II. Az antikrisztusok érdekei

B. A saját hírnevük és státuszuk

Legutóbb az antikrisztusok különféle megnyilvánulásainak kilencedik tételéről beszélgettünk. Tegyünk egy egyszerű visszapillantást. A boncolgatásunk céljából hány alfejezetre osztottuk az antikrisztusok érdekeit? (Három alfejezetre. Az első az antikrisztusok saját biztonsága, a második a saját hírnevük és státuszuk, a harmadik pedig az előnyök voltak.) Az antikrisztusokhoz kapcsolódó érdekek ezt a három alfejezetet foglalják magukban: a saját biztonságuk, a státuszuk és a személyes előnyeik – így van? (Igen.) Az első alfejezetet, a saját biztonságukat viszonylag könnyű megérteni. Azokkal a veszélyes környezetekkel áll összefüggésben, amelyekkel találkoznak, valamint az antikrisztusok közvetlen érdekeit érinti: a személyes biztonságukat. Erről az alfejezetről lényegében befejeztük a beszélgetést. A második alfejezet a saját hírnevük és státuszuk. Legutóbb ennek néhány megnyilvánulásáról beszélgettünk, bár inkább tágabb értelemben. Úgy vélem, hogy mindannyiótoknak csak fogalmi megértése és ismerete van erről az alfejezetről. Ha nem mondok nektek pár példát és nem nyújtok valamennyi részletes, konkrét elemzést, talán csak egy kevés doktrinális és szó szerinti megértésetek lesz az antikrisztusok lényegének és megnyilvánulásainak erről az aspektusáról, és talán nem lesztek képesek felismerni e valóságos, konkrét megnyilatkozások és megnyilvánulások egyikét sem. Amikor ezeknek a témáknak a tárgyalására kerül sor, a ti szempontotokból az minél konkrétabb, annál jobb, így van? (Igen.) Kész dolgokat szerettek hallani; nem szeretitek, ha ki kell találni dolgokat. Miután meghallgatjátok ezeket a prédikációkat, csináltok némi házi feladatot? Ha túl részletesen beszélek, úgy fogjátok érezni, hogy túlságosan tudálékos és bőbeszédű vagyok? Esetleg az mondjátok, hogy: „Igazán alábecsülöd az IQ-nkat; valóban ilyen gyenge képességűek vagyunk? Elegendő, ha csak egy-két példát mondasz. Ami pedig az antikrisztusok lényegének boncolgatását illeti, elég sokat beszélgettünk a státusz és a hatalom iránti szeretetükkel kapcsolatos dolgokról. Miért érinti az antikrisztusok érdekeiről szóló beszélgetésünk ezt a témát is? Nem túlságosan ismételgető és szőrszálhasogató ez? Tényleg szükséges erről beszélgetni?” Nos, egy kis ismétlés nem rossz dolog. Ha minden szemszögből beszélgetünk, alaposabban meg fogjátok érteni az antikrisztusok lényegének ezt az aspektusát. Továbbá, amikor az igazságról beszélgetünk, nem szabad tartózkodnotok az ismétléstől. Vannak olyan igazságok, amelyekről éveken át beszélgettünk, anélkül, hogy az emberek belépést nyertek volna beléjük. Helyes dolog vajon mindig az ismétlés elkerülésén igyekezni, és folyton új stílusokat és kifejezéseket keresni? (Helytelen.) Az igazság maga szorosan kapcsolódik az emberek életéhez. Mindazok a különféle dolgok és romlott beállítottságok, amelyeket az emberek az életükben mutatnak, a megnyilvánulásaik, valamint a mindenféle dolgokat illető nézőpontjaik és hozzáállásaik újra és újra lejátszódnak, minden egyes nap. Az igazságról való beszélgetés, valamint a különböző tartalmak és lényegek különféle szemszögből történő boncolgatása mindenképp előnyére válik az emberek igazságba való belépésének. Legutóbb egyszerű, tág értelemben beszélgettünk az antikrisztusok érdekeinek második alfejezetéről: a saját hírnevükről és státuszukról. Ma mondok pár példát, hogy részletesen beszélgethessünk erről. Természetesen, ha nyertetek némi új megértést, illetve némi kinyilatkoztatáshoz vagy világossághoz jutottatok a közlésem alapján, vagy ha a saját tapasztalatotok vagy életetek folyamán láttatok pár idevágó példát, ti is részt vehettek a beszélgetésben. A következőkben boncolgassuk konkrétan az antikrisztusok érdekeinek nézőpontjából, hogy mi nyilvánul meg az antikrisztusokban, amikor a saját hírnevükről és státuszukról van szó, milyen romlott beállítottságokat mutatnak, és milyen módon fedik fel az antikrisztusok ezeket a természetlényegeket.

Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusok számára a hírnév és a státusz az életük és egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: „Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?” Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; különben nem fontolgatnák ezeket a problémákat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé valami külső dolog, ami nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek az iránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, hogy mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőben, még akkor sem tennék félre a hírnév és a státusz hajszolását. Bármilyen embercsoportba helyezheted őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok is hisznek Istenben, egyenértékűnek tekintik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és ugyanolyan fontosnak tartják. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevüket és státuszukat is hajszolják. Elmondható, hogy az antikrisztusok azt hiszik szívükben, hogy az Istenbe vetett hitükben az igazságra való törekvés a hírnév és státusz hajszolását jelenti; hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés, és hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem csodálja őket, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: „Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Reménytelen?” Gyakran fontolgatnak ilyen dolgokat a szívükben, azt latolgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogy az emberek figyeljenek, amikor beszélnek, támogassák őket, amikor cselekszenek, és kövessék őket, bárhová is mennek; hogy az övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben, és legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek. Miért gondolkodnak mindig ilyen dolgokon? Miután olvasták Isten szavait, miután prédikációkat hallgattak, tényleg nem értik mindezt, tényleg nem képesek tisztán látni mindezt? Isten szavai és az igazság tényleg nem képesek megváltoztatni az elképzeléseiket, az elgondolásaikat és a véleményüket? Egyáltalán nem ez a helyzet. A probléma bennük van, ez teljességgel azért van, mert nem szeretik az igazságot, mert a szívükben idegenkednek az igazságtól, és ennek eredményeképp egyáltalán nem fogékonyak az igazságra – ezt a természetlényegük határozza meg.

Miután az antikrisztusok meghallgatják Isten szavait és az igazságot, úgy tűnik, hogy irányt találnak a szívükben. De mi valójában ez az úgynevezett irány? Az, hogy hozzájutnak egyfajta eszközhöz – vagy mondhatnánk úgy is, hogy egyfajta előnyös fegyverhez –, ami lehetővé teszi számukra, hogy még inkább bizonyosak legyenek a státusz megszerzésében. Így hát arra használják ezt a lehetőséget, hogy többet hallgassanak, többet olvassanak, többet tanuljanak, többet beszélgessenek és többet gyakoroljanak, majd fokozatosan eljussanak addig a pontig, hogy sok szóról és doktrínáról tudjanak beszélni, és egy csomó úgynevezett prédikációt tartsanak, amelyek emlékezetesek és elérik, hogy az emberek megbecsüljék őket. Amint felfogták ezeket a doktrínákat, amelyekről az emberek úgy vélik, hogy szó szerinti jelentésüket tekintve jók, olyan, mintha megragadtak volna egy mentőövet, és irányt találtak volna, valamint derengeni kezdene nekik valami. Az antikrisztusok tehát nem a gyakorlásuk, illetve Isten útjának követése kedvéért hallgatnak prédikációkat és olvassák Isten szavait, és bizonyosan nem azért teszik ezeket a dolgokat, hogy megértsék az Ő szándékait. Azért teszik ezeket a dolgokat, hogy meg tudják nyerni az embereket, és több embert csábítsanak rá, hogy imádják és kövessék őket Isten szavait felhasználva, avagy ezeket az általuk spirituálisnak vélt elméleteket felhasználva, illetve magasztos prédikációkat tartva. Isten szavai, az igazság és az Ő útja megfoghatatlanul egyfajta csatornává, egyfajta létrává és egyfajta eszközzé válik, amelyet az emberek arra használnak, hogy státuszt és tekintélyt szerezzenek mások körében. Ezért bárhogyan nézzük is, az antikrisztusokban nem tudunk semennyi valódi hitet, illetve valódi alávetettséget találni. Épp ellenkezőleg: függetlenül attól, hogy mennyi erőfeszítést tesznek a prédikációk hallgatásába és Isten szavainak olvasásába, és bármennyire „jámbornak” tűnik is a hitük az Ő szavaiban, van egy dolog, amit nem lehet tagadni, mégpedig, hogy miközben az antikrisztusok ezeket a dolgokat teszik, a szándékuk és a tervük nem az, hogy Isten akaratát kövessék, és bizonyosan nem az, hogy jól végezzék a kötelességüket; sem a legkisebb követők, sem teremtett lények nem kívánnak lenni, akik kötelességtudóan, jólnevelt módon elfogadják Isten megbízatását és az Ő szuverenitását és intézkedéseit. Ehelyett csak a saját egyéni céljaik elérésére akarják használni ezeket a dolgokat, arra, hogy mások szívében helyet, Isten színe előtt pedig pozitív értékelést szerezzenek – csak ennyit akarnak. Bárhogyan is prédikálják tehát az antikrisztusok Isten szavait, és bármennyire helyesek, magasztosak, spirituálisak és az emberek ízléséhez igazodóak az általuk tartott prédikációk, semennyi gyakorlatuk és belépésük nem lesz. A státuszra és a hírnévre irányuló törekvésük ugyanakkor egyre több „gyümölcsöt” hoz majd. Miért mondom ezt? Azért mondom, mert az ilyen emberek bármit is tesznek, az, amit nagy erőfeszítés árán sikerül elérniük, az általuk hajszolt irány és célok, valamint a szívük mélyén dédelgetett indíték és kiindulópont, amikor csak cselekednek, nem választható el a saját érdekeikkel oly szorosan összefonódó státusztól és hírnévtől.

A szólás azt mondja, hogy ki mint vet, úgy arat. Bármilyen jó képességgel és adottságokkal rendelkeznek is az antikrisztusok, és bármennyire jámbor és spirituális megnyilvánulásaik vannak is, mivel azt az ambíciót és vágyat dédelgetik, hogy hatalmat gyakoroljanak és irányítsák Isten választott népét, és mivel nem az igazságra törekednek, hanem csak hírnévre és státuszra törekednek, képesek vajon Isten követelményei szerint gyakorolni? Meg tudnak felelni azoknak a mércéknek, amelyeket Isten megkíván a tetteikben? (Nem.) Akkor valójában milyen következményekre vezetnek a tetteik és a viselkedésük? (Határozottan arra, hogy megalapítsák a saját független királyságukat és mozgassák a szálakat.) Így van. Az antikrisztusok bármit is tesznek, ez a végeredmény. Nos, mi idézi elő ezt a következményt? Elsősorban amiatt van, hogy képtelenek elfogadni az igazságot. Nem számít, hogy megmetszik, megítélik vagy megfenyítik őket, az antikrisztusok a szívükben nem fogják elfogadni azt. Mindegy, hogy mit tesznek, az antikrisztusoknak mindig megvannak a saját céljaik és szándékaik, mindig saját tervük szerint cselekednek, és hozzáállásuk Isten házának intézkedéseihez és munkájához a következő: „Lehet ezer terved, de nekem egy szabályom van”; mindezt az antikrisztusok természete határozza meg. Vajon képesek arra az antikrisztusok, hogy megváltoztassák a gondolkodásmódjukat, és az igazságalapelvek szerint cselekedjenek? Ez teljességgel lehetetlen volna, hacsak a Fennvaló közvetlenül meg nem követeli tőlük, hogy így tegyenek, mely esetben képesek lesznek vonakodva, kényszerűségből tenni egy kicsit. Ha egyáltalán semmit nem tennének, akkor lelepleződnének és elbocsátanák őket. Csakis ilyen körülmények között képesek egy kis valódi munkát elvégezni. Ez az antikrisztusok hozzáállása a kötelességeik végzéséhez; ez a hozzáállásuk az igazság gyakorlásához is: amikor az igazság gyakorlása kedvező számukra, amikor mindenki el fogja ismerni és csodálni fogja őket érte, akkor biztos, hogy engedelmeskednek, és tesznek némi jelképes erőfeszítést, ami épphogy csak elfogadhatónak tűnik mások számára. Ha az igazság gyakorlása semmilyen előnnyel nem jár számukra, ha senki sem látja, és a felső vezetők nem látják, akkor olyankor szóba sem jöhet számukra az igazság gyakorlása. A körülményektől és a helyzettől függ, hogy gyakorolják-e az igazságot, és azt fontolgatják, hogyan tudják úgy megtenni, hogy mások számára is látható legyen, és mekkora előnyökkel jár majd; zseniálisan értenek ezekhez a dolgokhoz, és képesek különböző helyzetekhez alkalmazkodni. Mindenkor saját hírnevüket, nyereségüket és státuszukat tekintik, és egyáltalán nincsenek tekintettel Isten szándékaira, ezáltal pedig alulmaradnak az igazság gyakorlásában és az alapelvek fenntartásában. Az antikrisztusok csak saját hírnevükre, nyereségükre, státuszukra és személyes érdekeikre figyelnek, és elfogadhatatlan számukra, hogy semmilyen előnyük ne származzon, vagy ne hívják fel magukra a figyelmet, az igazság gyakorlása pedig problémás számukra. Ha nem ismerik el az erőfeszítéseiket, és nem látják a munkájukat, még ha mások előtt dolgoznak is, akkor egyáltalán nem fognak semennyi igazságot gyakorolni. Ha a munkát közvetlenül Isten háza szervezte, és nincs más választásuk, mint megtenni azt, még akkor is azt mérlegelik, hogy vajon hasznos lesz-e az a státuszuk és jó hírnevük számára. Ha a státuszuk szempontjából jó, és javíthatja a jó hírüket, akkor mindenüket beleadják ebbe a munkába és jó munkát végeznek; úgy érzik, két legyet ütnek egy csapásra. Ha hírnevük, nyereségük, státuszuk szempontjából nem jár semmilyen előnnyel, de ha rosszul végeznék el, az lejárathatná őket, akkor kitalálnak egy módot vagy kifogást arra, hogy kibújjanak alóla. Bármilyen kötelességet teljesítenek is az antikrisztusok, mindig ugyanahhoz az elvhez ragaszkodnak: valamennyi nyereségre szert kell tenniük hírnevük, státuszuk vagy érdekeik vonatkozásában, és nem szabad semminemű veszteségnek kitenniük magukat. Az antikrisztusok legjobban az olyan munkát szeretik, amikor nem kell szenvedniük vagy megfizetniük semmilyen árat, és ami előnyös a jó hírük vagy a státuszuk számára. Összegezve, bármit is tesznek, az antikrisztusok először a saját érdekeiket tekintik, és csak akkor cselekednek, amikor az egészet átgondolták; nem vetik magukat alá az igazságnak igazán, őszintén és teljesen, kompromisszum nélkül, hanem szelektíven és feltételekhez kötötten teszik azt. Mi ez a feltétel? Az, hogy a státuszukat és hírnevüket meg kell védeni, és nem szenvedhetnek semmilyen veszteséget. Csak miután ez a feltétel teljesült, akkor fognak dönteni és választani, hogy mit tegyenek. Vagyis az antikrisztusok komolyan mérlegelik, hogyan bánjanak az igazságalapelvekkel, Isten megbízatásaival és Isten házának munkájával, illetve hogyan foglalkozzanak azokkal a dolgokkal, amelyekkel szembesülnek. Nem gondolkoznak azon, hogyan tegyenek eleget Isten szándékainak, hogyan akadályozzák meg, hogy Isten házának érdekei kárt szenvedjenek, hogyan tegyenek eleget Istennek, illetve hogyan váljanak a testvéreik hasznára; nem ezek a dolgok azok, amelyeken gondolkodnak. Min gondolkodnak az antikrisztusok? Azon, hogy kihat-e majd saját státuszukra és jó hírükre a dolog, valamint azon, hogy a tekintélyük csorbul-e. Ha valaminek az igazságalapelvek szerinti elvégzése hasznos a gyülekezet munkája és a testvérek számára, ám saját hírnevük megsínylené, és ezáltal sok ember felismerné valódi érettségüket és megtudnák, milyen fajta természetlényeggel rendelkeznek, akkor biztosan nem fognak az igazságalapelvekkel összhangban cselekedni. Ha némi valódi munka elvégzése által több ember becsüli őket nagyra, néz fel rájuk és csodálja őket, lehetővé téve számukra, hogy még nagyobb tekintélyre tegyenek szert, vagy azt, hogy szavaik tekintélyt hordozzanak, és az emberek alávessék magukat nekik, akkor úgy döntenek, hogy megteszik; ellenkező esetben azonban soha nem választják azt, hogy figyelmen kívül hagyják saját érdekeiket Isten házának munkájára, illetve a testvérekre való tekintettel. Ez az antikrisztusok természetlényege. Hát nem önző és megvetendő ez? Az antikrisztusok minden helyzetben a státuszukat és a hírnevüket tekintik a legeslegfontosabbnak. Senki sem versenyezhet velük. Az, hogy milyen módszerre van szükség, nem számít: amennyiben megnyerik az embereket, és elérik, hogy mások imádják őket, az antikrisztusok megteszik. Ha Isten választott népe valaki mást becsül és ismer el az Isten melletti tanúságtétel végett, az antikrisztusok akkor is ezt a módszer fogják használni az emberek megnyerésére. Az antikrisztusok azonban nem rendelkeznek az igazsággal, illetve gyakorlati tapasztalattal, úgyhogy egy sor olyan elmélet gyártásán törik a fejüket, amely emberi képzelődések alapján tesz tanúságot Isten mellett; arról beszélnek, hogy milyen nagyszerű is Isten, mennyire szereti Isten az embert, hogyan fizet Isten árat azért, hogy megmentse az embert, és mennyire megalázkodik és rejtőzködik Isten. Miután ily módon tanúskodnak Isten mellett, azt érik el, hogy az emberek még jobban becsülik őket, és még több hely van számukra a szívükben, Istennek pedig nem jut hely. Ha azt látják, hogy az önismeretről szóló beszéddel azt érik el, hogy több ember bízik bennük, néz fel rájuk és becsüli őket, akkor gyakran beszélnek önmaguk megismeréséről és gyakran boncolgatják magukat. Boncolgatni fogják azt a tényt, hogy ördögök, nem emberek, hogy nincs bennük értelem, hogy nem törekednek az igazságra, és hogy nincs birtokukban az igazság. Néhány tetszetős, jelentéktelen témáról fognak beszélni, hogy félrevezessenek másokat, a bizalmukba férkőzzenek, és még több ember dicsérje őket és nézzen fel rájuk. Így viselkednek az antikrisztusok. Ha a tapasztalati tanúságtétel megosztásának egy bizonyos módszere lehetővé teszi számukra, hogy elnyerjék mások jóváhagyását és csodálatát, nem fognak habozni, hogy latba vessék azt. Nagyon is összpontosítani fognak, erőfeszítést tesznek és törni fogják a fejüket ezen a módszeren. Összefoglalva: mindezen cselekedetek közepette semmi más körül nem forog az ilyen emberek célja és motivációja, mint a státusz és a hírnév körül. Legyen bár szó a kifelé mutatott beszédmódjukról, módszereikről, viselkedésükről vagy valamilyen fajta gondolatról, nézetről vagy törekvési módról: ezek a dolgok mind a hírnév és a státusz körül forognak. Így működnek az antikrisztusok.

