nem sajnálatos, hogy az ilyen emberek nem nyerték el az igazságot és nem voltak képesek beállítottságbeli változást elérni, mialatt Isten az emberek megmentésére irányuló munkáját végezte? Olyan sajnálatos! Ez néhány, a „szolgálattevő” címre vonatkozó szó.

Vannak némelyek, akik ezt mondják: „Ellenállást érzek, amikor a szolgálattevőket említik. Nem akarok szolgálattevő lenni, és nem tesz boldoggá, hogy az vagyok. Ha Isten népének egyike vagyok, akkor azt is el tudom fogadni, ha én vagyok a legjelentéktelenebb közülük, és rendben is van, amennyiben nem vagyok szolgálattevő. Nincs más törekvésem és nem dédelgetek más eszményt ebben az életben; csupán alig várom, hogy megszabaduljak a »szolgálattevő« címtől. Nem kérek sokat.” Mit gondoltok az ilyen emberekről? Ilyen a hozzáállása egy olyan embernek, aki az igazságra törekszik? (Nem.) Milyen hozzáállás ez? Nem negatív hozzáállás vajon? (De az.) Amikor a „szolgálattevő” cím kerül szóba, nem szükséges azon igyekezned, hogy lerázd, mivel ezt a címet az életedben elért előrehaladás szintje alapján adják, és nem lehet aszerint dönteni róla, hogy te mit akarsz. Nem attól függ, hogy te mit akarsz, hanem attól az úttól függ, amelyet követsz, illetve attól, hogy változtak-e a beállítottságaid. Ha csupán az a törekvés a célod, hogy le tudd vetni ezt a „szolgálattevő” címet, akkor hadd mondjam el neked az igazságot: Soha nem leszel képes levetni, amíg élsz. Ha az igazságra való törekvésre összpontosítasz és beállítottságbeli változást tudsz elérni, akkor ez a cím lassan megváltozik majd. Ha ebből a két szempontból nézzük, vajon Isten kényszeríti az emberekre a „szolgálattevő” címet? Egyáltalán nem! Ez nem olyan cím, amelyet Isten kényszerít az emberekre, nem is egy megjelölés – az előrehaladás azon szintje alapján adott cím, amelyet az emberek az életükben elérnek. A szolgálattevői léted aszerint csökken, amennyi haladást elérsz az életben, és amennyit a beállítottságod változik. Ha egy nap képes vagy elérni az Istennek való alávetettséget és az istenfélelmet, akkor még ha hajlandó vagy is szolgálattevőnek lenni, akkor sem vagy szolgálattevő többé, ezt pedig a törekvésed, az igazsághoz való viszonyod, valamint az általad követett út dönti el. Olyanok is vannak, akik ezt mondják: „Le akarom rázni ezt a »szolgálattevő« címet, és nem akarok az lenni, de nem értem az igazságot és nem vagyok hajlandó az igazságra törekedni. Mit tehetek hát?” Van megoldás? Isten az Ő szavai és az igazság alapján határoz mindenféle ember sorsáról – kompromisszumnak nincs helye. Ha szereted az igazságot és az igazságra való törekvés útjára tudsz lépni, akkor ez olyasmi, aminek örülni kell; ha idegenkedsz az igazságtól és azt választod, hogy nem követed az igazságra való törekvés útját, akkor az szomorúságra ad okot. Csak ez a két út van – nincs középút, amelyet választani lehet. Az Isten által kimondott szavak sohasem fognak elmúlni; bár minden dolog elmúlik majd, Isten egyetlen kijelentése sem múlhat el. Isten szavai a mércéi minden dolog megítélésének és meghatározásának; Isten szavai az igazság, és sosem múlhatnak el. Amikor ez a világ, az emberiség és minden dolog megváltozik és elmúlik, Isten egyetlen szava sem fog elmúlni, hanem minden szava beteljesedik. Az emberiség és minden dolog sorsa Isten szavai miatt dől el és tárul fel – ezen senki sem változtathat, és e kérdésben nem lehet vita. Ezért amikor arról van szó, hogy Isten szuverenitást gyakorol az emberek sorsa felett és meghatározza azt, és az emberek ábrándokba merülnek, akkor teljesen ostobák. Ebben a kérdésben nincs második út, amelyet választhatnak, mivel Isten nem adott második utat az embereknek. Ez Isten természete, ez Isten igazságossága, és az emberek nem avatkozhatnak bele ebbe a dologba, még ha akarnak sem. Azt hiszed, hogy odakinn a nem hívők világában költhetsz némi pénzt és felhasználhatod a kapcsolataidat a dolgok elintézéséhez, Istennél azonban ez nem működik. Emlékezz: ez sehová sem vezet téged Istennél!

b. A módok, ahogyan az antikrisztusok a „szolgálattevő” címre tekintenek

A mai beszélgetés témája az antikrisztusok „szolgálattevő” címhez való hozzáállásának boncolgatása. Most, hogy a „szolgálattevő” cím meghatározásáról szóló beszélgetést befejeztük, a legtöbb ember nem pozitívan értelmezi vajon ezt a címet? Még mindig ellenállást vagy vonakodást éreztek e címmel kapcsolatban? (Nem.) Nos, most nézzük meg azt, hogy az antikrisztusok miként tekintenek a „szolgálattevő” címre, és hogyan viszonyulnak hozzá. Amit az antikrisztusok a legnagyobb becsben tartanak, az a magas pozíció, a nagy tekintély és a teljes hatalom. Amikor egyes igen köznapi, alapvető és alacsonyabb szintű címekről, és más, az emberek által meglehetősen megalázónak tartott címekről van szó, az antikrisztusok komoly ellenállást és hátrányos megkülönböztetést éreznek a szívükben, és különösen a „szolgálattevő” címmel kapcsolatosan érzik ezt. Nem számít, mennyire toleráns és türelmes Isten az emberek e szolgálattevőkként ismert csoportjával szemben, és nem számít, miként magyarázza és értelmezi Isten a „szolgálattevő” címet, az antikrisztusok a szívük mélyén akkor is lenézik ezt a címet. Úgy vélik, hogy ez a cím túlságosan alacsonyrendű, és ha ők maguk szolgálattevők lennének, túlságosan szégyellnék megmutatni magukat. Azt hiszik, hogy abban a pillanatban, hogy ezt a címet adják nekik, az integritásuk, a büszkeségük és a hírnevük megkérdőjeleződik és lekicsinylés tárgya lesz, az értékük zuhanórepülésbe kezd és többé nincs értelme az életnek. Az antikrisztusok ezért nem fogják elfogadni ezt a „szolgálattevő” címet, bármi is legyen. Ha arra kéred őket, hogy menjenek Isten házába és végezzenek szolgálatot Isten munkájáért, ezt mondják: „A »szolgálattevő« cím túlságosan megalázó, és egyébként sem vagyok hajlandó az lenni. Megsértesz azzal, hogy arra kérsz, legyek szolgálattevő. Nem azért kezdtem istenben hinni, hogy sértegethess engem – azért jöttem, hogy áldásokat kapjak. Különben mivégre mondtam le a családomról, hagytam ott a munkámat és adtam fel a világi kilátásaimat? Nem azért jöttem, hogy szolgálattevő legyek; nem azért jöttem, hogy neked dolgozzak és téged szolgáljalak. Ha azt mondod, legyek szolgálattevő, akkor inkább egyáltalán nem hiszek!” Hát nem ilyen az antikrisztusok hozzáállása? Sőt, olyan antikrisztusok is vannak, akik ezt mondják: „Ha azt mondod, legyek szolgálattevő isten házában, akkor mi értelme annak, hogy hiszek istenben? Mégis mi értelme?” Amikor tehát vállalnak egy munkát, és elfogadnak egy megbízatást vagy feladatot Isten házában, először a következőt akarják megfejteni: „Miután elvállalom ezt a munkát, vajon gyülekezetvezető vagy csapatvezető leszek, vagy csak egy másokat szolgáló és másokért dolgozó csicska?” Mielőtt ezt megfejtik, egyelőre munkához látnak. Ez idő alatt megfigyelik az emberek szavait és kifejezéseit, nyitva tartják a szemüket és a fülüket, és különféle forrásokból információt kérnek. Tudni akarják, hogy ideiglenesen végeznek-e szolgálatot itt, vagy hogy hosszú távon végezhetik-e ezt a munkát, hogy olyan emberek-e, akiket művelhetnek vagy olyanok, akiket csak átmenetileg használnak egy üres hely betöltésére. Ha csak egy üres hely betöltésére használják, és arra kérik őket, hogy mások érdemeiért és mások pozíciójáért, valamint hatalmáért szolgáljanak, akkor biztosan nem fogják megtenni. Nem törődnek azzal, hogy Isten házának szüksége van-e arra, hogy kötelességet végezzenek, illetve, hogy az általuk végzett kötelesség milyen fontos Isten házának munkája számára – nem törődnek ezekkel a dolgokkal. Amint rájönnek, hogy anélkül végeznek itt szolgálatot, hogy hatalmukban állna dirigálni és döntéseket hozni, felületesek lesznek a cselekedeteikben, hanyagolják a kötelességüket, nemtörődöm módon viselkednek, és autokratikussá válnak, sőt akár hátat is fordíthatnak a kötelességüknek és bármelyik pillanatban távozhatnak; gyerekjátéknak tekintik Isten házának munkáját és a saját kötelességüket. A mottójuk az életben így hangzik: „Nem fogok a színfalak mögött fáradozni, miközben mások reflektorfényben állnak.” Így vélik: „Én vezetőnek születtem. Azzal az erővel születtem, hogy dirigáljak és döntéseket hozzak. Ha ezt a két dolgot elveszíteném, akkor mégis mi értelme lenne a további életnek? Mi értelme lenne többé az istenhitnek? Miért hiszek istenben? Hát nem azért mondtam le kisebb előnyökről, hogy nagy áldásokban részesüljek? Ha ez a vágy nem teljesülhet, akkor kétségkívül inkább világi irányzatokat követek és lemegyek a pokolba!” Mi az antikrisztusok életelve? „Semmiképp sem hagyom, hogy valaki kihasználjon a csúcsra vezető útján; én vagyok az, aki kihasznál másokat. Ha az emberek a hozzájárulásaik alapján kapnak jutalmakat, akkor a lista tetején kell lennem. Csak akkor fogok energikusan dolgozni és mindent beleadni, különben felejtsd el, hogy ráveszel erre. Ha arra kérsz, hogy megerőltessem magam, hogy tanácsot adjak neked, hogy teljes szívvel és lélekkel dolgozzam, de végül, amikor eljön az ideje annak, hogy az embereket a hozzájárulásuk alapján megjutalmazzák, én semmit sem kapok, akkor felejtsd el, hogy arra kérj, hogy dolgozzam értetek, fáradozzam értetek és szolgáljalak titeket!” Vajon nem az antikrisztusok beállítottságának valódi megnyilatkozásai és megnyilvánulásai ezek? Még ha nem is szándékosan próbálják lerázni a „szolgálattevő” címet, a beállítottságuk lényegét tekintve folyamatosan lerázzák és állandóan harcolnak, keményen dolgoznak és azért küzdenek, hogy megszabaduljanak ettől a címtől. Ha egy antikrisztus elvállal valamilyen munkát, és lehetősége van kitűnni és a középpontba kerülni, illetve, ha övé az utolsó szó és döntéseket hoz, vezető válik belőle, pozíciója, befolyása és tekintélye lesz, és lesznek alá rendelt emberek, akkor igen elégedettnek érzi magát. Ha egy napon valaki leleplez egy problémát vele kapcsolatban és megmetszi őt, mondván: „Sok dolog van, amit nem az alapelvek szerint kezelsz, hanem kedved szerint. Ez olyan ember viselkedése, aki pusztán szolgálatot végez; te nem a kötelességed teszed” – az antikrisztus vajon el tudja fogadni ezt? (Nem.) Először az ártatlanságát fogja hangoztatni, magyarázkodik és védekezik, másodszor pedig azonnal idegenkedni fog a „szolgálatot végezni” szavaktól és ellenállást érez majd velük szemben, és egyáltalán nem fogadja el őket. Ezt fogja mondani: „Oly nagy árat fizettem és oly sokat szenvedtem. Korán kezdem a munkát és késő éjjel végzek, nem tudok aludni és elfelejtek enni, és te mégis azt mondod, hogy szolgálatot végzek? Valóban vannak olyan emberek, akik így végeznek szolgálatot? Oly nagy árat fizettem, és mindössze ezt a »szolgálattevő« címet, meghatározást kapom érte. Mégis mire számíthatok hát? Mi értelme hinni istenben? Mi a motiváció? Egy efféle istenben jobb nem hinni!” Elveszíti a lelkesedését. Miután megmetszik őket, az antikrisztusok nemcsak nem hajlandóak elfogadni azt, hanem ellenállást is éreznek és idegenkedni kezdenek, sőt még inkább félreértéseket alkotnak. Amikor ezután dolgoznak és a kötelességüket végzik, megváltozik a hozzáállásuk és ezt gondolják: „Most már szolgálattevő vagyok, nem számít, mit teszek, így amikor ezt a munkát végzem, jobb, ha visszafogom magam, hagyok magamnak egy B-tervet, és nem adok bele mindent. Mindenki azt mondja, hogy isten igazságos, akkor én hogyhogy nem látom? Hogy lenne isten igazságos? Mivel szolgálattevő vagyok, nem számít, mit teszek, úgyhogy mostantól változtatok az istenhitem módján; csupán szolgálatot fogok tenni, és majd meglátjuk, ki fél kitől. Mivel semmiért nem fognak dicsérni, illetve elismerni, amit teszek, akkor legyen így, változtatok az életmódomon és azon, ahogyan a dolgokat teszem. Megteszem, bármire is kérsz, és nem fogok felszólalni, ha vannak ötleteim – aki beszélni akar, megteheti. Ha valaki megmetsz, akkor a felszínen látszólag egyetértek majd vele, ha pedig valaki hibázik a munkájában, még ha észreveszem, akkor sem szólok majd semmit. Ha valaki az alapelvek megértése nélkül cselekszik, nem fogom elmondani neki az alapelveket, akkor sem, ha én értem őket. Csak nézem, amint bolondként cselekszik, hagyom, hogy hibázzon, hogy őt is megmetsszék, ahogyan engem, és meglátom, tudja-e kezelni annak az érzésnek a megízlelését, hogy szolgálattevőnek minősítik. Mivel ti megnehezítettétek a dolgomat, én is bonyolítom a dolgokat számotokra, és nem engedem, hogy könnyű utatok legyen!” Pusztán az, hogy megmetszik és megfegyelmezik őket, az ellenállás ily erős érzelmeit és érzéseit váltja ki belőlük – vajon az igazságot elfogadó hozzáállás ez? (Nem.) Mi a baj a szolgálattevéssel? Rossz dolog szolgálatot végezni Istenért? Sérti a méltóságodat, ha szolgálatot végzel Istenért? Isten vajon nem érdemes arra, hogy szolgálatot végezz Érte? Akkor te mire vagy érdemes, amit Isten megtegyen érted? Miért vagy ilyen érzékeny és ellenálló e szavakkal szemben? A Teremtő megalázkodott, hogy emberré legyen, aki az emberek között él, és minden romlott emberi lényt szolgál, olyan emberi lényeket, akik szembeszállnak Vele és elutasítják Őt. Miért nem tudnak akkor az emberek egy kis szolgálatot végezni Isten irányítási terve kedvéért? Mi a baj ennek megtételével? Valami szégyenletes van ebben? Isten alázatosságához és rejtettségéhez képest az emberi lények örökké hitványak és rútak lesznek. Hát nem így van ez?

