I. Az antikrisztusok irányítják az emberek szívét

Beszélgessünk ma az antikrisztusok különböző megnyilvánulásainak tizenharmadik tételéről: irányítják a gyülekezet pénzügyeit, és irányítják az emberek szívét is. Az antikrisztusok sokféle megnyilvánulásából jól látható, hogy ezek mindegyike utal beállítottságukra és lényegükre, amely idegenkedik az igazságtól, ádáz és elvetemült. Ez alól a tizenharmadik tétel sem kivétel. „Irányítják a gyülekezet pénzügyeit, és irányítják az emberek szívét is” – e megnyilvánulás alapján láthatjátok, hogy az antikrisztusok nemcsak becsvágyók, hanem kapzsik is; szívükben sok igényt rejtegetnek. Vajon jogosak ezek az igények? (Nem, nem azok.) Az emberek szívének irányítása valami pozitív dolog? Az „irányítás” szóból nyilvánvalóan látható, hogy ez nem pozitív dolog. Milyen szempontból nem pozitív? Miért rossz az irányítás alkalmazása? Ti szeretnétek irányítani az emberek szívét? (Nem.) Még ha nem is szeretnéd, lesznek olyan helyzetek, amikor nem tudsz nem így cselekedni. Ezt hívják „hajlamnak”; ezt hívják „lényegnek”. Az, hogy az antikrisztusok irányítsák az emberek szívét, nem jogos igény, és nem is tisztességes és észszerű; ez negatív dolog. Mit jelent az, hogy „irányítani az emberek szívét”? Az emberek szívének irányítása nem elvont kifejezés, hanem valami egészen konkrét és meghatározott, meghatározott módszerekkel, magatartással és nyelvezettel, valamint meghatározott gondolatokkal, perspektívákkal, szándékokkal és indítékokkal. Ennek ismeretében mik a konkrét megnyilvánulásai annak, amikor az antikrisztusok irányítják az emberek szívét, és hogyan határozható meg konkrétan ez az irányítás? (Külsőségeket alkalmaznak, például látványos szenvedést és az ár külsődleges megfizetését, hogy elnyerjék mások elismerését és megbecsülését, és elérjék céljukat, a megtévesztést.) Az antikrisztusok bizonyos magatartásformákat és megnyilvánulásokat használnak arra, hogy elnyerjék az emberek kegyét, és ezáltal az emberek a szívükbe fogadják és megbecsüljék őket. Amikor az antikrisztusok elnyerik mások megbecsülését, akkor ez az eredmény természeténél fogva az emberek félrevezetése. Ám valójában, szívük mélyén az antikrisztusok célja ezen eszközök alkalmazásával nem a félrevezetés, hanem az, hogy megbecsüljék őket – ez a céljuk. Van még valami más is? (Az antikrisztusok apró szívességek segítségével félrevezetik az embereket és behálózzák őket, valamint fitogtatják saját képességeiket és adottságaikat annak érdekében, hogy mások megbecsüljék és csodálják őket, és engedelmeskedjenek parancsaiknak, ők pedig elérjék céljukat, hogy megnyerjék az embereket és megszerezzék felettük az irányítást.) Ez az egyik vonatkozás. (Az antikrisztusok lelki embereknek tettetik magukat. Megmetszésükkor nem értik meg azt, mégis úgy tesznek, mintha megértették volna, és képesek lennének engedelmeskedni, azért, hogy mások úgy érezzék, hogy ők buzgón törekednek az igazságra, és egészen nagy lelki megértéssel rendelkeznek. Az igazságra törekvő és azt megértő embereknek tettetik magukat annak érdekében, hogy mások megbecsüljék őket és felnézzenek rájuk.) Ez egy másik vonatkozás. Az antikrisztusok mindig arra törekednek, hogy mások lássák, lelkiekben milyen gazdagok ők, és hogy képesek törekedni az igazságra és annak alávetni magukat. Valójában a leghalványabb megértéssel sem rendelkeznek, mégis a lelki ember álcáját öltik magukra, hogy mások megbecsüljék őket és felnézzenek rájuk. Ilyen eszközöket használnak arra, hogy irányítsák az emberek szívét. Van még más is? (Az antikrisztusok azért beszélnek szavakról és doktrínákról, hogy kérkedjenek és megszilárdítsák saját helyzetüket, valamint elhitessék másokkal, hogy ők értik az igazságot és van érettségük, és elérjék, hogy tiszteljék őket, imádják őket, és hallgassanak rájuk. Ezekkel az eszközökkel vonják az embereket irányításuk alá.) Ez egy konkrét megnyilvánulás, de nem teljesen helytálló azt mondani, hogy „szavakról és doktrínákról beszélnek”. Az antikrisztusok nincsenek tudatában annak, hogy szavakról és doktrínákról beszélnek; azt hiszik, hogy amiről beszélnek, az a valóság, hogy ezek magasztos elméletek és prédikációk, és ezeket a dolgokat arra használják, hogy félrevezessék az embereket. Ha az antikrisztusok tudnák, hogy ezek szavak és doktrínák, többé nem beszélnének róluk. Van még valami más is? (Az antikrisztusok arcátlanul szembemennek az alapelvekkel, a rendelkezésükre álló hatalom és hamis lelki elméletek segítségével csalárd módon megszerzik mindenki bizalmát, és ezáltal érik el céljukat, hogy irányíthassák az embereket.) (Az antikrisztusok elvágják Isten választott népének kapcsolatát a Fennvalóval. Nem tesznek eleget munkamegbízásoknak, a saját hatáskörükön belül teljhatalommal rendelkeznek, és megpróbálják létrehozni saját királyságukat és irányítani az embereket.) Ez is egy konkrét megnyilvánulás. Találóbban fogalmazva: megtévesztik a Fennvalót, eltitkolnak dolgokat az alattuk állók elől, és megpróbálják megnyerni az emberek kegyét, nem hagyva, hogy meglássák a valódi helyzetet mások, akiknek bizalmát csalárd módon megszerzik, hogy elérjék céljukat, az emberek szívének irányítását. Azzal a céllal tévesztik meg a Fennvalót és rejtegetnek dolgokat az alattuk állók elől, hogy megakadályozzák a Fennvalót és a testvéreket abban, hogy meglássák az igazságot velük kapcsolatban, hogy a Fennvaló és a testvérek bízzanak bennük, végül pedig a testvérek eljussanak oda, hogy egyedül őket imádják – ekkor fogják elérni a céljukat, hogy irányítsák az emberek szívét. Van még más is? (Az antikrisztusok egy csomó, látszólag helyes előírást állítanak fel, amelyeket az embereknek be kell tartaniuk, és ezeket használják fel az igazság helyettesítésére, hogy az emberek azt higgyék, hogy ezeknek az előírásoknak a betartása azonos az igazság gyakorlatba ültetésével. Ezekkel az eszközökkel szerzik meg az antikrisztusok az emberek szíve feletti irányítást, és vezetik maguk előtt az embereket.) Ezt úgy lehetne leírni, hogy az antikrisztusok szabályok és előírások sokaságát alkotják meg, hogy azok átvegyék az igazság alapelveinek helyét, magukat pedig lelki, az igazságot értő embereknek adják ki, hogy az emberek hallgassanak rájuk, és így érik el céljukat, hogy irányítsák az emberek szívét. Ha az általuk felállított szabályok hasznára válnának a gyülekezeti életnek és a kötelességüket végző embereknek, és ha nem mennének szembe az igazság alapelveivel, és nem okoznának kárt Isten házának érdekeiben, akkor semmi baj nem lenne ezzel. A gyülekezetben a különféle emberekkel való bánásmód során az igazságról való beszélgetés mellett szükség van néhány adminisztratív szabály felállítására, hogy az embereket kordában tartsák. Ha ezek az adminisztratív szabályok nem állnak ellentétben az igazság alapelveivel, hanem az emberek javát szolgálják, akkor ezek pozitív dolgok, és ez nem az emberek szívének irányítása. Ha ezeket a szabályokat az igazság alapelveiként tálalják, akkor van probléma. Akkor hát képesek-e az antikrisztusok olyan szabályokat alkotni, amelyek az emberek javát szolgálják, és megfelelnek az igazság alapelveinek? (Nem, nem képesek.) Próbáljátok összefoglalni, hogyan kellene ezt megfogalmazni. (Az antikrisztusok megalkotnak néhány olyan szabályt, amelyek nincsenek összhangban az igazság alapelveivel, miközben lelkiséget színlelnek és az igazság megértését, hogy az emberek engedelmeskedjenek nekik, ők pedig elérjék céljukat, hogy irányítsák az emberek szívét.) Ez viszonylag helytálló. Van még más is? (Az antikrisztusok szeretnek magasröptű gondolatokat hangoztatni, hogy eszüket és lényeglátásukat bizonyítsák, és kivívják az emberek megbecsülését. Például, miután egy kérdést már mindenki megvitatott, és döntöttek is, mit tegyenek az ügyben, az antikrisztusok egy sor elméletet adnak elő, hogy megcáfolják a többiek javaslatait, és mindenkit arra kényszerítenek, hogy meghallgassák őket, holott az ő nézeteik valójában aligha bölcsebbek. Majd, ahogy telik az idő, bármi is legyen az adott kérdés, senki sem mer majd az igazságról beszélgetni, vagy az igazság alapelveit keresni, és úgy fogják érezni, hogy az antikrisztusokra kell hagyniuk a végső döntést, és végül az antikrisztusok el fogják érni céljukat, az emberek irányítását.) Az antikrisztusok lépten-nyomon magasröptű gondolatokat hangoztatnak, megcáfolják mások javaslatait, kérkednek, elhitetik másokkal, hogy nagyon okosak, és ezáltal elérik céljukat, hogy félrevezessenek és irányítsanak másokat. Már sokat beszélgettünk az embereket irányító és félrevezető antikrisztusok megnyilvánulásairól. Amikor így tesznek az antikrisztusok, akkor a legkülönfélébb taktikákat, megnyilvánulásokat és módszereket alkalmazzák. Néha tettekkel, néha beszéddel, máskor pedig egy bizonyos fajta szemléletmóddal vezetik félre az embereket. Összefoglalva, mindezen dolgok mögött, amelyeket az antikrisztusok tesznek, célok húzódnak meg; e cselekedetek egyike sem tiszta és nyílt, és egyik sem felel meg az igazságnak. Minden tettük az emberek félrevezetését szolgálja, és azt, hogy az emberek megbecsüljék és imádják őket. Bármit is mondanak és tesznek az antikrisztusok külsőleg, az csak a látszat – ezek mind csak jó viselkedés és olyan dolgok, amelyeket az emberek jónak tartanak –, ám valójában, ha valaki megvizsgálná ezeknek a dolgoknak a lényegét, az antikrisztusok megközelítései mögött álló indítékok és célok kivétel nélkül kimondhatatlanok, ellentétesek az igazsággal, és gyűlöletesek Isten számára.

Az emberek szívének irányítását célzó megközelítésükből megállapítható, hogy az antikrisztusok emberi mivolta aljas és önző, beállítottságuk pedig az igazságtól idegenkedő, ádáz és elvetemült. Az antikrisztusok mindenféle aljas és alattomos trükköt alkalmaznak céljaik elérése érdekében, mindenféle szégyenérzet nélkül – ez elvetemült természetük sajátja. Ráadásul, figyelmen kívül hagyva azt, hogy emberek akarják-e vagy sem, anélkül, hogy tájékoztatnák őket, vagy beleegyezésüket kérnék, mindig irányítani akarják az embereket, manipulálni és uralni őket. Azt akarják, hogy minden, amire az emberek gondolnak és amit a szívükben kívánnak, az ő manipulációjuknak legyen alávetve, azt akarják, hogy az emberek a szívükbe zárják őket, imádják őket, és mindenben felnézzenek rájuk. Szavaikkal és nézeteikkel korlátozni és befolyásolni akarják az embereket, és saját kívánságaik alapján manipulálni és irányítani akarják őket. Miféle beállítottság ez? Nem ádázság? Olyan ez, mint amikor egy tigris a fogai között tartja a nyakadat – bármennyire is próbálsz levegő után kapkodni és próbálsz megmozdulni, nem teheted azt, amit szeretnél, ehelyett kegyetlen szájának szoros, halálos szorításában vagy. Akárhogy is próbálsz szabadulni, nem tudsz, és bár könyörögsz a tigrisnek, hogy lazítson az állkapcsa szorításán, ez lehetetlen, nincs helye a vitának. Az antikrisztusok beállítottsága ugyanilyen. Tegyük fel, hogy beszélgetésbe elegyedsz velük, mondván: „Nem hagynád abba próbálkozásodat, hogy megtaláld a módját, hogyan irányíthatod az embereket? Nem tudnál jól viselkedni és követő lenni? Nem tudnál jól viselkedni, jól végezni a kötelességeidet, és megmaradni a pozíciódban?” Vajon bele tudnának egyezni ebbe? Képes lennél jó magaviselettel vagy az általad megértett igazság segítségével lebeszélni őket arról, hogy folytassák, amit megkezdtek? Van-e bárki, aki meg tudná változtatni az álláspontjukat? Az antikrisztusok ádáz beállítottságából ítélve senki nem volna képes megváltoztatni a gondolataikat és a szemléletüket, és senki nem volna képes megváltoztatni azt a vágyukat, hogy irányítsák az emberek szívét. Senki sem tudja őket megváltoztatni, és nem lehet velük egyezkedni – ezt nevezik „ádázságnak”. Az antikrisztusoknak az emberek irányítására való törekvése és vágya a lényegük megnyilvánulása. Ha jó magaviselettel próbálnád megváltoztatni őket, az működne? Ha annak érdekében, hogy segítsd és támogasd őket, felhasználnád a megmetszésed, megítéltetésed és megfenyítésed elfogadása terén megszerzett gyakorlati tapasztalatodat – képesek volnának megváltozni? Felhagynának azzal, amit csinálnak? (Nem, nem hagynának fel.) Találkoztatok már ilyen emberrel? (Igen. Az ilyen emberek esetében, függetlenül attól, hogy hol végzik feladatukat, és bár néhányszor hibázhatnak és elbukhatnak, vagy akár megélhetik a betegség általi fegyelmezést is, a státusz iránti törekvésüket nem lehet megváltoztatni. Bármerre is járnak, státuszt és hatalmat akarnak szerezni.) Ha egy hely-vagy csoportváltás nem képes megváltoztatni őket, mi volna, ha megvárnánk, hogy idősebbek legyenek – vajon akkor megváltoznának egy kicsit? Feladnának-e egy kicsit a hatalom és tekintély hajszolásából, gyengülne-e ez egy kicsit? (Nem. Ennek semmi köze a korhoz; ezen a beállítottságukon nem lehet változtatni.) Az antikrisztusokat egy ádáz beállítottság uralja és irányítja, ezért nem képesek megváltozni. Úgy tűnik, hogy az antikrisztusok ádáz beállítottságát már sokan megtapasztalták és saját szemükkel látták. Az a tény, hogy az antikrisztusok irányítják az emberek szívét, valóság, és ezt tényszerű bizonyítékok támasztják alá – ez elég komoly dolog. Az ilyen emberek képtelenek elfelejteni vagy félretenni az emberek szívének irányításának kérdését. Ez az antikrisztusok természetlényege. Szubjektív szempontból képtelenek letenni róla, objektív szempontból pedig senki sem képes őket megváltoztatni – ők ízig-vérig antikrisztusok. Mondjátok meg, vannak-e olyan antikrisztusok, akik, miután kiközösítették őket, és már nincsenek a testvérek társaságában, elveszítik a vágyat, hogy irányítsák mások szívét? Megváltoznának-e az antikrisztusok a környezetük vagy a földrajzi elhelyezkedésük megváltozásának hatására? (Nem, nem változnának.) Nem változnának meg az idő és a hely megváltozásával – ezt természetlényegük határozza meg. Az emberek szívének irányításával az antikrisztusok valójában hatalmat próbálnak gyakorolni az emberek között: arra való hatalmat, hogy utasítsanak, döntéseket hozzanak, irányítsák az embereket, és manipulálják az emberek szívét – ezt a hatalmat szeretnék megszerezni. Az emberek szívének irányítása érdekében az antikrisztusok mindenféle módszert és eszközt felhasználnak arra, hogy kivívják az emberek megbecsülését, hogy becsapják és félrevezessék az embereket, hogy hamis látszatot keltsenek az emberekben, sőt, bizonyos módszerek és eszközök segítségével elfedik romlott beállítottságaikat és jellemüket, és meggátolják, hogy az emberek felismerjék antikrisztusi, az igazságtól idegenkedő lényegüket, és átlássanak azon. Külsőleg lelki és tökéletes embereknek adják ki magukat, akiknek nincsenek hibáik, és romlott beállítottságnak nyomát sem viselik, és így érik el céljukat, hogy mások megbecsüljék őket, felnézzenek rájuk, csodálják, imádják őket, sőt, támaszkodjanak rájuk. E célok elérése lényegében annak következménye, hogy irányítják az emberek szívét. Az antikrisztusok összes beállítottságáról és megnyilvánulásáról szóló beszélgetésünknek az tette ki a túlnyomó részét, hogy az antikrisztusok irányítják az emberek szívét, és hajszolják a hatalmat és a hasznot. Mivel már rengeteget beszélgettünk erről a témáról, hagyjuk ezt ennyiben mára.

