Az antikrisztusok különféle megnyilvánulásaival kapcsolatos mai beszélgetés a tizenkettedik tételről szól: vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, és amikor nincs reményük az áldások elnyerésére. Ez a tétel is az antikrisztusok beállítottságaival foglalkozik, és a konkrét megnyilvánulásaik egyike. Felszínes nézőpontból: egy antikrisztus vissza akar vonulni, ha nincs státusza, és ha nincs reménye az áldások elnyerésére. Miután elveszítette ezt a két dolgot, vissza akar vonulni. A felszínes jelentés nagyon könnyen érthetőnek tűnik – nem látszik nagyon összetettnek vagy elvontnak, de mik itt a konkrét megnyilvánulások? Más szóval: miféle helyzetek késztetnek arra egy antikrisztust, hogy vissza akarjon vonulni egy a státuszát vagy az áldások elnyerésének reményét érintő hatás miatt? Olyasvalami ez, amiről érdemes mélyrehatóan beszélgetni? Ha arra kérnének benneteket, hogy osszatok meg közlést róla, milyen mondanivalótok lenne a konkrét részleteiről és megnyilvánulásairól? Egyesek talán ezt mondanák: „Olyan sokszor beszélgettünk már erről. Az antikrisztusok szeretik a státuszt és a hatalmat, élvezik, amikor magas a presztízsük, és azzal a céllal hisznek, hogy megáldják, megkoronázzák és megjutalmazzák őket. Ha szertefoszlanak és elvesznek ezek a remények, akkor elveszítik az érdeklődésüket az iránt, hogy higgyenek Istenben, és akkor nem akarják többé, hogy legyen hitük.” Ilyen egyszerű lenne az erről szóló közlésetek, mint ez a néhány szó? (Igen.) Ha így állna a helyzet, ha ezt a beszélgetést össze lehetne foglalni ezzel a néhány kijelentéssel, akkor az antikrisztusok megnyilvánulásainak ez az aspektusa nem érdemelne saját részt az antikrisztusok megnyilvánulásairól szóló beszélgetéssorozatunkban, és konkrét természetlényeget sem érintene. Mivel azonban ez a tétel az antikrisztusok lényegével és beállítottságával, valamint a személyes törekvéseikkel és a létezést illető nézőpontjaikkal kapcsolatos, bizonyára sokrétű téma. Akkor hát mi tartozik bele pontosan? Másképpen: mely dolgokkal találkoznak az antikrisztusok, amelyek érintik a státuszukat és az áldások elnyerésére való reményüket? Milyen nézőpontjaik, gondolataik és viszonyulásaik vannak ezeket a dolgokat illetően? Természetesen lesz némi átfedés az ezekről a dolgokról folytatott beszélgetésünk, valamint az antikrisztusok különböző témákkal kapcsolatos nézőpontjairól szóló, korábbi beszélgetéseink között, de a mai beszélgetésünknek más a fókusza, és más szögből közelíti meg a kérdést. Ma konkrétan azokról a megnyilvánulásokról fogunk beszélgetni, amelyek akkor jelentkeznek, amikor az antikrisztusok elveszítik a státuszukat és az áldások elnyerésére való reményüket, és amelyek azt bizonyíthatják, hogy az antikrisztusoknak helytelen nézőpontjuk van a törekvéssel kapcsolatban, és hogy nem igazi az Istenbe vetett hitük; azt is igazolhatják ezek a megnyilvánulások, hogy ezeknek az embereknek csakugyan antikrisztusi lényegük van.

I. Az antikrisztusok viszonyulása a metszéshez

Először is azt kell megnéznünk, hogy milyen viselkedéseket mutatnak az antikrisztusok, amikor megmetszik őket, hogy miként kezelik az ilyen helyzeteket, milyen viszonyulásaik, gondolataik és nézőpontjaik vannak a metszést illetően, és hogy konkrétan mit mondanak és tesznek – ezeket a dolgokat érdemes boncolgatnunk és elemeznünk. Elég sokat beszélgettünk már a metszéssel kapcsolatos témákról; ez egy gyakori téma, amely mindannyiótok számára ismerős. A legtöbben azután tapasztalnak csak némi átalakulást, hogy már többször megmetszették őket – képesek keresni az igazságot és alapelvek szerint kezelni a dolgokat, amikor a kötelességüket végzik, és csak ekkor újul meg és változik pozitív irányban a hitük. Azt lehet mondani, hogy minden ember szívébe beleég és ott kitörölhetetlen nyomot hagy minden alkalom, amikor keményen megmetszik őt. Természetesen az antikrisztusokban is kitörölhetetlen nyomot hagy minden alkalom, amikor keményen megmetszik őket, de miben rejlik a különbség? Az, ahogyan egy antikrisztus ehhez viszonyul, és amilyen különféle megnyilvánulásai vannak ezzel kapcsolatban, csakúgy, mint az ebből a helyzetből eredő gondolatai, nézőpontjai és elgondolásai, mind különböznek egy átlagos emberétől. Amikor az antikrisztusokat megmetszik, az az első dolguk, hogy a szívük mélyén ellenállnak neki és visszautasítják. Küzdenek ellene. És vajon miért van ez? Ez azért van, mert az antikrisztusok természetlényegükből eredően idegenkednek az igazságtól, gyűlölik az igazságot, és egyáltalán nem fogadják el. Természetesen egy antikrisztus a lényege és a beállítottsága miatt nem fogja beismerni a saját hibáját, és nem fogja beismerni a saját romlott beállítottságát. E két tény alapján egy antikrisztusnak a teljes és maradéktalan elutasítás és szembeszegülés lesz a hozzáállása a metszéshez. A szíve mélyéből megveti és ellenáll neki, és a legcsekélyebb jelét sem mutatja az elfogadásnak vagy az alávetettségnek, az őszinte elgondolkozásnak vagy a bűnbánatnak pedig még kevésbé. Amikor egy antikrisztust megmetszenek – függetlenül attól, hogy ki teszi, hogy mire vonatkozik, hogy mennyiben hibáztatható az antikrisztus az adott dologért, hogy mennyire égbekiáltó a hibája, hogy mennyi gonoszságot művel, vagy hogy milyen következményekkel jár a gonoszsága a gyülekezet munkájára nézve –, az antikrisztus semmit sem mérlegel ebből. Egy antikrisztus úgy látja, hogy aki megmetszi őt, az kipécézte vagy csak azért keres hibát benne, hogy kínozza őt. Akár még azt is gondolhatja az antikrisztus, hogy bántalmazzák és megalázzák őt, hogy nem bánnak vele emberként, és hogy lekicsinylik és megvetik őt. Egy antikrisztus a metszést követően soha nem gondolkodik el azon, hogy ténylegesen mi rosszat tett, hogy milyen romlott beállítottságot fedett fel, hogy vajon kereste-e azokat az alapelveket, amelyeket be kellene tartania, hogy az igazságalapelveknek megfelelően cselekedett-e, vagy hogy elvégezte-e a feladatait abban az ügyben, amellyel kapcsolatban megmetszették őt. Nem vizsgálja ezeket a dolgokat, nem gondolkozik el egyiken sem, és átgondolni és megfontolni sem fogja ezeket a kérdéseket. Helyette a saját akarata szerint és forrófejűn áll hozzá a metszéshez. Valahányszor megmetszenek egy antikrisztust, az telve lesz haraggal, engedetlenséggel és nehezteléssel, és senkinek sem hallgat a tanácsára. Nem hajlandó elfogadni a metszést, és képtelen visszatérni Isten elé, hogy megismerje magát, elgondolkozzon magán és foglalkozzon az alapelveket sértő cselekedeteivel, például azzal, hogy felületes, vagy hogy ámokfutón végzi a kötelességét, és arra sem használja ki ezt az alkalmat, hogy megoldja a maga romlott beállítottságát. Helyette kifogásokat keres, hogy megvédje és igazolja magát, sőt olyan dolgokat is mond, amelyekkel viszályt szít és felbújt másokat. Röviden: amikor megmetszik az antikrisztusokat, azok az engedetlenség, az elégedetlenség, az ellenállás és a szembeszegülés konkrét megnyilvánulásait mutatják, és panaszok merülnek fel a szívükben. „Olyan magas árat fizettem és annyi munkát végeztem! Noha néhány dologban nem követtem az alapelveket és nem kerestem az igazságot, mindezt nem magamért tettem! Még ha okoztam is némi kárt a gyülekezet munkájában, nem szándékosan tettem! Ki ne követne el hibát? Nem ragadhatjátok ki a hibáimat és metszhettek engem a végtelenségig anélkül, hogy a gyengeségeimre tekintettel lennétek, és hogy törődnétek a hangulatommal és az önbecsülésemmel. Isten háza nem szereti az embereket, és annyira igazságtalan! Azonkívül, egy ilyen kis hiba elkövetése miatt metszetek meg – nem azt jelenti ez vajon, hogy rossz szemmel néztek rám, és ki akartok rekeszteni engem?” Amikor az antikrisztusokat megmetszik, először nem azon jár az eszük hogy elgondolkozzanak rajta, mi rosszat tettek, vagy milyen romlott beállítottságot fedtek fel, hanem azon, hogy vitatkozzanak, magyarázkodjanak és igazolják magukat, miközben feltételezésekbe bocsátkoznak. Milyen feltételezésekbe? „Olyan nagy árat fizettem, miközben a kötelességemet végeztem Isten házában, erre most megmetszenek. Úgy tűnik, nincs sok remény arra, hogy áldásokat nyerjek. Lehetséges volna, hogy Isten nem akarja megjutalmazni az embereket, így aztán ezt a módszert alkalmazza, hogy felfedje és kirekessze őket? Miért kellene bármilyen erőfeszítést tennem, ha nincs remény arra, hogy áldásokat nyerjek? Miért kellene nehézségeket viselnem? Ha egyszer nincs remény arra, hogy áldásokat nyerjek, akkor akár azt is megtehetem, hogy egyáltalán nem hiszek! Hát nem az áldások elnyerése az Istenben való hit célja? Ha erre nincs remény, akkor miért áldozzam fel magam? Talán egyszerűen fel kellene hagynom a hittel és végeznem kellene vele. Akkor is megmetszhetsz vajon engem, ha nem hiszek? Ha nem hiszek, nem metszhetsz meg.” Az antikrisztusok egyáltalán nem tudják elfogadni Istentől a metszést. Nem képesek megfelelő nézőpontból és hozzáállással elfogadni és engedelmeskedni. Nem képesek ezen keresztül elgondolkozni magukon és megérteni a romlott beállítottságaikat, hogy azután meg lehessen tisztítani azokat. Helyette aljas és szűklátókörű elmével spekulálnak és vizsgálják a megmetszésük célját. Tüzetesen megfigyelik a helyzet alakulását, odafigyelnek arra, hogy milyen hangnemben beszélnek az emberek, megfigyelik, hogyan néznek rájuk, miként szólnak hozzájuk és milyen hozzáállást tanúsítanak az őket körülvevők, majd mindezek alapján megállapítják, hogy van-e bármi reményük arra, hogy áldottak legyenek, vagy hogy valóban felfedik és kirekesztik-e őket. Egyetlen egyszerű metszés is óriási háborgást és rengeteg gondolkozást vált ki az antikrisztusok szívéből. Valahányszor megmetszik őket, a viszolygás az első reakciójuk, irtóznak tőle, elvetik és küzdenek ellene a szívükben, majd az emberek beszédét és arckifejezését vizsgálgatják, azután pedig feltételezésekbe bocsátkoznak. Elméjüket, gondolataikat és kisstílű ravaszságukat latba vetve figyelik a helyzet alakulását, valamint azt, hogy az őket körülvevők miként néznek rájuk, és hogy a felsővezetők milyen hozzáállást tanúsítanak irányukban. Ezekből a dolgokból ítélik meg, mennyi reményük maradt arra, hogy áldottak legyenek, hogy van-e még rá egy szemernyi reményük, vagy pedig valóban felfedik és kirekesztik őket. Ha sarokba szorítják őket, az antikrisztusok újra elkezdik kutatni Isten szavait, és megpróbálnak biztos alapot, reménysugarat és mentőövet találni Isten szavaiban. Ha a metszést követően vigasztalja és támogatja, valamint szerető szívvel segíti őket valaki, ezektől a dolgoktól úgy érzik, hogy még mindig Isten házának a tagjaként kezelik őket, azt hiszik, hogy még mindig van reményük az áldásra, hogy még mindig erős a reménységük, és elhessegetik maguktól a visszavonulás esetleges gondolatát. Azonban amint a visszájára fordul a helyzet, ők pedig meglátják, hogy megfogyatkozott és odalett számukra az áldás reménye, ez az első reakciójuk: „Ha nem nyerhetek áldásokat, akkor nem fogok többé hinni Istenben. Aki szeret Istenben hinni, hihet Benne, de én mindenesetre nem fogom elfogadni, hogy megmetsszél engem, és semmi sem igaz abból, amit a metszésem közben mondasz nekem. Nem akarom hallani, nem vagyok hajlandó meghallgatni, és nem fogom elfogadni a metszést még akkor sem, ha azt mondod, hogy ez a lehető leghasznosabb dolog az ember számára!” Amikor azt látják, hogy füstbe mennek az áldással kapcsolatos reményeik, amikor azt látják, hogy semmivé lesz és elvész a státusz, amelyre oly régóta törekednek, valamint a mennyek országába való belépéssel kapcsolatos minden álmuk is, nem azon kezdenek gondolkodni, hogy megváltoztassák a törekvésük módját vagy annak céljait, hanem inkább a távozáson és a visszavonuláson; nem akarnak többé Istenben hinni, és azt gondolják, hogy immár semmi reményük arra, hogy áldottak legyenek az Istenben való hitükben. Ha odalesznek az antikrisztusok fantáziái és reményei azokat a jutalmakat, áldásokat és koronákat illetően, amelyeket el akartak nyerni, amikor hinni kezdtek Istenben, akkor eltűnik a motivációjuk arra, hogy higgyenek Istenben, ahogyan arra is, hogy feláldozzák magukat Istenért és hogy végezzék a kötelességüket. Ha oda a motivációjuk, nem akarnak többé a gyülekezetben maradni, nem akarnak tovább így vergődni, hanem fel akarják adni a kötelességüket és el akarják hagyni a gyülekezetet. Minden antikrisztus ezen gondolkozik, amikor megmetszik, és teljességgel lelepleződik a természetlényegük. Összességében nézve, az antikrisztusok soha nem fogadják el az igazságot, sem azzal, amit mondanak, sem azzal, amit tesznek. Milyen beállítottság az igazság nem elfogadása? Nem az igazságtól való idegenkedés? De igen, pontosan az. A metszést mint egyszerű cselekvést önmagában véve elég könnyű elfogadni. Először is, nincs rosszindulat abban, aki a metszést végzi; másodszor, abból ítélve, hogy milyen dolgokban metszik meg az antikrisztusokat, bizonyosan tudható, hogy szembementek Isten háza rendezéseivel és az igazságalapelvekkel, és hogy volt valamilyen hiba vagy mulasztás a munkájukban, amely akadályozást és zavarást okozott a gyülekezeti munkában. Emberi akaratuk megrontása, a romlott beállítottságuk és amiatt metszik meg őket, mert – az igazságalapelvek megértése híján – önkényesen cselekednek. Ez egy teljesen normális dolog. Szerte az egész világon minden nagy szervezetnek és minden csoportnak vagy vállalatnak megvannak a maga szabályai és előírásai, és aki megsérti ezeket a szabályokat és előírásokat, azt meg kell büntetni és meg kell zabolázni. Ez tökéletesen normális, és tökéletesen helyénvaló. Egy antikrisztus azonban úgy látja, amikor mások helyénvaló módon megzabolázzák őt a szabályok és előírások megszegése miatt, hogy azok csak megnehezítik a dolgát, igazságtalanul büntetik, hibát keresnek benne és gondot okoznak neki. Vajon ez az igazságot elfogadó hozzáállás? Nyilvánvalóan nem az. Az igazságot elfogadó hozzáállás nélkül lehetséges vajon, hogy egy ilyen ember ne kövessen el hibákat és ne okozzon akadályozásokat és zavarásokat, amikor a kötelességét végzi? Biztosan nem. Alkalmas az ilyen ember egy kötelesség végzésére? Szigorúan véve, nem az. Nem valószínű, hogy egy ilyen ember bármilyen feladatban kompetens legyen.