Az igazságra törekvő romlott emberek most csupán egy pillanatnyi zaklatottságot érezhetnek, amikor a „szolgálattevő” címet hallják, ez azonban motiváló tényezővé válhat, amely arra ösztönözheti őket, hogy törekedjenek az igazságra, hogy elérjék az Istennek való alávetettséget; nem olyan érzékenyek erre az Isten által az embereknek adott címre. Az antikrisztusokkal azonban nem ez a helyzet. Ők mindig igen szőrszálhasogatóak azokat a címeket illetően, amelyeket Isten az embereknek ad, és a szívükre veszik őket. Nem kell sok ahhoz, hogy egy Isten által szólt mondat sértse az érdekeiket és megbántsa őket, amikor pedig valami Isten által mondott dolog ellentétes az áldások elnyerésére irányuló szándékukkal és vágyukkal, az sérti az önbecsülésüket. Abban a pillanatban, hogy az önbecsülésük és a méltóságuk sérül, megítélik, elutasítják és elárulják Istent; el akarják hagyni Istent, nem hajlandók tovább végezni a kötelességüket, miközben egyszerre átkozzák Istent az igazságtalanságáért és azért, mert nem érez együtt az emberekkel. Egyesek még azt is mondják, hogy túl nehéz Isten kedvére tenni, és hogy semmi sem jó, amit tesznek. Ezek a szavak, vélemények és beállítottságok mind antikrisztusoktól származnak. Amellett, hogy teljességgel hiányzik belőlük az Istennek való alávetettség hozzáállása, olyankor is szőrszálhasogatók, amikor az Isten által mondott különféle dolgokról van szó, valamint hanyagok és közömbösek Isten különböző követelményei iránt. Folyamatosan ellenállnak ennek a „szolgálattevő” címnek, és nem áll szándékukban az elfogadása, illetve az alávetés, és még kevésbé szándékoznak megérteni Isten szándékát. Nem tesznek mást, mint hogy kitartóan igyekeznek levetni ezt a „szolgálattevő” megnevezést és identitást, státuszt és pozíciót, és a legkevésbé sem keresik azt, hogy miként működjenek együtt Istennel az Ő szándékának eleget teendő, illetve, hogy miként érjenek el beállítottságbeli változást, lépjenek be az igazságvalóságba és vessék alá magukat Istennek. Egyáltalán nem törekednek ezekre a pozitív dolgokra, és még amikor szolgálattevőként leleplezik is őket, egyszerre kitör belőlük az általuk érzett méltatlankodás és féktelenség. Milyen komoly lehet ez? Egyes antikrisztusok nyilvános helyeken titokban átkozzák Istent, miközben zárt ajtók mögött hangosan szidalmazzák, mondván: „Isten nem igazságos. Akár ne is hinnék egy ilyen istenben!” Nyíltan dacolnak Istennel és szembeszállnak Vele. Mindössze ez a „szolgálattevő” szó eléri, hogy az antikrisztusok Istennel szembenálló és az igazságtól idegenkedő lényege feltáruljon. Az elvetemült arcukról egészében lehull a lepel a „szolgálattevő” szó előtt, és teljesen lelepleződnek. Pontosan mi lepleződik le? Az, hogy nem azért hisznek Istenben, hogy elfogadják az Ő üdvösségét, illetve, hogy elfogadják az igazságot, és nem is azért hisznek Istenben, mert Isten az igazság, illetve mert Isten a Legfőbb Úr mindenek felett. Inkább azért hisznek Istenben, mert akarnak valamit Tőle. A saját ambícióik és vágyaik kedvéért vetik alá magukat annak, hogy Isten házába jöjjenek. Hiába próbálnak kitűnni a tömegből és áldásokban részesülni a saját eszközeik, erőfeszítéseik, kemény munkájuk és küzdelmeik révén, vagy, ami még jobb, azért, hogy a következő életükben esetleg még nagyobb jutalmat kapjanak. Az ő szemükben a „szolgálattevő” szó ezért örökre valami lealacsonyító és becsmérlő kifejezés, olyasmi, amit sosem tudnak elfogadni. Néhány testvér így gondolja: „Az Istenért végzett szolgálat a mi áldásunk. Jó dolog, tiszteletreméltó dolog.” Az antikrisztusok azonban sosem fogadják el ezt a tényt, és ezt mondják: „Az istenért végzett szolgálat a mi áldásunk? Hogy lehet ilyesmit mondani? Micsoda ostobaság! Hol van ebben az áldás? Hol az öröm? Mit lehet nyerni az istenért végzett szolgálattal? Nyerhetsz vajon pénzt, aranyat vagy kincset a szolgálattevésből? Vagy szerezhetsz házat és autót? Mindenkit kiiktatnak majd, aki szolgálatot végez; vannak vajon olyan szolgálattevők, akik jó emberek? Soha semmit nem fog nyerni az, aki szolgálatot végez.” Nem fogadják el a testvérek által közölt tényt, miszerint „az Istenért végzett szolgálat áldás az emberiség számára”, és ellenállást és ellenszenvet éreznek iránta; bármi mást hallgatnának inkább.

Az antikrisztusok képesek fáradozni bármelyik tisztviselőért vagy bárkiért, aki pozícióval és tekintéllyel bír a világban, szolgálni őt és italt tölteni neki, sőt még azt is elfogadják, hogy szolgálatot tegyenek ezeknek az embereknek, és több mind hajlandóak lesznek arra, hogy megtegyék. Csak akkor válnak vonakodóvá és kelletlenné, lesznek teli panasszal, ellenállással és érzésekkel, amikor az Istenért végzett szolgálatra kerül sor. Miféle teremtmények ezek az emberek? Olyan megnyilvánulások ezek, amelyekkel Isten követőjének kell rendelkeznie? Ezek nyilvánvalóan az antikrisztusok lényegének megnyilvánulásai. Ha egy antikrisztus kimenne a világba, hogy egy polgármestert, tartományi kormányzót vagy tekintélyes politikust szolgáljon, úgy gondolná, ez olyasmi, ami dicsőséget hoz az őseire és büszkeséggel tölti el a családját. Leírhatatlanul boldog lenne; a fellegek felett járna. Ha bárki megkérdezné, mivel foglalkozik, ezt mondaná: „A polgármestert szolgálom. A polgármester közeli segítője, a személyi testőre vagyok!” Vagy így szólna: „Az elnök napi szükségleteiről gondoskodom!” Oly büszkén mondaná ezt. Szerinte ez remek munka, és az egész családja osztozna ennek dicsőségében. Éjjel álmodna és boldogan ébredne fel, és nem rejtegetné, mit csinál, bárhová menne is. Miért van ez? Nem látná szégyenletesnek a munkáját; úgy érezné, hogy az tiszteletreméltó, olyan munka, amely a többiek fölé helyezi őt, olyan munka, amely glóriát rajzol a feje fölé. Ám ha egy ilyen ember istenhitre tér, és arra kérik, hogy végezzen szolgálatot Istenért, nem hajlandó megtenni, ellenállást érez, sőt panaszkodik Istenre és átkozza Őt, és arra is képes, hogy elárulja és megtagadja Istent. E két dolgot összevetve láthatjuk, hogy az antikrisztusok antikrisztusok és a Sátán bandájának tagjai. Nem számít, hogyan segítik a Sátánt, és nem számít, milyen piszkos, kimerítő vagy lealacsonyító is ez a munka, ők megtiszteltetésnek tartják. Amikor azonban Istenért tesznek dolgokat az Ő házában, nem számít, mennyire jelentőségteljes, értékes, illetve nemes dolgokat tesznek, vagy hogy mennyire felmagasztalódnak ezek végzése által, mindig úgy vélik, hogy ezek a dolgok nem méltók említésre. Függetlenül attól, hogy milyen nagy áldás és mennyire tiszteletreméltó szolgálatot végezni Istenért és Isten munkájáért, és hogy mily becses lehetőség ez az emberiség számára, annak egyszerűen nem tudnak örülni. Miért van ez? Csupán egyetlen oka van: az antikrisztusok a Sátán bandájának tagjai – sátániak és élő Sátánok, eredendően ellenségesek Istennel. Ha arra kérik őket, hogy szolgálják Istent és végezzenek szolgálatot Istenért, annak egyszerűen nem tudnak örülni. Bárhogyan is beszélget Isten háza az igazságról az emberekkel, illetve próbálja megértetni az emberekkel Isten szándékát a „szolgálattevő” címmel kapcsolatosan, az antikrisztusok nem tudják elfogadni azt Istentől, illetve nem tudják elfogadni a hozzá kapcsolódó igazságok egyikét sem, annak a ténynek, illetve igazságnak az elfogadására pedig még inkább képtelenek, hogy az, hogy egy teremtett lény szolgálatot végez a Teremtőért, tiszteletreméltó, értékes és jelentőségteljes dolog – ilyen hozzáállást táplálnak az antikrisztusok a „szolgálattevő” cím iránt. Ezzel a címmel, valamint azzal a ténnyel szembesülve, hogy emberek szolgálatot végeznek Istenért, az antikrisztusok sosem tettek mást, mint azon igyekeztek, hogy megszabaduljanak ettől a címtől és kitérjenek e tény elől, ahelyett, hogy elfogadják a tényt, elfogadják ezt a „szolgálattevő” címet Istentől, majd törekedjenek az igazságra, hallgassanak Isten szavaira, valamint alávessék magukat Istennek és féljék Őt. Az antikrisztusoknak a „szolgálattevő” címet illetően tanúsított megnyilvánulásaiból ítélve azt kell mondanunk, hogy az antikrisztusok egyívásúak a Sátánnal, hogy a Sátán ellenséges erőinek tagjai, és hogy ellenségesek Istennel, az igazsággal és minden pozitív dologgal szemben.