II. Az antikrisztusok irányítják a gyülekezet pénzügyeit

Mai beszélgetésünk fő témája, hogy az emberek szívének irányítására való törekvésük, hatalmi ambíciójuk és hatalomvágyuk mellett van az antikrisztusoknak egy másik halálos megnyilvánulásuk is. Mégpedig az, hogy erős vágyat tanúsítanak a gyülekezet pénzügyei iránt; ezt a vágyat kapzsiságnak is nevezhetjük. A státusz iránti vonzalmuk mellett az antikrisztusok a pénzügyeket is különösen kedvelik. A pénzügyek iránti érdeklődésük és azokban lelt örömük bőséges és mértéktelen; ezt határozzuk meg úgy, hogy az antikrisztusok irányítják a gyülekezet pénzügyeit. Az antikrisztusok igyekezete, hogy irányítsák a gyülekezet pénzügyeit, és az emberek szívének irányítására tett próbálkozásuk ugyanolyan – mindkettő egyformán jogtalan és indokolatlan törekvés. Ez nyilvánvalóan valami becstelen dolog. Az ambíció és a vágy, hogy az emberek szívét irányítsák, már önmagában is elég visszataszító, már önmagában is rettenetesen becstelen, de az antikrisztusok a gyülekezet pénzügyeit is irányítani akarják – ez egy még megvetendőbb dolog, ami velük történik. Nos tehát, amikor az antikrisztusok a gyülekezet pénzügyeit akarják irányítani, mik ennek a konkrét megnyilvánulásai? Vajon ez könnyebben felismerhető, mint amikor az emberek szívét akarják irányítani? Amikor az emberek szívét igyekeznek irányítani az antikrisztusok, néhány általuk alkalmazott megközelítést és beállítottságot felismerhetnek az emberek. Viszont ha nagyon titkolózók és fondorlatosak az antikrisztusok, és kijelentéseket, taktikákat vagy sátáni trükköket rejtegetnek, amelyeket nem tárnak felszínre, hanem csak személyes gondolataikban latolgatnak, akkor ezek a dolgok nem lesznek könnyen felismerhetők. A gyülekezet pénzügyeinek irányítására tett törekvéseknek azonban kell, hogy legyenek konkrét megnyilvánulásaik és megközelítéseik. Könnyen felismerhetőnek találjátok ezeket a megközelítéseket? Ha saját szemetekkel láttátok ezeket a dolgokat, és saját fületekkel hallottatok róluk, fel tudjátok ismerni, hogy ezek az antikrisztusok cselekedetei? (Ha ezek nyilvánvaló viselkedések, akkor igen. Például az antikrisztusok érdeklődni fognak arról, hogy ki a felelős az adományok megőrzéséért és hasonlókról.) Ez könnyen felismerhető lenne, mert a pénzügyek bizalmas ügyek, és a legtöbben nem kérdezősködnek utánuk, kivéve, ha olyan sóvárgó emberek, akiknek tervei vannak a pénzügyekkel kapcsolatban, amely esetben érdeklődnének és kérdezősködnének az ilyen jellegű információk után. Beszélgessünk tehát arról, hogy mik a konkrét megnyilvánulásai annak, hogy az antikrisztusok megpróbálják irányítani a gyülekezet pénzügyeit.

Amikor szóba kerül, hogy az antikrisztusok irányítják a gyülekezet pénzügyeit, a legtöbben olyan példákra asszociálnak, amelyeket csalással vagy az egyház vagyonával való visszaéléssel kapcsolatban láttak korábban, ugye? Vagy talán vannak olyanok, akik fiatalok lévén, vagy, mert csak rövid ideje hisznek Istenben, nem foglalkoznak túlságosan ezekkel a dolgokkal, és egyáltalán nem gondolnak rájuk. Ezért beszélgessünk erről részletesen, hogy megérthessetek néhány kérdést, szabályt és tabut a gyülekezet pénzügyeivel kapcsolatban. Egyesek azt mondják: „Soha nem érdekeltek a gyülekezet pénzügyei, és nem is kérdezősködtem ezekről. Nincs bennem ilyesfajta sóvárgás. Semmi közöm hozzá, és ez egy meglehetősen kényes téma a gyülekezetben, úgyhogy nekem mindegy, hogy tudok-e róla, vagy sem.” Helyes ez a hozzáállás? (Nem, nem az.) Hogy miért? Függetlenül attól, hogy mit gondoltok, mai beszélgetésünk az antikrisztusok beállítottságának témáját taglalja, és az antikrisztusok beállítottságának elemzése és boncolgatása szempontjából érdemes mindannyiótoknak megérteni mindezt, méghozzá világosan. Ezt a témakört arra fogjuk használni, hogy elemezzük az antikrisztusok beállítottságát, ezért először is vegyük sorra, hogyan bánnak az antikrisztusok a gyülekezet tulajdonával, elgondolásuk szerint mit jelent pontosan és kit illet meg a gyülekezeti tulajdon, valamint azt, hogy legbensőbb gondolataikban hogyan tekintenek az antikrisztusok erre a tulajdonra, és miképp osztják szét azt. Először is, hogyan határozzák meg az antikrisztusok a gyülekezet testvérei által felajánlott pénzt és különböző javakat? A jellemükből ítélve az antikrisztusok kapzsik, és a kapzsiságuk mérhetetlen, ezért nem lesznek közömbösek e javak iránt. Sőt, nagyon is érdeklődni fognak irántuk, alapos figyelmet fordítva a vizsgálódásra és annak kiderítésére, hogy mennyi a gyülekezet vagyona, ki felel a megőrzéséért, hol tartják, és hányan tudnak róla. Ami a gyülekezet pénzügyeivel kapcsolatos alapvető információkat illeti, az antikrisztusok legelőször ezek iránt mutatják a legnagyobb érdeklődést, különös figyelmet szentelnek ezeknek, érdeklődnek, kérdezősködnek, és legjobb tudásuk szerint próbálnak hozzájutni ezekhez az információkhoz. Ha nem lennének kapzsik, és nem szőnének terveket, vajon érdekelnék-e őket ezek a dolgok? (Minden bizonnyal nem.) Az antikrisztusok abban különböznek a normális emberi mivolttal rendelkező emberektől, hogy törődésük mögött hátsó szándék rejtőzik. Az ő törődésük nem e vagyon megőrzését szolgálja, hanem birtokba akarják venni azt, illetve tetszésük szerint akarják felhasználni. Tehát a gyülekezeti vagyon birtoklásának és használatának priorizálása az első megnyilvánulása annak, hogy a gyülekezet pénzügyeit az antikrisztusok akarják irányítani.

A. A gyülekezeti vagyon birtoklásának és használatának priorizálása

Amint státuszt szereznek az antikrisztusok, bensőjükben egy téves és szégyentelen gondolat ébred fel: vezetővé válásukkal nemcsak a gyülekezet pénzügyeinek megismerésére szereznek jogot, hanem teljhatalmat is ahhoz, hogy irányíthassák azokat. Mi a céljuk a gyülekezet pénzügyeinek irányításával? Az, hogy hatalmuk legyen a gyülekezeti vagyon birtoklásának és használatának priorizálására. Mit jelent a gyülekezeti vagyon birtoklásának és használatának priorizálása? Azt jelenti, hogy mindaddig, amíg ők vezetik a gyülekezetet, a felügyeletük alatt álló testvérek által adományozott összes pénz és vagyontárgy az ő kezelésükbe, használatukra és tulajdonukba kerül. Helyes ez az elgondolás, vagy helytelen? Nyilvánvalóan helytelen, de az antikrisztusok így gondolkodnak. Vezetővé válásuk utáni első dolguk az, hogy a pénzügyekkel kapcsolatosan erőfeszítéseket tesznek és terveket készítenek. Először is kiderítik, hogy ki kezeli a pénzügyeket, hányan kezelik a pénzügyeket, mennyi pénz szerepel a nyilvántartásban, és hogy azok, akik e pénzügyeket kezelik, az ő rátermett segítőik, illetve bizalmasaik-e. Ha nem, akkor valamilyen ürüggyel sürgősen elbocsátják és saját bizalmasaikkal helyettesítik őket. Vajon beérik-e a pénzügyek kezeléséért felelős személyek lecserélésével? Nem, ez nem ilyen egyszerű. Ambícióik messze túlmutatnak ezen; feltétlenül tisztában kell lenniük a gyülekezeti vagyonnal kapcsolatos számadatokkal. Hogyan kezelik az antikrisztusok ezt a vagyont azon túl, hogy felszólítják az embereket, hogy adakozzanak? Pénzt vesznek el a gyülekezettől, amikor ruhaneműt kell vásárolniuk, és akkor is, amikor orvoshoz mennek, és ha hiányos a ruházatuk, akkor a testvérek által adományozott ruhadarabok legjobbjai közül választanak ki néhányat. És ezzel még mindig nem végeztek a válogatással; minden egyes ruhadarabot fel kell próbálniuk, a legjobbakat megtartják maguknak, és csak a legrosszabbakat, amelyek nem kellenek nekik, azokat hagyják meg a gyülekezetnek. Összefoglalva, a gyülekezet pénzéből fedezik a saját étkezéseiket és kiadásaikat, még a 0,2 jüan utazási költséget is, és néhányan közülük még odáig is elmennek, hogy a gyülekezet pénzéből luxuscikkeket, étrend-kiegészítőket, kozmetikumokat és mindenféle személyes használatra szánt dolgot vásárolnak. Amint vezetői pozícióba kerülnek az antikrisztusok, és még azelőtt, hogy egy fikarcnyit is dolgoznának, igen kezdeményezők, amikor arról van szó, hogy élvezzék a gyülekezet tulajdonát, és ezt prioritásként kezelik. Miután az antikrisztusok élvezni kezdik ezt a tulajdont, az egész lelki szemléletük és életminőségük gyökeresen átalakul, és teljesen más lesz, mint azelőtt. Minden adandó alkalommal fodrászhoz járnak és masszíroztatják, kényeztetik magukat, tesznek az egészségükért és tonizáló hatású levest főznek maguknak – még az általuk használt különböző elektromos készülékeket is újabbra cserélik. Amint vezetővé válnak az antikrisztusok, kinézik maguknak a gyülekezet gazdag tagjait és azokat, akik képesek adakozni. Ezekből a tehetős emberekből azután kifacsarják a pénzüket, és azok, akik gyakran adakoznak, a gyülekezet becses tagjaivá és az antikrisztusok kedvenceivé válnak. Amikor az antikrisztusok belépnek a gyülekezetbe, az olyan, mint amikor egy róka bejut a tyúkólba – a tyúkól lakóit katasztrófa fenyegeti. A róka nemcsak a tyúkokat fogja felfalni, hanem még a helyüket is szétdúlja.

Az antikrisztusok gondolkodásában a testvérek által felajánlott pénz és javak, amelyeket együttesen „felajánlásoknak” neveznek, mind a gyülekezet „közvagyona”. Ez nem azt jelenti, hogy ez a közvagyon közösségi használatra szolgál; inkább arra utal, hogy ez egy olyan közösségi felajánlás, amely mindenkitől származik, viszont amelynek használati jogai gyakorlatilag a vezetőket illetik meg. Az antikrisztusok szemszögéből nézve nekik kötelességük a gyülekezeti vagyon birtoklását és használatát priorizálni, mert ők a vezetők, ők állnak az élen, és a gyülekezetben mindennek, különösen a jó dolgoknak, hozzájuk és az ő fennhatóságuk alá kell tartozniuk. Az antikrisztusok így vélekednek: „Az csak egy felszínes kifejezés, hogy istennek adják a testvérek a felajánlott pénzt és tárgyakat. Vajon hány ilyen dolgot tud isten használni? Lejöhet isten a mennyből, hogy megossza ezeket a felajánlásokat az emberekkel? Nem az embereknek kellene hát eldönteniük, hogy ezeket a felajánlásokat hogyan költik el, hogyan osztják és használják fel?” Ilyen szégyentelen felfogást vallanak az antikrisztusok a gyülekezeti vagyonról. Mi az, ami még szégyentelenebb? Azt mondják: „Isten a mennyben nem tudja élvezni az emberek által a földön felajánlott pénzt és tárgyakat. Hogyan kell hát felosztani és felhasználni ezeket a dolgokat? Nem az egyház vezetőinek kellene segíteniük a fogyasztásban, a használatban és az élvezetben? Ez egyenértékű lenne azzal, mintha isten használná azokat a mennyben.” És így az antikrisztusok magától értetődően veszik személyes tulajdonukba a testvérek felajánlásait. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ki, mikor és mit ajánl fel – ezeket a dolgokat jelenteni kell feléjük, nekik tudniuk kell ezekről. Más dolgokkal nem törődnek. Hatalmuk szilárd kézben tartásán kívül egyetlen dolog fontos igazán számukra, és ez a gyülekezet pénzügyeinek irányítása. Ez az, amiért érdemes vezetőnek lenniük. Van-e abban, ahogyan az antikrisztusok a gyülekezeti vagyonra tekintenek, és azt kezelik, akár egyetlen olyan szempont, amely megfelel az igazságnak vagy Isten elvárásainak? (Nem, nincs ilyen.) A kezdetektől napjainkig mondta-e valaha Isten, hogy a testvérek által Neki adott felajánlásokat mely személynek kell birtokolnia vagy használnia? Kijelentette-e valaha Isten, hogy a gyülekezet vezetőinek és dolgozóinak, az apostoloknak és a prófétáknak rendelkezniük kell azzal a hatalommal, hogy priorizálják a gyülekezeti vagyon birtoklását és használatát? Mondta-e Isten, hogy a gyülekezeti vagyon használati és tulajdonjoga arra száll, akiből vezető lesz? (Nem, nem mondta.) Akkor miért van az antikrisztusoknak efféle tévképzete? Tekintve, hogy Isten szavai nem tartalmaznak ilyen értelmű kifejezett kikötést a gyülekezeti vagyonról, vajon miért vallják ezt a nézetet az antikrisztusok? (Hiányzik belőlük az istenfélő szív.) Ennyire egyszerű ez? Ebben az összefüggésben nem mond semmit a kijelentés, hogy hiányzik belőlük az istenfélő szív. Ezek a szavak nem adják át az antikrisztusok beállítottságát. Vajon az antikrisztusok akkor is áhítoznak a gyülekezeti vagyonra, amikor nincsenek vezetői pozícióban? (Igen, áhítoznak.) Mondhatnád tehát, hogy azután veszítik el istenfélő szívüket, hogy vezetőkké válnak? Biztosan nem arról van szó, hogy mielőtt vezetővé válnának, még van istenfélő szívük? Lehetne ezt mondani? (Nem.) Ezért ez a magyarázat nem állja meg a helyét. Az antikrisztusok áhítoznak a gyülekezet vagyonára: miért van ez így? (Elvetemült a beállítottságuk.) (Természetüknél fogva kapzsik.) (Természetüknél fogva a hasznot keresik mindenekelőtt.) Az antikrisztusok beállítottságának az a lényege, hogy a hasznot keresik mindenekelőtt? (Nem.) Ez csupán a jellemük egyik megnyilvánulása. Elemezzük tehát, hogy mi az antikrisztusok belső beállítottsága. (Ádáz és elvetemült.) Mindenekelőtt ádáz, és még elvetemült is. Mit jelent az, hogy ádáz? Azt jelenti, hogy erőszakkal fognak megkaparintani olyan dolgokat, amelyek nem járnak nekik, vagy nem lehetnének az övék, függetlenül attól, hogy mások beleegyeznek-e ebbe, vagy, hogy mit gondolnak: ez egy ádáz beállítottság. Az antikrisztusoknak, ezeknek az ördögöknek és Sátánoknak a veleszületett természetlényege, hogy mindenért versengenek Istennel. A gyülekezeten belül az antikrisztusok amellett, hogy harcolnak Istennel az Ő választott népéért, megpróbálják elragadni azokat a felajánlásokat is, amelyeket az emberek Neki hoztak. A felszínen úgy tűnhet, hogy az antikrisztusok mohók, ám ez valójában azért van, mert ők az antikrisztusok beállítottságával és lényegével rendelkeznek. Az, hogy meg akarják kaparintani és el akarják fogyasztani az emberek által Istennek felajánlott összes pénzt és tárgyat – ez lényegét tekintve ádázság. Ez ugyanaz, mint amikor például veszel egy új bélelt kabátot, ami divatos és jó minőségű, majd valaki meglátja, és azt mondja: „Ez a te bélelt kabátod jobb, mint az enyém. Ez a vacak, amit én viselek, lyukas, és kiment a divatból. Hogyhogy a tiéd ilyen szép?” – majd miután ezt elmondta, erőszakkal lerántja rólad a bélelt kabátodat, és odaadja neked a tönkrement sajátját. Nem utasíthatod vissza, hogy cserélj vele – azt megbosszulná, megnehezítené az életed, megverne, még talán meg is ölne. Mernél ellenállni neki? Nem mernél ellenállni neki, és ő akaratod ellenére elvenné a dolgaidat. Szóval ennek a személynek milyen a beállítottsága? Ez egy ádáz beállítottság. Különbözik ez bármiben az antikrisztusok beállítottságától, amely a gyülekezeti vagyon megszerzésére és felhasználására sarkallja őket? (Nem, nem különbözik.) Az antikrisztusok tulajdonlási felfogása szerint a gyülekezet vagyona az övék lesz, amint vezetőkké és „tisztségviselőkké” válnak, és hozzáférnek a gyülekezet vagyonához. Függetlenül attól, hogy ki és mit ajánlott fel, az antikrisztusok magukhoz ragadják azt. Mit jelent az, hogy magukhoz ragadni valamit? Azt jelenti, hogy miután a gyülekezet vagyona – amelyet a gyülekezet előírásainak megfelelően kellene felhasználni és elosztani – az antikrisztusok irányítása alá kerül, egyedül ők rendelkeznek a vagyon felhasználásának kizárólagos jogával. Még amikor a gyülekezet munkájához vagy a gyülekezetben dolgozók számára van szükség erre a vagyonra, akkor sem engedik meg annak felhasználását az antikrisztusok. Egyedül ők használhatják azt. Ami a gyülekezeti vagyon felhasználását és elosztását illeti, az antikrisztusoké a döntés joga; ha megengedik, hogy felhasználd, akkor felhasználhatod, ha pedig nem, akkor nem használhatod fel. Ha a gyülekezeti felajánlások összege nem túl bőséges, és az azt birtokba vevő antikrisztusok személyes kiadásai teljesen felemésztik, akkor nem érdekli őket, hogy nem marad pénz a gyülekezeti munkára. Nem számolnak sem a gyülekezeti munkával, sem a gyülekezet szokásos kiadásaival. Semmi mást nem akarnak, mint fogni ezt a pénzt és magukra költeni, úgy kezelve azt, mintha a saját keresetük lenne. Nem szégyenletes módja ez a dolgok intézésének? (De, az.) Egyes, viszonylag jómódú környéken működő gyülekezetekben így gondolkodnak az antikrisztusok: „Egész jó kis hely ez. Ami a kiadásokat illeti, kedvemre költekezhetek, azt csinálhatok, amit akarok, és nem kell ragaszkodnom a gyülekezeti előírásokhoz és alapelvekhez. Úgy költhetem a pénzt, ahogyan akarom. Amióta vezető lettem, végre anélkül élvezhetem a pénzköltést, hogy számolgatnom kellene. Csupán ki kell jelentenem, hogy valamire pénzt akarok költeni, és nem kell aggódnom emiatt, megbeszélnem pedig főként nem kell senkivel.” Ami a gyülekezet vagyonának költését illeti, az antikrisztusok teljhatalommal bírnak, meggondolatlanul cselekednek, és szórják a pénzt. Amellett, hogy az antikrisztusok semmilyen munkát nem a gyülekezet alapelveinek vagy a munkarendnek megfelelően végeznek, a gyülekezeti tulajdonnal ugyanígy bánnak, minden alapelv nélkül. Lehet, hogy nem értik az alapelveket? Dehogy, nagyon is jól ismerik a gyülekezeti vagyon elosztására és felhasználására vonatkozó alapelveket, csak nem tudják kordában tartani kapzsiságukat és vágyaikat. Amíg hétköznapi, státusz nélküli emberek, addig alázatosak és egyszerű mindennapi életet élnek, de amint vezetőkké válnak, azonnal elbizakodnak, fontosnak gondolván magukat. Válogatósak lesznek az öltözködés és az étkezés terén – már nem esznek közönséges ételeket, és megtanulják, hogyan válasszanak öltözékként jó minőséget és neves márkákat. Mindennek csúcsminőségűnek kell lennie; csak akkor érzik úgy, hogy az összeegyeztethető az identitásukkal és státuszukkal. Amint az antikrisztusok vezetőkké válnak, mintha a testvérek mindannyian tartoznának nekik, és ajándékokat kellene felajánlaniuk nekik. Ha bármi jó történik, akkor övék az elsőbbség, a testvérektől pedig elvárják, hogy a pénzüket rájuk költsék. Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy a vezetővé válás azt jelenti, hogy jár nekik a hatalom a gyülekezeti vagyon birtoklásának és használatának priorizálására. Nemcsak így gondolják, hanem így is viselkednek. Ráadásul komoly túlzásokba esnek, ami a többieket taszítja. Ebből a szempontból tekintve milyen az antikrisztusok jelleme? Miután vezetővé válnak, anélkül, hogy egy fikarcnyi munkát végeztek volna, birtokba akarják venni a felajánlásokat, és előnyt akarnak élvezni azok felhasználása terén. Miféle ember képes ilyesmire? Csak egy zsivány, egy zsarnok vagy egy helyi kiskirály tenne ilyet.

