II. Az antikrisztusok érdekei

C. A saját előnyeik érdekében folytatott cselszövés

Ma az antikrisztusok különféle megnyilvánulásainak kilencedik tételéről, valamint ennek a tételnek azon részéről folytatjuk a beszélgetést, amely az antikrisztusok érdekeivel kapcsolatos. Legutóbb az antikrisztusok érdekeinek harmadik tételéről, az előnyökről beszéltem. Ebben a tételben felsoroltam több aspektus konkrét megnyilvánulásait, és főként az antikrisztusok viselkedésével, a gondolataikkal és a nézeteikkel, valamint azokkal a különféle dolgokkal foglalkoztam, amelyeket eme gondolatok és nézetek irányítása alatt tesznek. Legutóbb két aspektusról beszéltem: az első Isten háza vagyonának elsikkasztása, a második pedig a testvérek kizsákmányolása volt, hogy az ő szolgálatukra végezzenek munkát. Ez az antikrisztusok saját előnyeik érdekében folytatott cselszövésének két konkrét megnyilvánulása. Most, hogy ezekről már beszéltem, értitek-e az antikrisztusok természetlényegét? Az antikrisztusok különféle megnyilvánulásai tekintetében valójában nincs jelentős különbség a romlott emberek között, akár a beállítottságukat, akár a természetlényegüket nézzük. Inkább hasonlítanak, mint különböznek; csak abban különböznek, hogy jó vagy gonosz-e az emberi mivoltuk, és markáns különbség csak az igazsághoz való hozzáállásukat illetően áll fenn. Bár az emberek romlott beállítottságai mind egyformák, az antikrisztusok képesek gyűlölni az igazságot, ellenállni Istennek, megítélni Istent és káromolni Istent, és arra is képesek, hogy gonoszságot tegyenek és zavarják a gyülekezet munkáját. Ezek azok a területek, amelyekben az antikrisztusok és az átlagos romlott emberek markánsan különböznek. Minden ember egy antikrisztus beállítottságával rendelkezik, ám ha nem tett gonoszságot és nem zavarta meg a gyülekezet munkáját, valamint nem szállt szembe nyíltan Istennel, akkor nem definiálható antikrisztusként. Bár a romlott embereknek azonosak vagy hasonlóak a gondolataik, a nézeteik és a romlott beállítottságaik, amennyiben valaki emberi mivoltának lényege nem egy gonosz emberé, akkor az egy markáns különbség közte és az antikrisztusok között. Az emberek többsége nem látja ezt a különbséget, és azonos csoportba sorolja az antikrisztusok beállítottságával rendelkező embereket és az antkrisztusok útját járó embereket, és antikrisztusoknak tartja őket – ezzel könnyű jó embereknek ártani! Ha nem értitek világosan az antikrisztusok lényegét, az hatalmas akadálya annak is, hogy saját magatokat megértsétek. Amennyiben azt látod, hogy a romlott beállítottságod ugyanolyan, mint egy antikrisztusé, azt fogod gondolni, hogy antikrisztus vagy, és ha azt látod, hogy az út, amelyen vagy, egy antikrisztuséval azonos, akkor is azt fogod gondolni, hogy antikrisztus vagy. Akkor is antikrisztusként fogod meghatározni magad, ha azt látod, hogy a cselekvésmódod, valamint a gondolataid és a nézeteid egy antikrisztuséval azonosak. Ha e három módon antikrisztusnak látod magad, akkor antikrisztusként fogod meghatározni magad. Milyen következményekkel jár ez? Bizonyos mértékig biztosan negatívvá fogsz válni, és lemondasz önmagadról. Önmagad ily módon való megértése valamelyest eltorzult. Nos tehát, szükségtelen megérteni az antikrisztusi beállítottságodat? Nem; az bizony szükséges. Az antikrisztusok beállítottságáról való beszélgetés, ezek boncolgatásának a célja az, hogy képesek legyetek párhuzamot vonni magatokkal, és eljuss arra a pontra, hogy igazán megérted önmagad. Ha csak annyit értesz, hogy átlagos romlott beállítottságod van, ám nem ismered fel, hogy egy antikrisztus beállítottságával rendelkezel, akkor az önmagadról való megértésed igen sekélyes és egyoldalú; nem olyan, amilyennek lennie kellene. Lehetséges, hogy jelenleg nem vagytok ennek tudatában. Az emberek többsége azt gondolja: „Én nem egy antikrisztus útján járok, nem is vagyok antikrisztus, nincs is antikrisztusi lényegem, ezért nem szükséges eljutnom arra a pontra, ahol megértem, hogy egy antikrisztus beállítottságával rendelkezem, hogy képes vagyok egy antikrisztus útját járni, és esetleg antikrisztussá válhatok. Ha ily módon értelmezném magam, vajon nem alacsonyítanám le magam?” Így hát nem nagyon érdekelnek titeket ezek az antikrisztusok leleplezéséről szóló témák. Függetlenül attól, hogy érdekel-e vagy sem, ha olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik, végül eljön majd a nap, amikor fokozatosan megérted az igazság ezen aspektusait és ezeket a mondásokat. Hallottam néhány embert, akik közlik a tapasztalataikat és a megértésüket, ám arról egyáltalán nem mondanak semmit, hogy miként van antikrisztusi beállítottságuk, vagy, hogy miként járják egy antiktrisztus útját. Nyilvánvaló, hogy a gondolataik, a nézeteik és a beállítottságuk pontosan ugyanolyan, mint egy antikrisztusé – azonosak –, ám nem értik ezt. Ez elegendő bizonyítéka annak, hogy sok ember önmagáról szóló megértése igen sekélyes, mivel csak annyit képes megérteni, hogy romlott a beállítottsága, hogy ellenáll Istennek és lázad Isten ellen, hogy az emberi mivolta nem túl jó, és hogy nem nagyon szereti az igazságot. Amit tanúsít és amit mutat, az tulajdonképpen egy antikrisztus beállítottsága, az út, amelyet jár, egy antikrisztusé, ám nem érti ezt. Miért nem érti? Azért, mert nem érti az antikrisztusi beállítottsággal összefüggő különféle megnyilvánulásokat, és még sok olyan ember is van, aki fél kimondani, hogy antikrisztusi beállítottsága van, illetve, hogy egy antikrisztus útján jár. Még ha értik is, nem merik megmondani. Ha hangosan kimondják, az olyan, mintha megátkoznák vagy elítélnék őket. Akár kimondod, akár nem, a helyzeted valójában nem ugyanaz? Változtathat azon a tényen, hogy egy antikrisztus beállítottságával rendelkezel? Nem, nem változtathat. Az a tény, hogy te ezt nem érted, azt bizonyítja, hogy az igazságról alkotott felfogásod túlságosan sekélyes, és hogy nincs valódi megértésed önmagadról.

3. A pozíciójuk kihasználása, hogy csalással szerezzenek ételt, italt és egyéb kívánatos dolgokat

A következőkben az antikrisztusok saját előnyeik érdekében folytatott cselszövésének harmadik megnyilvánulásáról fogunk beszélgetni – a pozíciójuk kihasználásáról, hogy csalással szerezzenek ételt, italt és egyéb kívánatos dolgokat. A „pozíciójuk kihasználását” természetesen étel, ital és egyéb kívánatos dolgok csalárd módon történő megszerzésének is nevezhetjük az Istenbe vetett hit zászlaja alatt. Próbáltatok-e valaha ezelőtt elmélkedni ezen a tételen, és gondolkodtatok-e róla? (Nem, nem tettük.) Láttatok-e már efféle embert? Van-e bármilyen véleményetek az efféle embert illetően? Van-e bármilyen utálkozás vagy ellenérzés bennetek? Éreztek-e megvetést az ilyen emberrel szemben? (Igen.) Miféle ember az ilyen? Milyen az emberi mivolta? Miért teszi ezeket a dolgokat? Mi a nézőpontja az Istenbe vetett hitet illetően? Olyasvalaki az illető, akit Isten megment? A végső elemzés szerint mi a célja az Istenbe vetett hitének? Lemondott a családjáról és a pályafutásáról, mutatta a nehézség szenvedésének és az ár megfizetésének megnyilvánulásait, de a végső elemzés szerint vajon mi a célja azzal, hogy a pozícióját használja ki arra, hogy csalással szerezzen ételt, italt és egyéb kívánatos dolgokat? Amikor ezt teszi, tudja vajon, hogy Isten megveti ezt és nem tetszik Neki? Gondolkodtatok korábban valaha ezekről a kérdésekről? Az igazat megvallva, a többségetek nem tette. És miért nem? Egyesek ezt mondják: „Túl sok ilyen ember van a társadalomban, úgyhogy nem nagy dolog, ha van belőlük néhány Isten házában. Sőt, mi magunk sem vagyunk mind feltétlenül oly tiszták.” Olyasvalakinek tartod magad, aki az igazságra törekszik, és mégsem fogod soha a saját tetteidet, gondolataidat és eszméidet, valamint mások tetteit és viselkedését, és nem hozod kapcsolatba ezeket az igazsággal, az igazság szempontját használva ezek szemléléséhez és meghatározásához. Nos, még mindig olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik? Továbbra is értékkel és jelentéssel bírnak számodra az Istenbe vetett hited során megértett igazságok? Nem. Mindazok, akik spirituálisnak tettetik magukat, miközben nincs lelki megértésük, hamis lelkiséggel rendelkeznek, és semmi mással nem törődnek azon kívül, mint hogy az egész napot előírások merev követésével, valamint szavak és doktrínák regélésével töltsék, ami ahhoz hasonlít, amit az ókori tudósok tettek: „teljességgel a bölcsek könyvei tanulmányozásának szentelve magukat, és nem figyelve a külső ügyekre”. Azok, akik spirituálisnak tettetik magukat, úgy gondolják, hogy mások bármit is tesznek, annak nincs hatása rájuk, hogy mások bárhogyan is gondolkodnak, az az ő dolguk, és megtagadják, hogy megtanulják, hogyan különböztessék meg az embereket, lássanak át a dolgokon, és értsék meg Isten szándékait Isten szavai alapján. A legtöbb ember ilyen; amikor befejezték egy prédikáció hallgatását vagy Isten szavainak olvasását, lejegyzik egy papírra, a szívükben elraktározzák, és doktrínákként, illetve előírásokként kezelik, amelyeket jelképesen betartanak, és ezzel kész is. Ami azt illeti, hogy a körülöttük történő dolgok, illetve az őket körülvevő emberekben látott különféle viselkedések és megnyilvánulások hogyan kapcsolódnak ezekhez az igazságokhoz – erről sosem gondolkodnak és nem próbálják fontolgatni ezt a szívükben, és nem is imádkoznak és keresnek. Az emberek többségének lelki élete efféle állapotban leledzik. Ezért sok ember lassú és felületes az igazságba való belépésben; a lelki életük rendkívül monoton, csupán előírásokat követnek, és nincsenek alapelvek annak módját illetően, ahogyan teszik a dolgokat. Sok ember esetében elmondható, hogy a lelki életük elválik a való élettől és üres, így aztán még amikor a gonosz emberek és az antikrisztusok arcátlan viselkedéséről és megnyilvánulásairól van is szó, egyáltalán semmiféle fogalmuk nincs, még kevésbé vannak meghatározásaik, sem elgondolásaik nincsenek és semmiféle tisztánlátást nem mutatnak. Az antikrisztusok saját előnyeik érdekében folytatott cselszövéseiben előforduló viselkedéseket, megnyilvánulásokat és mondásokat tekintve, elég sokat láthattatok belőlük, a szívetekben azonban sosem próbáltátok fontolóra venni, hogy pontosan miféle emberek is ők, hogy el tudják-e nyerni az igazságot az Istenbe vetett hitükben, hogy olyan emberek-e, akik az igazságra törekednek, és más hasonló kérdésekről sem elmélkedtetek. Inkább tétlenül lógtok egész nap, ímmel-ámmal végezve mindent, amit tesztek, és nem igyekeztek azon, hogy képesek legyetek elnyerni az igazságot, illetve megérteni az igazságvalóságot és belépni abba. Az antikrisztusok a pozíciójukat használják ki a saját előnyeik érdekében folytatott cselszövésekhez, az Istenbe vetett hitet pedig ürügyül mindenféle kívánatos dolgok csalással való megszerzéséhez Isten házában. Ezek között a kívánatos dolgok között szerepel természetesen az étel és az ital, valamint bizonyos anyagi élvezetek és hasonlók. Az ilyen emberek lényege azonos az antikrisztusok korábban említett anyagias lényegével – ugyanannak az embertípusnak a jellemzője. Csak azon igyekeznek, hogy mindenféle anyagi törődést élvezzenek; nem törekednek az igazságra, jótettekre pedig még kevésbé készülnek. Csak a látszatát keltik annak, hogy az igazságra törekednek, és a felszínen tűnik úgy, hogy ezt teszik. Amire a szívük legmélyén törekednek, az lényegében az evés, ivás és a jó bánásmód testi öröme, folyton ezen jár az eszük. Elég sok van az ilyen emberekből; minden gyülekezetben akad egy-kettő, de talán még több is. Ma nem elméleti értelemben fogok ezeknek az embereknek a megnyilvánulásairól, viselkedéséről és lényegéről beszélni. Először néhány konkrét jellemző esetről fogok beszélni, és hagyom, hogy mind meghallgassátok, rálátást nyerjetek belőle, és lássátok, hogy az ilyen emberek milyen összefüggésben állnak ezzel a tétellel, amelyről beszélgetünk, valamint, hogy a pozíciójukat használják-e ki, illetve az Istenbe vetett hit zászlaját lengetik-e azért, hogy csalással ételt, italt, pénzt és anyagi dolgokat szerezzenek. Próbáljátok meg felismerni ezt az embertípust, majd gondolkodjatok el, hogy vannak-e ilyen, általunk említett megnyilvánulásaik azoknak az embereknek, akikkel kapcsolatba kerültök. Ha eszetekbe jut valaki, ti is mondhattok pár példát. Mondjátok meg Nekem, jobb-e vajon példákat felhozni, vagy csak így általánosságban beszélgetni? (Példákat felhozni jobb.) Mi az előnye a példák felhozásának? Mindenekelőtt, a legtöbb ember hajlandó meghallgatni ezeket a történeteket és való életből vett eseteket. Vannak szereplőik és van cselekményük, és a legtöbb ember érdekesnek találja őket. Épp olyan, mint amikor a személyes tapasztalatodról beszélsz: ha írsz róla egy cikket, az emberek általában egyszer-kétszer elolvassák, és ennyi, ha azonban filmet vagy színielőadást készítesz belőle, többen meg fogják nézni, és nem csupán egyszer. Ily módon az emberek alaposabban és világosabban fogják szemügyre venni az igazság ezen aspektusát, illetve a szóban forgó embereket, eseményeket és dolgokat, és ez mélyebb benyomást tesz majd rájuk. Emellett néhány konkrét példa említése segít az embereknek abban, hogy pontosabban vonjanak párhuzamot és találjanak összefüggést az igazság egyes aspektusai és önmaguk között.