Az antikrisztusok „szolgálattevő” címmel szemben tanúsított hozzáállása az el nem fogadás, az ellenállás, az ellenszenv és az utálat. Nem számít, kitől ered ez a cím, állandóan ellenállást éreznek vele szemben és nem fogadják el, úgy vélik, hogy szolgálattevőnek lenni alantas, és hogy az mindig alantas, bárkinek is végeznek szolgálatot. Szerintük a „szolgálattevő” nem az a meghatározás, amelyet Isten ad az embernek az ember lényege alapján, hanem inkább az ember identitásának és értékének vitatása és megvetése – ez az antikrisztusok fő nézete a „szolgálattevő” címről. Az antikrisztusok Isten szavaihoz való hozzáállásából láthatjuk, hogy Isten szavait nem mércének, illetve az igazságnak tekintik, hanem olyasminek, amit át kell vizsgálniuk és elemezniük kell. Nevezetesen nem fogadják el Isten szavait az igazság felfogásából, illetve annak az elfogadásából kiindulva, hogy Isten a Teremtő, hanem abból kiindulva közelítik meg Isten szavait, hogy vizsgálódnak, ellenállást éreznek és szembehelyezkednek. Számukra minden Isten által mondott szó, és minden Általa kiejtett mondás vizsgálódás tárgya, és a „szolgálattevő” cím sem kivétel. Erőfeszítést tesznek abba, hogy átvizsgálják a „szolgálattevő” szót és elmélkedjenek róla, Isten szavaiban pedig azt látják, hogy Isten nem jónak, hanem alantasnak, alacsonyabb rendűnek, értéktelennek, valamint olyan embereknek tekinti a szolgálattevőket, akiket Isten nem szeret és akiket Isten utál. Még ha ez is Isten hozzáállása a „szolgálattevő” címhez, van egy összefüggés és van rá oka, amiért ilyen hozzáállást tanúsít – ez az ember lényegén alapszik. Van egy másik tény is, amelyet nem láttak meg: Bármennyire utálja és gyűlöli is Isten a romlott emberiséget, Isten soha nem adta fel az emberiség megmentését, és az emberiség megmentését célzó irányítási terve munkáját sem hagyta abba. Az antikrisztusok nem hiszik ezt a tényt, és nem is ismerik el, illetve nem látják. Csak arra koncentrálnak, hogy mi mondanivalója van Istennek a különféle emberek sorsáról, és különösen a „szolgálattevő” cím tekintetében fölöttébb érzékeny a hozzáállásuk. Nem akarnak szolgálattevők lenni, és nem akarják, hogy Isten szolgálattevőként határozza meg őket, azt pedig még kevésbé, hogy a „szolgálattevő” címet viselve szolgálatot végezzenek Istenért. Ezért van az, hogy amikor antikrisztusok jönnek Isten házába, sok különböző körben érdeklődnek, megkérdezik, hogy ők maguk szolgálattevők-e vajon, Isten szavaiból pedig, és abból, amit az emberek mondanak róluk, őszinte szavakat akarnak hallani és ki akarják deríteni az igazságot – vajon ők szolgálattevők vagy sem? Ha azok, akkor rögtön és azonnal elsétálnak; nem végeznek szolgálatot Istenért, illetve Isten házáért. Ilyen erős a reakciójuk a „szolgálattevő” címmel szemben, és nyilvánvalóvá válik, hogy ami az antikrisztusokat illeti, azok a tételek, amelyeket szüntelenül hajszolni kell, és azok az érdekek, amelyeket soha nem adnak fel, az identitás, a pozíció, a kilátások, a sors és a rendeltetési hely. Az antikrisztusok számára a szolgálattevők foglalják el a legalacsonyabb helyet az emberiség körében, Isten meghatározása szerint. Nem számít, mit mondasz, vagy hogy hány ember fogadja el ezt a tényt és ezt a címet, az antikrisztusok egyáltalán nem fogják elfogadni. Amikor munkát végeznek, csak azt követelik, hogy mások végezzenek szolgálatot értük, hallgassanak rájuk, engedelmeskedjenek nekik és körülöttük forogjanak, maguktól pedig sohasem kívánják meg, hogy együttműködjenek vagy megvitassanak dolgokat másokkal, illetve kikérjék a többiek véleményét, utánanézzenek Isten szándékainak vagy keressék az igazságalapelveket. Ezt gondolják: „Ha együttműködnék és megvitatnám dolgokat a többiekkel, és az igazságalapelveket keresném, amikor dolgokat teszek, akkor csúfot űznék magamból és elveszíteném az önállóságomat, az pedig nem szolgálattétel lenne vajon? Nem a színfalak mögött fáradoznék, miközben mások a reflektorfényben állnak? Vajon nem másokról gondoskodnék és másokat szolgálnék?” Ez olyasmi, amit egyáltalán nem akarnak megtenni. Ők csak azt követelik, hogy mások gondoskodjanak róluk, adják meg magukat nekik, hallgassanak rájuk, becsüljék őket, dicsérjék őket nagyon, mindenben tüntessék fel jó színben őket, adjanak teret nekik, szolgálják őket és dolgozzanak nekik, sőt azt követelik, hogy Isten adjon nekik megfelelő jutalmakat és illő koronát aszerint, amit tettek. Még amikor valaki azt említi is, hogy milyen nagy árat fizetett Isten és milyen sokat szenvedett az emberiség üdvösségéért, mennyire megalázkodott és milyen sok mindennel ellátta az emberiséget – amikor az antikrisztusok ezeket a szavakat hallják és ezeket a tényeket látják, közömbösek maradnak és magától értetődőnek veszik ezeket. Miként értelmezik az antikrisztusok ezeket a dolgokat? Ezt mondják: „istennek mindent meg kell tennie az emberért, és a legjobbat kell adnia ez embernek, áldásokkal és kegyelemmel, valamint békével és örömmel kell megajándékoznia az embert. Ezt mind fel kell ajánlania az embernek; ez a kötelessége. Amikor pedig az emberek lemondanak dolgokról, feláldozzák magukat és árat fizetnek istenért, amikor mindent felajánlanak istenért, jutalmakat, sőt valami még jobbat kell kapniuk istentől. Hát nem tisztességes ügylet ez? Egyenlő csere? Miről kellene beszélni? Milyen érdeme van istennek? Miért nem láttam én isten egyetlen érdemét sem? Isten adományoz dolgokat az embernek, nos akkor nem természetes, hogy az ember megérdemli, hogy részesüljön belőlük? Az emberek megfizették az árát!” Nem hiszik, hogy mindezek a dolgok, amelyeket Isten az emberért tesz, a legnagyobb kegyelmet jelentik az ember számára; nem hálásak és nem gondolkodnak azon, hogy viszonozzák Istennek. Ehelyett az általuk fizetett árat arra a gyönyörű rendeltetési helyre akarják cserélni, amelyet Isten az emberiségnek ígért, és magától értetődő módon azt hiszik, hogy helyénvaló áldásokra vágyniuk és mindezeket a szándékokat dédelgetniük, és így bárhogyan is nézzük, Istennek nem lenne szabad a szolgálattevőivé tennie az embereket. Azt hiszik, hogy az embereknek méltóságuk és integritásuk van, és ha olyan embereket, akikben ilyen nagy szeretet van, és akik tudnak adakozni, fel tudják áldozni magukat és le tudnak mondani dolgokról, arra kényszerítenek, hogy szolgálatot végezzenek Istenért, akkor súlyosan megalázzák őket és túlságosan igazságtalanul bánnak velük. Az antikrisztusok számára mindezek az Isten által tett dolgok említésre sem méltók. Inkább végtelenül felnagyítják azokat a dolgokat, amelyeket ők maguk tesznek, még ha az valami egészen kis dolog is, és tőkeként kezelik ezeket a dolgokat, hogy áldásokban részesüljenek.