A kötelesség végzése olyan lehetőség, amelyet azért biztosít Isten az Ő választott népének, hogy képezhessék magukat, de az emberek nem tudják ezt megbecsülni. Helyette dührohamot kapnak, amikor megmetszik őket; küzdenek és háborognak ellene; makacsok és ingerültek. Mintha csak szentek lennének, akik még sosem követtek el hibát. A romlott emberek közül ki nem szokott hibázni? Hibázni teljesen normális dolog, és Isten háza nem fog felelősségre vonni vagy elítélni téged emiatt, megátkozni pedig még kevésbé; Isten háza egyszerűen csak szóban meg fog metszeni téged. Ez néha elég kemény lehet, élesen és kellemetlenül hangozhatnak a szavak, és sérthetik az érzéseidet. Azokat, akik Isten háza pénzügyeiben vagy berendezéseiben okoztak károkat, pénzbírsággal vagy jóvátétel kérésével fogja fegyelmezni Isten háza – ez keménynek számít vagy helyénvalónak tekinthető? Nem kérnek arra, hogy kétszeres jóvátételt adj, és nem is zsarolnak, hanem csak ugyanazt az összeget kell visszafizetned. Ez nagyon is helyénvaló, nem igaz? Ez sokkal enyhébb a világ néhány országában kirótt bírságoknál. Egyes városokban már azért is súlyosan megbüntetnek, ha a földre köpsz, vagy ha eldobsz egy papírfecnit. Szembe tudnál szegülni ezzel, vagy meg tudnád tagadni a bírság kifizetését? Ha megtagadnád, jó eséllyel börtönbe kerülnél, és még ennél is keményebb jogi büntetések sújtanának. Ilyen a rendszer. Egyesek nem értik ezt, és túl keménynek tartják, hogy Isten háza így metszi meg az embereket, az emberek ilyesfajta megzabolázását pedig túlságosan drákóinak. Ha egy kissé keményebben metszik meg az ilyen embereket, ami sérti a büszkeségüket és felébreszti bennük a sátáni természetet, akkor úgy érzik, hogy ez elviselhetetlen, és nem igazodik az elképzeléseikhez. Mivel ez Isten háza, azt hiszik, hogy nem így kellene bánni az emberekkel, és hogy Isten házának mindenkor elnézést és türelmet kellene gyakorolnia, és hagynia kellene, hogy az emberek önkényesen cselekedhessenek, és azt tehessék, amit csak akarnak. Azt gondolják, hogy amit az emberek tesznek, az mind jó, és Istennek meg kellene emlékeznie róla. Észszerű dolog ez? (Nem.) Milyen természetlényegük van ezeknek az embereknek? Valóban emberek ők? Finomabban fogalmazva: Sátánok és ördögök. Durvábban fogalmazva: állatok. Az emberek nem ismerik a viselkedési szabályokat, nagyon hitványak, valamint lusták is, a pihenést szeretők és a kemény munkától idegenkedők, és ámokfutást rendezve rossz dolgokat akarnak tenni. A legnyugtalanítóbb az az egészben, hogy azok közül, akik kötelességet végeznek Isten házában, sokan állandóan magukkal szeretnék hozni a szekuláris világ világi ügyletekre vonatkozó filozófiáit, módszereit és gonosz irányzatait. Még abba is energiát fektetnek, hogy kutassák, megtanulják és utánozzák ezeket a dolgokat, és ennek eredményeképpen káoszt és felfordulást okozzanak Isten házának némelyik munkájában. Ez mindenki számára elviselhetetlen, és még néhány, a hitben új testvér is azt mondja, hogy ezek az emberek nem kegyesek, hogy a cselekedeteik világi trendeket követnek és egyáltalán nem olyanok, mint egy keresztény ember cselekedetei – még ezek az új hívők sem tudják elfogadni ezeknek az embereknek a cselekedeteit. Ezek az emberek csekély árat fizetnek, kevés lelkesedés van bennük, valamint igen kicsi lendület és jóakarat; az általuk megtanult nonszensz dolgokat magukkal hozzák Isten házába, és azokat alkalmazzák a kötelességükre és a munkájukra, amivel azután akadályozásokat és megzavarásokat okoznak a gyülekezet munkájában, végül pedig megmetszik őket. Egyesek nem értik ezt: „Nem azt mondja Isten, hogy meg fog emlékezni az emberek jótetteiről? Akkor engem miért metszenek meg a kötelességem végzése miatt? Miért nem értem ezt? Hogyan teljesednek be Isten szavai? Lehetséges volna, hogy mind üres és hangzatos szavak csupán?” Akkor miért nem gondolkozol el azon, hogy vajon megemlékezésre érdemes jótettek-e a cselekedeteid? Mit követel tőled Isten? Az általad végrehajtott kötelesség, az általad elvégzett munka és az általad közölt elgondolások és javaslatok megfelelnek vajon a szentekre vonatkozó illemszabályoknak? Összhangban vannak-e az Isten háza által elvárt normákkal? Gondoltál-e Isten bizonyságtételére és Isten nevére? Figyelembe vetted-e Isten házának jó hírét? Figyelembe vetted-e a szentekre vonatkozó illemszabályokat? Elismered-e, hogy keresztény vagy? Ezek egyikén sem gondolkodtál el, akkor hát mit csináltál valójában? Megemlékezésre érdemesek vajon a cselekedeteid? Felforgattad a gyülekezet munkáját, és Isten háza csak megmetszett téged anélkül, hogy visszavonta volna a kötelességvégzésre való jogosultságodat. Ez a legnagyobb szeretet, a legigazabb szeretet. És te mégis bosszús vagy. Van rá okod? Rendkívül észszerűtlen vagy!

Vannak emberek, akik még csupán két-három éve hisznek Istenben, és a cselekedeteik, az, ahogyan beszélnek és nevetnek, valamint az általuk felfedett nézőpontok, sőt még a másokkal történő beszélgetésük közben megfigyelhető arckifejezéseik és mozdulataik is kellemetlenek és azt mutatják, hogy ők teljes mértékben nem hívők és álhívők. Ezeket az embereket meg kell zabolázni, meg kell metszeni és szabályokat kell lefektetni a számukra, hogy megtudják, mi a normális emberi mivolt, mik a szentekre vonatkozó illemszabályok, és hogy milyennek kell lennie egy kereszténynek, hogy azután megtanulják, miként legyenek emberiek, és hogy emberi hasonlatosságuk lehessen. Vannak némelyek, akik nyolc vagy tíz éve vagy talán még régebben hisznek Istenben, de a gondolataik és nézőpontjaik, a szavaik és a cselekedeteik, valamint annak alapján ítélve, hogy miként kezelik a dolgokat, és hogy milyen elgondolásokkal állnak elő, amikor különböző dolgok érik őket, világos, hogy teljes mértékben nem hívők és álhívők. Ezek az emberek igen sok prédikációt meghallgattak, és van némi tapasztalatuk és ismeretük; elég sokszor érintkeznek a testvéreikkel, és minden bizonnyal megvan a maguk hétköznapi beszédmódjuk, de a többségük mégis képtelen bizonyságot tenni, és amikor beszélnek és kifejezik a nézeteiket, a dolgokat túlságosan leegyszerűsítő nyelvezetet használnak, és semmit sem tudnak világosan elmagyarázni. Igazán szegényesek, szánalmasok és vakok – világosan látható, hogy egészen szánalomra méltó arcot vágnak. Amikor az ilyen emberek kötelességet végeznek és egy kis felelősséget vállalnak, mindig meg lesznek metszve. Ez elkerülhetetlen. Miért lesznek megmetszve? Azért, mert a cselekedeteik túlságosan sértik az igazságalapelveket; még a normális emberek lelkiismeretét és értelmét sem tudják elérni, és úgy beszélnek és cselekednek, mint a nem hívők; olyan, mintha egy nem hívőt béreltek volna fel, hogy jöjjön és végezze Isten házának a munkáját. Akkor hát milyen minőségű munkát produkálnak ezek az emberek a kötelességeik végzésekor? Milyen értéke van? Van bennük bármi alávetettség? Nincs vajon túl sok problémájuk, és nem csak akadályozásokat és megzavarásokat okoznak? (De igen.) Akkor hát nem kell vajon megmetszeni ezeket az embereket? (De igen.) Némelyek forgatókönyveket írnak a keresztény életről, arról, hogy miként megy keresztül a főhős üldöztetésen, nyomorúságon és különböző helyzeteken, és hogy miként becsüli és tapasztalja meg Isten szavait. Végig az látható azonban a történetben, hogy a főhős szinte sohasem imádkozik, és amikor néha szembesül valamivel, azt sem tudja, mit mondjon imádságban. Korábban egyesek mindig ugyanazt a régi szöveget írták le imáról imára; így imádkozott a főhős, amikor találkozott valamivel: „Ó, Istenem! Annyira fel vagyok dúlva! Annyira nagyon, olyan borzasztóan nyomorult vagyok! Kérlek, vezess és világosíts meg engem!” Ehhez hasonló közhelyes szavakat írtak csupán, de egy másik eseménnyel szembesülve, egy másik helyzetben és egy másik lelkiállapotban már nem tudta a főhős, hogy miként imádkozzon, és nem volt mondandója. Azon gondolkozom, hogy ha ezek az emberek úgy ábrázolják a főhőseiket, mint akik nem imádkoznak, amikor problémákba ütköznek, akkor nekik maguknak szokásuk-e vajon imádkozni? Ha nem imádkoznak, amikor találkoznak valamivel, akkor mire támaszkodnak a mindennapi életükben és a kötelességük végzése során? Miről gondolkodnak? Ott van-e Isten a szívükben? (Nincs ott Isten a szívükben. A saját gondolataikra és ajándékaikra hagyatkozva teszik a dolgokat.) Ennek eredményeképpen aztán meg lesznek metszve. Mit gondoltok, hogyan fogom értékelni ezt a kérdést? Az ilyesfajta embereket meg kell metszeni. Ezek az emberek, akik nem haladnak előre, akiknek van elméjük, de nincs szívük, évek óta hívők már, de még sincs semmi fogalmuk arról, hogy mit mondjanak imádságban, amikor problémával találkoznak; nincs mit mondaniuk Istennek, nem tudják, miként bízzanak Istenben, és nem beszélgetnek szívből jövő módon Istennel. Isten az, Aki a legközelebb áll hozzád, Aki a leginkább méltó arra, hogy bízz Benne és Rá hagyatkozz, és még sincs egyáltalán semmi mondanivalód Neki – akkor kinek tartod meg a legbensőbb gondolataidat? Akárki legyen is az, ha nincs mit mondanod Istennek, akkor miféle ember vagy? Nem olyan ember vagy talán, aki egészen híján van az emberi mivoltnak? Ha semmi nem szól a forgatókönyvben a főhős emberi mivoltáról, hívő életéről, arról, hogy miként tapasztalja és becsüli meg Isten szavait, és így tovább, ha olyan az egész forgatókönyv, mint egy üres csigaház, akkor mit akarsz megmutatni az embereknek a megfilmesítésével? Mi haszna van annak, hogy megírod azt a forgatókönyvet? Isten mellett tanúskodsz vele vagy a pedig a birtokodban lévő kevéske tudás és képzettség mellett? Az Isten melletti bizonyságtételnek az a legjobb és legkonkrétabb bizonyítéka, ahogyan imádkozik és keres egy ember, és ahogyan átalakulnak az elgondolásai, hozzáállásai, nézőpontjai és az Istennel kapcsolatos gondolatai, amikor éri valami, vagy amikor nehézségekbe ütközik. Sajnos némelyek egyáltalán nem értik ezt. Több éve hisznek, de még mindig nem tudják, miként imádkozzanak – nem csoda, hogy még mindig nem jutottak előrébb. Nem fejlődtek a szakmai készségeik, és az életbe való belépésük terén sem haladtak előre. Nem kell vajon megmetszeni az ilyen embereket? Van tehát egy előzménye az emberek megmetszésének. Ha nem vagy hajlandó elfogadni a metszést, vagy ha nem metszenek meg téged, veszélyes lesz ennek a következménye és a kimeneteled. Szerencsés vagy, hogy vannak, akik most megmetszenek és megfegyelmeznek. Az antikrisztusok nem tudják elfogadni ezt a csodálatos, hasznos dolgot. Azt gondolják, hogy amikor megmetszik őket, az azt jelenti, hogy nekik befellegzett, hogy nincs többé remény a számukra, hogy már látják is, hogy mi lesz a kimenetelük. Szerintük azt mutatja a megmetszésük, hogy többé nem értékelik őket, hogy már nem a Fennvaló kedvencei, és hogy valószínűleg ki lesznek rekesztve. Azután elveszítik a motivációjukat a hitben, tervezgetni kezdik, hogy kimennek a világba és sok pénzt keresnek, hogy világi irányzatokat követnek, hogy esznek, isznak és vigadoznak, és kezd fény derülni a terveikre. Ez veszélybe sodorja őket, és a következő lépésben már odáig jutnak, hogy átlépnek egy határt és eltávolodnak Isten házától.