Van egy vezető, aki a következőket követte el. Próbáljátok meg felismerni, mit tett, és elemezzétek ki. Egy nap egy kínai gyógynövényes étrend-kiegészítőt tartalmazó csomagom érkezett. Azt gondoltam Magamban: „Nem kértem senkitől, hogy vásárolja meg ezt Nekem, akkor honnan küldték? Ki vásárolta? Hogy lehet, hogy fogalmam sincs erről?” Később körbekérdezvén megtudtam, hogy egy vezető volt az, aki a Fennvaló megkérdezése nélkül úgy döntött, hogy megvásárolja. Azt mondta, hogy erre a termékre a Fennvalónak van szüksége. Ezt hallván a testvérek a gyülekezetben azt mondták: „Mivel a Fennvaló akarja, hogy megvegyük ezt, egyszerűen megvehetjük a gyülekezet pénzéből. Bármit akar a Fennvaló vásárolni, az rendben van, különösen, mivel Isten számára lesz – semmi ellenvetésünk nincs.” Ami az elköltött pénzt illeti – az kié volt? (Istennek tett felajánlások.) Hogy lehet az, hogy ilyen könnyedén költötte Isten felajánlásait? Engedélyezte ezt a vásárlást a Fennvaló? Anélkül, hogy a beleegyezésemet kérte volna, maga döntött titokban a gyógyszer megvásárlásáról. És amikor vásárolt, nem gondolkodott el azon: „Vajon hasznára lesz-e ez a Fennvalónak? Megfelelő-e az, amit vásárolok? Mennyit vegyek belőle? Megengedi a Fennvaló, hogy elköltsem ezt a pénzt?” Feltette ezeket a kérdéseket? (Nem.) Kérdezés nélkül, egyenesen megvásárolta ezt a terméket. Honnan jött ez a szabadosság? Miféle személyes hűség ez? Isten pénzét arra használta, hogy vásároljon valamit Istennek, és ezt kötelességének tekintette, bármit megtett ezért, és minden nehézséget leküzdött, hogy megvásárolja ezt a dolgot, és eleget tegyen Istennek. Mit jelent itt az, hogy eleget tenni Istennek? Ezt jelenti: „Képes vagyok kellemesen meglepni téged anélkül, hogy rajtad keresztül intézném a dolgot. Látod, megvan bennem ez a képesség! Tudtad, hogy képes vagyok erre? Mit gondolsz? Hát nem kellemes meglepetés? Ugye, hogy örülsz neki? Megnyugtató érzés?” Kinek a pénzét költötted el? A tiéd volt? Ha Isten pénzét költötted, akkor megkaptad Isten beleegyezését? Istentől lopott pénzt költöttél, majd azt mondtad, hogy szeretnél egy kellemes meglepetéssel kedveskedni Istennek. Miféle logika ez? És kinek a pénzével gazdálkodtál ennyire nagyvonalúan? (Isten házának pénzével.) Nagyvonalúan bánni Isten házának pénzével az annyit tesz, mint nagyvonalúan bánni az Istennek tett felajánlásokkal. Hát nem undorító ez? (De, az.) Ezt hallva undort érezhettek, de az érintett személy távolról sem undorodott, hanem nagyon is elégedett volt magával. Miután kézbesítették a terméket, így gondolkodott magában: „Hogyhogy nem érkezik válasz? Megtettem érted ezt a csodálatos dolgot, hát miért nem köszönted meg nekem? Milyennek találod a terméket? Elégedett vagy vele? Szeretnéd, hogy máskor is vásároljak neked belőle? Milyen értékelést állítasz ki rólam? Mostantól fontos pozícióba helyezel? Elégedett vagy azzal, amit tettem? A pénzed felhasználásával tettem valamit érted – mit gondolsz a kedvességemről? Örülsz neki? Ó, kérlek, mondj valamit. Miért nem érkezik válasz?” Kellett volna válaszolnom neki? (Nem.) Miért nem? Elég régen történt ez az eset, de ennyi idő alatt sem szűnt meg az undorom tőle – minden alkalommal undort érzek, amikor ránézek arra, amit vett. Mondjátok meg Nekem, indokolt az undor? Érdemes volna kielemezni ezt az esetet? (Igen, az volna.) Miféle viselkedés ez? Ez a hűség kifejezése? A kedvességé? Vagy egy istenfélő szívé? (Ezek egyike sem.) Ezt hízelkedésnek nevezik, és játszadozásnak valakivel, ami ezt jelenti: „A pénzedből vásárolok valamit, amivel a kedvedben járok, és jó benyomást keltek benned, hogy kedvezőbb színben tűnjek fel előtted.” Ez a vezető a kedvemben akart járni, hogy hízelegjen Nekem és lekenyerezzen, de végül kudarcot vallott, és kiderült, mivel próbálkozott. Milyen hibákat követett el? Először is, ez nem olyasvalami volt, amivel megbíztam őt, hogy megtegye Nekem; nem küldtem neki üzenetet, hogy ezt tegye. Másodsorban, ha ezt szívjóságból akarta volna megtenni, akkor előbb meg kellett volna kérdeznie, és beleegyezést kellett volna kapnia a folytatáshoz. És miközben ezt végrehajtotta, nem kellett volna érdeklődnie a vonatkozó részletekről, amelyekről tudnia kellett volna? Például, hogy milyen mennyiséget vegyen, mennyi pénzért vásároljon, milyen minőségű árut vegyen, miként költse el a pénzt – nem kellett volna ezekről a dolgokról érdeklődnie? Ha ezekről a dolgokról érdeklődött volna, akkor az igazság alapelveivel összhangban cselekedett volna. Mi a természete tehát annak, hogy elmulasztotta ezeket a kérdéseket feltenni? A kisebbik probléma, hogy nagyon okosnak képzelte magát, a nagyobbik problémát úgy nevezik, hogy önfejűen cselekedett, nem törődött Istennel, és felelőtlenül cselekedett! Soha nem kértem tőle, hogy megvegye azt a terméket. Akkor hát mire szolgált ez a színjáték a jó szándékáról? Hát nem maga kereste a bajt? Továbbá az volt a legnagyobb probléma vele, ahogyan az antikrisztusok tekintenek a tulajdonra, és ez az, amiről ma beszélgetünk és amit elemzünk. Úgy vélte, hogy a gyülekezet vezetőjeként jogosult arra, hogy élvezze azokat a felajánlásokat, amelyeket Isten választott népe tett Istennek a gyülekezetben, és hogy hatalmában áll felhasználni és birtokolni ezeket az Istennek szánt felajánlásokat, és övé a végső döntés azokkal kapcsolatban. Ő abban a gyülekezetben egy király hatalmával bírt, és így lett belőle egy helyi zsarnok. Azt gondolta: „Nem kell tájékoztatnom vagy megkérdeznem téged arról, amit vásárolok, egyszerűen elintézem helyetted. Akár egyetértesz velem, akár nem, amíg úgy érzem, hogy jó lenne így csinálni, és így akarom csinálni, addig így fogom csinálni.” Miféle szerzet ő? Hát nem egy antikrisztus? Az antikrisztusok pont ilyen szégyentelenek. Amikor ez a személy státuszt kapott és vezető lett, királlyá akart válni, magához akarta ragadni a gyülekezet vagyonát. Úgy gondolta, hogy egyedül ő dönthet a gyülekezeti vagyonról, és hatalmában áll azt birtokba venni és felhasználni. Sőt, azt hitte, hogy övé a döntés arról, hogy Nekem dolgokat vegyen, és arról is, hogy milyen dolgokat vegyen. De vajon szükségem van-e arra, hogy Nekem dolgokat vásárolj? Bármit is használok, és bárhogyan is használom, szükségem van-e rád ehhez? Nem az értelem hiánya ez? Nem szégyentelenség ez? Elfelejtetted, ki vagy? Nem pont olyan ez, mint az arkangyal, aki, miután státuszt kapott, egyenrangúvá akart válni Istennel? Hány hibát követett el az, aki ezt tette? Az első az volt, hogy úgy osztotta el a gyülekezet vagyonát, mintha az a saját személyes tulajdona lett volna; a második, hogy magára vállalta, hogy döntést hoz a Számomra történő vásárlásról; a harmadik, hogy miután egymaga meghozta ezt a döntést, nem tájékoztatta erről a Fennvalót, nem érdeklődött nála, és nem is számolt be neki. Ezek mindegyike önmagában is elég komoly volt. Úgy tűnik, hogy ez az antikrisztus meglehetősen gondtalanul tudott ott tevékenykedni. Amint kiadta a parancsot, lakájai engedelmesen végrehajtották az utasításait. Még csak meg sem kérdezték: „Olyan sok pénzt költünk ennek a tárgynak a megvásárlására – vajon Isten rendelte ezt? Felhasználható a pénz ilyen módon? Helyénvaló lenne? Tulajdonképpen ki rendelte ezt?” Azok a lakájok fel sem tették ezeket a kérdéseket. Vállaltak bármilyen felelősséget? Volt bennük bármiféle hűség? Nem, nem volt bennük hűség, és ki kellene rekeszteni őket. Ez egy múltbéli példa arra, hogy valaki saját kívánságai szerint és alapelvek nélkül használja fel a felajánlásokat. Súlyos hibát követ el az, aki az Istennek tett felajánlásokat arra költi, hogy Isten számára vásároljon bármit anélkül, hogy az Én jóváhagyásomat megkapná.