Egyesek soha semmit nem csinálnak jól, amikor a kötelességüket végzik a gyülekezetben. Ha a testvérek nem fogadják el az általuk tett dolgokat, az általuk biztosított képességeket és tehetséget, illetve az általuk ajánlott ötleteket és javaslatokat, akkor nem hajlandóak tovább dolgozni, és abba akarják hagyni és elsétálni – el akarják hagyni Istent. Ha arra kéred őket, hogy működjenek együtt valakivel, nem fogják megtenni, ha pedig azt kéred, hogy minden tőlük telhetőt tegyenek meg a kötelességük végzésében, azt sem fogják megtenni. Csak parancsokat osztogatnak jobbra-balra, rávesznek másokat, hogy rájuk hallgassanak, és elérik, hogy az emberek segítsék őket, a szolgálattevőik legyenek, és a saját kötelességeik végzése helyett őket szolgálják Isten házában. Ha pedig nem kapják meg ezt a fajta bánásmódot, vagy ha elveszítik ezt a fajta bánásmódot, ezt a bánásmódot, hogy mások kiszolgálják őket, értük dolgozzanak és kövessék a parancsaikat, akkor abba akarják hagyni és elsétálni; azt hiszik, hogy Isten nem igazságos, a szívük teli van panasszal és haraggal Istennel szemben, a testvérek iránt gyűlöletet táplálnak, és senki sem tud segíteni rajtuk. Senkivel sem tudnak harmonikusan együtt dolgozni, és senkivel sem tudnak egyenlő alapon társulni. A másokkal való társulásra vonatkozó szabályaik szerint csakis ők lehetnek azok, akik mások felett állnak, amikor beszélnek és cselekednek, figyelik, amint mások mindent megtesznek értük, és az általuk kiejtett összes parancsot és mottót követik; senki sem méltó arra, hogy együttműködjön velük, és senki sem alkalmas arra, hogy egyenlő alapon társuljon velük. Ha valaki haverként vagy átlagos testvérként bánik velük, és úgy beszél hozzájuk, vitatja meg velük a munkát és beszélget velük a megértésről, mintha egyenrangúak lennének, akkor ezt szörnyű sértésnek, és az integritásukkal szembeni óriási provokációnak tekintik. A szívükben gyűlölik az ilyen embereket és ellenséges érzelmeket táplálnak velük szemben, és keresni fogják a lehetőséget, hogy megtorolják mindazokat, akik egyenlő félként bánnak velük és akik nem veszik komolyan őket. Hát nem ezt teszik az antikrisztusok? Ez az a hierarchikus nézőpont, amelyet az antikrisztusok felfednek, amikor a másokkal való társulásról van szó. Ez persze arra a valódi véleményre és hozzáállásra vonatkozik, amelyet az antikrisztusok a „szolgálattevő” címmel szemben táplálnak. Még egy olyan címet sem tudnak elfogadni, amelyet Isten ad az emberiségnek, akkor vajon mások elítélését, leleplezését és értékelését el tudják fogadni? Ezek elfogadására még kevésbé képesek. Egyrészt ellenséges érzelmeket és ellenállást táplálnak a „szolgálattevő” cím és annak lényege iránt, másrészt azonban fáradhatatlanul húznak be még több embert, és vonják be őket, hogy szolgálatot végezzenek értük, szolgálják őket, segítsék őket és engedelmeskedjenek nekik. Hát nem megvetendő ez? Az ilyen emberek lényege elvetemült, és ez tökéletesen igaz. Arra vágynak, hogy irányítsanak másokat. Ők maguk nyilvánvalóan értéktelenek és semmihez sem értenek; csupán hulladékok Isten házában, nincs normális emberi mivoltuk, és képtelenek normálisan társulni másokkal, arról nem is beszélve, hogy lenne normális eszük. Egyáltalán nem értik az igazságot, nem világosodtak meg az igazsággal kapcsolatban, csupán egy kevés szaktudás és néhány készség van a birtokukban, és semmilyen kötelességet nem tudnak jól végezni. Ennek ellenére mégsem viselkednek jól és meg akarják ragadni a hatalmat, amikor pedig nem tudják megragadni a hatalmat, úgy érzik, végük van, és erre gondolnak: „Biztos, hogy szolgálatot végeztem, amikor korábban azokat a dolgokat tettem. Nem vagyok hajlandó szolgálatot végezni. Jobb, ha igyekszem és most elmegyek, mielőtt túl sok erőfeszítést teszek, illetve túl sokat veszítek.” Ilyen elgondolásuk van. Folyton ilyen elhatározást tesznek és ilyen döntésre jutnak; bármikor elhagyhatják a hitet és távozhatnak, bármelyik pillanatban feladhatják a kötelességüket és megszökhetnek, visszatérhetnek a Sátán ölelésébe és társai lehetnek a gonoszságban. Vannak ilyen emberek? (Igen.) Amikor a szakmai munka valamelyik aspektusáról van szó, lehet, hogy értenek egy keveset, teljesen tudatlanok azonban azoknak az igazságalapelvek a tekintetében, amelyeket a szakmai munka adott aspektusához fel kell fogniuk; amikor ismeretek vagy adottságok aspektusáról van szó, lehet, birtokukban van némelyik, ám ami a kötelességük végzéséhez megértendő igazságalapelveket illeti, ismét teljesen tudatlanok, a felfogásuk pedig torz. Nem tudnak harmonikusan együttműködni másokkal, és amikor együtt beszélgetnek, nem beszélnek a többiekkel azonos nyelven. Mire alkalmasak ezek az emberek? Ha valóban van lelkiismeretük és józan eszük, akkor képesek lesznek helyesen bánni másokkal, amikor pedig az emberek olyasmit mondanak, ami helyes és ami egyezik az igazsággal, képesek lesznek elfogadni azt, készségesen alávetik magukat és képesek lesznek fellázadni a testük ellen. Nem lenne szabad folyton azt akarniuk, hogy kiemelkedjenek a tömegből, vezessenek és irányítsanak másokat, hanem el kellene engedniük abbéli ambíciójukat és vágyukat, hogy túlszárnyaljanak másokat, és hajlandónak kellene lenniük a legjelentéktelenebbnek lenni az emberek között, akkor is, ha ez szolgálattevéssel jár – minden tőlük telhetőt meg kellene tenniük. Ők maguk hétköznapi emberek, ezért vissza kellene térniük a hétköznapi emberek pozíciójába, legjobb képességeik szerint tenni a kötelességeiket és józan embereknek lenniük. Az ilyen emberek képesek lesznek szilárdan állni a végén. Ha nem ezt az utat választják, hanem nagyszerűnek és nemesnek vélik magukat, ha senki sem érhet és nem juthat el hozzájuk, és ha helyi zsarnokok, kényurak akarnak lenni és az antikrisztusok útját akarják követni, akkor az a végzetük, hogy gonosz emberek legyenek. Ha nem hajlandóak a legjelentéktelenebb embernek lenni, teljesen ismeretlennek, illetve a rivaldafénytől távol lenni, vagy mindent beleadni, akkor biztosan antikrisztusok és nem üdvözülhetnek – ez veszélyes számukra. Ha egy ilyen ember el tud gondolkodni önmagán, van önismerete, elfogadja Isten szuverenitását és intézkedéseit, elfoglalja a neki megfelelő pozíciót, hétköznapi ember tud lenni és többé nem játssza meg magát, akkor lesz esélye az üdvösség elérésére. Ha folyton hatalmaskodó és oktalan akarsz lenni és befolyásos alaknak akarod mutatni magad, akkor az hiábavaló. Isten háza teli van Isten választott népével, és nem számít, milyen félelmetes, ádáz vagy gonosz vagy, hasztalan. Isten háza nem küzdőtér, ha tehát harcolni akarsz, akkor menj, és tedd a világ küzdőterén. Isten házában senki sem akar harcolni veled; senkit sem érdekel, illetve nincs rá szabadideje. Isten háza olyan hely, amely az igazságot hirdeti, amely segít az embereknek megérteni az igazságot és gyakorlatba ültetni az igazságot. Ha nem tudod gyakorolni az igazságot, akkor azt nehéz kezelni, és csak azt mutatja, hogy nem tartozol ide. Ha mindig harcolni akarsz, mindig ádáz akarsz lenni, mindig könyörtelen akarsz lenni, és mindig hatalmaskodó és oktalan akarsz lenni, akkor a gyülekezet nem a neked megfelelő hely. Isten házában a legtöbb ember szereti az igazságot; követni akarja Istent és életet akar nyerni, és nem élvezi azt, hogy intrikába keveredik és ördögökkel harcol. Csak az antikrisztusok élvezik a mindenfelé vagdalkozó harcot, valamint a hatalomért és a nyereségért való versengést, és ezért nem tudnak az antikrisztusok szilárdan állni Isten házában.

Van olyan ember, aki hihetetlenül érzékeny az afféle dolgokra, mint az identitás, a pozíció és a státusz, és aki különösen a „szolgálattevő” címmel szemben érez óriási ellenállást és ellenszenvet, és egyáltalán nem tudja elfogadni azt – az ilyen emberek antikrisztusok. Nemcsak nem törekednek az igazságra és idegenkednek az igazságtól, hanem attól is idegenkednek, hogy „szolgálattevőnek” szólítsák őket. Azoknak, akik idegenkednek a „szolgálattevő” elnevezéstől, valójában az igazságra kellene törekedniük – ha képesek lennének törekedni az igazságra, vajon nem vetnék majd le a „szolgálattevő” címet? De pontosan ez a probléma. Mivel rendkívül idegenkednek az igazságtól, soha nem fognak az arra való törekvés és annak gyakorlása útján járni. Ezért van az, hogy Isten irányítási tervének munkájában ők örökre a szolgálattevő szerepét fogják játszani. Az antikrisztusok számára persze az, hogy szolgálattevőként cselekedhetnek Isten irányítási tervében, még mindig áldás; lehetőség számukra, hogy lássák a Teremtő tetteit, hallják, amint a Teremtő kifejezi az igazságot és megosztja a legbensőbb gondolatait az emberiséggel, valamint méltányolják a Teremtő bölcsességét és mindenható tetteit. Nem rossz dolog számukra a Teremtő szolgálattevőinek lenni, és akár képesek felfogni, akár nem, Isten szolgálattevőinek lenni és szolgálatot végezni Isten házában olyasvalami kell legyen, amire ezek az antikrisztusok és a Sátán társai mindig emlékezni fognak, még ha Isten munkája később véget is ér. Az antikrisztusok a romlott emberiség Istennel való szembeszállásának teljes folyamata során tudtukon kívül szolgálatot végeznek Isten irányítási tervéért, és ez az aprócska érték minden egyes antikrisztus létezésében – ez tény. Az antikrisztusok hozzájárulása az, hogy lehetővé teszik Isten választott népe számára, hogy a negatív oldalról megkülönböztessék és felismerjék az antikrisztusokat. Akár hajlandóak elfogadni ezt a tényt, akár nem, és függetlenül attól, hogy készségesek, örülnek és boldogok-e, hogy szolgálattevők lehetnek, mindenesetre megéri szolgálattevőként szolgálatot végezni Isten munkájáért és vállalni ezt a szerepet – Isten ezzel felemeli őket. Egyesek ezt kérdezik: „Isten az antikrisztusokat is felmagasztalja?” Mi a baj ezzel? Teremtett lények; hát nem tudja őket Isten felmagasztalni? Amit mondok, igaz. Nos, hogy érzik magukat az antikrisztusok, amikor ezeket a szavakat hallják? Nem kellene azzal próbálkozniuk, hogy hibákat keresnek, és némi vigaszt kellene nyerniük. Legalábbis bizonyos erőfeszítéssel hozzájárultak Isten irányítási tervének nagyszerű ügyéhez. Függetlenül attól, hogy készségesen tették-e ezt, illetve, hogy aktívan vagy passzívan tették-e, mindenesetre Isten ezzel felmagasztalta őket, és örömmel el kell fogadniuk ezt és nem szabad ellenállniuk neki. Ha az antikrisztusok fel tudnak lázadni az őseik ellen, fel tudnak lázadni a Sátán ellen, valamint törekednek az igazságra és törekednek arra, hogy alávessék magukat a Teremtőnek, akkor mondjátok meg Nekem, vajon Isten boldog lesz? (Igen, az lesz.) Ez Isten választott népe számára is megtiszteltetés, és nekik is örülniük kell – ez jó dolog. Akár tartható ez a tény, akár nem, mindenesetre, ha az antikrisztusok irányt tudnak váltani és képesek a bűnbánat útját járni, akkor az természetesen jó dolog. Nos, miért mondom, hogy ez megtiszteltetés Isten választott népe számára? Ha egy antikrisztus készségesen végezne szolgálatot, vajon nem lenne eggyel kevesebb csapás Isten házában? Ha eggyel kevesebb ördög, eggyel kevesebb rendbontó és bajkeverő lenne közöttetek, nem lennének vajon sokkal nyugalmasabbak a napjaitok? Ebből a szemszögből nézve – ha az antikrisztusok valóban hajlandóak lennének szolgálatot végezni, akkor ez is egy ünneplésre érdemes jó dolog lenne. Bátorítanotok és segítenetek kell őket, nem pedig teljesen elbocsátani. Ha jók a szándékaitok és engeditek, hogy maradjanak, a szolgálattevésük azonban több bajjal jár, mint amennyit ér és katasztrófához vezet, akkor az alapelvek szerint kell bánni velük. Vajon nem jó módja ez a dolgok intézésének? (De igen.)