Ha egy antikrisztusnak státusza és hatalma van Isten házában, ha lépten-nyomon előnyt és tőkét tud kovácsolni magának, ha felnéznek rá és hízelegnek neki az emberek, és ha azt gondolja, hogy elérhető közelségben lévőnek látszanak az áldások, a jutalmak és egy szép rendeltetési hely is, akkor a felszínen úgy tűnik, mintha túlcsordulóan telve lenne az Istenbe, Isten szavaiba és az emberiségnek tett ígéreteibe, valamint Isten háza munkájába és kilátásaiba vetett hittel. Ha azonban megmetszik az antikrisztusokat, és ha fenyegetés éri az áldások utáni vágyukat, akkor gyanakvás és félreértés támad bennük Isten irányában. Egy szempillantás alatt eltűnik a látszólag túlcsorduló hitük, és sehol sem lehet azt megtalálni. Ahhoz is alig tudják összeszedni az erejüket, hogy járjanak vagy beszéljenek, elveszítik az érdeklődésüket a kötelességük végzése iránt, és elveszítik minden lelkesedésüket, szeretetüket és hitüket. Még az egykor volt kevéske jóakaratukat is elvesztik, és senkivel sem törődnek, aki velük beszél. Egy pillanat alatt teljesen más emberré lesznek. Fel lesznek fedve, nem igaz? Amikor egy ilyen ember ragaszkodik az áldással kapcsolatos reményeihez, úgy tűnik, mintha határtalan energiája lenne, és mintha hűséges volna Istenhez. Képes korán felkelni és késő estig dolgozni, valamint szenvedni és árat fizetni. Ám ha elveszíti az áldások elnyerésével kapcsolatos reményét, olyan lesz, mint egy leeresztett léggömb. Meg akarja változtatni a terveit, másik utat akar találni, és fel akarja adni az Istenbe vetett hitét. Kedvét veszti, csalódik Istenben, és telve lesz sérelmekkel. Vajon olyasvalakinek a kifejeződése ez, aki törekszik az igazságra és szereti az igazságot; olyasvalakié, akinek van emberi mivolta és feddhetetlensége? (Nem.) Az ilyen ember veszélyben van. Amikor ilyen emberrel találkoztok, ha képes szolgálatot tenni az illető, akkor legyetek hozzá gyöngédek, amikor megmetszitek, és találjatok kellemesen hangzó szavakat, amelyekkel megdicséritek. Hízelegjetek neki és fújjátok fel, mint egy léggömböt, és akkor fél méterrel a föld fölött fog járni a boldogságtól. Ilyen dolgokat mondhatsz: „Annyira áldott vagy, csillog a szemed, és látom, hogy határtalan az energiád, és biztosan fontos támasz leszel Isten házában. Soha nem lehet meg nélküled Isten királysága, és nélküled veszteséget szenvedne Isten házának a munkája. Van azonban egy aprócska hibád. Egy kevéske erőfeszítéssel leküzdheted, és ha ezt kijavítod, minden nagyszerű lesz, és akkor bizonyosan a tiéd lesz a legnagyobb korona.” Amikor egy ilyen ember valami rosszat tesz, szemtől-szembe megmetszheted. Hogyan kell ezt megtenned? Csak mondd ezt: „Te olyan okos vagy. Hogyan követhettél el egy ilyen alapvető hibát? Ennek nem kellett volna megtörténnie! Neked van a legjobb képességed, te vagy a legképzettebb a csoportunkban, és te vagy a legnagyobb presztízsű közöttünk. Nem neked kellett volna egy ilyen hibát elkövetned – milyen kínos! Ügyelj rá, hogy ne kövess el újra ilyen hibát, mert ha mégis, azzal biztosan megbántod Istent. Ha újra megteszed, az ártani fog a hírnevednek. Nem a többiek előtt mondom ezt neked – titokban tudatom veled, hogy a testvérekben ne alakuljanak ki elképzelések veled kapcsolatban. Csak azt próbálom biztosítani, hogy ne veszítsd el a jó híred, és figyelembe veszem az érzéseidet, igaz? Látod milyen szeretetteljes Isten háza?” Ezek után ezt mondja az illető: „Igen.” „Akkor most mi legyen?” – kérdezed, mire így ő felel: „Folytatom a jó munkát!” Mit gondolsz erről a bánásmódról? Az ilyen ember csak áldásokat akar nyerni a munkavégzéssel, soha nem az igazságalapelveket keresi a szavaiban és a cselekedeteiben, és egyáltalán nem fogadja el az igazságot. Soha nem gondolkodik el azon, hogy vajon azt kell-e mondania, amit mond, vagy hogy azt kell-e tennie, amit tesz; a cselekedetei következményeit sem mérlegeli, továbbá nem imádkozik, nem töpreng, nem keres és nem beszélget. Csupán a saját elgondolásai szerint teszi a dolgokat, azt teszi, amit éppen akar. Amikor valaki olyat tesz vagy mond, amivel megsérti az illető büszkeségét vagy az érdekeit, ha leleplezi a hibáit vagy a problémáit, vagy észszerű javaslatot tesz neki, akkor az ilyen ember füstölög dühében, neheztelni kezd, és bosszút akar állni, súlyosabb esetben pedig fel akarja adni a hitét és jelenteni akarja a gyülekezetet a nagy vörös sárkánynak. Van egy módunk az ilyen emberek kezelésére, éspedig az, hogy nem metsszük meg, hanem helyette dédelgetjük őket.

Az imént beszélgettünk arról, hogy az antikrisztusok mindig az áldásnyerés reményével összefüggésben látják azt, ha megmetszik őket. Ez a hozzáállás és nézet helytelen és veszélyes. Amikor valaki rámutat egy antikrisztus hibáira vagy problémáira, az úgy érzi, hogy elveszett a reménye az áldások elnyerésére; és amikor metszésben, fegyelmezésben vagy dorgálásban részesül, ugyancsak úgy érzi, hogy elveszett a reménye az áldások elnyerésére. Amint nem úgy megy valami, ahogy azt ő akarja, vagy nem igazodik az elképzeléseihez, amint leleplezik és megmetszik őt, csapást mérve ezzel az önbecsülésére, mindjárt arra terelődnek a gondolatai, hogy vajon elveszett-e a reménye az áldások elnyerésére. Nem túlságos érzékenység ez a részéről? Nem túlságosan erősen vágyik az áldások elnyerésére? Mondjátok meg Nekem, vajon nem szánalmasak az ilyen emberek? (De igen.) Csakugyan szánalmasak! És milyen értelemben szánalmasak? Az, hogy képes-e valaki áldásokat nyerni, összefügg vajon azzal, hogy megmetszik? (Nem.) Ez két külön dolog. Akkor hát miért érzik úgy az antikrisztusok, hogy elveszett a reményük az áldások elnyerésére, ha megmetszik őket? Nem a törekvésükhöz van ennek köze? Mire törekednek? (Arra, hogy áldásokat nyerjenek.) Soha nem engedik el azt a vágyukat és szándékukat, hogy áldásokat nyerjenek. Az Istenben való hitük kezdetétől fogva az a szándékuk, hogy áldásokat nyerjenek, és habár tömérdek prédikációt hallgattak, soha nem fogadták el az igazságot. Soha nem adták fel azt a vágyukat és szándékukat, hogy áldásokat nyerjenek. Nem igazították ki és nem változtatták meg az istenhittel kapcsolatos nézeteiket, és nem lett megtisztítva a kötelességvégzésük mögötti szándék. Mindig mindent úgy tesznek, hogy közben ragaszkodnak az áldások elnyerésének reményéhez és szándékához, végül pedig, amikor szertefoszlani látszanak az áldások elnyerésével kapcsolatos reményeik, dühösen kikelnek magukból, keserűn panaszkodnak, végül pedig felfedik az Istennel kapcsolatos kételyeik rútságát és az igazság tagadását. Nem a halállal cimborálnak ezek az emberek? Ez az elkerülhetetlen következménye annak, ha az antikrisztusok a legkevésbé sem fogadják el az igazságot, sem azt, amikor megmetszik őket. Isten munkájának megtapasztalása során Isten választott népének minden tagja megtudhatja, hogy Isten ítélete, fenyítése és metszése az Ő szeretetét és áldásait jelenti – ám az antikrisztusok azt hiszik, hogy ezt csak úgy mondják az emberek, és nem hiszik el, hogy ez az igazság. Így aztán nem úgy tekintenek a metszésekre, mint leckékre, amelyekből tanulhatnak, az igazságot sem keresik és magukon sem gondolkoznak el. Éppen ellenkezőleg: azt hiszik, hogy a metszés emberi akaratból történik, hogy emberi szándékokkal terhelt, akaratlagos kínzás, és bizonyosan nem Istentől való. Úgy döntenek, hogy ellenállnak neki és nem veszik figyelembe, sőt, még tanulmányozzák is, hogy miért bánna így velük valaki. Egyáltalán nem vetik alá magukat. A kötelességük végrehajtása során történő minden dolgot az áldások és jutalmak elnyerésével kötnek össze, és az életük legfontosabb törekvéseként, valamint az Istenben való hitük legfőbb és legmagasabb rendű céljaként tekintenek az áldások elnyerésére. Egész életükön át ragaszkodnak az áldásnyerés szándékához, akárhogy beszélget is az igazságról Isten háza, és nem engedik el ezt a szándékot, azt gondolván, hogy ha nem az áldások elnyerésért hisz valaki Istenben, az idiótaság és ostobaság, valamint nagy veszteség. Azt hiszik, hogy mindenki át lett verve, aki feladja az áldások elnyerésének szándékát, hogy csak egy ostoba tenne ilyet, és hogy a metszés elfogadása idiotizmusról és hozzá nem értésről tanúskodik, okos ember pedig nem tenne ilyet. Ilyen egy antikrisztus gondolkodása és logikája. Amikor tehát megmetszenek egy antikrisztust, az erős ellenállást tanúsít a szívében, de a szofisztikáltság és a színlelés mestere; a lekevésbé sem fogadja el az igazságot, és nem is veti magát alá. Helyette telve van engedetlenséggel és daccal, ami óhatatlanul ahhoz vezet, hogy szembehelyezkedik Istennel, ítéletet mond Isten felett és hadakozik Isten ellen – végül pedig felfedik és kirekesztik őt.

II. Az antikrisztusok viszonyulása a kötelességük kiigazításához

Az antikrisztusoknak hihetetlenül makacs a hozzáállásuk, amikor áldások elnyeréséről van szó. Életre-halálra ragaszkodnak ahhoz a szándékukhoz, hogy áldásokat nyerjenek, és amikor megmetszik őket, ellenállást éreznek, és minden erejükkel megpróbálják vitatni azt és megvédeni magukat. Ebből megállapíthatjuk, hogy az antikrisztusok egyáltalán nem fogadják el az igazságot. Amikor elbocsátják őket vagy kiigazítják a kötelességeiket, nagyon érzékenyen érinti őket az áldások elnyerésének a kérdése. Miért érinti őket érzékenyen? Azért, mert az ilyen emberek szíve azzal a vággyal és ambícióval van telve, hogy áldásokat nyerjenek. Mindent az áldások elnyerése végett tesznek, nem pedig valami másért. Az a legnagyobb vágyuk az életben, hogy áldásokat nyerjenek. Ezért van az, hogy amikor elbocsátják őket vagy kiigazítják a kötelességeiket, úgy érzik, hogy odalett az áldások elnyerésével kapcsolatos reményük, és természetszerűleg megtagadják önmaguk alávetését, valamint egyre csak a maguk javára érvelnek. Csakis a saját érdekeiket veszik figyelembe, Isten házának a munkáját pedig nem. Egyesek például tehetségesnek hiszik magukat az írott szó terén, ezért erélyesen követelik, hogy azzal kapcsolatos kötelességet végezhessenek. Isten háza persze nem fog csalódást okozni nekik, Isten háza nagyra becsüli a tehetséges egyéneket, és bármilyen ajándékuk vagy erősségük legyen is az embereknek, Isten háza lehetőséget fog adni nekik azok kamatoztatására, és így a gyülekezet úgy rendezi, hogy szövegekkel dolgozhassanak. Miután azonban eltelik némi idő, kiderül, hogy valójában nincs is ilyen adottságuk, és hogy nem képesek megfelelően elvégezni ezt a kötelességet; a legkevésbé sem hatékonyak. A tehetségükből és a képességükből adódóan teljességgel inkompetensek ebben a munkában. Mit kell tehát tenni ilyen körülmények közepette? Lehetséges egyszerűen csak elviselni őket és ezt mondani: „Szenvedélyes vagy, és noha nincs sok tehetséged, és átlagos képességű vagy, hogyha hajlandó vagy a kemény munkára és nem idegenkedsz tőle, akkor Isten háza elvisel majd téged és hagyni fogja, hogy tovább végezd ezt a kötelességet. Nem számít az sem, ha nem jól csinálod. Isten háza szemet huny felette, és nincs szükség a leváltásodra”? Vajon e szerint az alapelv szerint kezeli Isten háza a dolgokat? Nyilvánvalóan nem. Ilyen körülmények között normálisan megfelelő kötelességeket rendeznek nekik a képességük és az erősségeik alapján; ez az egyik oldala a dolognak. De nem elég mindössze erre hagyatkozni, mivel az emberek sok esetben maguk sem tudják, hogy mely kötelességekre alkalmasak, és még ha jónak is gondolják magukat valamiben, az nem feltétlenül lesz igaz, ezért ki kell próbálniuk a dolgot, és képezni kell őket egy ideig; úgy helyes, ha annak alapján születik döntés, hogy hatékonyak-e vagy sem. Ha egy darabig képzik őket, és nem hoznak semmilyen eredményt vagy nem haladnak semmit, és megerősítést nyer, hogy nem érdemes művelni őket, akkor ki kell igazítani a kötelességüket, és helyette egy megfelelő kötelességet kell rendezni a számukra. Az emberek kötelességeinek ily módon történő átrendezése és kiigazítása a helyes cselekedet, és az alapelvvel is összhangban van. Egyesek azonban nem képesek engedelmeskedni Isten háza rendezéseinek, inkább mindig a testi preferenciáikat követik a kötelességeik teljesítése során. Tegyük fel például, hogy ezt mondja valaki: „Az volt a legnagyobb álmom, hogy író vagy újságíró legyek, de a családi körülményeim miatt és egyéb okokból képtelen voltam valóra váltani. Most viszont szövegekkel dolgozom Isten házában. Végre megkaptam, amit akartam!” Az igazsággal kapcsolatos felfogása azonban egyszerűen nem elég jó az illetőnek, nem sok szellemi megértéssel rendelkezik, és nem képes arra, hogy szövegekkel dolgozzon, így miután egy ideig ezt a kötelességet végzi, másikba helyezik át. „Miért nem végezhetem egyszerűen azt a munkát, amelyiket akarom? – panaszkodik. – Semmilyen más munkát nem szeretek!” Mi itt a probléma? Isten háza az alapelvek szerint igazította ki a kötelességét, akkor hát miért nem képes elfogadni a változást? Vajon nem az emberi mivoltával kapcsolatos ez a probléma? Nem tudja elfogadni az igazságot, és nem veti alá magát Istennek – ez egyszerűen az értelem hiánya. Mindig a személyes preferenciái alapján végzi a kötelességét, és folyton maga akar dönteni. Hát nem romlott beállítottság ez? Az, hogy élvezel csinálni valamit, garancia vajon arra, hogy jól is tudod csinálni? Az, hogy élvezed egy bizonyos kötelesség végzését, azt jelenti vajon, hogy megfelelően tudod végezni? Az, hogy élvezel valamit csinálni, önmagában még nem jelenti azt, hogy alkalmas is vagy rá, és talán nem vagy képes átlátni, hogy mire is vagy alkalmas. Éppen ezért értelemmel kell rendelkezned, és meg kell tanulnod engedelmeskedni. Amikor tehát kiigazítják a kötelességedet, hogyan kell vajon engedelmességet gyakorolnod? Egyfelől el kell hinned, hogy Isten háza az igazságalapelvek alapján igazította ki a kötelességedet, nem pedig a te preferenciáid vagy valamely vezető vagy dolgozó előítéletei alapján. Bíznod kell abban, hogy az ajándékaid, az erősségeid és más tényleges körülmények alapján született döntés a kötelességed kiigazításáról, és hogy az nem egyetlen személy elgondolásaiból ered. Tanulj meg engedelmeskedni, ha átalakul a kötelességed. Miután egy ideig képzésben részesültél az új kötelességed terén és eredményeket értél el a teljesítésében, rá fogsz jönni, hogy alkalmasabb vagy e kötelesség teljesítésére, és felismered, hogy hiba volt a saját preferenciáid alapján választani kötelességeket. Vajon ez nem oldja meg a problémát? A legfontosabb az, hogy Isten háza nem az emberek preferenciái alapján oszt be embereket bizonyos kötelességek végzésére, hanem annak alapján, amit a munka megkíván, és annak alapján, hogy eredményekhez vezet-e az, ha valaki teljesíti az adott kötelességet. Mondanátok azt, hogy Isten házának az egyéni preferenciák szerint kellene beosztani a kötelességeket? A személyes preferenciák kielégítésének feltétele alapján kellene használnia az embereket? (Nem.) Ezek közül melyik felel meg azoknak az alapelveknek, amelyekkel Isten háza hadra fogja az embereket? Melyik felel meg az igazságalapelveknek? Az, ha az Isten házában elvégzendő munka kívánalmai, valamint a kötelességüket végző emberek eredményei szerint választanak ki embereket. Vannak bizonyos hobbijaid és érdeklődési köreid, és némileg vágysz a kötelességeid végzésére, de vajon a kívánságaid, az érdeklődési köreid és a kedvteléseid elsőbbséget élveznek Isten háza munkájával szemben? Ha makacsul azt mondogatod: „El kell végeznem ezt a munkát; ha nem engedik meg nekem az elvégzését, akkor nem akarok élni, nem akarom teljesíteni a kötelességemet. Ha nem engedik meg nekem ennek a munkának az elvégzését, akkor semmi más megtételére nem lesz meg bennem a lelkesedés, és nem is fogok megtenni minden tőlem telhető erőfeszítést” – vajon ez nem azt mutatja, hogy gond van a hozzáállásoddal, ami a kötelesség teljesítését illeti? Nem hiányzik ebből teljesen a lelkiismeret és az értelem? A saját személyes kívánságaid, érdeklődései köreid és kedvteléseid kielégítése végett nem átallod befolyásolni és hátráltatni a gyülekezet munkáját. Vajon ez összhangban van az igazsággal? Hogyan kezelje az ember azokat a dolgokat, amelyek nincsenek összhangban az igazsággal? Némelyek azt mondják: „Az embernek a kollektív én érdekében fel kell áldoznia az egyéni ént.” Így van? Ez az igazság? (Nem.) Miféle kijelentés ez? (Sátáni téveszme.) Ez egy megtévesztő, félrevezető és csalóka kijelentés. Ha a kötelességeid teljesítésére vonatkoztatod ezt a mondatot: „az embernek a kollektív én érdekében fel kell áldoznia az egyéni ént” – akkor szembehelyezkedsz Istennel és káromlod Őt. Ez miért káromolja Istent? Azért, mert Istenre erőlteted a saját akaratod, ami istenkáromlás! Megpróbálod Isten tökéletesítésére és áldásaira cserélni a személyes éned áldozatát; az a szándékod, hogy alkut köss Istennel. Istennek nincs szüksége rá, hogy bármit is feláldozz magadból; Isten azt követeli meg, hogy az emberek gyakorolják az igazságot és fellázadnak a hús-vér test ellen. Ha nem tudod gyakorolni az igazságot, akkor fellázadsz Isten ellen és szembeszegülsz Vele. Elégtelenül teljesítetted a kötelességed, mert helytelenek voltak a szándékaid, tévesek voltak a dolgokra vonatkozó nézeteid, a kijelentéseid pedig teljes mértékben ellentmondtak az igazságnak. Isten háza azonban nem fosztott meg téged a kötelesség teljesítésének jogától; csupán módosított a kötelességeiden, mert erre nem voltál alkalmas, és egy olyan kötelességet bízott rád, amelyre alkalmas vagy. Ez teljesen normális és könnyen érthető. Az embereknek helyén kell kezelniük ezt a dolgot. Hogyan kell helyesen kezelni ezt a dolgot? Amikor ez történik, először is el kell fogadnod Isten háza rád vonatkozó értékelését. Noha szubjektíven talán tetszik neked a kötelességed, valójában nem vagy alkalmas rá, és gyakorlott sem vagy benne, így nem tudod elvégezni azt a munkát. Ez azt jelenti, hogy ki kell igazítani a kötelességedet. Engedelmeskedned kell, és el kell fogadnod az új kötelességedet. Először képezd magad benne egy darabig – ha még mindig úgy gondolod, hogy nem vagy elég jó benne, és hogy nem ér fel hozzá a képességed, mondd ezt a gyülekezetnek: „Nem vagyok alkalmas erre a kötelességre. Ha ez így folytatódik, ez akadályozni fogja a munkát.” Nagyon észszerű dolog így cselekedni! Bármit teszel is, ne próbálj ragaszkodni ahhoz a kötelességhez. Ha így teszel, az akadályozni fogja a munkát. Ha korán felveted a problémát, a gyülekezet megfelelő kötelességet fog rendezni neked a helyzeted alapján. Isten háza nem erőlteti rá az emberekre, hogy kötelességeket végezzenek. Hát nem jó neked, ha azt tapasztalod, hogy kiigazítják a kötelességedet? Ez először is képessé tehet téged arra, hogy racionálisan tudj hozzáállni a saját preferenciáidhoz és kívánságaidhoz. Lehet, hogy a múltban különösen vonzódtál valamihez, például az irodalomhoz és az íráshoz, de a szövegekkel végzett munkához lelki megértés is szükséges. Az a legkevesebb, hogy értened kell a szellemi szakkifejezéseket. Ha a legcsekélyebb megértésed sincs az igazságról, hanem mindössze tudsz egy kicsit bánni írásban a szavakkal, az nem lesz elég jó. Szellemi megértésre kell jutnod, értened kell a szellemi kifejezéseket, és egy ideig tartó tapasztalás útján el kell sajátítanod a szellemi élet nyelvezetét. Csakis ekkor leszel képes szövegekkel dolgozni Isten házában. A tapasztalás időszaka során, és miközben keresztülmész dolgokon, azt veszed majd észre, hogy nem beszélsz az élettapasztalat nyelvén, meglátod majd döbbenetes elégtelen voltodat, meg fogod ismerni az igazi érettségedet, és lehetővé teszed, hogy Isten háza és a testvéreid tisztán lássák a képességedet és az érettségedet. Ez jó dolog a számodra. Legalábbis megmutatja, mennyire nagy vagy csekély a képességed, és képessé tesz arra, hogy helyesen kezeld önmagad. Nem lesznek többé képzelődéseid a saját képességedet és hajlamaidat illetően. Ismerni fogod az igazi érettségedet, pontosabban és világosabban fogod látni, hogy mire vagy alkalmas és mire nem, valamint állhatatosabb és gyakorlatibb leszel, miközben a kötelességedet végzed. Ez az egyik aspektus. A másik és egyben a legfontosabb az, hogy nem számít, milyen mértékű megértést nyersz, vagy hogy meg tudod-e érteni ezeket a dolgokat: ha Isten háza elrendez valamit rád vonatkozóan, akkor az a minimum, hogy mindenekelőtt engedelmes hozzáállást tégy magadévá ahelyett, hogy finnyáskodó vagy válogatós lennél, illetve saját terveid és választásaid lennének. Elsősorban ezzel az értelemmel kell rendelkezned. Ha nem vagy képes elgondolkozni azon, hogy milyen szennyező dolgok vegyültek a kötelességed végzésébe, rendben van. Csak az számít, hogy alávetettség legyen a szívedben, és hogy képes légy elfogadni az igazságot, komolyan venni a kötelességedet és megmutatni a hűségedet, valamint hogy ha problémák merülnek fel vagy romlottságot fedsz fel, akkor képes légy elgondolkozni önmagadon, megérteni a saját hibáidat és hiányosságaidat, és keresni az igazságot a problémáid vagy a romlottságod feltárulásainak a megoldása végett. Ily módon észre sem veszed, de fokozatosan növekedni fog az érettséged, miközben a kötelességedet végzed, és megfelelően fogod azt végezni. Ha őszintén feláldozod magad Istenért, és szüntelenül az igazságot keresed azért, hogy megoldd a problémáidat, miközben tapasztalod Isten munkáját, akkor részesülni fogsz áldásaiban, és Ő nem fog rosszul bánni veled.