Itt van egy másik példa, szeretném, ha meghallgatnátok, mit csináltak ezek az emberek, és meglátjuk, hogy elkeserítőnek találjátok-e. A gyülekezeti összejöveteleken túl puha volt a szék, amin ültem, és amikor leültem rá, egészen belesüppedtem. Az asztal is olyan magas volt, hogy egyenesen kellett ülnöm, és fárasztó volt sokáig így ülni. Ezért megkértem őket, hogy vásároljanak egy kicsit magasabb széket, amelynek az ülőlapja egy kicsit kevésbé puha. Nem olyasmi ez, amit könnyedén meg kellene tudni csinálni? (De igen.) Tulajdonképpen ez egy nagyon egyszerű dolog. Először is meg kellett mérniük a szék magasságát, amelyen akkor ültem, majd keresniük kellett egy olyan széket, amelyik magasabb két hüvelykkel vagy talán kicsivel többel, és ez után ellenőrizniük kellett, hogy mennyire puha az ülőfelület, olyat keresve, amelyik egy kicsit keményebb. Elsőre körülnézhettek az üzletekben, és ha nem találtak semmi megfelelőt, akkor tovább keresgélhettek az interneten. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet intézni? Okozhat ez bármi nehézséget? Pénzt költeni valaminek a megvásárlására, ez nem nevezhető kihívásnak, ráadásul, ha többen összedugják a fejüket, akkor egy könnyen lebonyolítható feladatnak kellene lennie. Szóval egy idő után megint elmentem egy összejövetelre abba a gyülekezetbe, és megkérdeztem őket, hogy elmentek-e venni egy új széket. Azt mondták: „Körülnéztünk, de nem láttunk semmi igazán megfelelőt, és nem tudtuk, hogy milyen széket szeretnél.” Ennek hallatán megrökönyödtem. Azt gondoltam: „Úgy tudom, sokféle bolt van itt, ahol mindenféle dolgot árulnak, mindenféle minőségben, így nem kellene, hogy olyan nehéz legyen megvenni egy széket. És nagy igényeim sincsenek.” De a vásárlásért felelős személy azt mondta: „Nem könnyű megvenni; nem árulnak egyetlen olyan széket sem, amelyik megfelelne az általad megkívánt jellemzőknek. Talán beérhetnéd azzal, amelyik már itt van.” Azt gondoltam Magamban: „Hát, ha nem vettél, nem baj, így megspórolok egy kis pénzt, úgyhogy egyelőre beérem ezzel.” Valamivel később egy másik helyen jártam, ahol több, meglehetősen szép széket láttam, amelyeken kényelmesen lehetett ülni, és ránézésre is látszott, hogy régimódiak és jó minőségűek. Készítettem tehát egy fényképet, azután megkértem őket, hogy ennek alapján vásárolják meg a széket. Nem határoztam meg, hogy milyen színű legyen, és mondtam nekik, hogy ha nincs a boltokban, akkor nézzenek szét az interneten. Még részleteztem is, hogy olyan helyeken keresgéljenek, ahol irodai felszereléseket árulnak. Ezek után a következő választ adták: „Kerestünk az interneten, de nem volt egy sem. Minden gyártó azt mondta, hogy ez egy elavult modell, és manapság már senki sem gyárt ilyen stílusú székeket, így nem tudtunk ilyet vásárolni.” Ennek hallatán ismét megrökönyödtem, és azt gondoltam: „Ezek az emberek igazán borzalmasan intézik a dolgokat, és egyáltalán nem lehet rájuk számítani. Csupán ezt a kis feladatot bíztam rájuk, és kétszer is azt mondták, hogy nem tudják megvenni, amit kértem, és megtagadták ezt Tőlem.” Megkértem őket, hogy folytassák a keresést, és nézzék meg, hogy más webhelyeken nem kapható-e. Közben, amíg vártam, a gyülekezet egyik raktárhelyiségében egy székre bukkantam. Nem volt teljesen kész a szék, amelyet rózsaszín virágmintával borított habszivacs ülőpárnával láttak el. Tökéletesen egyenes volt a háttámlája, tökéletesen egyenes a karfája, tökéletesen egyenes a lába és tökéletesen egyenes az ülőlapja. A szék minden része egyenes volt; minden szöge derékszögű, és minden sarka szögletes volt. Megkérdeztem: „Valaki saját kezűleg készítette ezt a széket?” Egy ember előresietett, és így felelt: „Hát nem volt szükséged egy székre? Ezt neked készítettük, és éppen készültünk elmondani neked és megkérni, hogy próbáld ki.” Olyan borzasztóan kedvesek voltak, azt gondoltam hát: „Persze, kipróbálom.” Határozottan leültem a székre, és nagyon kényelmetlennek éreztem, mintha egy kőre ültem volna, mert az ülőpárna habbetétje rendkívül kemény volt. „Semmi baj – mondta a mellettem álló ember. – Kicsit lágyabbá lehet tenni. Még nincs kész. Javítunk rajta, és aztán újra tesztelheted.” A franc fogja újratesztelni! Egy kis fasámlin ülni is jobb lett volna, mint azon a széken; legalább nem éreztem volna úgy, mintha egy kövön ülnék. Azt mondtam: „Nem, ez nem lesz jó. Keressetek tovább, ha tudtok. Ha nem találtok semmit, akkor hagyjátok az egészet.” Úgyhogy kértem őket, hogy folytassák a keresést. Akik a széket készítették, talán nem értették. Lehet, hogy azt gondolták: „Annyira kedvesek voltunk hozzád, kiválasztottuk az anyagot, a stílust és a méretet, és személyre szabottan készítettünk neked egy széket. Miért nem értékeled ezt a kedvességet? Ráadásul azt mondod, hogy olyan érzés, mintha egy kövön ülnél, hogy kemény. Hogy lehetsz ilyen kényes? Bármit is készítünk neked, azt egyszerűen használnod kellene, és kész. Te pedig még mindig venni akarsz inkább egy széket. Már többször elmondtuk neked, hogy az a stílus sehol sem található, amilyet szeretnél, de te továbbra is ragaszkodsz hozzá, hogy olyat vegyünk. Nem kerülne az pénzbe? Mi lenne, ha spórolnánk egy kicsit? Egy szék elkészítése sokkal takarékosabb; az anyagok nem kerülnek sokba. Amit magunk is el tudunk készíteni, azt készítsük el, ahelyett, hogy megvennénk. Hogyhogy nem tudod, mi az a takarékoskodás?” Mondjátok meg Nekem, jobb lett volna, ha használom azt a széket, vagy sem? (Jobban jártál, hogy nem használtad.) Amikor látták, hogy nem fogom használni az általuk készített széket, akkor félredobták, és senki más sem használta. Mondjátok meg Nekem, azzal, hogy nem használtam, megbánthattam az embereket? (Nem, nem bánthattad meg őket.) A sok évem során még soha nem ültem ilyen kemény párnázott székben – nem mindennapi tapasztalat volt. Ilyen az a nagy „kedvesség”, amelyet ezek az emberek mutattak Irányomban. Valamivel később, ki tudja, milyen váratlan körülmények összjátéka folytán, valóban vettek Nekem egy széket, tehát az emberek végül mégiscsak „kedveskedtek” valamennyire Nekem. Ez volt az első alkalom, amikor megkértem őket, hogy vegyenek Nekem valamit, és ezt közvetlenül Én kértem tőlük, és ahogyan a feladatot intézték, az nagyon visszataszító volt. Egyetlen szék megvásárlása olyan nagyon nehézkes és fáradságos volt, mindent rajtuk keresztül kellett intézni és meg kellett velük beszélni, ráadásul a hangulatukra is tekintettel kellett lennem. Ha jó hangulatban lettek volna, talán megvették volna Nekem, de ha nem, akkor valószínűleg nem, és akkor nem tudtam volna széket használni. „Kényelmes széket akarsz használni, de mi még nem tettünk eleget ennek, úgyhogy csak álmodozz tovább. Használd csak ezt, amit az asztalos készített. Majd amikor nekünk kényelmes székeink lesznek, akkor te is használhatsz egyet.” Hát nem pontosan ilyenek ezek az emberek? Miféle emberek ők? Nem alantas jellemű emberek? Csak arra kértem őket, hogy költsenek el valamennyi felajánlást, hogy megvásároljanak valamit, mindössze a kezüket és a szemüket kellett volna egy kicsit megmozdítaniuk, de ez ilyen nehéz volt, ilyen fáradságos, hogy rávegyem őket a feladat elvégzésére. Mi lett volna, ha azt kérem tőlük, hogy a saját pénzüket költsék? Az elején nem mondtam, hogy kinek a pénzéből költsenek – talán azt hitték, hogy úgy gondoltam, hogy a saját pénzüket költsék, és ettől ijedtek meg annyira, hogy nem voltak hajlandóak vásárolni? Lehetett ez az oka? Amikor arra kérlek, hogy vegyél valamit, ugyan hogyan kényszeríthetnélek arra, hogy a saját pénzedet költsd? Ha a gyülekezetnek van rá pénze, akkor menj és vedd meg, ha pedig nincs, akkor ne tedd. Semmiképpen sem kényszerítenélek arra, hogy a saját pénzedet költsd. Akkor hát miért került ilyen sok erőfeszítésbe rávenni őket, hogy elvégezzék ezt a kis feladatot? Ezeknek az embereknek nincs emberi mivoltuk! Amikor éppen nem próbálnak valamit elintézni, és Én nem érintkezem velük, akkor úgy tűnik, hogy kedvesek és észszerűek, de miután nekilátnak egy feladat végrehajtásának, ez a kedvesség és észszerűség már nincs meg bennük. Zavarodottak ezek az emberek! Hogy is tudok boldogulni velük?

Íme, egy másik példa, amely a felajánlások témáját érinti. Van egy hely, amelynek van egy kis konyhája, ahol a konyhai és evőeszközök mind közös használatúak, és télen néha nem tudják elkerülni az influenzát az ott élők. Mondtam nekik, hogy vásároljanak egy sterilizálószekrényt vagy egy ózonos fertőtlenítőt, hogy sterilizálhassák a konyhai eszközöket és a teljes közösségi terítéket. Ez biztonságos és higiénikus lenne. Nagy igény volt ez? (Nem, nem volt az.) Megbíztam valakit ezzel a feladattal, és rövid idő múlva hallottam, hogy vásároltak egy ózonos fertőtlenítőt. Az aggodalmaim elültek, és ezután nem foglalkoztam tovább ezzel az üggyel. De kiderült, hogy valami rosszul sült el. Kiderült a gépről, amelyet ez az ember vásárolt, hogy nem is ózonos fertőtlenítő, hanem páramentesítő gép. Megtévesztő vásárlás volt, ráadásul rendkívül rossz minőségű termék, egyáltalán nem volt sterilizáló hatása. Tudta ezt az a személy, aki a feladatot intézte? (Kellett volna tudnia.) De ez a gazember valószínűleg nem tudta. Miért van így? Akit megbíztam ezzel a feladattal, nem maga végezte el azt, hanem talált egy közvetítőt, aki ezt megtette helyette, és így ő soha nem tudta meg, hogy pontosan milyen terméket vásároltak, vagy, hogy az jó vagy rossz minőségű-e. Mit gondoltok arról, ahogyan ezt az ügyet intézték? Lelkiismeretesen végezték el vagy sem? Volt ennek a személynek bármi hitelessége? Kiérdemelte vajon, hogy megbízzanak benne? (Nem, nem érdemelte ki.) Miféle ember volt ez? Volt benne tisztesség vagy emberi mivolt? (Nem.) Ez egy zavaros fejű ember volt, ízig-vérig gazember. És ezzel még nem ért véget a történet. Nem sokkal ezután töprengeni kezdett a feladattal megbízott személy: „Nagyszerű ötlet ózonos fertőtlenítővel sterilizálni a dolgokat. Mivel sokan használják az étkezdéinket, talán oda is kellene ózonos fertőtlenítőket vásárolnunk. Te vettél egyet, úgyhogy mi is veszünk néhányat. Te egy kicsit szereztél a kis konyhádhoz, mi pedig nagyokat szerzünk be a nagy étkezdéinkhez.” Miután megfogant benne ez az ötlet, több más gazemberrel megvitatta, és aztán elhatározták. És kiderült, hogy miután megvásárolták azokat az ózonfertőtlenítőket, a testvérek azt mondták, hogy mivel mindenki a saját étkészletét használja, és nem osztoznak az edényeken, nincs szükség ezek sterilizálására, és a sterilizálás felesleges lenne. Végül hagyták a gépeket kihasználatlanul heverni, és még most is van néhány a raktárban, még a csomagolásuk is érintetlen. Mi a véleményetek arról, ahogyan ezt az ügyet intézték? Észszerű módon történt? Nem arról volt-e itt szó, hogy valaki, akinek túl sok ideje volt és semmi dolga, véletlenszerű módokat talált a pénzköltésre? Voltak, akik azt hitték, hogy a vásárlásra vonatkozó megbízás a Fennvalótól érkezett, ők még azt is mondták: „Ne zúgolódjatok! Ezt el kell fogadnunk Istentől. Isten annyira szereti az embereket, hogy még olyan dolgokat is megvesz nekünk, amelyekre nincs szükségünk. Hatalmas összegeket hajlandó költeni ránk. Isten túlságosan jó hozzánk!” De most már tudják, hogy ezek a vásárlások egy csapat gazember titkos műveleteinek voltak az eredményei. Így herdálták el a felajánlásokat, úgy, hogy senki nem vállalta a felelősséget, senki nem ellenőrizte a dolgokat, senki nem ellenőrizte, hogy megfelelőek voltak-e ezek a vásárlások, és senki nem jelentette a megtörtént vásárlásokat. Milyen alapon vásárolta meg ezeket a dolgokat ez a személy? Azon az alapon, hogy korábban megkértem, vegyen egy sterilizálószekrényt a kis konyhába. Kértem Én, hogy vegyen ilyet az összes étkezdébe? Soha nem bíztam meg ilyen feladattal. Nos, akkor mi volt az indítéka, hogy megvásárolja az összes étkezdébe ezeket? Nem az volt-e a helyzet, hogy úgy tekintett a felajánlásokra, mint a személyes tulajdonára, és úgy osztotta szét azokat, ahogyan csak kedve tartotta? Volt-e felhatalmazása arra, hogy szétossza őket? (Nem volt.) Mielőtt megvásárolta volna ezeket a gépeket, sosem kérdezett meg Engem: „Ha már vettünk egyet a kis konyhába, vegyünk néhányat a nagy étkezdékbe is?” És a vásárlás után nem számolt be arról, hogy hány ózonos fertőtlenítőt vásárolt, és azok összesen mennyibe kerültek, és arról sem, hogy a testvérek nem tudták használni őket. Ez az a visszataszító mód, ahogyan ezt az ügyet intézték. És egy ilyen zavaros fejű teremtés még akkor is dacos volt, amikor meg lett metszve. Hogyan kell bánni az ilyen emberrel? (Ki kell zárni a gyülekezetből.) Az eset jellegét tekintve nem lenne túlzás kizárni őt a gyülekezetből, mert ez egy olyan ügy, amely a felajánlásokat érinti, és mivel a felajánlásokat érinti, megsértette az adminisztratív rendeleteket. Meggondolatlanul cselekedett! Azt gondolta, hogy az övé a pénz? Volt-e felhatalmazása arra, hogy felhasználja és elherdálja? Amikor azzal bíztam meg az embereket, hogy Nekem vásároljanak, ők mindenféle nehézséget támasztottak, és óriási küzdelem volt számukra, hogy elvégezzék a feladatot, ráadásul mindent meg kellett velük beszélnem. Aminek a megtételével és megvásárlásával viszont nem bíztam meg az embereket, azokat a dolgokat szemrebbenés nélkül megvették, minden tervezés nélkül és anélkül, hogy a többséggel megbeszélték volna, hogy hasznosak lesznek-e azok a dolgok – egyszerűen csak elherdálták a pénzt kedvük szerint. Nemrégiben olyan különleges körülmények álltak elő, hogy néhány embert megkértem, hogy vásároljanak hathavi-egyévi időtartamra elegendő élelmiszert, mert fennállt a veszélye, hogy nem lesz elég ennivaló. Röviden és egyszerűen elmagyaráztam nekik a dolgot, és ők egy héten belül jelentették, hogy három nap alatt elvégezték a vásárlást, és egyaránt vásároltak biotermékeket és olyanokat, amelyek biominősítése még folyamatban volt. Hogyan teljesítettek? Kiváló munkát végeztek, ugye? Nem kellett semmi mást mondanom, az ügy már el is volt intézve. Vidáman és készségesen oldották meg ezt a feladatot a maguk számára, és különösen ügyesnek, gyorsnak, okosnak és átgondoltnak bizonyultak. Nemcsak a szükséges élelmiszert, hanem napi fogyasztási cikkeket is vásároltak. Ezek a napi fogyasztási cikkek mindent tartalmaztak, amire szükségük volt, mindent meg tudtak vásárolni, amit csak el tudsz képzelni, még olyan dolgokat is, mint a cukorkák, dinnyemagok és egyéb rágcsálnivalók. Arra gondoltam magamban, hogy ezek az emberek aztán igazán tudják, hogyan kell élni; tudják, hogyan kell pénzt költeni, és mernek is pénzt költeni. Rátermettek voltak, nagyon erős túlélési képességekkel, erősebbel, mint a vadállatok, és nagyon gyorsan mozdultak, gyorsabban, mint gondoltam volna. A túlélés érdekében képesek voltak hegyeket és tengereket megmozgatni – nem volt semmi, amit ne tudtak volna megtenni. Ebből az esetből láttam, hogy ezek az emberek nem voltak teljesen ostobák vagy teljesen képtelenek feladatok elvégzésére, hanem ez elsősorban attól függött, hogy kinek a számára végezték a feladatokat. Ha saját maguknak végezték a feladatokat, akkor különösen aktívnak, okosnak, gyorsan cselekvőnek és hatékonynak tűntek – nem kellett őket sürgetni, és nem kellett aggódnom miattuk. De amikor Isten házában végeztek kötelességet, akkor nehezen tudtak megbirkózni bármilyen feladattal, soha nem találták az alapelveket, és mindig hibáztak. Kiderült, hogy oka volt ennek, és óriási különbség mutatkozott aközött, hogy saját magukért tettek dolgokat vagy Isten házáért. Egyelőre ne beszéljünk arról, hogy ezeknek az embereknek milyen volt a beállítottságuk vagy a lényegük. A két teljesen eltérő hozzáállás, amit ezek az emberek a dolgok kezelésével kapcsolatban tanúsítottak, elárulta, hogy igazán alantas jelleműek. Hogy mennyire volt alantas a jellemük? Hadd határozzam meg ezt nektek: ezek az emberek nem emberi lények voltak, hanem egyszerűen csak egy csapat fenevad! Illik rájuk ez a meghatározás? (Igen, illik.) Ezeket a szavakat talán nehéz megemészteni, és felkavaró lehet hallani, de ezek az emberek pontosan így kezelték a feladatokat, és pontosan ilyenek. Amit mondok, az a tényeken alapul, és nem alaptalan rágalom. Egyes emberek esetében, tekintettel arra, hogy fiatalok, kissé gyenge képességűek, és hiányzik belőlük az alap és az érettség, amikor Isten háza használja őket, folyamatosan segíti őket, és beszélget velük az igazságról és az alapelvekről. De végül is a gyenge jellem csak gyenge jellem, a fenevad csak fenevad, és ezek az emberek soha nem fognak megváltozni. Nemcsak, hogy nem fogják az igazságot a gyakorlatba átültetni, hanem rosszról még rosszabbra fognak változni, ha valaki a kisujját nyújtja nekik, az egész karját követelik, és a normális emberi mivolthoz tartozó szégyenérzetből egy jottányival sem rendelkeznek. Amikor Isten háza számára vásárolnak valamit vagy végeznek feladatot, soha nem kérnek tanácsot arról, hogyan lehet ezeket a dolgokat olcsón megvásárolni és pénzt megtakarítani, ugyanakkor valami praktikus dologhoz is jutni. Soha nem teszik ezt. Csak ész nélkül költik a pénzt, meggondolatlanul vásárolnak, és csak haszontalan termékeket vesznek. De amikor eljön az idő, hogy személyesen Számomra kell elvégezniük egy feladatot vagy vásárolniuk valamit, akkor elkezdik komolyan venni a dolgot, és elkezdenek a költségek csökkentésén gondolkodni, és azon, hogyan költhetnének kevesebbet, miközben többre jutnak. Azt gondolják, hogy ha így cselekszenek, az az alapelvek betartása és az igazság gyakorlása. Van ezeknek az embereknek egy csepp józan eszük? Kinek a pénze ez, és kire kellene költeni – még ezek a dolgok sem világosak számukra. Nem ilyen az, amikor valaki gazember módjára kezeli a dolgokat? Vannak ilyen emberek körülöttetek? Mindazok, akik nem tárgyalnak a pénzügyi részleggel vagy a testvérekkel, akikkel együtt dolgoznak, amikor értékes vagy költséges dolgokat vásárolnak a gyülekezet számára; akik csak fogják és kedvükre herdálják a felajánlásokat, akik tudják, hogy takarékoskodniuk kell, és be kell tervezniük a kiadásaikat, amikor a saját pénzüket költik, de önkényesen herdálják a pénzt, amikor Isten felajánlásait költik – az ilyen emberek egyszerűen túlságosan utálatosak! Túlságosan undorítóak! Igaz? (Igen.) Az ilyen dolgoktól undorodom, amikor csak rájuk gondolok. Ezek a fenevadak még a házőrző kutyáknál is alantasabbak. Megérdemlik, hogy Isten házában éljenek?