Van egy másik fajta ember is, akiről érdemes említést tenni. Vannak, akik képesek szenvedni és árat fizetni a kötelességük végzése folyamán, időnként pedig engedelmeskedni, alávetni is képesek magukat, illetve az alapelvek szerint tudják kezelni a dolgokat. A szubjektív vágyuk az, hogy az igazságra való törekvés útját járják, mindig alá tudják vetni magukat bárminek, amit a Fennvaló vagy a gyülekezet elrendez, és mindig képesek időben teljesíteni a feladatokat. Nem okoznak bomlasztásokat és zavarásokat Isten házában, az általuk végzett munka és az általuk vállalt kötelesség pedig sok hasznot és előnyt hoz a testvéreknek. Kívülről – bár semmi gonoszat nem tettek, nem akadályoznak, illetve nem zavarnak, és nem tűnnek gonosz embereknek, olyasmit tesznek, amit a hétköznapi emberek nem tudnak és nem csinálnak, mégpedig azt, hogy élvezettel ápolják a befolyásukat és megalapítják a saját független királyságukat. Amikor valamilyen feladatot osztanak rájuk, abban a pillanatban, hogy ők lesznek a feladatért felelős személy, hozzákezdhetnek a saját független királyságuk megalapításához, és önkéntelenül elkezdhetik ápolni a hatalmukat és a kapcsolataikat a befolyási körükön belül. E körön belül mindenkit teljesen és egészen megnyernek, az emberek pedig hangosan dicsérnek és igen csodálnak mindent, amit tesznek, mindent, amit mondanak, és az árat, amelyet megfizetnek. Az irányítási körüket a saját kis családjuknak tekintik Isten családján belül. Kívülről úgy tűnnek, mint akik képesek árat fizetni, szenvedni és felelősséget viselni – úgy tűnik, nincs gond. A kritikus pillanatokban azonban képesek elárulni Isten házának érdekeit. A saját tekintélyük és a csúcson elfoglalt helyük megőrzése, valamint a gyülekezetbeli abszolút pozíciójuk, méltóságuk és hatalmuk megőrzése érdekében senkit sem sértenek, illetve nem bántanak meg. Még ha valaki árt is Isten háza érdekeinek vagy elárulja azokat, és még ha valaki zavarja vagy tönkreteszi is Isten házának munkáját, akkor sem vizsgálják meg a dolgot, ügyet sem vetnek rá, és el tudják tűrni. Amíg az illető az ő pozíciójukat nem fenyegeti és továbbra is az ő szolgálatukban munkálkodik a befolyási körükön belül, akkor rendben van – ez a legmagasabb mércéjük. Nem számít, milyen zavarásokat okoz az illető, ők nem látják, nem veszik észre, és nem metszik meg, illetve nem feddik meg az illetőt, még kevésbé foglalkoznak vele. Az ilyen emberek veszélyes elemek. Az átlagember számára nehezen felismerhetőek, és talán semmi rendellenest nem tudsz észrevenni bennük, amikor nincs pozíciójuk. Amint azonban pozícióhoz jutnak, teljesen lelepleződik a természetlényegük. És pontosan mi lepleződik le? Az, hogy az általuk megfizetett árnak és minden általuk tett dolognak célja van; nem annak érdekében teszik ezeket a dolgokat, hogy őrizzék Isten házának érdekeit, nem teszik igazán a kötelességüket, és nem azért teszik mindezeket a dolgokat, hogy Isten lássa, hanem azért, hogy az emberek lássák. Mások tekintetét, szemét és figyelmét akarják vonzani, és még ennél is inkább félre akarják vezetni az emberek szívét, hogy azok felnézzenek rájuk, csodálják és dicsérjék őket. Ezért nem foglalkoznak azzal, hogy Isten minként látja őket, illetve miként bánik velük; ha Isten azt mondja, hogy csak azért vannak ott, hogy szolgálatot végezzenek, akkor közömbösek. Ameddig az emberek képesek a lábuk előtt térdelni és meg tudnak hajolni előttük, az rendben van. Ezek az emberek veszélyes elemek, és nem ugyanolyan gondolkodásúak, mint Isten és Isten háza, a szívük pedig nem ugyanolyan, mint Isten választott népéé, akik őszintén törekednek az igazságra. Saját maguknak ápolnak befolyást, és befolyást ápolnak a Sátán számára is. A különféle megnyilvánulásaikból ítélve az általuk végzett kötelesség, és minden, amit tesznek, mind arra szolgál, hogy kérkedjenek és hízelegjenek másoknak, amennyire csak tőlük telik.

Az antiktrisztusok végezhetnek némi szolgálatot Isten házában és Isten irányítási tervének munkájában, egy ponton pedig akár jó szolgálattevők is lehetnek. Az általuk járt út, valamint az általuk választott célok és irány, valamint a pozíció és a hatalom iránti vágyuk, és a bennük lakozó hírnév és nyereség utáni sóvárgás miatt azonban soha nem tudják lerázni a „szolgálattevő” címet, nem képesek megérteni az igazságot, nem tudják felfogni, mi az igazságvalóság, illetve nem tudnak belépni abba, képtelenek gyakorolni az igazságot, képtelenek a valódi alávetettség elérésére, és képtelenek eljutni az istenfélelemre. Az ilyen emberek veszélyes elemek. Mélyreható filozófiáik vannak a világi ügyekre vonatkozóan, igen okos módon lépnek kapcsolatba emberekkel, különös figyelmet fordítanak arra, hogy miként beszélnek és hogyan fogalmaznak, amikor másokhoz szólnak, és azokat a módszereket is szorosan szemmel tartják, amelyek segítségével emberekkel társulnak. Bár a felszínen talán nem tűnnek álnoknak és gonosznak, a szívüket elvetemült eszmék, gondolatok és nézetek, sőt az igazsággal kapcsolatos elképzelések és félreértések, valamint Isten megértésének elmulasztása tölti meg. Bár az emberek nem látják, mi a gonosz ezekben az emberekben, illetve nem látják, hogy ezek gonosz emberek, mivel a lényegük oly elvetemült, és mivel soha nem tudják a köteleségüket az igazságalapelvekkel összhangban végezni, illetve nem tudnak az igazságra való törekvés útján járni, és elérni az Istennek való igazi alávetettséget, végül örökre képtelenek levetni ezt a „szolgálattevő” címet. Ezek az emberek még alattomosabbak és még inkább képesek félrevezetni másokat, mint a nyilvánvaló antikrisztusok és gonosz emberek. Kívülről úgy tűnik, hogy nincs véleményük a „szolgálattevő” címről és nem viszonyulnak hozzá, ellenállást pedig még kevésbé éreznek vele szemben. A helyzet azonban az, hogy a lényegükből ítélve, még ha szolgálatot végeznek is Istenért, akkor is dédelgetnek szándékokat és célokat; nem végeznek szolgálatot feltétel nélkül, és nem azért teszik azt, hogy elnyerjék az igazságot. Mivel ezek az emberek belül elvetemültek és ravaszok, másoknak nem könnyű felismerniük őket. A természetlényegük, a gondolataik, a nézeteik és az általuk járt út csak kulcsfontosságú dolgokban és kritikus időpontokban tárul fel. Ahogyan ez folytatódik – ha ezek az emberek ezt a fajta törekvést választják és amellett döntenek, hogy ilyen úton járnak, akkor elképzelhetjük, hogy az efféle emberek nem lesznek képesek elérni az üdvösséget. Az Isten háza által beléjük vetett bizalmat, valamint Isten munkájának lehetőségét arra használják fel, hogy a saját előnyeikért mesterkedjenek, hogy irányítsák és gyötörjék az embereket, valamint, hogy kielégítsék a saját ambícióikat és vágyaikat. Végül nem nyerik el az igazságot, hanem felfedik őket amiatt, mert mindenféle gonoszságot tettek. Amikor felfedik őket, világossá válik, hogy ezek az emberek nem törekednek az igazságra, és hogy nem azért hisznek Istenben, hogy az igazságra törekedjenek és elérjék az üdvösséget. Miután meghallgatták Isten szavait, valamint a mindenféle embert érintő leleplezését – ha ezek az emberek következetesen a világgal való bánásmód alapelveit, eszközeit és módszereit alkalmazzák a kötelességük végzéséhez, akkor csak egy végkimenetel lehetséges: a szolgálattevő szerepét kell felvenniük Isten irányítási munkájában, és végül fel kell fedni és ki kell iktatni őket – ez tény. Nektek magatoknak volt korábban tapasztalatotok ilyen emberekkel? Amikor felfedik és kizárják őket, egyes antikrisztusok sereg nélküli parancsnokokká válnak. A gonoszság, amit tettek, túl sok és túl nagy, a testvérek pedig visszariadnak tőlük és elhagyják őket. Van egy másfajta ember is, akinek, amikor felfedik, és amikor a gyülekezet elítéli és elutasítja, sok cinkosa és segítője van, akik kiállnak mellette, felveszik a harcot érte és zúgolódnak Isten ellen. Az ilyen emberek vajon nem még inkább képesek félrevezetni másokat? Ezek az emberek még veszélyesebbek. Ami azt illeti, hogy az antikrisztusok miként tekintenek a „szolgálattevő” megnevezésre, valamint, milyen mögöttes gyakorlatokat, eszméket és megnyilvánulásokat mutatnak, egyelőre itt befejezzük a beszélgetésünket.

c. Miért nem hajlandóak az antikrisztusok szolgálattevők lenni?