Első eset: Munka színlelése azért, hogy ételt és italt potyázzanak

Először említsünk néhány Isten választott népére jellemző példát. Egyes vezetők és dolgozók új munkahelyre érkeznek, ahol különböző testvérekkel találkoznak, és felfedeznek néhány jó dolgot, majd erre gondolnak: „Ezek jó dolgok. Nekem miért nincsenek meg ezek?” Belül vajon nem illetlen gondolataik vannak? A kapzsiságuk felütötte a fejét. Amint a kapzsiság felüti a fejét, ezek az alantas és szégyentelen semmirekellők lehorgonyoznak, és mindenféle kifogást találnak arra, hogy ott dolgozzanak, és ne menjenek el. Mi a céljuk azzal, hogy nem mennek el? (Hogy egy napon hasznot húzhassanak.) Így van, hasznot akarnak húzni. Ha nem szerzik meg ezt a hasznot, éjjel nem fognak jól aludni. Azon aggódnak, hogy ha elmennek máshová, valaki más szerzi meg ezt a hasznot, nekik pedig nem lesz többé ilyen esélyük, úgyhogy találnak egy ürügyet arra, hogy azon a helyen prédikáljanak és dolgozzanak. A szívük valójában mindig ezeken a kívánatos dolgokon gondolkodik, és a szemük mindig ezekre a kívánatos dolgokra szegeződik. Végül lecövekelnek azon a helyen, és a legtöbb testvér kedveli őket, tudják, hogy igehirdetők, és imádják őket és felnéznek rájuk. Most itt az ideje, hogy ezek a vezetők és dolgozók említést tegyenek arról, hogy van valami, amit akarnak, úgyhogy mindenféle különböző módokon gondolkodnak, hogyan hozzák szóba a témát, ám minél többet mondanak, annál nyugtalanabbak lesznek. Magukban így töprengenek: „Hogyan kellene nekilátnom, hogy kérjem ezt a dolgot? Nem hagyhatom, hogy a testvérek megtudják, hogy tetszik nekem ez a dolog és akarom. Rá kell vennem őket, hogy önszántukból adják nekem; nem szabad, hogy azt gondolják, hogy én kérem, hanem hogy az olyasvalami, amit készségesen nekem adnak, és persze, hogy olyasmi, amit megérdemlek.” Ezután megkérdezik a testvérekről, hogy hogy megy nekik mostanában az életbe való belépés. A testvérek azt mondják, hogy mióta ő idejött, a gyülekezeti életük fejlődött és mindenki erőre kapott. „A tény, miszerint erőre kaptatok, azt jelenti, hogy jobb a lelki állapototok. A dolgaitok is jól mennek. Ha isten is úgy akarja, a jövőben még jobban mennek majd a dolgaitok.” Ahogyan a vezetők és dolgozók beszélnek, az általuk akart dolog felé terelik a beszélgetést. Amikor a testvérek számára nyilvánvalóvá válik, hogy a vezetők és a dolgozók azt a dolgot akarják, azt mondják, hogy amikor elmennek, a vezetők és a dolgozók majd vigyenek magukkal néhányat. A vezetők és a dolgozók így szólnak: „Nem, nem vihetek belőle. Ez nincs összhangban az alapelvekkel. Isten nem lenne boldog.” „Nem gond. Megérdemelsz valamennyit.” „Még ha megérdemlem is, nem tehetem.” Miután ezt mondják, aggódnak, hogy a testvérek végül ténylegesen mégsem adják majd oda nekik, úgyhogy köntörfalazva mondanak pár dolgot, elérendő, hogy a testvérek megköszönjék a jóságukat, miközben egyúttal proaktívan felhozzák az általuk akart dolgot, hogy a testvérek emlékezzenek majd rá, hogy adjanak nekik párat. Ezután a testvérek számára nyilvánvalóvá válik, hogy mit is akarnak a vezetők és a dolgozók, és így szólnak: „Ne beszéljünk most erről. Majd beszélünk róla akkor, amikor elmész.” Amikor a vezetők és a dolgozók meghallják, hogy a testvérek ezt mondják, a szívük repes az örömtől, és erre gondolnak: „Kitűnő. Végül meg fogom kapni, amit akarok!” Aztán pedig erre gondolnak: „Ha már rögtön holnap elmegyek, túl nyilvánvaló lesz az emberek számára, hogy akarom azt a dolgot. Inkább majd két-három nap múlva megyek el.” Amikor végre elérkezik a harmadik nap, a testvérek egy igen nehéz csomagot adnak át nekik induláskor. A vezetők és a dolgozók látják, hogy a csomag az a dolog, amit akartak, de úgy tesznek, mintha nem látnák, és nem utasítják vissza. Egyszerűen szó nélkül elveszik a csomagot. Miféle emberek ezek? Olyan emberek, akik a munkájukat útként – a munkavégzésüket pedig valutaként – használják abban a cselszövésben, hogy kívánatos dolgokat szerezzenek, és olyanok, akik kizsarolnak dolgokat a testvérektől. Vajon nem a csalás egy formája ez? Mi a munkájuk célja? Az, hogy mások rászedésével kívánatos dolgokat szerezzenek. Amint felfedeznek egy helyet, ahol van valami kívánatos, illetve, ahol van valami, amit ők akarnak, lehorgonyoznak és nem akarnak elmenni. Minden jó dolgot a saját otthonukba visznek. Miután több éven át vezetők vagy dolgozók voltak, az otthonukban sok dolog van, amit testvérektől csaltak ki. Közülük egyesek titkos családi recepteket vagy családi ereklyéket csaltak ki a testvérektől, mások pedig helyi különlegességeket. Ezeknek az embereknek az Istenbe vetett hite látszatra úgy néz ki, hogy egyik helyről járnak a másikra, és anélkül végeznek munkát, hogy bármit is kérnének cserébe, valójában azonban túlságosan sok kívánatos dolgot csaltak már ki a testvérektől.

Miután egy vezető megérkezik egy bizonyos gyülekezetbe, azt látja, hogy az ottani jujuba az egész országban híres, és magában erre gondol: „Szeretek jujubát enni. Ha itt születtem volna, mindennap ehetnék jujubát, de sajnos nem maradhatok nagyon sok napig, a jujuba pedig még nem érett. Mikor tudok majd enni? Tudom már! Találhatok indokot arra, hogy addig maradjak, amíg megérik a jujuba, és akkor ehetek majd, nem igaz?” Később keres egy kifogást, mondván, hogy a testvérek többsége rossz állapotban van itt, és semmit sem érnek el a munkájukban, úgyhogy hosszú távon itt kell állomásoznia, és mindent meg kell tennie azért, hogy az összes munkatételt elvégezzék, mielőtt távozik. De vajon valóban ezt gondolja a szívében? (Nem.) A szívében számolgat: „Amikor a jujuba megérik, és vihetek magammal valamennyit, akkor fogok elmenni.” Ez a gondolat tölti ki a szívét, és ez lehorgonyozza őt, és ott állomásozik. Az ott töltött ideje alatt prédikál pár szót és doktrínát, tesz néhány felszínes dolgot, de a munkát illetően nem sok mindent végez el. Végre megérik a jujuba, a szíve pedig repes a boldogságtól: „Végre ehetek jujubát. Végre eljött a nap, amelyről álmodoztam!” Amint a jujuba érett, elkezdni enni, miközben ugyanakkor a szívében így tűnődik: „Nincs az rendben, hogy mindennap csak úgy egyem itt a jujubát. Nem maradhatok csak azért, hogy jujubát egyek. Mi van, ha a testvérek észreveszik? Meg kell találnom a módját, hogy rávegyem őket, hogy adjanak valamennyit, amit magammal vihetek. Ha nem adnak, mindent meg kell próbálnom, és mondanom kell még valamit, hogy előremozdítsam ezt az ügyet.” Amint az ott élő testvérek látják, hogy szeret jujubát enni, azt mondják, adnak majd neki valamennyit, hogy magával vigye, amikor elmegy. Amikor ezt meghallja, boldog, a szája azonban így szól: „Nem tehetem. Nem az alapelvek szerint való. Hívők nem kívánhatják ezt. Hát nem kihasználnálak titeket? Nem fogadhatom el anélkül, hogy fizetnék nektek. Amikor elmegyek, majd kifizetem nektek.” Az általa mondott szavak csak szavak. Amikor már nagyjából jóllakott, és ideje menni, a szívében még mindig állandóan gondolkodik: „Vajon nem adnak majd nekem semennyit, vagy csak néhány rosszat? Nagyokat, jókat akarok enni.” Két nappal a távozása előtt folyton ezt mondogatja: „Már nagyjából az összes jujubát leszedték, nem igaz? Jövőre mikor érik?” Ezzel arra kívánja emlékeztetni a testvéreket, hogy ne felejtsenek el adni neki valamennyit, amit magával vihet. Amint meghallják, a testvérek mind megértik: „Úgy tűnik, mindenképp adnunk kell valamennyit neki, mielőtt elmegy, és jókat kell szednünk, hogy odaadjuk neki; ellenkező esetben megnehezítheti a dolgunkat.” Amikor végre elérkezik az idő, hogy az illető elmenjen, a testvérek három nagy dobozt adnak neki, hogy vigye magával. Egyedül nem is bírja el a dobozokat, másokat pedig, akik a beosztottjai, nem hívhat magával, hogy segítsenek. Mielőtt elindul, annyit megeszik, amennyit csak bír – még ha meg is betegszik tőle, úgy érzi, hogy megéri. Attól tart, hogy miután elment, nem tud majd újra enni. Amikor távozik, még mindig vonakodik, és erre gondol: „Ezúttal épp elég volt. Majd jövőre ugyanekkor ismét eljövök. Nem kell túl korán jönnöm, de túl későn sem jöhetek. Épp akkor kell jönnöm, amikor a jujuba érett. Így ehetek valamennyi frisset, amikor pedig megszárítják, akkor ehetek szárítottat. És amikor elmegyek, valamennyit még vihetek is magammal.” Vajon nem számítgatja ezt nagy részletességgel? A szíve csak ezekre a dolgokra gondol. Folyton azon töpreng, hogy hasznot húzzon, és ravasz terveket sző a kívánatos dolgok megszerzését, valamint azt illetően, hogy a saját érdekeit szolgáló dolgokat csaljon ki a testvérektől. Nem fog elmenni egyetlen általa látott kívánatos dolog mellett sem. Még ha ez olyasvalami is, ami nem tűnik ki – amennyiben rabul ejti a szemét és megragad az elméjében, végül garantáltan a kezébe kerül majd. Hát nem egy antikrisztus viselkedése ez? Hát nem különösen alantas az efféle emberek emberi mivolta és jelleme? Bármennyire is jól tudnak az efféle emberek nehézséget szenvedni és árat fizetni a felszínen, és bármennyire jól tudnak lemondani a családjukról és a karrierjükről, mondhatjuk-e azt, hogy olyan emberek, akik az igazságra törekednek? Egyáltalán nem. Ezek azok a fajta emberek, akik csalárd módon szereznek ételt és italt azzal, hogy az Istenbe vetett hit zászlaját lengetik.

Egyesek mindenféle helyekre járnak terjeszteni az evangéliumot és munkát végezni, amikor pedig hazatérnek, mindenhonnan különféle helyi különlegességeket, sőt akár a testvérektől kizsarolt dolgokat hoznak. Legyen az márkás ruházat vagy elektronika – amennyiben megragadja a tekintetüket, nem mennek el mellette, és elkérik. Ha nem adod nekik, mindenféle ürügyet kitalálnak majd, hogy megmetsszenek, meg fogják értetni veled, hogy miért metszenek meg, és nem tágítanak, amíg végül oda nem adod nekik. Ezek az emberek mindenféle kívánatos dolgot kicsalnak maguknak a kötelességük végzésének zászlaját lengetve, és hajthatatlanok, amikor megpróbálják megszerezni ezeket a kívánatos dolgokat. Időnként a testvérek adnak nekik egy kevés valamit, ám ezek az emberek úgy gondolják, hogy az nem ér sok pénzt, és így szólnak: „Köszönöm, nem. Isten gazdagon megáldott engem. Nincs szükségem semmire.” Ezekkel a szavakkal utasítják vissza, és megtévesztik a testvéreket, hogy megkedveljék és nagyra tartsák őket. Ha azonban a testvérek olyasmit adnak nekik, amiről álmodtak, és olyasmit, amire szükségük van, és amire folyton gondolnak, amikor meglátják ezeket a dolgokat, le akarják nyúlni, és egyáltalán nem fognak habozni. Egyes nők kozmetikumokat, jó ruhákat és cipőket nyúlnak le a testvérek kezéből, egyes férfiak pedig készülékeket, motorkerékpárt vagy elektronikai eszközöket csalnak ki a testvérek kezéből. Rámozdulnak, hogy minden kívánatos dolog az övék legyen. Nem számít, milyen jó dolgaik vannak a testvéreknek, amennyiben az ezeknek az embereknek a szemébe ötlik, mindenféle módot kitalálnak, hogy csalárd módon megszerezzék. Ezek az emberek emellett mindenféle ürügyekkel állnak elő és mindenféle kifogást találnak arra, hogy összejöjjenek vacsorára, és étellel, itallal tömik magukat. Mennyire? Bárhová mennek is, körbenéznek, hogy ki családjának van pénze és ki családja eszik jókat, majd ott maradnak annál a családnál és nem távoznak. Aztán mindenféle ürüggyel állnak elő, hogy összejöveteleket tartsanak a velük együtt dolgozóknak és vacsorákat rendezzenek. És melyek a nyitó szavaik minden egyes vacsoránál? „A mai összejövetelünk a királyság összejövetele. Ez az étellel rakott asztal ízelítőt ad nekünk a királyságbeli lakomából.” A talpukat nyaló emberek sietve mondják: „Ámen. Istennek legyen hála!” Vannak egyes úgynevezett vezetők és dolgozók, akik dőzsölnek az ételben és az italban, akárhová mennek. Minden étkezést tápláló összetevőknek kell alkotniuk, lennie kell halnak és húsnak, sőt az ételeknek hetente változniuk kell – nem ismétlődhetnek. Vacsora után finom teát kell inniuk, és efféle kifogásokkal élnek: „Nem bírom tea nélkül. Mindennap sok munka nehezedik rám, és éjjel is teljes gőzzel dolgozom. Ha nem iszom egy kevés teát, hogy felébresszen, képtelen leszek éjszaka dolgozni.” A szájuk ezt mondja, ám mire gondolnak vajon a szívükben? „Nem volt könnyű megszerezni azt a pozíciót, amim ma van. Nem kellene hát fölényeskednem egy kicsit? Arról is álmodoztam, hogy élvezem az élet naposabb oldalát, nem kellene tehát mindenféle módját kitalálnom annak, hogy most élvezzem ezeket a dolgokat? Ha nem használom a hatalmamat, most, hogy van, nem lesz lehetőségem újra így tenni, amikor már nem lesz. Ennem és innom kell, amennyit csak bírok. Ki tudja, nem jön-e el a nap, amikor már nem lesz meg ez a pozícióm és nem élvezhetem ezeket a dolgokat. Nem lesz meg ez a lehetőségem többé. Hát nem vész kárba akkor az egész életem?” Az efféle emberek csalárd módon szereznek ételt és italt, a munkavégzés zászlaját lengetve. Végeznek egy kevés munkát és prédikálnak pár szót és doktrínát, majd kívánatos dolgokat akarnak kicsalni és finomságokat akarnak enni.

Volt egy ember, aki egy bizonyos helyen munkálkodott, az ott élő testvéreknek pedig mindennap le kellett vágniuk egy csirkét az illetőnek. Azt a szokást alakította ki, hogy naponta megeszik egy csirkét – minden egyes nap. Hogy érzitek magatokat, miután hallottátok ezt? (Undorodunk.) A testvérek a tojásaikért tartották a csirkéket, és csak akkor vágtak volna le egyet, hogy megegyék, amikor megöregedett. Mióta az említett illető megérkezett, a tojó tyúkokat is le kellett vágni, következésképp egyre kevesebb csirke volt, a testvéreknél pedig betelt a pohár. Később elbocsátották az illetőt és hazament, de továbbra sem tudott változtatni ezen a problémás hiányosságon. Mindennap levágatott magának egy csirkét a feleségével, hogy megegye, különben veszekedett volna vele. Miféle ember ez? A csirkefogyasztás a lényének részévé vált. Mindennap ette, minden étkezéskor. Még miután elbocsátották, akkor is ennie kellett – függővé vált tőle. Nincs vajon problémája ennek az embernek? Mit szóltok, jók az ilyen emberek? (Nem.) Röviden, bárki, aki az Istenbe vetett hit zászlaját lengeti, és arra használja a kötelességei végzése során felmerülő lehetőségeket, hogy minden alkalommal kizsarolja a testvérek holmijait, és hogy minden alkalommal csalárd módon szerezzen ételt és italt, nem jó ember. A lényege egy antikrisztusé. Bárhová megy is munkálkodni vagy bármiféle munkát végez is, először is olyan vendéglátó családot választ, hogy fogadja őt, amely viszonylag jómódú és viszonylagos kényelemben él. Mi a célja azzal, hogy ilyen helyeket keres? Az, hogy jókat egyen és egy szép otthonban lakjon – a hús-vér test kielégítése. Van néhány hely, ahol a kedvezőtlen környezet miatt nem maradhat, de elengedi-e vajon a kapzsiságát és az efféle gondolatait? Nem, nem fogja. Más ehhez hasonló helyeket fog keresni, hogy fogadják őt. Ennek eredményeképp, miután ezek az emberek több évnyi munkát végeztek idegenben, teljesen máshogy fognak kinézni, amikor pedig hazatérnek, a testvérek nem ismerik majd fel őket – az arcuk kitelik, a hasuk kikerekedik, jobban öltözködnek, válogatósabbak lesznek, és fenn hordják az orrukat. Hogyan fog haladni az életük növekedése? Az életük egyáltalán nem növekedett; csupán jól étkeznek és jól öltöznek, meghíznak, és addig a pontig zabálják majd magukat, hogy tokásak és pocakosak lesznek. Egy olyan szörnyű környezetben, mint a kontinentális Kína, bármilyen kötelességet végez is az ember, az egy idegőrlő dolog. Bár lehet, hogy néha jót eszik és jómódú családok fogadják, képtelen lesz hízni. Miféle emberek tehát azok, akik addig képesek enni, amíg tokásak és pocakosak nem lesznek? (Olyan emberek, akik a státusz előnyeire sóvárognak.) Olyanok, akik folyton azon gondolkodnak, hogy mit fognak enni és inni, és mit fognak élvezni a napi három étkezésük során. Ha az efféle emberek nem jutnak hozzá a jó ételhez, nincs kedvük dolgozni és tenni a kötelességüket. Ha a gyomruk nem elégedett, az elméjük nem kiegyensúlyozott: „Olyan gyatrán ettem ma. Egyáltalán nem volt hús, és étkezés után nem kínáltatok meg teával. Így hát nem foglalkozom veletek. Amikor a gyülekezet munkájáról beszélgettek, nem fogok szólni. Bosszút fogok állni rajtatok. Ki mondta, hogy rendben van, ha nem adtok jó ételeket nekem? Ilyen ételt kell ennem, és ti még azt akarjátok, hogy beszélgessek veletek?! Kizárt dolog!” Belül ezt gondolják, hangosan azonban nem mondhatják ki. Csak ennyit mondanak: „Túl sokáig dolgoztam tegnap éjjel, úgyhogy ma délután szundítanom kell egyet.” Vajon nem nagy szélhámosok? Délután négyig-ötig alszanak, és sokan várakoznak rájuk, de nem akarnak felkelni. Hirtelen alma illatát érzik, és kiugranak az ágyból, aggódva, hogy nekik egy falat sem jut majd. Így dolgoznak ők, és így végzik a kötelességüket. Ezek az emberek bárhová mennek, bárhogyan is eszik és isszák Isten szavait vagy hallgatnak prédikációkat, a szándékaikon és a céljaikon nem változtatnak, és az ambícióikat és a vágyaikat sem engedik el. A törekvésük célja ebben az életben csupa anyagi dolog – az Istenbe vetett hitük célja ebben az életben az, hogy jókat egyenek, jól öltözködjenek és jó bánásmódot élvezzenek. Úgy vélik, hogy ha azzal, hogy hisznek Istenben ebben az életben, állandóan finomságokat ehetnek, szép ruhákat hordhatnak és szép házakban élhetnek, valamint ott vannak a testvérek, hogy támogassák őket – ha csalárd módon képesek megszerezni ezeket a dolgokat –, akkor elégedettek lesznek ebben az életben. Ebben a világban a szorgalmas munka egy rendes munkahelyen nem hoz sok pénzt az embernek, és vállalkozással sem könnyű pénzt keresni – nem fognak tudni efféle dolgokat élvezni. Szóval, miután megforgatták a fejükben a dolgot, még mindig úgy vélik, hogy a legjobb dolog Istenben hinni, mivel nem kell sok erőfeszítést beletenniük. Nincs más dolguk, mint hogy szólnak pár szót, sürgölődnek egy keveset és vállalnak egy kevés kockázatot, aztán pedig finomakat ehetnek és jól öltözhetnek, sőt, azt is elérhetik, hogy sokan kiszolgálják őket és élvezzék, hogy VIP-ként bánnak velük. Úgy gondolják, hogy így élni csodálatos, és hogy gazdag áldásban részesültek az Istenbe vetett hitük miatt. Ezért a testvérek előtt gyakran mondanak hamis dolgokat, például: „isten túl sokat ajándékozott nekünk, túl gazdagon megajándékozott, és többet adott, mint amennyit az ember valaha is kért vagy kívánt.” Ezek a szavak helytállóak, ám egyáltalán nem felelnek meg a személyes törekvéseiknek és a jellemüknek, sem a gondolataiknak, a szándékaiknak és a céljaiknak. Minden, amit mondanak, megtéveszti az embereket. Az, hogy külsőleg úgy tűnik, hogy feláldozzák magukat és utazgatnak Isten munkáját végezve, szintén mind az emberek megtévesztését szolgálja. Csak a számítás, a szándékok és a kapzsiság igaz a szívükben. Ilyen ezeknek az embereknek a jelleme. Bármit tesznek vagy bárhová mennek, ezek az anyagi örömök foglalják el az első helyet a szívükben, és sosem fogják elengedni őket, és sosem fognak megfeledkezni róluk. Nem számít, hogyan beszélsz az igazságról, és nem számít, hogyan beszélsz Isten szándékairól, úgy fogják végezni a kötelességeiket, hogy közben makacsul ragaszkodnak ehhez a kapzsisághoz és ezekhez a vágyakhoz, és ezeket a szándékokat és célokat dédelgetik, és akár van státuszuk, akár nincs, a szándékaik nem fognak megváltozni.