Volt egyszer egy vezető, aki magához vett „megőrzésre” mindent, amit Istennek ajánlottak fel különböző helyeken a testvérek, beleértve az értékes tárgyakat, a közönséges ruházatot, az étrend-kiegészítőket és így tovább. A márkás táskák a vállára kerültek, a bőrcipők a lábára, a gyűrűk az ujjaira, a nyakláncok a nyakába, és így tovább – bármit, amit használni tudott, birtokba vett és használta, anélkül, hogy ehhez bárki a beleegyezését adta volna. Egy nap a Fennvaló megkérdezte tőle, hogy miért nem került átadásra a testvérek által a különböző helyeken Istennek felajánlott összes tárgy. Ő így válaszolt: „A testvérek azt mondták, hogy ezeket a dolgokat a gyülekezetnek adják, nem azt mondták, hogy ezeket istennek ajánlják fel.” Még külön ki is hangsúlyozta azt az állítását, hogy ezeket a gyülekezetnek adták, amivel kimondatlanul arra célzott, hogy mivel ő maga a gyülekezet teljhatalmú képviselője, Isten akár fel is adhatja a reményt arra vonatkozóan, hogy ezekre a dolgokra ráteheti a kezét, hogy ezek nem Isten, hanem a gyülekezet használatára szolgálnak. Konkrétabban fogalmazva ezt így értette: „Ezek a dolgok az én használatomra szolgálnak, nem arra ajánlották fel, hogy isten használja ezeket. Mi okból kérdezed? Jogosult vagy te arra, hogy ezt megkérdezd?” Feldühödtök ennek hallatán? (Igen.) Ennek hallatán bárki feldühödne. Mondjátok meg Nekem, van-e valaki, aki elhiszi, hogy amit a testvérek adnak a gyülekezetnek, azt a gyülekezet vezetőinek ajánlják fel? Van-e bárki, aki azt mondja, amikor felajánl dolgokat a gyülekezetnek, hogy azokat ennek és ennek a gyülekezetvezetőnek ajánlja fel? Van-e bárkinek ilyen szándéka? (Nincs.) Kivéve, ha a felajánláskor azt írják: „Kérem, továbbítsák ezt ennek és ennek a személynek” – csak akkor kerül ez a tárgy a vezető magántulajdonába. Egyébként minden felajánlott dolgot, legyen az pénz vagy tárgy, Istennek adnak a testvérek. Az Istennek felajánlott dolgokat együttesen felajánlásoknak nevezik. Ha egyszer felajánlásként jelölték meg őket, akkor Isten használatára szolgálnak. Amikor Isten használatára szolgálnak, hogyan használja ezeket Isten? Hogyan osztja ki Isten ezeket a dolgokat? (A gyülekezetnek adja, hogy használja fel a munkájához.) Így igaz. Alapelvek és konkrét részletek vonatkoznak a gyülekezeti munkában való felhasználásukra, beleértve azoknak a megélhetési költségeit, akik teljes munkaidőben végzik kötelességeiket a gyülekezetben, valamint a gyülekezeti munka különböző költségeit. Isten megtestesülésének időszakában ez a használat ezt a két tételt foglalja magában: Krisztus napi kiadásait és a gyülekezeti munka minden költségét. Nos, e két tételen belül van-e olyan, amelyik azt mondja, hogy a felajánlások átválthatók személyes fizetésekre, jutalmakra, költségekre és javadalmazásokra? (Nem, nincsen.) A felajánlások nem tartoznak egyetlen személyhez sem. A felajánlások felhasználását és kiosztását Isten házának kell elrendeznie, és azokat elsősorban a gyülekezeti munkára használják fel: ebben nincs benne az, hogy akárki is a gyülekezet vezetője, annak felhatalmazása van a felajánlások birtokbavételére vagy felhasználására. Nos, akkor pontosan hogyan kell felhasználni őket? Ezeket a felajánlásokat a gyülekezeti tulajdon felhasználását szabályozó alapelveknek megfelelően kell kiosztani. Ebből a szemszögből nézve vajon nem szégyenletes, hogy az antikrisztusok mindig priorizálni szeretnék az adományok birtoklását és felhasználását? Az antikrisztusok mindig úgy gondolják, hogy a testvérek által felajánlott pénz és tárgyak azt illetik, aki a vezetői pozícióban van. Nem szégyentelen ez a gondolkodásmód? (De igen.) Rendkívül szégyentelen! Nem elég, hogy az antikrisztusok beállítottsága elvetemült és ádáz, még a jellemük is aljas és alantas, szégyenérzet nélküli.

Azáltal, hogy beszélgetünk ezekről a témákról és beszélünk ezekről a kérdésekről, világossá válnak azok az igazságok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük és át kellene ültetniük a gyakorlatba. Ha viszont nem beszélgetünk ezekről a dolgokról, akkor az emberek megértése bizonyos igazságok tekintetében óhatatlanul meg fog rekedni a betű szerinti és doktrinális szinten, és viszonylag üres marad. Ha az igazságról szóló beszélgetésünkbe belevonunk néhány valós ügyet, akkor az emberek sokkal könnyebben átlátják a dolgokat, az igazságról alkotott megértésük pedig konkrétabb és gyakorlatiasabb lesz. Ennélfogva az, hogy ezekről a dolgokról beszélgetünk, semmiképpen sem arra szolgál, hogy bárkit is becsméreljünk, vagy kellemetlenséget okozzunk neki. Ezek valóban megtörtént dolgok, és ráadásul kapcsolódnak ahhoz a témához, amelyről beszélgetünk. Így bizonyos emberek élő tananyaggá váltak, és azoknak a jellemző példáknak az alakjaivá és szereplőivé, amelyekről beszélgetünk, és amelyeket boncolgatunk. Ez teljesen normális. Az igazság definíció szerint kapcsolódik az emberi élet során feltáruló szavakhoz, gondolatokhoz, nézetekhez, cselekedetekhez és beállítottságokhoz. Ha az igazságnak csak a szó szerinti jelentéséről beszélgetnénk, és csak azt fejtenénk ki, elvonatkoztatva azt a valós élettől, akkor mikor lennének képesek az emberek valaha is az igazság valódi megértésére? Ha így tennénk, akkor az emberek sokkal nehezebben értenék meg az igazságot, és nehezen tudnának belépni az igazságvalóságba. Ha néhány jellemző példát hozok fel, hogy beszélgessünk róla és boncolgassuk, az jobban elősegíti, hogy az emberek megértsék az igazságot, az alapelveket, amelyeket a gyakorlatba kellene átültetniük, Isten szándékait, és az utat, amelyet követniük kellene. Emiatt ez a módszer mindenképpen megfelelő és hasznos az emberek számára. Ha ezek a dolgok nem érintenék az igazságot vagy az antikrisztusok beállítottságát, amelyet éppen boncolgatunk, akkor nem szívesen beszélnék róluk. De az ezeket a dolgokat elkövető embereknek a beállítottsága és lényege érinti azt a témát, amelyről beszélgetünk, ezért beszélgetnünk kell róluk, amikor ez szükséges. Nem az a célja az erről való beszélgetésnek, hogy elnyomjunk vagy kellemetlen helyzetbe hozzunk embereket, és nem is az, hogy nyilvános megaláztatásnak tegyük ki őket, hanem az, hogy az emberi lények beállítottságát és lényegét boncolgassuk, és ami még fontosabb, hogy az emberekben rejlő antikrisztusi beállítottságot boncolgassuk. Ha csak azon jár az eszetek, valahányszor ezeket a témákat érinti a beszélgetésünk, hogy ez és ez a személy ilyen és ilyen dolgot tett, és közben nem gondolkodtok el azon, hogy ez hogyan kapcsolódik az igazsághoz és az emberek romlott beállítottságaihoz, akkor ez vajon azt bizonyítja, hogy megértettétek az igazságot? (Nem.) Ha csak egy ügyre vagy egy bizonyos személyre emlékeztek, és elfogultságok, vélemények és előítéletek támadnak bennetek az adott személlyel kapcsolatban, akkor vajon elmondható-e az rólatok, hogy eljutottatok az igazság megértéséhez? Ez nem az igazság megértése. Nos, akkor melyek a feltételei annak, hogy el lehessen mondani rólatok, hogy eljutottatok az igazság megértéséhez? Amikor az antikrisztusok lényegének különböző megnyilvánulásairól beszélgetünk és azokat boncolgatjuk, majdnem minden alkalommal felhozok néhány történetet, amelyek jellemző példaként szolgálnak, és beszélgetek veletek arról, hogy hol vannak a hibák ezekben a történetekben, valamint az útról, amelyet az embereknek követniük kellene. Ha még az ilyenfajta beszélgetés után sem értitek, akkor ez azt jelenti, hogy probléma van a felfogásotokkal, hogy túl gyenge képességűek vagytok, és hiányzik belőletek a lelki megértés. Nos, akkor melyek a feltételei annak, hogy el lehessen mondani rólatok, hogy rendelkeztek felfogóképességgel, lelki megértéssel, és megértettétek az igazságot azokban a példákban, amelyekről beszélgettünk? Mindenekelőtt képesnek kell lenned arra, hogy összehasonlítsd magad azokkal a példákkal, amelyekről beszélgetünk, és megismerd önmagad, hogy megnézd, te is rendelkezel-e ilyen beállítottsággal, és hogy képes lennél-e megtenni ilyen dolgokat, ha státuszod és hatalmad lenne, és hogy vannak-e neked is ilyen gondolataid és véleményeid, illetve mutatsz-e ilyen beállítottságot. Ez az egyik szempont. Továbbá meg kell keresned a beszélgetéseinkben szereplő példák között azokat az igazságalapelveket, amelyeket meg kellene értened és pozitív módon be kellene tartanod. Ez azt jelenti, hogy meg kell találnod azt az utat, amelyet a gyakorlatba kellene ültetned, és tudnod kell, hogy ilyen körülmények között milyen álláspontot kellene elfoglalnod, és hogyan kellene gyakorolnod úgy, hogy az helyes legyen, és összhangban legyen Isten szándékaival. Továbbá a boncolgatás révén fel kell tudnod ismerni, hogy a beállítottságod ugyanaz, mint az antikrisztusoké, fel kell ismerned ezt az összefüggést, és tudnod kell, hogyan szüntesd meg azt. Így el fogsz jutni az igazság megértéséhez, olyan emberré válsz, aki rendelkezik lelki megértéssel, és aki képes megérteni az igazságot. Ha azután, hogy végighallgattál egy történetet, emlékszel az összes részletre, az összes okra és következményre, és képes vagy kifejteni azokat, de nem érted azokat az igazságalapelveket, amelyeket az embereknek gyakorolniuk kellene és amelyekbe be kellene lépniük, amikor pedig szembesülsz egy helyzettel, akkor nem tudod, hogyan alkalmazd ezeket az igazságokat, hogy átlásd az embereket és a dolgokat, és megismerd önmagad, akkor ez azt jelenti, hogy hiányzik a felfogóképességed. És akinek nincs felfogóképessége, annak nincs lelki megértése sem.