A hírnevük vagy a státuszuk ellen intézett támadás és annak elvesztése még annál is súlyosabban érinti az antikrisztusokat, mintha az életüket próbálnák elvenni. Mindegy, hogy hány prédikációt hallgatnak meg, vagy hogy Istennek hány szavát olvassák el: nem fognak szomorúságot vagy megbánást érezni amiatt, hogy sosem gyakorolták az igazságot, és hogy az antikrisztusok útjára tértek, sem amiatt, hogy az antikrisztusok természetlényegével bírnak. Ehelyett folyton azon törik a fejüket, hogy miként tehetnének szert státuszra és növelhetnék a hírnevüket. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok mindent azért tesznek, hogy felvágjanak mások előtt, nem pedig Isten előtt teszik a dolgokat. Miért mondom ezt? Azért, mert az ilyen emberek annyira szerelmesek a státuszba, hogy az életüknek és az életcéljuknak tekintik azt. Azonkívül, mivel ennyire szeretik a státuszt, soha nem hisznek az igazság létezésében, sőt még az is elmondható róluk, hogy Isten létezésében sincs egyáltalán hitük. Így aztán bármennyire kalkulálnak is a hírnév és a státusz elnyerése érdekében, és bármennyire próbálják is hamis látszatot keltve becsapni az embereket és Istent, a szívük mélyén nincs bennük tudatosság, sem szégyenérzet, szorongásról nem is beszélve. Miközben egyre csak a hírnévre és a státuszra törekszenek, azt is könnyedén letagadják, amit Isten végzett el. Miért mondom ezt? Az antikrisztusok a szívük mélyén ezt hiszik: „Minden hírnévre és státuszra önerőből lehet szert tenni. Az emberek csak úgy élvezhetik isten áldásait, ha szilárdan megvetik a lábukat az emberek között, és ha hírnevet és státuszt szereznek. Az élet akkor értékes csupán, ha teljes hatalmat és státuszt szereznek az emberek. Csakis ez nevezhető emberi életnek. Ezzel szemben haszontalan lenne úgy élnie az embernek, amiről isten szava beszél – mindenben alávetnie magát isten szuverenitásának és rendezéseinek, készségesen egy teremtett lény pozíciójába helyezkedni és normális emberként élni – senki sem nézne fel egy ilyen személyre. Az embernek a saját küzdelmei árán kell státuszra, hírnévre és boldogságra szert tennie; mindenkinek pozitív és proaktív hozzáállással kell kiharcolnia és megragadnia ezeket. Senki más nem fogja megadni neked ezeket – a passzív várakozás csak kudarchoz vezethet.” Így kalkulálnak az antikrisztusok. Ez az antikrisztusok beállítottsága. Ha azt reméled, hogy az antikrisztusok elfogadják az igazságot, beismernek hibákat és valóságos megbánást tanúsítanak, ez lehetetlen – teljességgel képtelenek erre. Az antikrisztusok a Sátán természetlényegével bírnak, és gyűlölik az igazságot, úgyhogy bármerre mennek, még ha a föld széléig elmennek is, sosem fog változni az az ambíciójuk, hogy hírnévre és státuszra törekednek, ahogyan a dolgokkal kapcsolatos nézeteik sem változnak meg, és az sem, hogy melyik úton járnak. Némelyek ezt mondják: „Van néhány antikrisztus, aki meg tudja változtatni az ezzel kapcsolatos nézeteit.” Helyes ez a kijelentés? Ha igazán meg tudnak változni, akkor még mindig antikrisztusok? Akikben antikrisztusi természet van, azok sosem fognak megváltozni. Akik antikrisztusi beállítottsággal bírnak, csak akkor fognak megváltozni, ha törekednek az igazságra. Vannak némelyek, akik antikrisztusi úton járnak, elkövetnek valami gonoszságot, ami megzavarja a gyülekezet munkáját, de noha antikrisztusként osztályozzák őket, az elbocsátásukat követően igazi megbánást éreznek, és elhatározzák, hogy újra összeszedik magukat, majd némi gondolkodás, önismeret és bűnbánat után valóságos változáson mennek keresztül. Ebben az esetben ezeket az embereket nem lehet antikrisztusként osztályozni; mindössze antikrisztusi beállítottsággal rendelkeznek. Ha törekednek az igazságra, meg tudnak változni. Az viszont határozottan kijelenthető, hogy a legtöbben azok közül, akiket antikrisztusként osztályozott, kitakarított vagy kizárt az egyház, nem fognak igazán bűnbánatot tartani vagy megváltozni. Ha így is tesz bármelyikük, az ritkaságszámba megy. Némelyek ezt kérdezik: „Akkor tévesen lettek osztályozva azok a ritka esetek?” Ez lehetetlen. Elkövettek valamilyen gonoszságot, és ezt végtére is nem lehet semmissé tenni. Ha azonban képesek igazán bűnbánatot tartani, ha hajlandóak kötelességet végezni, és ha igazi tanúságtételük van a bűnbánatuk mellett, akkor még mindig be tudja fogadni őket a gyülekezet. Ha ezek az emberek egyáltalán nem hajlandóak beismerni a hibáikat vagy bűnbánatot tartani azután, hogy antikrisztusként osztályozták őket, és továbbra is minden lehetséges eszközzel igazolni próbálják magukat, akkor pontos és teljességgel helyes antikrisztusként osztályozni őket. Ha elismerték volna a hibáikat és igazi megbánást éreztek volna, akkor hogyan tudná antikrisztusként osztályozni őket a gyülekezet? Ez lehetetlen volna. Akárkiről van is szó, akármennyi gonoszságot művelt, és bármilyen súlyosak voltak is a hibái, attól függően állapítják meg valakiről, hogy antikrisztus, vagy hogy antikrisztusi beállítottsággal rendelkezik, hogy képes-e elfogadni az igazságot és a metszést, és hogy van-e benne igazi megbánás. Ha el tudja fogadni az igazságot és a metszést, ha van benne igazi megbánás, és ha kész Istenért munkát végezve élni az egész életét, akkor ez tényleg némi bűnbánatot jelez. Egy ilyen embert nem lehet antikrisztusként osztályozni. A valódi antikrisztusok vajon igazán el tudják fogadni az igazságot? Egyáltalán nem. Pontosan azért nem lesznek sohasem képesek a hírnév és a státusz elengedésére, amely olyan szorosan összefonódott az egész életükkel, mert nem szeretik az igazságot, és mert idegenkednek az igazságtól. Az antikrisztusok szilárdan hiszik a szívükben, hogy csak hírnév és státusz birtokában lesz méltóságuk és lehetnek igazi teremtett lények, és hogy csak akkor lesznek megjutalmazva és megkoronázva, akkor lesznek méltók Isten elismerésére, akkor nyerhetnek el mindent és lesznek hiteles személyek, ha van státuszuk. Minek látják az antikrisztusok a státuszt? Azt látják az igazságnak; úgy tekintenek rá, mint a legfőbb célra, amelyre az embereknek törekedniük kell. Hát nem probléma ez? Azok, akik képesek ennyire a státusz megszállottjai lenni, igazi antikrisztusok. Ugyanabból a fajtából valók, mint Pál. Úgy hiszik, hogy az igazságra törekvés, az Istennek való alávetettség keresése, valamint a becsületesség keresése mind olyan folyamatok, amelyek a lehető legmagasabb státuszhoz vezetnek; csupán folyamatoknak tartják őket, amelyeket teljes egészében azért tesz az ember, hogy Isten lássa, nem pedig az emberi lét céljának és normájának. Ez az értelmezés esztelen és nevetséges! Csak az igazságot gyűlölő, abszurd emberek tudtak ilyen nevetséges ötlettel előállni.

Amikor az antikrisztusokról van szó, az igazság bármelyik aspektusáról is beszélsz, a felfogást és a megértést illető módszerük eltérő lesz azokétól, akik az igazságra törekednek. Miután hallották az igazságot, azok, akik az arra törekednek, így gondolkodnak: „Az igazságnak ez az aspektusa nincs a birtokomban, és ezt az Isten által feltárt állapotot összefüggésbe tudom hozni magammal. Miután meghallgattam, vajon miért érzem magam annyira teli megbánással, és annyira adósnak Isten felé? Még mindig messze elmaradok az igazságra való törekvésben, és a közelében sem járok annak, hogy képes legyek igazán alávetni magam. Nagyon félek: ez ébresztőként szolgált nekem. Azt hittem, hogy egészen jól teljesítettem mostanában, és fogalmam sem volt arról, hogy valójában nem olyan ember vagyok, aki gyakorolja az igazságot, illetve aki Isten kedvére tesz. Mostantól gondosnak és körültekintőnek kell lennem, és arra kell összpontosítanom, hogy imádkozzak Isten színe előtt, valamint útmutatásért és megvilágításért könyörögjek Hozzá. Nem szabad a magam útját járnom. Mélyen be fogok lépni az igazság ezen aspektusába, és még mindig van hová fejlődnöm. Remélem, hogy Isten olyan környezetet rendez, amely lehetővé teszi számomra, hogy jobban teljesítsek, valamint felajánljam az őszinteségemet és a hűségemet.” Így gondolkodnak az igazságra törekvő emberek. Nos, az antikrisztusok pedig hogyan fogják fel a különféle igazságokat? Mire gondolnak, miután hallották Isten szavait, amelyekkel szemrehányást tesz az embereknek? „Nem végeztem túl jó munkát abban, hagytam, hogy valami elcsússzon a tetteimben, és hibák jelentek meg. Vajon hányan tudnak róla? Isten szavai igen világosan hangzottak – ez vajon azt jelenti, hogy pontosan átlátott rajtam? Nos, ez nem egy remek kimenetel – nem ezt akarom. Ha isten pontosan átlátott rajtam, vajon valaki más is tud róla? Ha valaki rájött, az még rosszabb lenne. Ha csak isten tudja, és senki más nem, akkor rendben. Ha vannak, akik hallják istennek ezeket az embert leleplező szavait, és összekapcsolják velem, valamint rám vonatkoztatják, az rosszat tenne a hírnevemnek. Ki kell találnom a módját, hogyan orvosoljam ezt. Hogyan tudom rendbe hozni?” Az antikrisztusok így töprengenek. Miután például hallotta, amint Isten arról beszél, hogy az embereknek becsületesnek kell lenniük, egy antikrisztus azonnal erre gondol: „Csak a gyengeelméjűek próbálnak becsületes emberek lenni. Hogy lehetne becsületes egy olyan okos ember, mint én? A becsületes emberek bábuk és idióták; ami csak eszükbe jut, kimondják, mindent elmondanak másoknak, és hagyják, hogy mindent megértsenek. Én sosem tennék ilyet! Az, hogy isten azt mondja, legyünk becsületes emberek, relatív, úgyhogy én csak bölcs leszek, és kész. Ami a becsületességet illeti, majd én megválogatom, mikor legyek az. Egyes dolgokról megnyílok, de a szívem mélyén dédelgetett sok titokról és rejtett dologról, olyasmikről nem fogok beszélni, ami miatt az emberek lenézhetnek, ha szólnék róluk. Mi előny származik a becsületességből? Nem hiszem, hogy bármi előnye is lenne. Egyesek folyton boncolgatják magukat, próbálnak becsületesek lenni és őszintén beszélni, napvilágra hozni a romlott beállítottságaikat, de még nem nyerték el isten kegyelmét, amikor pedig meg kell metszeni őket, meg is kapják a metszést; isten semmiféle plusz magasztalásban nem részesíti őket.” Egyfolytában töprengenek: „Más utat kell választanom. Nem ezen az úton kellene járnom, ezt inkább meghagyom másoknak. Hogy élhet így egy olyan okos ember, mint én?” Attól függetlenül, hogy egy antikrisztus az igazság melyik aspektusát hallja, milyen számításokat végez a szívében? Képes tisztán felfogni azt az igazságot? Képes az igazságként elfogadni azt a szíve mélyén? Egyáltalán nem. Állandóan számítgat és terveket sző, és folyamatosan megfigyel. Végül aztán hogyan reagál? A helyzet szerint változik, alkalmazkodik a körülményekhez, a másokkal való bánásmódját illetően alamuszi és ravasz, és teljes titokban cselekszik. Bármit is tesz, bármire gondol vagy számít is mélyen legbelül, nem adhatja mások tudtára, sem Isten tudtára; nem fedheti fel ezeket Isten előtt, arról nem is beszélve, hogy világosan beszélne róluk az embereknek – úgy hiszi, hogy ezek a dolgok a saját személyes ügyei. Az antikrisztusok tehát afféle emberek, akik egyáltalán nem képesek gyakorolni az igazságot. Azonkívül, hogy maguk nem gyakorolják az igazságot, azokat az embereket is megvetik, akik gyakorolják azt, sőt, mi több, kigúnyolják azokat, akiket megmetszenek, mivel volt néhány elhajlásuk az igazság gyakorlása közben, vagy mert párszor elvétették az irányt vagy hibákat követtek el, és a partvonalról nevetnek rajtuk. Nem hisznek Isten igazságosságában, arról nem is beszélve, hogy azokban a különféle módokban, ahogyan Ő az embereket kezeli, ott az igazság és az Ő szeretete – az antikrisztusok nem hiszik ezeket a dolgokat. Az ő szempontjukból, ők azt hiszik, hogy mindezek a dolgok az emberek megtévesztésére szolgáló hazugságok, úgy vélik, hogy csupán egyfajta ürügyek, szépen hangzó szólások halmaza. És miben lelik gyakran örömüket titokban? „Szerencsére én nem vagyok olyan ostoba, hogy mindent felajánljak, szerencsére nem beszéltem azokról a piszkos, rút dolgokról, amelyeket mélyen dédelgetek, szerencsére továbbra is ragaszkodok a státuszomhoz és a hírnevemhez, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy törekedjek rájuk, és sürgölődöm értük. Ha a saját érdekemben nem sürgölődnék, akkor vajon ki gondolna egyáltalán rám?” Az antikrisztusok nem csupán csalárdak, hanem elvetemültek is, idegenkednek az igazságtól, és beállítottságuknál fogva ádázak; vagyis a romlott emberekben megnyilvánuló romlott beállítottságok összes aspektusa megerősítést nyert az antikrisztusokban, és még egy szinttel magasabbra is „emelkedett”. Ha meg akarod tekinteni az emberiség romlott beállítottságait, keress egy antikrisztust, hogy boncolgasd és érintkezz vele – ez a legjobb módja a probléma illusztrálásának, valamint a legjobb módja annak, hogy átláss a romlott emberiség romlott lényegén és a Sátán arcán. Ha egy antikrisztust veszel intő példának, és boncolgatod és megismered, képes leszel világosabban megérteni ezeket a dolgokat.

Az antikrisztusok státuszra és hírnévre való törekvése messze túlmegy a hétköznapi emberekén, a státusz és a hírnév utáni vágyukkal együtt. A hétköznapi emberekben nincs olyan óriási vágy a státusz és a hírnév után, miközben az antikrisztusokban rendkívül erős és nyilvánvaló ez a vágy. Miután kapcsolatba kerültél, beszélgettél és időt töltöttél egy antikrisztussal, a szemed előtt lepleződik le a természetlényege, és azonnal át fogsz látni rajta. Ennyire nagy bennük a vágy. Ahogyan mélyül a velük való kapcsolatod, undorodni fogsz tőlük és el fogod utasítani őket. Végül aztán nemcsak elutasítod, hanem el is ítéled és el is átkozod majd őket. Az antikrisztusok nem jó dolgok, Isten ellenségei, és minden olyan ember ellenségei, aki az igazságra törekszik. Az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól, és mindenféle rossz dolgot képesek megtenni a státusz és a hírnév érdekében. Amit tesznek, mindenben álcázzák magukat, mímelnek és a helyzet szerint mennek bele a játékba, kompromisszumokat kötve a státusz és a hírnév kedvéért. Az ilyen emberek lelke mélye és lényege szennyes – undorítóak. Egy jottányi szeretet sincs bennük az igazság vagy a pozitív dolgok iránt. Ezzel egyidejűleg pozitív dolgokat, valamint helyes szavak és doktrínák prédikálását használják az emberek félrevezetésére, hogy hírnevet és státuszt tudjanak szerezni, valamint kielégítsék a vágyaikat és az ambícióikat. Ilyen az antikrisztusok viselkedése és lényege. Azt nem látod, hogyan néz ki a Sátán, hogyan viselkedik a Sátán a világban és hogyan bánik az emberekkel, valamint, hogy miféle a Sátán természetlényege – nem tudod, hogy pontosan miféle dolog is a Sátán Isten szemében. Ez nem gond: csupán annyit kell tenned, hogy megfigyelsz és ízekre szedsz egy antikrisztust, és meglátod majd mindezeket a dolgokat – a Sátán természetlényegét, a Sátán rút képét, valamint a Sátán elvetemültségét és ádázságát – mind láthatóvá válik majd számodra. Az antikrisztusok élő Sátánok, élő démonok.