Ha így döntött a gyülekezet, az embereknek el kell fogadniuk és engedelmeskedniük kell, amikor kiigazítják a kötelességeiket, el kell gondolkozniuk magukon és meg kell érteniük a probléma és a saját hiányosságaik lényegét. Ez nagyon hasznos az emberek számára, és olyasvalami, amit gyakorolni kellene. Mivel ilyen egyszerű dologról van szó, a hétköznapi emberek is képesek rájönni és helyesen kezelni, anélkül, hogy sok nehézséggel vagy leküzdhetetlen akadállyal találkoznának. Amikor kiigazítják a kötelességeiket, az a legkevesebb, hogy alávessék magukat az emberek, hogy – számukra hasznos módon – elgondolkozzanak magukon, valamint hogy pontosan mérjék fel azt, hogy elégséges módon teljesítik-e a kötelességeiket. Az antikrisztusokkal azonban ez nem így van. Ők mást nyilvánítanak ki, mint a normális emberek, bármi történjék is velük. Miben rejlik ez a különbözőség? Ők nem engedelmeskednek, nem működnek együtt proaktív módon, és az igazságot sem keresik a legkevésbé sem. Ehelyett ellenszenvet éreznek a kiigazítással szemben és ellene állnak, elemzik, megfontolják és spekulálva törik rajta az agyukat: „Miért nem engedik, hogy ezt a kötelességet végezzem? Miért helyeznek át egy jelentéktelen kötelességbe? Talán fel akarnak fedni és ki akarnak iktatni ezzel?” Egyre csak forgatják az elméjükben, ami velük történt, és vég nélkül elemezgetik és rágódnak rajta. Amikor semmi sem történik, tökéletesen jól vannak, de ha történik valami, az kavarogni kezd a szívükben, mint palack a viharos tengeren, és kérdésekkel telik meg az elméjük. Kívülről úgy tűnhet, hogy másoknál jobban el tudnak gondolkodni a dolgokon, valójában azonban az antikrisztusok csupán elvetemültebbek a normális embereknél. Hogyan nyilvánul meg ez az elvetemültség? Szélsőségesek, összetettek és titkosak a megfontolásaik. Az antikrisztusok számára teljesen természetesek az olyan dolgok, amelyek egy normális, lelkiismerettel és értelemmel bíró embernek nem jutnának az eszébe. Amikor egy egyszerű kiigazítás történik a kötelességüket illetően, engedelmes hozzáállással kellene válaszolniuk az embereknek, és azt kellene tenniük, amit Isten háza mond nekik, illetve amire képesek, és bármit tesznek is, azt a tőlük telhető lehető legjobban, teljes szívükkel és teljes erejükből kellene megtenniük. Amit Isten tett, az nem volt tévedés. Még a kevés lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek is képesek egy ilyen egyszerű igazságot gyakorolni, az antikrisztusok képességeit azonban meghaladja. Az antikrisztusok azonnal érvekkel, okoskodással és tagadással állnak elő, amikor a kötelességeik kiigazítására kerül sor, és nem hajlandók azt elfogadni a szívük mélyén. Akkor hát mi van a szívükben? Gyanakvás és kétely: mindenféle módszert bevetve vizsgálgatnak másokat. Szavaikkal és cselekedeteikkel mérik fel a helyzetet, sőt, gátlástalan eszközökkel kényszerítik és veszik rá az embereket arra, hogy mondják meg az igazat és beszéljenek őszintén. Megpróbálják kideríteni a választ a következő kérdésekre: Vajon miért helyezték át őket? Miért nem engedték, hogy végezzék a kötelességüket? Pontosan ki mozgatta a szálakat? Ki próbálta meg tönkretenni számomra a dolgokat? Egyre csak azt kérdezgetik a szívükben, hogy „miért”; egyre csak arra próbálnak rájönni, hogy mi is történik valójában, hogy megtalálhassák azt, akivel vitatkozhatnak vagy akivel rendezhetik a számlát. Nem tudják, hogy jöjjenek Isten elé azért, hogy elgondolkozzanak magukon és hogy megnézzék, mi is bennük a probléma, nem keresik magukban az okot, és nem imádkoznak Istenhez és gondolkoznak el magukon ezt mondván: „Mi volt a probléma azzal, ahogyan a kötelességemet végeztem? Talán az, hogy felületes voltam és alapelv nélkül való? Volt egyáltalán bármi hatása?” Ahelyett, hogy valaha is feltennék maguknak ezeket a kérdéseket, állandóan kétségbe vonják Istent a szívükben: „Miért igazították ki a kötelességemet? Miért bánnak így velem? Miért ennyire tapintatlanok? Miért igazságtalanok velem? Miért nem gondolnak a büszkeségemre? Miért támadnak és zárnak ki engem?” Ez a sok „miért” mind az antikrisztusok romlott beállítottságának és jellemének az élénk kinyilatkoztatása. Senki sem tudja elképzelni, hogy az antikrisztusok ekkora ügyet csinálnak majd egy ilyen apróságból, mint az, hogy más kötelességbe helyezik át őket, hogy ekkora lármát csapnak miatta, és hogy minden eszközt kipróbálnak, ami a kezük ügyébe esik, csak hogy ekkora felhajtást okozzanak. Minek bonyolítanának meg ennyire egy egyszerű dolgot? Egy oka van csupán: az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: „Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, mert máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?” Ezért aztán felvértezik magukat Isten házának a vezetőivel és dolgozóival szemben, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és az elvárásoknak megfelelő teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy az elvárásoknak megfelelő teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldásokkal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat. Ha tehát előléptetés egy antikrisztus kötelességének a kiigazítása, akkor azt fogja gondolni, hogy van reménye arra, hogy áldott legyen. Ha lefokozás, például csoportvezetőből csoportvezető-helyettessé vagy csoportvezető-helyettesből átlagos csoporttaggá, akkor azt fogja jósolni, hogy ez nagy probléma lesz, és azt hiszi, hogy csekély reménye van arra, hogy áldásokat nyerjen. Miféle szemléletmód ez? Helyes szemléletmód? Egyáltalán nem. Ez a nézet abszurd! Az, hogy elnyeri-e valaki Isten elismerését vagy sem, nem azon alapul, hogy milyen kötelességet végez, hanem azon, hogy birtokában van-e az igazságnak, hogy őszintén aláveti-e magát Istennek, és hogy hűséges-e. Ezek a legfontosabb dolgok. Az embereknek sok megpróbáltatást kell elszenvedniük az idő alatt, amíg Isten megmenti az embereket. Különösen a kötelességük végzése során kell sok kudarcon és kedvezőtlen fordulaton keresztülmenniük, végül azonban, ha értik az igazságot, és őszintén alávetik magukat Istennek, akkor olyanok lesznek, akiket elismer Isten. Amikor más kötelességbe helyezik át őket, láthatóvá válik, hogy az antikrisztusok nem értik az igazságot, és hogy egyáltalán nincs felfogóképességük.