Második eset: Neheztelés amiatt, hogy nem mehetnek külföldre

Amikor a kontinentális Kínában dolgoztam, volt ott egy vezető, aki úgy gondolta, hogy jöhet velünk külföldre, és nagyon boldog volt emiatt. Arra gondolt: „Végre elértem. Végre nagy áldásokat élvezhetek istennel! Korábban nehézséget szenvedtem istennel. Ma végre megkaptam a jutalmam. Megérdemlem. Legalábbis vezető vagyok, sok viszontagságot megtapasztaltam, úgyhogy amikor ez a jó dolog az utamba kerül, részt kell tudnom venni benne – tudnom kell élvezni ezt a kívánatos dolgot.” Erre gondolt. Miután azonban hosszabb időt töltöttem vele közvetlen közelségben, észrevettem, hogy elvtelen a dolgokban, amelyeket mond és tesz, nincs jó emberi mivolta, az áldottság iránti szándéka és vágya igen erős, és időnként meg kell metszeni. Miután több alkalommal megmetszették, erre gondolt: „Elegem van ebből. A fennvaló átlátott rajtam, és nem említették újra a külföldre menetelt. Úgy tűnik, nincs reményem arra, hogy külföldre menjek.” Folyamatosan ezeket a dolgokat forgatta a szívében. Valójában láttuk, hogy nem olyasvalaki, aki az igazságra törekszik, alapvetően alkalmatlan arra, hogy külföldre menjen, és hogy még ha külföldre menne is, nem lenne képes munkát végezni, úgyhogy nem beszéltünk vele erről. Érezte, hogy nincs reménye arra, hogy külföldre menjen, úgyhogy más terveket kezdett szőni. Egy napon elment, és soha többé nem jött vissza. Csupán egy levelet hagyott, amely így szólt: „Oly sok éven át hittem istenben, és munkálkodtam valamennyit. Ti most külföldre mentek, én azonban nem vagyok alkalmas arra, hogy veletek menjek. Az elkövetkező napokban azzal töltöm majd az időt, hogy kárpótoljam ezt. Isten utál engem, úgyhogy elhagyom Őt. Nem kényszerítem arra, hogy olyan emberre nézzen, akit utál. El fogok rejtőzni.” Úgy hangzott, mintha lenne értelmük ezeknek a szavaknak, és nem lenne nagy gond velük. Azután ezt mondta: „Amióta csak megszülettem, így van ez. Akárkivel is vagyok, csak kihasználnak. A nehézségeket szenvedhetem másokkal, áldásokat azonban nem élvezhetek velük.” Hogy értette ezt? (Úgy vélte, Isten kihasználta őt.) Pontosan erre gondolt. Különösen amikor azt mondta, hogy „akárkivel is vagyok, mindig csak szenvedhetek, áldásokat pedig nem élvezhetek vele” – arra gondolt, hogy „oly sok nehézséget szenvedtem és oly sok kockázatot vállaltam veletek együtt, amikor azonban itt az ideje, hogy áldásokat élvezzek veletek, ti nem vagytok hajlandóak.” E szavakat kimondva panaszkodott, és az ügy eredményeképp neheztelés támadt benne. A szájával ezt mondta: „isten utál engem, elhagyom istent, nem kényszerítem arra, hogy utálatot érezzen”, a szívében azonban valójában neheztelt: „ti külföldre mentek, hogy áldásokat élvezzetek, és meg akartok szabadulni tőlem!” Tényleg ez történt? (Nem.) Akkor mi történt? Úgy gondolta, hogy azért metsszük meg, mert meg akarunk szabadulni tőle, nem pedig azért, mert nem törekszik az igazságra, illetve mert elvtelen abban, amit mond és tesz. Nem értette, hogy problémája van, hanem ezt gondolta: „Elszenvedtem veled a nehézséget, úgyhogy élveznem kell veled az áldásokat. Mindenképp engedned kell, hogy belépjek a királyságba, és hogy a királyság népének egyike legyek. Bármit is teszek, soha nem hagyhatsz el engem.” Vajon nem erre gondolt? (De igen.) Mi a lényege az efféle gondolkodásmódnak? (Ugyanaz a lényege, mint Pál esetében, amikor üzletet akart kötni Istennel a koronáért cserébe.) Így van, ez Pál lényege. Hitt Istenben, követte Istent, nehézséget szenvedett és megfizette az árat, hogy koronát kapjon és áldott legyen. Igaz hite nem volt, és az igazságra sem törekedett, csupán ügyleteket akart lebonyolítani Istennel. Ha az üzlet nem jött össze, nem lett áldott, és úgy érezte, ő húzta a rövidebbet, akkor feldühödött, úgy érezte, az egész dolog veszett ügy, sutba dobta az óvatosságot, és neheztelés támadt a szívében. Ezeket a dolgokat mutatta, amint beszélt. Mit tett azután ez az ember? Ez az ember azután vállalkozni kezdett, és több fiatal hölgy legyeskedett körülötte. Bár nem mondta, hogy nem hisz Istenben, nem tette a kötelességét és nem volt Isten követője. Soha senki nem gondolta volna, hogy feladja a lehetőségét, hogy kövesse Istent, majd elmegy üzletelni, csak azért, mert egy kicsit megmetszették. A dühödt viselkedése és az, ahogyan korábban megnyilvánult, olyan volt, mintha két különböző ember lenne. A természete így leplezte le magát. Korábban pusztán azért nem tette ezt, mert nem adódott megfelelő helyzet. Ez az egyik aspektus. Egy másik aspektus az, hogy elrejtette, ki ő, úgy tett, mintha nem az lenne, aki, és türtőztette magát, hogy ne tegye. Ha valóban jó ember vagy, akkor nem számít, milyen helyzettel találkozol, először szilárdan kell állnod a helyeden, és tudnod kell, ki vagy. Mellesleg, vajon tudnak-e az emberi mivoltot nélkülöző dolgokat és gaztetteket elkövetni olyan emberek, akiknek valóban van némi emberi mivolta? (Nem.) Egyáltalán nem tudnak. Ebből az ügyből nyilvánvaló, hogy az a leglázadóbb dolog, amikor az emberek képtelenek elfogadni az igazságot, és ők a legnagyobb veszélyben vannak. Ha sohasem képesek elfogadni az igazságot, akkor ők álhívők. Ha egy ilyen ember vágya, miszerint legyen áldott, szertefoszlik, akkor el fogja hagyni Istent. Miért van ez? (Azért, mert amire ő törekszik, az az, hogy áldott legyen és élvezze a kegyelmet.) Hisz Istenben, ám nem törekszik az igazságra. Az üdvösség számára dísz és egy hangzatos szó. Amire az ő szíve törekszik, az jutalom, korona és kívánatos dolgok – százszor is ezeket akarja ebben az életben, az eljövendő világban pedig örök életet akar kapni. Ha nem kaphatja meg ezeket a dolgokat, akkor nem fog hinni; felszínre tör a valódi arca és elhagyja Istent. Amiben ő a szívében hisz, az nem Isten munkája, sem pedig az Isten által kifejezett igazságok, amire pedig törekszik, az nem az üdvösség, arról nem is beszélve, hogy jól végezze a teremtett lényi kötelességét; hanem inkább ugyanaz, mint amire Pál törekedett – hogy legyen gazdagon áldott, bírjon nagy hatalommal, viseljen nagy koronát és legyen Istennel egy szinten. Ezek az ő ambíciói és vágyai. Ezért aztán minden olyan alkalommal, amikor valami előny vagy kívánatos dolog akad Isten házában, küzd, hogy megkaparintsa, a képesítéseik és a rangidősségük szerint kezdi rangsorolni az embereket, és így töpreng: „Alkalmas vagyok. Részesülnöm kell ebből. Harcolnom kell, hogy megszerezzem.” A legelső helyre sorolja magát Isten házában, majd azt gondolja, hogy csak úgy illendő, hogy élvezze Isten házának ezeket az előnyeit. A külföldre menetel ügyében például az illető első gondolata az volt, hogy részt kell tudnia venni, hogy az emberek többsége nem olyan jó, mint ő, nem szenvedett oly sok nehézséget, mint ő, nem olyan alkalmas, mint ő, nem hisz oly sok éve Istenben, mint ő, és nem olyan hosszú ideje vezető, mint ő. Minden kifogást és értékelési módszert felhasznált, hogy rangsorolja magát. Bárhogyan is rangsorolta az embereket, mindig magát helyezte legelőre, illetve azok sorába, akik alkalmasak. Végül úgy érezte, hogy csak úgy illik, hogy ő élvezze ezt a bánásmódot. Abban a pillanatban, hogy nem kapta meg ezt, illetve abban a pillanatban, amikor az áldottságáról és az őt érdeklő dolgok elnyeréséről alkotott ábrándja összetört, tett valamit ellene, feldühödött és alkudozott Istennel, ahelyett, hogy alávetette volna magát és kereste volna az igazságot. Világos, hogy a szíve már tele volt ezekkel dolgokkal, amelyekre törekedett, és ez kellően mutatja azt, hogy azok a dolgok, amelyekre törekedett, teljességgel összeférhetetlenek az igazsággal. Bármennyi munkát végzett is, a célja és a szándéka nem volt más, mint hogy koronát szerezzen – ahogyan Pál célja és szándéka is ez volt –, és szorosan ragaszkodott ehhez és sosem adta fel. Bárhogyan is közölték vele az igazságot, bárhogyan is megmetszették, leleplezték és boncolgatták, akkor is makacsul ragaszkodott abbéli szándékához, hogy áldott legyen, és nem engedte el. Amikor nem kapta meg Isten jóváhagyását, és látta, hogy az áldás utáni vágya szertefoszlik, negatívvá vált és visszavonult, elhagyta a kötelességét és elmenekült. Nem teljesítette igazul a kötelességét és nem tett jó szolgálatot a királyság evangéliumának terjesztésében, ez pedig teljességgel feltárja, hogy nem volt igaz hite Istenben, nem vetette igazán alá magát, és egy jottányi valódi tapasztalati tanúságtétellel sem rendelkezett – csupán báránybőrbe bújt farkas volt, amely a juhnyájban ólálkodott. Végül aztán teljesen felfedték és kiiktatták azt az embert, aki velejéig álhívő volt, a hívő élete pedig véget ért. Ez az egyik eset.