1. Hogyan kezelik az antikrisztusok azt, ha megmetszik őket

Az antikrisztusok mérhetetlen ambíciókat és vágyakat táplálnak, amikor a státuszról és a hírnévről van szó, mások pedig hihetetlenül undorítónak és förtelmesnek találják ezt. Ez kellően igazolja, hogy egy antikrisztus természetlényege nagyon csúf és elvetemült. Nos, mely konkrét megnyilvánulások illusztrálják egy antikrisztus természetlényegét? Először gondoljunk arra, hogy miként kezelik az antikrisztusok azt, ha megmetszik őket. (Gyűlölik és nem fogadják el.) Milyen tekintetben gyűlölik? Részletezzétek. (Volt egy antikrisztus, aki igen sok gonoszságot tett, amikor pedig a testvérek nekiláttak, hogy leleplezzék néhány megnyilvánulását, egyáltalán bánta meg, igen hajthatatlan volt, és a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalást sem érezte. Sőt, az volt az érzése, hogy sérelem érte. Én ezt a fajta megnyilvánulást láttam.) Ez egy antikrisztus klasszikus megnyilvánulása. Az antikrisztusok archetipikus hozzáállása a metszéshez az, hogy vehemensen elutasítják annak elfogadását, illetve elismerését. Nem számít, mennyi gonoszságot tesznek, illetve mennyi kárt okoznak Isten háza munkájának és Isten választott népe életbe való belépésének, a legcsekélyebb bűntudatuk sincs, illetve nem érzik úgy sem, hogy bármivel tartoznának. Ebből a szempontból vajon van az antikrisztusoknak emberi mivoltuk? Egyáltalán nincs. Mindenféle kárt okoznak Isten választott népének és ártanak a gyülekezet munkájának – Isten választott népe a napnál világosabban látja ezt, és látja az antikrisztusok gonosztetteinek sorát is. Az antikrisztusok azonban mégsem fogadják el és nem ismerik el ezt a tényt; makacsul megtagadják annak beismerését, hogy tévednek vagy hogy felelősek. Nem azt jelzi ez vajon, hogy idegenkednek az igazságtól? Az antikrisztusok ilyen mértékben idegenkednek az igazságtól. Bármennyi elvetemültséget követnek is el, makacsul megtagadják annak beismerését, és a végsőkig megingathatatlanok maradnak. Ez kellően bizonyítja, hogy az antikrisztusok soha nem veszik komolyan Isten házának munkáját, illetve nem fogadják el az igazságot. Nem jutottak el az Istenben való hitre, a Sátán csatlósai, akik azért jönnek, hogy megzavarják és akadályozzák Isten házának munkáját. Az antikrisztusok szívében csakis a hírnév és a státusz létezik. Úgy hiszik, hogy ha be kellene ismerniük a tévedésüket, akkor felelősséget kellene vállalniuk, és ezáltal a státuszuk és a hírnevük komoly veszélybe kerülne. Következésképp a „mindhalálig tagadni” hozzáállásával állnak ellen. Bárhogyan is leplezik le vagy boncolgatják őket az emberek, minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy tagadják. Akár szándékos, akár nem a tagadásuk, röviden szólva ezek a viselkedések egyrészt leleplezik az antikrisztusok természetlényegét, miszerint idegenkednek az igazságtól és gyűlölik az igazságot. Másrészt ez megmutatja, hogy mennyire nagy becsben tartják az antikrisztusok a saját státuszukat, hírnevüket és érdekeiket. Eközben milyen hozzáállást tanúsítanak a gyülekezet munkája és érdekei iránt? Megvetőek és felelőtlenek. Mindenféle lelkiismeret és értelem híján vannak. Vajon nem szemlélteti ezeket a problémákat az, hogy az antikrisztusok kibújnak a felelősség alól? A felelősség alóli kibújás egyrészt azt bizonyítja, hogy a természetlényegük idegenkedik az igazságtól és gyűlöli az igazságot, másrészt pedig azt mutatja meg, hogy hiányzik belőlük a lelkiismeret, az értelem és az emberi mivolt. Nem számít, mennyire károsítja a testvérek életbe való belépését a zavarásuk és a gonosz tetteik, nem éreznek szégyent, és ez sosem zaklatná fel őket. Miféle teremtmény az ilyen? Még a hibájuk részleges beismerése is úgy számítana, hogy van egy kevés lelkiismeretük és józan eszük, az antikrisztusokban azonban a legcsekélyebb emberi mivolt sincs. Nos, mit mondanátok, mik ők? Az antikrisztusok lényegében ördögök. Bármennyi kárt okoznak is Isten háza érdekeinek, nem látják azt. Távolról sem szomorkodnak emiatt a szívükben, szemrehányást sem tesznek maguknak, adósnak pedig még kevésbé érzik magukat. Ez egyáltalán nem az, amit a normális emberekben látni kellene. Ezek ördögök, az ördögökből pedig hiányzik bármiféle lelkiismeret és józan ész. Nem számít, mennyi rossz dolgot tesznek, és nem számít, milyen nagy veszteségeket okoznak a gyülekezet munkájának, vehemensen visszautasítják ennek beismerését. Úgy vélik, hogy ha beismernék, az azt jelentené, hogy valamit rosszul csináltak. Erre gondolnak: „Valamit rosszul csinálnék? Én soha semmit nem csinálok rosszul! Ha el kellene ismernem a hibámat, az vajon nem ejtene foltot a jellememen? Bár benne voltam abban az incidensben, nem én okoztam azt, és nem én voltam a fő felelős. Menj, keress, akit csak akarsz, de ne engem keresve jöjj ide. Akárhogy is, nem ismerhetem el ezt a hibát. Nem vállalhatom ezt a felelősséget!” Úgy gondolják, hogy ha elismerik a hibájukat, el fogják ítélni őket, halálra ítélik őket, és leküldik őket a pokolba és a tűz és kénkő tavába. Mondjátok meg Nekem, az ilyen emberek vajon el tudják fogadni az igazságot? Lehet valódi megbánást várni tőlük? Függetlenül attól, hogy mások hogyan beszélnek az igazságról, az antikrisztusok akkor is ellenállnak, szembeszállnak, és a szívük mélyén dacolnak vele. Még miután elbocsátják őket, akkor sem ismerik be a hibáikat, és a megbánás semmilyen megnyilvánulását nem tanúsítják. Amikor az ügy tíz évvel később említésre kerül, még akkor sem ismerik magukat, és nem ismerik be, hogy hibáztak. Amikor az ügyet húsz évvel később felhozzák, még akkor sem ismerik magukat, és továbbra is megpróbálják igazolni és megvédeni magukat. És ami még utálatosabb, amikor az ügyet harminc évvel később megemlítik, még akkor sem ismerik magukat, és még mindig megpróbálnak érvelni maguk mellett és önigazolással élni, mondván: „Én nem hibáztam, így nem ismerhetem el. Nem az én felelősségem volt, nem nekem kell vállalnom.” És mindenki meglepetésére, harminc évvel az elbocsátásuk után, ezek az antikrisztusok még mindig ellenálló hozzáállást tanúsítanak annak módjával szemben, ahogyan a gyülekezet kezelte őket. Még harminc év után sem változtak semmit. Hogyan töltötték tehát azt a harminc évet? Lehetséges, hogy nem olvasták Isten igéjét, illetve nem gondolkodtak el önmagukon? Lehetséges, hogy nem imádkoztak Istenhez és nem avatták Őt a bizalmukba? Lehetséges, hogy nem hallgattak prédikációkat és beszélgetéseket? Lehetséges, hogy esztelenek, és nincs meg bennük a normális emberi mivolthoz tartozó gondolkodás? Valóban rejtély, hogy miként töltötték el azt a harminc évet. Az eset bekövetkezte után harminc évvel még mindig teli vannak nehezteléssel, és úgy vélik, hogy a testvérek ártottak nekik, hogy Isten nem érti meg őket, hogy Isten háza rosszul bánt velük, problémákat okozott nekik, megnehezítette a dolgukat és igazságtalanul hibáztatta őket. Mondjátok meg Nekem, meg tudnak változni az ilyen emberek? Egyáltalán nem tudnak változni. A szívük ellenségességgel teli a pozitív dolgokkal szemben, és teli van ellenállással és ellenkezéssel. Úgy vélik, hogy a gonosztetteik leleplezésével és a megmetszésükkel a többiek megsértették a jellemüket, megbecstelenítették a hírnevüket, és mérhetetlen kárt okoztak a hírnevüknek és a státuszuknak. Soha nem fognak Isten elé járulni, hogy imádkozzanak, keressenek és felismerjék a saját hibáikat ebben a dologban, és soha nem fognak úgy hozzáállni, hogy megbánják, illetve elismerjék a hibáikat. Isten szavainak ítéletét és fenyítését pedig még kevésbé fogják elfogadni. Ma még mindig engedetlenséget, elégedetlenséget és sérelmeket táplálnak, amint önigazolást keresnek Isten előtt, és arra kérik Istent, hogy orvosolja ezeket a károkat, tárja fel ezt az ügyet, és ítélje meg pontosan, kinek volt igaza és ki tévedett, egészen odáig, hogy ez ügyből kifolyólag még Isten igazságosságát is kétségbe vonják és tagadják, valamint kétségbe vonják és tagadják azt a tényt, hogy Isten házát az igazság és Isten uralja. Ez a végső kimenetele az antikrisztusok megmetszésének – vajon elfogadják az igazságot? Egyáltalán nem fogadják el az igazságot; határozottan ellene vannak, hogy elfogadják. Ebből láthatjuk, hogy egy antikrisztus természetlényege idegenkedik az igazságtól és gyűlöli azt.

Mivel az antikrisztusok nem fogadják el a metszést, van bármi ismeretük a metszésről? Amikor az igazságnak erről az aspektusáról beszélgetnek, mit mondanak? Mit tanítanak másoknak? Azt mondják: „Az emberek megmetszése egy olyan módszer, amelyet isten a tökéletesítésükre használ. Lehetővé teszi az emberek számára, hogy jobban megismerjék önmagukat. Amikor az embereket megmetszik, el kell fogadniuk és feltétel nélkül alá kell vetniük magukat neki. Azok, akik nem fogadják el a metszést, olyan emberek, akik lázadnak isten ellen és nem szeretik az igazságot. Ha gyakorolni akarod az igazságot, először el kell fogadnod, hogy megmetszenek; isten így tökéletesíti az embereket, és ezt minden egyénnek meg kell tapasztalnia. Elmondható, hogy a metszés elfogadása az egyik legjobb útja a gyakorlásnak az emberek számára, hogy megértsék az igazságot és ezáltal eljussanak az önismeretre és eleget tegyenek istennek. Bárki is vagy – vezető vagy hétköznapi hívő – és függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzel, fel kell készülnöd a metszésre. Ha nem tudod elfogadni, hogy megmetszenek, az azt bizonyítja, hogy olyasvalaki vagy, akinek nincs érettsége, egy gyermek. Mindenki, aki el tudja fogadni, hogy megmetszik őt, érett felnőtt, aki az élet birtokosa és alkalmas arra, hogy tökéletesítsék.” Kalapácsütésként dübörögnek az antikrisztusok szájából ezek a nagy szavak, és remekül hangoznak! De mik ezek a szavak? Van egyetlen sor is, amelyben az igazat mondják? Képesek vagytok tisztán látni ezt? Ti is gyakran mondotok efféle dolgokat, nem igaz? (De igen.) Mondjátok meg Nekem, mik ezek a szavak? (Doktrínák.) Használjatok egy általános kifejezést a doktrínák összefoglalására és meghatározására. (Szlogenek.) Eszetekbe jut másik kifejezés? (Haszontalan, elméleti szavak.) Más? (Mind szemét és badarság.) Így van, ez a definíció fején találja a szöget és élethű. Ezt hívják hétköznapi nyelvezetnek: a doktrínák mind badarságok. Mire utal a „badarság” szó? Üres szavakra. Hogyan határozzuk meg a valóságban? Szavakként és doktrínákként. Az antikrisztusok által mondott szavak csak szavak és doktrínák. Amikor a megmetszés témájáról van szó, gyakran tudnak efféle doktrínákat mondani, de ez vajon bizonyítja azt, hogy valóban értik és fel is fogják azt? Amint meghallod, hogy ezeket a szavakat szólják, tudod, hogy semmiféle valós megértésük nincs a megmetszésről. Az, hogy képesek ilyen rakás szemetet kimondani, azt mutatja, hogy nem törekednek az igazságra. Ha valóban megmetszenék őket, kizárt dolog, hogy elfogadnák. Egy antikrisztus ellenségesen és ellenállással viszonyul a metszéshez; egyáltalán nem fogadja el azt az igazságként, és nem veti alá magát annak mint az igazságnak. Ha így tenne, az számára a jellemének és méltóságának megsértése lenne.

Vannak-e más példáitok arra vonatkozóan, hogy miként kezelik az antikrisztusok a megmetszést? (Egyes antikrisztusok a felszínen úgy tűnhetnek, mint akik megismerik önmagukat, amikor a metszéssel szembesülnek, ám a sorok között ott lesz ezen belül az álokoskodás és az emberek félrevezetését célzó próbálkozás minősége. Időnként, amikor hibáztak, ezt mondják majd: „isten engedte, hogy ez megtörténjen, mindenkinek alá kell vetnie magát isten szuverenitásának”. Az antikrisztusok néha még koholt ellenvádakat is gyártanak, mondván: „Nem szabad azzal próbálkoznod, hogy rajtakapd a vezetőket és a dolgozókat, illetve nem szabad túl magas követeléseket támasztanod velük szemben.” Az antikrisztusok abbéli erőfeszítésükben mondanak ilyesmiket, hogy félrevezessék az embereket, valamint megakadályozzák, hogy az emberek felismerjék őket.) Ez egy megnyilvánulás – vagyis, az antikrisztusok a helytelent helyesre fordítják, a feje tetejére állítják a fehéret és a feketét. Attól való rettegésükben, hogy az emberek majd átlátnak a problémáikon, az antikrisztusok sietnek az álokoskodással és mindenféle szóbeli trükköt bevetnek, hogy félrevezessék az embereket, megzavarják az elméjüket és elhomályosítsák a látásukat annak érdekében, hogy ne szerezhessenek tudomást az általuk tett dolgokról és ne ismerhessék fel azokat, és ezáltal megőrizzék a magas státuszukat és a jó hírnevüket az emberek fejében. Ez ugyanaz a fajta hozzáállás, mint amiről az imént beszéltünk, azt illetően, hogy az antikrisztusok egyáltalán nem fognak megfordulni, amikor megmetszik őket, illetve amikor hibát követtek el vagy a rossz utat választották. Milyen más példák vannak még? (Az antikrisztusok neheztelnek mindenkire, aki megmetszi őket, később pedig még az alkalmat is kereshetik, hogy megbosszulják és támadják őket.) A támadás és a bosszúállás egy másik megnyilvánulás. Hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy antikrisztusok óvják a saját státuszukat és a hírnevüket? Miért akarnak támadni és bosszút állni? (Aki megmetszette őket, az leleplezett minden általuk tett gonoszságot és a dolog valódi tényeit is, ártott a státuszuknak és a hírnevüknek, és tönkretette azt a képet, amely az emberek szívében élt róluk, így hát neheztelnek rá.) Így van, ebben áll az összefüggés. Úgy vélik, hogy azok az emberek, akik megmetszették őket, megsértették a büszkeségüket, zavarba ejtő helyzetbe hozták őket, aláásták a hírnevüket és komoly veszélybe sodorták a mások fejében kialakult státuszukat azzal, hogy oly sok ember előtt leleplezték őket. Ez a megtorlásuk oka. Ebben az ügyben kárt szenvedett a hírnevük és a státuszuk, és hogy kiadják a szívükben lévő neheztelést és gyűlöletet, keresik a lehetőséget, hogy támadják azokat az embereket és bosszút álljanak azokon, akik leleplezték és megmetszették őket. Milyen más megnyilvánulásaik vannak az antikrisztusoknak? (Egyes antikrisztusok különösen ravaszok. Amikor valaki megmetszi őket, lehet, hogy a felszínen nem mondanak ellen, vagy semmiféle nyilatkozatot nem tesznek, és tulajdonképpen úgy tűnik, hogy valamit meg is értenek önmagukról, később azonban továbbra is ugyanazokat a gaztetteket követik el, mint korábban, és soha nem tartanak igazi bűnbánatot. Efféle álcákat használnak, hogy félrevezessék az embereket.) Ez egy másik megnyilvánulás. Egy bizonyos típusú antikrisztus pontosan ezt teszi. Magában erre gondol: „Amíg élsz, remélsz. Egyelőre türelmet gyakorlok, és nem hagyom, hogy átláss rajtam. Ha otrombán ellentmondok neked és visszautasítom a metszés elfogadását, azt fogod mondani, olyasvalaki vagyok, aki nem gyakorolja, illetve nem szereti az igazságot, és ha ez kiderülne, az hatással lenne a hírnevemre. Ha a testvéreink rájönnének, egész biztosan nem volnának hajlandóak elfogadni egy olyan ember vezetését, aki egyáltalán nem szereti az igazságot. Először egy jó képet kell kialakítanom. Amikor azzal állok szemben, hogy megmetszenek, és valaki leleplezi a hibákat vagy a vétkeket, amelyeket elkövettem, majd mosolygok és elviselem, úgy téve, mintha elfogadnám, és elismerően bólogatok, nehogy valaki átlásson rajtam vagy rájöjjön, mit is gondolok valójában. Aztán álcát ölthetek, ejthetek pár könnyet, és mondhatok néhány dolgot arról, hogy adósa vagyok istennek, és ezzel túleshetek az ügyön. Így a testvérek azt fogják gondolni, hogy olyan ember vagyok, ki elfogadja az igazságot, és továbbra is jogosan vezető lehetek – és aztán megmarad a hírnevem és a státuszom, nem igaz?” Minden álca, amit tesznek. Mondanátok, hogy könnyű átlátni az ilyen embereken? (Nem könnyű átlátni rajtuk.) Kell hozzá egy időszak, mialatt az ember megfigyeli őket és érintkezik velük, hogy lássa, vajon óvják-e Isten házának érdekeit, amikor problémákkal találkoznak, illetve, hogy valóban az igazságalapelvek szerint gyakorolnak-e vagy sem. Bármennyire jól vagy helyesen is beszélnek esetleg a felszínen, az csak ideiglenes; előbb-utóbb napvilágra kerül a valódi gondolkodásmódjuk. Még ha Isten nem is fedi fel őket, vajon képesek az antikrisztusok ilyen gondosan eltitkolni a valódi gondolataikat és a természetlényegüket? Képesek egész életükön át leplezni őket? Ez lehetetlen lenne; előbb-utóbb napvilágra kerülnek ezek a dolgok. Ezért aztán legyenek az antikrisztusok bármilyen elvetemültek és ravaszok, ammennyiben szándékokat és indítékokat rejtegetnek és a tetteikben szembemennek az igazsággal, az igazságot értő emberek végül fel fogják ismerni őket és átlátnak majd rajtuk. Az ilyen antikrisztusok a legravaszabbak mind közül; a felszínen úgy tűnik, mintha elfogadnák az igazságot és a pozitív dolgokat, de szívük mélyén és a lényegükben valójában nem szeretik az igazságot, sőt még idegenkednek is a pozitív dolgoktól és az igazságtól. Mivel ékesszólók, a legtöbben nem tudják felismerni őket, és csak az igazságot értő emberek képesek felismerni az efféle embert és átlátni rajta. Vannak még más példák? (Volt ez az antikrisztus, aki látta, hogy a munkatársai jobb képességűek, mint ő, és jobban végzik a munkát nála. Státuszának biztosítása érdekében titokban eltorzította a tényeket, és ítélkezett a kollégái és a társai felett, félrevezetve, csőbe húzva az embereket, és elérve, hogy rá hallgassanak. Ez kölcsönös bizalmatlansághoz vezetett a munkatársai körében. Többé nem dolgoztak harmóniában együtt, és a munka egyetlen területén sem értek el eredményeket. Amikor leleplezték az antikrisztus gonosztetteit, ő nemcsak hogy megtagadta annak elfogadását, hanem még kifogásokkal is élt, és megpróbált kibújni a felelősség alól. Nyilvánvaló volt, hogy bármit megtenne a hírneve és a státusza kedvéért; akárhány testvérnek ártott is, és akármilyen súlyosan megzavarta és akadályozta is Isten házának munkáját, egyszerűen nem érdekelte, arról nem beszélve, hogy feldúltnak vagy bűnösnek érezte volna magát. Az emberségnek és az értelemnek egyetlen morzsája sem volt benne.) Röviden szólva, az antikrisztusok lelkifurdalás nélkül feláldozzák bárki érdekeit a saját hírnevük és státuszuk megóvása érdekében. Még ha a saját státuszuk fenntartása érdekében taposniuk is kell mindenkin, nem haboznak megtenni. Amikor a hírnevük és a státuszuk megóvásáról van szó, nem érdekli őket, hogy mások élnek vagy halnak-e, Isten házának munkája és a gyülekezet érdekei pedig egyszerűen nem is léteznek a fejükben, és egyáltalán nem tartoznak a mérlegelésük körébe. Ezekből a tettekből láthatjuk, hogy az antikrisztusok nem Isten házának emberei; ők nem hívők, akik befurakodtak. Isten háza nem az otthonuk, így hát annak egyik érdekéhez sincs semmi közük. Csupán abbéli céljukat akarják elérni, hogy hatalmat gyakoroljanak és irányítsák az embereket, valamint kielégítsék saját személyes ambícióikat és vágyaikat Isten házában. Mivel az antikrisztusok ilyen természetlényeggel bírnak, egyáltalán nem fogják elfogadni, hogy megmetsszék őket, és nem fogják elfogadni az igazság egyetlen aspektusát sem.