Az antikrisztusok nem akarnak szolgálattevők lenni és nem hajlandóak szolgálattevők lenni. Azt hiszik, hogy azzal, hogy szolgálattevők, hatalmas sérelmet és hátrányos megkülönböztetést szenvednek. Nos, pontosan mik akarnak lenni? Mi a céljuk, amikor hinni kezdenek Istenben és Isten házába jönnek? Vajon hajlandóak Isten népének tagjai, Isten követői lenni? Hajlandóak olyan embernek lenni, akit tökéletesítenek? Boldogan lesznek olyanok, mint Péter és Jób, és jónak nevezik ezt? (Nem.) Mondja valaki, hogy örömmel tagjai Isten választott népének az Istenbe vetett hitükben, hogy ez elegendő számukra? Hajlandó bárki játékszernek lenni Isten kezében? Nem, az emberek egyáltalán nem hajlandóak erre. Amikor valaki Isten házába jön, arra ügyelve érkezik, hogy előnyöket, áldásokat, jutalmakat és koronát nyerjen. Amint elfogadja, hogy Isten szavai leleplezik és megítélik őt, rájön, hogy ha ilyen szándékokat dédelget az Istenbe vetett hitében, nem tudja majd megérteni az igazságot, és végül nem tudja majd elérni az üdvösséget. Így aztán sok ember úgy dönt, hogy először elengedi az áldások, valamint a korona és a jutalmak iránti vágyát, hogy elengedi mindezeket az előnyöket, és először meghallgatja, mit mond Isten, milyen követelményei vannak az emberrel szemben, és hogy mi a mondanivalója az ember számára. Sokan, akik Isten szavait hallgatják, rejtett örömöt éreznek a szívükben, mondván: „Isten leleplezi a romlottságunkat, leleplezi a rút valódi arcunkat, valamint leleplezi abbéli lényegünket, hogy szembeszállunk Istennel és idegenkedünk az igazságtól – ezek mind tények. Szerencsémre nem siettem a kezem nyújtani Isten felé, hogy jószerencsét, kegyelmet és áldásokat kérjek; szerencsére először elengedtem ezeket a dolgokat. Ha nem engedtem volna el ezeket a dolgokat, vajon nem csináltam volna bolondot magamból? Az Isten által mondott összes dolog ez ember természetét és lényegét leplezi le, hogyan vethetném hát le ezeket a dolgokat? Isten azt mondta, hogy az embereknek először fel kell vállalniuk a kötelességük végzését, majd együtt kell működniük az Isten irányítási tervén belüli munkával. E folyamat során – ha az emberek képesek az igazság megértésének és elfogadásának útjára lépni, akkor lesz reményük az üdvösség elérésére, és sok előnyt nyerhetnek a jövőben.” Ezen a ponton sok ember abbahagyja a gondolkodást ezekről a dolgokról. A csodás kívánságaik, a jövőre vonatkozó vágyakozásuk és reményeik nem tűnnek többé oly valóságosnak. Úgy érzik, hogy ebben a pillanatban az, hogy miként tegyék jól a kötelességüket, hogyan tegyenek eleget Isten szándékainak, valamint miként értsék meg az igazságot és álljanak szilárdan, valóságosabb, fontosabb és döntőbb azoknál a vágyaknál és eszményeknél. Ebben a döntő pillanatban ezért a legtöbb ember azt választja, hogy végzi a kötelességét, megtapasztalja Isten munkáját, elnyeri az igazságot, odaszánja az idejét és a fiatalságát, valamint feladja a családját, a munkáját és a világi kilátásait Istenért és a kötelessége végzéséért, sőt egyesek még a házasságukból is kilépnek emiatt. Az embereknek az ilyesfajta megnyilvánulásai, viselkedésformái és cselekedetei kétségkívül egyfajta engedelmes és magát alávető hozzáállást jelentenek a pozitív dolgokhoz és minden Isten által említett követelményhez, és pontosan ez a hozzáállás az a szükséges feltétel, amelynek az emberek birtokában kell lennie annak érdekében, hogy képesek legyenek megérteni az igazságot, gyakorolni az igazságot, alávetni magukat Istennek és végül eljutni az üdvösségre. Ezek azok a különféle megnyilvánulások és gondolatok, amelyek minden normális emberben megvannak, mielőtt Isten házába jön, hogy a kötelességét végezze. Attól kezdve, hogy ezek az emberek először hinni kezdtek Istenben, egészen mostanáig, a gondolataik és nézeteik folyamatos változáson mennek keresztül, az igazsághoz és Istenhez való hozzáállásuk pedig szintén folyamatos átalakuláson megy át. Azzal egyidejűleg, hogy az embernek ezek a korábbi vágyai és ambíciói folyamatos pusztulás tárgyai, fokozatosan és aktívan elengedik ezeket a dolgokat és feladják őket. Ez az a jó gyümölcs, amelyet végső soron az emberek abbéli kívánsága terem, hogy együttműködjenek Istennel és alávessék magukat Neki. Ez pozitív és jó megnyilvánulás és jó eredmény. Miközben az emberek folyamatosan haladnak előre, azok, akik őszintén törekednek az igazságra, szinte már elengedték az áldások nyerésére irányuló vágyukat és szándékukat, és így a legtöbb ember alapvetően nem igazán érzékeny az Isten által korábban az embernek tett különféle ígéretekre, illetve ezek nem igazán érdeklik őket. Ez azért van, mert ha egy normális ember józan esze szerint mérjük: ha valaki nem tudja megfelelő szinten végezni a kötelességét és nem sikerül megértenie az igazságot, akkor el fogja veszíteni azon lehetőségét, hogy az Isten által ígért összes áldást elnyerje, és semmi köze nem lesz ezekhez. Ezt az igen egyszerű logikát mindenkinek meg kellene értenie. Természetesen sok olyan ember van most, akik már értik ezt a tényt, és el is ismerik és el is fogadják ezt a tényt; csak az antikrisztusok nem fogadják el. Miért nem fogadják el? Azért, mert antikrisztusok. Nem fogadják el ezt a tényt, és akkor mit akarnak csinálni? Amikor Isten házába jönnek, átvizsgálják Isten szavait és különféle címeket és státuszokat találnak bennük, mint például „Isten embere”, „elsőszülött fiúk”, „Isten fiai”, „Isten népe” és „szolgálattevők”, és felragyog a szemük. A vágyaik és az ambícióik gyorsan kielégülnek, és erre gondolnak: „Isten fiai egyikének lenni túlságosan hétköznapi; a legtöbb ember isten fia. Isten népéhez tartozni azt jelenti, hogy közember vagy, a tömeghez tartozol, csak egy szokványos ember vagy, hatalom, illetve befolyás nélkül. Arra pedig ne is gondolj, hogy szolgálattevőt csinálsz belőlem. Amíg élek, semmi közöm nem lesz a szolgálattevői léthez; ez tőlem teljesen független.” Így aztán a tekintetüket az „Isten embere” és az „elsőszülött fiúk” címekre szegezik. Az elképzeléseikben úgy vélik, hogy „Isten embere” Isten Maga, hogy az „elsőszülött fiúk” Isten elsőszülött fiai, és hogy ez a kettő hatalmat és befolyást hoz, és hogy királyokként uralkodhatnak az emberiség körében, irányíthatják az embereket, irányíthatják Isten választott népét, abszolút hatalommal bírhatnak, és meglehet a hatalmuk ahhoz, hogy dirigáljanak, a hatalmuk, hogy vezetők legyenek, valamint a hatalmuk, hogy vezényeljék az embereket és döntsenek arról, hogy az emberek élnek vagy halnak-e – ilyen nagynak hiszik ezeket az erőket. Ezért lehetetlen elérni, hogy szolgálattevők legyenek. Ha megengednék nekik, hogy maguk válasszanak, azt választanák, hogy elsőszülött fiúk vagy Isten embere legyenek; különben nem hinnének tovább Istenben. Amikor a kötelességüket végzik, illetve vezetőként és dolgozóként tevékenykednek Isten házában, e két célra törekedve cselekszenek, fizetnek árat, szenvednek és sürgölődnek. Ez idő alatt folyamatosan számolgatják, hogy milyen messzire jutottak a sürgölődés közben, hány embert nyertek meg az evangélium terjesztésekor, hány ember tiszteli őket és néz fel rájuk, hogy a problémákkal foglalkozó testvérek másokhoz mennek vagy hozzájuk jönnek, amikor a gyülekezetet vezetik, és hogy vajon tudják-e irányítani és befolyásolni mások gondolatait és nézeteit. Folyamatosan számolgatják, mérlegelik és megfigyelik ezeket a dolgokat, azzal a céllal, hogy elérjék, amit akarnak: hogy királyként uralkodjanak Isten házában. Miután Isten házába jön és megért néhány igazságot, a legtöbb ember képes normálisan végezni a teremtett lény kötelességét – az antikrisztusok azonban nem. Ők azt hiszik, hogy nemes vérvonalból származnak, hogy egy nemes és különleges csoport tagjai, és hogy őket nagyszerűnek kell nevezni Isten házában; különben nem fognak hinni Istenben. Ahhoz, hogy higgyenek Istenben, tisztelni kell a nagyszerűségüket Isten házában, és nekik kell a falkavezérnek lenniük. Ezzel egyidejűleg azt is számolgatják és kiszámolják, hogy mennyi hitelük van Isten jegyzetfüzetében, és hogy kellően alkalmasak-e arra, hogy királyként uralkodjanak Isten oldalán. Egyes Isten házába érkező antikrisztusok számára ezért a kötelességük végzésének forrása, kiindulópontja és motivációja az, hogy királyként uralkodni jöjjenek Isten házába. Biztosan nem hajlandóak csak azért végezni a kötelességüket, hogy közönséges és igen jelentéktelen követők legyenek, és abban a pillanatban, hogy az ambíciójuk és a vágyuk kialszik, hirtelen ellenségessé válnak és nem hajlandóak végezni a kötelességüket.

Vannak most Isten házában olyanok, akik több éve végzik a kötelességüket, mindent rosszul csinálnak, és kiiktatják őket mindenhonnan, ahol a kötelességüket teszik. Mivel szörnyű az emberi mivoltuk és gyenge az integritásuk, nem törekednek az igazságra, valamint ádáz és elvetemült a beállítottságuk, amely idegenkedik az igazságtól, a testvérek végső soron elutasítják őket. Amint látják, hogy az áldások utáni vágyuk lassan füstbe megy, valamint, hogy az álmuk, hogy királyként uralkodjanak és kitűnjenek Isten házában, többé nem valósulhat meg, hogyan élnek a magánéletükben? Nem olvassák Isten szavait, nem hallgatnak himnuszokat, nem járnak összejövetelekre, mellőzik Isten házát amikor kötelesség végzésére kérik őket, a testvéreknek pedig még fel is kell keresniük, meg kell hívniuk és emlékeztetniük kell őket, amikor ideje összejövetelekre járni. Egyesek közülük vonakodva továbbra is részt vesznek az összejöveteleken, az összejövetelek során azonban egyetlen szót sem szólnak, nem beszélgetnek és mindennel kapcsolatban ellenérzésük van, amit mások mondanak, és nem akarják hallani. Amikor a testvérek imádkoznak, ők is behunyják a szemüket, ám nem mondanak semmit – nincs mit mondaniuk Istennek. És mit csinálnak mások az összejövetelek közben, amikor prédikációkat hallgatnak, illetve amikor a testvérek az igazságról beszélgetnek? Egyesek elalszanak, egyesek a telefonjukat nézik és híreket olvasnak, néhányan másokkal csevegnek, egyesek pedig online játékokat játszanak. Istenhitükben azt hiszik, hogy ha nem lehetnek közkedveltek, nem lehetnek mások kegyeiben, nem csődülnek támogatók köréjük és nem oszthatnak rájuk fontos feladatokat Isten házában, akkor nem tudnak majd királyként uralkodni Istennel a jövőben, és ezért Isten nem létezik számukra. Az, hogy Isten létezik-e, számukra ahhoz kapcsolódik, hogy részesülhetnek-e áldásokban vagy sem. Hát nem így viselkednek az antikrisztusok? Azt hiszik, hogy ha egy isten nem engedi nekik, hogy áldásokban részesüljenek, akkor az nem isten és igazság nélkül való, és hogy csak egy olyan isten isten, aki hagyja, hogy önkényesen cselekedjenek, hatalmat ragadjanak magukhoz a gyülekezetben és királyként uralkodjanak a jövőben. Ez a Sátán logikája – összekeveri a helyeset a helytelennel és eltorzítja a tényeket. Istenben hívőként annak oka, hogy nem tudnak Isten nyomdokaiba lépni és nem hajlandóak a kötelességüket végezni az, hogy idegenkednek az igazságtól, hogy a szívükben csak a Sátán filozófiáit, a tudást, a hírnevet, a nyereséget és a pozíciót tisztelik. Tagadják, hogy Isten igazság, nem figyelnek oda Isten munkájára, és az összejöveteleken ezért nézegetik a telefonjukat, játszanak, nassolnak és csevegnek lazán – azt csinálnak, amit csak akarnak, és akkor is elégedettek magukkal. Abban a pillanatban, hogy az áldásra irányuló reményük szertefoszlik, többé nem találják értelmét az Istenbe vetett hitnek, és amikor nem találják értelmét az Istenbe vetett hitnek, a gyülekezetet – azt a helyet, ahol a testvérek összegyűlnek – játszótérnek tekintik, az összejövetel idejét szabadidőnek tekintik, és úgy vélik, hogy az összejövetelek és a prédikációk hallgatása terhes, egyhangú és unalmas. Hogyan tekintenek a testvérek által hallgatott prédikációkra és az igazságra? Szlogeneknek, alaptalan ostobaságnak tekintik azokat, a testvérekkel együtt töltött időt pedig elvesztegetett időnek tekintik. Hát nem lepleződtek le ezek az emberek? Az ambícióikat, vágyaikat és az illúzióikat behozzák az Istenbe vetett hitükbe, és ez olyan jelzés, amely meghatározza, hogy képtelenek lesznek a végéig követni az utat, és hogy még arra sem méltók, hogy Isten munkájának és Isten irányítási tervének szolgálatára legyenek. Megvetően néznek azokra, akik prédikációkat hallgatnak, és azokra a testvérekre, akik az igazságra törekednek, sőt, még inkább tagadják Isten munkáját, Isten létezését és azt a tényt, hogy Isten irányítási tervének munkája létezik.

