II. Az antikrisztusok érdekei

Ma folytatjuk a beszélgetést a legutóbbi összejövetelünk témájáról. Legutóbb az antikrisztusok érdekeinek második részéről beszélgettünk az antikrisztusok különböző megnyilvánulásainak kilencedik tételén belül. Ebben a részben a saját hírnevükről és státuszukról beszélgettünk, nem igaz? (De igaz.) Gondoljatok vissza, és adjatok Nekem egy hozzávetőleges összefoglalót. Főként hány pontról beszélgettünk az antikrisztusok saját hírnevét és státuszát illetően? (Isten legutóbb két pontról beszélgetett. Az első az antikrisztusoknak a metszést illető hozzáállásáról szólt. Az antikrisztusok soha nem tudják elfogadni a metszést és nem vetik alá magukat annak, és az igazságként sem tudják elfogadni. A második az volt, hogy az antikrisztusok miként óvják a hírnevüket és státuszukat egy embercsoportban, és milyen megnyilvánulásaik vannak. Az antikrisztusok lényege a versengés, és versengeniük kell a hírnevükért és a státuszukért.) Nos, ma folytassuk a beszélgetést erről. Milyen házi feladatot adtam nektek legutóbb? Mit kértem, miről elmélkedjetek és beszélgessetek a legutóbbi összejövetelünk után? Emlékeztek rá? (Isten arra kért minket, hogy viszonyítsuk magunkat az antikrisztusok megnyilvánulásairól szóló közléshez és boncolgatáshoz, hogy lássuk, az antikrisztusok mely beállítottságai vannak meg bennünk, és lássuk, az antikrisztusok mely természetére hagyatkozunk, amikor dolgokat teszünk.) Ez volt a fő téma. Az altéma miről szólt? (Arról, hogy az antikrisztusok milyen versengő természeteket tanúsítanak, miközben a hírnevüket és a státuszukat védelmezik, illetve, hogy viszonyítsuk magunkat ezekhez, hogy lássuk, hogyan mutatjuk ki ezeket a való életünkben és hogyan csinálunk dolgokat, mit mondunk és mit teszünk a hírnév és a státusz kedvéért, valamint a testvérekkel a hírnévért és a nyereségért folytatott versengés mely megnyilvánulásait tanúsítjuk a státuszunk megőrzése érdekében.) Van valakinek hozzáfűznivalója ehhez? (Isten azt mondta, hogy ne folyton arról beszéljünk, hogy mások milyenek, miközben az antikrisztusok ezen megnyilvánulásairól beszélgetünk, hanem magunkat viszonyítsuk ezekhez, és arról beszéljünk, hogy nekünk milyen, az antikrisztusokéval azonos beállítottságaink és megnyilatkozásaink vannak.) Nagyjából ennyi. Mi volt az a mottó, amelyről a legutóbb beszélgettünk azt illetően, hogy az antikrisztusok hogyan viselkednek egy embercsoportban? Nem tett ez benyomást rátok? (Az ő mottójuk az, hogy „Versengenem kell! Versengeni! Versengeni!”) Emlékeztek rá. Hogyhogy képesek voltatok megjegyezni? (Mivel az antikrisztusoknak ez a mottója, amelyről Isten beszélt – „Versengenem kell! Versengeni! Versengeni!” – olyasmi, amit én magam is általában kinyilvánítok és gyakran felfedek. Isten közlésének hangneme is elég élénk volt, és az, ahogyan Isten kifejezte ezeket a szavakat, illett a szívem állapotához, így meglehetősen mély benyomást tett rám.) Időnként, amikor az antikrisztusok különféle megnyilvánulásairól és különféle természetlényegeiről beszélek és azokat boncolgatom, használok hétköznapi nyelvet, valamint bizonyos hangnemeket és módszereket, amelyeket az embereknek könnyű elfogadniuk, és amelyek mély benyomást tesznek rájuk, és használok néhány olyan példát is, amelyek elég közel állnak a való élethez. Ez valóban segít az embereknek megismerni az antikrisztusok lényegét és megismerni önmagukat. Abból a szempontból is hasznos, hogy az emberek megismerjék önmagukat és megtapasztalják Isten szavait a való életükben, és még inkább elősegíti számukra, hogy változtassanak az antikrisztusok efféle beállítottságán, nem igaz? (De igaz.) Hozzávetőlegesen felidéztétek a legutóbbi közlést, a részletek azonban túlmennek ezeken a dolgokon – sokkal több részlet van. Miután meghallgattatok egy közlést, összefoglalót kell készítenetek. Legalábbis, miután meghallgattatok egy közlést, össze kell jönnötök, többször újra meg kell hallgatnotok azt, majd mindenki együtt készíthet egy összefoglalót. Miután meghallgattam a visszaemlékezéseiteket és összefoglalóitokat a legutóbbi beszélgetésünkről, azt mondhatom, hogy az eléggé berozsdásodott számotokra, olyan, mintha egy-két évvel ezelőtt hallottátok volna a közlést, és az nem tett volna benyomást rátok. Lehetséges, hogy egy részletről, egy-két mondatról vagy egy-két dologról maradt bennetek némi elképzelés és benyomás, de úgy tűnik, hogy a legtöbb embernek nincs bővebb fogalma, illetve benyomása az antikrisztusok leleplezéséről szóló alapvető ismeretekről és annak boncolgatásáról. Ezért többet kell egymás körében elmélkednetek és beszélgetnetek az általunk megvitatott dolgokról. Ne csupán meghallgassátok őket, majd félretegyétek őket anélkül, hogy bármennyire komolyan vennétek. Ha így tesztek, túlságosan lassú lesz az igazságba való belépésetek – úgy nem fog menni, ha nem elmélkedtek ezeket a prédikációkon! Nos, hogyan dolgoztok együtt ezekkel a prédikációkkal a gyülekezeti életetekben? Beszélgettek ezekről a prédikációkról a heti összejöveteleiteken? Vagy többször is meghallgatjátok a legutóbbi prédikációkat és közléseket, hogy a többségetek benyomást és mélyreható tudást szerezzen róluk, majd rajtuk keresztül megértse az igazságot? Megteszitek ezt? (Isten, az összejöveteleinken minden héten először esszük és isszuk Isten legutóbbi közléseit.) A gyülekezeti vezetőknek, a hitszónokoknak és a döntéshozó csoportokban a gyülekezeti életért felelős személyeknek felelősséget kell vállalniuk ezért; a gyülekezeti munka csakis ily módon végezhető jól.

C. A saját előnyeik érdekében folytatott cselszövés

1. Isten háza vagyonának elsikkasztása

Ma az antikrisztusok érdekeinek harmadik szakaszáról fogunk beszélgetni – az előnyökről. Mik az előnyök? (Áldások fogadása és érdekek.) Ez egy igen egyszerű magyarázat; ez a szó szerinti jelentés. Tegyünk hozzá még egy keveset – mik az előnyök? (Anyagi és nem anyagi érdekek, kívánatos dolgok és olyan kényelmi dolgok, amelyeket az emberek a kötelességük végzéséből vagy a világban végzett munkájukból kaphatnak.) Ez a magyarázat helyes. Az előnyök afféle jó bánásmódot jelentenek, amit az emberek a fizetésükön felül kapnak, és olyasmik tartoznak közéjük, mint a napi szükségletek, az étel vagy kuponok. Olyan kényelmi szolgáltatásokra, valamint azokra az anyagi és nem anyagi juttatásokra is vonatkoznak, amelyeket az ember a kötelessége végzése során kap; e dolgok mindegyike előny. Most, hogy elmagyaráztam ennek a fogalomnak a jelentését, ismeritek-e mindannyian azokat a területeket, példákat és megnyilvánulásokat, amelyekről ebben a fejezetben beszélgetni fogunk? Bizonyos emberek viselkedése és tettei villannak most át az elméteken, valamint azok az emberek, akik ezek megtételére képesek, ugye? Kikre gondoltok először? (Azokra az emberekre, akik hasznot húznak a státuszukból, hogy az egyházból éljenek.) Ez az egyik típusú ember. Ezek az emberek is teszik a kötelességeiket. Közülük néhánynak státusza van, különböző szintű vezetők és dolgozók vagy felügyelők, míg mások hétköznapi kötelességeket végeznek. Milyen megnyilvánulás közös bennük? Miközben a kötelességeiket végzik, folyamatosan végeznek valamilyen munkát és tesznek bizonyos dolgokat a saját testükért, a családjukért és a saját élvezetükért. Mindennap sürgölődnek és árat fizetnek, és mindig szem előtt tartják azt, hogy milyen kívánatos dolgot szereznek majd e feladat, illetve e kötelesség végzése révén. Állandóan tervezgetnek és számolgatnak azt illetően, hogy milyen kényelmi szolgáltatásokhoz és kedvező bánásmódhoz juthatnak ebből. Amint tudják, bármibe is kerül, mindent megtesznek, hogy megszerezzék ezeket a dolgokat, sőt, mi több, biztosan egyetlen alkalmat sem fognak elszalasztani, hogy ezeket a kényelmi dolgokat és érdekeket megszerezzék maguknak. Amikor erről a dologról van szó, azt mondhatni, hogy könyörtelenek és érzéketlenek, és biztosan nem gondolnak a saját feddhetetlenségükkel és méltóságukkal. Nem tartanak attól, hogy a testvérek esetleg negatívan tekintenek rájuk, és biztosan nem aggódnak amiatt, hogy Isten hogy értékelheti őket emiatt. Nem tesznek mást, mint hogy titokban azon töprengenek és azt tervezgetik, hogyan húzzanak hasznot az általuk végzett kötelességekből, hogy az összes lehető kedvező bánásmódot élvezhessék. Az ilyen embereknek tehát van egyfajta gondolkodása és érvelése, ami a felszínen nem tekinthető rossznak, nevezetesen: „isten háza az én családom és az én családom isten háza; ami az enyém, az istené, és ami istené, az az enyém. Az emberek kötelességei az ő felelősségük, és a kötelességükből származó összes általuk élvezhető előny isten ajándékozta kegyelem; az emberek nem utasíthatják vissza ezeket, és el kell fogadniuk tőle. Ha én nem kapom meg ezeket, akkor majd valaki más fogja, úgyhogy akár hozzá is kezdhetek és élvezhetem ezeket az előnyöket, és nem kell alázatosnak tettetnem magamat, és biztosan nem kell szerényen visszautasítanom semmit. Csak törekednem kell ezekre az előnyökre, és ki kell nyújtanom a kezem, hogy magát alávető szívvel és őszinte hozzáállással elfogadjam őket.” Az ilyen előnyöket egyfajta bánásmódnak tekintik, amelyet természetszerűleg megérdemelnek és amelyet birtokba kell venniük; olyan ez, mint amikor valaki munkálkodik, és időt és kemény munkát fektet bele, ezért úgy érzi, hogy a kapott fizetés és javadalmazás az ő méltányos része. Tehát, még ha elsikkasztották is ezeket a dolgokat, és úgy szerezték ezeket az előnyöket, hogy törekedtek rájuk, nem tekintik ezt rossznak vagy olyasminek, amit Isten megvetne, arról nem is beszélve, hogy érdekelné őket, hogy a testvéreknek van-e bármiféle véleménye róluk. Mintha ennek megtétele tökéletesen helyes és természetes lenne, az antikrisztusok élvezik mindezeket a dolgokat, törekednek ezekre a dolgokra, sőt mi több, mindennap cselt szőnek a szívükben mindezekért a dolgokért. Ez a kötelességüket végző antikrisztusok rendes állapota és ez a kötelességük végzése közben a személyes érdekeikért mesterkedő antikrisztusok rendes állapota is. Milyen tehát az antikrisztusok gondolkodásmódja? „Miközben az emberek teszik a kötelességüket, meg kell próbálniuk szerezni cserébe valamit. Mivel lemondtam a családomról, hogy ezt a kötelességet végezzem, és mivel a kemény munkámat, energiámat és időmet adtam istenért és az ő házáért, ezért élveznem kell mindazt a jó bánásmódot, amelyet akarok.” Az antikrisztusok mindezeket olyan dolgoknak tekintik, amelyeket természetszerűleg megérdemelnek, olyasmiknek, amelyeket Isten köteles megadni az embereknek, anélkül, hogy azoknak küzdeniük kellene értük. Ilyen az antikrisztusok nézőpontja. Így aztán, miközben a kötelességüket végzik, folyamatosan keményen megdolgoznak az előnyökért, és mindig attól tartanak, hogy valaki más esetleg elveszi azon előnyök egyikét, nekik pedig így kevesebb marad. Ilyen a kötelességüket végző antikrisztusok állapota. Végső soron mi a lényege a kötelességük végzésével kapcsolatos összes szándékuknak, indítékuknak és céljuknak? Mindegyiknek a lényege az arra irányuló cselszövésük, hogy az összes előnyt megszerezzék maguknak, úgy vélve, hogy különben csak nagy idióták lesznek, az életnek pedig nem lesz értelme. Ilyen az antikrisztusok gondolkodásmódja.