Mondok egy másik példát. Volt egy ember, akit nemrég választottak meg vezetőnek. Mielőtt igazán megértette és felfogta volna a munka különböző vonatkozásainak aktuális helyzetét, vagyis mielőtt megfelelően belevetette volna magát a munka különböző vonatkozásainak mindegyikébe, elkezdett magáncélú kutatásokat folytatni: „Kik a felelősek a gyülekezetben az istennek szánt felajánlások őrzéséért? Jelentkezzetek nálam a neveiket tartalmazó listával. Adjátok ide az összes számlaszámot és jelszót is. Szeretnék képet kapni arról, hogy mennyi pénz van a számlákon.” Nem érdekelte semmilyen munka. Az egyetlen dolog, ami a legjobban érdekelte, és ami a legfontosabb volt számára, az a felajánlásokat őrző személyek neve, valamint a számlaszámok és jelszavak voltak. Nem vett rossz irányt itt valami? Rá akarta tenni a kezét a felajánlásokra, nem igaz? Amikor ilyen helyzettel találkoztok, mit kell tennetek? Mivel vezető lett, következik-e ebből, hogy a gyülekezet vagyonát át kell adni neki, joga van tudni róla, és felhatalmazása van azt felügyelni? (Nem, ezt az információt nem szabadna megadni neki.) Miért nem? Nem követnél el parancsmegtagadást, ha nem adnád oda neki? (Az a tény, hogy ezeket a megnyilvánulásokat mutatta, azt bizonyítja, hogy valami nincs rendben vele, ezért az Istennek szánt felajánlások védelme érdekében nem adhatjuk át neki ezt az információt.) Így van: mivel valami nincs rendben vele, nem adhatjátok oda neki. A válaszotok azt bizonyítja, hogy a korábbi közlésem nem volt hiábavaló, és hogy megértettétek. Miért nem adhatjátok át neki ezt az információt? A vezető felelőssége és kötelessége nem abból áll, hogy figyelmét a felajánlásokra szegezze, vagy hogy megpróbálja megszerezni a felajánlásokkal kapcsolatos összes információt. Egy vezetőnek nem ezek a kötelességei és felelősségei. Minden gyülekezetben vannak a felajánlások kezelésére és őrzésére kijelölt emberek. Ráadásul a gyülekezetnek szigorú szabályai és alapelvei vannak a felajánlások felhasználására vonatkozóan. Senkinek sem áll hatalmában priorizálni a felajánlások használatát, még kevésbé azok birtoklását. Ez mindenkire vonatkozik, kivétel nélkül. Ez vajon nem tény? Nem így van ez? (De igen.) Amikor az antikrisztusok priorizálni akarják a felajánlások birtoklását és használatát, az önmagában is helytelen. Úgy gondolják, hogy vezetőként járna nekik, hogy szabadon élvezhessék a felajánlások használatát. Ez az igazság? Ez a pénz Istené – miért élnek vissza vele? Miért élvezik annak használatát tetszésük szerint? Vajon jogosultak rá, hogy ezt tegyék? Vajon Isten egyetért azzal, hogy ilyen módon használják fel a felajánlásokat? Vajon jóváhagyná ezt Isten választott népe? Hogy az antikrisztusok megkaparintják és elherdálják a felajánlásokat: ezt az ádáz beállítottságuk határozza meg, ez egy olyan szemléletmód, amely a kapzsiságukból fakad, és nem olyasmi, amit Isten szava ír elő. Ez az antikrisztus állandóan meg akarta szerezni az irányítást az összes felajánlás felett, továbbá az azok őrzéséért felelős személyekről szóló összes információt, valamint az összes számlaszámot és jelszót. Ez egy komoly probléma, nem igaz? Vajon meg akarta-e ismerni az alapvető tényeket Isten felajánlásaival kapcsolatban, és jól akarta-e őrizni azokat, hogy azután észszerűen, és érintetlen állapotukban ossza ki őket, anélkül, hogy bárkinek megengedné, hogy szabadon és meggondolatlanul költse el azokat? Vajon ez állt szándékában? Megfigyelhető-e a jó szándék bármi jele a cselekedeteiben? (Nem.) Tehát, ha valaki valóban nem sóvárog a felajánlások után, mit tesz, ha vezetőnek választják? (Először is tájékozódik a gyülekezetben folyó munka különböző vonatkozásainak hatékonyságáról, valamint arról, hogy a felajánlásokat hogyan őrzik, és hogy biztonságos-e az a hely, ahol azokat tárolják. Nem fog azonban érdeklődni a számlaszámokról, jelszavakról vagy a birtokolt összegekről.) Így van, de van még egy dolog. Miután egy olyan személyt, aki valóban nem sóvárog az adományok után, megválasztottak vezetőnek, ő ellenőrizni fogja, hogy biztonságos-e az a hely, ahol a felajánlásokat őrzik, valamint azt, hogy a felajánlások őrzésével megbízott személyek megfelelőek és megbízhatóak-e, nem kezelik-e hűtlenül a felajánlásokat, és hogy az alapelveknek megfelelően őrzik-e a felajánlásokat. Először ezeket a dolgokat fogja fontolóra venni. Ami pedig az olyan bizalmas információkat illeti, mint a felajánlások mennyisége és a jelszavak, ezektől távol tartanák magukat azok, akikben nincs kapzsiság – a tisztességes és becsületes emberek. De egy kapzsi ember nem kerülné el, hanem a következő álcát fogja alkalmazni: „Én vagyok a vezető. Talán nem kellene átvennem a munka minden vonatkozását? Minden mást átadtak nekem, a felajánlásokat miért nem?” A hatalmukat kihasználva ezzel az ürüggyel akarják majd átvenni az irányítást a gyülekezet pénzügyei felett. Ez probléma. Nem fogják megfelelően végezni a munkájukat, sem eleget tenni a felelősségeiknek, és a gyülekezet pénzügyeit sem fogják a szokásos eljárások és alapelvek szerint kezelni. Ehelyett saját terveik lesznek azokkal kapcsolatban. Bárki, aki képes normális emberi lényként gondolkodni, beláthatja ezt. Valaki jelentette, amikor elkezdte ezt csinálni ez a vezető, és leállították őt. Ezután ez a valaki jelentést tett Nekem, és megkérdezte, hogy helyes volt-e ezt tenni, Én pedig azt válaszoltam, hogy igen. Ezt hívják úgy, hogy Isten háza érdekeinek védelme; ezt az információt nem lehet átadni egy ilyen embernek. Rögtön Isten házának pénzét akarja irányítani, anélkül, hogy egy szemernyi munkát végzett volna – nem olyan ez egy kicsit, mint a nagy vörös sárkány? Amikor a nagy vörös sárkány letartóztatja a testvéreket, akkor nem azzal kezdi, hogy megveri őket, mert fél, hogy nem tudnak majd világosan beszélni, miután eszméletlenre verték őket – először azt kérdezi, hogy hol tartja a pénzét a gyülekezet, ki őrzi azt, és mennyi az összeg. Csak ezután kérdezi meg, hogy kik a gyülekezet vezetői. Egyszerűen a pénzszerzés a célja. Amit ez a vezető tett, és amit a nagy vörös sárkány tesz, az természetét tekintve ugyanaz. Nem érdeklődött egyik munka felől sem, nem vállalt magára egyetlen dolgot sem, és csak a pénzügyekre fordított figyelmet – hát nem aljasság ez? Annyira nyilvánvalóak voltak ennek az aljas személynek a tettei! Magához akarta ragadni a pénzt még azelőtt, hogy a státusza egyáltalán biztos lett volna. Nem kapkodta el túlságosan? Nem sejtette, hogy mások átláttak rajta, és hamarosan elbocsátották. Ha ilyen emberről van szó, aki ilyen nyilvánvaló módon viselkedik, akkor erre kell emlékeznetek: sürgősen bocsássátok el. Nem szükséges bármi mást felismerni az ilyen emberről, sem a beállítottságait, az emberi mivoltát, az iskolázottságát, a családi hátterét, azt, hogy mióta hisz Istenben, hogy van-e alapja, vagy nincs, milyenek az élettapasztalatai – mindezek közül semmit nem kell tisztán látnotok, ez az egy dolog önmagában elég annak megállapításához, hogy az ilyen ember antikrisztus. Össze kell fogni mindannyiótoknak, hogy elbocsássátok és eltávolítsátok ezt a személyt. Nincs szükségetek rá mint vezetőre. Hogy miért? Ha hagyod, hogy ő vezessen benneteket, akkor bármennyi pénze is van a gyülekezetnek, el fogja herdálni, és az egészet el fogja sikkasztani, a gyülekezet munkája pedig el fog akadni, és lehetetlen lesz elvégezni. Ha ilyen emberrel találkoztok, akit csak a pénz megkaparintása érdekel, akinek a figyelme rendíthetetlenül, mindig a vagyonra szegeződik, és aki pénzsóvár – és ha a valós természetének a jelei nem kerültek még napvilágra, és zavarodott módon mindenki megválasztotta őt azt gondolván, hogy valamilyen tehetséggel rendelkezik, hogy hozzáértő a munkájában, hogy képes arra, hogy mindenkit elvezessen az igazságvalóságba való belépéshez, nem számítva arra, hogy amint vezető lesz, elkezdi tömni a pénzt a saját zsebébe –, akkor sietnetek kell letaszítani őt a pozíciójából. Ez a legteljesebb mértékben helyes dolog. Utána megválaszthattok valaki mást. A gyülekezet nem fog szétesni, ha egy napra vezető nélkül marad. Isten választott népe Istenben hisz, nem pedig egy bizonyos vezetőben. Mondjátok meg Nekem, előfordul-e, hogy a testvérek ítélőképessége csődöt mond? Azelőtt, hogy ez a személy vezető lett volna, semmi nem utalt arra, hogy kapzsi volna. A többiekkel érintkezve nem próbált senkit kihasználni, a saját pénzén vásárolt, és még alamizsnát is osztogatott. Mégis, miután vezető lett, az első dolga az volt, hogy információt követeljen a gyülekezet pénzügyeiről. A legtöbb ember nem tudja elnyomni ezt a fajta elvetemült késztetést – ez egészen hihetetlen! Hogyan változhatott meg egyik napról a másikra? Nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra megváltozott volna, hanem arról, hogy egyszerűen eleve ilyen lény volt, mindössze az volt a különbség, hogy korábban nem volt olyan körülmények között, amelyek felfedték volna őt, most pedig ez a helyzet felfedte. Mivel ez a személy már lelepleződött, miért lennétek még mindig irgalmasak hozzá? Csak penderítsétek ki innen egy jó rúgással, minél messzebb, annál jobb! Meg meritek ezt tenni? (Igen.) Ha bárki olyanról van szó, aki folyton a gyülekezeti tulajdont illető terveket szövöget, ne válasszátok meg, ha nem értettétek meg őt teljes mértékben. Ha egy figyelmetlen pillanatban mégis megválasztjátok őt, anélkül, hogy alaposan megértettétek volna, és aztán rájöttök, hogy egy pénzsóvár teremtés és egy Júdás, akkor sürgősen rúgjátok ki és takarítsátok el. Ne legyetek irgalmasak, és ne tétovázzatok. Vannak, akik azt mondják: „Még ha kapzsi is az illető, minden más tekintetben megfelelő. Képes az embereket rávezetni Isten szavának megértésére, és képes rávenni az embereket, hogy rendesen végezzék el kötelességeiket.” De csak egy ideig ilyenek. Ahogy telik az idő, többé már nem lesznek ilyenek. Nem telik el több néhány napnál, és előtűnik a démoni arcuk. Az antikrisztusok összes megnyilvánulása és beállítottsága, amelyekről beszélgettünk a múltban, apránként fel fog tárulni bennük. Addigra nem lesz túl késő elbocsátani őket? A gyülekezet munkája addigra már megsínyli. Ha nem hiszed el, amit mondtam, és habozol, ne kezdj nyafogni, amikor majd megbánod. Először is nézd meg, hogyan bánik az illető a felajánlásokkal: ez a legegyszerűbb stratégia, valamint a legközvetlenebb és legegyértelműbb módja, hogy kiderüljön, rendelkezik-e valaki az antikrisztusok lényegével. Azon témák esetében, amelyekről korábban beszélgettünk, azonosítanunk kellett az antikrisztusok beállítottságait néhány megnyilvánuláson, kinyilatkoztatáson, nézőponton, szón és cselekedeten keresztül, és meg kellett néznünk, hogy a beállítottságuk alapján rendelkeznek-e az antikrisztusok lényegével. Egyedül ebben az egy kérdésben nem kell megtenni ezeket a dolgokat: ez közvetlen és egyértelmű, egyszerű, valamint kevesebb erőfeszítést és időt igényel. Amennyiben valaki ezt a megnyilvánulást mutatja – állandóan priorizálni szeretné az adományok birtoklását, vagy erőszakkal kisajátítja az adományokat –, akkor száz százalékig biztosak lehettek benne, hogy ő antikrisztus. Antikrisztusként osztályozható, és nem szolgálhat vezetőként, hanem el kell bocsátaniuk és el kell utasítaniuk őt a testvéreknek.

Az imént az antikrisztusok azon megnyilvánulásairól beszélgettünk, miszerint priorizálják az adományok birtoklását és felhasználását, és ezt arra használtuk fel, hogy kifejtsük és boncolgassuk az antikrisztusok azáltal kifejezett beállítottságait és lényegét, hogy megpróbálják irányítani a gyülekezet pénzügyeit. Ez az első tétel. Birtoklás és használat – ezek az antikrisztusok legelső és legalapvetőbb megközelítései, ami a gyülekezet tulajdonát illeti. Ebben a tételben nem beszélgettünk arról konkrétan, hogy miként birtokolják és használják az antikrisztusok a gyülekezet vagyonát. Konkrétabb részletekbe is belemegyünk a következő tételben, amelynek a témája az adományok elherdálása, elsikkasztása, kölcsönadása, csalárd módon történő felhasználása és ellopása az antikrisztusok által.

B. Az adományok elherdálása, elsikkasztása, kölcsönadása, csalárd módon történő felhasználása és ellopása

1. Az adományok elherdálása

Az antikrisztusok úgy gondolják, hogy a státusz és a tekintély megadja nekik a lehetőséget a felajánlások birtoklásának és használatának priorizálására. Nos, miután már megvan ez a hatalmuk, hogyan osztják ki és használják fel a felajánlásokat? Vajon a gyülekezet szabályai vagy a gyülekezeti munka szükségleteit szabályozó alapelvek szerint teszik ezt? Vajon képesek ezt tenni? (Nem, nem képesek.) Az a tény, hogy nem képesek erre, sok mindent érint. Miután az antikrisztusok státuszhoz jutottak, nem kerülhetik el, hogy egyes, a gyülekezeti munkával kapcsolatos dolgokat végezzenek, és e munka egy része magában foglalja a gyülekezeti tulajdon kiadásait és kiosztásait. Ebben az esetben milyen alapelvek szerint állnak hozzá a gyülekezeti tulajdon kiosztásához? Takarékosnak lenni? Aprólékosan megtervezni a kiadásokat, takarékoskodni, ahol csak lehet? Mindenben Isten házát szem előtt tartani? Nem. Ha el tudnak jutni valahova biciklivel, akkor is pénzt költenek a buszra. És amikor kellemetlennek és kényelmetlennek találják, hogy mindig busszal vagy bérelt autóval járjanak, elkezdenek azon gondolkodni, hogy Isten házának pénzén autót vásároljanak. Az autóvásárlás során fittyet hánynak az olcsóbb és átlagos teljesítményű modellekre, és kifejezetten egy nagy teljesítményű autót választanak, egy közvetlenül a tengerentúlról importált, neves márkát, amely több mint egymillió jüanba kerül. Azt gondolják: „Nem nagy ügy ez, és egyébként is isten háza fizeti, és isten házának pénze mindenkié. Nincs azzal semmi baj, ha mindenki együtt vásárol egy autót. Isten háza olyan nagy, az egész világegyetem istené, szóval olyan nagy ügy az talán, ha isten háza vásárol egy autót? A Sátán világában az emberek csupa többmillió jüanba kerülő autóval járnak, úgyhogy a gyülekezetünk meglehetősen takarékos, hogy mindössze egymillió jüanért vásárol autót. Különben is, az autó nem arra szolgál, hogy egyedül én használjam, az egész gyülekezet osztozni fog rajta.” Amint kinyitják a szájukat az antikrisztusok, elfogy több mint egymillió jüan anélkül, hogy a szemük rebbenne vagy szaporán verne a szívük, és a bűntudat leghalványabb szikrája nélkül. Miután megvették az autót, elkezdik élvezni azt. Már nem járnak gyalog olyan helyekre, ahová gyalog kellene eljutniuk, már nem bicikliznek olyan helyekre, ahová biciklivel kellene eljutniuk, és már nem bérelnek autót olyan helyekre, ahová bérelt autóval is eljuthatnak; ehelyett ragaszkodnak ahhoz, hogy a saját autójukat használják. Nagyon megjátsszák magukat, mintha nagyszerű munkára lennének képesek. Az antikrisztusok nagyon pazarlóak, mindennek, amit megvesznek, jó cuccnak, csúcskategóriásnak és korszerűnek kell lennie. Például bizonyos típusú gépek és berendezések alap-és csúcsmodelljei közötti árkülönbség több tízezer jüan is lehet. Ilyen helyzetekben az antikrisztusok a csúcskategóriás modellt akarják majd megvenni, és amíg nem a saját pénzüket költik, addig ez egyáltalán nem zavarja őket. Ha a saját zsebükből kellene fizetniük, még egy egyszerű vagy alacsony árfekvésű készüléket sem engedhetnének meg maguknak, de amikor azt mondod, hogy Isten háza fogja kifizetni, akkor a csúcskategóriás készüléket akarják majd. Hát nem fenevadak ezek? Nem észszerűtlenek? Ez nem az adományok elherdálása? (De igen.) Akik elherdálják a felajánlásokat, azoknak rossz az emberi mivoltuk, önzőek és megvetendők! Miután megszerezték az antikrisztusok a hatalmat a felajánlások használatára, maguknak akarják kisajátítani a felajánlásokat, az alapelvek teljes figyelmen kívül hagyásával használva fel azokat, és ragaszkodva ahhoz, hogy minden vásárláskor csúcsminőségű árucikkeket kapjanak. Amikor szemüveget vásárolnak, a csúcskategóriásat akarják, amelyik kiszűri a kék fényt és az ultraibolya sugarakat, a legátlátszóbb lencsékkel, és amikor számítógépet vásárolnak, a csúcskategóriásat, a legújabb modellt akarják. Függetlenül attól, hogy szükségük lenne-e a különböző szerszámokra és berendezésekre a kötelességeik során, vagy sem, amint felmerül az ilyen dolgok megvásárlásának témája, azonnal a csúcsminőséget akarják. Ez nem a felajánlások elherdálása? Tudnak ők takarékoskodni, ha a saját pénzükről van szó, olyankor bármelyik árucikk megteszi, feltéve, hogy praktikus, de amikor Isten házának vásárolnak valamit, akkor a praktikum és a takarékosság már nem szempont. Csak arra figyelnek, hogy híres márka legyen, mutassa a tekintélyüket, és azt veszik meg, amelyik a legdrágább. Ezzel nem a saját pusztulásukra törekszenek? Az ablakon szórni ki a felajánlott pénzt – nem ezt teszik az antikrisztusok? (Igen, ezt.)

Volt egy fickó, aki a Fennvalóval együtt elment fogkefét vásárolni. A testvérnek vett egy alig több mint egy dollárba kerülő fogkefét, magának viszont egy több mint 15 dollárba kerülő import fogkefét vett. Na most, a Fennvaló és e közönséges testvér között volt némi különbség, némi egyenlőtlenség a státuszuk tekintetében, nem gondoljátok? (De igen.) Értelemszerűen – ne is említsünk olyan dolgokat, mint a státusz, a rang vagy az a kiosztási mód, amit Isten alkalmaz, és csak azt a tényt vitassuk meg, hogy a Fennvaló keményen dolgozott mindezen évek során – nem kellene-e neki valami jó minőségű dolgot használnia? De ő nem ragaszkodott ehhez. Milyen alapelveket követett? Takarékoskodni, ahol csak lehet: ez a fajta eszköz nem valami kifinomult, így nem érdemes túl drágát használni belőle, és nem kell rá olyan sok pénzt költeni, megteszi az, ami használható. Nos, ami e két ember identitását, rangját és státuszát illeti, egyenlőtlenség van közöttük, és a legátlagosabb minőségű terméket vették annak, akinek a jó fajtát kellett volna használnia, és a legjobb minőségű terméket vették annak, akinek az átlagos fajtát kellett volna használnia. Mi volt itt a probléma? E két ember közül melyikkel volt a probléma? Aki a jó terméket használta, azzal volt a probléma. Fogalma sem volt arról, hogy ki ő, és nem volt szégyenérzete, és mindig a legjobb és legdrágább árucikket vásárolta, amikor Isten háza fizetett érte. Volt ennek az embernek egy csepp józan esze? Ha ezt tette, amikor együtt vásárolt a Fennvalóval – őelőtte hozva meg ezeket a döntéseket –, akkor vajon mit tett volna, ha egyedül vásárol? Vajon mennyi pénzt szórt volna el? Sokkal túlzóbb lett volna, és nem tíz-egynéhány dolláros különbségről lenne szó; elég arcátlan lett volna ahhoz, hogy bármilyen árú termékeket megvegyen, bármilyen összeget elköltsön azokra. A felajánlásokat és Isten házának pénzét költötte ilyen módon; vajon nem a saját pusztulására törekedett? Vannak, akik azt gondolják: „Olyan nagyszerű munkát végzek isten háza számára, annyi kockázatot vállaltam, annyi nehézséget viseltem el, és többször is börtönbe vetettek. Joggal élvezhetnék különleges bánásmódot.” Ez, hogy te „joggal” élvezhetnéd, ez az igazság? Melyik szavában rendelkezett Isten arról, hogy akit bebörtönöztek, vagy aki nehézségeket viselt el, vagy aki sok éven át utazott Érte, az joggal élvezhetne különleges bánásmódot, és joggal élvezhetne elsőbbséget a felajánlások felhasználásában, megkaparintásában és tetszés szerinti elherdálásában, és hogy ez egy adminisztratív rendelet? Mondott-e Isten valaha akár egyetlen ilyen értelmű szót? (Nem, nem mondott.) Nos, akkor mit mondott Isten arról, hogy hogyan kell felhasználnia a felajánlásokat az ilyenfajta embernek, a vezetőkkel, a dolgozókkal és mindazokkal együtt, akik Isten házában végzik a kötelességeiket? A szokásos kiadásokra és a szokásos költségekre kell felhasználniuk; senkinek sincs különleges felhatalmazása arra, hogy felhasználja vagy birtokba vegye a felajánlásokat. Isten nem fogja az Ő felajánlásait egyetlen személy magántulajdonává sem tenni. Ugyanakkor Isten nem írta elő, hogy az emberek elherdálják a pénzt a felajánlások felhasználása és kiosztása során. Miféle ember herdálja a pénzt? Miféle beállítottsága van annak az embernek, aki elherdálja a pénzt? Ez olyasvalami, amit a fenevadak, a zsarnokok, a haramiák, a gengszterek és a megvetendő, szégyenérzet nélküli gazemberek tesznek, ez olyasvalami, amit az antikrisztusok tesznek. Akinek van egy kis emberi mivolta és némi szégyenérzete, az nem süllyedne idáig. Van néhány olyan ember, akik, miután gyülekezetvezetővé váltak, azt hiszik, hogy ez felhatalmazza őket a felajánlások és a gyülekezeti tulajdon felhasználására. Bármit és mindent meg akarnak és meg mernek venni, és bármit és mindent meg akarnak szerezni. Úgy érzik, hogy bármit vásárolnak, bármiben lelik is örömüket, azt ők nagyon megérdemlik; mi több, soha nem veszik a fáradságot, hogy az ár után érdeklődjenek. És ha valaki olcsó és mindennapi tárgyat vesz nekik, arra még dühösek is lesznek, és neheztelni fognak rá. Ezek antikrisztusok.