Mindazok közül, akik kötelességet végeznek, mindig lesznek néhányan, akik semmit sem csinálnak jól. Nem jók a cikkírásban, mivel nem értik az igazságot, és fogalmuk sincs a szellemi terminológiáról, arról a nyelvezetről, amelyet gyakran használnak a keresztények. Lehet, hogy rendelkeznek írói készségekkel és némi képzettséggel, de nem alkalmasak a feladatra. Ha dokumentumokat lektoráltatsz velük, rövid idő után világossá válik, hogy abban sem jók. Hiányos a képességük, és mindig híján vannak dolgoknak, így ismét áthelyezed őket. Ekkor azt mondják, hogy értenek a számítógépekhez, de miután egy darabig azon a területen végeznek kötelességet, abban sem bizonyulnak jónak. Úgy tűnik, mintha jó szakácsok lennének, ezért megbízod őket, hogy készítsenek ételt a testvéreknek. Kiderül, hogy az ételeik mindenki elmondása szerint vagy túl sósak, vagy túl ízetlenek, és vagy túl sokat főznek, vagy túl keveset. Látva, hogy a főzésre sem alkalmasak, úgy rendezed, hogy osszák meg inkább az evangéliumot, de amint meghallják, hogy az evangelizációs csoporthoz fognak csatlakozni, elcsüggednek és ezt gondolják: „Szóval így állunk. A partvonalra száműznek, és nincs remény arra, hogy áldott legyek. Ezen csak sírni lehet.” Ekkor negatív és lehangolt kedélyállapotba kerülnek, padlót fognak, elfajulnak, és képtelenek arra koncentrálni, hogy megosszák az evangéliumot, és hogy tanúságot tegyenek Isten új munkája mellett. Helyette folyton így gondolkoznak: „Mikor térhetek vissza a szövegekkel végzett kötelességhez? Mikor leszek majd képes újra felemelt fővel járni? Mikor lesz újra lehetőségem szót váltani a fennvalóval vagy a magasabb szintű döntéshozatalban részt venni? Mikor tudja majd meg mindenki, hogy újra vezető vagyok?” Néhány évig várnak, de amikor nem helyezik őket vissza, így kezdenek morfondírozni: „Nincs értelme istenben hinni. Hát nem éppen olyan vagyok, mint azok az emberek, akik odakint a világban sok kedvezőtlen fordulatot tapasztalnak meg a hivatalnokká válás útján?” Ahogy arra a sok kedvezőtlen fordulatra gondolnak, csak még inkább elcsüggednek, és végtelenül elkeseredettnek érzik magukat. Ezt mondják: „Annyi év után, amelyet hívőént töltöttem, egyetlen egyszer sem lett belőlem fontos vezető. Miután végre sikerült csoportvezetőként szolgálnom, elbocsátottak, és más kötelességekben sem végeztem jó munkát. Kétségkívül üldöz a balszerencse – semmi sem úgy alakul, ahogyan szeretném. Pont olyan ez, mintha a hivatalnokká válás útján kellene tömérdek kedvezőtlen fordulaton átküzdenem magam. Miért nem akar előléptetni engem Isten háza? Igazán a mélypontra került a státuszom és a hírnevem. Még csak arra sem emlékszik senki, hogy ki vagyok, a fennvaló pedig sosem említ engem. Letűntek a dicsőséges napjaim. Mihez kéne kezdenem a sikertelenségemmel? Nagyon szeretem istent, és a gyülekezetet és isten házát is igazán szeretem, akkor hát miért nem volt részem sikerben? Nincs értelme istenben hinnem. Igazán meg akartam valósítani a nagyszabású terveimet itt, isten házában, hasznosítani akartam az energiámat és az erősségeimet, de isten egyszerűen nem helyez engem fontos pozíciókba, vagy nem lát engem. Nincs értelme.” Vajon mit értenek annak folyamatos hangoztatásán, hogy „nincs értelme”? Azt értik alatta, hogy nincs értelme a kötelességüket végezni, a beállítottság megváltoztatására törekedni, az igazságot hallgatni és prédikációkat hallgatni, olvasni Isten szavait és igazságalapelveket keresni. Akkor minek van értelme szerintük? Annak, ha hivatali pozíciójuk van, ha áldásokat nyernek, ha teljesül az áldásokkal kapcsolatos vágyuk és ambíciójuk, ha úton-útfélen mutogathatják magukat, ha nagyra becsülik őket, és ha presztízsük van. Szerintük semmi másnak nincs értelme. Amikor úgy érzik, hogy nincs értelme, amikor elcsüggednek, akkor azon kapják magukat, hogy a lábuk magától elindul az ajtó felé. El akarják hagyni Isten házát, vissza akarnak vonulni. Ez azt jelenti, hogy veszélyben vannak. Vannak némelyek, akik kötelességet végeznek, különös tekintettel azokra, akik nehezen meghatározható kötelességet végeznek, melyből kifolyólag gyakran érintkeznek nem hívőkkel, és e csoport némely tagja fél lábbal bent van, fél lábbal meg kint. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ezek az emberek bármikor visszavonulhatnak, és ha leomlik az utolsó védvonaluk, akkor a másik lábuk is megteszi a döntő lépést kifelé, és akkor teljességgel el fognak szakadni Isten házától, és egészen el fogják hagyni a gyülekezetet. Amikor a kötelességeik kiigazítására kerül sor, ezek az emberek az áldások elnyerésével kapcsolatos szándékukkal és vágyukkal hozzák összefüggésbe azt, hogy hová helyezik át őket, hogy milyen kötelességet végeznek, hogy az a kötelesség kielégíti-e a személyes vágyaikat, hogy lehetővé teszi-e a számukra azt, hogy nagyra becsüljék őket, és hogy mi az új kötelességük pozíciója és rangja. Miben rejlik a probléma annak alapján, amilyen hozzáállást és nézetet táplálnak magukban az antikrisztusok a kötelességeik kiigazításával kapcsolatban? Nagy probléma ez vagy sem? (Nagy probléma.) Mi a probléma? (Összekötik a kötelességeik normális kiigazítását a gyülekezeten belüli státuszukkal és azzal, hogy nyerhetnek-e áldásokat vagy sem. Amikor kiigazítják a kötelességeiket, akkor ahelyett, hogy elfogadnák Isten háza rendezéseit és engedelmeskednének azoknak, azt gondolják, hogy elveszítették a státuszukat, és hogy többé nem részesülhetnek áldásokban, ettől pedig úgy érzik, hogy nincs értelme Istenben hinni, és el akarják hagyni Isten házát.) Az itt a legnagyobb hibájuk, hogy összekötik a kötelességeik kiigazítását az áldások elnyerésével. Ez a legeslegutolsó dolog, amit tenniük kellene. Valójában egyáltalán semmi kapcsolat nincs a kettő között, de mivel az antikrisztusok szíve az áldások elnyerése utáni vággyal van tele, akármilyen kötelességet végeznek is, azt össze fogják kapcsolni azzal, hogy képesek-e áldásokat nyerni vagy sem, ami azt jelenti, hogy lehetetlen jól végezniük egy kötelességet, és nem lehet mást tenni, mint felfedni és kiiktatni őket. Egyszerűen saját maguknak okoznak problémát, és saját magukat terelik végzetes útra.

Hogyan kell hát kezelned a kötelességed végzésének a kérdését? Helyes hozzáállással kell rendelkezned, ami előfeltétele annak, hogy jól végezd a kötelességed. A saját erősségeid alapján kell eldönteni, hogy melyik kötelesség a megfelelő számodra. Ha néha nem olyan kötelességet rendez számodra a gyülekezet, amelyben jó vagy, vagy amelyet szívesen csinálnál, felvetheted és kommunikációval megoldhatod a problémát. De ha el tudod végezni a kötelességet, és ha az olyan kötelesség, amelyet végezned kell, és csak azért nem akarod elvégezni, mert félsz a szenvedéstől, akkor veled van probléma. Ha hajlandó vagy engedelmeskedni és fel tudsz lázadni a tested ellen, akkor el lehet mondani rólad, hogy viszonylag értelmes vagy. Ha azonban mindig azt próbálod kikalkulálni, hogy melyek a rangosabb kötelességek, és azt feltételezed, hogy bizonyos kötelességek miatt le fognak nézni téged mások, az azt bizonyítja, hogy romlott beállítottságod van. Miért vagy ennyire előítéletes a kötelességek megértése terén? Talán akkor tudsz jól végezni egy kötelességet, ha azt te választod a saját ötleteid alapján? Ez nem feltétlenül igaz. Az számít itt a leginkább, hogy eloszlasd a romlott beállítottságodat, és ha nem így teszel, nem leszel képes jól végezni a kötelességedet, még ha olyan is, amit élvezel. Egyesek alapelvek nélkül végzik a kötelességeiket, és mindig a saját preferenciáikon alapul a kötelességvégzésük, így aztán sosem képesek nehézségeket eloszlatni, csak átevickélnek minden általuk végzett kötelességen, és végül kiiktatják őket. Megmenthetők vajon az ilyen emberek? Azt a kötelességet kell kiválasztanod, amelyik illik hozzád, majd jól kell végezned és képesnek kell lenned az igazság keresésére, hogy eloszlasd a romlott beállítottságaidat. Csakis ekkor leszel képes belépni az igazságvalóságba. Ha mindig testi kényelemre törekszel és jól akarsz kinézni a kötelességedben, akkor nem leszel képes jól végezni a kötelességedet. Ha semmilyen kötelességet nem vagy képes jól végezni, akkor ki kell téged iktatni. Egyesek nem elégedettek, bármilyen kötelességet végezzenek is; mindig csak ideiglenesnek tekintik a kötelességeiket, felületesek, és nem keresik az igazságot az általuk felfedett romlott beállítottságok eloszlatása végett. Ennek eredményeképpen több éven át anélkül végzik a kötelességeiket, hogy belépést nyernének az életbe. Munkásokká válnak és kiiktatják őket. Vajon nem ők okozták ezt saját maguknak? A gonosz emberek és az antikrisztusok sohasem helyes hozzáállással végzik a kötelességeiket. Mit gondolnak, amikor áthelyezik őket? „Azt gondolod, hogy csak szolgálattevő vagyok? Amikor használsz engem, szolgálatot végeztetsz velem neked, és amikor végeztél velem, egyszerűen elküldesz. Nos, én nem fogok így szolgálatot végezni! Vezető vagy dolgozó akarok lenni, mert ez errefelé az egyetlen tiszteletreméltó munka. Ha nem hagyod, hogy vezető vagy dolgozó legyek, és továbbra is azt akarod, hogy gürcöljek, azt elfelejtheted!” Miféle hozzáállás ez? Vajon alávetik magukat az ilyen emberek? Milyen alapon közelítik meg azt, hogy áthelyezik őket a kötelességükben? A hevesség, a saját elgondolásaik és a romlott beállítottságuk alapján, nem igaz? És milyen következményekkel jár ez a megközelítés? Először is, vajon képesek lesznek hűségesen és komolyan végezni a következő kötelességüket? Nem, nem lesznek rá képesek. Pozitív hozzáállásuk lesz? Miféle állapotban lesznek? (A csüggedés állapotában.) Mi a csüggedés lényege? Az ellenszegülés. És mi az ellenszegülő és csüggedt kedélyállapot végeredménye? Képes valaki jól végezni a kötelességét, ha így érez? (Nem.) Ha valaki mindig negatív és csüggedt, alkalmas vajon arra, hogy kötelességet végezzen? Akármilyen kötelességet végez is, nem tudja jól végezni. Ez egy ördögi kör, amely nem fog jó véget érni. Miért van ez? Az ilyen emberek nem jó úton járnak; nem keresik az igazságot, nem engedelmesek, és képtelenek megfelelően megérteni Isten háza irányukban tanúsított hozzáállását és megközelítését. Ez baj, nem igaz? Tökéletesen helyénvaló kötelesség-módosításról van szó, de az antikrisztusok azt mondják, hogy csak az ő kínzásuk a célja, hogy nem kezelik őket emberi lényként, hogy Isten háza híján van a szeretetnek, hogy úgy bánnak velük, mint egy géppel, csak akkor hívják őket, amikor szükség van rájuk, amikor pedig nincs, akkor félre vannak söpörve. Hát nem kitekert érvelés ez? Vajon van lelkiismeretük és értelmük azoknak, akik ilyet mondanak? Nincs emberi mivoltuk! Eltorzítanak egy tökéletesen helyes dolgot; kicsavarnak egy teljességgel helyénvaló gyakorlatot, és valami negatív dolgot csinálnak belőle – hát nem antikrisztusi elvetemültség ez? Vajon megértheti az igazságot, aki ennyire elvetemült? Egyáltalán nem. Ez az antikrisztusokra jellemző probléma; bármi történik is velük, kicsavart módon fognak gondolkodni róla. Miért gondolkodnak kicsavart módon? Azért, mert ennyire elvetemült a természetlényegük. Egy antikrisztus természetlényege mindenekelőtt elvetemült, és ezt követi az ádázság – ezek a fő tulajdonságai. Az antikrisztusokat az elvetemült természetük megakadályozza abban, hogy bármit is helyesen fogjanak fel, és helyette mindent eltorzítanak, szélsőségekbe hajlanak, szőrszálhasogatókká lesznek, és nem képesek helyesen kezelni a dolgokat, illetve keresni az igazságot. Ezek után aktívan visszavágnak és bosszúra szomjaznak, s eközben akár elképzeléseket is terjesztenek és negatívitásnak is hangot adnak, arra bujtogatva és beszélve rá másokat, hogy zavarják meg a gyülekezet munkáját. Titokban panaszokat terjesztenek, megítélik, ahogyan Isten háza az emberekkel bánik, valamint Isten háza adminisztratív szabályainak egy részét, ahogyan egyes vezetők teszik a dolgokat, és elítélik ezeket a vezetőket. Miféle beállítottság ez? Ádáz. Az antikrisztusok nem csupán ellenállók és dacosak, hanem másokat is rábeszélnek arra, hogy velük együtt ők is legyenek dacosak, hogy álljanak melléjük, és szurkoljanak nekik. Ez az antikrisztusok természetlényege. Még a kötelességük egyszerű kiigazítását sem tudják helyesen kezelni, sem elfogadni azt és racionálisan alávetni magukat neki. Helyette nagy hűhót csapnak és különféle kifogásokat keresnek, amelyek némelyike nem helyénvaló és visszatetszést és undort vált ki másokból. Az antikrisztusok téveszméket és eretnekségeket terjesztenek, majd megpróbálják a maguk malmára hajtani a vizet és elérni, hogy mások higgyenek bennük. Ha ezek az intézkedések nem járnak sikerrel, vajon képesek visszafordulni az antikrisztusok? Ha nem tudnak előrehaladni ezen az úton, képesek lesznek az igazságot keresni? Lesz bennük bármi akarat a bűnbánatra? Egyáltalán nem. Ezt fogják mondani: „Ha megakadályozol abban, hogy áldásokat nyerjek, én is meg foglak akadályozni benne mindannyiótokat! Ha nem nyerhetek áldásokat, nem fogok hinni többé!” Korábban beszéltem már arról, hogy az antikrisztusok teljességgel észszerűtlenek; az a természetlényeg áll ennek az észszerűtlenségnek a hátterében, hogy ezek az emberek rendkívül elvetemültek és ádázak. Most azokról a megnyilvánulásokról és kinyilatkoztatásokról beszélgetünk, amelyek teljességgel megmutatják és amelyek a leghitelesebben bizonyítják ezt a természetlényeget. Némelyek ezek közül az emberek közül már akkor megharagszanak, ha csak egyszer is kiigazítják a kötelességeiket, némelyek pedig, miután többször áthelyezték és egyik kötelességből a másikba mozdították el őket, képtelenek többé bármelyiket is jól végezni, végül pedig azt gondolják, hogy nincs reményük az áldások elnyerésére, és vissza akarnak vonulni. Röviden: függetlenül attól, hogy miként igazítják ki a kötelességeiket, ha bármilyen kiigazítás történik, ezek az emberek elkezdik azt elemezni, megítélni, valamint töprengeni rajta a szívükben, és csak akkor nyugszanak meg, ha arra jutnak, hogy a kiigazításoknak nincs közük az áldások elnyeréséhez. Amint azt találják, hogy a kiigazítások akárcsak a legcsekélyebb összefüggésben is vannak az áldások elnyerésével, vagy hogy azok kihatnak az áldások elnyerésével kapcsolatos reményükre, mindjárt ellenszegülve kikelnek magukból és felfedik a természetlényegüket. Ha ebben az ellenszegülésben kudarcot vallanak, majd leleplezik és elutasítják őket, akkor vészhelyzeti terveket gyártanak maguknak, és határozottan és habozás nélkül elhagyják Isten házát; nem hiszik el többé, hogy van Isten, és nem ismerik el többé, hogy hisznek Istenben. Azonnal megváltozik a mindennapi életük, és az Istenben hívő ember minden hasonlatossága eltűnik belőlük. Azonnal elkezdenek újra inni, dohányozni, szokatlan ruházatot és erős sminket viselni, valamint elegánsan kiöltözni. Mivel Istenben hívő emberként nem élvezhették ezeket a dolgokat, igyekeznek mielőbb bepótolni az elveszett időt. Amikor a visszavonulást fontolgatják, mindjárt a következő lépésükön gondolkodnak – azon, hogy miként tudnának keményen dolgozni a világban ahhoz, hogy előrébb jussanak, helyet találjanak maguknak és jó életet éljenek, valamint azon is, hogy hol találhatnának kiutat. Hamarosan találnak maguknak kiutat, megtalálják a helyüket e gonosz trendek közepette és ebben a gonosz világban, és elhatározzák, hogy mit fognak csinálni – legyen az üzlet, politika vagy másféle vállalkozás, amely lehetővé teszi számukra, hogy másoknál jobb életet élhessenek, amely boldogsággal és örömmel tölti el őket földi életük hátralévő részében, amely nagyobb testi kényelmet biztosít a számukra, és amelynek köszönhetően teljességgel élvezhetik az életet, valamint szórakozásban és kikapcsolódásban lehet részük.