Nem számít, hogy Isten miként leplezi le az antikrisztusok természetét, illetve az igazságot nem szerető megnyilvánulásaikat, nem fogják feladni ezen szándékaikat és törekvéseiket; továbbra is küzdenek az előnyökért. Miután például néhányan elkezdik a házigazdai kötelességet tenni, a gyülekezet vagy a testvérek vesznek némi élelmet vagy készülékeket, sőt akár valamennyi pénzt is adnak a vendéglátó családoknak. Amennyiben a fenti kötelességet végző személy antikrisztus, a maga számára megszerezni próbált kívánatos dolgok nem oly egyszerűek, mint egy gyufa vagy egy kiskanál. Azt mondja: „Átadom az otthonom, hogy befogadjam ezeket a testvéreket, valamint szolgálatot ajánlok nekik mialatt a kötelességeiket végzik, isten házának tehát természetesen minden anyagot és pénzt biztosítania kell. Én átadom a házam, valamint főzök mindannyiótokra és gondoskodom a biztonságotokról; ez már elég jó. Ami a többit illeti – amit esztek, isztok és használtok – azt a gyülekezetnek kell biztosítania.” Valóban nem rossz, hogy a gyülekezet biztosítja ezeket a dolgokat, de az, amiről itt beszélni akarok, a különbség aközött, ahogyan az antikrisztusok végzik a házigazdai kötelességeket, és ahogyan mások őszintén végzik ezt a kötelességet. Amikor az antikrisztusok végeznek házigazdai kötelességeket, ezt a tettet nem lehet egyszerűen névértéken venni; nekik hátsó szándékaik vannak. Úgy gondolják: „Végzem ezt a házigazdai kötelességet, úgyhogy valamit ki kell mesterkednem belőle. A gyülekezet ad némi élelmet és más szükséges dolgokat, a családtagjaimnak tehát együtt kell enniük azt az ételt a testvérekkel, és mindazokat a dolgokat is tetszésük szerint használni. A családom isten házából való, így hát, ami isten házához tartozik, az a családomhoz is tartozik.” Az antikrisztusok ilyen hozzáállással teszik a kötelességeiket, nem igaz? (De igen.) Ezért amint egyesek házigazdai kötelességeket kezdenek végezni, a szívük változásnak indul, állandóan a testvérek vendégül látására használt anyagi dolgokról és pénzről gondolkodnak, és ha senki sem néz alaposan utána ezeknek a dolgoknak, akkor elérkezett a lehetőség az antikrisztusok számára, hogy előnyökhöz jussanak. Miféle lehetőség? Titokban számolgatni fognak: „Egy ember egy napon ennyit költ, úgyhogy bármennyi pénz is marad, azt nem fogom visszaadni a gyülekezetnek; egyszerűen megtartom magamnak. Ez legalábbis olyan pénz, amit én kerestem, úgyhogy senki sem hibáztathat azért, mert megtartom; ez csak az, amit megérdemlek, természetesen!” Majd zsebre teszik a maradék pénzt. Egyes antikrisztusok mindenféle kifogást keresnek majd, hogy a testvérek által adományozott vagy Isten háza által biztosított anyagi dolgokból valamennyit megtarthassanak maguknak. Egyes helyeken, amikor a testvérek újra oda mennek, hogy ott szálljanak meg, az ágyról eltűnt a matrac, a párnák és a takarók eltűntek, a hús és a zöldségek mind elfogytak, amikor pedig megkérdezik a vendéglátóikat erről, ezek az antikrisztusok így szólnak: „Ha sokáig tartogatod az ételt, az már nem lesz olyan finom, úgyhogy megettük.” Hát nem kapzsik ezek az emberek? (De igen.) Amint az Isten háza által biztosított anyagi dolgok, valamint a testvérek által a házigazda család számára vásárolt dolgok ezeknek az antikrisztusoknak a kezére kerülnek, az övéik lesznek; tetszés szerint használják, illetve megeszik azokat, vagy akár egyenesen a saját tulajdonukként kezelik, és elrejtik őket. Amikor a testvérek ismét oda mennek, ezek a dolgok sehol sincsenek. Ha a gyülekezetnek ismét használnia kell ezeknek az antikrisztusoknak a lakóhelyét, pénzt kell költenie, hogy ismét megvásárolja ezeket a dolgokat, a testvéreknek pedig ismét oda kell hozniuk azokat a dolgokat a házukba. Ezt látván az antikrisztusok megörülnek, erre gondolva: „Istenben hinni biztosan nagyszerű! Bármi mást csinálok, ilyen gyorsan nem tudok meggazdagodni; messze ez a legkényelmesebb módja annak, hogy dolgokat szerezzek. Ráadásul senki sem merne bejelentést tenni a rendőrségen, hogy eltűntek ezek a gyülekezeti tárgyak; ha tényleg megpróbálnál feljelenteni, akkor én jelentenélek elsőként! Szóval csak annyit tehetsz, hogy befogod és lenyeled, sehová sem fordulhatsz panasszal emiatt. Birtokomba vettem ezeket a dolgokat és megettem ezt az ételt. Mit tehetsz velem? Isten nem kivételezik. Átadom a házam a testvérek befogadására, úgyhogy ez a hozzájárulás, amit tettem, isten pedig meg fog emlékezni rólam emiatt. Mitől kellene félni, ha elveszek egy kicsit? Ez csak az, amit megérdemlek! Mitől kellene félni, ha eszünk valamennyit ebből az ételből? Mi az, hogy nektek meg szabad enni, nekem pedig nem? Ti isten házának tagjai vagytok, de hát nem vagyok-e én is az? Nemcsak hasznot fogok húzni a helyzetből, hanem egyedül eszem meg a dolgokat, és egyedül vacsorázom belőlük!” Így állnak a kötelességeikhez az antikrisztusok. A kötelességük végzése során az a céljuk, hogy megszerezzék ezeket a dolgokat, és a legnagyobb előnyöknek tekintik őket, mondván: „Ezek jelentik az isten által adományozott legnagyobb kegyelmet; ennél a kegyelemnél semmi sem kézzelfoghatóbb, és ennél az áldásnál semmi sem valóságosabb és kézzelfoghatóbban előnyös. Ez egyszerűen olyan nagyszerű! Mindenki azt mondja, hogy az istenben való hit azt jelenti, hogy „százszorosát kapni ebben az életben és örök életet az eljövendő világban”; ez beteljesíti ezt a szólást. Most egy kis ízelítőt kapok ebből az áldásból. Ez igazán isten szívessége!” Az antikrisztusoknak tehát egyáltalán nem okoz gondot, hogy birtokba vegyék az Isten házához tartozó dolgokat, és könyörtelenül magukhoz ragadják őket. Hogyan tekintenek az antikrisztusok Isten házának e vagyonára? Úgy kezelik azt, mint a nem hívők köztulajdonát; mind kapzsik, mind el akarják venni maguknak Isten házának dolgait, miközben azt hiszik, hogy ezek az a kegyelem és azok az áldások, amelyeket megérdemelten élveznek a kötelességük végzéséért. Ráadásul sosem éreznek bűntudatot vagy szégyent emiatt, és a saját elvetemültségüket és a tisztességük hiányát sem ismerik fel. Ezek közül az antikrisztusok közül egyesek még egyre kapzsibbá és ambiciózusabbá is lesznek. Miközben a házigazdai kötelességeiket teszik, soha nem érzik úgy, hogy Isten megvetné a tetteiket, vagy hogy a tetteik sértenék Őt. Ehelyett továbbra is számolgatnak és viszonyítgatnak az elméjükben, erre gondolva: „Az a család házigazdaként szolgált és azokat a dolgokat kapta. Ha én látnám vendégül ugyanazokat az embereket, akkor azok a dolgok jogosan engem illetnének. Az a házigazda nagyobb kényelemben él nálam, és jobb ételeket is esznek. Hogyhogy én nem éltem még ilyen előnnyel?” Számítgatnak és versengenek is ezekért a dolgokért. Amint adódik egy lehetőség, könyörtelenek, és biztosan nem fogják kihagyni. Tehát amikor antikrisztusok végeznek házigazdai kötelességeket, megkívánnak, és megpróbálnak birtokba venni mindent, amit csak tudnak – olyan apróságokkal kezdve, mint egy pár talpbetét, egészen olyan nagy dolgokig, mint valamilyen Isten háza által vásárolt berendezés. Kihasználják a kötelességük végzésével járó lehetőséget, hogy mindenféle kifogást és módot találjanak arra, hogy magukhoz vegyenek dolgokat, és hűtlenül kezeljék Isten házának tulajdonát, miközben szégyentelenül azt mondják, hogy ők csak Isten háza tulajdonának védelme érdekében teszik ezt, és hogy ezek a dolgok csupán azok, amit megérdemelnek a kötelességeik végzéséért. Ilyen dolgok történnek azok között, akik hisznek Istenben és követik Őt.

Mialatt az antikrisztusok a házigazdai kötelességeiket végzik, kívülről olyannak mutathatják magukat, mintha nem kívánnának meg, illetve nem próbálnának meg elvenni dolgokat, semmilyen fizetséget nem lennének hajlandóak elfogadni a testvérek vendégül látásáért, amikor pedig bizonyos értéktelen tárgyakat látnak, sietnek, hogy biztonságba helyezzék őket. Amikor azonban az Isten házához tartozó értéktárgyakról van szó, biztosan nem fogják így elengedni őket. Talán átadnak valamit, ami egy jüant ér, de ami száz jüant, ezer jüant, tízezer jüant ér, vagy még ennél is értékesebb, azt határozottan a pénztárcájukba tömik, és megtartják maguknak. Egyesek számára helyben adódik veszélyes helyzet, miközben Isten házának vagyonára vigyáznak, és azok az emberek, akik tudják, hogy ők ezt teszik, talán máshová menekülnek vagy letartóztatják őket, így aztán rajtuk kívül senki sem tud ezekről a vagyontárgyakról, amelyeket őriznek – az emberek ilyen helyzetekben tétetnek próbára. Azok, akik igazán hisznek Istenben, akik szeretik az igazságot, és akiknek Istent félő szívük van, mindenkor képesek tartani magukat a kötelességükhöz, és eszükbe sem jut, illetve nem gondolnak arra, hogy hűtlenül kezeljék ezeket a vagyontárgyakat. Az antikrisztusok azonban nem ilyenek; ők törni fogják a fejüket, és minden lehetséges módot kitalálnak, hogy megszerezzék maguknak ezeket a javakat. Amint valami történik azokkal az emberekkel, akik tudnak róla, hogy ők őrzik a vagyontárgyakat, az antikrisztusok szívét titokban boldogság tölti el, sőt még ugrálnak is örömükben. Bármiféle félelemérzet nélkül azonnal magukhoz veszik a vagyontárgyakat, lelkiismeretfurdalást vagy bűntudatot pedig még kevésbé éreznek. Egyes antikrisztusok a saját háztartási költségeikre használják fel ezeket a vagyontárgyakat, és tetszés szerint rendelkeznek velük, egyesek azonnal felhasználják a pénzt, hogy megvegyék azokat a dolgokat, amelyeket az otthonukba akarnak, egyesek pedig egyenesen a bankszámlájukra teszik a pénzt és megtartják maguknak. Amikor pedig a testvérek elmennek, hogy összegyűjtsék a vagyontárgyakat, az antikrisztusok képesek vajon beismerni, hogy mit tettek? Az antikrisztusok biztosan soha nem fogják beismerni. A céljuk az Istenben való hittel és a kötelességük végzésével az, hogy kívánatos dolgokhoz jussanak, e kívánatos dolgok között pedig ott vannak az Istennek adott felajánlások, Isten házának tulajdona, sőt a testvérek személyes tárgyai is. Az antikrisztusok ezért mohósággal, vággyal és személyes ambícióval teszik a kötelességüket; nem azért vannak itt, hogy az igazságra törekedjenek, hogy elfogadják Isten ítéletét és fenyítését, vagy hogy elfogadják Isten üdvösségét, hanem azért jöttek ide, hogy minden előny, minden kényelem és minden vagyontárgy az övék legyen. Azt mondhatni, hogy ezeket az embereket mohóság és vágy tölti el. Min csüng a szívük? A szívüket Isten házának vagyonán csüng. Ezért van az, hogy amikor házigazdai kötelességeket végeznek, arra figyelnek a leginkább, hogy Isten háza kinek mit vesz, Isten háza kinek mennyi pénzt ad ki, valamint, hogy bizonyos emberek a házigazdai kötelességek végzéséért milyen nagy előnyöket és miféle kívánatos dolgokat kapnak Isten házától és a testvérektől – ezeken a dolgokon tartják rajta a szemüket. Ha arra kérik őket, hogy hétköznapi testvéreket lássanak vendégül, és ebből semmi kívánatos nem származik, mindenféle kifogással állnak elő, hogy ne kelljen megtenniük. Abban a pillanatban, hogy felső vezető befogadására kérik őket, a hozzáállásuk 180 fokot fordul, megváltozik, csupa mosoly lesznek és lelkesen várják a vezetőt; alig várják, hogy meghívják ezt a „nagyágyút”, akit vendégül fognak látni az otthonukban, és istenként tisztelik ezt a vezetőt. Úgy vélik, hogy révbe értek, hogy ez a fejőstehenük, és ha elszalasztják ezt a lehetőséget, akkor elúszik az esélyük a meggazdagodásra, ezért hogyan is hagyhatnák, hogy elmenjen mellettük? Kapzsisággal, vággyal és azzal az ösztönzővel és szándékkal fogadják el ezt a kötelességet, amely kívánatos dolgokat hozhat nekik, hogy eltulajdonítsák Isten házának vagyonát – mi a végső céljuk? Az, hogy jól végezzék a kötelességüket? Az, hogy jó házigazdái legyenek a testvéreknek? Az, hogy felajánlják a hűségüket? Az, hogy elnyerjék az igazságot? Nem, ezek egyike sem; arra akarják használni ezt a lehetőséget, hogy kívánatos dolgokhoz jussanak. Hétköznapi embereket nem fognak befogadni, amikor azonban meghallják, hogy vezetőt vagy státusszal rendelkező dolgozót kell vendégül látniuk, kezüket-lábukat törik, hogy megtegyék, majd különféle kifogásokkal állnak elő Isten házának, hogy mindenféle napi szükségleti cikkeket és háztartási eszközöket vásároljon nekik, mondván: „A vezetők nem lakhatnak szerény körülmények között, amikor ide jönnek. Hát nem kellene mindent úgy előkészíteni, hogy kényelmes vendéglátásban legyen részük? Mi nem élvezzük az isten háza által nyújtott dolgokat; ha mégis, akkor csak a vezetők mellett sütkérezünk a fényben. Mellesleg, ha egy vezető jön, attól tartok, nem ahhoz az ételhez lesz szokva, amit mi itt mindennap eszünk. A vezetőknek mindennap sok dolgot kell intézniük, és ha rosszul lesznek, vajon nem lennénk-e gondatlanok a házigazdai kötelességünkben? A gyülekezet tehát készítsen napi három étkezést a vezetőknek. Kéznél kell tartanunk számukra tejet, kenyeret, tojást, valamint mindenféle zöldséget, gyümölcsöt, húst és étrendkiegészítőt.” Hát nem csodálatos és figyelmes gondolat ez? Az antikrisztusok nagy hangon beszélnek emberi nyelven, de vajon a szívükben valóban a vezetőkre gondolnak? Pontosan mi a rejtett céljuk? A céljuk nem olyan egyszerű. Lehetséges, hogy szegények, és korábban soha nem ettek vagy láttak szép dolgokat, és ki akarják használni ezt a lehetőséget a tapasztalatszerzésre, hogy úgy éljenek, mint a gazdagok, hogy olyan életet éljenek, ahol az összes alapvető szükségletükről gondoskodnak, arra akarják használni ezt a lehetőséget, hogy törődjenek az egészségükkel, hogy olyasmiket egyenek, amit a hétköznapi emberek nem ehetnek, és olyan bánásmódot élvezzenek, amit az átlagemberek nem élvezhetnek. Ezért tűnnek olyan gondoskodónak a gondolataik. De vajon mi áll a figyelmességük mögött? A saját érdekükben akarnak mesterkedni, meg akarják szerezni ezeket a dolgokat, meg akarják kaparintani ezeket a dolgokat, és egész biztosan átgondolják a saját cselszövésük összes szempontját – senki másért nem tennék meg ezt. Amikor pedig vezetőt látnak vendégül, ezek az antikrisztusok aztán igazán a jó életet élik. Később eképp tűnődnek: „Így élni nagyszerű, de ezek a dolgok valójában nem az enyémek. Mikor lesznek az enyémek? Ha megszabadulok ettől a vezetőtől, többé nem élvezhetem majd ezeket a dolgokat, ha azonban nem szabadulok meg tőle, akkor tényleg nincs meg bennem a jóindulat, hogy továbbra is vendégül lássam. Semmiképp nem végezném ezt a kötelességet, ha ezek a kívánatos dolgok nem lennének. Mindennap korán kell kelnem és későn feküdni, állandóan félelemben vagyok, és ki kell szolgálnom őt. Most mindig arra gondolok, hogy ennek a kötelességnek a végzésével többet veszíthetek, mint nyerhetek, és hogy az előnyök és az örömök, amelyeket kapok tőle, nem elegendőek. Mit teszek majd, ha a vezető hosszú távon itt lakik továbbra is? Ki kell találnom a módját, hogy távozásra késztessem, és akkor újra béke és csend lesz az otthonomban.” Így gondolkodnak vajon az emberek? Így gondolkodnának azok, akik normális emberi mivolttal bírnak és akik őszintén teszik a kötelességüket? (Nem.) Az antikrisztusok gondolkodnak így. Bármennyire nagyok is az általuk szerzett kívánatos dolgok és előnyök, a mohóságuk és a vágyuk soha nem elégíthető ki; telhetetlenek, úgy vélik, semmit sem nyertek, és nem gondolják úgy, hogy ennek a kötelességnek a végzése az a feladat, amelyet végezniük kell. Ellenkezőleg: úgy vélik, hogy az egy további áldozat és ár. Nem számít, mennyi mindenhez jutnak hozzá vagy milyen nagy előnyökre tesznek szert, úgy érzik, hogy veszítettek rajta, és Isten háza az, amely az ő kárukra hasznot húz, valamint a testvérek azok, akik az ő kárukra hasznot húznak, és hogy ők maguk semmiféle kívánatos dologhoz nem jutnak ebből. Ahogy telik az idő, úgy érzik, hogy ezek a kívánatos dolgok nem tudják megelégíteni őket, a mohóságuk pedig nem lakhat jól. Mondjátok meg Nekem, miféle emberi mivoltuk van az antikrisztusoknak? Van bármiféle emberi mivoltuk? (Nincs.) És vajon van az emberi mivolt nélküli embereknek lelkiismereti tudatossága? Tudják úgy végezni a kötelességüket, hogy közben arra irányuló vágyat táplálnak, hogy őszintén végezzék azt, valamint arra irányuló vágyat, hogy alázatosak legyenek, őszinték legyenek, és valóban fáradozzanak? Tudják anélkül tenni a kötelességüket, hogy fizetést követelnének, hogy bármiféle díjazásra törekednének, valamint anélkül, hogy bármiféle jutalomra pályáznának? (Nem.) Miért nem? Nincs lelkiismeretük, és bármekkora előnyökhöz jutnak is, jól megérdemeltnek vélik azokat. Vajon nem olyasmi ez a „jól megérdemelt”, amire a normális emberek nem gondolnak, illetve, amire soha nem gondolnának? Található-e bármiféle szégyenérzet az efféle gondolkodásban és hozzáállásban? (Nem.) Van bármennyi emberi mivolt a szégyenérzet nélküli emberekben? Ez a dolog leleplezi az antikrisztusok természetét, ami egyenlő a szégyen és lelkiismeret nélküli léttel.