2. Az adományok elsikkasztása

A gyülekezet pénzügyeinek irányítására törekvő antikrisztusok egy másik megnyilvánulása a sikkasztás. A „sikkasztás” fogalmát könnyű megérteni. Azt jelenti-e a sikkasztás, hogy fogják a gyülekezeti tulajdont, és a testvéreknek adják, vagy hogy a gyülekezet munkájára osztják ki, hogy megfelelően fel lehessen használni? (Nem, nem azt jelenti.) Akkor mit jelent a „sikkasztás”? (Azt jelenti, hogy nem megfelelő módon költeni el, hanem tetszés szerint vagy titokban használni fel.) Bár helyes a megfogalmazás, hogy „titokban használni fel”, ez nem igazán egyértelmű. Ha valaki azoknak a megélhetési költségeire használja fel titokban a gyülekezet vagyonát, akik teljes munkaidőben végzik a kötelességeiket, akkor ebben nincs semmi rossz, és ez nem sikkasztás. A sikkasztás elítélendő, és nincs összhangban az alapelvekkel. Például egyes gyülekezetvezetők átveszik az irányítást a gyülekezet pénze felett, és amikor a gyereküknek nincs elég pénze arra, hogy főiskolára járjon, és egyszerűen nincs annyi pénzük otthon, akkor Isten elé járulnak imádkozni, mondván: „Ó, isten, hadd kezdjem a hibám beismerésével, és hadd könyörögjek a bocsánatodért. Ha büntetést kell kiszabnod, akkor kérlek, engem büntess, és ne a gyermekemet. Tudom, hogy ez nem helyes, de most éppen nehéz helyzetben vagyok, ezért meg kell ezt tennem. A te kegyelmed mindig bőséges, ezért csak azt remélem, hogy ezúttal nem vonsz felelősségre, és áldásodat adod rám. Úgy húsz-harmincezer jüan hiányzik a gyermekem főiskolai tandíjához, és miután összekapartam az összes pénzemet, és kölcsönöket vettem fel boldogtól-boldogtalantól, még mindig nem elég. Használhatnám a te pénzedet a gyermekem tandíjának megfizetésére?” Aztán, miután befejezték az imádkozást, teljesen megnyugodnak, és azt gondolván, hogy Isten beleegyezett, elveszik a pénzt saját használatukra. Ez sikkasztás, ugye? A pénzt nem arra használni, amire kellene, hanem másra fordítani, megsértve az alapelveket, amelyek Isten házában a felajánlások felhasználását szabályozzák: ezt nevezik „sikkasztásnak”. Amikor egy családtagjuk megbetegszik és pénzre van szüksége, vagy amikor egy üzleti tranzakció során kifogynak a pénzből, elkezdenek terveket szövögetni a felajánlásokkal kapcsolatban, és a szívükben imádkoznak, mondván: „Ó, isten, kérlek, bocsáss meg, nem akartam megtenni, de a családom tényleg nehézségekkel küzd. Szereteted olyan hatalmas, mint az óceán, és olyan határtalan, akár az égbolt, és te nem emlékszel az emberek vétkeire. Miután elhasználtam ezt a pénzt, a dupláját fogom visszafizetni, amikor a családi vállalkozás hoz némi pénzt, úgyhogy kérem, engedd meg, hogy használjam.” Így használják fel az Istennek szánt felajánlásokat. Nem számít, hogy egy rokonuknak vagy egy barátjuknak van-e szüksége pénzre, amíg ezeknek a vezetőknek a kezében van a pénz, oda fogják adni nekik, sem az alapelvekkel összhangban nem cselekedve, sem a többiek beleegyezését nem kérve, és még kevésbé gondolva akár egy pillanatig is arra, hogy ezek Istennek szóló felajánlások. Ehelyett inkább felvállalják a döntést, kiviszik a pénzt a gyülekezetből, és más célokra fordítják. Ez talán nem sikkasztás? (De igen.) Ez sikkasztás. Na mármost, egyesek teljes egészében visszateszik a pénzt, miután titokban elsikkasztották a felajánlásokat; vajon ez azt jelenti, hogy ezután már nem is bűnösek a felajánlások elsikkasztásában? Vajon azt jelenti ez, hogy esetleg megúszhatják a dolgot? Vagy ha a sikkasztás idején megvoltak az okaik, egy bizonyos kontextus vagy nehézségek, és nem volt más választásuk, mint a pénz elsikkasztása, akkor vajon lehetséges-e ezt a sikkasztást megbocsátani és nem elítélni? (Nem, nem lehetséges.) Abban az esetben a felajánlások elsikkasztásának bűne súlyos bűn! Különbözik ez bármiben attól, amit Júdás tett? Azok az emberek, akik elsikkasztják a felajánlásokat, vajon nem ugyanolyan fajták-e mint Júdás? (De igen, ugyanolyanok.) Amikor a gyermekeik egyetemre mennek, amikor valaki a családjukban vállalkozik, vagy egy idősebb embernek orvosi kezelésre van szüksége, vagy nincs műtrágyájuk a gazdálkodáshoz, mindezekben a helyzetekben ők a gyülekezet pénzét akarják költeni. Néhányan még a testvérek felajánlásairól szóló nyugtákat is megsemmisítik, majd a pénzt a saját zsebükbe tömik, hogy aztán kedvükre elköltsék, anélkül, hogy akár csak elpirulnának zavarukban, vagy szaporán verne a szívük. Egyesek még pénzbeli felajánlásokat is beszednek a testvérektől az összejöveteleken, majd amint vége az összejövetelnek, mennek és vásárolnak ezt-azt belőle. Aztán vannak olyan testvérek, akik, miután saját szemükkel látták, hogy ezek az emberek elsikkasztják a felajánlásokat, továbbra is engedik nekik, hogy megtartsák a pénzt, anélkül, hogy bárki vállalná a felelősséget, és senki sem lép fel, hogy véget vessen ennek. Mindannyian félnek attól, hogy megbántják ezeket a vezetőket, ezért csak nézik, ahogy azok költekeznek. Nos, akkor Istennek ajánlottad fel ezt a pénzt, vagy sem? Ha mások számára jótékonykodsz, akkor világossá kell tenned, hogy ezt a pénzt nem Istennek ajánlod fel, és akkor Isten nem tartja majd észben. Ezután annak, hogy kié ez a pénz, ki költi el és hogyan, mindezeknek a dolgoknak semmi közük Isten házához. Ha azonban ezt a pénzedet valóban Istennek ajánlottad fel, de mielőtt a gyülekezetnek lehetősége lett volna rá, hogy felhasználja, valaki így költi el, így herdálja el, és ez téged a legkevésbé sem érdekel, se nem vetsz véget ennek, se nem jelented, akkor ebben az esetben probléma van veled, belekeveredtél a bűnébe, és amikor elítélik őt, te sem fogod tudni megúszni.

3. Az adományok kölcsönadása

Mindaz, ami a felajánlások önkényes felhasználásával, a felajánlások helytelen fogyasztásával és elköltésével kapcsolatos, kivétel nélkül az adminisztratív rendeletekkel függ össze, és azok megsértésének minősül. Vannak egyesek, akik a gyülekezeti tulajdon kezelésével kapcsolatban esetleg azt mondják: „A gyülekezet tulajdona csak úgy ott áll. Manapság a bankok mindenféle befektetési programmal rendelkeznek, például kötvényekkel és alapokkal, amelyek mind jó kamatot kínálnak. Ha kivesszük a pénzt a gyülekezettől, és befektetjük, majd keresünk vele egy kis kamatot, nem hozna-e ez hasznot isten házának?” Aztán anélkül, hogy megbeszélnék a dolgot, anélkül, hogy bárki beleegyezését kérnék a gyülekezetben, felvállalják a döntést, hogy kölcsönadják a pénzt. Mi a célja, hogy ezt teszik? Szépen fogalmazva, ennek célja némi kamathoz jutás Isten háza számára, Isten házára gondolva; de valójában ezek az emberek önző indítékot rejtegetnek. Úgy akarják kölcsönadni a pénzt, hogy senki ne tudjon róla, majd a végén a tőke összegét visszaadják Isten házának, a kamatot pedig megtartják maguknak. Ez nem hűtlen szándék rejtegetése lenne? Ezt hívják a felajánlások kölcsönadásának. A felajánlások kölcsönadása tekinthető-e azok megfelelő felhasználásának? (Nem, nem tekinthető.) Mások azt mondják: „Isten szereti az emberiséget, isten háza meleg. Néha, amikor a testvéreink kifogynak a pénzükből, nem tudjuk-e nekik kölcsönadni isten adományait?” Vannak, akik aztán felvállalják a döntést, sőt, egyes antikrisztusok még a testvérekhez is fordulnak és felbujtják őket, mondván: „Isten szereti az emberiséget, isten életet ad, mindent megad az embernek, szóval nem lenne nagy ügy kölcsönadni egy kis pénzt, ugye? Pénzt kölcsönadni testvéreinknek, hogy kisegítsük őket sürgős szükség idején, hogy átsegítsük őket életük nehézségein, nem ez-e isten szándéka? Ha isten szereti az emberiséget, hogyhogy az emberek nem szeretik egymást? Gyerünk, adj nekik kölcsön egy kis pénzt!” A tudatlan emberek nagy többsége ezt hallva azt mondja: „Persze, ha te mondod. Mindenesetre ez a pénz mindenkié, úgyhogy tekintsük ezt úgy, hogy mindannyian segítünk valakinek.” És így, hogy egy ember hangzatos elgondolásokat szajkóz, és egy csomó talpnyaló nyalizik neki, végül kimegy a pénz. Szóval számít, ha azt mondod, hogy „ez a pénz Istennek lett felajánlva”? Ha számít, akkor a pénz már Isten tulajdona, és már megszentelődött, és így azt csak az Isten által felállított alapelveknek megfelelően volna helyes felhasználni. Ha nem számít, ha az a pénz, amit felajánlasz, nem számít, akkor miféle cselekedet az, hogy ilyen felajánlást teszel? Csak egy játék? Megtréfálod Istent, és becsapod Őt? Miután az oltárra tetted az általad felajánlandó dolgokat, elkezded visszakívánni azokat, mivel azok a dolgok oda lettek helyezve, Isten mégsem használja őket, és úgy tűnik, hogy Neki végül is nincs szüksége azokra. Tehát, amikor neked szükséged van rájuk, fogod, és te magad használod őket. Vagy talán túl sokat ajánlottál fel, és ezt utólag megbánva, visszavettél valamennyit belőle. Vagy talán nem gondolkodtál világosan, amikor felajánlottad, és most, hogy felfedezted egy felhasználási módját, visszaveszed. Mi a természete ennek a viselkedésnek? Ez a pénz és ezek a dolgok: ha valaki egyszer felajánlotta őket Istennek, az ugyanaz, mintha az oltáron ajándékozná oda őket, és mik azok a dolgok, amelyeket az oltáron ajándékoztak oda? Felajánlások. Még ha nem is több az, mint egy kő vagy egy homokszem, egy párolt zsemle vagy egy pohár víz, onnantól, hogy az oltárra helyezted, ez a tárgy Istenhez tartozik, nem az emberhez, és többé nem nyúlhat hozzá ember. Mindegy, hogy te magad sóvárogsz utána vagy sem, vagy úgy gondolod, hogy jogodban állna használni, többé már egyetlen embernek sincs joga hozzá. Vannak, akik azt kérdezik: „Isten talán nem szereti az emberiséget? Mi van akkor, ha részben átengedi az emberiségnek? Most éppen nem vagy szomjas, és nincs szükséged vízre, de én szomjas vagyok, miért ne ihatnék hát?” Akkor viszont látnod kell, hogy Isten beleegyezik-e vagy sem. Ha Isten beleegyezik, ez azt bizonyítja, hogy Ő megadta neked a jogot, és jogod van használni azt; de ha Isten nem egyezik bele, akkor nincs jogod használni azt. Egy olyan helyzetben, amikor nincs jogod, amikor Isten nem adta meg neked a jogot, ha olyasmit használnál, ami Isten tulajdona, az egy alapvető tabu megsértése volna, amit Isten a legjobban gyűlöl. Az emberek mindig mondják, hogy Isten nem tűri el az ember által elkövetett sértéseket, de soha nem értették meg, hogy milyen is valójában Isten természete, vagy azt, hogy a cselekedeteik közül melyik az, ami a legnagyobb valószínűséggel sérti az Ő természetét. Ami Isten felajánlásait illeti, sok embernek állandóan ezek járnak a fejében, kedvük szerint akarják használni vagy kiosztani, a saját akaratuk szerint használni azokat, birtokolni azokat, vagy akár elherdálni azokat; de Én mondom neked, hogy véged van, halált érdemelsz! Ilyen Isten természete. Isten nem engedi, hogy bárki is hozzányúljon az Ő tulajdonához; ilyen az Ő méltósága. Csak egyetlen olyan helyzet van, amelyben az emberek jogot kapnak Istentől a használatukra, ez pedig a gyülekezeti előírások és a használatukat szabályozó alapelvek szerinti, megfelelő használatuk. Amikor ezeken a határokon belül marad az ember, az elfogadható Isten számára, de ha ezeken a határokon kívülre tévedne, azzal Isten természetét sértené meg, és az adminisztratív rendeleteket szegné meg. Ez ennyire szigorú, nem hagy teret az alkudozásnak, és nincs alternatív út. Következésképpen azok, akik olyan dolgokat tesznek, mint a felajánlások elherdálása, elsikkasztása vagy kölcsönadása, Isten szemében antikrisztusnak számítanak. Miért bánik velük ilyen szigorúan, hogy antikrisztusnak tekinti őket? Ha valaki, aki hisz Istenben, képes odáig elmenni, hogy Istenhez tartozó és megszentelt tárgyakat merjen megérinteni, használni vagy elherdálni kedve szerint, akkor miféle ember az? Az ilyen ember Isten ellensége. Csakis Isten ellenségei tanúsítanának ilyen hozzáállást az Ő tulajdonához; egyetlen közönséges romlott ember sem tenne ilyet, még egy állat sem tenne ilyet, csak Isten ellenségei, a Sátán és a nagy vörös sárkány tenne ilyet. Túl erősen fogalmazok? Nem, ez tény, és teljesen pontos. Hogyan nyúlhat a Sátán fajtája Isten dolgaihoz? Ilyen Isten méltósága!

4. Az adományok csalárd módon történő felhasználása

Vannak más, olyan emberek, akik mindenféle ürüggyel pénzt és ingóságokat kérnek Isten családjától, mondván: „A gyülekezetünknél szükség van még egy székre, úgyhogy vegyetek nekünk egyet. A gyülekezetünkben néhány testvérnek nincs számítógépe, amit a kötelességeik elvégzéséhez használhatnának, úgyhogy vegyetek nekünk egy Macet. Munkánk során gyakran lépünk kapcsolatba emberekkel, és telefon nélkül nem jutunk semmire, úgyhogy vegyetek nekünk egy iPhone-t. De nem jó, ha csak egy van, az túl kényelmetlen volna, mert időnként különböző emberekkel kell felvennünk a kapcsolatot. Egyetlen vonalat pedig túlságosan könnyen lehallgatnak, úgyhogy csak akkor fog működni, ha több vonalat kapunk.” Így aztán néhányuknál négy-öt mobiltelefon van, és egyszerre két-három laptopot cipelnek magukkal; nagyon impozáns a megjelenésük, de a munkateljesítményük csapnivaló. Hogy tettek szert mindezekre a dolgokra? Mindezt csalárd módon szerezték. Régebben már beszélgettünk egy idióta asszonyról, aki tipikus antikrisztus volt. Amikor Isten háza egy gyülekezeti épületet újított fel, ez az asszony összefogott egy fickóval, hogy csalárd módon használják fel a gyülekezet pénzét, jelentős veszteséget okozva ezzel Isten házának. Amikor ez a fickó a felújítást végezte, ugyanolyan csalárd módon tömte a zsebét, ahogy egy nem hívő vállalkozó tenné: mindenből a legdrágábbat vásárolta, és rengeteg felesleges költséget okozott. Amikor egyesek észrevették, hogy baj van, ez az idióta nő segített neki ezt eltussolni és elrejteni, és együtt csalták ki Isten házának pénzét. Végül lebuktak, és mindkettőjüket kizárták. Ezzel a saját vesztüket okozták, és tönkretették az életüket. Vajon használt nekik a nyafogás? Mivel a dolgok végül is így alakultak, vajon eleve miért viselkedtek így? Hogy lehet az, hogy ez az idióta nő nem gondolta végig a dolgokat, amikor csalárd módon használta fel a felajánlásokat? Túlzás volt-e Isten háza részéről, hogy kizárta őt, és visszakövetelte a pénzt? (Nem, nem volt az.) Megérdemelte! Az ilyen ember nem érdemel szánalmat. Velük szemben nincs irgalom. És ott van az a női vezető, akiről már beszéltünk. Titokban elvette a gyülekezet pénzének egy jó részét, és kölcsönadta egy nem hívőnek. Később vele is leszámoltak. Lehet, hogy vannak, akik azt gondolják magukban: „Hiszen csak kölcsönadott egy kis pénzt, nem? Fizettessék vissza vele, és kész. Miért kell őt eltakarítani? Az azt jelenti, hogy egy meglehetősen jó ember egy szempillantás alatt nem hívővé válik, és el kell mennie dolgozni a megélhetésért. Olyan szánalomra méltó!” Szánalomra méltó ez a személy? Miért nem mondod inkább azt, hogy utálatos? Miért nem nézed meg, hogy mit csinált? Amit tett, az elég ahhoz, hogy egész életedben undorodj tőle, te pedig itt szánod őt! Azok, akik megszánják őt – miféle emberek ezek? Mindannyian ostobák és olyan emberek, akik válogatás nélkül kedvesek mindenkivel.