Ez nem egyedi eset volt. Nem ő volt az egyetlen ember, aki elbotlott, és akit felfedtek a külföldre menetel dolga révén. Az imént említett példa egy férfiről szólt, de volt egy másik is, aki nő volt. A terv eredetileg itt is az volt, hogy a nő velünk jöhessen külföldre. Amikor ez megtörtént, belül nagyon boldog volt, elkezdett tervezni és készülni a dologra, végül azonban különböző okok miatt nem tudott menni. Akkoriban nem tájékoztatták, mivel túlságosan veszélyes volt a helyzet. Egyszer aztán a munkatársak számára tartott megbeszélésen jutott tudomására a döntés. Elemezzétek ezt: mi lehet az eredménye, amikor a nő megtudja? (Ha valaki normális ember módjára gondolkodna, akkor valószínűleg nem lenne túl heves reakciója, miután rájön. Arra gondolna, hogy azért nem mehet külföldre, mert túl veszélyes a helyzet, és képes lenne helyesen kezelni az ügyet. Ha azonban ez a nő szerezne tudomást róla, lehet, hogy feldühödne, és megpróbálna alkudozni Istennel.) Így van; valamelyest felfogtátok az efféle emberek jellemét. Az efféle emberek ilyenek – függetlenül attól, hogy miről van szó, nem fogják a rövidebbet húzni, hanem inkább hasznot húznak. Mindenben túl kell szárnyalniuk mindenki mást, és mindenki másnál jobbnak kell lenniük. Mindenben a legjobbnak kell lenniük, minden kívánatos dolgot meg kell kapniuk, és elfogadhatatlan számukra, hogy ne részesüljenek valamiből. Miután a nő megtudta ezt a dolgot, azonnal feldühödött, és hisztizve fetrengett a földön. Megmutatta démoni oldalát, kioktatta a munkatársait és rájuk zúdította a dühét. Honnan származott a dühe? Úgy tűnt, mintha a testvérekre lenne mérges, de valójában kire volt mérges? (Istenre volt mérges.) Ez történt. Aztán mi volt az oka a dühének? Hol volt a gyökere? (Ott, hogy nem teljesültek a vágyai.) Arról van szó, hogy nem jutott hozzá egy kívánatos dologhoz és nem érte el a célját. Ezúttal nem járt sikerrel a haszonszerzésben, hanem mások jutottak hozzá az előnyhöz, ő pedig nem tudott részt venni, úgyhogy dühös volt; nem tudott tovább színlelni, szíve összes elégedetlenségét és neheztelését kieresztette és szabadjára engedte. A múltban mindig neki kellett az elsőnek lennie, aki megtudja, mit csinál a Fennvaló. Folyton a Fennvalóval akart kapcsolatban állni, a testvérekkel pedig nem érintkezett. Folyton magas rangú személyiségként kezelte magát, nem pedig átlagos tagként, így tehát úgy vélte, hogy ezúttal is neki kell külföldre mennie, ha senki másnak nem is, de neki igen. Ő volt az első számú jelölt, és övé kell legyen az öröm, hogy ilyen bánásmódban részesül. A szíve valójában ezt gondolta. Most azt látta, hogy nem lesz meg az az öröme, hogy ilyen bánásmódban részesüljön, az évek során elszenvedett nehézség mind hiábavaló volt; semmi sem jutott neki abból a státuszból, amelyet fáradságosan elért, sem a bánásmódból, amelyet akart. Mindezek semmivé foszlottak ebben a pillanatban. Hihetetlen módon nem tudott kicsalni egy ilyen nagyságrendű kívánatos dolgot; hihetetlen módon dobták, így hát úgy gondolta, hogy nem foglal el kiemelt helyet Isten szívében, és egy átlagember. A védelmi vonal teljesen összeomlott a szívében, és többé nem színlelt és nem palástolt dolgokat. Elkezdett hisztizni, kiabálni az emberekre, kiereszteni a gőzt, feldühödni és leleplezni azt, ami természetes volt számára, anélkül, hogy foglalkozott volna azzal, hogy mások mit mondtak vagy hogyan látták azt. Ezután egy csoporthoz küldték kötelességet végezni. Miközben a kötelességét tette, sok rossz dolgot követett el, a csoportban lévő testvérek pedig végül együtt írtak egy levelet, amelyben azt követelték, hogy zárják ki őt. Mi volt az oka annak, hogy kizárták? A testvérek azt közvetítették, hogy az általa elkövetett gonoszság egyetlen mondattal jellemezhető: olyan sok, hogy le sem lehet írni mindet! Más szóval, túl sok gonoszságot tett, az általa elkövetett dolgok természete pedig túl súlyos – csupán egy-két mondattal nem lehetett világosan kifejezni, és csupán egy-két történetben sem lehetett elmesélni. Számtalan gonosz dolgot követett el, és ez dühítette az embereket, úgyhogy a gyülekezet kizárta őt. Az általa tett gonoszságokat nem azelőtt követte el, mielőtt a külföldre menetel ügye felmerült, miért volt tehát képes ezekre annak felmerülését követően? Azért, mert a külföldre utazás kérdése nem a kívánságai szerint alakult. Világos, hogy az általa tett gonoszságok, illetve az általa felfedett rútság egyfajta bosszú és szitkozódás volt, amit pusztán az okozott, hogy nem kapta meg ezt a kívánatos dolgot. Mondjátok meg Nekem, hogy még ha nem is ért sok igazságot, vajon képes-e efféle megnyilvánulásoknak hangot adni egy olyan ember, aki valóban törekszik az igazságra és akinek van emberi mivolta, amikor ilyen helyzettel találkozik? Képes-e ilyen dolgokat felfedni? Senki, akiben van egy kis emberi mivolt, egy kevés lelkiismeret és egy kevés szégyenérzet, nem fog ilyesmiket tenni, hanem türtőzteti magát. Bár a szíve nem boldog, nem elégedett és egy kicsit megbántódott, arra gondol, hogy csak ő csak egy átlagember, hogy nem szabad harcolnia azért, hogy megkapja ezt a dolgot, hogy azoknak, akik Istenben hisznek, az igazságra kell törekedniük, mindenben alá kell vetniük magukat Isten vezényléseinek, hogy nem lehet választási lehetőségük, és hogy az emberek teremtett lények, és semmilyen módon nem lenyűgözőek. Pár napig szomorú lesz, de aztán fátylat rá. Továbbra is hinni fog, ahogyan kell, nem tesz gonoszságot és nem áll bosszút az ügy miatt, és nem is fog szitkozódni miatta. Ezzel szemben azok, akik nem törekszenek az igazságra és akiknek a jelleme rettenetes, mindössze egy ilyen apró ügy kapcsán képesek mindezeket a gonosztetteket kinyilvánítani, amit korábban sosem tettek. Ez magyarázatot ad a problémára. Magyarázatot ad az efféle emberek emberi mivoltának lényegére, és magyarázatot ad az efféle emberek valódi törekvéseire, nevezetesen arra, hogy az ügy feltárulása kapcsán teljesen fény derül az igazi arcukra. Először is, a lényegük teljességgel ugyanaz, mint egy antikrisztusé. Másodszor, sosem törekedtek az igazságra, és soha nem kezelték magukat az üdvösség tárgyaként, valamint nem vetették alá magukat Isten vezényléseinek és intézkedéseinek. Nem törekednek az Istennek való alávetettségre; csak a státuszt és az élvezeteket hajszolják, csak arra törekszenek, hogy jól bánjanak velük, valamint csak azon igyekeznek, hogy Istennel azonos szinten legyenek. Bármit is élvez Isten, ők is élvezik. Ily módon nem a semmiért követik Istent. Ezekre a dolgokra törekednek ők. Ez az efféle emberek természetlényege; ez az igazi arcuk és a szívük belső összképe. Ez az ügy vetett véget húsz évnyi hitnek e nő számára – az egész elúszott.

Mondjátok meg Nekem, hol kellene most lennie ennek a két embernek? A gyülekezetben vagy valahol máshol? (A nem hívők világában.) Miért mondjátok ezt? Hogyan jutottatok erre a döntésre? Mire alapozzátok a szavaitokat? (Arra, hogy álhívők, az Istenbe vetett hitüknek pedig nem az a törekvés a célja, hogy a teremtett lényi kötelességüket tegyék. Az ilyen emberek a végén nem tudnak szilárdan megállni a hitükben, és csak a világba térhetnek vissza.) A végén nem tudnak szilárdan megállni a hitükben, de ez még nem a vég, szóval, hogy lehet az, hogy eltűntek? Azt kell megnézned, hogy belül mit gondoltak. Amikor valamilyen tevékenység folyt a szívükben, csak efféle dolgokat tudtak tenni, és csak efféle döntéseket tudtak hozni. Milyen módon elemezték és mérték fel ezt a dolgot, ami egy ilyen út választására vezette őket? A szívükben erre gondoltak: „Ennyi éven át hittem istenben és sok nehézséget szenvedtem. Mindig is arra a napra vágyakoztam, amikor nevet szerezhetek magamnak. Azzal, hogy a fennvalóval vagyok, nevet szerezhetek magamnak és megmutathatom magam. Most végre van lehetőségem külföldre menni. Ez óriási! Olyasmi, amire gondolni sem mertem soha, mielőtt istenben hittem volna. Ez ugyanaz, mintha koronát szereznék az Istenbe vetett hittel, de úgy tűnik, hogy nem leszek részese ennek a nagy kívánatos dolognak. Nem tudom megkapni. Korábban úgy véltem, hogy biztos helyem van isten szívében, de most látom, hogy nem ez a helyzet. Úgy tűnik, semmiféle kívánatos dolgot nem tudok szerezni isten követéséből. Amikor egy ilyen nagy dologra került sor, mint a külföldre menetel, rám nem gondoltak, így hát nincs-e még kisebb esélye annak, hogy a jövőben koronát kapjak? Nem biztos, hogy ki fogja megkapni, és úgy néz ki, hogy nincs remény arra, hogy én legyek az.” Hajlandóak voltak-e vajon továbbra is követni Istent, amikor azt gondolták, hogy nincs remény? Korábban mi volt a céljuk a nehézség elszenvedésével és azzal, hogy árat fizettek? Csak amiatt a nagy remény miatt, azok miatt a szívükben dédelgetett apró eszmék miatt történt, hogy úgy viselkedtek és úgy nyilvánultak meg. Most, hogy a reményeik szertefoszlottak és az eszméik hiábavalóak, tudnak-e tovább hinni? Megelégednek-e vajon továbbra is azzal, hogy Isten házában maradnak és teszik a kötelességüket? Hajlandóak tudnak-e lenni arra, hogy nem nyernek semmit és alávetik magukat Isten vezényléseinek és intézkedéseinek? Az antikrisztusok ambíciói és vágyai olyan nagyok, hogy egyáltalán nem lesznek hajlandóak ezt az eredményt elfogadni az erőfeszítéseikért és az általuk fizetett árért. Ők arról álmodnak, hogy az általuk fizetett ár és az erőfeszítéseik koronát és kívánatos dolgokat teremnek nekik cserébe, hogy bármilyen kívánatos dolgokat kínál is Isten háza, nekik részesülniük kell abból – az rendben van, ha mások nem részesülnek, de nekik muszáj. Az ilyen erős ambíciókkal és mohósággal bíró emberek vajon képesek anélkül tenni a kötelességüket, hogy bármit is kapnának cserébe, illetve anélkül erőfeszítést tenni, hogy bármit is kapnának cserébe? Egyáltalán nem képesek ezt megvalósítani. Egyesek ezt mondják: „Hadd törekedjenek az igazságra. Miután sok igazságot meghallgattak, vajon nem lesznek képesek megvalósítani?” Vannak mások, akik ezt mondják: „Ha Isten megfenyíti és megítéli őket, az vajon nem fog változtatni rajtuk?” Erről van szó? Isten nem fenyíti és nem ítéli meg az ilyen embereket, és nem menti meg az ilyen embereket. Pontosan az efféle embereket fogja kiiktatni. Miben különbözik az, amit Én mondtam, attól, amit ti mondtatok az imént? Vajon az a szívük valódi tevékenysége, amit ti mondtatok? Az efféle emberek lényegének megnyilvánulása az? (Nem.) Akkor mi az, amit ti mondtatok? (Érzések és üres elméletek.) Annak a természete, amit ti mondtatok, egy kicsit az elemzés és a felmérés felé hajlik, és az elméleti alapú felmérésüket és meghatározásukat jelenti. Nem az igazi gondolataikat és megnyilatkozásaikat, és nem is a valódi nézeteiket. Ilyen azoknak az embereknek a megnyilvánulása, akiknek a lényege egy antikrisztusé. Ha van egy kívánatos dolog, amelyet nem kaptak meg, egy haszon, amelyet nem élveztek, vagy egy előny, amelyet nem szereztek meg, akkor dühösek, elveszítik a bizalmukat az istenhitben és az igazságra való törekvésben, nem hajlandóak hinni Istenben, el akarnak futni és rossz dolgokat akarnak tenni. Rossz dolgokat tesznek azért, hogy kieresszék a gőzt és bosszút álljanak – kiszellőztetik a félreértéseiket Istenről és a neheztelésüket Istenre. Kellene-e kezelni ezeket az embereket? Engedni kellene-e nekik, hogy folytassák a kötelességük végzését a gyülekezetben? (Nem.) Akkor hogyan kellene kezelni ezeket az embereket? (Ki kell közösíteni őket.) Van itt valaki, aki azért nem hisz tovább, mert nem mehetett külföldre? (Igen.) Miféle ember az ilyen? (Álhívő. Csak azért hisz Istenben, hogy áldásra törekedjen, amikor pedig az ambíciói és a vágyai nem teljesülnek, elárulja Istent.) Egy ilyen aprócska dolog miatt képes felhagyni azzal, hogy higgyen Istenben. Az ilyen emberekről nem mondható el, hogy igaz hitük vagy hamis hitük van – a jellemük oly alantas!

Harmadik eset: Lehetetlennek tűnik tovább élniük, miután vidékre hazatértek

Egyesek vidékre születnek, a családjuknak pedig nincs sok pénze, amiből élhetnek. A mindennapi életük során használt tárgyak egyszerűek, és egy kemény ágyon, szekrényen és asztalon kívül nincs más bútor a házukban. A padlójuk téglából vagy földből készült – még csak betonpadlójuk sincsen. Igen szerények a körülményeik. Miután hinni kezdenek Istenben, végzik az evangélium terjesztését illető kötelességüket, és eljutnak néhány gazdag területre. Volt egy ilyen nő, aki körülnézve azt látta, hogy a testvérek többségének keményfa- vagy csempepadló van az otthonában, a falakon tapéta, a házuk igen tiszta és mindennap tudnak fürödni. Sok bútor is van a házukban: tévéállványok és nagy szekrények, valamint kanapék és légkondicionáló. A hálószobájukban Simmons ágyak vannak, a konyhájukban pedig mindenféle készülék: hűtő, mikrohullámú sütő, sütő, tűzhely, páraelszívó stb. Szédítő látvány volt. Ezenkívül az ilyen nagyvárosokban voltak egyes helyek, ahol lifttel közlekedhetett le és fel az emeletek között. Ez a hely felnyitotta a szemét, és miután egy ideig ott dolgozott és terjesztette az evangéliumot, nem akart visszamenni. Miért volt ez? Erre gondolt: „Az én családom vályogháza a sáros nyomába sem jöhet ennek a helynek. Mindannyian hiszünk istenben, akkor hogy lehet az, hogy ezek az emberek ennyivel jobban élnek az én családomnál? Olyan ezeknek az embereknek az élete, mint a mennyország. Az én családom egy disznóólban él – annyival rosszabbul, mint ezek az emberek!” Miután ezt az összehasonlítást tette, feldúlt lett, még inkább ragaszkodott ehhez a helyhez, és még kevésbé volt kedve visszamenni. Erre gondolt: „Ha hosszú távon itt munkálkodhatok, akkor nem kell hazamennem, nem igaz? Az a vályoglyuk nem alkalmas arra, hogy emberek lakjanak benne.” A nagyvárosban maradt egy ideig, és megtanult úgy étkezni, öltözködni és élvezni az életet, mint a városi népek, és megtanult úgy élni, ahogyan a városi népek. E napok során úgy érezte, hogy az élet igen jó. Jó volt, hogy van pénze. A szegénység nem kínált jövőt az embereknek. A szegényeket csak lenézték a többiek, sőt, ők maguk is lenézték magukat. Minél többet gondolt erre, annál kevésbé akart visszamenni, de mit sem tehetett – haza kellett mennie. Miután hazaért, különböző érzések kavarogtak a szívében, és nagyon nehéz volt elviselnie. Amint belépett a házba, látta, hogy a padló döngölt, amikor pedig leült a padkára, igen keménynek és kényelmetlennek érezte azt. Amikor a falakat érintette, a kezét piszok lepte be. Amikor valami ízletest említett, amit enni akart, senki sem értette a nevét, és nem voltak meg a fürdéshez szükséges berendezések, amikor lefekvés előtt meg akart mosakodni. Úgy gondolta, hogy így élni igen alantas, és neheztelt a szüleire, amiért olyan szegények, hogy semmi általa akart dolgot nem engedhettek meg maguknak, és folyton kijött a sodrából velük. Amióta csak visszatért, olyan volt, mintha más emberré lett volna. Rosszalló tekintettel nézte a családtagjait, és rosszalló tekintettel nézett mindenre az otthonában, azt gondolván, hogy az olyan pórias, hogy képtelen tovább ott élni, és ha a továbbiakban ott kellene élnie, belehalna ennek az egésznek az igazságtalanságába. Az, hogy elhagyta az otthonát, felnyitotta a szemét, ám rossz dologgá vált, ami miatt a szülei igen megharagudtak rá. Ezen a ponton egy öltet támadt a fejében: „Ha a szüleim nem hinnének istenben, és én sem hinnék istenben, akkor egész biztosan jobb lenne az életünk, mint most. Még ha nem is alhatnánk Simmons-ágyakon, legalábbis jobban étkezhetnénk és lecsempézhetnénk a padlót.” Úgy vélte, hogy ez az Istenben való hit eredménye, hogy az Istenben való hit azt jelenti, hogy az embernek szegénynek kell lennie, hogy az embernek nem lehet jó élete, ha hisz Istenben, és hogy az ember nem ehet jó dolgokat, illetve nem viselhet szép ruhákat. Ettől kezdve ez a kiváló hősies nő, aki több tartományban is elért valamit, képtelen volt feltápászkodni, és egész nap álmosnak érezte magát. Reggelente nehezére esett felkelni, és az volt az első dolga, hogy elkészüljön és kifesse magát, majd olyan ruhákat öltsön magára, amelyeket a városi emberek gyakran viselnek. Ezután elkomorodott, és azon töprengett, hogy mikor szabadulhat meg ettől a provinciális élettől, és élhet úgy, ahogyan a városi emberek. A prédikációk, amelyeket egykor hirdetett, és a valaha volt elhatározása mind eltűnt – az egészről megfeledkezett. Még azt sem tudta, hogy hívő-e. Ilyen gyorsan megváltozott. Amiatt, hogy kicsit kinyílt a szeme, valamint a környezete és az életminősége megváltozott, felfedte magát.