Amikor az antikrisztusok – azok az emberek, akik idegenkednek az igazságtól – arra a gondolatra jutnak, hogy az Istenbe vetett hit semmilyen előnyöket nem fog hozni számukra, akkor lelepleződik a démoni arcuk. Egyes női antikrisztusok addig sminkelnek otthon, amíg úgy nem néznek ki, mint a szellemek. Bármit felvesznek, ami divatos vagy vonzó az ellenkező neműek számára, sőt egyesek még mahjongot és szerencsejátékot is játszanak és dohányoznak – ezek az emberek túlságosan borzalmasak és undorítóak. Színleléssel jönnek Isten házába, és végül mi történik? Nem tudják fenntartani, igaz? Az embereket csak az igazság tudja felfedni, és ha valaki nem szereti az igazságot, idegenkedik az igazságtól és ádáz beállítottsága van, akkor az a végzete, hogy ellenséges legyen az igazsággal szemben és képtelen kitartani. Vajon még mindig ki kell iktatnia a gyülekezetnek ezeket az embereket? Vajon Istennek még mindig el kell ítélnie őket? Vajon Istennek még mindig el kell utasítania egy ilyen embert? Nem, Isten egyáltalán nem figyel rájuk. Isten számára ezek az emberek csak bosszantó elemek, még arra sem méltók, hogy szolgálattevők legyenek – egyszerűen nem képesek rá. Mit bizonyít az, hogy ilyen megvető a hozzáállásuk az összejövetelekhez, a gyülekezeti élethez és a kötelességükhöz? Isten nem őrzi és nem óvja őket, és nem is vezeti őket. Semmiféle megvilágosító, vezető, illetve fegyelmező munkát nem végez rajtuk, és így ilyen nemkívánatos és rút életet élnek. Ők maguk azonban így gondolják: „Nem hiszek istenben; szabad vagyok. Nektek, akik hisztek istenben, szenvednetek kell és árat kell fizetnetek, le kell mondanotok a családotokról és a karrieretekről, miközben nekem semmit sem kell elszenvednem. Élvezhetem az otthonlét szabadidejét, tobzódhatok a test örömeiben és élvezhetem az élet örömeit.” Azt hiszik, elnyerték a boldogságot és a szabadságot. Törődik velük Isten egyáltalán? (Nem.) Miért nem? Isten számára ezek az emberek bosszantó elemek, nem emberek és nem méltók az Ő figyelmére. Ha Isten nem törődik velük, vajon akkor is meg fogja menteni őket? Mivel Isten nem fogja megmenteni őket, van bármi köze Istenhez annak, amit tesznek? Van-e bármilyen kapcsolata Isten házának adminisztratív rendeleteivel? Nem, nincs. Ezért kívülről úgy tűnik, hogy igen kényelmesen, szabadon és lazán, egész boldogan élnek mindennap. Úgy gondoltad, hogy ez jó dolog? Egy pillantás arra, hogy mit élnek meg és milyen utat követnek, és tudod, hogy végük van, hogy Isten nem akarja őket többé. Ezek a bosszantó elemek igazán büdös bandát alkotnak! Isten egyáltalán nem törődik az ilyen emberekkel.

Azok, akik a környezettől és a körülményektől függetlenül minden erejükkel azon igyekeznek, hogy királyként uralkodjanak és egyenrangúak legyenek Istennel az eljövendő világban, javíthatatlanul csökönyös elemek az antikrisztusok között. Az ilyen emberek pont olyanok, mint Pál; tövisek vannak a testükben, kétségeket táplálnak Istennel kapcsolatban, ellenállnak Istennek és fenyegetik Őt, és nagy vonakodást tanúsítanak, amikor dolgoznak, feláldozzák magukat, nehézséget viselnek és árat fizetnek. Csakis koronáért és azért cserébe teszik ezeket a dolgokat, hogy az eljövendő világban királyként uralkodhassanak. Vajon ez az egész folyamat nem teszi annyira szánalmassá az antikrisztusokat? Ami azt illeti, nem szánalmasak. Nemcsak hogy nem szánalmasak, de valójában még némileg nevetségesek is. Miután Isten oly sok mindent mondott, és ők még mindig nem értik az igazságot, akkor egyszerűen felejtsd el; hogyhogy nem tudják értelmezni ezt a szókimondó nyelvezetet? Hogyhogy nem képesek érteni egy ilyen egyszerű tant? Ha nem gyakorlod az igazságot, nem tudsz beállítottságbeli változást elérni, illetve üdvösségre jutni; és még ha Isten ígéretet tett is neked, nem fogod tudni elnyerni azt. Minden ígéret, amelyet Isten az embernek tesz, feltételes; ok, illetve feltételek nélkül nem tesz ígéreteket az embereknek. Istennek megvannak a maga követelményei az emberrel szemben, és ezek a követelmények sosem változnak. Isten nem fogja megszegni az igazságot, sem a szándékain nem fog változtatni. Ha ezt a lényeget megértenéd, akkor is makacsul ragaszkodnál vajon a vágyaidhoz és az ambícióidhoz? Csak idióták és irracionális emberek ragaszkodnának makacsul ezekhez a dolgokhoz. Azoknak, akikben van némi normális racionalitás és normális emberi mivolt, el kell engedniük ezeket a dolgokat, és arra kell törekedniük, amire törekedniük kellene, amit meg kellene valósítaniuk és amibe be kellene lépniük – elsőként Isten követelményeinek kellene megfelelniük. Másodszor mit kellene még megérteniük a normális racionalitással bíró embereknek? Vannak olyan próféciák a Bibliában, amelyek azt mondják, hogy királyokként fogunk uralkodni Istennel az egész örökkévalóságon át, és Isten a jelenlegi munkájában említést tesz Isten emberéről, az elsőszülött fiúkról, Isten fiairól, Isten népéről és egyebekről, különféle szinteket és címeket rendezve az emberek számára. Mivel Isten megígérte az embernek ezeket a dolgokat, miért nem tudnak az emberek törekedni rájuk? Mi legyen tehát a helyes felfogás és a helyes megközelítés? Ha valaki a királyként való uralkodást és az Isten által tett ígéreteket tekinti követendő céloknak, az vajon a helyes út? Biztosan nem az; ez nem pozitív, túlságosan meghamisította az emberi akarat, és ez az út hadilábon áll az igazsággal. Egyesek ezt mondják: „Mivel ezt az ígéretet tetted, miért nem engeded nekünk, hogy elérjük? Mivel mondtad mindezeket a dolgokat és nyilvánosan állítottad az egész emberiségnek, miért nem engeded nekünk, hogy törekedjünk rá?” Ez az igazsággal áll összefüggésben; a kezdetektől egészen mostanáig soha senki nem értette ezt helyesen. Az igazság mely aspektusával áll ez összefüggésben? Így kell nézned: Isten tett egy ígéretet az embernek, és az ember Istentől lett tudatában a királyként való uralkodás eszméjének, valamint a különféle címeknek, mint „Isten embere”, „elsőszülött fiúk”, „Isten fiai” és így tovább. Ezek azonban csak címek. Ami azt illeti, hogy melyik cím mely emberekre vonatkozik, az egyén törekvésétől és teljesítményétől függ. Bármilyen címet is ad neked a Teremtő, te az vagy. Ha nem ad neked címet, akkor semmi vagy; ez csupán egy ígéret Istentől, nem pedig olyasmi, amire az emberek jogosultak vagy amit kiérdemelnek. Ez az ígéret persze az emberek által vágyott cél, ez a cél azonban nem az az út, amelyen az embereknek járniuk kell, és semmi köze ahhoz az úthoz, amelyen az emberek járnak. Kinek van joga döntéseket hozni ebben a kérdésben? (Istennek.) Így van, az embereknek meg kell érteniük ezt. Ha Isten azt mondja, hogy ad neked valamit, akkor van valamid; ha azt mondja, hogy elveszi tőled azt, akkor nincs semmid, semmi vagy. Ha ezt mondod: „akkor is törekedni fogok rá, ha Isten nem adja nekem, ha pedig Isten megadja nekem, akkor magától értetődően elfogadom”, az helytelen. Miért helytelen? Megsért egy lényeges tabut. Nem ismered fel a tényt, miszerint Isten mindig is Isten, az ember pedig mindig is ember lesz – ezért helytelen. Egyesek ezt mondják: „Megjövendölték a Bibliában. A Biblia sok helyütt mondja, hogy királyként uralkodunk majd Istennel az egész örökkévalóságon át. Miért mondhatja Isten ezt, és mi miért nem törekedhetünk rá mégsem?” Ilyen észszerűséggel kell bírnia egy teremtett lénynek? Isten embereknek szóló ígéretét, hogy királyként uralkodhatnak, jó dolognak látod és törekedsz rá, ám Isten a szolgálattevőkről is beszélt – vajon arra is törekednél, hogy jó szolgálatot tégy Istennek? Igyekeznél alkalmas szolgálattevő lenni? Isten azt is megköveteli az emberektől, hogy tegyék a kötelességüket; megkövetelnéd magadtól, hogy jól végezd a kötelességed? Isten azt is megköveteli, hogy az emberek teremtett lényként viselkedjenek, te pedig mit teszel? A célodnak tekinted vajon, hogy alkalmas teremtett lény legyél, és nekilátsz törekedni rá? Amikor Isten azt mondja, hogy az emberek királyokként fognak uralkodni, az egy ígéret, amelyet az embernek tett, ennek az ígéretnek pedig van egy előfeltétele és egy kontextusa: jó teremtett lénynek kell lenned, jól kell végezned a teremtett lény kötelességét, le kell vetned a szolgálattevő szerepét, el kell érned az Istennek való alávetettséget és a Teremtőtől való félelmet. Isten azt mondta, hogy amikor mindezt eléritek, akkor tudtok majd örökké királyként uralkodni Istennel – ezek a szavak ebben a kontextusban hangzottak el. Az emberekből hiányzik a józan ész. Amint ezt meghallják, erre gondolnak: „Nagyszerű, hogy királyként uralkodhatunk Istennel! Mikor fog ez megtörténni? Hogyan fogunk királyként uralkodni? Hogyan leszünk egyenrangúak Istennel? Kiknek a királyai leszünk? Kik fölött fogunk uralkodni? Hogyan fogunk uralkodni? Hogyan leszünk királyok?” Hát nem hiányzik a józan ész az emberekből? Még ha ez egy ígéret is, amelyet Isten az embernek tett, olyasmi, amit azért mondott, hogy az ember hallja, az emberek tudtára adja, hogy van ez a csodálatos dolog, fel kellene mérned magad – ki vagy te? Istennek van ez az eszméje, és hajlandó megengedni az embernek, hogy ily módon éljen Vele, de vajon alkalmas vagy ennek megvalósítására? Miért nem kérdezed meg Istent: „Mielőtt beváltjuk ezt az ígéretet, milyen követelményeid vannak velünk szemben? Van valami, amit meg kell tennünk Neked? Mit kell először elérnünk, mielőtt beválthatjuk ezt az ígéretet?” Nem kérdezed meg ezeket a dolgokat, csak követeled. Hát nem az észszerűség hiánya ez? Az emberből hiányzik ez a fajta észszerűség. Amikor az emberek valami előnyöst látnak, nyújtják a kezüket és utána kapnak. Az emberek olyanok, mint a banditák; hanem adod meg nekik azt, amit akarnak, dühösek lesznek, ellenségessé válnak, és gyalázkodva kiabálni kezdenek. Hát nem ilyenek az emberek? Ez az emberiség alantassága.