Az imént mondott példákból láthatjátok, hogy az antikrisztusok hírnévre és státuszra való törekvés iránti ambíciója és vágya ösztönös. Az antikrisztusok így születnek, ilyen természetlényeggel. Egyáltalán nem a születésük után tanulják ezt, és nem is a környezetük következménye. Olyan, mint amikor egyes beteg emberek nem a születésük után betegszenek meg, hanem örökölik a betegséget. Az ilyen betegségeket lehetetlen meggyógyítani. Az antikrisztusok a hírnévre és a státuszra való törekvés ambíciójával születnek, és nem különböznek az ördög királyok reinkarnációitól. Az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól és gyűlölik azt, és egyáltalán nem fogadják el Isten ítéletét és fenyítését. Nem számít tehát, hogy milyen metszéssel találkoznak, nem fogják elfogadni. Ha egy átlagos testvér metszi meg őket, azt még kevésbé hajlandóak elfogadni. Így hiszik: „Te nem vagy alkalmas arra, hogy engem megmetssz, nem vagy méltó! Hány napja vagy te hívő? Te még meg sem születtél, amikor én hívő lettem! Te még el sem kezdtél hinni istenben, amikor én vezető lettem!” Ilyen hozzáállást tanúsítanak az őket megmetsző testvérek irányában. A képesítésekre és a rangidősségre helyezik a hangsúlyt, és ezen az alapon visszautasítják a metszést. Azt tehát el tudják vajon fogadni, amikor a Fennvaló metszi meg őket? A természetlényegük alapján azt sem fogják elfogadni. Bár lehetséges, hogy a felszínen semmit sem mondanak, a szívük bizonyosan ellenáll majd és elutasítja ezt. Ez kétségtelen. Amikor ténylegesen szembesülnek a Fennvaló metszésével, az antikrisztusok leggyakoribb megnyilvánulása az, hogy kétségbeesetten okvetetlenkednek és érvelnek a saját nevükben, hogy lerázzák a felelősséget, még akár hazudva is a Fennvalónak és elrejtve a dolgokat az alattuk állók elől, hogy büntetlenül megússzák. Az antikrisztusok gyakran alkalmazzák azt a megközelítést, hogy hazudnak a Fennvalónak és elrejtenek dolgokat az alattuk állók elől, a Fennvaló metszését elkerülendő. Például ha sok probléma van a gyülekezetben, soha nem jelentik azokat. Ha a testvéreik jelenteni akarják ezeket a problémákat, az antikrisztusok nem engedik nekik, aki pedig megteszi, az az elnyomásukkal és a kirekesztésükkel szembesül. Ennek eredményeképp a legtöbb ember arra kényszerül, hogy kimaradjon ebből, hogy hagyja a problémákat megoldatlanul, és hogy talpnyalóként viselkedjen. Az antikrisztusok a gyülekezet összes problémájára zárat tesznek, teljes titokban tartva őket, és nem engedik a Fennvalónak, hogy közbelépjen vagy kérdezősködjön. Az antikrisztusok a Fennvaló munkát illető intézkedéseit is visszatartják, amennyire csak tehetik, és nem adják tovább, illetve nem valósítják meg azokat. Ha a Fennvaló munkát illető intézkedései egyáltalán nem befolyásolják a saját személyes hírnevüket és státuszukat, akkor talán tesznek pár felszínes bejelentést, és ímmel-ámmal cselekednek, de biztosan nem fogják ténylegesen végrehajtani azokat. Amennyiben a Fennvaló munkát illető intézkedései fenyegetést jelentenek a hírnevükre és a státuszukra vagy bizonyos hatással vannak rá, akkor az antikrisztusoknak gondolkodniuk kell. Mérlegelniük kell, hogyan cselekedjenek, kihez igazodjanak és mikor cselekedjenek. Körültekintően kell eljárniuk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, újra és újra átszámítgatva őket a fejükben. Ha problémák merülnek fel a gyülekezet munkájában, az antikrisztusok tudják, hogy biztosan megmetszik majd őket, sőt, akár el is bocsátják őket, ha a Fennvaló tudomására jutnak a gondok, úgyhogy elhallgatják a problémákat és nem jelentik őket a Fennvalónak. Egyáltalán nem törődnek azzal, hogy milyen befolyással lesznek ezek a problémák Isten háza munkájára, vagy milyen kárt okoznak annak, ha nem oldják meg őket; közömbösek minden veszteség iránt, amelyet Isten házának munkája elszenved. Azon nem gondolkodnak, hogy milyen eljárásmód válik majd hasznára Isten háza munkájának, illetve, hogy mi tesz eleget Istennek, csakis a saját hírnevükre és státuszukra, valamint arra gondolnak, hogy a Fennvaló majd hogyan tekint rájuk és hogy bánik velük, és hogy hogyan óvják a hírnevüket és a státuszukat, hogy azok ne legyenek érintve. Az antikrisztusok így szemlélik a dolgokat és így gondolkodnak a problémákról, és ez teljességgel kifejezi a beállítottságukat. Az antikrisztusok ezért egyáltalán nem fogják az igazságnak megfelelően jelenteni a gyülekezetben fennálló, illetve a munkájukban felmerülő problémákat. Bármilyen munkát végeznek is, bármilyen nehézségekkel kerülnek is szembe, vagy ha olyan helyzetekkel találkoznak, amelyeket nem tudnak kezelni, illetve ahol nem tudják, milyen döntést hozzanak, miközben az adott munkát végzik, leplezni fogják és elrejtik azt, attól tartva, hogy a Fennvaló majd azt mondja, hogy túl gyenge a képességük, illetve rájön a valódi helyzetükre, vagy megmetszi őket azért, mert nem kezelték és nem oldották meg azokat a nehézségeket, illetve helyzeteket haladéktalanul. Az antikrisztusok semmibe veszik Isten házának érdekeit és a gyülekezet munkáját, elkerülendő, hogy a Fennvaló megmetssze őket. Nem haboznak feláldozni a gyülekezet munkáját és érdekeit a státuszuk és a megélhetésük megőrzése, valamint annak biztosítása érdekében, hogy a Fennvalónak jó benyomása legyen róluk. Nem érdekli őket, hogy késleltetik vagy befolyásolják a gyülekezet munkájának előrehaladását, Isten választott népének életbe való belépésével pedig még kevésbé törődnek. Függetlenül attól, hogy a testvérek milyen nehézségekkel találkoznak vagy milyen problémák léteznek az életbe való belépésük tekintetében, az antikrisztusok nem tudják megoldani azokat, a Fennvalótól pedig nem fognak kérni. Világosan tudják, hogy a problémák elhallgatása és megoldatlanul hagyása késleltetni fogja a gyülekezet munkájának előrehaladását és hatással lesz arra, valamint veszteségeket okoz a testvérek életének, de nem foglalkoznak ezekkel a dolgokkal és nem törődnek velük. Bármilyen jelentős problémák merülnek is fel a gyülekezetben, soha nem jelentik őket, hanem minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy eltitkolják és elzárják azokat. Ha a testvérek felfedezik a gaztetteiket, és leveleket írnak, hogy beszámoljanak róluk, az antikrisztusok még keményebben próbálják elhallgatni és elzárni azokat a leveleket. Mi a céljuk azzal, hogy elhallgatják és elzárják azokat a leveleket? Az, hogy megtartsák a státuszukat, óvják a hírnevüket és a tekintélyüket, valamint, hogy megőrizzék minden jelenleg birtokolt dolgukat. Ha elbocsátják őket, vagy a Fennvaló alkalmatlannak ítéli őket a munkájukra, az számukra olyan, mintha elveszítenék az életüket és halálra ítélnék őket, olyan, mintha az út végére érnének az Istenbe vetett hitükben. Ezért aztán bármiről legyen is szó, soha nem kérdeznek a Fennvalótól. Helyette azon gondolkodnak, hogyan rejtsék el a munkájukban felmerülő összes problémát, és hogyan akadályozzák meg, hogy a Fennvaló felfedezze őket. Hát nem nagyon megvetendő ez a gyakorlatuk? Úgy hiszik, hogy Isten és a Fennvaló szemében biztosan az a jó vezető, akinek soha nincs semmi gondja és nehézsége, aki minden ügyet jól tud kezelni és mindenféle munkára alkalmas. Úgy gondolják, hogy egy jó vezető sosem panaszkodik nehézségekről, illetve sosem kutat problémák után, és hogy egy jó vezetőnek feltétlenül tökéletes, hibátlan embernek kell lennie Isten és a Fennvaló fejében, aki anélkül jól el tudja végezni a munkát, hogy a Fennvalónak meg kellene metszenie őt. Következésképpen vehemensen védelmezik a státuszukat, remélve, hogy jó benyomást tesznek a Fennvalóra, és azt a tévhitet keltik benne, hogy alkalmasak a munkájukra, hogy tudják vállalni a munkájukat és nem jelentkeznek majd nagy problémák, és ezért úgy vélik, hogy nem szükséges közvetlenül kérdezősködni a munkájukról, illetve útmutatást adni nekik, az pedig biztos, hogy nem szükséges megmetszeni őket. Az antikrisztusok ezt a fajta képet akarják kialakítani maguk számára, hogy abban a tévhitben tartsanak másokat, miszerint Isten hisz bennük és mindent rájuk bíz, hogy fontos feladatokkal bízza meg őket, és nagy bizalommal van irántuk, olyannyira, hogy vonakodik megmetszeni őket, attól tartva, hogy negatívvá válnak és lazítani fognak, és az hatással lesz a munkára. Az antikrisztusok elhitetik a testvérekkel, hogy ők népszerű emberek Isten házában és a gyülekezetben, és fontos személyek Isten házában. Miért akarják ezt a fajta illúziót és látszatot erőltetni a testvérekre? Azért, hogy rávegyék az embereket, hogy becsüljék és imádják őket, hogy élvezhessék a státusz előnyeit a gyülekezetben, a magas státusz és a kedvező bánásmód mellett, olyannyira, hogy elfoglalhassák Isten helyét. Gyakran mondják a testvéreknek: „Isten nem tud személyesen beszélni veletek, nem tud a ti szintetekre jönni és személyesen munkát végezni, és nem tudna mellettetek élni és vezetni titeket mindazokban a különböző dolgokban, amelyekkel a mindennapi életetekben találkoztok. Nos tehát, ki fogja elvégezni ezeket a konkrét feladatokat? Hát nem a hozzánk hasonló vezetők és dolgozók?” Miközben minden tőlük telhetőt megtesznek a státuszuk védelméért, gyakran mondanak efféle dolgokat és fejeznek ki efféle elgondolásokat, hogy a testvérek teljesen és kétségek nélkül higgyenek és bízzanak bennük. Mi a természete az ebbéli gyakorlatuknak? Vajon nem az, hogy hazudnak a Fennvalónak és elrejtenek dolgokat az alattuk álló emberek elől? (De az.) Ez a megközelítésük ügyes része. A legtöbb ember gyenge képességű, nem érti az igazságot, nem képes felismerni az antikrisztusokat, és csak félrevezethetik és használhatják őket az antikrisztusok. Ha az antikrisztusok megpróbálnák közvetlenül félrevezetni az embereket ezt mondván: „a fennvaló valóban bízik bennem, minden dologban hallgatnak rám”, az emberek esetleg egy kicsit óvatosak lennének és egy kicsit átlátnának rajtuk, ám az antikrisztusok nem beszélnek ilyen egyenesen. Egy bizonyos beszédmódot használnak, hogy félrevezessék az embereket, és azt a tévhitet keltsék bennük, hogy a Fennvalónak hinnie és bíznia kell bennük ahhoz, hogy rájuk bízza a vezetői munkát. A tökfilkók, akikből hiányzik a tisztánlátás, és akik nem törekednek az igazságra, bedőlnek ennek és követik őket. Amikor pedig történik valami, ezek a tökfilkók nem Istenhez imádkoznak, illetve nem keresik az igazságot Isten szavaiban, hanem az antikrisztusok elé járulnak, és az antikrisztusokat kérik, hogy mutassák meg nekik az utat és válasszanak ösvényt számukra. Az antikrisztusok ezt a célt akarják elérni a cselekedeteikkel. Ha nincs pár ember a gyülekezetben, aki érti az igazságot, hogy felismerje és leleplezze az antikrisztusokat, a legtöbb ember vakon hisz majd nekik, imádja és követi őket, és az irányításuk alatt él. Ez annyira veszélyes! Ha valakit három-öt éven át félrevezet és irányít egy antikrisztus, az élete nagy veszteséget szenved. Ha nyolc-tíz éven át vezeti félre és irányítja egy antikrisztus, akkor teljesen tönkremegy; még ha meg is akarja váltani magát, nem lesz lehetősége rá.

Az antikrisztusok gyakran félrevezetik az embereket, megnyerik és irányítják őket afféle állításokkal, hogy ők népszerű emberek Isten házában, akiket Isten fontos pozícióba helyezett, és akiket Isten becsül és akikben bízik, abbéli erőfeszítésükben, hogy elérjék a céljukat: állandóan élvezzék a státuszt és örökké övék legyen az utolsó szó. Mitől félnek a legjobban az antikrisztusok? A státuszuk elvesztése és a rossz hírnév rémiszti meg őket a leginkább. Attól tartanak, hogy a testvérek majd azt hiszik, hogy ők nem törekednek az igazságra, hogy igen gyenge képességűek, és hogy nincs lelki megértésük, illetve nem végeznek tényleges munkát, és hogy képtelenek bármely tényleges munka végzésére. Ezek azok a dolgok, amelyeket az antikrisztusok leginkább rettegnek hallani. Amikor az antikrisztusok ilyen állításokat és kijelentéseket hallanak, pánikba esnek, sőt bosszúsak lesznek, időnként még a toporzékolásig is eljutnak, mondván: „Én gyenge képességű vagyok, úgyhogy rajta, használj bárkit, akit tudsz; én úgysem tudom elvégezni ezt a munkát! Hát isten nem igazságos? Ennyi éven át hittem benne, feladtam érte a családomat és a pályafutásomat, és olyan sokat fáradoztam mindannyiótokért testvéreim. Miért nem tudtok egyetlen méltányos szót sem szólni rólam?” Többé nem tudnak figyelmet szentelni a hírnevüknek és a státuszuknak, és többé meg sem próbálják leplezni magukat vagy színlelni; a rútságuk teljesen nyilvánvaló. Miután kiadták a haragjukat, letörlik a könnyeiket és így gondolkodnak: „Ó, ne; megszégyenítettem magam. Vissza kell térnem!” Tovább folytatják a színlelést, tovább tanulják a jó szlogeneket és doktrínákat, tovább hallgatnak, olvasnak, prédikálnak és félrevezetik az embereket. Úgy érzik, hogy meg kell menteniük a hírnevüket és a státuszukat, és remélik, hogy egy napon, amikor eljön a választások ideje, a testvérek még mindig gondolni fognak rájuk, emlékezni fognak az általuk tett jó dolgokra, emlékezni fognak az általuk fizetett árra, és az általuk mondott dolgokra. Ez teljesen szégyentelen, nem igaz? Egyáltalán nem változott a régi természetük, ugye? Az antikrisztusok miért nem változnak soha? A természetlényegük határozza meg ezt, nem tudnak változni; egyszerűen ilyenek. Amikor az ambícióik és a vágyaik végképp füstbe mennek, toporzékolnak, aztán pedig sokkal jobban viselik magukat. Nemrég kérdeztem arról, hogy egy illető hogy viseli magát, és pár testvér azt mondta, hogy igen jól viselkedik. Mit jelentett az, hogy „jól viselkedik”? Azt jelentette, hogy az utóbbi időben sokkal jobban viselkedett és sokkal jobban szerepelt, mint korábban; nem okozott többé bajt, nem támadta az embereket, illetve nem versengett státuszért, valamint megtanulta, hogyan beszéljen finomabban, szerényebben és csendesebben az emberekkel. És helyénvaló szavakat használt mások segítésére, a mindennapi életében pedig különös gondot és figyelmet fordított másokra. Olyan volt, mintha teljesen új emberré vált volna. De vajon valóban megváltozott? Nem. Akkor mik voltak ezek a gyakorlatok? (Külsőséges jó viselkedésformák.)