Korábban ez a nő mindenfelé elment prédikálni és munkálkodni. Erős elhatározása és nagy ereje volt, ám ezek csak látszólag voltak meg. Még azt sem tudta, hogy mélyen belül mire törekszik, mit kedvel és miféle ember ő. Az az egy élmény, hogy a városba ment, gyökeresen megváltoztatta az élete állapotát, az pedig, hogy egy ideig megtapasztalta a jómódúak életvitelét, teljességgel megváltoztatta az élete irányát. Pontosan mi volt az ok? Ki változtatta meg őt? Isten nem lehetett az, nem igaz? Persze, hogy nem. Akkor mi volt az oka? Azért történt, mert a környezet felfedte őt, felfedte a természetlényegét, valamint felfedte a törekvéseit és az utat, amelyen járt. Milyen úton járt? Nem az igazságra való törekvés útján, nem is Péter útján, nem is azok útján, akiket megmentenek és tökéletesítenek, sem pedig a teremtett lényi kötelesség teljesítését célzó igyekezet útján, hanem inkább egy antikrisztus útján. Egy antikrisztus útja tudniillik a hírnév, a státusz és az anyagi örömök hajszolásának útja. Ilyen az efféle emberek lényege. Ha nem ezeket a dolgokat hajszolta volna, és olyan ember lett volna, aki az igazságra törekszik, akkor egy ilyen apró környezetváltozás, mint ez, egyáltalán nem fedte volna fel őt. Legfeljebb kicsit elgyengült volna a szíve, kicsit feldúlt lett volna, és egy kicsit fájdalmasnak érződött volna számára, illetve lett volna pár ostoba megnyilvánulása, ám nem jutott volna addig a pontig, hogy ilyen nyers módon megmutatkozzon. Mi a lényege az efféle emberek törekvéseinek? Ugyanazokra a dolgokra törekednek, amire a nem hívők, illetve ugyanazokra, amelyekre ebben a világban bárki, aki a hírnevet, a nyereséget és a gonosz irányzatokat hajszolja. Tetszik nekik a nem hívők divatos öltözete, kedvelik, ahogyan a nem hívők gonosz irányzatokat követnek, és még inkább tetszik nekik a nem hívőknek a hús-vér test extravagáns életmódja iránti megszállottsága. Ezért a környezetében történt egyetlen változás következtében ennek a nőnek az életszemlélete és a világhoz, valamint az élethez való hozzáállása teljességgel megváltozott. Úgy gondolta, hogy Istenben hinni és az igazságra törekedni nem a legfontosabb, és hogy amikor az emberek ebben a világban élnek, élvezniük kell a testet és az életet, hajszolniuk kell az irányzatokat, és olyanoknak kell lenniük, mint a karizmatikus és ragyogó alakoknak a társadalomban, akik után megfordulnak az emberek, amint elhaladnak, akik irigységet keltenek másokban, és arra késztetik az embereket, hogy bálványozzák őket. Vannak néhányan, akik – miután több környezettel és mindenféle emberrel találkoztak, és kinyílt a szemük –, mivel az igazságra törekednek és mivel értik Isten szándékait, képesek jobban átlátni ezeken a gonosz irányzatokon és az emberiségen. A szívük jobban képes megvetni a világi emberek által járt utat, valamint felismerni és teljességgel elhagyni azt az irányú törekvésükben, hogy azon az úton járjanak, amelyen Isten vezeti őket. Ami azokat az embereket illeti, akik nem törekednek az igazságra és akiknek a lényege egy antikrisztusé, az ambícióik és a vágyaik nemcsak hogy nem apadnak, amint kinyílik a szemük és különböző környezetekkel találkoznak, hanem nőnek és nagyobbá válnak. Miután az ambícióik és a vágyaik nagyobbá váltak, ezek az emberek még inkább irigylik azoknak az életét a világban, akik jó dolgokat élveznek, valamint van pénzük és befolyásuk, és a szívük mélyén megvetés alakul ki bennük a hívők élete iránt. Úgy vélik, hogy a hívők többsége nem hajszolja a világot, nincs pénzük, státuszuk, befolyásuk, és nem sokat láttak a világból, hogy nem olyan karizmatikusak, mint a nem hívők, nem értik, hogyan élvezzék olyan jól az életet, mint a nem hívők, és nem kérkednek annyit, mint a nem hívők. Ennek eredményeképp mélyen a szívükben szembenállás és ellenségesség fejlődik az Istenben való hittel szemben. Ennek eredményeképp sok antikrisztusi lényeggel rendelkező ember esetében – attól kezdve, hogy hinni kezdett Istenben, mostanáig – nem lehet megmondani, hogy valójában olyasvalaki, akinek a lényege egy antikrisztusé, ám egy napon – amikor előáll a megfelelő környezet, az felfedi majd őt. Korábban, amikor még nem lepleződtek le azok az emberek, akik lelepleződtek, ők is követték a szabályokat, és úgy tettek, ahogyan kell. Bármire is kérte őket Isten háza, megtették, és képesek voltak szenvedést viselni és árat fizetni. Kötelességtudónak, olyan embereknek tűntek, akik a helyes úton járnak, és olyanoknak, akik hasonlatossága és magatartása Istenben hívő embereké. Bármit is tettek azonban látszólag, a lényegük és az út, amelyen jártak, nem állta ki az idő próbáját, sem a különböző környezetek próbatételét. Nem számít, hány éve hisz valaki Istenben, és bármilyen erős alapja van is a hitének, ha a lényege antikrisztusé és egy antikrisztus útján jár, akkor szükségképpen anyagi örömökre, extravagáns életstílusra, gazdag anyagi bánásmódra fog törekedni, sőt, mi több, mindenféle kívánatos dolgot hajszol majd, miközben egyszerre irigyli azt, ahogyan a világi emberek viszonyulnak és közelítenek az élethez. Ez biztos. Ezért, bár most mindenki prédikációkat hallgat, eszi és issza Isten szavait és teszi a kötelességét, azok az emberek, akik ezeket teszik, ám az igazságra nem törekednek, szükségképpen anyagi dolgokat fognak hajszolni. Ezek a dolgok élveznek majd elsőbbséget a szívükben, és amint elérkezik a megfelelő környezet vagy körülmény, a vágyaik megnőnek és színre lépnek. Amint erre a pontra jut a dolog, lelepleződnek. Ha az emberek nem törekednek az igazságra, előbb-utóbb eljön számukra ez a nap. Ami azokat illeti, akik az igazságra törekednek, értik az igazságot, és akik számára az alap az igazság – amikor eljönnek ezek a kísértések és környezetek –, ők képesek helyesen közelíteni azokhoz, elutasítani őket, és szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételükben. Amikor jönnek ezek a kísértések, képesek arra is, hogy felismerjék, mi pozitív és mi negatív, és tudják, hogy az olyasmi-e, amit akarnak. Épp olyan ez, mint ahogyan egyes nőket nem érdeklik azok a férfiak, akik hajszolják őket, bármennyi pénzük is van. Miért nem érdeklik őket? Azért, mert a férfiak jelleme nem jó. Egyes nők azért nem keresnek társat, mert nincsenek gazdag férfiak, akik járnának utánuk. Ha egy pénzes férfi járna utánuk és márkás ruhát venne nekik, amely 20 000 jüanba került, az vonzaná őket, majd pedig ha 100 000 jüant érő nercbundát vagy egy nagy gyémántot, gyönyörű nagy házat és autót vásárolna nekik, azonnal hajlandóak lennének feleségül menni hozzá. Nos tehát, amikor ezek a nők korábban azt mondták, hogy nem mennének férjhez, az vajon igaz volt, vagy hamis? Hazugság volt. Ezért aztán sokan vannak, akik azt mondják, hogy nem hajszolják a világot, sem a világi lehetőségeket és örömöket, de ez akkor van, amikor semmiféle kísértés nem kerül eléjük; a környezet nem kedvez ennek. Amint kedvező környezet áll elő, mélyen beleesnek, és képtelenek lesznek kikeveredni belőle. Épp, ahogyan az imént említett példában. A nő nem keveredett ki a helyzetből. Miután egy ideig élvezte a városi életet, nem tudta, kicsoda is ő, és utat tévesztett. Ha egy palotába helyezték volna, akkor el kellett volna érnie, hogy a szülei mielőbb megöljék magukat, hogy nehogy foltot ejtsenek a nevén? Az ilyen emberek mindenféle ostobaságot képesek elkövetni az élvezetük, a hírnevük, az extravagáns életstílusuk és a magas életminőségük kedvéért. Értéktelenek és alantas jellemük van. Törekedtek valaha az igazságra az ilyen emberek? (Nem.) Akkor honnan eredtek a prédikációk, amelyeket a nő hirdetett? Volt egyáltalán mit hirdetnie? Amit ő hirdetett, az nem prédikáció volt, hanem doktrína. Műsort adott elő és félrevezette az embereket, nem pedig prédikált. Oly sok prédikációt tartott, hogy lehet akkor az, hogy még a saját problémáit sem tudta megoldani? Tudta, hogy eljuthat erre a pontra? Világosan látta a dolgokat? Oly sok prédikációt tartott, mégis, miután egy ideig élvezte a városi életet, nem tudott úrrá lenni az efféle kísértéseken és nem tudott szilárdan megállni a bizonyságtételében. Prédikációk voltak tehát azok, amiket hirdetett? Nyilvánvalóan nem. Ez a harmadik eset.

Negyedik eset: Adományok csalárd módon történő felhasználása adósságok kifizetésére

Korábban, amikor a kontinentális Kínában voltam, keresnünk kellett egy viszonylag biztonságos helyet, ahol a munkatársak találkozhattak, úgyhogy találtunk egy vendéglátó családot. Ez a család hajlandó volt befogadni minket, és segített megóvni a helyet. Miután azonban eltelt valamennyi idő, a család kezdte ezt gondolni: „Úgy tűnik, hosszú távon terveztek itt találkozni. Az én házamon kívül máshol nem tudtok összejönni, úgyhogy meg kellene ragadnom az alkalmat, hogy kihasználjam a helyzetet. Hát nem bolond lennék, ha máshogyan cselekednék?” Egyszer, amikor munkatársi megbeszélésre gyűltünk össze, és még nem érkezett meg minden résztvevő, egy ember érkezett a vendéglátó család házába nyilvánvaló ok nélkül, leült a nappaliban, és nem ment el. A fogadó család jött, és azt mondta, hogy az illető adósság begyűjtése miatt jött, és hogy ők több évvel ezelőtt vették kölcsön ezt a pénzt, és nem fizették vissza. Mit gondoltok, mi történt itt? Az illető jöhetett volna korábban, illetve jöhetett volna később is, de épp úgy esett, hogy pontosan ekkor jött, hogy beszedje az adósságot. Vajon csak véletlen volt, vagy valaki szándékosan így tervezte? Nem lehetett nem gyanakodni. Valami bűzlött. Mi történt itt? Vajon nem arról volt szó, hogy a családnak rossz szándékai voltak, és szándékosan hívta az illetőt, hogy jöjjön át? (De igen.) Azt mondtam: „Azonnal zavarjátok el.” A család így szólt: „Nem fog elmenni, amíg ki nem fizetjük.” Én így szóltam: „Miért nem törlesztesz neki?” A család hímezett-hámozott, azt sugallva, hogy akkor sem fizetnének neki, ha meglenne a pénzük rá – ingyen kölcsönt akartak. A pénzbeszedő ott várakozott, és még mindig nem távozott, amire a többi munkatárs is érkezőben volt. Mit tervezett a vendéglátó család? Vajon nem egy előre megfontolt csel volt ez? (De igen.) Később mondtam valakinek, hogy adjon pénzt a családnak, és érje el, hogy azonnal szabaduljanak meg a pénzbeszedőtől. Miután odaadta nekik a pénzt, a pénzbeszedő fél órán belül távozott. A józan ész azt diktálja, hogy a pénzbeszedőnek nem kellene visszajönnie, ám ezzel még nem volt vége az ügynek. Egy hónappal később a pénzbeszedő ismét eljött egy munkatársi megbeszélés előtt. A vendéglátó család elmondta, hogy legutóbb az adósságnak csak egy részét fizették meg, nem pedig az egészet. Mi volt a céljuk azzal, hogy ezt mondták? Az, hogy ismét Isten házával fizettessék ki a család adósságát. Ugyanaz volt, mint legutóbb: miután odaadtuk nekik a pénzt, a pénzbeszedő távozott. Attól kezdve bármikor mentünk oda találkozni, a pénzbeszedő soha többé nem jött, mivel két részletben már kifizettük a család adósságát. Ők aggódtak, hogy ha előre ilyen sok pénzt kértek volna, nem egyeztünk volna bele, hogy kifizetjük, úgyhogy inkább két részletben kérték. Hogyan kellene tekintenünk erre a pénzre? Isten háza adta kölcsön a családnak, vagy a család manipulálta Isten házát, hogy adja nekik? (Manipulálták Isten házát.) Valójában a család fortéllyal rávette Isten házát, hogy adja nekik a pénzt. Miért adta tehát nekik Isten háza a pénzt? Végül is észszerű és jogos, ha nem adjuk nekik, ám az azt jelentené, hogy a munkatársak nem tudnak találkozni. Mivel indokoltuk tehát, hogy odaadjuk nekik? Az Én gondolatom akkor az volt, hogy bérleti díjként kezeljük ezt a pénzt. Ha kibéreltünk volna egy szállót vagy egy sportcsarnokot, nem került volna vajon az is pénzünkbe? Ilyen helyeken nem találkozhatunk, és nem is biztonságos. Itt a család segít megóvni ezt a helyet és a biztonságunk garantált, észszerű tehát, ha Isten háza elkölt némi pénzt az adósságaik kifizetésére? (Igen.) Csupán arról van szó, hogy a pénzt nem tisztességes módon kapták. Egy olyan környezetben azonban, amilyen a nagy vörös sárkány országa, gyakran szükséges efféle dolgot tenni.

Egyeseknek gonosz az emberi mivolta, és nem egészen hajlandóak megtenni a vendéglátás kötelességét. Használnunk kell őket, hogy megóvják a helyet, ahol vagyunk, úgyhogy meg kell engednünk nekik, hogy némi hasznot húzzanak a helyzetből. Miután azonban hasznot húznak, vajon megkaphatják még az üdvösséget? Nem, nem kaphatják meg. Nem arról van szó, hogy Isten nem mentené meg őket, hanem arról, hogy az efféle ember nem tudja elérni az üdvösséget. Bárkit rászed és bárkit kihasznál. Amikor a kötelességét teszi és próbál előkészíteni pár jótettet, mindig ki kell csalnia belőle valami kívánatos dolgot, és bárkivel is érintkezik, azt az alapelvet követi, hogy mindig csak kihasználja a helyzetet és soha ne húzza a rövidebbet. Ezt az alapelvet követi a kötelességvégzést illetően Isten házában. Nos, honnan származnak ezek a „jótettek”? Isten háza megvásárolja és megfizeti őket, ahelyett, hogy ezek az emberek maguk készítenék elő a jótetteket; ők nem készítenek elő jótetteket. Biztosítanak egy helyet, Isten háza pénzt költ, és bérleti díjként kezeli azt. Ennek semmi köze a jótettekhez, és nem is az ő jótettük. Miféle viselkedés az, amikor valaki annak zászlaját lengeti, hogy helyet biztosít a testvéreknek Isten háza nevében azért, hogy csalással pénzt vagy tárgyakat szerezzen Isten házától? Miféle jelleme van az ilyen embernek? Olyan a viselkedése, amely alkalmas arra, hogy Isten megemlékezzen róla? Hol foglal helyet a sorban a jelleme az emberek szívében és Isten szívében? A jótettek előkészítése olyasmi, amit elő kell készítened – a rendeltetési helyed kedvéért készítesz elő jótetteket, és minden, amit teszel, magadért van, nem pedig másokért. Azzal, hogy megteszed, amit tenned kell, már jutalmat kaptál, és megszerezted azt a kívánatos dolgot, amit szándékodban állt megkapni – hogyan tekint tehát rád Isten a szívében? Azért teszel jó dolgokat, hogy nyerj valamit az érdekkörödben, nem pedig azért, hogy elnyerd az igazságot, vagy hogy életet nyerj, arról nem is beszélve, hogy eleget tegyél Istennek. Attól még meg tudja menteni Isten az ilyen embereket? Nem, nem tudja. Csak egy apró jótettet készítenek elő, és végzenek egy kis kötelezettséget és kötelességet, mégis tartják a markukat és fizetséget kérnek Isten házától, filléreskednek Isten házával, mindenféle módját kitalálják, hogy rászedjék Isten házát és kívánatos dolgokat nyerjenek, valamint gondoskodjanak róla, hogy soha nem húzzák a rövidebbet – mintha üzletelnének. Ily módon ez a jótett nem jótett – gonosztetté vált, és Isten nemcsak hogy nem fog megemlékezni róla, hanem megfosztja ezeket az embereket abbéli joguktól, hogy megmeneküljenek, illetve megszünteti azt. Amikor az a vendéglátó család rávette Isten házát, hogy kifizesse az adósságát helyettük, az a természetét tekintve kissé csalárd volt? Ezt teszik az antikrisztusok. Amikor pénz kell nekik, nem tisztességesen intézik, hanem oly módon, aminek a természete csalárd, megragadva az alkalmat, hogy kikényszerítsenek dolgokat. Megmenti vajon Isten azokat, akik kizsarolják az Istennek szánt adományokat? (Nem, nem menti meg.) Ha ezek az emberek bűnbánatot tartanak és igaz hitük van, vajon meg kellene menteni őket? (Nem.) Miért? (A tény, miszerint ezek az emberek képesek voltak csalárd magatartást tanúsítani Isten házával szemben, azt jelenti, hogy Istennek nincs helye a szívükben – jellegzetes álhívők.) Bűnbánatot fognak vajon tartani az álhívők? Az afféle álhívők, akik antikrisztusok, nem fognak bűnbánatot tartani. Minden általuk tett dolog középpontjában a saját érdekeik állnak, és soha nem fognak bűnbánatot tartani, még ha meghalnak, akkor sem. Nem ismerik be, hogy valami rosszat tettek, és azt sem ismerik be, hogy gonoszságot cselekedtek, mit bánnának hát meg? A bűnbánat azoknak való, akikben van emberi mivolt, akiknek van lelkiismerete és értelme, és akik világosan tudják látni a romlottságukat és beismerik azt. Amikor az a vendéglátó család tett egy apró kötelességet, ki kellett csalniuk belőle valami kívánatos dolgot, és még egy ilyen lehetőséget sem hagytak ki. Nagy szélhámosok voltak. Ez a negyedik eset.