Miféle emberek azok, akik szégyentelenek? Milyen emberekben nincs szégyenérzet az emberiség körében? (A skizofrén emberekben.) Az elmebeteg emberek nem szégyellik magukat, meztelen szaladgálnak az utcákon, nem lévén tudatában az őket néző embereknek, talán még ki is nevetve azokat, akik ruhát viselnek, és azt mondva: „Nézzétek, micsoda gonddal jár számotokra, hogy ruhát viseltek. Én meztelenül, ruha nélkül rohangálok az utcán, és oly szabadnak és féktelennek érzem magam!” Hát nem ezt jelenti szégyentelennek lenni? (De igen.) Ezt jelenti a szégyentelenség. A szégyentelen emberekben nincs lelkiismereti tudatosság és elmebetegek; mindenki más kárára húznak hasznot, el akarnak venni mindent, ami másé, a mohóságuk és vágyuk meghaladta a normális emberi racionalitás tartományát – eljutottak arra a pontra, ahol képtelenek uralkodni magukon és nincs lelkiismereti tudatosságuk. Vajon elnyerhetik az igazságot az ilyen emberek? Biztosan nem. Csak a hírnevet, a nyereséget, a státuszt és az anyagi érdekeket hajszolják, és soha nem nyerik el az igazságot. Lesz tehát vajon helyük a menny királyságában? Isten az ilyen embereket nem menti meg és nem tökéletesíti. Sajnálni kell az ilyen embereket? (Nem.) Ezeket az embereket gyűlölni kell; undorítóak, utálatosak és megvetendők. Ezeknek az embereknek megvetendő és alantas a jelleme; méltóság és szégyenérzet nélkül valók. A szívük teli van mohósággal, ambícióval és vággyal. Csak ki akarják használni a kötelességük végzéséből adódó lehetőséget, hogy érdekeket próbáljanak szerezni maguknak, és egyáltalán nem fogadják el az igazságot, és nem az igazságalapelvek szerint tesznek dolgokat. Amikor Istenhez imádkoznak, kívánatos dolgokat, érdekeket, valamint Isten áldásait is kérik. Leírják Istennek, hogyan szenvedtek és áldoztak, és csak azért járulnak Isten elé, hogy ezekről imádkozzanak, hogy az általuk viselt szenvedést és az általuk fizetett árat felhasználják arra, hogy alkut kössenek Vele, hogy áldásokat és jutalmakat kérjenek Istentől, sőt, hogy nyíltan kinyújtsák a kezüket Isten felé, és az általuk akart anyagi bánásmódot kérjék. Amikor Isten elé járulnak, a panaszaikat, a dacukat, az elégedetlenségüket, a sérelmeiket és a neheztelésüket akarják kifejezni, abbéli csalódottságuk mellett, hogy a mohóságukat és a vágyaikat nem elégítették ki. Amikor Isten ezeket a megnyilvánulásokat látja, vajon szereti vagy megveti őket? (Megveti őket.) Amikor valami kis erőfeszítést tesznek a gyülekezet érdekében, azonnal Isten elé járulnak, hogy ezt bejelentsék és követeljék az elismerést, hogy beszéljenek Istennek az áldozataikról és arról, amit odaszántak, amikor különböző kötelességeket, illetve különböző feladatokat végeztek; rettegnek attól, hogy Isten nem fog tudni ezekről a dolgokról, hogy Isten nem látja ezeket a dolgokat, és hogy Isten megfeledkezik majd az általuk fizetett árakról. Ezért Isten előtt ezek az emberek gonosznak és igen szégyentelennek látszanak. Amikor Isten elé járulnak, hogy jellemezzék az általuk fizetett árakat és nyilatkozzanak azokról, hogy leírják Neki, mely dolgokat kívánják megkapni, és hogy kinyújtsák a kezüket Isten felé, és elkérjék a jutalmakat, amelyeket akarnak, Isten így szól: „Távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” Milyen Isten hozzáállása? „A hozzád hasonló emberek nem érdemlik meg, hogy Elém járuljanak. Undorodom tőled és idegenkedem tőled. Mindent odaadtam neked, amit akarsz; már a százszorosát megkaptad annak, amit ebben az életben kapni kívánsz. Mi mást akarsz még?” Az, amit Isten az emberiségnek adni akar, elsősorban nem anyagi, hanem Ő az igazságot akarja odaajándékozni az emberiségnek, hogy az igazságon keresztül elérhessék az üdvösséget. Az antikrisztusok azonban pimaszul ellenzik Isten munkáját, ők nem keresik az igazságot és nem gyakorolják az igazságot. Inkább arra akarják felhasználni annak lehetőségét, hogy Isten munkája során a kötelességüket végzik, hogy nem helyénvaló módon kívánatos dolgokat szerezzenek maguknak; mindenben kihasználják a kiskapukat és nyerészkednek mások kárára, mégis gyakran úgy érzik, hogy veszítnek rajta és nem nyertek sokat. Gyakran érzik úgy is, hogy túl sokat áldoztak és szántak oda, hogy a veszteségeik meghaladják a nyereségeket, sőt, mi több, gyakran megbánják az áldozataikat és úgy vélik, hogy nem gondolták át eléggé a dolgokat, illetve nem gondolkodtak egy kifelé vezető úton maguk számára. A szívük mélyén ezért gyakran dühösek amiatt, hogy nem kapnak időben jutalmat az áldozataikért, valamint teli vannak panasszal Isten irányában. A szívükben gyakorta számolgatnak és erre gondolnak: „Isten vajon nem igazságos? Isten nem kivételez, nem igaz? Isten vajon nem az az isten, aki megáldja az embereket? Vajon isten nem emlékezik meg az ember összes jótettéről, és mindarról, amit az ember odaszánt és önmagából feláldozott? Én lemondtam a családomról isten munkája miatt és megfizettem az árat, de mit kapok én istentől?” Ha a mohóságukat és vágyukat rövid távon nem elégítik ki, akkor negatívvá válnak és panaszkodni kezdenek. Ha a mohóságukat és vágyukat hosszú távon nem elégítik ki, akkor a szívük mélye felgyülemlett acsarkodással telik meg. És mik ennek a felgyülemlett acsarkodásnak a következményei? A szívükben kételkedni kezdenek Istenben és megkérdőjelezik Őt, elkezdik megítélni Isten igazságos természetét, sőt még Isten szeretetét és lényegét is elkezdik kétségbe vonni. Ha ez az acsarkodás hosszú időn át gyűlik, akkor ezek a dolgok rosszindulatú daganatokká válnak és terjedni kezdenek, és ezek az emberek képessé válnak arra, hogy bármikor elárulják Istent. Különösen olyankor, amikor olyan emberek előtt állnak, akik negatívak és gyengék, és akik viszonylag éretlenek, vagy olyanok előtt, akik újak a hitben, időről időre felfedik és terjesztik ezeket a negatív érzelmeket, terjesztve az elégedetlenségüket Istennel és az istenkáromlásukat, sőt egyeseket – akikből hiányzik a tisztánlátás, és ezért kétségeik vannak Isten igazságos természetét és az Ő lényegét illetően – még félre is vezetnek majd. Hát nem ezt teszik az antikrisztusok? Mivel az ambícióik, a vágyaik, a törekvéseik és a szándékaik nincsenek kielégítve, képesek ilyen dolgokat tenni, és képesek efféle hozzáállást tanúsítani Istennel szemben – miféle beállítottság ez? Ez egyértelműen antikrisztusi beállítottság és sátáni beállítottság.

Egy antikrisztus bármilyen kis szenvedést tapasztal meg vagy bármilyen árat fizet a gyülekezetben, nem érzi úgy, hogy az a kötelezettségének része, hogy az a teremtett lények által végzendő kötelesség, hanem a hozzájárulásának tekinti azt, amelyről Istennek meg kell emlékeznie. Úgy véli, hogy ha Isten emlékszik a hozzájárulására, akkor azonnal teljesítenie kell, áldásokat, ígéreteket és különleges anyagi kegyeket adva neki, valamint lehetővé téve számára, hogy kedvezményeket szerezzen és bizonyos különleges előnyökhöz jusson. Az antikrisztusok csak ekkor lesznek elégedettek. Hogyan értelmezik az antikrisztusok a kötelességet? Nem érzik úgy, hogy a kötelesség egy olyan kötelezettség, amelyet a teremtett lényeknek vállalniuk kell, sem azt, hogy az egy felelősség, amelynek az Istent követők kötelesek eleget tenni. Inkább úgy érzik, hogy a kötelességtevés alku tárgya egy Istennel zajló ügyletben, olyasmi, ami az Ő jutalmaira cserélhető, valamint egy módja annak, hogy a saját ambícióikat és vágyaikat kielégítsék, és áldásokhoz jussanak az Istenbe vetett hitükért. Úgy vélik, hogy Isten kegyelme és áldása a kötelességük végzésének előfeltétele kell legyen, és hogy az ad az embereknek igaz hitet Istenben, hogy az emberek csak akkor végezhetik nyugodtan a kötelességeiket, ha Isten biztosítja a mentességüket a jövőbeli aggodalmaktól. Úgy is tartják, hogy Istennek mindenféle kényelmi dologgal és kedvező bánásmóddal el kell látnia azokat, akik a kötelességeiket teszik, és hogy az embereknek a kötelességük végzése során az Isten háza által biztosított összes előnyt élvezniük kell. Az embereknek ezeket a dolgokat kell megkapniuk. Az antikrisztusok így gondolkodnak a szívük mélyén. Ezek a gondolkodásmódok pontosan az antikrisztusok szempontját és életelvét jelentik, és a kötelességhez való viszonyulásukat képviselik. Bárhogyan is beszél Isten háza az ember kötelesség végzésével kapcsolatos igazságot illetően, az antikrisztusok által a szívükben dédelgetett dolgok soha nem fognak megváltozni. Örökké ragaszkodni fognak a kötelességük végzését illető nézőpontjukhoz. Van egy kifejezés, amelyet ezzel a megnyilvánulással kapcsolatosan használhatunk – mi az? Az anyagi dolgok mindenek fölé helyezése; vagyis csak azok a valós dolgok, amelyeket a kezükbe tudnak fogni, ígéreteket pedig nem érdemes tenni. Ezen emberek megnyilvánulásainak a lényege materialista, nem igaz? (De igaz.) A materializmus ateizmus; csak ahhoz tartják magukat, amit látnak és érinthetnek, csak az számít, amit látnak, és minden olyan dolog létezését tagadják, amit nem látnak. Ezért megállapítható, hogy az antikrisztusok kötelességről szóló ismeretei és megértése határozottan ellentmond az igazságalapelveknek, és hogy teljesen megegyezik a nem hívők nézőpontjával; ők valójában álhívők. Nem hisznek Isten létezésében, és nem hiszik, hogy Isten összes szava az igazság, az igaz út. Csak abban hisznek, hogy a hírnév, a nyereség és a státusz valóságos, valamint, hogy minden, amire törekednek és amit élveznek, csak emberi erőfeszítés és küzdelem, valamint az általuk megfizetett ár révén kapható meg. Miben különbözik ez attól a nézőponttól, miszerint: „az embereknek a saját két kezükkel kell megteremteniük a boldogságot”? Nincs különbség. Nem hiszik, hogy az emberek végül elnyerik az igazságot és az életet azzal, hogy feláldozzák magukat és megfizetik az árat, hogy jól végezzék a kötelességeiket Isten kedvéért. Azt sem hiszik, hogy azok az emberek, akik Isten követelményei szerint cselekednek és ezáltal elérik a kötelességeik megfelelő végzését, elnyerhetik a Teremtő jóváhagyását és áldásait. Ez azt mutatja, hogy nem hisznek Isten emberiségnek tett ígéretében, illetve Isten áldásaiban. Nem hisznek a tényben, miszerint Isten szuverenitása mindenek feletti, ezért nincs igaz hitük. Csak azt hiszik, hogy „teszem a kötelességem, ezért élveznem kell isten házának különleges bánásmódját és az anyagi áldásokat. Isten házának mindenféle anyagi kiváltsággal és élvezettel el kell látnia engem. Ez lenne reális.” Ilyen az antikrisztusok gondolkodásmódja és nézőpontja. Nem hiszik, hogy Isten ígéretei hűek, sem azt a tényt, miszerint az igazság elnyerésével az ember életet nyer, és Isten megáldja őt. Amikor a kötelességük végzéséről van szó, egyszerűen nem keresik az igazságot, nem fogadják el az igazságot, a következő igazságot pedig még kevésbé ismerik el: Isten legnagyobb áldása az, hogy az ember végezheti a teremtett lény kötelességét, és olyasmi, amiről Isten meg fog emlékezni; e folyamat során pedig az ember elnyerheti az igazságot, és Isten végül megmentheti őt – ez a legnagyobb ígéret, amelyet Isten az embernek tett. Ha elhiszed az Isten által neked tett ígéreteket, és el tudod fogadni ezeket az ígéreteket, akkor van igaz hited Istenben. Hogy érzik magukat az antikrisztusok és az álhívők, amikor ezeket a szavakat hallják? (Nem hiszik el azt, amit Isten mond, és megtévesztésnek gondolják azt.) Úgy vélik, hogy ezek az Isten által mondott szavak csak arra valók, hogy illúziókkal táplálja az embereket, hogy szerezzen pár ostoba és együgyű idiótát, akik szolgálatot tesznek Istennek, majd, amikor a szolgálatuk lejárt, kirúgja őket. Ezt gondolják: „Elnyerni az igazságot? Haha! Ki látja, mi az igazság? Ki érintheti meg isten ígéreteit? Ki kapta meg őket? Isten ígéretei nem valószerűek; csak a hírnév és a nyereség elérése, valamint a státusz előnyeinek élvezete valószerű; csak a hírnévért és a nyereségért való küzdelem, valamint a státusz előnyeinek élvezete valóságos. Éveken át hallgattam az ígéretekről, amelyeket isten az embernek ajándékoz, valamint az igazságról, amellyel ellátja az embert, és egyáltalán nem változtam, nem jutottam előnyökhöz, és még kevésbé engedték meg ezek a dolgok számomra, hogy magasztos életet éljek, státusszal. Bár egyesek bizonyságot tesznek, mondván, hogy elnyerték az igazságot és megváltoztak, valamint megkapták isten áldásait, még mindig olyan hétköznapinak látszanak, teljesen normális emberek, hogyan nyerhetnék hát el isten áldásait és léphetnének be a menny királyságába?” Úgy vélik, hogy csak azok a dolgok igazán valóságosak, amelyeket a kezükkel meg tudnak markolni és meg tudnak szerezni. Hát nem az álhívők nézőpontja ez? Abszolút az. Amint tehát ezek az antikrisztusok bejutnak a gyülekezetbe, mindent gyanakodva szemlélnek, folyton azon töprengenek, hol szerezhetnek egy kis előnyt, milyen lehetőséget használhatnak ki, hogy némi haszonhoz jussanak és nagyobb gyakorlati előnyöket szerezzenek az Istenbe vetett hitükből – gyakran számítgatják ezeket a dolgokat az elméjükben. Az az érzésük, hogy csak a hírnév, a nyereség és a státusz elérésével kaphatnak meg minden előnyt, így aztán a státusz hajszolását választják, és kizárólag annak szentelik magukat, hogy ezekért a dolgokért küzdjenek. Sosem elmélkednek az igazságon, illetve nem keresik Isten szándékait, és csak azért eszik és isszák Isten szavait, hogy megvigasztalják a szívüket és betöltsék az ürességet, nem pedig azért, hogy az igazságra törekedjenek. Ha bármikor arra kérsz egy antikrisztust, hogy engedje el a mohóságát és a vágyait, hogy mondjon le teljesen a hírnév, a nyereség és a státusz hajszolásáról, valamint adja fel ezeket az előnyöket, amelyeket az Istenbe vetett hitétől vár, képtelen lesz megtenni. Ha azt akarod tőlük, hogy engedjék el ezeket a dolgokat, attól úgy érzik, minta a bőrüket akarnád lehúzni, vagy az inaikat kihúzni; ezek nélkül úgy érzik, mintha elvették volna a szívüket, mintha elveszítették volna a lelküket, és ezek nélkül az ambíciók és vágyak nélkül úgy érzik, nincs remény az Istenbe vetett hitük számára, az élet pedig elveszíti az értelmét. Azok, akik csak a kötelességük kedvéért áldozzák fel, szentelik oda magukat és fizetnek árat, akik nem keresik a személyes előnyöket, az ő szemükben mind idióták. Az antikrisztusok által elfogadott alapelv a világi ügyekre vonatkozóan az, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Úgy vélik: „Hogy lehet az, hogy az emberek nem gondolnak magukra? Hogy lehet az, hogy az emberek nem törekednek a saját hasznukra?” A szívükben megvetik azokat, akik mindent feladnak és őszintén Istenért áldozzák magukat, megvetik azokat, akik hűségesen teszik a kötelességüket, és akik az anyagi életüket illetően nagyon takarékosan és szerényen élnek, és megvetik azokat, akiket üldöznek azért, mert hisznek Istenben, valamint kötelességet végeznek, és ezért nem térhetnek haza. A szívük mélyén gyakran kinevetik ezeket az embereket, mondván: „Elveszítettétek az otthonotokat az istenbe vetett hitetek miatt. Nem lehettek a családotokkal, és a filléreket élükre állítva éltek – olyan ostobák vagytok! Bármit is tesz valaki, az istenbe vetett hitét is ideértve, el kell fogadnia egy világi ügyekre vonatkozó alapelvet: egyáltalán nem szabad veszteséget szenvednie. Képesnek kell lennie rá, hogy lássa és megérintse isten ígéreteit és áldásait, és az egyetlen megfelelő hozzáállás, amelyet követnie kell, az az, hogy nem engedi el a sólymot, amíg nem látta a nyulat. Olyan ostobák vagytok! Nézzetek meg engem. Istenben is hiszek és hírnévre, nyereségre és státuszra is törekszem. Élvezem isten házának minden jó bánásmódját, és a jövőben áldásokat is nyerhetek. Semmiféle szenvedést nem kell elviselnem, az áldások pedig, amelyeket kapok, nagyobbak lesznek a tieiteknél. Nem fizetek árat, mint ti, feladva a családotokat és a munkátokat, úgy, hogy nem mehettek haza, és semmi bizonyosságotok nincs arról, hogy kaphattok-e majd áldásokat a jövőben.” Mifélék ezek az emberek? Nem törekednek az igazságra, nem teszik őszintén a kötelességüket, és közben megvetik azokat, akik törekednek az igazságra, illetve akik feladják a családjukat és a munkájukat, szenvedést viselnek és árat fizetnek a kötelességük végzése kedvéért, teljesítik Isten megbízatását és követik Isten akaratát. Sok ilyen ember van? (Igen.) Minden gyülekezetben van néhány. Igaz istenhívők ezek az emberek? Meg lehet menteni őket? (Nem.) Nem igaz istenhívők, az pedig még kevésbé lehetséges számukra, hogy megmentsék őket.