Miután egyes antikrisztusokat felfednek és minden gaztettükre fény derül, a testvéreket látva így szólnak: „Olyan, mintha isten mostanában megvilágosított és megvilágított volna, és igen jó állapotban vagyok. Mély gyűlöletet érzek a korábbi tetteim iránt, és soha nem tudom majd elfelejteni, illetve elengedni azokat a veszteségeket, amelyeket miattam szenvedtek el a testvérek. Nagyon szomorú vagyok.” Ahogy ezt mondják, könnyekben törnek ki, sőt akár kezdeményezik is, hogy megkérik a testvéreket, hogy metsszék meg őket, mondván: „Ne aggódjatok amiatt, hogy gyenge vagyok. Ha azt látjátok, hogy valamit rosszul csinálok, metsszetek meg, el tudom fogadni – el tudom azt fogadni istentől; nem fogok neheztelni rátok.” A testvérek megmetszésének makacs elutasításától, az annak való ellenállástól és az azzal való dacolástól, az önigazolástól és a maguk melletti érveléstől, valamint attól, hogy teli vannak nehezteléssel, odáig jutottak, hogy aktívan keresik a megmetszést. Ez elég gyors szemléletváltás, nem igaz? Azt jelenti vajon, hogy bűntudatuk van? E hozzáállás alapján úgy tűnik, hogy fordulatot tettek, úgyhogy meg kell metszened őket. Ez lehetővé teheti számukra, hogy felismerjék a múltban elkövetett hibáikat, és segít nekik önmaguk megismerésében. Ebben a pillanatban segítened kell őket némi őszinteséggel, és ezt mondanod: „Látom, hogy mostanában egész jól viselkedsz. Szívből fogok szólni hozzád. Ha valami, amit mondok, nem helytálló és nem tudod elfogadni, akkor ne törődj vele; ha helytállónak véled azt, amit mondok, akkor fogadd el Istentől. Az a szándékom, hogy segítsek neked, nem pedig, hogy beléd rúgjak, miközben a földön fekszel, vagy hogy támadjalak. Nyissuk meg a szívünket egymásnak és beszélgessünk. Akkoriban, amikor vezetőként szolgáltál, pöffeszkedve jártál körbe és nem voltál hajlandó beismerni a hibáidat; még ha külsőleg párat be is vallottál, mélyen belül valójában nem ismerted el a hibát – majd később, amikor hasonló problémával találkoztál, ugyanúgy viselkedtél, mint korábban. Beszéljünk például a legutóbbi esetről. Mivel felelőtlen voltál, valami balul sült el, és nagy veszteség érte Isten házának vagyonát. A felelőtlenséged vezetett ahhoz is, hogy sok testvért letartóztattak és bebörtönöztek, és árat fizettek ezért. Nem gondolod, hogy felelősséget kellene vállalnod ezért? Te voltál a közvetlen felelős ezért az esetért, így hát Isten elé kellene járulnod, megvallanod a bűneidet és bűnbánatot tartani. Az a helyzet, hogy ha beismered a hibádat, Isten a legrosszabb esetben véteknek fogja azt tekinteni, és nem lesz hatással az igazságra való törekvésedre a jövőben. A testvérek is megfelelően tudnak majd bánni veled és Isten háza tagjának tekinteni téged; nem fognak kiközösíteni vagy támadni. Igaz, hogy egy emberrel kapcsolatban minden Isten kezében van, ha azonban soha nem törekedsz az igazságra, akkor Isten biztosan utálni fog és elhagy majd, és ezen a ponton a pusztítás célpontjává válsz. Ha elfogadod Isten munkáját és aláveted magad neki, és képes vagy őszinte bűnbánatot tartani, akkor Isten nem fog emlékezni a múltbeli vétkeidre, és Isten előtt továbbra is olyan ember leszel, aki az igazságra törekszik. Nem kérjük az elnézését vagy a megbocsátását, de legalább azt kell tennünk, amit az embereknek tenniük kell; ez minden teremtett lény felelőssége és kötelessége, és ez az az út, amelyen mindannyiunknak járnia kell.” Ezek igaz szavak, nemde? Van ezekben bármi gúny vagy ravaszkodás? Van bennük bármi szarkazmus vagy csúfolódás? (Nincs.) Ezek csupán szívből jövő szavak, amelyek nyugodtan és az emberek segítését és nevelését célzó alapelvvel összecsengve hangoznak el. Ezek a szavak helyénvalóak; van bennük gyakorlási út és keresendő igazság. Mégis, képesek az antikrisztusok elfogadni ezeket a szavakat? Képesek az igazságként felfogni és gyakorolni őket? (Nem képesek.) Hogyan válaszolnak ezekre a szavakra? „Még most is mindannyian a hibámon lovagoltok, nem vagytok hajlandóak elengedni, mi? Még isten sem emlékszik az emberek múltbeli vétkeire, akkor ti miért vizsgálgatjátok folyton az enyémet? Azt mondod, bizalmasan akartok beszélgetni velem és hogy segítetek nekem. Miféle segítség ez? Nyilvánvalóan arra tett kísérlet, hogy a múlton rágódjunk és elszámoltassatok. Csak felelősségre akartok vonni, nem igaz? Vajon egyedül én vagyok a felelős azért az esetért? Minden isten kezében van, ami azt jelenti, hogy ő az, aki felelős. Amikor az az eset történt, miért nem adott nekünk isten semmiféle útbaigazítást? Hát nem isten vezényelte így? Nos, akkor hogyan hibáztathattok engem?” Nyíltan elmondják a véleményüket, nemde? Miben áll a problémájuk? A felszínen úgy tűnt, mintha fordulatot tettek volna és alázatosabbá váltak volna; a magaviseletük sokkal jobbnak tűnt, mint korábban, mintha már nem a státuszt és a hírnevet hajszolnák, és mintha nyugodtan le tudnának ülni, beszélni valakivel és bizalmas beszélgetést folytatni. Akkor hogyan képesek még mindig ilyesmit mondani? Milyen probléma látható ebben? (A viselkedésmódjuk csak egy illúzió volt, amelyet azért öltöttek fel, hogy visszatérhessenek.) Mi más? (Egyáltalán nem ismerik igazán önmagukat, és ezek nem a valódi bűnbánat megnyilvánulásai, csupán egyfajta álszent gyakorlat. Amikor mások elbeszélgetnek velük a problémáikról, még mindig képtelenek elfogadni az igazságot. Világos, hogy a természetlényegük ellenséges az igazsággal szemben.) Két pont nagyon világos ebben. Először is, amikor egy antikrisztus elveszíti a státuszát, az egyik létállapota az, hogy „amíg élsz, remélsz” – mindig készen áll a visszatérésre. A másik pont az, hogy tekintettel a korábbi tévútjukra és az általuk elkövetett vétkekre, az antikrisztusok soha, de soha nem fognak őszintén elgondolkodni önmagukon. Nem fogják beismerni a hibáikat, sem elfogadni az igazságot, és még kevésbé fogják megérteni a lényegüket a gonosztetteik tényeiből, illetve összefoglalni azt, hogy miként gyakoroljanak az igazságnak megfelelően. Amikor elbocsátják őket és elveszítik a státuszukat, nem erre gondolnak: „Pontosan mit is tettem rosszul? Hogyan kellene megbánnom? Ha ez a fajta dolog ismét megtörténik, hogyan kellene cselekednem ahhoz, hogy megfeleljek Isten szándékának?” Nincs meg bennük ez a hozzáállás, hogy fordulatot vegyenek. Még ha meg is metszik őket, és még ha elbocsátják is őket, akkor sem fordulnak meg és nem törekednek az igazságra, nem keresnek utat a gyakorláshoz, illetve nem változtatnak a törekvésük irányán. Bármilyen nagy veszteségeket hoznak is Isten házára, és bármekkorát buknak is, soha nem fogják megvallani a bűneiket. A hibáik nem fogják arra késztetni őket, hogy az elkövetkező időben törekedjenek az igazságra és keressék azt; ehelyett azt fogják számítgatni, hogy mit is tehetnének, hogy mindent megmentsenek és visszaszerezzék az elveszített státuszukat. Ez a két pont. Az első egyfajta létállapot, amelyet a státuszuk elvesztését követően élnek meg, amely állandóan készen áll a visszatérésre. A második pont az, hogy nem hajlandóak beismerni, illetve megérteni a tévutat, amelyen jártak. Ebben a második pontban az, hogy nem értik a tévutat, amelyen jártak, egy része annak; ezenkívül egyáltalán nem fognak őszinte bűnbánatot tartani, sem az igazságot nem fogják elfogadni, és bizonyosan nem fogják bűnbánó szívvel jóvátenni a kárt, amelyet Isten házának okoztak. Egyáltalán nem fognak elgondolkodni az átalakulás módján, azon, hogy miként változzanak az igazságra nem törekvő emberekből olyan emberekké, akik törekednek az igazságra és gyakorolják azt. Ez a két pont nyilvánvalóvá teszi, hogy az antikrisztusok idegenkednek az igazságtól és természetüknél fogva elvetemültek; különösen ügyesen álcázzák magukat és alkalmazkodnak a környezetükhöz, mint a kaméleonok. Állhatatlan lényegük van, a státuszra, valamint az ambícióikra és a vágyaikra való törekvésük pedig soha nem nyugszik a szívük mélyén, és soha nem is fog megváltozni. Ezeket az embereket senki sem tudja megváltoztatni. Ezeket a megnyilvánulásokat szemlélve milyen az efféle ember természetlényege? Testvér vajon egy antikrisztus? Valódi ember vajon egy antikrisztus? (Nem.) Ha testvéreknek tekinted ezeket az embereket, az vajon nem azt jelenti, hogy súlyosan ostoba vagy? Ezek a megnyilvánulások egy antikrisztus lényegének kinyilatkoztatásai. Amikor az antikrisztusoknak nincs státuszuk, ilyen létállapotban vannak; ilyenek a számítgatások a szívükben, az, amit feltárnak és ahogyan külsőleg viselkednek, valamint a szívük mélyén az igazsággal és a vétkeikkel szembeni hozzáállás milyensége, és nem fog megváltozni a nézőpontjuk. Nem számít, mennyit beszélsz az igazságról, illetve a gyakorlás helyes, pozitív útjairól, mélyen legbelül sosem fogják igazán elfogadni, hanem ellenállnak neki. Sőt, eképp hiszik majd: „Nos, nincs többé státuszom, tehát nem számít, amit mondok. Többé senki sem támogat; csak gúnyt akartok űzni belőlem és megleckéztetni. Alkalmas vagy te arra, hogy megleckéztess? Mit gondolsz, ki vagy? Te még járni sem tanultál meg akkor, amikor én vezető lettem! Hát nem tőlem tanultad azt a pár dolgot, amiről beszélsz? És te próbálsz engem megleckéztetni. Te aztán valóban nem tudod, hol a helyed a világegyetemben!” Úgy vélik, az embereknek kell bizonyos rangidősség ahhoz, hogy megmetsszék őket, hogy beszéljenek hozzájuk, beszélgessenek velük, illetve bizalmasan társalogjanak velük. Mifélék ezek az emberek? Csak antikrisztusok képesek ilyesmiket mondani; a normális emberek, és azok, akikben van némi szégyenérzet és egy kevés racionalitás, soha nem mondanának ilyeneket. Ha valaki prédikációt tart nektek, nyugodtan bizalmas beszélgetést folytatva veletek és rámutatva a problémáitokra és néhány javaslatot téve, képesek lennétek elfogadni azt, vagy az antikrisztusokkal azonos módon gondolkodnátok? Tegyük fel például, hogy tíz éve hívő vagy, de sosem szolgáltál vezetőként. Egy másik ember csak két éve hisz, de nálad magasabb státusza van, és téged ez felkavar. Tegyük fel, hogy húsz éve hittél Istenben, mielőtt végre körzetvezető lettél. Valaki más mindössze öt évnyi hit után regionális vezető lesz, és vezetni kezd téged, te pedig nehezen fogadod el ezt. Ha megmetsz, kényelmetlenül érzed magad, és még ha igaza is van abban, hogy megmetsz, akkor sem akarod elfogadni. Volt valaha efféle hozzáállásotok vagy voltak ilyen megnyilvánulásaitok? (Igen.) Ez egy antikrisztus beállítottsága. Úgy gondoljátok, hogy csak az antikrisztusoknak van antikrisztusi beállítottsága? Bárki, aki egy antikrisztus beállítottságával bír, veszélyben van, egy antikrisztus útjára léphet, és ez a beállítottság elpusztíthatja őt. Így állnak a dolgok. Amikor egy antikrisztus lényegéről beszélgetünk és azt boncolgatjuk, abba azok az emberek is beletartoznak, akik antikrisztusi beállítottsággal bírnak. Mit mondanátok: az ide tartozó emberek vajon a kisebbség vagy a többség, vagy vajon mindenki beletartozik? (Mindenki beletartozik.) Így van, mivel egy antikrisztus beállítottsága a Sátán beállítottsága, és minden romlott ember a Sátán beállítottságával rendelkezik. Most arról a témáról beszélgettünk egy keveset, hogy miként kezelik az antikrisztusok azt, ha megmetszik őket. A nagyobb részletezés kedvéért említhetünk néhány konkrét példát. Ezt meghagyom nektek, hogy az összejöveteleitek során beszélgessetek róla. Miközben beszélgettek, ne mindig arról beszéljetek, hogy mások milyenek. Természetesen nem kerülhető el, hogy mások megnyilvánulásairól beszélgessetek, de főként a saját megnyilvánulásaitokról kellene beszélgetnetek. Ha találtok magatokban az antikrisztusi beállítottsághoz kapcsolódó megnyilvánulásokat, illetve megnyilatkozásokat, az hasznos és előnyös lesz az önismeretetek szempontjából, és segíteni fog abban, hogy megszabaduljatok attól a beállítottságtól.

Korábban az antikrisztusi beállítottság különféle megnyilvánulásainak témájáról beszélgettünk – képesek vagytok-e most ezekhez hasonlítani magatokat? Képesek voltatok-e némi megértésre jutni? Meg tudtok-e oldani egyes valós problémákat? Függetlenül attól, hogy a romlott beállítottságotok mely aspektusán változtattok, az egész az igazság megértésének, valamint annak alapján érhető el, ha az igazsághoz hasonlítjátok magatokat, majd eljuttok önmagatok megértésére. Ezért a romlott beállítottság különféle megnyilvánulásainak felismerésére és boncolgatására való képesség egy olyan út, amelyet járnod kell, amikor önmagad megismeréséről és beállítottságbeli változás eléréséről van szó. Eljutottatok már ennek a pontnak a megértésére? Néhányan közületek talán nem, és esetleg ezt gondolják: „Mindig ezekről a jelentéktelen témákról és dolgokról beszélsz; soha nem beszélsz mélyreható igazságokról és nem fedsz fel mélyreható misztériumokat. Ez annyira unalmas és fárasztó! Mi köze ezeknek a dolgoknak, amelyekről beszélsz, ahhoz, hogy belépünk a menny királyságába, nagy áldásokhoz jutunk és tökéletesítve leszünk a jövőben?” Ezek az emberek sosem értenek; elálmosodnak, amint ezeket a dolgokat hallgatják. Azokhoz, akiknek nincs lelki megértésük, nem jut el; nem értik a különféle emberi állapotokat, amelyeket az egyes igazságok érintenek, sem a különféle igazságok közötti kapcsolatokat. Nem értik ezeket a dolgokat. Minél részletesebb magyarázatot adsz nekik, annál inkább összezavarodnak és annál kevesebbet fogadnak be, úgyhogy mindig elálmosodnak. Amikor épp csak elkezdődik egy összejövetel, énekelnek és táncolnak, és bármennyire unalmasak vagy ismétlődők is a szabályok és a ceremóniák, nem álmosodnak el. Amint azonban az igazságról és az emberek különböző állapotairól beszélsz, bóbiskolni kezdenek. Mi történik azokkal az emberekkel, akik mindig így elálmosodnak? Vajon nem fedték fel őket? Ez az igazság nem szeretésének a megnyilvánulása, nem igaz? Amikor az életbe való belépéssel összefüggő különféle igazságok részleteiről van szó, az igazságra őszintén törekvő és bizonyos képességgel rendelkező emberek annál jobban értik azokat, minél többet hallanak róluk, miközben azok, akik nem szeretik az igazságot és akiknek nincs lelki megértésük, csak egyre inkább összezavarodnak, minél többet hallanak róluk. Minél többet hallgatják, annál unalmasabbnak találják őket, és nem számít, mennyit hallgatnak, akkor is ugyanúgy éreznek; nem tudnak meghallani bennük egy utat. Úgy érzik, hogy az életbe való belépéssel kapcsolatos dolgok valójában nem annyira összetettek, ezért nem szükséges olyan sokat beszélni róluk. Ilyenek azok az emberek, akiknek nincs lelki megértése. A beállítottságbeli változás jó sok igazságot foglal magában. Amennyiben az emberek a beállítottságuk megváltoztatására irányuló igyekezetük útján nem fordítanak időt és erőfeszítést minden egyes igazságra, nem érnek el megértést, felfogást és ismeretet minden egyes igazságról, és nem találnak utat a gyakorláshoz, akkor egyáltalán nem lesznek képesek belépni egyetlen igazságba sem. Milyen módon ismerhetik meg az emberek Istent? Az összes különféle igazság megértésével és az azokba való belépéssel – ez az egyetlen mód. Mi több, az egyes igazságok nem valamiféle elméletet vagy egyfajta tudást, illetve filozófiát jelentenek; az emberek életéhez és a létállapotukhoz, valamint azokhoz az állapotokhoz van közük, amelyekben épp vannak, illetve azokhoz a dolgokhoz, amelyekre minden egyes napon gondolnak, valamint a romlott lényegük uralma alatt született különféle gondolatokhoz, elgondolásokhoz, szándékokhoz és hozzáállásokhoz. Ezek tehát azok a témák, amelyekről beszélünk. Amikor megfejted ezeket a témákat, összefüggésbe hozod őket magaddal, megtalálod a gyakorlás alapelveit, és megismered a különböző beállítottságaid szülte különféle állapotokat és nézőpontokat, akkor valóban megérted majd az ezekhez kapcsolódó igazságokat, és csak akkor leszel képes pontosan az igazságalapelvek szerint gyakorolni. Ha csupán szó szerint érted a szavakat, és amikor látod, amint Isten leleplezi az antikrisztusok önzőségét és hitványságát, erre gondolsz: „az antikrisztusok önzőek és hitványak, én magam azonban elég önzetlen vagyok; sok szeretetet tudok adni, toleráns vagyok, tudós családba születtem, felsőfokú végzettséggel rendelkezem, és híres emberek és mesterművek hatottak rám, én nem vagyok önző ember” – vajon az igazság elfogadása az, hogy ezeket a dolgokat mondod? Azt jelenti, hogy ismered önmagad? Elég nyilvánvaló, hogy nem érted ezt a konkrét igazságot, illetve az ebben a konkrét igazságban foglalt különféle állapotokat. Amikor megérted az Isten által említett és leleplezett különféle állapotokat, amelyeket egy bizonyos igazság felölel, valamint össze tudod vetni magad velük, és megtalálod a gyakorlás pontos alapelveit, akkor indulsz majd el az igazság gyakorlásának útján, és akkor lépsz majd be az igazságvalóságba. Ha ezt nem tetted meg, akkor csak egy doktrínát értettél meg; nem értetted meg az igazságot. Olyan ez, mint a téma, amelyről az imént beszéltünk, hogy miként kezelik az antikrisztusok a metszést. A különféle állapotok, megnyilvánulások és megnyilatkozások, amelyekről beszélgettünk, mind kapcsolódnak egy antikrisztus természetlényegéhez és beállítottságához. Hányat értetek ezek közül? Hányat vetettél közülük össze magaddal? Ebben az általad felfogott témában foglalt állítások, részletek és állapotok más emberekhez vagy hozzád kapcsolódnak? Neked magadnak van-e bármilyen kapcsolatod ezekkel az állapotokkal? Valóban összefüggésbe hoztad őket magaddal, vagy csak vonakodva tudomásul vetted őket és egyetértettél velük? Ez a felfogásodtól és az igazsághoz való hozzáállásodtól függ. Az, hogy ezeket az állapotokat összekapcsolod magaddal, csupán előfeltétele annak, hogy képes legyél gyakorolni az igazságot; nem azt jelenti, hogy már elkezdted gyakorolni. Ha azonban nem tudod összekapcsolni magaddal ezeket az állapotokat, akkor egyáltalán semmi közöd nem lesz az igazság gyakorlásához. Ebben az esetben mit fogsz hallani, amikor prédikációkat hallgatsz? Csupán színlelni fogsz; úgy tűnik majd, mintha hinnél Istenben, de valójában nem az Ő szavai szerint fogsz gyakorolni, és nem tudsz majd belépni az Ő szavainak valóságába. Csak egy laikus leszel, egy szolgáló, egy ellenpont. Amikor arról van szó, hogy miként kellene összevetned magad ezekkel az állapotokkal, és hogyan kellene boncolgatnod azokat a különféle állapotokat, amelyek az Általam mondott dolgokhoz kapcsolódnak, ez a saját tudásotok függvénye. Én csak annyit tehetek, hogy elmondom nektek ezeket a szavakat és ellátlak titeket ezekkel a szavakkal, a többiért nektek magatoknak kell erőfeszítést tennetek. Az, hogy el tudjátok-e fogadni ezeket a szavakat vagy sem, a hozzáállásotoktól függ. Egyesek hajthatatlanok a szívükben; folyton színlelnek és próbálják megóvni a státuszukat és a hírnevüket. Nyilvánvalóan vannak problémáik, de képtelenek észrevenni ezeket a problémákat és nem ismerik be őket, sőt mások leleplezését és boncolgatását is magukra vállalják. Következésképp a többi embernek végül haszna származik belőle, míg ők maguk nem nyernek semmit. Bolondok ezek az emberek, nem igaz? Ez ostoba viselkedés. A prédikációk hallgatásának nem az a lényege, hogy megtanuljunk tisztán látni másokat, és nem is az, hogy mások nevében hallgassunk, hanem az, hogy te magad halld meg, amit mondanak és tedd magadévá azt. Hallgatod Isten szavait, az igazságot és a prédikációkat, és mindebből megérted majd az igazságot, elnyered az életet és átalakulást érsz el a beállítottságban. Van ennek bármi köze másokhoz? Ezeknek a szavaknak hozzád van közük. Ha ilyen hozzáállást alakítasz ki, akkor ezek a szavak képesek lehetnek megváltoztatni téged, a valóságoddá lenni, és lehetővé tenni számodra, hogy beállítottságbeli változást érj el.

Ebben az első témában azokról a különféle megnyilvánulásokról beszéltünk, ahogyan az antikrisztusok a metszést kezelik. Az e témáról való beszélgetés egyrészt segít mindannyiótoknak megérteni, hogy miféle hozzáállásuk van az antikrisztusoknak, valamint a természetlényegük megnyilvánulásait, amikor erről a dologról van szó, másrészt némi pozitív útmutatást és figyelmeztetést ad nektek. A fennmaradó problémákról ti magatok is beszélgethettek és megoldhatjátok őket; azok a saját ügyeitek.