Ötödik eset: Fizetség követelése az Isten házáért végzett munkáért

A kontinentális Kínában vannak olyan munkák, amelyek viszonylag veszélyesek és kockázatosak, és amelyek elvégzéséhez némi ésszel és bizonyos képesítéssel rendelkező emberekre van szükség. Akkoriban volt egy ember, akinek megvoltak ezek a képesítései, így a Fennvaló elrendezte neki némi munka végzését. Mialatt ezt a munkát végezte, egy kéréssel állt elő, mondván, hogy amint hozzákezd ehhez a munkához, többé nem tud mindennap a rendes munkahelyére járni, és a családja egy kicsit nehezen boldogul. Isten háza adott neki valamennyi pénzt a megélhetési költségeire, ő pedig nagyon boldog volt emiatt, és elvállalta a kapott munkát; a munkateljesítménye azonban csak átlagos volt. Egy idő elteltével a családjának nem volt gondja a boldogulással, de aztán adódott valami más, amivel előhozakodott Isten házának, Isten háza pedig adott neki valamennyi pénzt a megélhetési költségekre, biztosítandó, hogy boldogulni tudjon. Vonakodva beleegyezett, hogy folytassa a munkája végzését, de mennyire jól végezte vajon? Egy nagy zűrzavar volt. Ha volt kedve csinálni valamit, akkor tett egy keveset, ha pedig nem volt kedve csinálni valamit, egyáltalán nem csinálta meg. Ez késleltette a munkát, és azt eredményezte, hogy a gyülekezet munkája veszteségeket szenvedett, és másoknak kellett helyrehozniuk a dolgot. Isten háza később felvette vele a kapcsolatot, hogy megmondja neki, tegyen erőfeszítést a munkájába, és hogy Isten háza továbbra is segíteni fog neki minden adódó nehézsége megoldásában. Közvetlenül, szemtől szembe nem mondta ezt Isten házának, hanem egy pár testvérnek mondta el bizalmasan: „Vajon a megélhetési költségeim hiányoznak? Milyen nagy problémát tud megoldani ez a kevés pénz? Azzal, hogy ezt a munkát végzem, olyan óriási problémát oldok meg isten háza számára. Isten házának is nagy problémákat kellene megoldania az én számomra. A fiamnak jelenleg nincs pénze a tandíjra, és ez a probléma nem oldódott meg. Nekem nem ez a kevéske pénz hiányzik nekem.” Valójában ezeket a szavakat gondolta, de nem tudta rávenni magát, hogy szemtől szembe elmondja Isten házának, hanem akkor tárult ez fel, amikor bizalmasan kieresztette a gőzt. Hogyan kellene megoldani ezt a helyzetet? Vajon továbbra is használnia kellene őt Isten házának, vagy keresnie kellene valaki mást? (Keresnie kellene valaki mást.) Miért? A jelleme és a lényege már feltárult. Nemcsak azt akarta Isten házától, hogy támogassa a családja megélhetését, hanem azt is, hogy Isten háza fizesse a fia tandíját, később pedig azt mondta, hogy beteg a felesége, és azt akarta, hogy Isten háza fizesse a kezelését. Vajon nem kért egyre többet és többet? Úgy vélte, hogy azzal, hogy ezt a kis dolgot elvégezte Isten háza számára, nagy hozzájárulást tett, és hogy Isten házának feltétel nélkül biztosítania kell mindent, amire neki szüksége van. Ha egy rendes munkahelyen dolgozna, vajon megengedhetné magának, hogy egyetemre küldje a fiát? Megengedhetné magának, hogy kezeltesse a feleségét? Nem feltétlenül. Nos tehát, amikor ezt a kis munkát végezte Isten házában, vajon miért kért állandóan pénzt Isten házától? Mire gondolt? Hogyan tekintett erre a dologra? Úgy gondolta, hogy nélküle nem lenne senki Isten házában, aki elvégzi a munkát, ezért meg kell ragadnia ezt az alkalmat, hogy indokokat találjon arra, hogy több pénzt kérjen Isten házától, nem szabad lemondania róla a semmiért, és ha kihagyná ezt a lehetőséget, akkor az elúszna. Vajon nem erre gondolt? Úgy vélte, hogy ennek a munkának a végzése olyan, mintha dolgozna és pénzt keresne, úgyhogy meg kell csapolnia Isten házát. Később, amikor rájött, hogy nem tudja megcsapolni Isten házát, nem végezte a munkáját. Olyan ember ez, aki igazán hisz Istenben? (Nem.)

Azok az emberek, akik igazán hisznek Istenben, nem félnek a nehézség viselésétől miközben a kötelességüket végzik. Egyesek nem tesznek említést a családjuk nehézségeiről a kötelességük végzése alatt. Egyesek szegény területeken házigazdai kötelességeket végeznek, és amikor jönnek a testvérek, és nincs ennivaló rizs, elmennek pénzt kölcsönkérni, de nem szólnak semmit. Ha szólnának, Isten háza oda tudná adni nekik a pénzt? (Igen.) Isten háza megengedheti magának az ahhoz szükséges dolgokat, hogy testvéreket fogadjanak. Akkor hát miért nem szólnak semmit? Ha felajánlanád nekik, visszautasítanák. Miután elmentek és kölcsönkérték a pénzt, majd fokozatosan visszafizetik maguk. Nem akarnak pénzt Isten házától. Az antikrisztusok épp az ellenkezőek. Feltételeket szabnak, tartják a markukat, és követeléseket támasztanak, mielőtt bármi munkát végeztek volna. Hogyhogy olyan könnyen tartják a markukat? Hogyan tudják ilyen „magabiztos” módon tartani a markukat? Az ilyen emberek nem szégyellik magukat, nem igaz? Miután kértek valamennyi pénzt, többet akarnak. Ha nem kapják meg a pénzt, nem végeznek munkát – a biztos siker ígérete nélkül nem lépnek: „Annyi munkát fogok végezni, amennyit kifizetsz nekem. Ha nem fizetsz, akkor felejtsd el, hogy bármi más munkát megcsináltatsz velem. Nekem ez egy feladat, és ha nem származik előnyöm belőle, nem fogom elvégezni. Kockázatnak teszem ki magam, hogy tegyem a kötelességemet, úgyhogy valamit kell kapnom cserébe, annak pedig arányban kell állnia azzal, amit beleteszek. Nem húzhatom a rövidebbet!” Így aztán kérniük kell azokat a dolgokat, amelyeket szerintük megérdemelnek, és kifogásokat kell találniuk arra, hogy kérjék – törniük kell a fejüket, hogy kérjék, és a kérésnek mindenféle módját is ki kell találniuk. Ha megkaphatják, az még jobb, ha pedig nem adják nekik, akkor eldobnak mindent és távoznak, így semmiféle veszteséget nem szenvednek majd. Emellett úgy vélik, hogy minden Isten háza által végzett ilyen munka kockázattal jár, valamint, hogy ha Isten háza nem adja meg nekik a kért dolgokat, félő, hogy jelenteni fogják, illetve hogy nincs más alkalmas embere, úgyhogy őket kell használnia, ha pedig őket használja, akkor fizetnie kell nekik. Természetét tekintve nem csalárd ez egy kissé? Nem kizsákmányoló természetű ez egy kicsit? Hívőknek számítanak az ilyen emberek? Ezek álhívők, akik nem részei Isten házának – még csak nem is az egyház barátai. Amikor az egyház barátai azt látják, hogy a hívők nagyszerű emberek, segítenek fedezni őket és segítenek elvégezni néhány dolgot. Az ilyen emberek kaphatnak egy kevés áldást. Ezzel szemben az antikrisztusok pusztán azért hisznek Istenben, hogy kívánatos dolgokat szerezzenek. Ha nem kaphatnak kívánatos dolgokat, akkor semmilyen kötelességet nem végeznek, semmilyen kötelezettséget nem teljesítenek, és egyáltalán nem hoznak áldozatot. Amikor Isten háza elrendezi számukra, hogy végezzenek egy kötelességet, először azt kérdezik, hogy az milyen kívánatos dolgokat kínál, ha pedig nem kínál semmi kívánatosat, akkor nem teszik meg. Mi a különbség közöttük és a nem hívők világának szélhámosai között? Ezek az emberek akkor is azt akarják, hogy megmeneküljenek és Isten megáldja őket. Vajon nem lehetetlen dolgokat kérnek? Ha ezeknek az embereknek nem lenne alantas jelleme és nem lennének szégyentelenek, akkor a szívük hogyan lenne képes ilyen elvetemedett cselekvési módokat kitalálni? Hogyan állhatnak így hozzá a kötelességük végzéséhez? Képesek vagytok ilyesmiket tenni? (Igen, mi is képesek vagyunk.) Milyen mértékben? Van korlát? Melyik ponton gondolnátok azt, hogy ez nagyon súlyos, és hogy képtelenek vagytok tovább ilyesmiket tenni? (A szívem időnként szemrehányást érez, és lelkiismeretfurdalásom van. Olyan is előfordul, amikor attól tartok, hogy mások leleplezik az általam tett dolgokat, így hát többé nem teszem őket.) Bármit is tesznek az emberek, a jellemük rendkívüli jelentőséggel bír. Az, aki egyáltalán nem szégyelli magát, bármiféle rossz dolgot képes megtenni. Velejéig gonosz ember. Semmi sem szab határt annak, amit tesz, és nem a lelkiismerete szerint cselekszik. Miféle emberek azok, akiknek az emberi mivoltában nincs lelkiismeret? Fenevadak és démonok, Isten pedig nem fogja megmenteni őket. Azok az emberek, akik képesek csalárd módon megszerezni az Istennek szánt adományokat és kizsarolni az Istennek szánt adományokat, mialatt Isten az Ő munkáját végzi, és akik fizetséget kérnek Isten házától, azok nem jó emberek. Úgy vélik, hogy könnyű megtéveszteni Isten házát, és hogy senkinek sem felelőssége, hogy utánanézzen a dolgoknak Isten házában, valamint, hogy senki sem tulajdonosa a dolgoknak Isten házában, így hát tetszésük szerint magukévá tehetik és csalárd módon elvehetik ezeket a dolgokat. Úgy gondolják, hogy ezzel előnyt szereztek. Vajon valóban olyan könnyű megszerezni ezt az előnyt? Az előny, amelyet szereztél, nem volt nagy, de vajon mi a következménye annak, hogy megszerezted? Az, hogy elveszíted az életedet.

Ha valakinek valóban van némi emberi mivolta és egy kevés lelkiismerete, vajon képes lesz ezekre a dolgokra? Hiszel Istenben, mégis képes vagy becsapni Őt és kizsarolni a Neki szánt adományokat. Miféle ember vagy te? Ember vagy egyáltalán? Csak démonok tesznek ilyesmit. Fenevadak nem teszik meg ezeket a dolgokat. Nézz csak meg egy kutyát. A kutya gazdája felnevelte őt, az pedig óvja a gazdája házát. Amikor egy rossz ember érkezik, riadót fúj és megtámadja az illetőt. Mindenkit megkerget, aki elveszi a gazdája dolgait. Amikor a gazdája otthonában lévő csirkék, kacsák és libák megszöknek, segít megkeresni őket. Amikor a gazdája otthonában összeverekednek a disznók, megpróbálja szétválasztani őket. A kutya tudja, hogy a gazdája azt akarja, hogy őrizze a disznókat, úgyhogy képes teljesíteni ezt a feladatot. A kutya nem érvel a gazdájával, és nem mondja, hogy „Őriztem a disznókat, akkor hát hogy lehet, hogy nem adsz nekem egy kis csirkét vagy valami ennivalót?” Soha nem mond ilyet. Még egy kutya is képes óvni a gazdája otthonát, és ellentételezés nélkül teljesíteni a kötelezettségeit a gazdája számára, ezek az emberek azonban még az állatokhoz sem érnek fel. Miután teljesítettek egy kis kötelezettséget, úgy vélik, hogy a rövidebbet húzták, és miután teljesítettek pár feladatot és tettek némi erőfeszítést, kényelmetlenül érzik magukat, hogy a megállapodás egyenlőtlen volt, és hogy kihasználták őket, ezért aztán mindenféle módját kitalálják a kiegyenlítésnek. Amikor hiszel Istenben, Isten megóv és vezet téged, és oly sok igazsággal ajándékoz meg. Hogyhogy nem gondolsz arra, hogy viszonozd Neki? Nem gondolsz arra, hogy viszonozd Neki, Isten azonban nem hajtja a dolgot. Amikor azonban te teljesítesz egy kis kötelezettséget, mész Istenhez, hogy kiegyenlítsétek a dolgot. Amikor te teljesítesz egy kis kötelezettséget, dolgokat akarsz kizsarolni és csalárd módon meg akarsz szerezni valamit – mindenféle módot kitalálsz, hogy kárpótold magad. Hát nem meghalni akarsz? Vajon nem sok az, amit Isten adott neked? Az emberek megnyilvánulásait tekintve mit érdemelnek ők? Az embereknek azért vannak azok a dolgaik, amelyeket élveznek és amelyeket ma birtokolnak, mert megérdemelték őket? Nem. Azok olyasmik, amiket Isten ajándékozott neked, és olyasmik, amelyekkel megáldott. Már igen sok mindenben részesültél. Isten neked adományozta az életet, az igazságot és az utat, anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe. Hogyan viszonoztad Neki? Amikor teszel egy keveset a kötelezettségeidből és a kötelességeidből, belül úgy érzed, hogy nehezen viseled és hogy veszteséget szenvedtél, és mindenféle módját kitalálod a kiegyenlítésnek. Ha ki akarod egyenlíteni, Isten adhat neked valamit cserébe, de miután megkapod, vajon akkor is megmenekülhetsz még? Eljön majd a nap, amikor ezek az emberek pontosan fogják tudni, mi a legfontosabb és mi a legértékesebb. Azok, akiknek a lényege egy antikrisztusé, soha nem fogják megismerni az igazság értékét. Amikor eljön a nap, mikor a sorsuk feltárul, és amikor minden feltárul és nyilvánosságra kerül, akkor tudni fogják. De vajon addigra nem lesz-e már túl késő? Mindennek a kimenetele közel van, és minden dolog elmúlik. Csak Isten szavai és az Ő igazsága marad fenn az örökkévalóságig. Azok, akik birtokában vannak az igazságnak és gyakorolják Isten szavait, fennmaradnak az Ő szavaival és az Ő igazságával együtt. Ez Isten szavainak az értéke és ereje. Az antikrisztusok azonban soha nem lesznek tisztában ezzel a ténnyel, úgyhogy ők törik a fejüket, mindenféle módot kitalálnak és minden lehetséges eszközt felhasználnak, hogy cselt szőjenek különféle előnyökért az Istenbe vetett hit zászlaját lengetve, valamint az Istennek szánt adományok megszerzésének még esetlenebbül csalárd módjait használják, és elsikkasztják és megkaparintják a Neki szánt adományokat. Ezeknek az embereknek minden cselekedete és viselkedése szóról szóra fel van jegyezve Isten jegyzetfüzetében. Amikor eljön a nap, hogy a sorsuk feltáruljon, Isten minden egyes ember sorsát eme feljegyzések alapján határozza majd meg. Mindezek a dolgok igazak. Akár hiszed, akár nem, mindezen dolgok feltárulnak majd. Ez az ötödik eset. Miféle ember ez a férfi? Nemes vagy alantas a jelleme? (Alantas.) Isten szemében nem tiszteletre méltó, hanem alantas. Röviden „aljadékként” emlegetik.