Bármilyen kérdéssel is találkoznak az antikrisztusok vagy bármit is csinálnak, az első dolog, amire gondolnak, nem az, hogy elnyerhetik-e az igazságot és elérhetik-e az üdvösséget, hanem csak a testi előnyeikre gondolnak. A szívükben a legfontosabb, a legmagasabb és a legfőbb helyet a testükkel kapcsolatos előnyök foglalják el. A szívük mélyén soha nem veszik figyelembe Isten szándékait, soha nem veszik figyelembe Isten munkáját, arra pedig még kevésbé gondolnak, hogy milyen kötelességet kellene végeznie az embernek. Bárhogyan is követeli Isten az emberektől, hogy megfelelően végezzék a kötelességüket, bárhogyan is követeli Isten az emberektől, hogy alkalmas teremtett lények legyenek, az antikrisztusok teljesen közömbösek. Bármilyen módszerekkel él és bármilyen szavakat szól is Isten, nem tudja meghatni ezeket az embereket, és ezzel rávenni őket arra, hogy változtassanak a programpontjaikon, valamint adják fel a mohóságukat és a vágyaikat. Ezek az emberek mind névleg, mind ténylegesen materialisták és álhívők az antikrisztusok között. Ezek az emberek tehát az antikrisztusok soraiból származó söpredéknek tekinthetők vajon? (Igen, mivel egyes antikrisztusok még mindig tudnak némi szolgálatot tenni a státusz kedvéért, miközben ezek az emberek még csak szolgálatot tenni sem hajlandóak.) Így van. Ezek az emberek előnyöket akarnak, a tekintetüket csakis az előnyökre szegezik, és egész álló nap csak azokra gondolnak, és minden, amit tesznek, az előnyök körül forog. Egyesek házigazdai kötelességeket végeznek, és amikor elfogy a tojás, a rizs vagy a liszt, azonnal szólnak a gyülekezetnek, hogy küldjön el valakit, aki megveszi ezeket. Maguk semmit sem vásárolnak; mintha ők sosem ették volna otthon ezeket a dolgokat, mielőtt házigazdai kötelességek végzéséhez láttak volna. Mielőtt ezt a kötelességet végezni kezdték, maguk vásárolták ezeket a dolgokat, ám amint hozzálátnak ehhez a kötelességhez, kifogásokkal állnak elő, úgy érzik, helyesen cselekednek és magabiztosnak érzik magukat, adószedőkké, Isten házának hitelezőivé válnak, mintha Isten háza tartozna nekik valamivel – az ilyen emberek nem jók.

Több házigazdánál megszálltam a kontinentális Kínában, és a testvérek közül néhánynak fantasztikus volt az emberi mivolta. Még ha csak két-három éve hittek is és nem értettek sok igazságot, mégis őszintén tették a házigazdai kötelességeiket. Ha Isten háza próbált pénzt adni nekik, visszautasították; pénzt adtak cserébe mindazért, amit a testvérek adtak nekik, és gondosan őriztek mindent, ami Isten házához tartozik. Ha volt bármi, amit Isten háza vásárolt, és nem használták el, még annak a pénzbeli ellenértékét is odaadták Isten házának. Egyesek, akik pénzügyileg jobban álltak, szíves házigazdák voltak, és egyetlen fillért sem fogadtak el Isten házától. Egyeseknek nem ment olyan jól, mégsem fogadták el a pénzt, amelyet Isten háza adott. Bármit is adott a gyülekezet, illetve a testvérek a háztartásuknak, hogy azt felhasználják a vendéglátás során, semmit sem sikkasztottak el belőle. Vajon azért volt ez, mert ők értették az igazságot? Nem. Ez jellem kérdése volt. Sőt, és ami még fontosabb, igaz hívők voltak, és a jó jellemükkel együtt tudtak így tenni, máskülönben nem lettek volna képesek rá. Voltam néhány házigazda otthonában, és a házigazdák a legjobb takaróikat és paplanjaikat hozták elő Nekem, hogy használjam, Én pedig így szóltam: „Ezek vadonatújak és még nem használták őket. Tegyétek vissza a csomagolásukba, én nem fogom használni őket.” Ők ragaszkodtak hozzá, hogy használjam. Aztán volt pár olyan vendéglátó család, akik csupa új dolgot vásároltak Nekem, hogy használjam, de én ezt mondtam: „Ne vegyetek új dolgokat, az akkora pazarlás. Csak azt használom, amitek itt van. Ne költsetek pénzt. Én nem javaslom, hogy az emberek ezt-azt vásároljanak mindenütt, ahová megyek. Nem szükséges mindig új dolgokat használni.” Egyesek ekkor is ragaszkodtak hozzá, hogy elköltsék ezt a pénzt. Olyan vendéglátó családok is voltak, akik sok fogást készítettek étkezéskor. Mivel nem tudták, mit szeretek enni, sok fogást készítettek, hogy választhassak, mivel aggódtak, hogy ha csak néhány fogást készítenének, nem ennék túl jót. Sok az ilyen ember is. Egyes házigazdák azonban mások. Amikor oda mentem, a házigazdák véletlenszerűen szereztek be Nekem pár mindennapi szükséges cikket, hogy érjem be azzal, a főzéskor használt hozzávalók csak olyasmik voltak, amiket a testvérek hoztak nekik, amikor pedig el kellett menniük, hogy vegyenek még, a markukat tartották Felém pénzért. Aztán vannak megint más házigazdák, akiknél otthagytam pár holmimat megőrzésre. Amikor egy ideig nem mentem vissza, felfeszítették a fiókot, és néhány dolog eltűnt. Ők mind hisznek Istenben és mind végeznek házigazdai kötelességeket, de vajon lényeges a közöttük lévő különbség? Egyesek, akik hisznek Istenben, ilyen dolgokra képesek – olyasmi ez, amit emberek tesznek? Ez olyasmi, amit rablók, banditák, gazfickók és szélhámosok tesznek. Igaz hívők képesek vajon ilyesmiket tenni? Ha egy igaz hívő megőriz neked valamit, akkor bármilyen hosszú ideig távol vagy is, még ha nyolc vagy tíz év is az, mindig megőrzi neked; nem fog hozzányúlni, nem fogja megnézni, sem átböngészni. Egyes vendéglátó családoknál azonban, ha ott hagysz valamit, kinyitják és megnézik azt, amint kilépsz az ajtón. Mit böngésznek át? Átböngészik a táskádat, hogy lássák, van-e benne valami értékes, például ékszerek, mobiltelefon vagy pénz – mindezeket átböngészik. Egyes nők mit hajlamosak átböngészni? Látni akarják, hogy vannak-e szép ruháid. Miután turkáltak egy jót, erre gondolnak: „Ó, olyan szépek ezek a ruhák. Felpróbálom őket.” Mondjátok meg Nekem, hát nem történnek meg ezek a dolgok? (De igen.) Honnan tudod? Láttátok, amint megtörténik? Szilárd bizonyítékom van, hogy azt mondhassam, ezek a dolgok megesnek. Az egyik évben ősz vége felé járva otthagytam pár ruhát egy házigazdánál. Egy napon hirtelen eszembe jutott néhány ezek közül a ruhák közül, hogy viselnem kellene őket, és azt terveztem, hogy elmegyek értük, ezért elmentem ahhoz a házigazdához. Találjátok ki, mi történt! Amikor beléptem a házba, az idős házigazda hölgy ott próbálgatta a gyapjú kabátomat. Csak véletlen volt, hogy láttam. Így szóltam: „Te mit csinálsz?” Meghökkent. Sosem képzelte volna, hogy ilyen véletlen egybeesés folytán meglátom, mit csinál, és igen zavarba jött. Az ilyen embereknek azonban vastag a képén a bőr, úgyhogy azonnal így szólt: „Ó, nem gondolod, hogy a gyapjú kabátod tökéletesen áll rajtam?” Így válaszoltam: „Az az én kabátom. Nem tudom hordani, ha te viseled.” Így szólt: „Nesze, nekem nem kell.” „Akkor miért próbálgatod, ha nem kell? Hát nem volt zárva a szekrényajtó?” – válaszoltam. „Úgy esett, hogy ma nem volt semmi dolgom, úgyhogy kivettem, hogy megnézzem” – mondta. „Nem a tiéd, tehát nem lett volna szabad hozzányúlnod” – mondtam. Ez egy példa arra, ami valóban megtörtént. Nem tudom, mi volt a szándéka ezzel. Mondjátok meg Nekem, vajon olyan ember az ilyen, aki hisz Istenben? Istenhívőnek és Isten családja tagjának kellene tekintenem? (Nem.) Nem méltó arra, hogy Isten követője legyen, a Sátán bandájához tartozik, szégyenérzet, lelkiismeret és racionalitás, mindenféle emberi mivolt híján – gazember. Megmenti majd vajon Isten az ilyen embereket? Az ilyen emberekben még a tisztesség és a méltóság, valamint az Isten iránti tisztelet abszolút minimuma sincs meg – Isten semmiképp sem mentheti meg őket. Az igazság, amelyet Isten szól, és az élet, amellyel ellátja az embert, az ilyen embereknek nem adatik meg; ezek az emberek nem Isten családjának tagjai, hanem álhívők Isten házán kívül, és ördögöktől valók. Amellett, hogy az antikrisztusok természetlényege az, hogy nem szeretik az igazságot és idegenkednek az igazságtól, a jellemük is hihetetlenül alantas és hitvány, és az ilyen emberek undorítóak, megvetendők és utálatosak. Ezeknek az Isten házának vagyonát elsikkasztó embereknek az imént említett megnyilvánulásaiból kellőképpen megmutatkozik az, hogy nem számít, milyen kötelességet végeznek ezek az emberek, soha nem áldozzák fel igazán magukat, és soha nem teszik azt őszinteséggel. Ehelyett saját programpontokkal, mohósággal és vágyakkal jönnek, azért jönnek, hogy előnyökre pályázzanak, nem pedig azért, hogy elnyerjék az igazságot. Ezért akárhogy is nézzük, az ilyen emberek emberi mivolta Isten számára nem megfelelő. Mondjátok hát meg Nekem, ti megfelelőnek tartjátok az ilyen emberek emberi mivoltát, és jó embereknek tartjátok őket? (Nem.) Ti is megvetitek az ilyen embereket, nem igaz? (De igaz.) Amikor egyesek meghallják, hogy Isten háza vásárolt valamit, részesülni akarnak belőle, amikor pedig látják, amint a testvérek ruhákat adományoznak, akkor – függetlenül attól, hogy megérdemlik-e vagy sem, illetve, hogy övék kell-e legyen vagy sem – megpróbálják megszerezni, és mindenki másnál proaktívabban lendülnek akcióba. Amikor arról hallanak, hogy Isten házában van egy elvégzendő feladat, vagy van néhány piszkos és fárasztó munka, amelyeket meg kell csinálni, azonnal elbújnak és sehol sem találod őket. Az ilyen emberek ravaszak és sunyik, alantas jelleműek – megvetendők, utálatosak és undorítóak!