Amikor megmetszik az antikrisztusokat, és amikor kiigazítják a kötelességüket, akkor amire ők gondolnak, az a hozzájuk szorosan kapcsolódó áldások elnyerése. Ha azt hiszik, hogy nem maradt rá reményük, akkor vissza akarnak vonulni, el akarják hagyni Isten házát és vissza akarnak térni a nem hívő életéhez. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy rendkívül fontos az ember természetlényege, nem ugyancsak nagyon fontos-e akkor vajon az ember törekvése és a döntései is? Mindössze egyetlen gondolat különbségéről van szó: Egy helyes döntés, és eljuthatsz oda, hogy továbbra is elfogadod Isten üdvösségét, míg egyetlen rossz döntés miatt egy szempillantás alatt nem hívővé válhatsz – olyasvalakivé, akinek semmi köze Isten házához, Isten munkájához vagy a kötelességéhez. Csupán egyetlen gondolat, egyetlen pillanat vagy egyetlen apró dolog teljességgel megváltoztathatja valakinek a sorsát. Egyetlen hétköznapi választás, egyetlen hétköznapi apró kis gondolat vagy egyetlen szemléletmód megváltoztathatja egy ember sorsát, és meghatározhatja, hogy hol köt ki a következő pillanatban. Amikor még semmilyen problémával nem találkoztak az emberek, amikor még semmilyen döntéssel nem szembesültek, úgy érzik, hogy sok igazságot értenek, hogy van érettségük, és hogy képesek szilárdan megállni. Ám amikor egy döntéssel, egy lényeges alapelvvel vagy egy nagy problémával szembesülsz, az fogja meghatározni a sorsodat, és azt, hogy mész vagy maradsz, hogy mit is választasz ténylegesen, hogy milyen a hozzáállásod Istenhez, és hogy milyen a szemléleted és a hozzáállásod az adott dolgot illetően. Azok a döntések, amelyeket az antikrisztusok hajlamosak meghozni, és a szívükben rejlő legmélyebb, szubjektív vágyak mind ellentétesek az igazsággal; semmi alávetettség nem rejlik ezekben a dolgokban, csupán ellenszegülés; nincs benne igazság vagy emberi mivolt, hanem csak romlott emberi beállítottságok, valamint emberi téveszmék és eretnekségek. Ezek a dolgok gyakran olyan gondolatokat szülnek, mint Isten házának az elhagyása és a gonosz irányzatokban való elmerülés, és bármely ponton ilyeneket gondolhatnak miattuk az emberek: „Nincs reményem arra, hogy áldott legyek, akkor miért ne hagynám el isten házát? Ha így áll a helyzet, nem fogok hinni ezután, és a kötelességemet sem fogom végezni. Ha így bánik velem isten háza, akkor nem fogom többé elismerni istent.” Az antikrisztusok szívében gyakran jelen vannak és ott rejlenek az efféle felháborítóan lázadó gondolatok, ezek az eretnekségek és téveszmék, ezek az elvetemült elgondolások. Ezért van az, hogy még ha nem is vonulnak vissza félúton Isten követése közben, nagyon nehezen tudnak mindvégig az úton járni, és a többségük ki lesz takarítva és rekesztve a gyülekezetből az általuk elkövetett tömérdek gonoszság és az általuk okozott bomlasztás és zavarás miatt. Még ha rá is tudják kényszeríteni magukat arra, hogy mindvégig kitartsanak, az antikrisztusok természetlényegéből látható, hogy óhatatlanul vissza fognak vonulni a gyülekezetből. Akár még ezt is gondolhatják legbelül: „Egyáltalán nem tudom elhagyni isten házát. Még ha ilyen gondolataim is vannak, nem tudok elmenni. Egészen a halálomig itt fogok maradni. Ragaszkodni fogok isten házához; mindvégig követni fogom istent.” Akármennyire arra készteti is őket a szubjektív akaratuk, hogy ne hagyják el Isten házát, és akármennyire is bizonygatják, hogy meg fognak maradni a szubjektív akaratukban, végső soron arra vannak rendelve, hogy visszautasítja őket Isten, ők pedig önszántukból elhagyják Isten házát, mivel idegenkednek az igazságtól és a velejükig elvetemültek.

III. Az antikrisztusok viszonyulása az elbocsátásukhoz

Az imént az antikrisztusok két megnyilvánulásáról beszélgettünk: az egyik az, amikor metszéssel szembesülnek, a másik pedig az, amikor módosítják a kötelességüket. Az volt a beszélgetésünk középpontjában, hogy milyen hozzáállást tanúsítanak és milyen döntéseket hoznak az antikrisztusok, amikor ilyen dolgok érik őket. Természetesen függetlenül attól, hogy milyen az antikrisztusok szemléletmódja és hozzáállása, amikor megmetszik őket, vagy amikor módosítják a kötelességüket, ők mindig összekötik ezt a két dolgot azzal, hogy részesülnek-e majd áldásokban vagy sem. Ha biztosak benne, hogy nem lesznek áldottak, hogy egyáltalán nincs reményük, akkor természetükből adódóan visszavonulnak. A hétköznapi emberek számára, akiknek nincsenek ambícióik és vágyaik, valójában sem a metszés, sem a kötelességük módosítása nem nagy ügy. Egyik sem lesz rájuk nagy hatással. Nem fosztották meg őket attól a joguktól, hogy kötelességet végezzenek, és nem vették el tőlük a megmentés reményét sem, így a hétköznapi embereknek nincs szükségük arra, hogy túlreagálják a dolgokat, hogy megrémüljenek vagy megbántódjanak, vagy esetleg vészforgatókönyveket kezdjenek gyártani. Nem így van azonban az antikrisztusok esetében. Ők nagyon súlyosnak látják ezeket a dolgokat, mivel az áldások elnyerésével kötik össze azokat, ami mindenféle lázadó gondolatok és viselkedések felmerüléséhez vezet bennük, ez pedig a visszavonulás és Isten elhagyásának a gondolatához és tervéhez. Az antikrisztusok még akkor is képesek teret engedni a visszavonulás gondolatának, amikor ilyen – egyébként rendkívül hétköznapi – dolgok érik őket. Milyen hozzáállása lenne ezért annak, akinek státusza van, és aki fontos munkáért felel Isten házában, amikor elbocsátással néz szembe? Hogyan kezelné, és milyen döntést hozna? Az ilyen dolgok még szemléletesebbek. Az antikrisztusok számára a státusz, a hatalom és a presztízs a legfontosabb érdek, és egyenlőnek látják ezeket a dolgokat a saját életükkel. Ezért van az, hogy amikor elbocsátanak egy antikrisztust, amikor elveszíti a „vezetői” titulusát és nincs többé státusza, ami azt jelenti, hogy elveszíti a hatalmát és a presztízsét, és hogy nem lesz része többé abban a különleges bánásmódban, hogy nagyra tartanák, támogatnák és felnéznének rá, akkor az egy antikrisztusnak, aki számára a státusz és a hatalom maga az élet, teljességgel elfogadhatatlan. Amikor elbocsátanak egy antikrisztust, olyan az első reakciója, mintha villám csapott volna belé, mintha a fejére szakadt volna az égbolt, és mintha összedőlt volna körülötte a világ. Odavan, amibe azelőtt a reménységét vethette, miképpen annak a lehetősége is, hogy a státuszból fakadó előnyökkel éljen, s ezzel együtt az arra való késztetés is, hogy ámokfutó módjára rossz dolgokat műveljen. Ez a legelfogadhatatlanabb az antikrisztusok számára. Ez az első gondolatuk: „Most, hogy oda a státuszom, hogy fognak vajon látni engem az emberek? Mit gondolnak majd rólam a szülővárosomból való testvérek? Hogyan lát majd vajon az összes ismerősöm? Vajon továbbra is agyon fognak babusgatni? Még mindig olyan barátságosak lesznek hozzám? Továbbra is mindenben támogatnak majd? Ezután is követni fognak engem? Változatlanul ellátnak majd mindennel, amire szükségem van az életben? Amikor beszélgetek velük, még mindig udvariasok lesznek, és mosollyal üdvözölnek? Hogyan boldogulok majd a státuszom nélkül? Miként járom majd ezután az utamat? Hogyan tudom megvetni a lábam más emberek között? Most, hogy elvesztettem a státuszom, nem azt jelenti vajon ez, hogy kevesebb reményem lesz az áldásra? Hogyan leszek majd képes nagy áldásokat nyerni? Kapok-e majd bármiféle nagyobb jutalmat vagy egy nagy koronát?” Amikor azt gondolják, hogy szertefoszlottak vagy súlyosan megfogyatkoztak az azzal kapcsolatos reményeik, hogy áldottak lesznek, az olyan, mintha fel akarna robbanni a fejük, mintha ki akarna ugrani a helyéből a szívük, és olyan fájdalmas, mintha késsel vagdosnák őket. Amikor a mennyek országába való belépés áldásnak elvesztése vár rájuk, amelyre éjjel-nappal annyira vágytak, az derült égből villámcsapásként érkező, borzasztó hírnek látszik a számukra. Az antikrisztusok számára ugyanaz a státusz hiánya, mint amikor nincs arra reménye az embernek, hogy áldást nyerjen, ezért olyanok lesznek, mint a járkáló hullák: üres burokká válik a testük, amelyből hiányzik a lélek, és nincs, ami vezérelné az életüket. Nincs reményük, nincs mire várakozással tekinteniük. Amikor leleplezéssel és elbocsátással néznek szembe az antikrisztusok, az jut először eszükbe, hogy minden reményüket elveszítették az áldások elnyerését illetően. Vajon ezen a ponton egyszerűen feladják? Hajlandóak alávetni magukat? Kihasználják ezt az alkalmat arra, hogy lemondjanak az áldások utáni vágyukról, elengedjék a státuszt, készségesen átlagos követővé váljanak, és boldogan végezzenek munkát Istenért, valamint jól végezzék a kötelességüket? (Nem.) Fordulópont lehet ez a számukra? Arra készteti vajon őket e fordulópont, hogy jó irányba és pozitív módon fejlődjenek, vagy pedig arra, hogy rosszabb irányba és negatív módon változzanak? Az antikrisztusok természetlényege alapján nyilvánvaló, hogy az elbocsátásuk semmiképpen nem annak a kezdete lesz, amikor elengedik az áldások utáni vágyukat, vagy elkezdik szeretni és keresni az igazságot. Ehelyett még keményebben dolgozva fognak küzdeni az áldások elnyerésének lehetőségéért és reményéért; ragaszkodni fognak minden lehetőséghez, amelyből áldásuk származhat, amely segíthet nekik a visszatérésben, és képessé teheti őket a státuszuk visszanyerésére. Ezért van az, hogy amikor elbocsátással szembesülnek, akkor a zaklatottság, csalódottság és ellenségesség mellett még foggal-körömmel harcolnak is az ellen, hogy elbocsássák őket, és igyekeznek megfordítani és megváltoztatni a helyzetet. Minden tőlük telhető eszközzel küzdenek azért, hogy megőrizzék a reményüket az áldások elnyerésére, és változatlan formában megtartsák a státuszukat, presztízsüket és hatalmukat. Hogyan küzdenek? Úgy, hogy igazolni próbálják magukat, magyarázatokat adnak, kifogásokkal állnak elő és arról beszélnek, hogy miként tették, amit tettek, mi miatt hibáztak, hogyan maradtak fent egész éjjel, hogy másoknak segítsenek és velük beszélgessenek, és mi okból voltak hanyagok az adott ügyben. Teljességgel tisztázzák és megmagyarázzák az ügy minden részét, hogy mentsék a menthetőt és elkerüljék az elbocsátás szerencsétlenségét.