Hatodik eset: Fáradságos erőfeszítéseket tesznek, hogy tisztséget nyerjenek az étel és a ruházat kedvéért

Miután hinni kezdett Istenben, sok ember folyton a státuszra, valamint arra törekszik, hogy mások nagyra tartsák őt. Isten házában mindig ki akarnak tűnni a tömegből, és falkavezérek akarnak lenni. Ezek kedvéért lemondanak a családjukról, a karrierjükről, nehézséget szenvednek és árat fizetnek, majd végül teljesül a kívánságuk, és vezetők lesznek. A vezetővé válást követően ezeknek az embereknek az élete igen megváltozik. Annak a képnek és stílusnak minden aspektusa megnyilvánul bennük, amit egykor a hivatali emberekről alkottak a fejükben, attól kezdve, hogy hogyan öltöznek és sminkelnek, egészen a beszéd- és a viselkedésmódjukig. Megtanulják, hogyan beszéljenek tisztviselőként, megtanulják, hogyan dirigáljanak az embereknek, és megtanulják, hogyan vegyék rá az embereket, hogy elintézzék helyettük a magánügyeiket. Egyszerűen szólva megtanulják, hogyan legyenek tisztviselők. Amikor elmennek valahová vezetőnek, az azt jelenti, hogy tisztviselőnek mennek oda. Mit jelent tisztviselőnek lenni? Azt, hogy „fáradságos erőfeszítéseket tesznek, hogy tisztséget nyerjenek az étel és a ruházat kedvéért”. Ez testi örömökhöz kapcsolódó dolog. Miután vezetők lettek, miben különbözik az életük a korábbitól? Más az, amit esznek, viselnek, illetve más dolgokat használnak. Amikor esznek, ügyelnek arra, hogy az tápláló és ízletes legyen. Megválogatják az általuk hordott ruhák márkáját és stílusát. Miután egy éven át vezetők voltak egy bizonyos helyen, sápadtak és kövérek lesznek; tetőtől talpig márkás ruhába öltöznek; a mobiltelefonjuk, a számítógépük és a háztartási készülékeik mind csúcskategóriás márkájú. Vajon ilyen körülményeik voltak, mielőtt vezetővé lettek? (Nem.) Miután vezetők lettek, nem tettek erőfeszítést a pénzkeresésbe; honnan szerezték hát a pénzt, hogy megvegyék mindezeket? A testvérek adományozták nekik ezeket a dolgokat, vagy Isten háza osztotta ki nekik őket? Hallottatok-e valaha arról, hogy Isten háza ilyen dolgokat oszt minden vezetőnek és dolgozónak? (Nem.) Akkor hogy szerezték őket? Mindenesetre nem a saját szorgalmas munkájuk révén szerezték ezeket a dolgokat, hanem olyasmik ezek, amikhez a státusz elnyerését és a „tisztviselővé” válást követően jutottak hozzá – ahol élvezték a státusz előnyeit –, mások zsarolásával, valamint csalás és elkobzás révén. A gyülekezetekben mindenütt voltak vajon ilyen emberek a vezetők és dolgozók különböző sorai között, akikkel kapcsolatba kerültetek? Amikor először vezetők lesznek, semmijük sincs, ám kevesebb mint három hónapon belül csúcskategóriás, márkás számítógépeik és mobiljaik vannak. Miután vezetővé váltak, egyesek úgy vélik, hogy magas szintű bánásmódot kell élvezniük – ha elmennek valahová, autóval kell utazniuk, az általuk használt számítógépeknek és mobiltelefonoknak jobbnak kell lenniük az átlagemberek által használtnál, csúcsmárkásnak kell lenniük, amikor pedig a modell elavul, újra kell cserélniük. Vannak Isten házának ilyen szabályai? Isten házának soha nem voltak ilyen szabályai, és egyetlen testvér sincs, aki így gondolja. Akkor hát honnan származnak ezek a vezetők által élvezett dolgok? Egyrészt a testvérek zsarolásával, valamint úgy szerezték ezeket, hogy gazdag emberekkel megvetették maguknak ezeket a dolgokat, annak égisze alatt, hogy Isten házának munkáját végzik, továbbá maguknak vették ezeket a dolgokat, az adományok hűtlen kezelése és ellopása révén. Hát nem söpredék ők, akik csalással szereznek ételt és italt? Különbözik ez bármiben az Általam az előzőekben megosztott pár esetben szereplő emberektől? (Nem.) Mi a közös bennük? Mindannyian arra használták a pozíciójukat, hogy elsikkasszanak adományokat és zsarolással szerezzenek adományokat. Egyesek ezt kérdezik: „Azáltal, hogy Isten házában munkálkodnak és vezetők, illetve dolgozók, vajon nem jogosultak arra, hogy élvezzék ezeket a dolgokat? Nem jogosultak arra, hogy Istennel együtt osztozzanak a Neki szánt adományokban?” Mondjátok meg Nekem, jogosultak vajon? (Nem.) Ha venniük kell pár dolgot, hogy Isten házának munkáját végezzék, ebben az esetben Isten házának megvannak a szabályai, amelyek értelmében megvehetik azokat a dolgokat, de ezek az emberek vajon a szabályok előírásai szerint vásárolnak dolgokat? (Nem.) Mit láttok, ami azt mutatja, hogy nem? (Ha valóban a munkához lenne rá szükségük, úgy gondolkodnának, hogy egy adott dolog rendben van, amíg használható. Amire azonban az antikrisztusok törekednek, azok csúcskategóriás dizájner dolgok, és mindenből a legjobbat használják. Ebből ítélve láthatjuk, hogy a státuszukat használják fel ezeknek az anyagi dolgoknak az élvezetéhez.) Így van. Ha valamire a munkához lenne szükség, az megtenné addig, amíg használható. Miért kell nekik ilyen menő és drága dolgokat használniuk? Ráadásul, amikor megvették ezeket a dolgokat, vajon mások részt vettek a döntésben és egyetértettek vele? Vajon nem probléma ez? Ha mások részt vettek volna a döntésben, vajon mind beleegyeztek volna, hogy megvegyék ezeket a csúcskategóriás dolgokat? Biztosan nem. Igen nyilvánvaló, hogy adományok ellopásával szerezték ezeket a dolgokat. Világos, mint a nap. Továbbá Isten házának van egy szabálya – akár az egyes gyülekezetek őrzik az adományokat, akár együttműködnek a munkában, ez sohasem egyetlen ember feladata. Akkor hát egyénekként hogyan tudtak ezek az emberek tetszésük szerint felhasználni és elkölteni adományokat? Ez nem áll összhangban az alapelvekkel. Vajon nem az adománylopás a természete ezeknek a dolgoknak, amiket tesznek? Más vezetők és dolgozók beleegyezése és jóváhagyása nélkül vásárolták és szerezték ezeket a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy értesítettek volna másokat, illetve hogy bárki más tudta volna, mit tesznek. Nem a lopáshoz hasonló egy kicsit ennek a természete? Ezt adományok ellopásának nevezik. A lopás becsapás. Miért nevezzük becsapásnak? Azért, mert annak zászlaját lobogtatva vásárolták ezeket a menő dolgokat és szerezték meg őket, hogy Isten házának munkáját végzik. Az efféle viselkedést csalásnak, valamint becsapásnak nevezzük. Vajon túl messzire mentem ezzel a meghatározással? Nagy ügyet csinálok a semmiből? (Nem.) Nemcsak erről van szó, hanem miután ezek az úgynevezett vezetők egy ideig a helyükön maradnak, igen világosan kipuhatolják, hogy milyen munkát is végeznek ott a testvérek a világban, milyen társas kapcsolataik vannak, és hogy milyen előnyöket tudnak kicsalni és szerezni ezektől az emberektől, és milyen kapcsolatokat használhatnak fel. Például igen világosan kipuhatolják, ha valamelyik testvér kórházban, kormányhivatalban vagy bankban dolgozik, vagy ha valaki vállalkozó, valaki családjának boltja, autója vagy nagy háza stb. van. Vajon beletartoznak ezek a dolgok ezeknek a vezetőknek a munkakörébe? Mit tesznek azzal, hogy kipuhatolják ezeket a dolgokat? Használni akarják ezeket a kapcsolatokat, valamint a világban különleges pozíciót betöltő testvéreket, hogy szolgálatot tegyenek nekik, szolgálják őket, és lássák el őket kényelmes dolgokkal. Úgy gondolod, hogy a gyülekezet munkájának végzése érdekében teszik ezt, és azért beszélgetnek az igazságról, hogy Isten választott népének nehézségeivel foglalkozzanak? Ezt teszik vajon? Minden általuk tett dolog mögött van egy szándék és egy cél. Amikor igaz vezetők és dolgozók munkálkodnak, ők a problémamegoldásra koncentrálnak, és arra összpontosítanak, hogy jól végezzék a gyülekezet munkáját. Nem szentelnek figyelmet azoknak a dolgoknak, amelyeknek semmi közük a gyülekezet munkájához. Csak arra összpontosítanak, hogy megkérdezzék, ki teszi őszintén a kötelességét a gyülekezetben, ki végzi hatékonyan a kötelességét, ki tudja elfogadni és gyakorolni az igazságot, és ki hűséges a kötelessége végzésében. Ezután előléptetik őket, azokat pedig, akik akadályozásokat és megzavarásokat okoznak, megvizsgálják, és elvszerűen foglalkoznak velük. Csak azok igaz vezetők és dolgozók, akik így gyakorolnak. Az antikrisztusok ezeket a dolgokat teszik? (Nem.) Mit tesznek? Azért tesznek dolgokat és előkészületeket, hogy kívánatos dolgokat gyűjtsenek maguknak, valamint a saját érdekeik kedvéért, a gyülekezet munkájában azonban nem teszik oda magukat, és nem tartják fontosnak azt. Ezért mire egy bizonyos helyen megvetik a lábukat, addigra már nagyjából kipuhatolták, hogy melyik testvér milyen szolgálatot tehet nekik. Például aki egy gyógyszergyárban dolgozik, az ingyen adhat nekik orvosságot amikor betegek, és jó minőségű import gyógyszert hozhat nekik; aki bankban dolgozik, az kényelmessé teheti számukra a befizetést vagy a pénzfelvételt és így tovább. Igen világosan kipuhatolják mindezeket a dolgokat. Maguk elé gyűjtik ezeket az embereket, függetlenül attól, hogy azoknak az emberi mivolta jó-e vagy sem. Ameddig ezek az emberek követik őket, és hajlandóak arra, hogy a segítőik és a szárnysegédeik legyenek, az antikrisztusok kívánatos dolgokat adnak nekik, maguk mellett tartják, táplálják és oltalmazzák őket, miközben ezek az emberek azért dolgoznak, hogy megszilárdítsák ezeknek az antikrisztusoknak a pozícióját a gyülekezetben, és hogy fenntartsák ezeknek az antikrisztusoknak az erőit. Amikor tehát azt akarod megnézni, hogy egy gyülekezetvezető valódi munkát végez-e, kérdezd őt az adott gyülekezetben lévő testvérek valódi helyzetéről, és arról, hogy miként megy a gyülekezeti munka, és világosan láthatod majd, hogy tényleg olyan valaki-e, aki valódi munkát végez. Egyesek világosan kipuhatolják a gyülekezetben lévő testvérek családi ügyeit és életkörülményeit. Ha megkérdezed őket, hogy ki dolgozik gyógyszergyárban, ki családjának van üzlete, ki családjának van autója, ki családjának van nagy vállalkozása, vagy ki dolgozik valamelyik helyi hivatalban és tud elintézni dolgokat a testvéreknek, pontosan meg tudják mondani neked. Ha arról kérdezed őket, hogy ki törekszik az igazságra, ki felületes a kötelességében, ki antikrisztus, ki próbálja megnyerni magának az embereket, ki terjeszti eredményesen az evangéliumot, vagy ott helyben hány potenciális befogadója van az evangéliumnak, ezeket a dolgokat nem tudják. Miféle emberek ezek? Az összes társas kapcsolatot fel akarják használni ott, ahol épp vannak, egy kis társas csoporttá egyesítve azokat. Következésképp az a hely, ahol ezek a vezetők vannak, nem nevezhető gyülekezetnek. Miután végeztek vele, társas csoporttá vált. Amikor ezek az emberek összejönnek, nem nyitják meg a szívüket, és nem egymás tapasztalatairól és megértéséről beszélgetnek, hanem azt nézik, hogy kinek vannak erősebb kapcsolatai, ki élvez magas társadalmi rangot és ki igen ügyes, ki jól ismert a társadalomban, kinek van befolyása a társadalomban, és ki tud különösen kényelmes szolgáltatásokat és kívánatos dolgokat nyújtani a vezetőnek. Bárkik is legyenek ezek az emberek, helyük van a vezető szívében. Hát nem ezt csinálják az antikrisztusok? (De igen.) Mit csinálnak az antikrisztusok? Építik a gyülekezetet? Rombolják és tönkreteszik a gyükekezetet, valamint megzavarják és akadályozzák Isten házának munkáját. Saját független királyságot, saját privát csoportot és klikket alkotnak. Ezt csinálják az antikrisztusok.

Oly sok éve állok kapcsolatban veletek, de vajon megkérdezem, hogy mit csinál a családotok, mennyire jól megy a családotoknak, illetve milyen a hátteretek? (Nem.) Miért nem kérdezem ezeket a dolgokat? Nincs értelme ezeket kérdezni. Isten háza nem társadalom. Nincs szükség arra, hogy mások kegyeibe férkőzz, illetve hogy kapcsolatokat ápolj másokkal. Egyáltalán semmi köze nincs az Istenben való hithez annak, ha ezekről kérdezősködik valaki. Ne alakítsd társasággá Isten házát. Akármilyen a családi háttered, akár szegény, akár gazdag, akármilyen környezetben élsz, legyen az város vagy vidék – nem számít. Ha nem törekszel az igazságra, lehetett egykor bármilyen magas rangod is a társadalomban, nem számít. Nem fogom azt nézni. Amikor beszélgetek az emberekkel, soha nem kérdezem őket a családi helyzetükről. Ha hajlandóak beszélni róla, akkor meghallgatom, de sosem kezeltem ezeket a dolgokat fontos információként, amiről kérdeznem kell, arról nem beszélve, hogy olyan információkat próbáljak gyűjteni, amelyekkel használhatom az embereket. Amikor azonban antikrisztusok kérdeznek ezekről a dolgokról, biztosan nem azért teszik, hogy csak cseverésszenek, sokkal inkább azért, hogy begyűjtsenek pár kívánatos dolgot. Például ha valaki családjának egészségügyi termékeket árusító boltja van, és nagykereskedelmi áron vásárolhatják meg náluk az egészségügyi cikkeket, összemelegednek ezzel a családdal; vagy ha valakinek van egy barátja, akit kihasználhatnak, hogy segítsen nekik szép dolgokat vásárolni, arra emlékezni fognak. Van egy jegyzékük ezekről a „kapcsolatokról” és ezekről az emberekről, akikről úgy vélik, hogy különleges tehetségek, és a döntő pillanatokban felhasználják őket. Úgy gondolják, hogy ezek az emberek mind tehetségesek és nagy hasznukra szolgálnak. Helyes ez a nézet? (Nem.) Azok, akik nem törekednek az igazságra, és akik a világtól és a Sátántól valók, fontosabbnak tekintik ezeket a dolgokat az életnél és az igazságnál. Ha egy bizonyos személy egy átlagmunkás volt a társadalomban, és amint a vezető meghallja ezt, egyáltalán nem akar figyelmet szentelni az illetőnek, bármennyire buzgón törekszik is a hitében, amikor azonban a vezető azt látja, hogy valaki egykor káder volt és a családja tehetős, első osztályú életmódot folytat és a csúcson él, akkor hízeleg neki, az vajon jó vezető? (Nem.) Volt valaha részetek ilyen bánásmódban? Mire gondoltatok belül, miután ilyen bánásmódnak voltatok kitéve? Úgy éreztétek, hogy nincs szeretet és melegség Isten házában? Vajon az antikrisztusok képviselik Isten házát? Nem képviselik Isten házát. Ők a Sátánt képviselik. A cselekvés- és a viselkedésmódjuk, valamint a lényegük mind a Sátáné, és egyáltalán semmi közük az igazsághoz. Csakis magukat képviselik. Van néhány olyan antikrisztus is, aki – miután a markában tartja ezeket a „kapcsolatokat” és felkeresi őket, a magánügyei intézésére használja ezeket a kapcsolatokat, sőt akár arra, hogy munkát intézzen a családtagjainak. Mondjátok meg Nekem, megtörténnek efféle dolgok? (Igen.) Az antikrisztusok mind nagyon is képesek ezen dolgok megtételére. Egy olyan ember, akinek nincs lelkiismerete, aki nem szégyelli magát, és aki a végtelenségig önző és aljas, az bármire képes – képes bármi olyasmit megtenni, ami nem áll összhangban az igazsággal, és ami szembeszáll az erkölccsel és az ember lelkiismeretével. Az antikrisztusok szemében tehát a világ legnormálisabb dolga az, hogy a pozíciójukat használják a magánügyeik intézésére, előnyök gyűjtésére és hasonlókra, és ezt nem szabad felhozni és felismerni vagy megérteni. Épp, ahogyan a nem hívők mondják: „tégy fáradságos erőfeszítéseket, hogy tisztséget nyerj az étel és a ruházat kedvéért”. Az antikrisztusok is erre a célra törekszenek azzal, hogy vezetők. A törekvésükhöz hasonlóan ezirányban is szorgalmasan dolgoznak jottányi önmarcangolás nélkül, kihasználva a kezükben lévő hatalmat és a pozíciójukat használva arra, hogy megfenyegessék a testvéreket, hogy megtegyenek dolgokat, mintha csak az lenne észszerű, valamint mindenféle, az alapelvekkel nem egyező gyakorlattal és követeléssel előállnak a testvérekkel szemben. Ezek a vezetők a saját akaratuk ellenére használnak és utasítgatnak egyes zavarodott fejű embereket, akikből hiányzik a tisztánlátás, és még olyanok is akadhatnak, akik a saját pénzüket használva tesznek meg nekik dolgokat, ám nem szólhatnak semmit, és azt hiszik, hogy ezzel a kötelességüket végzik és jótetteket készítenek elő. Hadd mondjam el Neked: az a helyzet, hogy tévedsz. Azzal, hogy ezt teszed, nem jótetteket készítesz elő, hanem egy rossz embert segítesz rossz dolgok megtételében, és növeled egy gonosz ember hatalmát. Miért mondom ezt? Amikor ezeket a dolgokat teszed, az nem áll összhangban az alapelvekkel. Nem a kötelességed végzed. Egy antikrisztust segítesz a cselszövésben a saját személyes haszna érdekében, és magánügyeket intézel neki. Ez nem a kötelességed; ez nem a te felelősséged. Isten nem ezt a megbízatást adta neked, és nem is Isten házának munkája ez. Azzal, hogy ezt teszed, a Sátánt segíted és a Sátánnak dolgozol. Isten vajon megemlékezik majd rólad, amiért a Sátánnak dolgoztál? (Nem.) Akkor miről fog Isten megemlékezni? Van egy mondat a Bibliában. Az Úr Jézus azt mondta: „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg” (Máté 25:40). Isten ezt a feltételt szabta. Mit jelentenek ezek a szavak? Ha képes vagy megtenni valamit a legkisebb testvérért, akkor azt a dolgot biztosan az alapelvekkel és Isten követelményeivel összhangban tetted. Nem azt nézed, hogy milyen magas valakinek a státusza, hanem inkább elvek szerint teszed a dolgokat. Egyesek csak a státusszal rendelkezők számára tesznek meg dolgokat, tesznek erőfeszítést és dolgoznak, és lelkesen támogatják őket, ha pedig egy státusszal nem rendelkező kéri meg őket valamire – még ha az olyan kötelesség vagy feladat is, amit meg kellene tenniük –, nem figyelnek rájuk. Hogyan határozhatók hát meg az általuk tett dolgok? Isten álláspontjából ezek a dolgok a Sátán számára végzett munkaként határozhatók meg, és egyáltalán nem fog megemlékezni róluk. Ez a hatodik eset. Látott közületek bárki ilyen eseteket? (Én láttam egyet, Istenem. Korábban, amikor egy antikrisztus volt a vezető ott, ahol mi voltunk, arra használta a pozícióját, hogy megtartsa magának a jó ételeket, a hasznos dolgokat, a szépítőszereket és más, a testvérek által adományozott dolgokat. Egyes dolgok szavatossága már lejárt, de akkor sem adta oda azokat a testvéreknek; elsikkasztotta mindezeket. Egy tollkabátot is vásárolt, de később, amikor látta, hogy az egyik nővér vett egy tollkabátot, ami nem került sokba és jó minőségű volt, mindenféle dolgot kitalált, amit mondhat a nővérnek, hogy kicsalja tőle a kabátját, majd rávette a nővért, hogy több pénzt költve vegye meg az ő saját tollkabátját.) Elmondható, hogy minden antikrisztus gonosz ember, és hogy nincs emberi mivolta, nincs lelkiismerete, a jelleme pedig különösen aljas. Ezeket az embereket végső soron fel kell fedni és ki kell iktatni.