2. Hogyan bánnak az antikrisztusok azokkal, akik náluk erősebbek

Amikor az antiktisztusoknak a saját hírnevük és státuszuk megóvására irányuló vágyáról van szó, nem csupán a természetlényegüket mutatják meg és tárják fel, amikor megmetszik őket – az antikrisztusok sok másféle helyzettel és dologgal találkoznak. Ezért a második téma, amelyről beszélni fogunk, az, hogy miként tartják fenn az antikrisztusok a státuszukat és a hírnevüket az emberi csoportokban. Miközben emberek csoportjában vannak, milyen viselkedésformákat tanúsítanak az antikrisztusok, amelyek szemléltethetik, hogy mindenben, amit tesznek, megpróbálják a saját hírnevüket és státuszukat óvni? Világos ez a téma vagy sem? Nagy vagy kis terjedelmű? Jellemző vagy sem? (Jellemző.) Ez a téma közvetlenül kapcsolódik az antikrisztusok természetlényegéhez. Milyen megnyilvánulásokat mutatnak az antikrisztusok, miközben emberek csoportjai között élnek? Milyen hozzáállást és milyen cselekedeteket használnak arra, hogy megóvják a hírnevüket és a státuszukat? Mindenekelőtt: ha az antikrisztusoknak nincs státusza, akkor is antikrisztusok vajon? (Igen.) Világosan kell értenetek ezt a fogalmat. Ne gondoljátok, hogy csak a státusszal bíró emberek rendelkezhetnek az antikrisztusok lényegével és lehetnek antikrisztusok, illetve, hogy a státusszal nem rendelkező hétköznapi emberek nem antikrisztusok. A kör valójában elég nagy. Az antikrisztusok lényegével rendelkező bármely személy még mindig antikrisztus, függetlenül attól, hogy van-e státusza vagy nincs, illetve, hogy vezető-e vagy egy átlagos hívő – ezt a lényege dönti el. Nos, milyen megnyilvánulásokat tanúsítanak az antikrisztusi lényeggel bíró emberek, miközben hétköznapi követők? A természetlényeg mely megmutatkozásai szolgálnak elegendő bizonyítékául annak, hogy ők ténylegesen antikrisztusok? Először nézzük meg, hogyan élnek az emberek csoportjaiban, hogyan bánnak másokkal, illetve hogyan állnak az igazsághoz. Amiről a leginkább beszélnünk kell, az nem az, hogy mit esznek, mit viselnek az antikrisztusok, hol laknak, vagy miként jönnek-mennek, hanem az, hogy miként óvják a hírnevüket és a státuszukat a csoportokban. Még ha hétköznapi hívők, akkor is állandóan próbálják óvni a hírnevüket és a státuszukat, állandóam ezt a fajta beállítottságot és lényeget fedik fel, és az efféle dolgokat teszik. Ez tehát lehetővé teszi számunkra, hogy egyet előbbre lépjünk az antikrisztusok beállítottságának és lényegének megértésében. Akár van státuszuk az antikrisztusoknak, akár nincs, és bármikor és bárhol legyenek is, az antikrisztusok beállítottsága és lényege mindig feltárul és megnyilvánul bennük. Ez nem korlátozódik semmilyen térre, földrajzi helyre, illetve emberekre, eseményekre és dolgokra.

Amikor az antikrisztusok kötelességet végeznek – legyen az bármi, és függetlenül a csoporttól, amelyben vannak – megkülönböztethető magatartásformát tanúsítanak, nevezetesen mindig mindenben ki akarnak emelkedni és előtérbe akarják állítani magukat, mindig hajlamosak arra, hogy korlátozzák és irányítsák az embereket, mindig vezetni akarják az embereket, és dirigálni akarnak, mindig reflektorfényben akarnak állni, mindig magukra akarják irányítani az emberek tekintetét és figyelmét, és mindenkitől csodálatot akarnak. Amikor az antikrisztusok csatlakoznak egy csoporthoz – függetlenül attól, hogy hányan vannak, kik a csoport tagjai, illetve mi a foglalkozásuk és az identitásuk – az antikrisztusok elsőként felmérik a dolgokat, hogy lássák, ki tiszteletet parancsoló és kiemelkedő, ki ékesszóló és ki lenyűgöző, valamint, hogy ki képzett és kinek van tekintélye. Kiértékelik, hogy kit múlhatnak felül és kit nem, és azt is, hogy ki tesz túl rajtuk és ki alsóbbrendű. Ezeket a dolgokat nézik meg elsőként. Miután gyorsan felmérik a helyzetet, a tettek mezejére lépnek, és egyelőre félreállítják és mellőzik azokat, akik alattuk foglalnak helyet. Először azokhoz mennek, akiket felsőbbrendűnek vélnek, akiknek van némi tekintélye és státusza, illetve adottsága és tehetsége. Elsőként ezekhez az emberekhez mérik magukat. Ha ezen emberek bármelyikét nagyra becsülik a testvérek, vagy az illető régóta hisz Istenben és jó hírben áll, akkor az antikrisztusok irigységének célpontjává válik, és persze vetélytársnak tekintik. Az antikrisztusok ezután csendben ezekhez az emberekhez hasonlítják magukat, akiknek van tekintélyük, státuszuk, és akik kivívják a testvérek csodálatát. Elkezdenek töprengeni ezeken az embereken, és megvizsgálják, hogy mit tudnak megtenni és mit sajátítottak el, és hogy miért becsülik őket egyesek. A szemlélés és a megfigyelés során az antikrisztusok rájönnek, hogy ezek az emberek egy bizonyos szakma szakértői, valamint arra a tényre is, hogy azért tartja őket mindenki nagyra, mert hosszabb ideje hisznek Istenben és meg tudnak osztani valamennyi tapasztalati tanúságtételt. Az antikrisztusok „prédának” tekintik az ilyen embereket, és ellenfélként tekintenek rájuk, aztán tervet szőnek a cselekvéshez. Miféle cselekvési tervet? Megvizsgálják azokat az aspektusokat, ahol nem érnek fel az ellenfeleikhez, majd elkezdenek dolgozni ezeken az aspektusokon. Például, ha egy bizonyos szakmában nem olyan jók, mint ők, tanulni fogják azt a szakmát, többet olvasnak könyveket, többet néznek utána mindenféle információnak, és alázatosan többet kérnek útmutatást másoktól. Az adott szakmával összefüggő mindenféle munkában részt vesznek, fokozatosan tapasztalatot gyűjtve és fejlesztve a saját erejüket. Amikor pedig úgy vélik, hogy megvan a tőkéjük ahhoz, hogy versenyre keljenek az ellenfeleikkel, gyakran előállnak, hogy kifejezzék a saját „ragyogó nézeteiket”, és gyakran szándékosan cáfolják és becsmérlik az ellenfeleiket, hogy megszégyenítsék őket és besározzák a nevüket, és ezáltal kiemeljék, ők maguk milyen okosak és rendkívüliek, valamint elnyomják az ellenfeleiket. A világosan látó emberek látják mindezeket a dolgokat; csak az ostobák és a tudatlanok, valamint azok nem látják, akikből hiányzik a tisztánlátás. A legtöbben csak az antikrisztusok lelkesedését, törekvését, szenvedését, külsőséges jó viselkedését, valamint azt látják, hogy árat fizetnek, a tényleges helyzet azonban az antikrisztusok szíve mélyén rejtőzik. Mi a fő céljuk? Az, hogy státuszt szerezzenek. A cél, amelyre az összes munkájuk, az összes fáradozásuk, valamint az összes általuk fizetett ár összpontosul, az a dolog szívükben, amit a legjobban imádnak: a státusz és a hatalom.

Annak érdekében, hogy hatalmat és státuszt szerezzenek, az antikrisztusok első dolga a gyülekezetben az, hogy megpróbálják elnyerni mások bizalmát és megbecsülését, hogy több embert tudjanak meggyőzni, és közülük többet rávegyenek, hogy felnézzenek rájuk és imádják őket, ezáltal elérve abbéli céljukat, hogy övék legyen az utolsó szó a gyülekezetben és hatalmat gyakoroljanak. Amikor a hatalomszerzésről van szó, igen ügyesek a másokkal való versengésben és küzdelemben. Az elsődleges vetélytársaik az igazságra törekvő emberek, azok, akiknek tekintélyük van a gyülekezetben és akiket szeretnek a testvérek. Mindenki a vetélytársuk, aki fenyegetést jelent a státuszukra. Rendíthetetlenül versengenek azokkal, akik erősebbek náluk; a náluk gyengébbekkel pedig bármiféle szánalom érzése nélkül kelnek versenyre. A szívük harci filozófiákkal van teli. Úgy vélik, hogy ha az emberek nem versengenek és harcolnak, akkor nem tudnak majd semmiféle előnyhöz jutni, és csakis versengés és küzdelem árán szerezhetik meg az általuk akart dolgokat. A státusz elérése, valamint annak érdekében, hogy előkelő helyet foglaljanak el egy embercsoporton belül, bármit megtesznek, amire csak szükség van ahhoz, hogy versenyre keljenek másokkal, és nem kímélnek egyetlen embert sem, aki veszélyt jelent a státuszukra. Nem számít, kivel állnak kapcsolatban, dúl bennük a harci kedv, és még akkor is küzdenek, amikor öregszenek. Gyakran kérdezik: „Legyőzhetném azt az embert, ha versenyre kelnék vele?” Aki csak ékesszóló, valamint logikus, strukturált módon és módszeresen tud beszélni, az irigységük és az utánzásuk célpontjává, sőt, még inkább a vetélytársukká válik. Az is a vetélytársuk lesz, aki az igazságra törekszik és akiben van hit, valamint képes gyakran segíteni és támogatni a testvéreket, és képessé teszi őket arra, hogy kiemelkedjenek a negativitásból és a gyengeségből, ahogyan bárki olyan is, aki egy bizonyos szakma szakértője, és a testvérek becsülik valamire. Aki eredményeket ér el a munkájában és megkapja a Fennvaló elismerését, az természetes módon még nagyobb versenyforrást jelent majd számukra. Melyek az antikrisztusok mottói, függetlenül attól, hogy mely csoportban vannak? Osszátok meg a gondolataitokat. (A másokkal és a Mennyel folytatott harc végtelen móka forrása.) Hát nem őrültség ez? Ez őrültség. Van még? (Istenem, vajon nem így gondolják: „Az egész világegyetemben egyedül én vagyok a legfőbb uralkodó”? Vagyis ők akarnak a legmagasabban lenni, és bárkivel is vannak, mindig túl akarják szárnyalni az illetőt.) Ez az egyik elképzelésük. Egyéb? (Istenem, én négy szóra gondoltam: „A győztes a király.” Úgy vélem, hogy mindig mások fölé akarnak kerekedni és ki akarnak tűnni, akárhol is vannak, és azon igyekeznek, hogy a legmagasabban álljanak.) A legtöbb dolog, amiről beszéltetek, egyfajta elgondolás; próbáljatok valamiféle viselkedést használni a jellemzésükre. Az antikrisztusok nem feltétlenül akarják a legmagasabb pozíciót elfoglalni, akárhol legyenek is. Amikor elmennek valahová, van egy beállítottságuk és mentalitásuk, ami cselekvésre készteti őket. Mi ez a mentalitás? Az, hogy: „Versengenem kell! Versengeni! Versengeni!” Miért három „versengeni”, miért nem csak egy „versengeni”? (A versengés az életükké vált, a szerint élnek.) Ilyen a beállítottságuk. Olyan beállítottsággal születtek, amely vadul arrogáns és nehéz fékezni, vagyis felülmúlhatatlannak tekintik magukat és rendkívül egoisták. Senki sem tudja megnyirbálni ezt a hihetetlenül arrogáns beállítottságukat; saját maguk sem tudják irányítani. Az életük tehát másról sem szól, mint harcról és versengésről. Miért harcolnak és versengenek? Természetesen hírnévért, nyereségért, státuszért, látszatért és a saját érdekeikért versengenek. Nem számít, milyen módszerekhez kell folyamodniuk, amíg mindenki aláveti magát nekik, és amíg előnyöket és státuszt szereznek maguknak, elérték a céljukat. A versengési szándékuk nem átmeneti szórakozás; egyféle beállítottság, amely sátáni természetből ered. Olyan, mint a nagy vörös sárkány beállítottsága, amely harcol a Mennyel, harcol a földdel és harcol az emberekkel. Nos, amikor az antikrisztusok másokkal harcolnak és versengenek a gyülekezetben, mit akarnak? Kétségkívül hírnévért és státuszért versengenek. Ha azonban státuszt szereznek, mi hasznuk lesz belőle? Mire jó az nekik, ha mások hallgatnak rájuk, csodálják és imádják őket? Az antikrisztusok maguk sem tudják megmagyarázni ezt. Valójában szeretik élvezni a hírnevet és a státuszt, szeretik, ha mindenki mosolyog rájuk, valamint, ha hízelegve és hajbókolva köszöntik őket. Így hát minden alkalommal, amikor egy antikrisztus egy gyülekezetbe megy, egyetlen dolgot tesz: harcol és verseng másokkal. Még ha hatalmat és státuszt nyer is, nem áll meg itt. Státuszának megóvása és hatalmának bebiztosítása érdekében továbbra is harcol és verseng másokkal. Mindhalálig ezt fogja tenni. Az antikrisztusok filozófiája tehát ez: „Amíg csak élsz, ne hagyd abba a harcot.” Ha egy ehhez hasonló gonosz ember van a gyülekezeten belül, fogja az vajon zavarni a testvéreket? Tegyük fel például, hogy mindenki csendesen eszi és issza Isten szavait és beszélget az igazságról, valamint békés a légkör és kellemes a hangulat. Egy antikrisztus ilyenkor elégedetlenségtől fortyog. Féltékeny lesz azokra, akik az igazságról beszélgetnek és gyűlölni fogja őket. Elkezdi támadni és megítélni őket. Vajon nem fogja ez megzavarni a békés légkört? Gonosz ember, aki azért jött, hogy megzavarjon másokat és undort keltsen bennük. Ilyenek az antikrisztusok. Előfordul, hogy az antikrisztusok nem törekszenek arra, hogy tönkretegyék vagy legyőzzék azokat, akikkel versengenek és akiket elnyomnak; amennyiben megszerzik a hírnevet, a státuszt, a büszkeséget és a látszatot, és elérik, hogy az emberek csodálják őket, megvalósították a céljukat. Miközben versengenek, egyfajta nyilvánvaló sátáni beállítottságot tárnak fel. Milyen beállítottság ez? Olyan, hogy bármelyik gyülekezetben tűnnek is fel, folyton versengeni és harcolni akarnak másokkal, folyton hírnévért, nyereségért és státuszért akarnak versengeni, és csak akkor érzik úgy, hogy megvalósították a céljukat, amikor a gyülekezet rendetlenségbe és zűrzavarba süllyed, amikor státuszt szereztek és mindenki enged nekik. Ilyen az antikrisztusok természete, miszerint a versengést és a harcot használják a céljaik elérésére.

Mi az antikrisztusok mottója, bármelyik csoport tagjai is? „Versengenem kell! Versengeni! Versengeni! Versengenem kell, hogy a legfelsőbb és a legnagyobb legyek!” Ilyen az antikrisztusok beállítottsága; ahová csak mennek, versengenek és megpróbálják elérni a céljaikat. A Sátán inasai, és megzavarják a gyülekezet munkáját. Az antikrisztusok beállítottsága ilyen: azzal kezdik, hogy körülnéznek a gyülekezetben, hogy lássák, ki hisz sok éve Istenben és kinek van tőkéje, kinek van némi adottsága vagy tehetsége, ki válik a testvérek hasznára az életbe való belépésükben, kinek van több tekintélye, ki rangidős, kiről mondanak jót a testvérek között, kiben van több pozitív dolog. Ezek az emberek lesznek a vetélytársaik. Összefoglalva, az antikrisztusok minden olyan alkalommal, amikor emberek csoportjában vannak, mindig ezt teszik: versengenek a státuszért, versengenek a jó hírnévért, versengenek azért, hogy övék legyen az utolsó szó a dolgokban és joguk legyen döntéseket hozni a csoportban, ami, miután megszerezték, boldoggá teszi őket. Képesek-e vajon tényleges munkát végezni, miután megszerzik ezeket a dolgokat? Egyáltalán nem: nem azért versengenek és küzdenek, hogy tényleges munkát végezzenek; az ő céljuk az, hogy mindenki máson felülkerekedjenek. „Nem érdekel, hogy hajlandó vagy-e engedni nekem vagy sem; ami a tőkét illeti, én vagyok a legnagyobb, ami a beszédkészséget illeti, én vagyok a legjobb, ami pedig az adottságokat és a tehetséget illeti, nekem van a legtöbb.” Bármilyen területről van is szó, mindig az első helyért akarnak versenyezni. Ha a testvérek felügyelőnek választják őket, versenyezni fognak a társukkal, hogy övék legyen az utolsó szó és a döntéshozás joga. Ha a gyülekezet bizonyos munkával bízza meg őket, ragaszkodni fognak hozzá, hogy ők dirigáljanak a megvalósítás módját illetően. Törekedni akarnak majd, hogy minden, amit mondanak, és minden általuk eldöntött dolog sikerüljön és valóra váljon. Ha a testvérek valaki másnak az ötletét fogadják el, azon túllépnek vajon? (Nem.) Ez bajt jelent. Ha nem hallgatsz rájuk, megleckéztetnek, azt éreztetik veled, hogy nélkülük nem boldogulnál, és megmutatják, milyen következményekkel jár, ha nem engedelmeskedsz nekik. Ilyen önhitt, gyűlöletes és oktalan az antikrisztusok beállítottsága. Sem lelkiismeretük, sem értelmük nincs, sőt, egy szemernyi igazságuk sem. Egy antikrisztus cselekedeteiben és tetteiben az ember láthatja, hogy abban, amit tesz, a normális ember értelméből semmi sincs, és bár az ember beszélhet neki az igazságról, nem fogadja el azt. Akármennyire helyes is, amit mondasz, nem jut el hozzá. Az egyetlen dolog, amire törekedni szeret, a hírnév és a státusz, amit nagyra tart. Amíg élvezni tudja a státusz előnyeit, elégedett. Úgy hiszi, hogy az a létének az értéke. Függetlenül attól, hogy emberek mely csoportjában van épp, meg kell mutatnia az embereknek az általa nyújtott „világosságot” és „melegséget”, a tehetségét, az egyediségét. És mivel különlegesnek hiszi magát, természetszerűleg úgy gondolja, hogy vele jobban kell bánni, mint a hétköznapi emberekkel, hogy meg kell kapnia az emberek támogatását és csodálatát, hogy az embereknek fel kell nézniük rá, imádniuk kell őt – úgy gondolja, hogy mindez jár neki. Vajon nem pimaszok és szégyentelenek az ilyen emberek? Nem baj az vajon, ha ilyen emberek vannak jelen a gyülekezetben? Amikor történik valami, a józan ész szerint az embereknek arra kell hallgatniuk, aki helyesen beszél, annak kell alávetniük magukat, aki olyan javaslatot tesz, amely hasznára válik Isten háza munkájának, és annak a javaslatát kell elfogadniuk, akié összhangban áll az igazságalapelvekkel. Ha az antikrisztusok olyasmit mondanak, ami nem áll összhangban az alapelvekkel, akkor lehetséges, hogy senki más nem hallgat rájuk vagy nem fogadja el a javaslatukat. Ebben az esetben mit tesznek majd az antikrisztusok? Továbbra is próbálják majd megvédeni és igazolni magukat, illetve kitalálni a módját, hogy meggyőzzenek másokat, valamint elérjék, hogy a testvérek hallgassanak rájuk és elfogadják a javaslatukat. Nem fogják fontolóra venni, hogy milyen hatással lehet a gyülekezet munkájára, ha az ő javaslatukat fogadják el. Ez nem tartozik a megfontolásuk körébe. Mi az egyetlen dolog, amit fontolóra vesznek? „Ha nem fogadják el a javaslatomat, hol tudom majd megmutatni magam? Tehát versengenem kell és küzdenem azért, hogy elfogadják a javaslatomat.” Így gondolkodnak és cselekednek minden olyan alkalommal, amikor valami történik. Soha nem gondolkodnak el azon, hogy az összhangban áll-e az alapelvekkel vagy sem, és soha nem fogadják el az igazságot. Ilyen az antikrisztusok beállítottsága.