Ha az antikrisztusok Isten háza vagyonának elsikkasztásában tanúsított különféle megnyilvánulásait használjuk fel a saját előnyeikkel való törődésük minden szempontból történő boncolgatására, akkor láthatjuk, hogy ezek az emberek álhívők, materialisták, megvetendő, alantas és alávaló jellemű emberek, utálatosak, és nem olyanok, akiket Isten meg fog menteni. Az ilyen emberek meghatározását nem kell abba a magasságba emelni, hogy idegenkednek az igazságtól; már az emberi mivoltuk és a jellemük tekintetében átlátunk rajtuk, úgyhogy nem szükséges ezt olyan magas szintre emelni, mint ami az igazsághoz kapcsolódik. Ezért legyenek akár Isten házában vagy emberek bármely csoportjában, az ilyen emberek mindig a legalantasabbak és a leginkább híján vannak a jellemnek. Persze ha Isten házában az igazsággal kell mérni őket, akkor még inkább megvetendőnek és alantasnak tűnnek. Vannak további példáitok erre a megnyilvánulásra, amelyet az antikrisztusok mutatnak? (Egy antikrisztus kezelte a könyvnyomtatás ügyét Isten háza számára, és hamis könyveléssel több százezer jüant sikkasztott el Isten adományaiból. Miután vizsgálat indult ellene, kiderült, hogy mielőtt elkezdte ezt a kötelességet végezni, a családjának nagyon kevés pénze volt, miután azonban végezni kezdte ezt a kötelességet, házat és autót vett, ezeket a dolgokat azonban nem lehetett kimutatni a számlákból. Minden családtagja igen ádáz volt, így a felajánlásokat nem sikerült visszaszerezni.) Vajon a vezetők és a dolgozók nem viseltek közvetlen felelősséget ezért az esetért? (De igen. Később, amikor több részletre derült fény, felfedezték, hogy azok a vezetők és dolgozók, akik akkor felelősséget viseltek, soha nem ellenőrizték az említett antikrisztus által kezelt számlákat. Hanyagok voltak a kötelességükben, és a felelőtlenségük okozta a helyzetet. Egyértelműen közvetlenül felelősek voltak.) Nos, vajon fel kellene jegyezni a vétkeiket Isten nyilvántartásában? (Igen.) Hogyan kezelték ezeket az embereket a későbbiekben? (Egyeseket kitakarítottak és kizártak, mások pedig visszafizetik a felajánlásokat.) Ez a kezelésük megfelelő módja. A vezetők és a dolgozók elhanyagolták a kötelességüket, és elmulasztották a felügyelői feladataik teljesítését ebben az ügyben. Nevezetesen, a nem megfelelő embert használták, és semmilyen erőfeszítést nem tettek annak érdekében, hogy szemmel tartsák vagy felügyeljék ezt a személyt, képtelenek voltak időben felfedezni a problémákat az általuk használt emberrel, és olyan súlyos következmények álltak elő, amelyek miatt az Istent illető felajánlások és Isten házának vagyona jelentős veszteséget szenvedett. Ez mindazoknak az embereknek a felelőssége volt, akik közvetlen felelősséggel tartoztak, és az összes vétküket fel kell jegyezni. Ez volt az a szörnyű következmény, amit magukra vontak azzal, hogy nem a megfelelő személyt használták a feladatra, és ez veszteséget okozott Isten házának, végül pedig az Istent illető felajánlások voltak a megfizetett ár. Mondjátok meg Nekem, vajon az antikrisztusok mindig mohók, vagy csak olyankor támadnak ilyen gonosz elgondolásaik, amikor valami értékeset látnak? (Mindig mohók.) Ezért van az, hogy amikor ilyen emberekkel társulsz vagy érintkezel, egyértelműen felfedezheted a mohóságukat és a vágyaikat. Ezt a következményt az okozta, hogy a vezetők és a dolgozók nem voltak felelősségteljesek, nem ismerték fel az embereket, nem látták tisztán az embereket és helytelenül használták az embereket, így aztán a felelősség súlyosan rájuk hárult, és megérdemelték, hogy kizárják őket.

Korábban az antikrisztusok természetének, lényegének, beállítottságainak és az általuk követett útnak a fő aspektusait jártuk körül. Amiről ma beszélgetünk és amit ma boncolgatunk, azok az antikrisztusok emberi mivoltának tartományába eső megnyilvánulások, és ez a valós élethez kapcsolódik. Bár ez egy jelentéktelenebb aspektus, akkor is segíthet az embereknek azonosítani az antikrisztusok bizonyos megnyilvánulásait; ezek egyúttal az antiktrisztusok bizonyos nyilvánvaló jellemvonásai, jelei és jelképei. Egy antikrisztus például szereti a státuszt, a hírnevet, a nyereséget és a befolyást, valamint nagyon önző, hitvány és ádáz, és nem szereti az igazságot – milyen tehát az emberi mivolta és a jelleme? Egyesek azt mondják, hogy „bár egyes antikrisztusok szeretik a hírnevet és a státuszt, ugyanakkor tiszteletreméltó és nemes jellemük van, valamint a lelkiismeret és az értelem birtokában is vannak.” Így van ez? (Nem, nincs így.) Miért nincs? Ne arról beszéljünk, hogy milyen az antikrisztusok beállítottság-lényege; először az emberi mivoltukat és a jellemüket nézzük meg. Bizonyosan nem jó emberek, nem olyan emberek, akiknek van méltósága, lelkiismerete, illetve nemes jelleme, még kevésbé olyanok, akik szeretik az igazságot. Vajon tudják a helyes utat követni az ilyen emberi mivolttal bíró emberek? Biztosan nem, mivel a jellemükben nincs meg az a lényeg, amely a helyes utat követi, így ezek az emberek nem tudják szeretni az igazságot, elfogadni pedig még kevésbé tudják. Abból a szándékból és hozzáállásból ítélve, amellyel az antikrisztusok teszik a kötelességüket, az antikrisztusok jelleme és emberi mivolta arra készteti az embereket, hogy elutasítsák őket és idegenkedjenek tőlük, Isten pedig még inkább visszautasítja őket. Bármilyen kötelességet tesznek is, mindig el akarják sikkasztani Isten házának vagyonát, valamint jutalmakat, pénzt, tárgyakat és előnyöket kérnek Tőle. És Isten miféle emberekként tekint rájuk? Ezek az emberek határozottan nem jó emberek. Akkor az Ő szemében Isten pontosan hogyan határozza meg az ilyen embereket? Milyen nevet ad az ilyen embereknek? A Bibliában feljegyeztek egy történetet a Kegyelem Korából: Júdás gyakorta lopott a pénzeszsákból, és Isten végül szolgálattételre használta őt, nevezetesen arra, hogy árulja el az Úr Jézust. Az Úr Jézust keresztre szegezték, Júdás pedig – akinek az volt a szerepe, hogy elárulja az Urát és a barátait – úgy halt meg, hogy a hasa felszakadva kifordult. Ezért ezek az emberek, akik elsikkasztják Isten házának vagyonát és ellopják az Istennek szánt felajánlásokat, Isten szemében mind Júdások, ami azt jelenti, hogy Isten Júdásnak nevezi ezeket az embereket. Bár ezek az antikrisztusok, akiket most Júdásként elítélnek, nem tesznek olyasmit, hogy elárulják az Urukat és a barátaikat, ahogyan Júdás tette, a természetlényegük ugyanaz. Mi a közös bennük? Kihasználják a pozíciójukat és a kötelességük végzésének lehetőségét, hogy ellopják és elsikkasszák Isten házának vagyonát. Ezért nevezi Isten Júdásnak ezeket az embereket, és egy szinten vannak azzal, aki elárulta az ő Urát és a barátait. Vagyis ezek az antikrisztusok, akik elsikkasztják és elkobozzák Isten házának vagyonát, olyanok, mint Júdás, aki elárulta az Urát és a barátait, és nem kell sokat gondolkodni azon, hogy kitaláljuk, milyen sors vár az ilyen emberekre.

2. Arra használni a testvéreket, hogy őket szolgálják és nekik dolgozzanak

Az előnyök, amelyekhez az antikrisztusok a kötelességük végzése során igyekeznek hozzájutni, nem korlátozódnak arra, amiről már beszéltünk – pénz, anyagi tárgyak, étel és használati tárgyak – igen nagy ezeknek az előnyöknek a tartománya. Amikor például antikrisztusok végeznek kötelességet, kizsákmányolják a testvéreket a kötelességtevés nevében, elérve, hogy a testvérek őket szolgálják és nekik dolgozzanak – ez nem olyan előny vajon, amelyet az antikrisztusok igyekeznek megkapni? (De igen, olyan.) Egyesek mindent maguk csinálnak otthon, mielőtt gyülekezeti vezetők lesznek, és úgy tűnik, hogy nincsenek ambícióik, illetve rossz szándékaik. Amint azonban megválasztják őket gyülekezeti vezetőnek és státuszt nyernek, vajon még akkor is maguk csinálnak mindent? Amint státusz nyernek, úgy vélik, hogy ők mások, hogy különleges bánásmódban kell részesülniük Isten házában, valamint meg kell tanulniuk, hogyan mozgósítsák a „tömeg erejét”, hogy közösen teljesítsék a saját „kötelességüket”; náluk minden otthoni munka olyanná válik, ami a gyülekezet hatáskörébe tartozik, és a házimunkáikat és a napi teendőiket megosztják a testvérek között. Amikor például van valamilyen feladat, amit el kell végezni az otthonukban, ezt mondják a testvéreknek: „Az elmúlt napokban el voltam foglalva a gyülekezeti munkával. Van valakinek ideje közületek, hogy segítsen nekem egy feladatban?” Három vagy öt ember önként jelentkezik, majd egy kis idő elteltével kész a feladat. Ezek a vezetők így gondolják: „Több kéz hamar kész. Vezetőnek lenni jó, csak ki kell mondanom valamit, és készen van. Ha a jövőben lesz valami, amit meg kell csinálni otthon, szólok a testvéreknek, hogy segítsenek nekem.” Amint ez így megy, a gyülekezetvezetői munkából nem sokat végeznek el, ám borzasztóan sokat szervezik az embereket, hogy a saját otthonukba menjenek dolgozni, sőt, még az ütemtervbe is beveszik ezt – micsoda „elfoglalt” gyülekezetvezetők! Mielőtt vezetők lennének, soha nincs annyi teendőjük otthon, utána azonban sokkal több az otthon elvégzendő feladat. Néhány testvér gabonát ültet nekik, mások öntözik a földjüket, egyesek zöldségeket ültetnek nekik, néhányan gazolnak, egyesek trágyáznak, néhányan pedig segítenek eladni a zöldségeiket, majd az összes bevételt odaadják nekik, anélkül, hogy egyetlen fillért megtartanának maguknak. Miután gyülekezetvezetővé válnak, az otthoni életük virágzik; bármit is csinálnak, az emberek mindig támogatják és segítik őket, és minden szavuk igen eredményes. Oly boldogok és annyira örülnek, és egyre inkább így vélik: „Remek ez a gyülekezetvezetői cím, és fantasztikus dolog státusszal rendelkezni. Ha bármikor kevés otthon az ennivaló, csak egy szavamba kerül, és az emberek adnak nekem enni, és még csak pénzt sem akarnak érte. Micsoda kényelmes élet ez! Isten igazán megáld a hitemért. Ez nagyszerű áldás, és valóban isten kegyelme! Isten olyan nagyszerű; istennek legyen hála!” Valahányszor valaki végez a szolgálatával vagy parancsot kap tőlük, mindig „istennek adnak hálát” és „istentől fogadják el azt”. Ezek a jelentéktelen gyülekezetvezetők ily mértékig tudják kihasználni a pozíciójukat – ti meg tudnátok tenni vajon ezt? Képesek lennétek ilyesmire? Miért versengenek az emberek, hogy vezetők legyenek? Miért versengenek a státuszért? Ha nem lenne elnyerhető előny, vajon versengene bárki a státuszért? Ha a státusz, amiért versengtek, fáradozást jelentene, vagy azt jelentené, hogy igáslóként kell dolgozni, akkor senkit sem érdekelne. Az emberek pontosan azért köpik ki a belüket, hogy megragadják és versengjenek érte, mert oly sok előnyt lehet nyerni abból, ha valakinek státusza van. Oly nagy előnyökkel jár, és oly nagyszerű kényelmi dolgokat és oly sok hasznot hoz az életükbe az, hogy jelentéktelen gyülekezetvezetők – miféle ember viselkedik így? Olyanok, akik az igazságra törekednek? Olyanok, akikben van emberi mivolt és lelkiismeret? Olyanok, akiknek Istent félő szíve van? (Nem.) Úgy hiszik, hogy mindenki és Isten háza számára tevékenykednek gyülekezetvezetőként, és nem kötelességként gondolnak rá. Úgy hiszik, hogy a gyülekezetvezetőként végzett összes munka azon az alapon történik, hogy feláldozzák az otthoni életüket, ezért a testvéreknek kárpótolniuk kell őket az árért, amelyet fizetnek. Ha nincs idejük házimunkát végezni, akkor a testvéreknek segíteniük kell abban; ha nincs idejük dolgozni a földeken, akkor a testvéreknek kell a földjeikre menni és elvégezni a munkát helyettük, mintha az a kötelességük lenne. Bármit is adtak fel azért, hogy gyülekezetvezetők legyenek, a testvéreknek duplán kell kárpótolniuk érte őket. Ez néhány azok közül a dolgok közül, amelyekben az antikrisztusok testvéreket használnak fel, hogy szolgálják őket, és arra utasítják a testvéreket, hogy a saját személyes életükért cselekedjenek, mialatt ők a kötelességüket végzik. Ha egyszer egy antikrisztus vezetővé válik, biztosan nem fog kihagyni egy ilyen lehetőséget, és biztosan nem fogja ölbe tett kézzel nézni, amint ezek az előnyök kicsúsznak az ujjai közül. Ehelyett pont az ellenkezőjét teszi: Minden pillanatot kihasznál és minden lehetőséget megragad, hogy felhasználja a testvéreket, hogy neki dolgozzanak, és hogy rávegye őket, hogy igavonó állatként dolgozzanak neki. Kihasználja a testvérek ostobaságát és becsületességét, sőt még a testvérek mentalitását is kihasználja, hogy készségesen végezzék a kötelességeiket és árat fizessenek Istenért, elérendő, hogy őt szolgálják. Mindeközben úgy tesz, mintha néhány szó az igazság lenne, és a testvérek okítására használja azokat, hogy ezt az elgondolást ismerjék meg: A vezetők is emberek, a vezetőknek is van családjuk, és a vezetőknek is élniük kell az életüket, ha pedig egy vezetőnek nincs ideje kezelni az otthoni ügyeit, akkor a testvéreknek a saját kötelességeikként kell tekinteniük ezekre az ügyekre; ne legyen szükségük rá, hogy a vezető megkérje őket ezekre a dolgokra, hanem aktívan és önként tegyék meg azokat a dolgokat, amelyekre a vezető nem képes. Sok testvér szolgálja készségesen ezeket a vezetőket az efféle bűvölet és késztetés jegyében. Az antikrisztusok ezt a célt kívánják elérni a hatalom és a státusz megkaparintásával, és ez az egyik feladat, amelyet meg akarnak valósítani, valamint az egyik előny, amiért küzdeni akarnak a hatalom és a státusz megkaparintása révén. Sok ilyen ember van? (Igen.) Ezek az emberek Sátánok. Azok az emberek, akiknél nincs ott az igazság és akik nem a helyes utat követik, képesek ilyesmikre, még akkor is, ha csak egy cseppnyi státuszuk van – szánalmasak vajon ezek az emberek? Mit gondoltok a jellemükről? Van bennük bármennyi lelkiismeret és értelem?