Milyen kontextusokban és ügyekben hajlamosak leginkább az antikrisztusok levetkőzni az álarcukat és felfedni sátáni természetüket? Akkor, amikor leleplezik és elbocsátják őket, vagyis amikor státuszt veszítenek. Az antikrisztusok elsődleges megnyilvánulása az, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek önmaguk igazolása végett és álokoskodásba fognak. Akárhogy beszélgetsz is velük az igazságról, ellenállnak, és nem hajlandóak elfogadni, amit mondasz. Amikor azzal szembesülnek, hogy Isten választott népe leleplezi a gonosztetteik összes tényét, egyáltalán nem ismerik be ezeket a dolgokat, attól félve, hogy ha megteszik, bűnösnek bizonyulnak majd abban, amivel vádolják őket, és kitakarítják vagy kizárják őket. Miközben nem hajlandóak beismerni az ellenük felhozott vádakat, még másokra is hárítják a hibáikat és a felelősségüket. Ez a tény elég jól megmutatja, hogy az antikrisztusok soha nem fogadják el az igazságot, nem ismerik el a hibáikat, és nem ismerik igazán magukat, ami pedig még inkább bizonyítja azt, hogy arrogáns és önigazult természetűek, hogy idegenkednek az igazságtól, hogy gyűlölik az igazságot, és hogy egyáltalán nem fogadják el azt, így aztán menthetetlenek. Akikbe szorult egy szemernyi emberi mivolt és némi értelem, képesek arra, hogy beismerjék és elfogadják a saját hibáikat, a tényekkel szembesülve meghajtsák a fejüket, és megbánást érezzenek az általuk elkövetett gonosz dolgok miatt; az antikrisztusok azonban képtelenek ezekre. Ez azt mutatja, hogy az antikrisztusoknak egyáltalán nincs lelkiismeretük és értelmük, és hogy teljességgel emberi mivolt nélkül valók. Az antikrisztusok azt, hogy milyen magas vagy alacsony státuszúak, mindig egyenlővé teszik a szívükben azzal, hogy mennyire nagy vagy kicsiny áldásokban lesz részük. Legyen bár szó Isten házáról vagy bármely más csoportról, szerintük az emberek státusza és osztálya épp úgy van kijelölve, ahogyan a végső kimenetelük; az, hogy milyen magas státuszú valaki, vagy hogy mekkora hatalommal bír Isten házában ebben az életben, megegyezik azzal, hogy mekkora áldásokat, jutalmakat és koronát kap majd az eljövendő világon – ezek a dolgok összekapcsolódnak. Helytálló ez a nézet? Isten soha nem mondta ezt, és semmi hasonlót sem ígért, de egy antikrisztusban ilyen gondolatok merülnek fel. Egyelőre ne menjünk bele abba, hogy mely okokból vannak ilyen gondolataik az antikrisztusoknak. Ami azonban a természetlényegüket illeti: születésüktől fogva megvan bennük a státusz szeretete, és azt is remélik, hogy illusztris státuszuk és magas presztízsük lesz ebben az életben, hogy hatalmat fognak gyakorolni, és mindezt az eljövendő világon is tovább akarják élvezni. No és hogyan fogják elérni mindezt? Az ő elgondolásuk szerint azáltal fogják ezt elérni, hogy megtesznek bizonyos dolgokat, amelyekre képesek, amelyeket meg akarnak tenni és amelyeket szeretnek megtenni, miközben státuszuk, hatalmuk és presztízsük van ebben az életben, azután pedig jövőbeni áldásokra, koronákra és jutalmakra cserélik ezeket a dolgokat. Ez az antikrisztusok világi ügyekre vonatkozó filozófiája, ők így hisznek Istenben, és az Istenbe vetett hitükben ezt a szemléletmódot képviselik. Gondolataiknak, nézeteiknek és annak, ahogy Istenben hisznek, egyáltalán semmi köze sincs Isten szavaihoz és ígéreteihez – teljességgel függetlenek egymástól. Mondjátok meg Nekem, nincs valami gond ezeknek az antikrisztusoknak a fejével? Hát nem végtelenül elvetemültek? Semmiről sem vesznek tudomást, és semmit sem hajlandóak elfogadni abból, amit Isten szavai mondanak, és úgy vélik, helyes az, ahogy gondolkodnak és ahogy Istenben hisznek, gyönyörűségüket lelik ebben, jól érzik és nagyra tartják magukat. Soha nem keresik az igazságot, és Isten szavait sem vizsgálják meg, hogy lássák, mondanak-e azok ilyen dolgokat, vagy tesznek-e ilyen ígéreteket. Az antikrisztusok magától értetődőnek tartják, hogy születésüknél fogva okosabbak másoknál, eredendően bölcsek, jó képességűek és igen tehetségesek; úgy érzik, őket kell kiemelni a többiek közül, nekik kell lenniük a főnököknek, másoknak fel kell nézniük rájuk, nekik kell a hatalmat gyakorolniuk, uralkodniuk a többiek felett, mintha minden Istenben hívőt ők irányítanának, és mindenki azért lenne ott, hogy ők vezessék. Ezeket a dolgokat akarják elérni ebben az életben. Azonkívül az eljövendő világon is olyan áldásokat akarnak elnyerni, amelyeket mások nem tudnak, és ezt magától értetődőnek tartják. Nem válnak meglehetősen szégyentelenné az antikrisztusok attól, hogy ilyen gondolataik és nézeteik vannak? Nem süketek kissé az észérvekre? Milyen alapon gondolkodsz így? Milyen alapon akarod mások nagyrabecsülését élvezni? Milyen alapon akarsz másokat irányítani? Milyen alapon akarsz magadnak hatalmat és magas pozíciót az emberek között? Előre meghatározta Isten ezeket a dolgokat, vagy birtokában vagy az igazságnak és az emberi mivoltnak? Talán mindössze azért alkalmas vagy arra, hogy érvényt szerezz a státuszodnak és vezess másokat, mert van némi képzettséged és ismereted, és mivel némileg magas vagy és jól nézel ki? Feljogosít ez arra, hogy parancsokat osztogass? Feljogosít arra, hogy más embereket irányíts? Hol mondja ezt Isten a szavaiban: „Vonzó vagy, vannak erősségeid és ajándékaid, ezért aztán vezetned kell másokat, és állandó státuszodnak kell lennie”? Adott neked Isten ilyen hatalmat? Eleve elrendelte ezt Isten? Nem. Amikor a testvérek vezetővé vagy dolgozóvá választanak téged, akkor státuszt adnak neked? Olyan áldás ez, amelyet kiérdemelsz ebben az életben? Egyesek úgy értelmezik azt, ha élvezhetik ezeket a dolgokat, mintha százszor annyit kaptak volna ebben az életben, és azt gondolják, hogy ha van státuszuk és hatalmuk, ha parancsokat osztogathatnak és sokakat irányíthatnak, akkor követők hada kell, hogy körülvegye őket, és akárhová is mennek, mindig lesznek, akik szolgálatot tesznek nekik és körülöttük forgolódnak. Milyen alapon akarod ezeket a dolgokat élvezni? A testvérek azért választanak téged vezetővé, hogy végezhesd ezt a kötelességet; nem azért, hogy félre tudd vezetni az embereket, hogy nagyra becsüljenek és felnézzenek rád a testvérek, és még kevésbé azért, hogy hatalmat gyakorolhass és élvezhesd a státuszból fakadó előnyöket, hanem azért, hogy a munkarendezéseknek és az igazságalapelveknek megfelelően végezhesd a kötelességedet. Azonkívül, Isten nem rendelte el előre, hogy akit vezetővé választanak a testvérek, azt ne lehessen elbocsátani. Úgy gondolod, hogy olyasvalaki vagy, akit használ a Szentlélek? Úgy gondolod, hogy senki sem bocsáthat el téged? Mi hát a baj azzal, ha elbocsátanak? Ha nem zárnak ki, akkor az azért van, mert megsajnáltak és esélyt adnak neked a bűnbánatra, de még mindig nem vagy elégedett. Miről vitatkozol? Ha vissza akarsz vonulni és nem hiszel többé Istenben, mert szertefoszlottak az áldások elnyerésével kapcsolatos reményeid, akkor gyerünk, vonulj csak vissza! Azt gondolod, hogy nem tud boldogulni nélküled Isten háza? Azt, hogy nélküled megszűnik forogni a föld? Azt, hogy nélküled nem mehet végbe Isten házának a munkája? Nos, akkor rosszul gondolod! Senkinek az elvesztése miatt nem szűnik meg forogni a föld, sem felkelni nap – egyedül Isten nélkülözhetetlen, emberi lény nincs ilyen – az egyház munkája a szokásos módon folytatódik. Ha bárki is azt gondolja, hogy nem boldogul nélküle az egyház, és hogy nem boldogul nélküle Isten háza, az vajon nem antikrisztus? Hozzászoktál a státuszból fakadó előnyök élvezéséhez, nem igaz? Hozzászoktál annak élvezéséhez, hogy felnéznek rád, nagyra tartanak és agyonbabusgatnak mások, ugye? Mi jogosít fel arra, hogy élvezd, amint mások felnézzenek rád? Mi jogosít fel arra, hogy mások mosollyal köszöntsenek? Azt is akarod talán, hogy meghajoljanak előtted és imádjanak téged az emberek? Ha igen, az nem azt jelenti, hogy teljességgel szégyentelen vagy? Vannak egyesek, akik, amikor elbocsátják őket a kötelességükből, jobban felzaklatják magukat és szenvednek, mintha meghalt volna egy családtagjuk. Mindent felhánytorgatnak és vitatkoznak Isten házával, mintha senki más nem vezethetné a gyülekezetet, mintha mindezidáig egyedül ők támogatták volna a gyülekezet munkáját – ez nagy hiba. Isten szavainak köszönhető, hogy Isten választott népe nem hagyja el Istent, és azért járnak összejövetelekre és élnek gyülekezeti életet, mert hisznek Istenben, és igaz hitük van Benne. Nem úgy van, hogy azért áll szilárdan és jár rendesen összejövetelekre Isten választott népe, mert ezek az emberek megértették az igazságot, és jól öntözték őket. A gyülekezetvezetőket időről-időre leváltják, sok hamis vezetőt és hamis dolgozót elbocsátanak, Isten választott népe pedig a megszokott módon eljár az összejövetelekre, és eszi és issza Isten szavait – ennek egyáltalán semmi köze ezekhez a hamis tanítókhoz és hamis dolgozókhoz. Mi értelme ilyen érvekkel előállni? Nem csupa olyan érvvel állsz csak elő, amelyek abszurdak és zavarosak? Ha igazán birtokában vagy az igazságvalóságnak, és Isten választott népének az életbe való belépéssel kapcsolatos sok problémáját megoldottad, akkor Isten választott népének tagjai tudni fogják ezt a szívükben; ha nem vagy birtokában az igazságvalóságnak, és nem tudsz az igazságról beszélgetni problémák megoldása végett, akkor semmi köze hozzád a gyülekezeti munka normális fejlődésének. Annyi hamis vezető és hamis dolgozó van, akik, amikor elbocsátják őket, egyre csak kifogásokat keresnek, mintha olyan sokkal járultak volna hozzá a gyülekezethez, miközben igazából semmilyen valóságos munkát nem végeztek, és a gyülekezeti élet normális rendjét sem tartották fenn; Isten választott népe nélkülük is normálisan folytatja az összejövetelekre járást és a szokásos módon végzi a kötelességeit. Ha nem vagy birtokában az igazságvalóságnak, és nem tudsz semmilyen valóságos munkát végezni, akkor el kell bocsátani téged, hogy ezentúl ne befolyásolhasd és ne hátráltathasd sem a gyülekezeti munkát, sem Isten választott népének az életbe való belépését. Isten háza nem fog hamis vezetőket és hamis dolgozókat használni – azt gondoltad, hogy Isten házának nem áll hatalmában elbocsátani téged? Annyira elszúrtad a munkádat, akkora gondot és olyan nagy veszteségeket okoztál a gyülekezet munkájának, annyit aggódott miattad a Fennvaló, annyira problémás használni téged, és olyan nagy undort, irtózatot és utálatot éreznek emiatt az emberek! Olyan ostoba, tudatlan és makacs vagy, és még azt sem érdemled meg, hogy megmetszenek, így aztán ki akar rúgni téged Isten háza, azonnal ki akar iktatni téged, és le akarja zárni ezt az ügyet. Te pedig még mindig azt akarod, hogy adjon neked még egy esélyt a Fennvaló arra, hogy vezető maradj? Felejtsd el! Ami a lelkiismeret és értelem nélkül való, gonoszságokat elkövető és zavarásokat okozó hamis vezetőket és antikrisztusokat illeti: ha egyszer kiiktatják őket, örökre ki lesznek iktatva. Ha tudsz valóságos munkát végezni, akkor használva leszel; ha nem tudsz valóságos munkát végezni, valamint gonoszságokat követsz el és zavarásokat okozol, akkor azonnal ki leszel iktatva – ez Isten házának az emberek használatára vonatkozó alapelve. Némely antikrisztusok nem engednek és ezt mondják: „Azért bocsátasz el engem, mert nem végeztem valóságos munkát – miért nem adsz nekem esélyt a bűnbánatra?” Nem kicsavart érvelés ez? Elbocsátanak, mert rengeteg gonoszságot elkövettél, és csak azután bocsátanak el, miután már sokszor megmetszettek és még mindig nem vagy hajlandó bűnbánatot tartani; milyen más érvekkel tudsz hát előhozakodni? Hírnévre, nyereségre és státuszra törekedtél, és nem végeztél valóságos munkát, leállásra kényszerítetted a gyülekezeti munkát, és annyi probléma felgyülemlett, de te nem kezelted őket – mennyit kellett aggódnia miattad a Fennvalónak? Miközben a Fennvaló támogatott és segített téged a munkádban, te fű alatt tettél dolgokat, sok olyan dolgot tettél a Fennvaló háta mögött, amelyek sértették az alapelveket, és amelyeket látni sem jó, az Istennek szánt felajánlásokat önkényesen elköltve annyi mindent vettél, amit nem kellett volna, annyi kárt okoztál Isten háza érdekeinek, és olyan nagy katasztrófát hoztál a gyülekezeti munkára! Miért nem beszélsz soha ezekről a gonosz cselekedetekről? Amikor el akar bocsátani téged Isten háza, teljes szégyentelenséggel ezt mondod: „Tudnátok nekem még egy esélyt adni?” Azért adjon talán még egy esélyt neked Isten háza, hogy tovább folytasd az ámokfutásodat rossz dolgokat művelve? Hát nem vagy híján mindennemű szégyenérzetnek, hogy még egy esélyt kérsz Isten házától? Vajon adhatnak neked még egy esélyt, amikor egyáltalán nem ismered a saját természetedet, és még kevésbé van megbánás a szívedben? Az ilyen emberek nem ismernek szégyent, halottak a szégyen számára, és gonosz emberek és antikrisztusok!

Némely vezetők és dolgozók egyáltalán semmi valóságos munkát nem tudnak végezni, még azután sem, hogy a Fennvaló egy ideig vezette és segítette őket. Még az általános ügyekkel kapcsolatos munkát sem képesek jól kezelni, ami azt mutatja, hogy nagyon hiányosak a képességeik. A Fennvalónak rendszeres vizsgálatokat és ellenőrzéseket is tartania kell a munka minden aspektusára kiterjedően, és arra kell kérnie a testvéreket, hogy haladéktalanul jelentsenek bármilyen problémát; a Fennvalónak ezenkívül ellenőrzéseket is folytatnia kell, valamint útmutatással kell szolgálnia és beszélgetnie kell a munka összes aspektusára vonatkozó alapelvekről. Miután a Fennvaló befejezte az alapelvekről való beszélgetést, némelyek még mindig nem tudják, hogyan tegyék a dolgokat, és rosszul teszik azokat, sőt egyesek ámokfutók módjára művelnek rossz dolgokat; bármilyen munkát végeznek is, sosem kérnek tanácsot a Fennvalótól, sosem jelentenek problémákat a Fennvalónak, hanem helyette csak fű alatt teszik a dolgokat – milyen probléma ez? Mi ezeknek az embereknek a természete? Szeretik az igazságot? Érdemes művelni őket? Megérdemlik még, hogy vezetők és dolgozók legyenek? Először is: nem kutakodnak mielőtt tennének valamit; másodszor: nem tesznek jelentést, miközben megteszik az adott dolgot; harmadszor pedig: nem adnak visszajelzést, miután megtették. Olyan gyalázatosan cselekszenek, és még mindig nem akarják, hogy elbocsássák őket, és nem engednek, miután megtörtént az elbocsátásuk – ugye, hogy nem lehet segíteni ezeken az embereken? Mondd meg Nekem, hát nem teljességgel szégyentelen és süket minden észérvre a legtöbb ember, akin már nem lehet segíteni? Semmit sem tesznek jól, lusták és kényelem után sóvárognak; amikor valamilyen munkát végeznek, csak a szájuk jár és parancsokat osztogatnak, de a beszéden kívül semmi mást nem csinálnak. Soha nem felügyelik, nem vizsgálják meg és nem ellenőrzik a munkát, ellenszenvet és neheztelést éreznek mindenki iránt, aki megteszi ezeket a dolgokat, és szenvedésnek akarják kitenni az ilyen embert – hát nem tipikus antikrisztusok ezek? Ez az antikrisztusok gyalázatossága; nem tudják magukról, hogy micsodák, nagyon gyalázatosan cselekszenek, és még mindig áldottak akarnak lenni, még mindig a fensőbbségért versengenek Isten házával és a Fennvalóval, és még mindig vitatkozni akarnak – hát nem a halállal cimborálnak, amikor ezt teszik? Amikor az efféle söpredékeket elbocsátják, nagyon tudatlanok és önfejűek. Valóban szégyenérzet nélkül valók, és egy szemernyi értelem sem szorult beléjük! A kötelességük végzése során ámokfutáók módjára rossz dolgokat művelnek, valamint akadályozzák és megzavarják a gyülekezet munkáját, amikor pedig elbocsátják őket, nem csak hogy nem hajlandók elismerni a saját hibáikat, hanem még másokra is hárítják a felelősséget, és keresnek valakit, aki elviszi helyettük a balhét, ezt mondván: „Ő csinálta ezt a dolgot, és nem csak én vagyok felelős azért a másikért. Mindenki együtt beszélte meg azt a dolgot, és nem én voltam az, aki az élére állt.” Egyáltalán nem vállalnak felelősséget, mintha felelősségvállalás esetén elítélnék és kiiktatnák őket, és minden reményük teljesen elveszne arra, hogy áldást nyerjenek. Éppen ezért inkább meghalnának, mintsem elismerjék a hibáikat és bevallanák, hogy közvetlenül ők a felelősök, ehelyett mindenáron másokra hárítják át a felelősséget. A gondolkodásmódjukból ítélve egészen a legvégsőkig harcolni fognak Isten ellen! Olyan emberek ezek, akik elfogadják az igazságot? Olyan emberek ezek, akik elfogadják Isten ítéletét és fenyítését? Ha valaki képes így harcolni Isten háza ellen, az azt mutatja, hogy valami komoly baj van a beállítottságával. Ami a hibáikhoz való hozzáállásukat illeti: legelőször is, nem keresik az igazságot, másodszor pedig nem gondolkoznak el magukon; azonkívül áthárítják a felelősséget, és amikor egy bizonyos módon definiálja őket Isten háza és elbocsátja őket a kötelességükből, akkor harcolnak Isten háza ellen, és amerre csak járnak, mindenhol a panaszaikat és a negativitásukat terjesztik, megpróbálva elnyerni Isten választott népének az együttérzését. Hisznek Istenben, mégis szembeszegülnek Vele – hát nem a halállal cimborálnak? Ezeknél az embereknél igazán süket fülekre talál minden észérv! Mi történik tehát, ha elbocsátják őket a kötelességükből, és elveszítik a státuszukat? Nem zárták ki őket, és nem fosztották meg őket az élethez való joguktól; bűnbánatot tarthatnak, újrakezdhetik, és ismét talpra állhatnak azon a területen, ahol elbuktak és elestek. Az antikrisztusok még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudnak elfogadni – ezek az emberek valóban menthetetlenek! Persze vannak antikrisztusok, akik, amikor elbocsátják őket, látszólag vonakodva engedelmeskednek, és nem viselkednek túlságosan csüggedten, valamint ellenkezést sem mutatnak, de azt jelenti ez vajon, hogy elfogadják az igazságot és alávetik magukat Istennek? Nem, nem azt jelenti. Az antikrisztusoknak antikrisztusi beállítottságuk és lényegük van, és ez különbözteti meg őket a normális emberektől. Noha külsőleg semmit sem mondanak az elbocsátásukat követően, a szívükben továbbra is ellenállnak. Nem ismerik be a hibáikat, és bármennyi idő teljen is el, sosem lesznek képesek igazán megismerni magukat. Ez már régen bizonyítást nyert. Van más valami is az antikrisztusokkal kapcsolatban, ami sosem változik meg: bárhol tegyenek is dolgokat, különbözőek akarnak lenni, és azt akarják, hogy mások felnézzenek rájuk és becsüljék őket; még ha nincs is jogszerű gyülekezetvezetői vagy csoportvezetői posztjuk vagy titulusuk, rang és értékesség terén akkor is fölébe akarnak kerekedni a többieknek. Függetlenül attól, hogy el tudják-e végezni a munkát, vagy hogy miféle emberi mivoltuk vagy élettapasztalatuk van, mindenféle módot kieszelnek és mindenütt keresik a lehetőséget arra, hogy felvághassanak, hogy biztosítsák maguknak az emberek jóindulatát, hogy megnyerjék maguknak az emberek szívét, és hogy elcsábítsák és félrevezessék az embereket, azért, hogy azután elnyerjék a megbecsülésüket. Vajon mit akarnak az antikrisztusok, hogy mit csodáljanak bennük az emberek? Még ha el is bocsátották őket, azt gondolják, hogy „a fogatlan oroszlán is erősebb a kisegérnél”, és hogy továbbra is sasként szállhatnak a csirkék fölött. Nem az antikrisztusok arroganciája és önelégültsége ez vajon? Mi más bennük? Nem tudnak megbékélni azzal a gondolattal, hogy státusz nélkül valók, átlagos hívők és hétköznapi emberek legyenek, hogy két lábbal a földön állva egyszerűen jól végezzék a kötelességüket, hogy megmaradjanak a helyükön, vagy hogy csak jó munkát végezzenek, hűségesnek bizonyuljanak és megtegyék, ami tőlük telik a rájuk eső munkában. Messze nem tudják megelégíteni őket ezek a dolgok. Nem hajlandóak ilyesfajta emberek lenni, vagy ilyesfajta dolgokat tenni. Mi a „fő törekvésük”? Az, hogy nagyra becsüljék őket, hogy felnézzenek rájuk, és hogy hatalmuk legyen. Így aztán, még ha névleg nincs is konkrét titulusuk, a maguk érdekében fognak törekedni, magukért fognak szót emelni és magukat fogják igazolni; mindent megtesznek, amit csak tudnak a magamutogatás végett, attól félve, hogy nem veszik észre őket az emberek, vagy hogy senki sem fog figyelmet fordítani rájuk. Kapva-kapnak minden alkalmon, amikor ismertebbé válhatnak, növelhetik a presztízsüket, több emberrel megláttathatják az ajándékaikat és erősségeiket, valamint megmutathatják, hogy felsőbbrendűek másoknál. Az antikrisztusok mindeközben bármekkora árat készek megfizetni a hivalkodás és önmaguk dicsérete érdekében, hogy mindenkivel elhitessék: ők akkor is felette állnak az átlagembereknek, ha nem vezetők és nincs státuszuk. Az antikrisztusok ekkor érik el a céljukat. Nem hajlandóak hétköznapi emberek, átlagemberek lenni; hatalmat és presztízst akarnak, és fölébe akarnak kerekedni a többieknek. Némelyek ezt mondják: „Ez felfoghatatlan. Mi haszna annak, ha státusza, presztízse és hatalma van az embernek?” Az értelmes emberek számára haszontalan dolog a hatalom és a státusz, és nem olyasmi, amire törekedniük kellene. Az antikrisztusok számára azonban, akikben ott ég az ambíció, létfontosságú a státusz, a hatalom és a presztízs; senki sem tudja megváltoztatni a nézőpontjukat, és senki sem tudja megváltoztatni azt, ahogyan élnek, sem a létezésük céljait – ez az antikrisztusok természetlényege. Éppen ezért, ha olyasvalaki vagy, aki proaktív módon végzi a kötelességét és – ha van neki – megóvja a státuszát, státusz híján pedig minden tőle telhetőt meg akar tenni a saját hírneve megóvása végett – az ilyen ember menthetetlen, és ízig-vérig antikrisztus.