Hogyan nyilvánul az meg elsődlegesen, hogy az antikrisztusokból teljességgel hiányzik az értelem? Úgy hiszik, hogy vannak adottságaik, hogy tehetségesek, jó képességük van, és hogy másoknak imádniuk és támogatniuk kellene, Isten házának pedig fontos pozícióba kellene helyeznie őket. Továbbá azt hiszik, hogy Isten házának az általuk előterjesztett összes javaslatot és elgondolást el kellene fogadnia és népszerűsítenie kellene, és ha Isten háza nem fogadja el azokat, nagyon dühösek lesznek, szembeszállnak Isten házával, és megalapítják a saját független királyságukat. Az antikrisztusok beállítottságának és lényegének ez a feltárulása vajon nem okoz akadályozásokat és zavarásokat a gyülekezetben? Elmondható, hogy az antikrisztusok összes cselekedete óriási akadályozásokat és zavarásokat okoz a gyülekezet munkájának, valamint Isten választott népe életbe való belépésének. Amikor az antikrisztusok a gyülekezetvezetői pozíciókért és tekintélyért versengenek Isten választott népe körében, minden lehetséges eszközt felhasználnak arra, hogy másokat támadjanak, magukat pedig felemeljék. Nem gondolnak arra, hogy esetleg mennyire nagyon ártanak Isten háza munkájának és Isten választott népe életbe való belépésének. Csakis arra gondolnak, hogy az ambícióik és a vágyaik kielégülhetnek-e, illetve, hogy a saját státuszukat és hírnevüket biztonságban tudhatják-e. Az ő szerepük a gyülekezetekben és Isten választott népe körében a démonoké, a gonoszé és a Sátán inasaié. Egyáltalán nem olyan emberek, akik őszintén hisznek Istenben, nem is Isten követői, arról nem is beszélve, hogy olyan emberek lennének, akik szeretik és elfogadják az igazságot. Amikor még nem valósították meg a szándékaikat és a céljaikat, soha nem gondolkodnak el magukon és nem ismerik meg önmagukat, soha nem gondolkodnak el azon, hogy a szándékaik és a céljaik egyeznek-e az igazsággal, soha nem keresik, hogy miként járjanak az igazságra való törekvés útján az üdvösség eléréséért. Nem az alávetettség lelkiállapotával hisznek Istenben, illetve választják meg az utat, amelyen járniuk kellene. Ehelyett a fejüket törik és így gondolkodnak: „Hogyan kerülhetek vezetői vagy dolgozói pozícióba? Hogyan versenghetek a gyülekezet vezetőivel és dolgozóival? Hogyan vezethetem félre és hogyan irányíthatom isten választott népét, és hogyan tehetem krisztust puszta névleges vezetővé? Hogyan biztosíthatok helyet magamnak a gyülekezetben? Hogyan gondoskodhatok róla, hogy biztosan megvessem a lábam a gyülekezetben és státuszt szerezzek, hogyan kezeskedhetem afelől, hogy sikerrel járok és nem bukom el, és végül elérem a célomat, hogy irányítsam isten választott népét és megalapítsam a saját királyságomat?” Az antikrisztusok éjjel-nappal ezeken a dolgokon gondolkodnak. Miféle beállítottság és természet ez? Amikor például a hétköznapi testvérek tanúságtételi cikkeket írnak, azon gondolkodnak, hogy fejezzék ki írásban hűen a tapasztalataikat és a megértésüket. Így hát abban a reményben imádkoznak Isten színe előtt, hogy Ő több megvilágosodást nyújt nekik az igazságot illetően, és lehetővé teszi számukra, hogy nagyobb és mélyebb megértést nyerjenek róla. Ezzel szemben, amikor antikrisztusok írnak cikkeket, törik a fejüket, azon töprengve, hogy miként írjanak oly módon, aminek köszönhetően több ember megérti őket, megismeri őket és csodálja őket, és ezáltal több ember elméjében státuszt szereznek. Ezt a leghétköznapibb, legapróbb dolgot akarják felhasználni a hírnevük növelésére. Még egy ilyen lehetőséget sem hagyhatnak ki. Miféle emberek ezek? Amikor látják, hogy mások tudnak tapasztalati tanúságtételről szóló cikkeket írni, egyes antikrisztusok valami olyasmit szeretnének írni, ami mindenki más tapasztalati tanúságtételénél csodálatosabb, abbéli erőfeszítésükben, hogy versenyre keljenek velük a státuszért és a tekintélyért. Így aztán történeteket gyártanak és plagizálnak. Még olyasmit is meg mernek tenni, hogy hamis tanúságot tesznek. Az antikrisztusok semmilyen szégyenteljes dologtól nem riadnak vissza annak érdekében, hogy nevet szerezzenek maguknak, hogy több emberrel megismertessék magukat és terjesszék a nevüket. Még a legapróbb lehetőséget sem fogják elmulasztani, hogy ismertté váljanak, státuszt szerezzenek, valamint, hogy megbecsüljék őket egy embercsoportban és különleges tisztelettel tekintsenek rájuk. Mi a célja annak, hogy különleges tisztelettel tekintsenek rájuk? Milyen következményeket és célokat kívánnak az antikrisztusok megvalósítani? Az antikrisztusok azt akarják, hogy mások rendkívüli embereknek lássák őket, olyan embereknek, akik bárki másnál nemesebbek, akik jeleskednek bizonyos területeken; jó benyomást akarnak kelteni mások elméjében, mélyreható benyomást, sőt, fokozatosan elérni azt, hogy a többi ember irigyelje, csodálja őket és felnézzen rájuk. Miközben minden erejükkel e cél eléréséért küzdenek, továbbra is ugyanazt az utat járják, mint előtte.

Nem számít, milyen embercsoportban vannak, függetlenül attól, hogy színlelnek vagy fáradoznak-e, az, ami az antikrisztusok szíve mélyén rejtőzik, semmi több, mint a státusz iránti vágy. A lényeg, amit felfednek és kinyilvánítanak, nem más, mint a harc és a versengés. Bármit tesznek is az antikrisztusok, státuszért, látszatért és érdekekért versengenek a többiekkel. Ennek a leggyakoribb megnyilvánulása a jó hírnévért, a jó megítélésért és az emberek fejében elfoglalt státuszért való versengés, hogy az emberek becsüljék és imádják őket, valamint körülöttük forogjanak és köréjük gyűljenek. Az antikrisztusok ezt az utat járják; ezért versengenek az antikrisztusok. Függetlenül attól, hogy Isten szavai hogyan ítélik el és boncolgatják ezeket a dolgokat, az antikrisztusok nem fogják elfogadni az igazságot, illetve Isten szavainak ítéletét és fenyítését, illetve nem fogják feladni ezeket az Isten által megítélt és elítélt dolgokat. Épp ellenkezőleg: minél inkább leleplezi Isten ezeket a dolgokat, az antikrisztusok annál ravaszabbá válnak. Burkoltabb és még inkább minden hájjal megkent eszközöket vetnek be e dolgok hajszolásáért, hogy az emberek ne lássák, mit tesznek, és tévesen úgy higgyék, hogy feladták ezeket a dolgokat. Minél inkább leleplezi Isten ezeket a dolgokat, az antikrisztusok annál inkább megtalálják a módját, hogy fondorlatosabb és eszesebb módszereket találjanak arra, hogy hajszolják és elnyerjék őket. Ezenkívül tetszetősen hangzó szavakat használnak, hogy elrejtsék a hátsó szándékaikat. Összefoglalva, az antikrisztusok egyáltalán nem fogadják el az igazságot, nem gondolkodnak el a viselkedésükön, illetve nem járulnak Isten elé imádkozva és az igazságot keresve. Épp ellenkezőleg, a szívükben még elégedetlenebbek Isten leleplezésével és ítéletével, oly mértékig, hogy ellenséges hozzáállást vesznek fel ezekkel a dolgokkal szemben. Nemcsak hogy nem adják fel a hírnévre és a státuszra való törekvésüket, hanem még jobban dédelgetik ezeket a dolgokat, és azon gondolkodnak, hogyan rejtsék el és titkolják ezt a törekvést, illetve hogyan akadályozzák meg, hogy az emberek átlássanak rajta és észrevegyék. Bármi is legyen a helyzet, az antikrisztusok nemcsak hogy elmulasztják az igazságot gyakorolni; amikor felfedik a valódi arcukat, vagyis, amikor véletlenül felfedik ezeket az ambícióikat és vágyaikat, még jobban aggódnak, hogy Isten szavai és az igazság alapján mások át fognak látni a lényegükön és a valódi arcukon, úgyhogy megpróbálják elrejteni ezt, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy védelmezzék magukat. Mi a céljuk azzal, hogy elrejtik ezt? Az, hogy megóvják a státuszukat és a hírnevüket a veszteségektől, és hogy megőrizzék az erejüket a következő küzdelmükre. Ilyen az antikrisztusok lényege. Nem számít, mikor vagy mi épp a helyzet, a magatartásuk céljai és iránya nem fog változni, sem az életcéljaik, illetve a tetteik mögötti alapelvek, sem pedig a státuszra való törekvést célzó vágy, ambíció és cél a szívük mélyén. Nemcsak hogy minden tőlük telhetőt megtesznek majd abbéli igyekezetükben, hogy státuszt szerezzenek, fokozni fogják az erőfeszítéseiket, hogy hozzájussanak. Minél többet beszél Isten háza az igazságról, annál inkább ügyesen kerülni fogják, hogy egyes nyilvánvaló viselkedésekkel és megnyilvánulásokkal éljenek, amelyeken mások átláthatnak és amelyeket felismerhetnek. Másféle módszerre váltanak, és keservesen fognak sírni, miközben beismerik a hibáikat és elítélik magukat, ezzel elnyerve az emberek együttérzését, és elérve, hogy azok tévesen úgy higgyék, hogy bűnbánatot tartottak és megváltoztak, valamint megnehezítve az emberek számára, hogy tisztán lássák őket. Mi az antikrisztusoknak ez a lényege? Vajon nem fondorlatos egy kicsit? (De az.) Amikor az emberek ennyire fondorlatosak, ördögök. Tudnak az ördögök igazi bűnbánatot tartani? Képesek valóban félretenni a státuszra való törekvést illető ambíciójukat és vágyukat? Az ördögök inkább meghalnának, mint hogy félretegyék ezt az ambíciót. Akárhogy is közlöd velük az igazságot, hasztalan lesz, nem fogják félretenni ezt az ambíciót. Ha ebben a helyzetben elveszítik a harcot, és a testvérek leleplezik őket, akkor is tovább küzdenek és versengenek majd a státuszért, a látszatért, a végső szóért, valamint a döntéshozatal jogáért, amikor a továbblépnek a következő csoportba. Versengeni fognak ezekért a dolgokért. Bármi is legyen a helyzet, és emberek bármely csoportjának tagjai legyenek is, az általuk mindig követett alapelv a versengésé: „Csak én vezethetek; engem senki más nem vezethet!” Egyáltalán nem hajlandók hétköznapi követők lenni, illetve elfogadni más emberek vezetését vagy segítségét. Ilyen az antikrisztusok lényege.

Vannak olyanok a gyülekezetben, akik már sok éve hisznek Istenben, de még egyáltalán nem törekednek az igazságra, és folyton a státuszt és a hírnevet hajszolják? Melyek ezeknek az embereknek a megnyilvánulásai? Mondanátok, hogy az ilyen típusú ember olyasvalaki, aki mindig kirakatba helyezi magát, aki hajlamos eredeti gondolatokkal előállni és hangzatos elgondolásokat szajkózni? Miféle dolgokat tesz gyakran? (Valaki kifejezi a nézőpontját, és az mindenki más számára helyesnek tűnik, de hogy megmutassa, mennyire zseniális, ez az illető egy másik nézőponttal áll elő, amelyet az emberek még helyesebbnek éreznek majd, és amely tagadja az első személy nézőpontját, ezzel mutatva, hogy milyen zseniális az illető.) Ezt felvágásnak nevezik. Elutasítja mások nézeteit, majd előáll a saját egyedi nézőpontjával, amelyet még ő maga sem érez valóságosnak vagy érvényesnek – puszta szlogen –, ám meg kell mutatnia az embereknek, hogy milyen zseniális is ő, és el kell érnie, hogy mindenki őrá hallgasson. Mindig másnak kell lennie, mindig eredeti gondolatokkal kell előállnia, mindig hangzatos elgondolásokat szajkóz, és nem számít, mennyire megvalósítható és kivitelezhető az, amit mások mondanak, neki le kell szavaznia azt, és különféle indokokat és kifogásokat kell találnia, hogy elvesse más emberek nézőpontjait. Ezek a leggyakoribb viselkedésformái azoknak az embereknek, akik megpróbálnak eredeti gondolatokkal előállni és hangzatos elgondolásokat szajkóznak. Függetlenül attól, hogy valakinek mennyire helyesek vagy helyénvalóak voltak a tettei, elutasítják és figyelmen kívül hagyják azokat. Még ha világosan tudják is, hogy az illető helyénvalóan cselekedett, akkor is azt mondják, hogy nem voltak helyénvalóak a tettei, és úgy állítják be, mintha ők jobb munkát tudtak volna végezni, és egyáltalán nem másodrendűek az illetőhöz képest. Az ilyen emberek úgy vélik, hogy senki sem oly jó, mint ők, hogy ők minden szempontból jobbak másoknál. Számukra minden helytelen, amit mások mondanak; a többi ember értéktelen, és csak ők maguk jók minden szempontból. Még ha valamit rosszul csinálnak is és megmetszik őket, akkor sem lesznek hajlandóak alávetni magukat, egyáltalán nem fogják elfogadni az igazságot, és kifogások tömkelegével is előállhatnak, minek következtében a többiek úgy gondolják, hogy nem hibáztak és hogy nem kellett volna megmetszeni őket. Azok az emberek, akik szeretnek eredeti gondolatokkal előállni és hangzatos elgondolásokat szajkózni, ily módon arrogánsak és önelégültek. Az ilyen emberek jelentős többségéből valójában hiányzik a valódi tehetség, és semmit sem tudnak jól csinálni; bármit is tesznek, az teljes zűrzavarrá válik. Nekik azonban nincs önismeretük, és azt hiszik, hogy jobbak másoknál, és bármit is tesznek mások, bele mernek szólni és bele mernek avatkozni, valamint folyamatosan hangzatos elgondolásokat szajkóznak, állandóan azt akarva, hogy mások becsüljék őket és hallgassanak rájuk. Bármi is legyen a helyzet, illetve bármilyen csoportban legyenek is, csak azt akarják, hogy mások szolgálják őket és hallgassanak rájuk; ők senki mást nem akarnak szolgálni és senki másra nem akarnak hallgatni. Hát nem antikrisztusok ezek? Ilyen arrogánsak és önelégültek az antikrisztusok; ennyire híján vannak az értelemnek. Csakis tetszetős doktrínákról beszélnek, ha pedig mások rámutatnak a hibáikra, ki kell forgatniuk a szavakat és a logikát, és hamis, tetszetősen hangzó módon beszélni, hogy az emberek úgy érezzék, nekik van igazuk. Nem számít, mennyire helyes valaki másnak a véleménye, az antikrisztusok ékesszóló módon fogják elérni, hogy az tévesen hangozzon, és mindenki az ő saját véleményüket fogadja el. Az antikrisztusok efféle emberek – kivételes tehetséggel vezetnek félre másokat, egészen addig a pontig félre tudják vezetni őket, hogy azok összezavarodjanak és irányt tévesszenek, és többé ne tudják megkülönböztetni a jót a rossztól. Ezek az antikrisztusok végül alaposan félrevezetik és foglyul ejtik mindazokat, akikből hiányzik a tisztánlátás. A legtöbb gyülekezetben vannak olyan emberek, akik így félrevezetik a többieket. Amikor Isten választott népe közli az igazságot vagy megosztja a tapasztalati tanúságtételét, az antikrisztusok mindig felállnak és kifejezik a saját nézeteiket. Nem nyitják meg a szívüket, hogy őszintén beszéljenek a tapasztalatukról és az ismereteikről, hanem folyton rámutatnak dolgokra, és kritikus, felelőtlen megjegyzéseket tesznek mások tapasztalataira és ismereteire, hogy a saját eszességükkel kérkedjenek, valamint elérjék abbéli céljukat, hogy mások megbecsüljék őket. Az antikrisztusok igen ügyesek abban, hogy szavakról és doktrínákról beszéljenek; valódi tapasztalati tanúságtételt sosem tudnak megosztani és soha nem beszélnek önismeretről. Helyette mindig problémákat keresnek más emberekben és nagy hűhót csapnak körülöttük. Azt soha nem látod, hogy az antikrisztusok nyitott elmével elfogadnák mások véleményét, vagy hogy proaktívan beszélnének a saját romlott beállítottságaikról és felfednék magukat mások előtt. Biztosan nem látod őket, amint arról beszélnek, hogy milyen téves és abszurd nézeteket rejtegettek, és hogy hogyan fordítottak azokon, és egyáltalán nem hallod őket, amint elismerik az általuk elkövetett hibákat és a hiányosságaikat… Függetlenül attól, hogy mennyi ideig állnak kapcsolatban az antikrisztusok másokkal, mindig azt éreztetik velük, hogy bennük egyáltalán nincs romlottság, hogy ők szentnek és tökéletes embernek születtek, és hogy másoknak imádniuk kellene őket. Azok, akikben igazán van értelem, nem akarják, hogy mások becsüljék vagy imádják őket. Ha mások valóban becsülik és imádják őket, szégyenteljesnek találják ezt, mivel tudják, hogy romlott emberek romlott beállítottságokkal, és hogy nincsenek az igazságvalóságok birtokában. Ismerik a saját korlátaikat, így hát bármilyen romlottságot fednek is fel és bármilyen téves nézetekkel állnak is elő, őszintén tudnak beszélni ezekről a dolgokról és képesek mások tudtára adni őket, ettől pedig igen nyugodtnak, felszabadultnak és boldognak érzik magukat. Egyáltalán nem érzik úgy, hogy nehéz ezt megtenni. Még ha mások meg is ítélik őket, lenézik őket és ostobának nevezik vagy megvetik őket, akkor sem érzik túl zaklatottnak magukat. Épp ellenkezőleg: úgy érzik, hogy ez nagyon is normális, és helyesen tudják megközelíteni. Mivel az embereknek romlott beállítottságaik vannak, természetszerűleg romlottságot tárnak fel. Függetlenül attól, hogy elismered-e ezt vagy sem, ez tény. Ha fel tudod ismerni a saját romlottságodat, az jó dolog, és még jobb, ha mások világosan láthatják azt – így nem fognak imádni vagy becsülni. Azok az emberek, akik értik az igazságot és van bennük némi értelem, meg tudják nyitni a szívüket és tudnak beszélni önmaguk megismeréséről, nem találják nehéznek ezt. Az antikrisztusok számára azonban ez nagyon nehéz. Idiótáknak tekintik azokat, akik tiszta módon megnyílnak, és ostobának tekintik azokat, akik az önismeretükről beszélnek és őszintén szólnak. Az antikrisztusok ezért teljességgel lenézik ezeket az embereket. Ha valaki képes megérteni az igazságot, és mindenki különösképp helyesli őt, az antikrisztusok szemében szálka, az oldalukban tövis lesz az illető, és megítélik és elítélik őt. Tagadni fogják az illető birtokában lévő helyes gyakorlatokat és pozitív dolgokat, és elérik, hogy azok téves és eltorzult megértésnek hangozzanak. Nem számít, hogy ki tesz valamit, ami a gyülekezet és a testvérek javát szolgálja, az antikrisztusok meg fogják találni a módját, hogy becsméreljék, gúnyolják és kinevessék az illetőt. Bármennyire jó dolgot tett is az illető, vagy bármennyire hasznára vált is az embereknek, az antikrisztusok nem fogják említésre méltónak tartani azt, elbagatellizálják és lekicsinylik, egészen addig a pontig zsugorítva, hogy teljességgel értéktelennek tűnik. Mindeközben, ha az antikrisztusok tesznek valami aprócska jó dolgot, mindent beleadnak, hogy eltúlozzák és felnagyítsák, hogy mindenki lássa, tudja, hogy ők tették, és hogy az az ő dicséretes szolgálatuk volt – hogy a testvérek különleges tisztelettel tekintsenek rájuk, állandóan szem előtt tartsák őket, legyenek igen hálásak nekik, és emlékezzenek rá, hogy mi a jó bennük. Az összes antikrisztus képes így viselkedni, ahogyan azok is, akik az antikrisztusok beállítottságával rendelkeznek. Ebből a szempontból az antikrisztusok nem különböznek az álszent farizeusoktól; valójában rosszabbak náluk. Ezek az antikrisztusok leggyakoribb és leginkább nyilvánvaló jellegzetes megnyilvánulásai.