5. Az adományok ellopása

Van még egy utolsó megnyilvánulása annak, hogy az antikrisztusok irányítják a gyülekezet pénzügyeit, ez pedig a felajánlások ellopása. Néhány tudatlan ember, amikor felajánlást tesz, ragaszkodik ahhoz az alapelvhez, miszerint „ne tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb”, és aztán olyan személy kezébe adják a felajánlott pénzt, akiről még azt sem tudják biztosan, hogy megbízható-e. Azt mondják: „Ez a mostani felajánlás meglehetősen nagy összeg, ezért ne szólj róla senkinek, és ne írd be a könyvelésbe. Isten előtt teszem ezt, és nem mások előtt. Amíg Isten tud róla, addig ez rendben van. Ha megtudnák a testvérek, valószínűleg imádnának engem. Ezért, hogy elkerüljem, hogy tisztelettel övezzenek, titokban csinálom ezt.” Miután ezt megtették, egészen meg vannak elégedve magukkal, és azt gondolják: „A felajánlásomat elvszerűen, visszafogottan és higgadtan tettem, nem került feljegyzésre, és a testvérek tudta nélkül történt.” A lebonyolításnak ez a tudatlan módja azonban lehetőséget teremtett a kapzsi emberek számára, hogy kihasználják. Amint megtörtént a felajánlás megtétele, az antikrisztus, aki átvette azt, elviszi a bankba, és letétbe helyezi a saját nevére. És még azt is mondja a felajánlónak: „Legközelebb, amikor felajánlást teszel, ugyanígy kell megtenned. Az a helyes, ha így csinálod, és megfelel az alapelveknek; a felajánlások során kerülni kell a feltűnést. Isten háza azt mondta, hogy ne keressük meg az embereket azzal, hogy tegyenek felajánlásokat. Ez azt jelenti, hogy arra kéri az embereket, hogy kerüljék a feltűnést, ne beszéljenek a felajánlásaikról még azok átadása után sem, ne fedjék fel az adományozott összeget, és még kevésbé mondják el azt, hogy kinek adták át.” Vajon átlát-e az embereken az, aki ezt a felajánlást tette? Miért művelne ilyen ostobaságot? Mivel fogalma sincs arról, hogy az emberi szív mennyire elvetemült és baljós tud lenni, minden bizalmát ebbe a személybe helyezi, és végül ellopják a pénzét. Ez egy olyan eset, amikor valaki nyitva hagyott egy lehetőséget az antikrisztusnak arra, hogy ellopja a pénzt. De van-e olyan eset, amikor egy antikrisztus anélkül is képes pénzt lopni, hogy nyitva hagynák neki a lehetőséget? Vannak-e olyan esetek, amikor valaki a könyvelés során szándékosan rossz összeget rögzít, vagy alacsonyabb összeget rögzít, és titokban, apránként kiveszi a pénzt, amikor nem figyelnek az emberek? Elég sok ilyen ember van. Az ilyen emberek mohók a gazdagságra, jellemük alantas és rosszindulatú, és bármire képesek, ha csak lehetőségük van rá. Van egy mondás: „A lehetőségek a felkészültekéi.” Akiben nincs kapzsiság, az nem veszi észre ezeket a dolgokat, viszont a kapzsi emberek mindig. Az ő elméjük folyton azon jár, hogy terveket szőjenek, és keresik a kihasználható lehetőségeket, amikor pénzről van szó, kidolgozzák, hogyan tudják kihasználni a helyzetet és sunyin elkölteni a pénzt.

Volt egy bolond nő. Egyszer, amikor beszélgettem vele, felhoztam a témát, hogy a gyülekezet ki akar nyomtatni néhány könyvet, és megkérdeztem, hogy tud-e valamit a nyomdászatról. Ő egy nagy rakás elmélettel válaszolt, majd rögtön ezzel folytatta: „Általában jutalékot adnak a nyomdák, amikor könyveket nyomtatnak. Ha egy nem hívővel végeztetjük el a munkát, akkor biztos, hogy elég sok kétes ügylet folyik majd, és biztosan jó kis hasznot húznak majd belőle a színfalak mögött.” Miközben beszélt, ragyogni kezdett örömében. A szeme csillogott, a szemöldöke magasra ívelt a homlokán, az orcája kipirult, miközben boldog és izgatott lett. Azt gondoltam Magamban: „Ha meg tudod oldani ezt a nyomdai munkát, akkor vállald el, és bármennyit is tudsz róla, csak annyit mondj Nekem. Mi miatt lettél ennyire izgatott?” De amint elkezdtem gondolkodni ezen, rájöttem: nyereségre lehetett itt szert tenni. Egyáltalán nem az foglalkoztatta, hogy hogyan kell elintézni a nyomtatást, melyik könyveket kell kinyomtatni, milyen lesz a minőség, vagy hogyan kellene nyomdát keresni – őt más nem érdekelte, csak a részesedés. Még semmit sem csinált, és máris százalékos jutalékról beszélt. Azt gondoltam: „A szegénység biztosan elvette az eszedet. Hogyan is remélhetnéd, hogy részesedést kapsz az Isten házának szánt könyvek nyomtatásából? A könyvek terjesztésekor Isten háza egy fillért sem keres, mindent ingyen osztunk ki, te pedig részesedést akarsz kapni?” Nem a halállal kacérkodott ez az asszony? Még mielőtt Isten háza egyáltalán beleegyezett volna, hogy ez a nő elvállalhassa ezt a munkát, amikor Én még éppen csak érdeklődtem, ő már részesedésről beszélt. Ha a munkát valóban az ő kezébe adtuk volna, nem állt volna meg a százalékos részesedésnél, és nagyon könnyen lehet, hogy meglépett volna az összes pénzzel – akármennyit is adsz neki, éppen annyit csalt volna ki tőled, ennyit lopott volna el. Talán eltúlzom ezt a dolgot? Ez a bolond nő egy igazán szemét alak volt, ugye? Ha Engem kérdezel, ő egy bandita és egy gengszter volt, akinek lett volna képe minden pénzt megszerezni, amihez csak hozzáfért volna. Tegyük félre egyelőre azt a kérdést, hogy Isten egyetért-e ezzel, és csak azt kérdezzük meg a testvérektől, hogy lelkiismeretesen kezeli-e ezt, el tudják-e fogadni, ahogyan kezeli, és hogy Isten választott népe meg tud-e neki bocsátani.

Aztán vannak olyan emberek, akiknek már az említése is visszataszító. Amikor elvállalnak valami Isten háza számára végzendő munkát, összefognak nem hívőkkel, hogy feltornázzák az árat, miáltal Isten háza mértéktelenül sokat fizet, és veszteséget szenved. Ha azt mondod, hogy nem veszed meg, vagy hogy nem fogadod el az ajánlatukat, akkor felkapják a vizet, és mindent megpróbálnak, hogy meggyőzzenek vagy lebeszéljenek, és megszerezzék a pénzt a gyülekezettől. Amikor megtörtént a pénz kifizetése a nem hívőknek, ők pedig hasznot húztak belőle, és a hírnevük is javult, akkor olyan boldogok, mintha megnyerték volna a lottóötöst. Ez nem más, mint beleharapni az őket etető kézbe, elherdálni a felajánlásokat, és soha nem törekedni arra, hogy akár a legkisebb hasznot is megszerezzék Isten háza számára. Miért bocsátották el azokat az ostoba nőket, akik a könyvnyomtatásért feleltek? Mert veszteséget okoztak Isten házának, és meggondolatlanul cselekedtek. Amikor nem hívőkkel tárgyaltak, egyre csak nyomták lefelé az árat, amilyen keményen csak tudták, egészen addig a pontig, hogy az már alacsonyabb volt a termelési költségnél, addig a pontig, hogy az már visszataszító volt, és már nem akartak velük üzletet kötni a nem hívők. Végül a nem hívők vonakodva beleegyeztek, de a minőség nagymértékben leromlott. Mondd, van olyan ember, aki szívesen kötne veszteséges üzletet? Ebben a világban az embereknek meg kell élniük, és az üzleteik során annyi pénzt kell keresniük, hogy a termelési költségeken kívül fedezni tudják a megélhetési költségeiket és a munkaerő-költségeket is. Ezek a nők nem hagyták, hogy ezek a nem hívők bármennyi pénzt is keressenek, észszerűtlenül alkudoztak az árról, és olyan keményen lenyomták, ahogy csak tudták, miközben azt gondolták, hogy Isten házának spórolnak, és mi lett a vége? A másik fél végül spórolt a munka minőségén és a kötésen. Ha nem hozták volna be a hiányt ezeken, akkor nem szenvedtek volna el veszteséget? Ha veszteséget kellett volna elszenvedniük, akkor elvégezték volna a munkát? Megengedhették maguknak, hogy ezek a nők járjanak jobban az üzlettel? Nem, az lehetetlen lenne. Ha hagyták volna, hogy ezek a nők jöjjenek ki nyertesként az alkuból, akkor nem üzleti tevékenységet, hanem jótékonykodást folytatnának. Azok az ostoba nők ezt nem látták át, így kezelték a feladatot Isten háza számára, és teljesen elrontották az egészet. A végén még mindig tele voltak kifogásokkal, mondván: „Isten háza járt az eszemben. Isten háza számára spóroltam meg a pénzt. Egy megtakarított fillér az egy megtakarított fillér, és két megtakarított fillér, az egy megkeresett fillér!” Ömlött belőlük az ostobaság! Tudták, hogy mit jelentenek az ágazati előírások? Tudták, hogy mit jelent a bevett gyakorlat és az észszerűség? És mi lett a végeredmény? A könyvek egy része nagyon rossz minőségű volt, a lapok néhányszori lapozás után elkezdtek kilazulni, és az egész könyv szétesett, lehetetlenné téve az olvasást, így nem volt más választásunk, mint mindent újranyomtatni. Ez pénzt takarított meg, vagy többe került? (Több pénzbe került.) Ilyen kudarcot okoztak azok az ostoba nők.

Az a mód, ahogyan az antikrisztusok a felajánlásokhoz viszonyulnak, teljesen nélkülözi az alapelveket és az emberi mivoltot, ez a tény pedig egyértelmű bizonyítéka elvetemült és ádáz beállítottságuknak. Abból ítélve, ahogyan ők a felajánlásokhoz viszonyulnak, és általában mindahhoz, ami Istenhez tartozik, az antikrisztusi beállítottság valóban Isten ellen irányul. A legnagyobb megvetéssel tekintenek az Istenhez tartozó felajánlásokra, játszadoznak velük, és úgy bánnak velük, ahogy kedvük tartja, a tisztelet legcsekélyebb jelét sem mutatják, és nem ismernek határokat. Ha így bánnak az Istenhez tartozó dolgokkal, akkor hogyan bánnak magával Istennel? Vagy az Általa elmondott szavakkal? A válasz magától értetődő. Ez az antikrisztus természetlényege, az antikrisztus lényege, amelyet az elvetemültség és az ádázság ural; ez egy igazi antikrisztus. Vésd ezt az emlékezetedbe: amikor olyan valakiről van szó, aki képes a felajánlások elherdálására, elsikkasztására, kölcsönadására, csalárd módon történő felhasználására vagy ellopására, akkor nincs szükség más megnyilvánulások megfigyelésére. Amennyiben e kategóriák akár csak egyike jelen van, ez elegendő ahhoz, hogy az illetőt antikrisztusnak tekintsük. Nem kell utánajárni, nem kell nyomozni utánuk, még kevésbé kell őt megvizsgálni, hogy kiderüljön, ilyen ember-e, és hogy a jövőben képes lesz-e ilyen dolgokra. Amíg e kategóriák közül akár csak az egyikbe is beleillik, addig ez arra kárhoztatja őt, hogy antikrisztus, Isten ellensége legyen. Nézzétek meg, mindannyian: akár egy olyan vezetőről van szó, akit már megválasztottatok, akár egy olyan vezetőről, akinek a megválasztása mellett döntöttetek, akár egy olyan emberről, akit egészen jónak tartotok, legyen az bárki, ha ilyen magatartást tanúsít, vagy ilyen tendenciát mutat, az nem menekülhet meg az antikrisztus voltától.

Leszűrtetek valamiféle tanulságot azokból a dolgokból, amelyekről ma beszélgettünk? Megértettetek egy igazságot? Erről nem tudtok világosan beszélni, ezért elmondom nektek, milyen tanulságot kellene leszűrnötök. Nem szabad semmiféle terveket szőnöd azokról a dolgokról, amelyeket az emberek Istennek ajánlanak fel. Bármik legyenek is ezek a dolgok, akár értékesek, akár nem, akár szükséged van rájuk, akár nincs, akár drágák, akár nem – nem szabad semmilyen tervet szőnöd velük kapcsolatban. Menj, és keress pénzt, ha megvan rá a képességed – keress annyit, amennyit csak akarsz, ebbe senki sem fog beleszólni, de semmiképpen sem szabad semmilyen tervet szőnöd Isten felajánlásairól. Ez az éberség olyasvalami, amivel rendelkeznetek kell; ez a racionalitás olyasvalami, amivel rendelkeznetek kell. A fentiek az egyik tanulság. Egy másik tanulság az, hogy aki elherdálja, elsikkasztja, kölcsönadja, csalárd módon használja fel vagy ellopja az adományokat, azt Júdással hasonszőrűnek kell tekinteni. Azok az emberek, akik ilyen cselekedeteket és gyakorlatokat hajtottak végre, már megsértették Isten természetét, és Isten nem fogja őket megmenteni. Ebben a kérdésben nem szabad vágyálmokat táplálnotok. Én így fogalmaztam, és Isten meg fogja valósítani ezeket a dolgokat. Ez már eldőlt, és nincs helye az alkudozásnak. Egyesek azt fogják mondani: „A sikkasztásomnak megvolt a maga háttere: fiatal voltam és tudatlan, amikor gondatlanul elköltöttem azt a pénzt, de nem csaltam ki túl sok pénzt isten házától, csak 20-30, vagy 30 vagy 50 jüant loptam.” De nem az összegről van szó; a probléma az, hogy amikor ezt teszed, a cselekedeteid tárgya Isten. Hozzányúltál Isten dolgaihoz, és ez elfogadhatatlan. Isten dolgai nem közös tulajdon, nem mindenkié, nem a gyülekezeté, nem Isten házáé: ezek Istenhez tartoznak, és nem szabad összekeverned ezeket a fogalmakat. Isten nem gondolja és nem is mondta neked azt, hogy „az Én dolgaim és felajánlásaim a gyülekezetéi, és azokat a gyülekezetnek kell kiosztania”, nem is beszélve arról, hogy „minden Nekem szánt felajánlás a gyülekezeté, Isten házáé, és a testvérek gondjaira van bízva, ha pedig valaki használni akarja, annak csak jelentenie kell”. Isten nem mondott ilyet, soha nem mondta ezt. Akkor mit is mondott Isten? Amit Istennek ajánlanak fel, az Istené, és ha egyszer ezt a dolgot az oltáron bemutatták, az egyszer s mindenkorra Istené, és egyetlen embernek sincs joga vagy hatalma arra, hogy azt illetéktelenül felhasználja. Terveket szőni a felajánlásokról, és vállalkozni arra, hogy elsikkasztod, csalárd módon felhasználod, ellopod, kölcsönadod és elherdálod azokat – mindezek a cselekedetek Isten természete elleni sértésként, az antikrisztusok cselekedeteiként vannak elítélve, és a Szentlélek elleni káromlás bűnével egyenértékűek, amiért Isten soha nem fog megbocsátani neked. Ilyen Isten méltósága, és az embereknek nem szabad azt alábecsülniük. Ha más emberektől rabolsz vagy lopsz, a törvény egy-két évre vagy három-öt évre ítélhet, és ha három-öt éven át be voltál börtönözve, már nem leszel bűnös semmilyen bűncselekményben. De amikor Isten dolgait, Isten felajánlásait veszed el és használod, az olyan bűn, amely Isten szemében maradandó, olyan bűn, amely nem bocsátható meg. Elmondtam neked ezeket a szavakat, és aki szembemegy velük, annak viselnie kell a következményeket. Amikor eljön az idő, jobb, ha nem panaszkodsz, hogy Én ezt nem mondtam neked. Szavaimat itt ma világossá tettem számodra, úgy kalapáltam őket a helyükre, mint szögeket a deszkába, és ez fog bekövetkezni. Rajtad áll, hogy elhiszed-e ezt vagy sem. Vannak, akik azt mondják, hogy ők nem félnek. Nos, ha nem félsz, majd meglátod, hogyan alakulnak a dolgok. Ne várd meg, amíg megbüntetnek, mert akkor már túl késő lesz sírni, a fogadat csikorgatni és a mellkasodat verni.

2020. október 24.