Egyes gyülekezetekben vannak olyan testvérek, akik általában nem a saját otthonukban laknak, hanem hosszú időn át a gyülekezetvezetőjük otthonában tartózkodnak. Miért tartózkodnak gyakran a gyülekezetvezetőjük otthonában? Mivel amióta a vezető felvette a „vezetői” pozíciót, az otthonának hosszú távú házvezetőre lett szüksége. Kiválaszt egy nővért, és ez a nővér a vezető otthonának elkötelezett házvezetőnője lesz. A nővér házvezetőnő lesz; mi lesz tehát a kötelessége? Nem a rá eső, illetve a gyülekezettel kapcsolatos munkát végzi, hanem a vezető családjának összes nemzedékét szolgálja ki a mindennapi életükben, és úgy érzi, hogy tökéletesen indokolt az, hogy a vezető házimunkáit végezze, és semmiféle panasza, illetve elképzelése nincs ezzel kapcsolatban. Ki itt a probléma? Nem számít, hogy a gyülekezetvezetőnek mennyi munkát kell végeznie, vagy hogy hány embert vezet – valóban ennyire elfoglalt vajon? Valóban nem boldogul a hétköznapi életében? Még ha nem is, az akkor is a saját ügye. Mi köze bárki máshoz? Ha a testvérek figyelmetlenek vagy tétlenek, az ilyen vezetők beléjük kötnek és kihasználják a helyzetet, hogy „elbeszélgessenek velük az igazságról”, és a testvérek metszést kapnak emiatt – mi történik itt? Amikor piszkos otthon az ágyneműjük, a testvéreknek ki kell mosniuk, amikor rendetlen az otthonuk, a testvéreknek rendbe kell tenniük, valamint a testvéreknek kell főzniük az étkezések alkalmával; ezek a vezetők naplopóvá válnak, és így viselkednek vezetőként. Ha az ilyen embereknek ilyen megnyilvánulásai vannak, és efféle az emberi mivoltuk, képesek vajon az igazságra törekedni? (Nem.) Miért nem? (Az ilyen emberek túlságosan híján vannak az emberi mivoltnak és túlságosan megvetendők. Egyszerűen nem fogja érdekelni őket az igazság.) Ha nem fogja érdekelni őket az igazság, miért lesznek vajon vezetők? (Azért, hogy hírnévre és státuszra törekedjenek, valamint, hogy magukat mutogassák.) Nem tudjátok világosan megmagyarázni, ugye? Miféle emberek képesek kizsákmányolni a testvéreket, hogy elérjék, hogy nekik dolgozzanak és őket szolgálják? Vajon nem az antikrisztusok nyilvánvaló jellemvonásainak egyike ez? Mindenben csak a saját hasznukat keresik, csak a saját nyereségükkel és veszteségükkel vannak elfoglalva, és nem veszik figyelembe, hogy az efféle viselkedés vajon összhangban áll-e az igazsággal, hogy van-e benne emberi mivolt, hogy Isten kedvére való-e, hogy a testvéreknek származik-e bármilyen előnyük vagy épülésük belőle – ezeket a dolgokat nem veszik figyelembe, csakis a saját nyereségükkel és veszteségükkel, valamint azzal törődnek, hogy kézzelfogható előnyökhöz juthatnak-e. Az antikrisztusok ezt az utat követik, és ilyen az antikrisztusok jelleme. Ez a státusszal rendelkező emberek egyik típusa. Egyeseknek nincs státuszuk és hétköznapi kötelességeket végeznek, amikor pedig szereznek valamilyen képzettséget, ők is azt akarják, hogy mások szolgálják őket. Egyesek végeznek néhány kockázatos kötelességet, és a többieket is utasítani akarják, hogy szolgálják őket. Olyanok is vannak, akik különleges kötelességeket végeznek, és alapfeltételnek, alkualapnak, valamint olyan tőkének tekintik a kötelességeiket, amivel elérhetik, hogy a testvérek szolgálják őket. Egyesek például ismernek olyan különleges szakmai készségeket, amelyeket mások nem tanultak, illetve nem értettek meg. Amikor ezekkel a szakmai készségekkel kapcsolatos kötelességet kezdenek végezni Isten házában, úgy gondolják, hogy ők mások, mint a többiek, hogy őket fontos pozícióba helyezték Isten házában, hogy most feljebb állnak a ranglétrán, és különösképp úgy érzik, hogy megduplázódott az értékük, valamint hogy tiszteletreméltók. Következésképp úgy vélik, hogy vannak bizonyos feladatok, amelyeket nem szükséges maguknak elvégezniük, hogy teljesen természetes, hogy másokat utasítanak arra, hogy fizetség nélkül szolgálják őket, amikor olyan hétköznapi teendőkről van szó, mint az, hogy ételt hoznak nekik vagy kimossák a szennyesüket. Olyanok is vannak, akik kifogásként használják azt, hogy elfoglalja őket a kötelességük, azért, hogy ezt vagy azt megcsináltassanak a testvérekkel. Azon dolgokat leszámítva, amelyeket mindenképp maguknak kell elvégezniük, minden mást, ahol rávehetnek másokat, hogy kiszolgálják őket, illetve megparancsolhatják másoknak, hogy végezzék el, másokkal csináltatnak meg. Miért van ez? Így gondolják: „Van tőkém, tekintélyes vagyok, ritka tehetség vagyok isten házában, különleges kötelességet végzek, és én vagyok isten háza művelésének elsődleges címzettje. Közületek senki sem olyan jó, mint én, ti mind alacsonyabb szinten álltok nálam. Én különleges hozzájárulást tudok tenni isten házának, ti pedig nem. Ezért szolgálnotok kell engem.” Hát nem túlzó és szégyentelen követelések ezek? Mindenki ott rejtegeti a szívében ezeket a követeléseket, de az antikrisztusok persze kíméletlenül és szégyentelenül még inkább követelik ezeket a dolgokat, és bárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fogják feladni ezeket. A hétköznapi emberekben is megvannak az antikrisztusoknak ezek a megnyilvánulásai, és ha van egy kis tehetségük, vagy tesznek valami kis hozzájárulást, úgy hiszik, hogy jogosultak valamiféle különleges bánásmód élvezetére. Nem mossák a saját ruháikat és zoknijaikat, hanem másokkal csináltatják meg ezt, valamint az emberi mivoltnak ellentmondó észszerűtlen követelményeket támasztanak – annyira híján vannak az értelemnek! Ezek az elgondolások és követelmények, amelyekkel az emberek rendelkeznek, nem esnek a racionalitás tartományába; ha előbb a skála alsó végét nézzük, nem felelnek meg az emberi mivolt és a lelkiismeret normáinak, a skála felső végén pedig nem felelnek meg az igazságnak. Ezek a megnyilvánulások mind besorolhatók abba a kategóriába, ahol az antikrisztusok a saját előnyeikért küzdenek. Mindenki, aki romlott beállítottságokkal rendelkezik, képes megtenni ezeket a dolgokat, és meg is meri tenni őket. Ha valakinek van egy kis tehetsége és tőkéje, valamint tesz némi hozzájárulást, akkor ki akarja zsákmányolni a többieket, arra akarja használni a kötelességtevése lehetőségét, hogy saját előnyökért harcoljon, készen akarja kapni a dolgokat, valamint élvezni akarja azt a boldogságot és bánásmódot, ami abból fakad, hogy másokat az ő szolgálatára utasít. Még olyanok is vannak, akik feladják a családjukat és a munkájukat, hogy tegyék a kötelességüket, ez idő alatt pedig valami kisebb betegség alakul ki bennük, ami miatt lobbanékonyak lesznek, és panaszkodnak, hogy senki sem foglalkozik velük, illetve senki sem gondoskodik róluk. Magadért végzed a kötelességedet, a saját kötelességed végzed és a saját felelősségednek teszel eleget – mi köze ennek másokhoz? Bármely kötelességet tesz is valaki, azt soha nem valaki másért vagy más szolgálatára teszi, így hát senki sem köteles másokat ellentételezés nélkül szolgálni, illetve senkinek sem parancsolgathatnak mások. Hát nem ez az igazság? (De igen.) Bár Isten megköveteli, hogy az emberek legyenek szeretetteljesek, valamint türelmesek és elnézőek mások irányában, az ember nem követelheti meg szubjektíven másoktól, hogy ilyenek legyenek, így tenni pedig oktalan. Ha valaki elnéző és türelmes tud lenni veled, és szeretetet mutat irányodban anélkül, hogy követelnéd, akkor az rajta múlik. Ha azonban azért szolgálnak téged a testvérek, mert megköveteled tőlük, ha erőszakkal utasítod és kizsákmányolod őket, vagy azon az alapon szolgálnak, hogy rászeded őket, akkor gond van veled. Egyesek még a kötelességük végzésével járó lehetőségből is hasznot húznak, és gyakorta kifogásként használják arra, hogy bizonyos tehetős testvérektől dolgokat zsaroljanak ki, rávéve őket arra, hogy megvegyenek ezt-azt és szolgáltatásokat nyújtsanak nekik. Ha például több ruhára van szükségük, így szólnak egy testvérhez: „Te tudsz ruhákat készíteni, nem igaz? Menj, és csinálj nekem valamit, amit hordhatok.” Az illető testvér ezt válaszolja: „Akkor vedd elő a tárcádat. Az anyagot te veszed meg, és én csinálok valamit neked.” Nem veszik elő a pénzüket, hanem rákényszerítik a testvért, hogy vegye meg nekik az anyagot – hát nem csalárd ennek a viselkedésnek a természete? A testvérek közötti kapcsolat kizsákmányolása, a saját tőkéjük kihasználása, a kötelességtevésük lehetőségének kihasználása, hogy mindenféle szolgáltatást és bánásmódot követeljenek a testvérektől, a testvérek utasítgatása, hogy dolgozzanak nekik – ezek mind az antikrisztusok alantas jellemének megnyilvánulásai. Törekedhetnek vajon az igazságra az ilyen emberek? Tudnak változni egyáltalán? (Nem.) Hallván, hogy így beszélek, néhányan talán ráébrednek, hogy rossz dolog ilyesmiket tenni, és képesek lesznek egy kicsit fékezni magukat, de vajon egyenlő-e önmaguk megfékezése azzal, hogy képesek keresni és gyakorolni az igazságot? Az, hogy valaki fékezi magát, csak annyi, hogy felismerésre jut, és tekintetbe veszi a saját képmását és hiúságát. Miután meghallgatták ebbéli boncolgatásomat, ezek az emberek meglátják a probléma súlyosságát, és ráébrednek, hogy nem hibázhatnak újra, és hogy leleplezik és elutasítják majd őket, ha megengedik a testvéreknek, hogy tisztán lássák őket. A felismerésük csak eddig a pontig terjed, de a vágyaikat és a mohóságukat nem lehet eltüntetni a szívükből.