A múltban volt egy háromtagú család, akik a tengerentúlra jöttek a kötelességüket végezni. Miután megérkeztek, mindennap elvitették magukat valahová a testvérekkel, hogy dolgokat vásároljanak – volt, amelyikük tollkabátot, volt, amelyikük nadágot akart, mások pedig cipőt akartak. Kifogásokkal álltak elő, mondván, hogy nem hoztak olyan sok pénzt. Ha nem hoztak olyan sok pénzt, akkor nem kellett volna dolgokat vásárolniuk, de ők akkor is akartak, és nem átlagos dolgokat akartak ám, hanem menő holmikat, amelyeket a testvérek a saját pénzükből fizettek. Amint a család egy ideje végezte a kötelességét, az emberek kezdték helyteleníteni a viselkedésüket – az étel, amelyet fogyasztottak, a hely, ahol éltek, és a dolgok, amelyeket használtak, mind túlságosan pazarok voltak! Az apa a családban még a tejet is a testvérekkel vetette, és amikor szomjas volt, úgy itta a tejet, mintha az víz lenne. Hány ember van ezen a világon, aki úgy tudja inni a tejet, mint a vizet? Milyen szinten állhatnak ezek az emberek? Később mandarint és narancsot vetetett a testvérekkel, és ők vásároltak egy nagy táskányit, amit a család két nap alatt megevett. Ezután az apa azt mondta, hogy kiegészítő vitaminokra van szükségük, ezért aztán egy kis cseresznyét vetetett a testvérekkel, és még Engem is felhasznált ürügyül, így szólván: „Cseresznyét kell vennetek istennek!” Én ezt mondtam: „Most tél van. Ez nem a cseresznyeevés időszaka. Nem fogom megenni; ne vegyetek Nekem.” Ő így válaszolt: „Akkor is vennünk kell!” Amikor a testvérek vettek egyetlen doboz cseresznyét, a családja szempillantás alatt bekebelezte. Soha nem láttam olyat, aki így tudott enni – úgy ették a gyümölcsöt, mintha rizs volna, és úgy itták a tejet, mintha víz lenne. Aztán pedig, amikor eljött az étkezés ideje, látták, hogy van hal, és mohón falták. Undorodnátok attól, ahogyan ették – olyanok voltak, mint az éhező szellemek, akik korábban soha nem ettek semmi jót. Úgy vélték, hogy ki kell használni ezt a lehetőséget, hogy jó dolgaik lehetnek, úgyhogy mohón tülekedtek, hogy megtömjék magukat. A gyermek végül olyan sokat evett, hogy valami baja lett. Ezután a gyerek olyasmit mondott, aminek a logikája torz volt: „Ha nem ettem volna meg azt a halat isten házában, nem betegedtem volna meg!” Ott sem voltam, amikor megette, és semmit sem tudtam róla. A saját akaratából ette meg – hogyan hibáztathatott Engem? Ő azonban Engem hibáztatott. Hogyan kell kezelni az ilyen embereket? (El kell takarítani őket.) Mik ők? (Ördögök és Sátánok.) Ördögök. Akkor azt mondtam a helyi gyülekezetvezetőknek: „Takarítsátok el őket, és tüntessétek el őket innen, amilyen messzire csak lehet. Soha többé nem akarom látni a képüket!”

Voltam pár gyülekezetben, és nem kevés testvérrel kerültem kapcsolatba. Mindenféle rosssz és gonosz embert láttam, és igen kevés azoknak a száma, akikkel normálisan tudok kapcsolódni. Az emberek többségével valóban nem lehet kapcsolatba lépni, és túl sokan vannak, akikhez nem jut el az értelem. Minden, amit mondanak, torz és hibás logikával bír, a hazugságokat úgy tálalják, mintha igazak volnának – egyszerűen fenevadak, ördögök és Sátánok, és egy szemernyi emberi mivolt és értelem sincs bennük. Az emberek nagyjából harmadát minden egyes gyülekezetben ilyen emberek alkotják. Egyikük sem ér semmit és egyiket sem lehet megmenteni; mindegyiket ki kell iktatni, amint lehetséges. Azok, akikkel Én szeretek kapcsolatba lépni, olyanok, akik el tudják fogadni az igazságot, akik viszonylag becsületesek, és akik szívből tudnak szólni. Függetlenül attól, hogy milyen romlottságokat fednek fel vagy milyen elhajlásaik vannak, addig, amíg hajlandóak beszélgetni az igazságról és el tudják fogadni az igazságot, ki tudok jönni velük. Ami a csalárd embereket és azokat illeti, akik szeretnek kihasználni másokat – rájuk nem figyelek. Egyesek folyton kérkedni akarnak, amikor a jelenlétemben vannak, és el akarják érni, hogy nagyra tartsam őket. Egyféleképp viselkednek Előttem, és másféleképp a hátam mögött, hogy megtévesszenek. Az ilyen emberek ördögök, és a lehető legmesszebbre kell küldeni őket; soha többé nem akarom látni őket. Amikor az embereknek vannak gyengeségeik és hiányosságaik, tudom támogatni őket és tudok gondoskodni róluk, amikor pedig romlott beállítottságaik vannak, tudok velük beszélgetni az igazságról, ördögökkel azonban nem működöm együtt, és nem hallgatom azt, amit ördögök mondanak. Egyesek új hívők, és vannak olyan igazságok, amelyeket nem értenek, ezért képesek tudatlanul beszélni és cselekedni. Beszélgethetünk az igazságról, ha azonban értesz pár igazságot, és aztán szándékosan kalamajkát okozol, esztelenül viselkedve Velem szemben és hibát keresve Bennem, akkor nem foglak eltűrni. Miért nem foglak eltűrni? Nem olyan ember vagy, akit meg lehet menteni – miért kellene hát eltűrnöm téged? Az, hogy eltűrök valakit, azt jelenti, hogy el tudom viselni és türelmes tudok lenni vele. Türelmes vagyok a tudatlan emberekkel és az átlagos romlott személyekkel, ellenségekkel vagy ördögökkel azonban nem. Ha ördögök és ellenségek látszólag kellemesen hangzó dolgokat mondanak neked, megvesztegetnek, rászednek vagy pillanatnyi boldogságot nyújtanak neked, el tudod hinni, amit mondanak? (Nem, nem tudjuk elhinni.) Miért? Mivel ők nem tudják elfogadni az igazságot, te már világosan láttad ezt, és ezeket az embereket már felfedték. Nem becsületesek azokat a dolgokat illetően, amiket mondanak, amikor az igazságról beszélnek, az mind álszent, és nehéz felismerni, hogy az, amit mondanak, igaz-e vagy hamis. Ha pontosan tudod látni ezeket a dolgokat, akkor biztos lehetsz benne, hogy ezek ördögök és Sátánok. A probléma csak azzal oldható meg teljesen, ha kitakarítjuk vagy kiközösítjük őket. Egyesek azt kérdezik, hogy miért nem kaphatnak ezek egy kis haladékot. Ezeknek az embereknek nincs esélyük a megbánásra; számukra nem lehetséges a bűnbánat. Pontosan olyanok, mint a Sátán – bármennyire mindenható és bölcs is Isten, az ő szempontjából ez nem az a lényeg, amellyvel Istennek rendelkeznie kell. Nem kezeli Istent Istenként, és úgy véli, hogy a ravasz cselszövései jelentik a bölcsességet, hogy az ő természetlényege az igazság, és hogy Isten nem az igazság. Ez hamisítatlan Sátán, és az a sorsa, hogy mindvégig ellenséges legyen Istennel szemben. A gonosz emberek sorsa tehát az, hogy képtelenek legyenek szeretni az igazságot és az igazságra törekedni, és ilyenként Isten nem menti meg őket. A leghelyesebb döntés az, ha kitakarítjuk őket a gyülekezetből és kizárjuk őket Isten házából – ez a legkevésbé sem rossz.

Az antikrisztusok, akikről beszéltem, és akiket boncolgattam ma, soha nem fognak változtatni azon az irányon és azokon a célokon, amelyekre törekednek. Minden átaluk hajszolt dologban az önérdeket helyezik előtérbe, minden erejüket felhasználva és a fejüket törve, hogy csalárd módon szerezzenek ételt és italt Isten házában. Soha nem áldozták fel magukat őszintén Istenért; csakis azon vannak, hogy csalással jussanak ételhez és italhoz, érdekekhez és jó bánásmódhoz. Úgy vélik, hogy Isten nem látja ezt, nem tud róla és nem tudja átvizsgálni, ezért céltudatosan hajszolják ezeket a dolgokat. Persze ilyen a természetlényegük – nem szeretik az igazságot, az igazságra való törekvés útján sem tudnak járni, ezért arra kárhoztattak, hogy antikrisztusként határozzák meg őket. Ezek azok a fajta emberek, akiket Isten kiiktat, és azok a fajta emberek, akiket Isten házának ki kell közösítenie, amit felfedezik őket. Attól kezdve, hogy felfedezik, hogy valaki az antikrisztus útját járja, odáig, hogy egy sor olyasmit tesz, ami nem áll összhangban az igazsággal, egészen addig a napig, amikor antikrisztusként definiálják, mindez mindenkinek megmutatja, hogy az antikrisztusok nem változnak. A végső sorsuk az, hogy Isten háza kizárja, és Isten kiiktassa őket – képtelenek a változásra. Nos, mi hasznotok származik abból, hogy tudjátok ezeket a dolgokat? Egyesek ezt mondják: „Mi nem csalással szerzünk ételt és italt. Mi az igazságra törekszünk és tenni akarjuk a teremtett lényi kötelességünket. Követjük Istent és alávetjük magunkat az Ő vezényléseinek és intézkedéseinek. Nem viselkedünk antikrisztusok módjára, és nem is tervezzük, hogy antikrisztusok útját járjuk. Mi hasznunk van abból, hogy tudunk ezekről az esetekről?” Ami a rendes testvéreket illeti, az antikrisztusok ezen megnyilvánulásai és megnyilatkozásai figyelmeztetésül szolgálhatnak az egyes emberek számára, és tudatják velük, hogy melyik út helyes, illetve mely viselkedésformák és cselekvésmódok állnak összhangban Isten szándékaival. A gyülekezetvezetők és a dolgozók számára minden szinten ez az antikrisztusok felismerésének valós életből vett bizonyítéka. Mi haszna származik a gyülekezet munkájának az antikrisztusok felismeréséből? Segít pontosan azonosítanotok az antikrisztusokat és a megfelelő időpontban kizárni őket a gyülekezetből, ezzel tisztábbá tenni a gyülekezetet és mentesíteni azt ezeknek az antikrisztusoknak a zavarásától, akadályozásától és kárától, hogy azoknak, akik igazán törekszenek az igazságra és akik őszintén fel tudják áldozni magukat Istenért, tiszta és nyugodt környezetük lehessen, amely mentes az ördögök és a Sátánok zavarásától. Amikor tehát az antikrisztusok felismerésének igazságáról van szó, akár a tények és a megnyilvánulások szempontjából ismered fel őket, akár az igazságalapelvek alapján, mindkét szempontnak tudatában kell lenned. Ez előnyös az életbe való belépésed és a gyülekezet munkája számára – ez olyasmi, amit meg kell értenetek.

Ma több esetről beszéltem. Ezek a dolgok mind az antikrisztusok ádázságának, szégyentelenségének és bármiféle erkölcsi minimuma teljes hiányának egyes viselkedésformái, cselekvésmódjai és megnyilvánulásai. Az ilyen esetek biztosan mind olyanok, amelyek megtörténtek körülöttetek, és elmondható, hogy az antikrisztusok cselekvésmódjai és megnyilvánulásai bizonyos mértékig mind megvannak bennetek. Más szóval, mindannyiótokban megvannak az antikrisztusok egyes beállítottságai és gyakorlatai. Ezért amikor felismeritek az antikrisztusokat, a saját viselkedéseteket is ellenőriznetek kell és meg kell vizsgálnotok, valamint el kell gondolkodnotok rajta. Egyesek talán azt mondják: „Te folyton ilyen esetekről, ilyen pletykákról beszélsz, és igen belemész a részletekbe. Milyen előnyére válik ez az igazságba való belépésünknek? Jelenleg igen lefoglalnak a kötelességeink, és nem akarjuk feljegyezni ezeket a dolgokat, illetve meghallgatni őket. Az igazságba való belépéskor elegendő két dologhoz ragaszkodni – az egyik az Istennek való alávetés, a másik pedig, hogy az ember rendesen végzi a kötelességét. Ilyen egyszerű!” Elméletben lehet ilyen egyszerű, de pontosan és konkrétan szólva nem ilyen egyszerű ez. Ha kevés igazságot értesz, a belépésed hozzávetőleges és sekélyes lesz, ha az általad értett igazságok pedig általánosak, akkor az általad megtapasztalt részletek száma is kevés lesz, és soha nem tisztulsz majd meg Isten jelenlétében. Isten arra kéri az embereket, hogy törekedjenek az igazságra és lépjenek be az igazságvalóságokba, úgyhogy az embereknek meg kell érteniük ezeket a részleteket. Mit láttok ebből? Isten elhatározta, hogy megment titeket, tehát komolynak kell lennie veletek, és egyáltalán nem lehet gondatlan, zavarodott, illetve nem elégedhet meg azzal, hogy valami elég közel van vagy nagyjából helyes. Isten számára az, hogy „nagyjából helyes”, „ötből négy”, „esetleg” és „talán” nem létezik. Ha meg akarsz menekülni és az üdvösség útját akarod járni, az igazságnak mindezeket a részleteit meg kell értened. Ha most nem állsz készen a feladatra, rendben van – ha most kezdesz belépni az igazság részleteibe, még nincs túl késő. Ha megelégszel csak azzal a hozzáállással, hogy jól végzed a kötelességed anélkül, hogy hibát vétenél, és képes vagy alávetni magad, amikor dolgok történnek veled, akkor soha nem fogsz belépni az igazságvalóságokba. Az Isten által az embereknek nyújtott minden egyes igazság sok sajátos részletet tartalmaz, és ha az emberek nem értik meg ezeket a részleteket, akkor soha nem fogják megérteni az igazságot illetve Isten szándékait. Jó dolog az vajon, hogy Isten komolyan veszi az embereket? (Igen.) Akár a kötelességeik végzését, az alávetettségüket, az emberekkel való kapcsolataikat, illetve azt tekintve, hogy miként közelítik meg a kilátásaik és a sorsuk ügyét, sőt, akár azokat a dolgokat tekintve, amelyekről most beszélek, például miként kell felismerni az antikrisztusokat, hogyan ne járja az ember egy antikrisztus útját, és hogyan vesse le egy antikrisztus beállítottságát, fel kell fogniuk ezeket egyenként. Ha egyszer igazán képesek vagytok felismerni ezeket a részleteket, és nem csak azt tudjátok, miként prédikáljatok egy kevés egyszerű és üres doktrínát, akkor léptek majd be az igazságvalóságokba. Csak azoknak az embereknek van esélyük és reményük az üdvösségre, akik belépnek az igazságvalóságokba; szavak és doktrínák puszta prédikálása csupán munkavégzés. Ha az emberek be akarnak lépni az igazságvalóságokba, ezekkel a részletekkel kell kezdeniük, különben soha nem fognak beállítottságbeli változást elérni.

2020. április 4.