Az egyik oka annak, amiért az emberből hiányzik az észszerűség az, hogy az emberek még mindig nem értik az igazságot; ennek semmi köze a romlott beállítottságukhoz. Amikor azonban nem kapják meg azt, amit akarnak, dühösek lesznek, gyalázkodnak, gyűlölködnek és bosszút állnak – micsoda ez? Ez a feltörekvő Sátán démoni ábrázata; ez a sátáni romlott beállítottságuk. Ezért ami az Isten által az emberiségnek tett ígéretet illeti, az, amit minden egyes ember kinyilvánít Isten előtt, nem elégíti ki Istent. Az emberek azonnal a kezüket nyújtják, akarnak, anélkül, hogy ismernék a saját képességeiket, azonnal követelőznek, ha pedig nem kaphatják meg azt, amit követelnek, azon töprengenek, cserébe mit tudnak felhasználni. Lemondanak a családjukról és a karrierjükről, szenvednek és megfizetik az árat, sürgölődnek és feláldozzák magukat, terjesztik az evangéliumot és több embert megnyernek, többet dolgoznak, és mindezeket a dolgokat felhasználják cserébe azért, amit akarnak. Ha nem tudják elcserélni ezeket a dolgokat arra, amit akarnak, akkor dühösek lesznek, gyűlölet tölti el a szívüket, és minden olyasmitől idegenkedni kezdenek, aminek köze van az istenhithez. Ha úgy érzik, hogy el tudják cserélni ezeket a dolgokat arra, amit akarnak, akkor mindennap azután vágyakoznak, hogy Isten munkája hamarosan véget érjen, hogy Isten gyorsan pusztítsa el a Sátánt, hogy gyorsan vessen véget az emberiségnek, hogy gyorsan bocsássa le a csapásokat, különben úgy érzik, nem tudnak kitartani. Mit fed fel minden egyes ember az igazság jelenlétében? Afféle beállítottságokat fednek fel, mint az igazságtól való idegenkedés és az ádázság. Ha most megnézzük, az emberek arroganciája, csalárdsága és esetenkénti hajthatatlansága enyhének és nem túl súlyosnak tekinthető az egész emberiség összes romlott beállítottsága között. Azok a romlott beállítottságok, amelyekből az emberiségnek több is van, amelyek súlyosabbak és mélyebbek, az elvetemültség, az igazságtól való idegenkedés és az ádázság – ezek a halálos elemek az ember romlott beállítottságai között. Persze amikor antikrisztusokról van szó, ezek a beállítottságok még súlyosabbak, amikor pedig felfedik őket, nem veszik komolyan, nem vizsgálják meg azokat, nem érzik úgy, hogy adósai Istennek, még kevésbé érzik úgy, hogy bármilyen problémájuk lenne; nem fogadják el az igazságot, nem ismerik önmagukat, a bűnbánat pedig még kevésbé lehetséges számukra. Ezért a körülményektől, a környezettől, illetve a kontextustól függetlenül a királyként való uralkodást – az Isten által kimondott legmagasztosabb és legjobb ígéretet – tekintik céljuknak, amelyre törekedniük kell. Bárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fogják elengedni ezt a törekvést, inkább a saját útjuk követéséhez ragaszkodnak, ez pedig menthetetlenné teszi őket. Ezek az emberek oly szörnyűek! Abból, amit ezek az emberek felfednek, pontosan láthatod a Sátán beállítottságát és valódi arcát. Oly sok igazságról esett szó, és azok, akiknek van józan eszük, akik el tudják fogadni az igazságot, és akikben van törekvés az engedelmességre és az alávetésre, valójában pontosan értik, hogy mi Isten szándéka. Többé nem hajszolnak makacsul pozíciót, kilátásokat és sorsot, hanem Isten e szavainak leleplezése hatására hajlandóak bűnbánatot tartani, hajlandóak elengedni az áldások utáni vágyukat, törekedni az igazságra, keresni azt, hogy alávessék magukat Istennek és eleget tegyenek Istennek, és igyekeznek eljutni az üdvösségre. Ha most megnézzük a legtöbb ember belső vágyait, a célok, amelyekre törekednek, alapvető változáson mentek keresztül; hajlandóak eljutni a kötelességük megfelelő végzéséig, hajlandóak valódi teremtett lények lenni és hajlandóak eljutni az üdvösségre. Nem azért teszik a kötelességüket, hogy áldásokat nyerjenek, és nem áldások elnyerése kedvéért evickélnek Isten házában. Az antikrisztusokon kívül, akik folyton királyokként akarnak uralkodni, a legtöbb ember hajlandó az igazságra törekedni. Csak az antikrisztusok tekintik a kilátások, az áldások és a királyként való uralkodás hajszolását céloknak, és annak a gyümölcsnek, amelyet végső soron az Istenbe vetett hitükből nyerniük kell. Nem fogják elengedni ezeket a dolgokat, illetve nem fognak irányt változtatni, bármit is mondasz – hát nincsenek nagy bajban? Tökéletesen jól tudják, hogy Isten szavai az igazság, csak épp nem fogadják el, ezért nincs semmi, ami változtathatna rajtuk; őket csak kiiktatni és megbüntetni lehet. Ez az antikrisztusok Istenbe vetett hitének végeredménye.

Most már világosan beszéltem erről a kérdésről, hogy az emberek királyként igyekeznek uralkodni? Sikerült új felfogásra jutnotok? Helyes vajon ez az út, hogy az ember arra törekszik, hogy királyként uralkodjon? (Nem.) Akkor hogyan kellene az embereknek megközelíteniük ezt a kérdést? Milyen igazságot kellene megérteni ebben a kérdésben az ember lényegének megismerése érdekében? Isten dolga megítélni, hogy valójában milyen egy ember lényege és viselkedése. Mire alapozza Isten az ítéletét mindezekről? Az igazságra alapozza. Ezért egy személy sorsát vagy rendeltetési helyét nem a saját akarata határozza meg, és nem is a saját hajlamai vagy képzelődései. A Teremtő, Isten mondja ki az utolsó szót. Hogyan kellene együttműködniük az embereknek az ilyen dolgokban? Egyetlen út áll az emberek rendelkezésére, amit választhatnak: csak akkor lesz végül jó kimenetelük és jó sorsuk, ha keresik az igazságot, megértik az igazságot, engedelmeskednek Isten szavainak, elérik az Istennek való alávetettséget és elnyerik az üdvösséget. Nem nehéz elképzelni az emberek kilátásait és sorsát abban az esetben, ha ennek az ellenkezőjét teszik. Ezért ebben a dologban ne arra összpontosíts, hogy Isten mit ígért az embernek, mit mond Isten az emberiség sorsáról, mit készített Isten az emberiségnek. Ezeknek semmi közük hozzád, Istenre tartoznak, nem ragadhatod el őket, nem könyöröghetsz értük és nem ajánlhatsz értük csereberét. Mit kell tenned teremtett lényként? Teljesítened kell a kötelességedet, teljes szíveddel, elméddel és erőddel tenni, amit tenned kell. A többi, a kilátásokkal és sorssal, valamint az emberiség jövőbeli rendeltetési helyével kapcsolatos dolog nem olyasmi, ami felől dönthetsz, ezek Isten kezében vannak; mindezek a Teremtő szuverenitása alá tartoznak, és egyetlen teremtett lényhez sem. Egyesek ezt kérdezik: „Miért mondod el ezt nekünk, ha semmi köze hozzánk?” Noha hozzátok nincs semmi köze, Istenhez van. Egyedül Isten ismeri ezeket a dolgokat, egyedül Isten beszélhet róluk, és egyedül Isten jogosult megígérni ezeket a dolgokat az emberiségnek. Ha pedig Isten ismeri őket, talán ne beszéljen róluk Isten? Hiba még mindig a kilátásaidat és a rendeltetési helyedet hajszolni, amikor nem tudod, mik azok. Isten nem kérte tőled, hogy ezeket hajszold, csupán a tudomásodra hozta; ha tévesen úgy hiszed, hogy Isten mondta neked, hogy a törekvésed céljává kell tenned ezt, akkor minden értelmet nélkülözöl, és nem rendelkezel a normális emberi mivolt elméjével. Elég annyi, ha tudatában vagy mindannak, amit Isten ígér. Egy tényt muszáj elismerned: nem számít, miféle ígéretről van szó, legyen az jó vagy hétköznapi, legyen kellemes vagy érdektelen, minden a Teremtő szuverenitása, elrendezései és meghatározásai alá tartozik. A teremtett lénynek egyedül az a kötelessége és kötelezettsége, hogy a Teremtő által kijelölt helyes irányt és utat kövesse és azon járjon. Az, hogy végül mit fogsz nyerni, és hogy Isten ígéretei közül melyikben részesülsz majd, mind a törekvéseden, a választott ösvényeden és a Teremtő szuverenitásán alapul. Most már világosak számodra ezek a szavak? (Igen.) És vajon segíteni fognak ezek a szavak abban, hogy kielégítsétek az ambícióitokat és a vágyaitokat, vagy segíteni fognak abban, hogy a helyes utat kövessétek az életben az igazságra való törekvésben? (Segíteni fognak nekünk abban, hogy az igazságra törekedjünk és a helyes utat kövessük az életben.) Ami azokat illeti, akik normális emberi mivolttal és józan ésszel bírnak, akik szeretik a pozitív dolgokat és az igazságot, e szavak hallatán nemcsak hogy nem csalódottak, hanem rendíthetetlenül hűségesek is lehetnek az igazságra való törekvésükben és Isten üdvösségének elfogadásában; a normális racionalitást nélkülözők, azok az abnormális emberek, akik makacsul áldásokat, testi érdekeket, valamint az ambícióik és vágyaik kielégítését hajszolják, azonban elveszíthetik a lelkesedésüket, amikor ezeket a szavakat hallják, és elveszítik az érdeklődésüket az Istenbe vetett hit iránt. Persze vannak, akik nem tudják, hogyan higgyenek, amikor ezeket a szavakat hallják. Vajon nem nagyon fontos az emberek számára az, hogy megértsék az igazságot? Vajon nem képes-e az igazság jobban rávezetni az embereket arra, hogy a helyes utat kövessék és eleget tegyenek Istennek? (De igen.) Csak az igazság teheti lehetővé az emberek számára, hogy üdvösségre jussanak; ha nem érted az igazságot, akkor az üdvösséghez vezető úton gyakran eltévelyedsz, hibázol és veszteséget szenvedsz majd, amikor pedig az út végére érsz a hitedben, semmiféle igazságvalóság nem lesz a birtokodban, és ízig-vérig szolgálattevővé válsz. Ha az Istenbe vetett hited sok éve alatt végig a szolgálattevő szerepét játszod és végül nem tudsz alkalmas teremtett lénnyé válni, akkor az tragédia.

2020. május 9.