Egyesek ezt gondolják: „Fáradozom isten házáért, oly sok hozzájárulást tettem isten házának, olyan kötelességet végzek, ahol senki sem tud helyettesíteni. Amikor szükségem van rá, a testvérek és isten háza köteles segítő kezet nyújtani nekem, hogy megfeleljenek az igényeimnek. Mindenkor feltétel és ellentételezés nélkül kell szolgálniuk engem.” Hát nem szégyenletes ez a gondolkodásmód? Vajon nem az alantas jellem megnyilvánulása ez? Például néha mindenki megbetegszik, ám amikor ez egyesekkel történik, ők soha nem járnak körbe és nem beszélnek erről másoknak, hanem tovább teszik a kötelességeiket, ahogy kell. Senki sem tudja, illetve nem törődik velük, ők pedig nem panaszkodnak bizalmasan, illetve nem késlekednek a kötelességeikkel. Mások azonban olyankor is betegnek tettetik magukat, amikor nem azok, császárnéként és nemesekként viselkednek, minden eszközzel próbálva rávenni az embereket, hogy kiszolgálják őket, és mindent lehetségest megtesznek, hogy különleges bánásmódban részesüljenek. Betegnek tettetik magukat, amikor nem azok, amikor pedig tényleg megbetegszenek, az még bosszantóbb, mivel ki tudja, hányan fognak szenvedni a kezük alatt, és hány embernek fognak parancsolgatni mindenfelé. Amikor egy ilyen ember megbetegszik, mindenkit szerencsétlenség ér; egyesek tyúkhúslevest főznek neki, mások masszírozzák, egyesek etetik őt, néhányan pedig járni segítenek neki – hát nem szenved sok ember? (De igen.) Eredetileg csak egy hétköznapi, apró betegség volt, neki azonban tettetnie kell azt, hogy ez súlyos, halálos betegség – miért kell színlelnie? Azért csinálja, hogy rászedje a testvéreket, hogy szolgálatot tegyenek neki, hogy kiszolgálják és szolgálják őt. Hát nem gyalázatosak ezek az emberek? (De igen.) Sok az ilyen ember? Ti vajon nem mind ilyenek vagytok? (Én még nem ismertem fel magamban ezt.) Ha nem ismerted fel, az azt bizonyítja, hogy rendszerint nem vizsgáljátok a viselkedéseket a mindennapi életetekben, nem vizsgáljátok a gondolataitokat és a természetlényegeteket, és nem fogadjátok el Isten átvizsgálását. Egyesek jobban elfáradnak, miközben a kötelességeiket teszik, és éjszaka kicsit kevesebbet alszanak, és úgy állítják be, mintha ez egy szörnyű helyzet lenne. Amikor másnap reggel felkelnek, nyögnek, hogy: „A múlt éjjel egy szemhunyást sem aludtam. Annyira elfoglalt a kötelességem az elmúlt pár napban, hogy túl fáradt voltam az alváshoz. Igyekezz és szerezz valakit, aki megmasszíroz!” Valójában hat órát aludtak. Bármiféle problémájuk adódik, mindig a kötelességüket hibáztatják miatta; akár fáradtak, akár szenvednek, akár betegek és kényelmetlenül érzik magukat, mindig a kötelességükre kenik ezeket a dolgokat. Miért a kötelességüket okolják? Ez csak arról szól, hogy némi előnyre tegyenek szert, hogy mindenki együttérezzen velük, és akkor jogosan kérhetik meg az embereket, hogy szolgálják és kiszolgálják őket. Mifélék ezek az emberek, akik mindig császárként és császárnőként akarnak viselkedni, és ki akarják szolgáltatni magukat másokkal? Ezek az emberek alantas jelleműek és undorítóak. Amikor egyesek egy kicsit rosszul érzik magukat, és időnként semmilyen ételt nem tudnak megenni, úgy tesznek, mintha ez kétségbeejtően komoly lenne, óriási hűhót csapnak, és azonnal találnak valakit, aki megmasszírozza őket. Amikor egy kicsit is fáj nekik a masszázs, felsikoltanak és hangosan kiabálnak, aminek ez a jelentése: „Már a masszázs is szenvedéssel jár számomra! Ha isten nem ad nekem jutalmat és nem tesz tökéletessé, akkor tényleg vesztes leszek!” Amikor elviselnek egy kevés szenvedést és fizetnek egy kis árat, az egész világnak be akarják jelenteni azt, hogy a földön mindenki tudja. Hát nem magadért végzed a kötelességed? Nem Isten előtt végzed a kötelességed? Miért jelented be a szenvedésed az embereknek? Hát nem felszínes ez? Az ilyen emberek jelleme alantas és oly undorítóak! Milyen más módokon alantasak ezek az emberek? Néhány különleges szokást és szeszélyt is mutatnak, remélve, hogy az emberek tudtára adják, hogy mindenki mástól különböznek, valamint hogy nagyon értékesek, és nagy gondoskodásra és védelemre van szükségük. Amikor például valaki azt mondja, hogy nincs jó étvágya és semmit sem tud enni, egy ilyen ember a hasát szorongatja, és azt mondja, neki is rossz a gyomra, ám ő kitart a kötelessége végzésében, és megparancsolja valakinek, hogy siessen és hozzon neki gyógyszert a gyomrára. Olyasvalaki is volt, akinek ezt mondtam: „Látod, én csak kis adagokat tudok enni, és a gyomrom nem bírja a hideg ételeket és italokat.” Amikor az illető meghallotta, hogy ezt mondom, így válaszolt: „A gyomrod nem bírja a hideg dolgokat? Az enyém sem.” „Mennyire nem bírja a gyomrod a hideg dolgokat?” – kérdeztem. „Amint megfázom, fáj a pocakom; nem bírja a hideg dolgokat” – mondta. Amint ezt mondta, meghámozott egy banánt, és pár harapással befalta. Én így szóltam: „A gyomrod biztosan tényleg hihetetlen módon nem bírja a hideg dolgokat, ha néhány harapással befalod azt a banánt. A te gyomrod valóban nem bírja a hideg dolgokat?” Vajon nem szégyentelenek és nincsenek racionalitás híján az ilyen emberek? Ha valakiből hiányzik a racionalitás és a normális emberi mivolt szégyenérzete, akkor egyáltalán nem ember, hanem fenevad. A fenevadak képtelenek megérteni az igazságot, és nincs meg bennük a normális emberi mivolt tisztessége, méltósága, lelkiismerete és értelme. Mivel ezeknek az embereknek nincs szégyenérzete és méltósága, amikor végeznek egy kis kötelességet és elviselnek egy kis nehézséget, az egész világnak be akarják jelenteni azt, hogy mindenki ismerje el az erőfeszítéseiket, újdonsült csodálattal nézzen fel rájuk, és hogy Isten részesítse őket különleges bánásmódban, bánjon kedvesen velük és áldja meg őket. Ezzel egyidejűleg valaki azonnal szolgálja ki őket, reagáljon az igényeikre, és álljon készenlétben számukra. Amikor szomjasak, legyen valaki, aki teát tölt nekik; amikor éhesek, legyen valaki, aki ételt szolgál fel nekik. Mindig lennie kell valakinek, aki szolgálja őket, azt csinálja, amit mondanak és kielégíti a szükségleteiket. Olyan, mintha a testük valaki más számára született volna, és természetüknél fogva szükségük van arra, hogy valaki kiszolgálja őket; mintha hiányozna belőlük az arra való képesség, hogy gondoskodjanak magukról, ha senki sem szolgálja ki őket, és fogyatékkal élnének. Amikor nincs senki, akinek megmondhatják, hogy mit csináljon, vagy akit utasíthatnának, hogy nekik dolgozzanak és őket szolgálják, magányosnak és üresnek érzik magukat, és úgy érzik, hogy az életnek nincs értelme és nincs benne remény. Amikor lehetőséget vagy kifogást találnak arra, hogy szolgáltassák vagy kiszolgáltassák magukat másokkal, elégedettek és boldogok, mintha a felhők felett járnának. Azt hiszik, az élet ilyen csodálatos, az Istenbe vetett hit ilyen csodálatos, hogy ez az Istenbe vetett hit értelme, és hogy egy hívőnek így kell hinnie Istenben. A kötelességet úgy értelmezik, hogy az fáradozásról és a feladataik teljesítéséről szól, azon az alapon, hogy mások szolgálják őket, és szabadon parancsolgathatnak másoknak – ez az ő kötelességük. Úgy hiszik, hogy mindig jutalmat kell kapniuk a kötelességükért, hogy mindig hozzá kell jutniuk valamihez és próbálkozniuk kell, hogy megszerezzenek valamit. Ha nem pénzt vagy anyagi dolgokat próbálnak szerezni, akkor testi örömökhöz és élvezetekhez próbálnak jutni, és legalább a testük legyen az öröm és a kényelem állapotában, és akkor boldogok lesznek, akkor lesz energiájuk, hogy tegyék a kötelességüket, és képesek lesznek némi hűséggel végezni azt. Vajon az ilyen embereknek eltorzult megértése van az igazságról, vagy csak azért nem fogadják el az igazságot, mert alsóbbrendű a jellemük? (Alsóbbrendű a jellemük, ezért nem fogadják el az igazságot.) Ezek az emberek velejükig álhívők, az antikrisztusok leszármazottai és az antikrisztusok megtestesülései.

Isten házában van néhány színész, akik élvezték az előadást és kedvelték a színészi mesterséget, amikor kinn voltak a nagyvilágban, ám ott nem tudták megvalósítani az ambícióikat. Most Isten házába jöttek, és végül valóra váltak a kívánságaik: az általuk kedvelt szakmában dolgozhatnak, a szívüket leírhatatlan öröm tölti el, és egyúttal köszönetet mondanak Istennek, amiért megadta nekik ezt a lehetőséget. Ezek közül az emberek közül az egyik végül elég szerencsés volt ahhoz, hogy főszerephez jusson, és aztán úgy érezte, hogy rangos és értékes ember, és hogy tennie kell valamit a rangja és az értéke érdekében. Megnézte, hogy mit csinálnak a hírességek és a sztárok a világban, hogyan viselkednek, milyen a stílusuk és az életformájuk, és lemásolta és utánozta őket, úgy vélve, hogy ez egy minőségi és előkelő élet megélése. Attól a pillanattól kezdve hát, hogy megkapta a főszerepet és „sztár” lett, elkezdett felvágni. Milyen mértékben vágott fel? Egyszer történt egy kisebb incidens, amely magyarázatot adhat erre a problémára. Amikor a stábból mindenki készen állt a forgatás megkezdésére, ennek a bizonyos „sztárnak” az egyik szemöldöke nem volt jól megrajzolva, és mindenkinek rá kellett várnia, körülötte forognia és kiszolgálnia őt. Eltelt tíz perc, aztán húsz perc, és a sztár úgy érezte, hogy nem igazán jól rajzolták meg a szemöldökét, úgyhogy kerített egy sminkmestert, hogy törölje le, és rajzolja meg újra. Egy óra telt el, az összes szereplő és stáb erre a „sztárra” várt, hogy jól meg legyen rajzolva a szemöldöke, mielőtt elkezdhetik a forgatást – mindenkinek ezt az illetőt kellett kiszolgálnia és körülötte kellett forognia. Miféle ember ez? Normális ember? Olyan, akiben van emberi mivolt? Nem. A Sátán táborának embere, a Sátántól való, és nem olyasvalaki, aki Isten házához tartozik. Isten házában vajon vannak sztárok? Isten házában nincsenek sztárok, csak testvérek; csak különféle kötelességek vannak, nincs különbségtétel a magas és az alacsony pozíciók között. Nos, akkor milyen alapon váratta meg a testvéreket ez az egyetlen ember? Egy dolog biztos: úgy gondolta, hogy ő fontosabb másoknál, hogy az ő kötelessége többet nyom a latban más emberekéinél, hogy az előadást nélküle nem lehet leforgatni, valamint, hogy mások hiába végeznék a kötelességeiket nélküle. Ezért kellett mindenki másnak őt szolgálnia, árat fizetnie és türelmet gyakorolnia, hogy rá várjon, és lehetőleg senki ne panaszkodjon. Attól eltekintve, hogy hiányzik belőlük az emberi mivolt, honnan veszik az ilyen emberek az ilyen viselkedés alapelveit? Vajon az igazságból és Isten szavaiból erednek az alapelveik, vagy a romlott emberi beállítottságokból? (A romlott emberi beállítottságokból.) Azok, akik a Sátán táborából származnak, nem csupán a Sátán romlott beállítottságaival rendelkeznek, de a tetteik, a viselkedésük és az emberek csoportjaiban tanúsított megnyilvánulásaik is megvetendők. Miért megvetendők? Folyton uralni akarnak egy helyzetet, manipulálni akarnak másokat, és el akarják érni, hogy mások körülöttük forogjanak és központi szereplőt csináljanak belőlük. Azzal, hogy így tesznek, nyilvánvalóan mindenki másnál magasabb pozícióba helyezik magukat; mindenki más fölé akarnak emelkedni és mindenki mást irányítani akarnak. Olyasmi ez vajon, amit az embereknek tenniük kellene? (Nem.) Ki teszi ezt? (A Sátán.) Ez olyasmi, amit a Sátán tesz. Azok között az igazságok között, amelyekben Isten a kötelességeik végzését követeli az emberektől, van vajon olyan követelmény, hogy az emberek uraljanak egy helyzetet, valamint mindenki gondolatait és viselkedését irányítsák, miközben a kötelességeiket végzik? (Nincs.) Akkor honnan ered ez? Ez sátáni természet, amellyel az emberek születnek. Az emberek Sátánok, és születésüktől fogva megvan ez a természetük. Nem kell megtanulniuk, nem szükséges, hogy bárki megtanítsa ezt nekik, és bárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fogják elengedni ezt a dolgot. Olyan is volt, akinek volt pár kósza hajszála, amelyet nem igazítottak a helyére, mielőtt színpadra lépett volna, hogy bemutassa az előadását. Ami a külsőjét illeti, jól nézett ki, mégsem vonult a színpadra, hogy időben szerepeljen; bármennyire sürgették is őt a testvérek, mindez hiábavaló volt. Sztárnak, hírességnek tekintette magát; mindenkivel árat fizettetett és arra kényszerítette őket, hogy az idejüket áldozzák ezért a pár szál hajért, és mindenkinek egyedül őt kellett szolgálnia. Olyan megnyilvánulás ez, amilyet egy normális emberi mivolttal bíró valakinek kellene tanúsítania? Mi a természete ennek a viselkedésnek? Hát nem felvágott az illető? Nem volt felelősségteljes, és minden érvelés süket fülekre talált nála. Ami őt illette, senki kötelessége nem volt olyan fontos, mint az övé, és mindenkinek szolgálnia kellett őt. Így gondolta: „ha egy egész napba telik, hogy ezt a két hajszálat beszárítsuk a helyére, akkor egy egész napon át kell várnotok rám; ha két napba telik, akkor két napot kell várnotok; ha pedig egy életen át tart, akkor egy életen át kell várnotok. Kit érdekel isten házának a munkája és érdekei – az én érdekeim az elsők! Ha nem száríthatom a helyére a hajam, akkor vajon nem sérül az imázsom, amikor a kamera elé állok? Az én imázsom oly fontos. Isten házának érdekei semmit sem jelentenek!” Miféle lény ez az ember? Egy ilyen ember ezt is mondaná: „Szeretem istent, tanúságot teszek isten mellett, teszem a kötelességem istenért és mindenről lemondok.” Vajon nem hazugság mindez? Nem tud elengedni egy afféle dolgot, mint egy-két hajszál beszárítása, akkor mit tud vajon elengedni? Miről tud lemondani? Az összes lemondása hamis! Az ilyen emberek teljességgel irracionálisak, nincs lelkiismeretük és alantas a jellemük, az igazság szeretetében pedig még inkább elmaradnak. Mivel az emberi mivoltuk nem üti meg a szintet, senki sem fog az igazságról beszélgetni velük, nem méltók rá, és a jellemük sem megfelelő ehhez. Egy ilyen alantas emberi mivolttal pedig vajon nem olyan lenne az igazságról beszélni velük, mintha egy disznóval vagy egy kutyával beszélnénk róla? Ha van némi emberi hasonlatosságuk és tudnak emberi lény módjára beszélni, akkor az emberek majd beszélnek velük az igazságról, jelenleg azonban nem érdemlik meg. Rengeteg ilyen ember van, igen sokan vannak. Nos, egyes emberekben miért nem nyilvánulnak meg ezek a dolgok? Azért, mert még nem ragadták meg a lehetőséget; csak azért van ez, mert a képességük és a tehetségük oly hétköznapi, és még nem volt lehetőségük arra, hogy reflektorfénybe kerüljenek és nem szereztek tőkét; a szívük mélyén azonban mesterkednek, a terveik még kibontakozóban vannak. Ezért nem tanúsítottak még efféle megnyilatkozást. Az azonban, hogy nem nyilatkoznak meg így, nem jelenti azt, hogy nincs ilyen természetük. Ha nem törekedsz az igazságra és az antikrisztusok útját követed, akkor előbb-utóbb eljön az a nap, amikor hagyod, hogy kicsússzon ez a megnyilatkozás. Te te vagy, az emberi mivolt nélküliség pedig emberi mivolt nélküliség; nem válhatsz emberi mivolttal bíró emberré színleléssel, illetve azért sem, mert nincs tehetséged és gyenge a képességed. Ezért csak egy út van: amikor egy ember el tudja fogadni az igazságot és azt, hogy megmetszik, akkor valamelyest fejlődhet a jelleme. Amikor szembe tud nézni ezekkel a tényekkel, helyesen közelíti meg ezeket a tényeket, és aztán képes gyakran megvizsgálni és ellenőrizni a saját viselkedését és a szíve legbensőjét, akkor jobbá válhat és egy kicsit fékezheti magát. Milyen cél érhető el azzal, hogy az ember egy kicsit fékezi magát? Nem fogod annyira kínos helyzetbe hozni magad, a hírneved egy kicsit jobb lesz, az emberek nem fognak undorodni tőled, Isten nem fog utálni, ily módon pedig lehet még esélyed arra, hogy Isten megmentsen. Vajon nem ez az értelem abszolút minimuma, amivel egy emberi lénynek rendelkeznie kell? Valakinek, akinek van egy cseppnyi lelkiismerete és értelme, vajon nem könnyű így gyakorolni és belépni?