Milyen hozzáállást tanúsítanak az antikrisztusok, amikor dolgokat tesznek? Mások előtt jó dolgokat akarnak tenni, titokban pedig rosszakat. Azt akarják, hogy mindenki tudjon az általuk tett jó dolgokról, az összes rossz dolgot pedig el akarják rejteni, hogy senki se jöjjön rá ezekre, egészen addig a pontig, hogy egyetlen szó se szivárogjon ki belőle, és kényszerítve érzik magukat, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek az elrejtése érdekében. Undorító az antikrisztusoknak ez a beállítottsága, nem igaz? Mi az antikrisztusok célja azzal, hogy így viselkednek? (Az, hogy megőrizzék a hírnevüket és a státuszukat.) Így van. A felszínen úgy tűnik, mintha nem versengenének a státuszért, illetve nem a státusz kedvéért mondanának bármit is, ám minden, amit tesznek és mondanak, a státuszuk megóvása és megtartása kedvéért, valamint a nagy tekintély és a jó hírnév birtoklása kedvéért történik. Néha még egy csoporton belül is küzdenek a státuszért, anélkül, hogy bárkinek látni engednék, hogy ezt teszik. Még ha ajánlást tesznek is valaki számára, vagyis elvégeznek párat az általuk elvégzendő dolgok sorából, azt akarják, hogy az általuk ajánlott személy igen hálás legyen nekik, és tudtára akarják adni, hogy csakis az ő ajánlásuk miatt volt lehetősége elvégezni ezt a kötelességet. Az antikrisztusok soha nem fognak kihagyni egy ilyen lehetőséget. Azt gondolják: „Bár ajánlottalak téged, attól még én vagyok a vezetőd, tehát nem múlhatsz felül.” Az antikrisztusok szenvedélye a státusz és a hírnév iránt eléggé nyilvánvaló. A státuszért folyó versengés és a státusz megőrzése érdekében egyetlen pillantást és egyetlen elejtett szót sem hagynak figyelmen kívül senkitől, és még kevésbé bármit, ami valamelyik sarokban történik. Az antikrisztusok észreveszik mindezeket a dolgokat, akár nagyok, akár kicsik, és újra és újra lejátsszák az elméjükben a mások által elmondott szavakat. Mi a céljuk ezzel? Élvezik, ha vitába bocsátkoznak? Nem. Arról van szó, hogy mindebben utat és lehetőséget akarnak találni a saját státuszuk megóvására. Nem akarják, hogy a státuszuk vagy a hírnevük némi pillanatnyi hanyagság vagy gondatlanság miatt veszteséget szenvedjen. A státusz kedvéért megtanulták, hogyan tegyenek szert „betekintésre” mindenbe; amikor egy testvér olyasmit mond, amit tiszteletlennek éreznek, illetve a sajátjukkal ütköző véleménynek ad hangot, nem hagyják annyiban; komolyan veszik, részletes kutatást és mélyreható elemzést végeznek, majd megtalálják a megfelelő választ, hogy elbánjanak az általa mondottakkal, egészen addig a pontig, ahol a saját státuszuk mindenki fejében szilárd alapokra kerül és tökéletesen megingathatatlan lesz. Abban a pillanatban, amikor a nevüket sérelem éri, vagy pár olyan szót hallanak, amelyek hátrányosan érintik azt, gyorsan felkutatják a forrását, és megpróbálnak kifogásokat és magyarázatokat találni, hogy feloldozzák magukat. Ezért aztán nem számít, milyen kötelességeket végeznek az antikrisztusok, függetlenül attól, hogy vezetőként és dolgozóként tevékenykednek-e vagy sem, minden egyes dolog, amivel foglalkoznak, és minden egyes szó, amelyet kiejtenek, a saját státuszuk érdekét szolgálja, és nem választható el abbéli vágyuktól, hogy megóvják az érdekeiket. Az antikrisztusok szíve mélyén, nekik egyáltalán nincs fogalmuk az igazság gyakorlásáról és Isten háza érdekeinek megóvásáról. Az antikrisztusok lényege ezért a következőképpen határozható meg pontosan: ők Isten ellenségei; ördögök és Sátánok falkája, akik azért jöttek, hogy megzavarják, akadályozzák és tönkretegyék Isten házának munkáját. A Sátán inasai ők, nem olyan emberek, akik Istent követik, nem is tagjai Isten házának, és Isten üdvösségének sem tárgyai.

Megindított titeket bármi, amiről ma beszélgettünk? Melyik rész indított meg? (Az utolsó rész, vagyis amikor Isten az antikrisztusok versengő természetét boncolgatta.) Nem jó dolog állandóan versengeni. Ez a viselkedés az antikrisztusokhoz és a pusztításhoz kapcsolódik. Ez nem jó út. Mit kellene tenniük az embereknek, amikor ilyen megnyilvánulásaik és megnyilatkozásaik vannak? Milyen döntést kellene hozniuk? Hogyan kellene elkerülniük ezeket a dolgokat? Ezek azok a problémák, amelyekről az embereknek most a legtöbbet kellene gondolkodniuk és töprengeniük, és olyan problémák is ezek, amelyekkel az emberek mindennap találkoznak. Hogyan tartózkodhatnak a versengéstől, amikor dolgok történnek, és hogyan kellene eloszlatniuk a szívükben lévő fájdalmat és nyugtalanságot a versengést követően – ez egy olyan probléma, amellyel mindenkinek szembe kell néznie. Az embereknek romlott a beállítottsága, így hát mind versengenek a tekintélyért, a nyereségért és a látszatért, és nehéz tartózkodniuk a versengéstől. Akkor, ha valaki nem verseng, az azt jelenti, hogy megszabadult az antikrisztusok beállítottságától és lényegétől? (Nem, ez csak egy felszíni jelenség. Ha a belső beállítottságát illető probléma nem oldódott meg, akkor nem oldható meg az abbéli problémája, hogy az antikrisztusok útját járja.) Hogyan oldható meg tehát az a probléma, hogy az antikrisztusok útját járja? (Egyrészről meg kell értenie ezt a dolgot és Isten elé kell járulnia, hogy imádkozzon, amikor a státuszért való küzdelem gondolatai mutatkoznak nála. Továbbá fel kell fednie magát a testvéreknek, majd tudatosan fel kell lázadnia ezek ellen a helytelen gondolatok ellen. Arra is meg kell kérnie Istent, hogy ítélje, fenyítse, metssze meg és fegyelmezze őt. Ezután képes lesz rálépni a helyes útra.) Ez egy egész jó válasz. Ám ezt nem könnyű megvalósítani, azok számára pedig még nehezebb, akik túlságosan szeretik a hírnevet és a státuszt. Nem egyszerű elengedni a hírnevet és a státuszt – azon múlik, hogy az emberek törekednek-e az igazságra. Csak az igazság megértése által juthat el valaki önmaga megismerésére, és láthatja tisztán a hírnév, nyereség és státusz keresésének ürességét, valamint az emberiség romlottságának igazságát. Csak akkor tudja valaki elhagyni a státuszt és a hírnevet, ha igazán megismeri önmagát. Nem könnyű levetni a romlott beállítottságot. Ha felismerted, hogy híján vagy az igazságnak, tele vagy hiányosságokkal, és túl sok romlottságot társz fel, mégsem teszel erőfeszítést az igazságra való törekvésre, hanem álcázod magad és képmutatásba kezdesz, elhitetve az emberekkel, hogy bármit meg tudsz tenni, akkor ez veszélybe fog sodorni téged – és előbb vagy utóbb el fog jönni az idő, amikor akadályba ütközöl és elbuksz. El kell ismerned, hogy nem rendelkezel az igazsággal, és elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy szembenézz a valósággal. Vannak gyengeségeid, romlottságot fedsz fel, és tele vagy mindenféle hiányossággal. Ez normális, mivel átlagos ember vagy, nem vagy emberfeletti, vagy mindenható, és ezt fel kell ismerned. Amikor más emberek semmibe vesznek vagy gúnyt űznek belőled, ne reagálj azonnal ellenszenvvel csak azért, mert amit mondanak kellemetlen, vagy ne állj ellen neki azért, mert rátermettnek és tökéletesnek hiszed magadat – nem kellene, hogy ilyen legyen a hozzáállásod az efféle szavakhoz. Milyennek kellene lennie hát a hozzáállásodnak? Azt kellene mondanod magadnak: „Megvannak a hibáim, minden, ami velem kapcsolatos, romlott és hibás, én pedig egyszerűen csak egy közönséges ember vagyok. A megvetésük és csúfolódásuk ellenére, van-e ebben valami igazság? Ha egy része igaz annak, amit mondanak, akkor el kell fogadnom azt Istentől.” Ha ilyen a hozzáállásod, akkor ez azt bizonyítja, hogy képes vagy helyesen kezelni a státuszt, hírnevet, és amit mások mondanak rólad. A státuszt és a hírnevet nem könnyű félretenni. Azok számára, akik valamelyest tehetségesek, van valamilyen fokú képességük, illetve valamennyi munkatapasztalatuk, még nehezebb félretenni ezeket a dolgokat. Bár időnként talán azt állítják, hogy félretették őket, a szívükben nem tudják megtenni ezt. Amint a helyzet engedi és van rá lehetőségük, továbbra is küzdeni fognak a hírnévért, a nyereségért és a státusztért, ahogyan korábban is tették, hiszen minden romlott ember szereti ezeket a dolgokat; csak annyi, hogy azokban, akiknek nincsenek adottságaik vagy tehetségük, egy kissé gyengébb a státuszra való törekvés iránti vágy. A tudással, tehetséggel, jó külsővel és különleges tőkével rendelkezőkben különösen erős a hírnév és a státusz iránti vágy, oly mértékig, hogy eltölti őket ez az ambíció és vágy. Ezt a legnehezebb félretenniük. Amikor nincs státuszuk, a vágyuk a születés szakaszában van. Amint státuszt szereznek, amikor Isten háza megbízza őket valamilyen fontos feladattal, és különösen akkor, ha sok éven át dolgoztak, és sok tapasztalatuk és tőkéjük van, a vágy többé nem születő, hanem már gyökeret eresztett, kivirágzott és hamarosan gyümölcsöt terem. Ha valakiben állandó a vágy és az ambíció, hogy nagy dolgokat tegyen, hogy híressé váljon, hogy valami nagy alak legyen belőle, akkor amint elkövet egy nagy gonoszságot és annak következményei hatni kezdenek, az illetőnek teljesen vége lesz és kiiktatják. És így, mielőtt ez nagy szerencsétlenséghez vezetne, gyorsan fordítania kell a helyzeten, amíg még van idő. Bármit is teszel bármikor és bármilyen összefüggésben, az igazságot kell keresned, gyakorolnod kell, hogy olyan ember légy, aki becsületes és engedelmes Istennek, és félre kell tenned a státusz és a hírnév hajszolását. Ha állandóan a státuszért való versengés gondolata és vágya él benned, akkor rá kell jönnöd arra, hogy ez a fajta állapot milyen rossz dolgokhoz fog vezetni, ha megoldatlan marad. Ne vesztegesd tehát az időt az igazság keresésére, győzd le a státuszért való versengésre irányuló vágyadat, amíg az még kialakulóban van, és helyettesítsd azt az igazság gyakorlásával. Ha gyakorlod az igazságot, abbéli vágyad és ambíciód, hogy a státuszért versengj, csökkenni fog, és nem fogod a gyülekezet munkáját megzavarni. Ily módon Isten emlékezni fog a cselekedeteidre és el fogja ismerni azokat. Mit próbálok tehát hangsúlyozni? Ezt: meg kell szabadulnod a vágyaidtól és az ambícióidtól, mielőtt azok kivirágoznak, meghozzák a gyümölcsüket és nagy szerencsétlenséghez vezetnek. Ha nem foglalkozol velük, amíg még gyerekcipőben járnak, nagy lehetőséget szalasztasz el; és amint nagy szerencsétlenséghez vezettek, túl késő lesz megoldani őket. Ha még az arra való hajlandóság is hiányzik belőled, hogy fellázadj a hús-vér test ellen, igen nehéz lesz rálépned az igazságra való törekvés útjára; ha a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvésedben kedvezőtlen fordulatokkal és kudarccal találkozol, és nem térsz észhez, akkor ez veszélyes: megvan a lehetősége, hogy ki fognak rekeszteni. Amikor az igazságot szeretők a hírnevük és a státuszuk vonatkozásában egy-két kudarccal és kedvezőtlen fordulattal találják szemben magukat, világosan látják, hogy a hírnévnek és a státusznak egyáltalán nincs értéke. Képesek teljesen lemondani a státuszról és a hírnévről, és elhatározzák azt, hogy még ha soha nem is lesz státuszuk, akkor is folytatni fogják az igazságra való törekvést és megfelelően végzik a kötelességüket, valamint megosztják a tapasztalati tanúságtételüket, és ezáltal elérik azt az eredményt, hogy tanúságot tesznek Isten mellett. Még ha átlagos követők is, akkor is képesek a végsőkig követni, és csak annyit akarnak, hogy megkapják Isten elismerését. Csak ezek az emberek szeretik őszintén az igazságot, és csak bennük van elhatározás. Isten háza már sok antikrisztust és gonosz embert kiiktatott, és néhányan, akik törekednek az igazságra, miután látták az antikrisztusok bukását, elgondolkodnak azon az úton, amelyen azok az emberek jártak, valamint elgondolkodnak magukon is és megismerik önmagukat. Ebből megértést nyernek Isten szándékáról, elhatározzák, hogy közönséges követők lesznek, és arra összpontosítanak, hogy az igazságra törekedjenek, és jól tegyék a kötelességüket. Még ha Isten azt is mondja, hogy ők szolgálattevők vagy alantas senkik, számukra az is rendben van. Egyszerűen megpróbálnak majd alázatos embernek lenni, kicsiny, jelentéktelen követők Isten szemében, akiket végül elfogadható teremtett lényeknek hív majd Isten. Az ilyenek a jó emberek, és akiket Isten elismer.

Isten azokat az embereket szereti, akik az igazságra törekednek, és azokat utálja a legjobban, akik hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek. Egyesek igazán nagy becsben tartják a státuszt és a hírnevet, és mélységesen ragaszkodnak hozzájuk, nem bírják elviselni, hogy feladják őket. Mindig úgy érzik, hogy státusz és hírnév nélkül nincs öröm és remény az életben, hogy csak akkor van remény ebben az életben, ha a státuszért és a hírnévért élnek, és még ha van is egy kis renoméjuk, akkor is folytatják a küzdelmet, soha fel nem adva. Ha ilyen gondolatod és nézeted van, ha a szívedet ilyen dolgok töltik meg, akkor képtelen vagy szeretni az igazságot és törekedni rá, hiányzik a helyes irány és a helyes célok az Istenbe vetett hitedben, és képtelen vagy törekedni önmagad megismerésére, levetni a romlottságot és megélni az emberi hasonlatosságot; hagyod elcsúszni a dolgokat a kötelességed végzése során, semmiféle felelősségérzet nincs benned, és megelégszel csupán azzal, hogy nem követsz el gonoszságot, nem okozol zavarást és nem takarítanak el. Tudhatják-e az ilyen emberek elfogadható színvonalon végezni a kötelességüket? És vajon meg tudja-e őket menteni Isten? Lehetetlen. Amikor a hírnév és a státusz kedvéért cselekszel, még erre is gondolsz: „Amennyiben az, amit csinálok, nem gonosztett és nem jelent zavarást, akkor még ha helytelen is az indítékom, senki sem láthatja, illetve senki sem ítélhet el.” Nem tudod, hogy Isten mindent átvizsgál. Ha nem fogadod el, illetve nem gyakorlod az igazságot, és Isten visszautasít, akkor számodra mindennek vége. Mindazok, akiknek nincs Istent félő szívük, okosnak gondolják magukat; valójában azt sem tudják, hogy mikor sértették meg Őt. Egyesek nem látják világosan ezeket a dolgokat; ezt gondolják: „Csak azért törekszem hírnévre és státuszra, hogy többet tegyek, hogy több felelősséget vállaljak. Ez nem jelent akadályozást és zavarást a gyülekezet munkája számára, és biztosan nem árt Isten háza érdekeinek. Ez nem egy súlyos probléma. Egyszerűen szeretem a státuszt és óvom a státuszomat, ez azonban nem gonosztett.” A felszínen egy ilyen törekvés talán nem tűnik gonosztettnek, de mihez vezet végezetül? El fogják az ilyen emberek nyerni az igazságot? El fogják érni az üdvösséget? Egyáltalán nem. Ezért a hírnév és a státusz hajszolása nem a helyes út – pontosan az igazságra való törekvéssel ellentétes irányba halad. Összegezve, függetlenül attól, hogy mi törekvésed iránya vagy célja, ha nem gondolkodsz el a státuszra és a hírnévre való törekvésen, és ha nagyon nehéznek találod félretenni ezeket a dolgokat, akkor ezek befolyásolni fogják az életbe való belépésedet. Ameddig szívedben helye van a státusznak, addig teljesen irányítani és befolyásolni fogja az életed irányát és a célokat, amelyekre törekszel, mely esetben nagyon nehéz lesz számodra bemenni az igazságvalóságba, nem beszélve arról, hogy változásokat érj el a beállítottságodban; az pedig, hogy végül el tudod-e majd nyerni Isten jóváhagyását, természetesen már szóba sem kerül. Mi több, ha soha nem vagy képes félretenni státusz utáni törekvésedet, akkor ez befolyásolni fogja azt a képességedet, hogy megfelelően tedd a kötelességedet, ami nagyon megnehezíti számodra, hogy elfogadható teremtett lénnyé válj. Miért mondom ezt? Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszra törekednek, mivel a státusz hajszolása egy sátáni beállítottság, rossz út, a Sátán romlottságából született, olyasmi, amit Isten elítél, és pontosan az a dolog, amit Isten megítél és megtisztít. Isten semmit nem gyűlöl jobban annál, mint amikor az emberek a státuszt hajszolják, mégis csökönyösen versengsz a státuszért, hűségesen dédelgeted és óvod, mindig megpróbálod megszerezni magadnak. Mindez vajon nem ellentétes természetű Istennel? A státuszt nem Isten rendelte el az emberek számára; Isten biztosítja az igazságot, az utat és az életet az emberek számára, és végül elfogadható teremtett lénnyé teszi őket, kicsi és jelentéktelen teremtett lénnyé – nem olyasvalakivé, akinek státusza vagy tekintélye van, és akit emberek ezrei tisztelnek. Így pedig, bármilyen szempontból tekintünk is rá, a státusz hajszolása zsákutca. Nem számít, mennyire észszerű is a mentséged a státusz hajszolására, ez az út akkor is rossz, és Isten nem hagyja jóvá. Bármilyen keményen próbálkozol vagy bármilyen nagy árat fizetsz is, ha státuszra vágysz, Isten nem fogja neked megadni azt; ha Isten nem adja meg, elbuksz a megszerzéséért folytatott harcban, ha pedig tovább harcolsz, csak egy eredmény lesz: Felfednek és kiiktatnak majd, és zsákutcába fogsz jutni. Érted ezt, ugye?

2020. március 7.