Amikor azt halljátok, hogy ilyen emberekről beszélek, egészen nyugodtak vagytok, ha azonban közületek beszélek bizonyos emberekről, akkor hogyan éreznétek magatokat? Normálisan reagálnátok? Hadd mondjam el neked, hogy ha beállítottságbeli változást akarsz elérni és be akarsz lépni az igazságvalóságba, akkor egyik vizsgát a másik után kell teljesítened. Ne becsüld alá ezeket a dolgokat; ha az emberi mivoltod nem üti meg a szintet, akkor a testvérek nem csupán undorodni fognak tőled, de Isten sem fog sem tökéletesíteni, sem megmenteni. Annak, hogy Isten valakit megmentsen, az a legalapvetőbb feltétele, hogy az illetőnek legyen emberi mivolta, értelme és lelkiismerete, és ismernie kell a szégyent. Amikor egy ilyen ember járul Isten elé és hallja az Ő szavait, Isten meg fogja világítani, vezetni és irányítani fogja. Azok az emberek, akikben nincs emberi mivolt, lelkiismeret, értelem, illetve szégyenérzet, örökké alkalmatlanok lesznek arra, hogy Isten elé járuljanak. Még ha hallgatsz is prédikációkat és ismersz néhány doktrínát, akkor sem fogsz megvilágosodni, így pedig örökre képtelen leszel belépni az igazságvalóságba. Ha nem vagy képes belépni az igazságvalóságba, akkor nem kell sok ahhoz, hogy rájöjj, hogy az üdvösség elérésére való reményed nulla. Ha csupán az antikrisztusoknak ezekkel a megnyilvánulásaival, valamint az antikrisztusok beállítottságával és lényegével rendelkezel, és ha a normális emberi mivoltnak az Isten által tőled megkövetelt megnyilvánulásai közül egyik sincs meg benned, akkor nagy veszélyben vagy. Ha az antikrisztusok Általam leleplezett minden egyes megnyilvánulásához és lényegéhez illeszkedsz, a tetteikkel és a megnyilvánulásaikkal együtt, ha kisebb-nagyobb mértékben mind megvan benned, akkor az nagyon veszélyes számodra. Ha még mindig nem törekedsz az igazságra, és megvárod, amíg antikrisztusnak minősítenek, akkor teljesen véged lesz. Melyik a halálos betegség: az, ha antikrisztusi lényeged, vagy ha antikrisztusi beállítottságod van? (Az antikrisztusi lényeg.) Az? (Igen.) Gondoljátok át alaposan, és válaszoljatok újra. (Ha valakinek antikrisztusi lényege és antikrisztusi beállítottsága van, az mindkettő halálos betegség.) Miért? (Azért, mert az antikrisztusok lényegével rendelkező emberek nem fognak az igazságra törekedni, és ugyanez érvényes azokra, akik antikrisztusi beállítottsággal rendelkeznek. Nem számít, milyen kérdéssel találkoznak, az antikrisztusi beállítottsággal rendelkező emberek soha nem az igazságra való törekvésre összpontosítanak, és az emberi mivoltnak és az értelemnek az abszolút minimuma sincs meg bennük; az ilyen emberek képtelenek elnyerni az igazságot és az üdvösséget sem tudják elérni – ez is halálos betegség.) Ki más szeretne szólni? (Én úgy értem, hogy e kettő egyike sem halálos betegség, ha azonban valaki nem törekszik az igazságra, az akkor halálos betegség.) Ez egy jó megközelítés. Ugyanakkor van ennek egy előfeltétele, ami az antikrisztusok lényege – azok az emberek, akik antikrisztusi lényeggel bírnak, egyszerűen nem törekednek az igazságra, ők álhívők – antikrisztusi lényeggel bírni a legveszélyesebb dolog. Mit értünk antikrisztusi lényeg alatt? Azt, hogy ezek az emberek egyszerűen nem törekednek az igazságra; csak a státuszt hajszolják, eredendően Isten ellenségei, antikrisztusok, a Sátán megtestesülései, születésükről fogva ördögök, emberi mivolt nélkül valók, materialisták, szabályos álhívők, és az ilyen emberek idegenkednek az igazságtól. Mit jelent az „igazságtól való idegenkedés”? Azt jelenti, hogy nem hiszik, hogy Isten az igazság, nem ismerik el azt a tényt, hogy Isten a Teremtő, azt a tényt pedig még kevésbé veszik tudomásul, hogy Isten minden dolog és minden felett szuverenitást gyakorol. Amikor tehát ilyen emberek kapnak lehetőséget arra, hogy az igazságra törekedjenek, meg tudják tenni vajon? (Nem.) Mivel nem tudnak az igazságra törekedni és mivel örökre az igazság ellenségei és Isten ellenségei, soha nem lesznek képesek elnyerni az igazságot. Örökre képtelennek lenni az igazság elnyerésére halálos betegség. És mindazok, akiknek antikrisztusi beállítottságuk van, a beállítottság tekintetében azokhoz hasonlatosak, akik antikrisztusi lényeggel rendelkeznek: ugyanazok a megnyilvánulásaik, a megnyilatkozásaik, sőt még annak módja, is, ahogyan ezeket a megnyilvánulásokat és megnyilatkozásokat tanúsítják, a gondolkodásmódjuk, valamint az Istenről alkotott elképzeléseik és képzelődéseik is mind ugyanazok. Ami azonban az antikrisztusi beállítottsággal rendelkező embereket illeti – függetlenül attól, hogy el tudják-e fogadni az igazságot és el tudják-e ismerni a tényt, miszerint Isten a Teremtő –, ameddig nem törekednek az igazságra, addig az antikrisztusi beállítottságuk halálos betegséggé válik, és emiatt van az, hogy a sorsuk ugyanaz lesz, mint az antikrisztusi lényeggel rendelkezőké. Ugyanakkor szerencsére vannak néhányan az antikrisztusi beállítottsággal rendelkezők között, akiknek van emberi mivoltuk, értelmük, lelkiismeretük és szégyenérzetük, akik szeretik a pozitív dolgokat, és akikben megvannak az ahhoz szükséges feltételek, hogy Isten megmentse őket. Mivel törekednek az igazságra, ezek az emberek elérik a beállítottságbeli változást, levetik a romlott beállítottságaikat, és levetik az antikrisztusi beállítottságukat, az antikrisztusi beállítottságuk tehát többé nem halálos betegség számukra, és lehetőségük nyílik arra, hogy megmeneküljenek. Milyen körülmények között mondható az, hogy halálos betegség antikrisztusi beállítottsággal rendelkezni? Van ennek egy előfeltétele, mégpedig az, hogy bár ezek az emberek elismerik Isten létét, hisznek Isten szuverenitásában, hisznek mindabban, és elismerik mindazt, amit Isten mond, valamint tudják tenni a kötelességeiket, van azonban egy dolog, ami nincs rendben: soha nem gyakorolják az igazságot, illetve nem törekednek az igazságra. Az antikrisztusi beállítottságuk tehát halálossá válik számukra, és az életükbe kerülhet. Amikor antikrisztusi lényeggel rendelkező emberekről van szó – a körülményektől függetlenül –, ezen emberek számára nem lehetséges, hogy szeressék az igazságot, illetve elfogadják az igazságot, és sohasem tudják elnyerni az igazságot. Értitek? (Igen.) Értitek. Ismételjétek el Nekem. (Az antikrisztusi lényeggel bíró emberek eredendően Isten ellenségei. Egyáltalán nem olyan emberek, akik szeretik és elfogadják az igazságot, és lehetetlen számukra, hogy valaha is elnyerjék az igazságot, ezért számukra az antikrisztusi beállítottságuk halálos betegség. Azonban bizonyos antikrisztusi beállítottsággal rendelkező emberek esetében – azzal az előfeltétellel, hogy van bennük emberi mivolt, értelem, lelkiismeret és szégyenérzet, valamint szeretik a pozitív dolgokat és törekednek az igazságra, majd az igazságra való törekvésen keresztül beállítottságbeli változást érnek el, a helyes utat követik – számukra nem halálos betegség az antikrisztusi beállítottságuk. Mindezt ezeknek az embereknek a lényege, valamint az általuk követett út dönti el.) Vagyis az antikrisztusi lényeggel rendelkező emberek számára nem lehetséges, hogy valaha is az igazságra törekedjenek, és soha nem tudják elérni az üdvösséget, miközben az antikrisztusi beállítottsággal rendelkező emberek kétféleképp osztályozhatók: az egyik fajta törekszik az igazságra és elérheti az üdvösséget, a másik fajta pedig egyáltalán nem törekszik az igazságra és nem tudja elérni az üdvösséget. Azok, akik nem tudják elérni az üdvösséget, mind munkások; bizonyos hűséges munkások megmaradhatnak, és lehetséges, hogy esetleg más eredményre jutnak.

Miért nem érhetik el az üdvösséget az antikrisztusi lényeggel bíró emberek? Azért, mert ezek az emberek nem ismerik el az igazságot, és azt sem veszik tudomásul, hogy Isten az igazság. Ezek az emberek nem ismerik el, hogy vannak pozitív dolgok, és nem szeretik a pozitív dolgokat. Ehelyett elvetemült és negatív dolgokat szeretnek; minden elvetemült és negatív dolog megtestesülései, és minden negatív és elvetemült dolog kifejezői, és ezért idegenkednek az igazságtól, ellenségesek az igazsággal és gyűlölik az igazságot. Törekedhetnek vajon az igazságra ilyen lényeggel? (Nem.) Ezért aztán ezeket az embereket nem lehet rávenni, hogy törekedjenek az igazságra. Lehet vajon egy állatot egy másik fajta állattá változtatni? Lehetséges például egy macskát kutyává vagy egérré változtatni? (Nem.) Egy egér mindig egér lesz, amely gyakran rejtőzködik lyukakban és az árnyékban él. A macska mindig is az egér természetes ellensége lesz, és ezen nem lehet változtatni – ez soha nem tud megváltozni. Mégis vannak néhányan az antikrisztusi beállítottsággal rendelkezők között, akik szeretik az igazságot és a pozitív dolgokat, akik hajlandóak mindent megtenni azért, hogy gyakorolják az igazságot és törekedjenek rá; bármit is mond Isten, ők gyakorolják, bárhogyan vezeti is őket Isten, követik, bármit megtesznek, amit Isten kér, az út, amelyet követnek, teljességgel összhangban áll az Isten által megkövetelt úttal, és az Isten által mutatott irány és célok szerint törekednek. Ami másokat illet, attól a ténytől eltekintve, hogy nem törekednek az igazságra, ők is az antikrisztusok útját követik, és nem kell sok ahhoz, hogy felismerjük, ezeknek az embereknek mi lesz a sorsa. Nemcsak hogy nem fogják elnyerni az igazságot, hanem annak esélyét is elveszítik, hogy megmeneküljenek – milyen szánalmasak ezek az emberek! Isten ad nekik lehetőségeket, valamint az igazsággal és élettel is ellátja őket, ők azonban nem becsülik meg ezeket a dolgokat, és nem követik a tökéletesedés útját. Nem arról van szó, hogy Isten egyeseket előnyben részesít másokkal szemben és nem ad esélyeket ezeknek az embereknek, hanem inkább az a helyzet, hogy azért veszítik el a lehetőséget, hogy megmeneküljenek, mert nem becsülik meg ezeket az esélyeket, illetve nem viselkednek az Isten által megkövetelt módon. Az antikrisztusi beállítottságuk ezért végzetessé válik, és az életük elvesztését okozza. Úgy vélik, hogy pár doktrína megértése, valamint néhány külsőséges cselekedetet és jó viselkedés tanúsítása azt jelenti, hogy Isten nem fogja megvizsgálni az antikrisztusi beállítottságuk ügyét, hogy elrejthetik azt, és hogy következésképpen természetes módon nem kell gyakorolniuk az igazságot, és azt tehetnek, amit csak akarnak, valamint, hogy a saját megértésük, módszereik és kívánságaik szerint cselekedhetnek. Végül bármilyen esélyeket is ad nekik Isten, kitartóan ragaszkodnak a saját útjukhoz, az antikrisztusok útját követik, és Isten ellenségeivé lesznek. Nem azért válnak Isten ellenségeivé, mert Isten kezdettől fogva így határozta meg őket – Isten először nem határozta meg őket, mivel Isten szemében ők nem az Ő ellenségei, illetve nem antikrisztusi lényeggel rendelkező emberek voltak, hanem inkább csak sátáni, romlott beállítottsággal bíró emberek. Nem számít, Isten hány igazságot fejez ki, ők a törekvésükben továbbra sem igyekeznek az igazságra. Nem tudnak az üdvösséghez vezető útra lépni, és helyette az antikrisztusok útját követik, végül pedig elveszítik az esélyüket, hogy megmentsék őket. Hát nem szégyen ez? Micsoda szégyen! Olyan szánalmasak ezek az emberek. Miért szánalmasak? Értenek egy pár szót és doktrínát, és azt hiszik, hogy értik az igazságot; fizetnek egy kevés árat és tanúsítanak némi jó viselkedést, miközben a kötelességüket végzik, és azt hiszik, hogy az igazságot gyakorolják; van némi tehetségük, képességük és adottságaik, valamint tudnak néhány szót és doktrínát szólni, némi munkát végezni, tenni néhány különleges kötelességet, és azt hiszik, életet nyertek; tudnak viselni egy kis szenvedést és fizetni egy kevés árat, és tévesen azt hiszik, hogy alá tudják vetni magukat Istennek és mindent fel tudnak adni Istenért. Az igazság gyakorlásának helyettesítésére használják a külsőséges jó viselkedésüket, az adottságaikat, valamint azokat a szavakat és a doktrínákat, amelyekkel felvértezték magukat – ez a legnagyobb problémájuk, a végzetes hibájuk. Emiatt tévesen úgy hiszik, hogy már elindultak az üdvösséghez vezető úton, valamint, hogy már rendelkeznek érettséggel és élettel. Mindenesetre, ha ezek az emberek végül nem képesek elérni az üdvösséget, akkor magukon kívül senki mást nem hibáztathatnak; azért van, mert ők maguk nem az igazságra összpontosítanak, nem az igazságra törekednek, és nagyon is hajlandóak az antikrisztusok útját követni.

Vannak most olyan emberek, akik harminc éve prédikációkat hallgatnak, de még mindig nem tudják, mi az igazság, illetve mi a doktrína. Amikor kinyitják a szájukat, csupán üres elméleteket, másokat kioktató szavakat, valamint üres szlogeneket mondanak, és mindig csak arról beszélnek, hogyan viseltek szenvedést és fizettek árat a múltban, így hangsúlyozva a rangidősségüket. Sohasem beszélnek az önismeretükről, arról, hogy miként fogadják el a metszést, hogyan mutatnak romlott beállítottságokat, hogyan versengenek hírnévért és nyereségért, illetve, hogy az antikrisztusi beállítottság mely megnyilvánulásait tanúsítják. Ezekről a dolgokról sohasem tesznek említést; csak a hozzájárulásaikról beszélnek, a vétkeiket pedig nem említik. Hát nincsenek ezek az emberek nagy veszélyben? Egyesek 20-30 éve hallgatnak prédikációkat, és még mindig nem tudják, mi az igazságvalóság, illetve, hogy mit jelent az embernek alávetnie magát Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, és így gyanítom, hogy ezeknek az embereknek nincs meg az arra való képességük, hogy megértsék Isten szavait. Miután harminc éven át hallgattak prédikációkat, azt hiszik, hogy van érettségük, amikor azonban nincs státuszuk, még mindig negatívak tudnak lenni, és bizalmasan sírnak és panaszkodnak, sőt akár a munkájukat is feladják. Miután harminc éven át hallgattak prédikációkat – amikor elbocsátják őket, még mindig sértődékenyek és oktalanok tudnak lenni, és szembeszállnak Istennel. Mit értettek hát meg miután oly sok éven át hallgattak prédikációkat? Ha azután sem értették meg, mi az igazság, hogy oly sok prédikációt hallgattak, akkor vajon nem hiába hittek? Ezt hívják zavarodott hitnek!

2020. március 14.