Az antikrisztusok az elbocsátásuk előtt és után, amikor még mindig nem sikerült státuszra szert tenniük, valamint sorozatos erőfeszítéseik ellenére a vágyott hatalomra és presztízsre sem, nem fogják elengedni a státuszt, sem az áldások utáni vágyukat. Nem teszik félre ezeket a dolgokat, és nem fordulnak meg, hogy az igazságra törekedjenek, vagy hogy két lábbal a földön járva és jó magaviselettel jól végezzék a kötelességüket. Sosem fognak igazán bűnbánatot tartani amiatt, amit rosszul tettek, ehelyett újra meg újra mérlegelik a dolgokat, valahogy így: „Vajon lesz arra bármi reményem, hogy a jövőben státuszt kapjak? Státusz nélkül van arra bármi reményem, hogy áldott legyek? Teljesül majd az áldások utáni vágyam? Milyen rangú vagyok isten házában, a gyülekezetben? Hol állok a hierarchiában?” Amikor arra jutnak, hogy nincs nagy presztízsük az egyházban, hogy az emberek többsége kedvezőtlenül tekint rájuk, sőt sokan tanító célzattal negatív példaként emlegetik őket, úgy érzik, hogy teljességgel romokba dőlt a gyülekezeten belül a presztízsük, hogy nem élvezik a többség támogatását, hogy az emberek többsége vélhetően nem fogja ismét elismerni őket, és hogy lényegében semmi reményük nincs arra, hogy áldást nyerjenek. Amikor látják mindezt, amikor a mérlegelésük eredményeképpen eljutnak ezekre a következtetésekre, még mindig nem az lesz a gondolatuk és hozzáállásuk, hogy letegyék a vágyaikat és igazán megtérjenek Istenhez, vagy hogy teljesen elkötelezzék magukat az Istenért végzett munka mellett és hűségesen végezzék a kötelességüket. Nem ez jár ilyenkor a fejükben – hanem akkor micsoda? „Ha nem fogom elérni a céljaimat, és nem lesz státuszom isten házában, a gyülekezetben, akkor miért haladjak továbbra is ezen a zsákutcába torkolló úton? Az embernek javára tud válni a helyváltoztatás. Talán nekem is tényleg jóra fordulnak a dolgaim, ha máshová megyek. Miért ne szabadulnék erről a helyről, ahol összetörték a szívemet? Miért ne hagynám magam mögött ezt a helyet, ahol nem tudom beteljesíteni a törekvéseimet, ahol nehéz elérnem a törekvéseimet?” Amikor ezeken gondolkodik egy antikrisztus, az nem azt jelenti vajon, hogy a gyülekezet elhagyására készül? Ti azt szeretnétek, hogy menjenek vagy hogy maradjanak az ilyen emberek? Vajon rá kell beszélni őket a maradásra? (Nem kell rábeszélni őket, ők pedig akkor sem maradnának, ha az emberek győzködni próbálnák őket.) Senki sem tudja rábírni őket a maradásra – ez igaz. Mi ennek az oka? Mindent egybevetve, az antikrisztusok nem szeretik az igazságot, ezért csak fájdalmat okozna nekik, ha Isten házában maradnának. Olyan lenne ez, mint ha megpróbálnátok elérni, hogy egy prostituált, egy utcanő, segítsen a férjének, tanítsa a gyermekeit, legyen erkölcsös asszony, jó feleség és szerető édesanya. Meg tudná tenni ezeket? (Nem.) Ez természet kérdése. Ha tehát azt látod, hogy egy antikrisztus vissza akar vonulni, akkor bármit teszel is, ne próbáld meggyőzni az ellenkezőjéről, hacsak nem áll fenn az a bizonyos helyzet, amelyben ezt mondja: „Habár antikrisztus vagyok, szeretnék munkát végezni isten házáért. Rá fogom kényszeríteni magam, hogy semmi gonoszságot ne műveljek, és fel fogok lázadni a Sátán ellen.” Ilyen esetben talán el kell hessegetnünk az illetőt, mint a legyet? (Nem.) Ilyen esetben hagyhatjuk, hogy a maguk természetes medrében folyjanak a dolgok, de van egy követendő eljárás: több embernek kell felügyelnie és figyelnie a szóban forgó antikrisztust, és ha a gond első jele felmerül, például gonoszságot akar elkövetni, akkor gyorsan ki kell tisztítani. Ha nem tudja elviselni azt, hogy felügyelik és figyelik őt mások, és ha úgy érzi, hogy rosszul bánnak vele, és nem hajlandó munkát végezni, akkor hogyan kell bánni egy ilyen emberrel? Segítened kell őt az útján és ezt kell mondanod: „Tehetséges vagy, és ki kellene menned a nem hívők világába és megvalósítanod a nagy terveidet. Túl nagy hal vagy ebbe a tóba, a gyülekezet nem megfelelő a számodra. Itt nem tárhatod ki a szárnyaidat; ez a munka nem méltó a tehetségedre. Ha visszatérsz a világba, akkor talán elő fognak léptetni, sok pénzt keresel és meggazdagodsz. Még az is lehet, hogy híresség leszel!” Gyorsan biztasd távozásra az illetőt. Ha gazdagságra és státuszra törekszik, valamint a státuszból fakadó előnyökre vágyik, akkor hagyd visszamenni a világba, hogy ott dolgozzon, keressen pénzt, legyen tisztviselő és élvezze a testi életet. Egyesek azt kérdezhetik, hogy nem szívtelenség-e így kezelni az antikrisztusokat. Valójában, ha nem mondasz nekik ilyen dolgokat, akkor ezt fogják gondolni a szívükben: „Hmm, egyik nap előléptetnek, a másikon meg elbocsátanak. Státuszt adtak, de mégis figyelnek, felügyelnek és megmetszenek – micsoda fájdalom ez! Nem nehéz efféle státuszt találnom, és ha nem hinnék istenben, a világban mostanra gazdag lennék, feljebb léptem volna a társadalmi ranglétrán, és már legalább városi szintű vezető lennék. Hivatalnoknak születtem. Bármit teszek is odakint a világban, kitűnök vele; mindent jól csinálok, bármelyik iparágban nevet tudok szerezni magamnak, és vállalkozó szellemű vagyok.” Még ha nem is mondasz nekik ilyeneket, ők akkor is efféléket fognak mondani, és neked ezért kell gyorsan kellemesen csengő szavakat mondanod, olyanokat, amilyeneket hallani akarnak, és arra biztatni őket, hogy gyorsan hagyják el a gyülekezetet – ez mindenkinek a javára válik. Az antikrisztusok státuszra, hatalomra és presztízsre törekednek; nem akarnak hétköznapi emberek lenni, hanem inkább fölébe akarnak kerekedni a többieknek, mígnem végül lerombolják a hírnevüket és a rangjukat, és megátkozza őket Isten. Ti hajlandók vagytok-e arra, hogy hétköznapi emberek legyetek? (Igen.) Hétköznapi embernek lenni valójában értelmes dolog. Nem hírnévre és nyereségre törekedni, hanem helyette beérni a valóságos élettel, békességben és örömben, két lábbal a földön járva élni – ez a helyes út az életben. Ha valaki folyton felsőbbrendű akar lenni és fölébe akar kerekedni a többieknek, akkor az egyenlő azzal, mintha tűzön süttetné magát és a húsdarálóba gyömöszölné magát: csak keresi a bajt. Miért vannak ilyen érzéseik egyeseknek? Talán jó dolog mások fölébe kerekedni? (Nem, nem az.) Nem jó dolog. Az antikrisztusok mégis mindenáron ezt az utat akarják választani. Bármit tesztek is, ne kövessétek ezt az utat!

Amikor egy hétköznapi, romlott ember nincs még megalapozva az Istenbe vetett hitében, amikor még nem alakult ki benne igaz hit Istenben, akkor kicsiny a hite és az érettsége. Amikor egy ilyen ember kedvezőtlen fordulattal néz szembe, kevésre fogja tartani magát, és azt fogja gondolni, hogy Isten nem szereti, és hogy Isten utálja őt. Úgy látja magát, mintha úton-útfélen falba ütközne és kudarcot vallana, mintha nem lenne képes eleget tenni Istennek, és elbátortalanodik; némi gyengeséget és negativitást is meg fog tapasztalni, és néha olyan gondolatok is megfordulnak a fejében, hogy elhagyja a gyülekezet. De ez nem ugyanaz, mint amikor ellenszegülő valaki. Ez az a fajta gondolat, amely akkor támad valakiben, amikor csüggedt és elkeseredett, és ez teljesen más dolog, mint egy antikrisztus visszavonulása. Amikor egy antikrisztus vissza akar vonulni, inkább meghalna, mintsem bűnbánatot tartson, de amikor egy hétköznapi romlott ember elbátortalanodik és a gyülekezet elhagyásán gondolkozik, akkor mások segítségével és másokkal beszélgetve, valamint a saját, aktív együttműködése révén, illetve imádkozással és kereséssel, továbbá ha olvassa Isten szavait, akkor Isten szavai fokozatosan hatással lehetnek rá, megváltoztathatják őt és azt is, hogy menjen vagy maradjon, továbbá a döntését és a gondolkozását is. Ugyanakkor Isten szavai abban is segíthetnek neki, hogy fokozatosan bűnbánat, pozitív hozzáállás és kitartani akarás alakuljon ki benne, képessé téve őt arra, hogy fokozatosan megerősödjön. Ez az egyik megnyilvánulása egy normális ember életbe való belépése folyamatának. Egy antikrisztus azonban a végsőkig keservesen harcolni fog. Sosem fog bűnbánatot tartani, és inkább meghalna, mintsem, hogy beismerje a tévedését, megismerje önmagát és feladja az áldások utáni vágyát. A legcsekélyebb mértékben sincs birtokában az életbe való belépésnek. Egy ilyen embernek tehát, aki nem hajlandó munkát végezni, vagy aki nem végzi azt jól, egyszerűen javasold azt, hogy hagyja el a gyülekezetet. Ez bölcs döntés, és a legbölcsebb módja egy ilyen ügy kezelésének. Még ha nem is tanácsolsz neki ilyet, vajon képes leszel arra, hogy maradásra bírd? Meg tudod változtatni a törekvésének módját vagy a nézőpontját? Sosem leszel képes megváltoztatni ezeket a dolgokat. Vannak némelyek, akiket maradásra ösztönöz, segít és támogat Isten háza, mivel az általuk felfedett negativitás, gyengeség és romlott beállítottság minden hétköznapi romlott ember közös jellemzője, és a normalitás körébe esik. Az Isten szavairól való beszélgetés, valamint mások segítsége és támogatása által fokozatosan megerősödhetnek, érettségre tehetnek szert, fejlődhet az Istenbe vetett hitük és komolyan végezhetik a kötelességüket. Az ilyesfajta embert támogatnunk kell és maradásra kell ösztönöznünk. Az antikrisztusokat azonban, akik nem szeretnének munkát végezni, vagy nem jól végzik a munkát, távozásra biztasd, mivel már jóval azelőtt el szerettek volna menni, hogy te ezt tanácsoltad volna nekik, esetleg bármely pillanatban a távozás szélén állnak. Ezek azok a különböző megnyilvánulások és gondolatok, amelyek az antikrisztusoknál jelentkeznek, amikor elbocsátással szembesülnek, és vissza szeretnének vonulni.

IV. Az Antikrisztusok viselkedése, amikor nem léptetik elő őket

Van egy másik embertípus is, aki nem törekszik az igazságra. Mivel az ilyesfajta emberek nem törekednek az igazságra, nem végeznek fontos kötelességeket, és ennek következtében ritkán tapasztalják azt, hogy Isten háza megmetszené őket, sosem tapasztalták még, hogy elbocsátanák őket a kötelességükből, és természetesen nagyon ritkán helyezik át őket másik kötelességbe. Ha azonban még azután sem léptetik elő őket, hogy már több éve hisznek Istenben, elkezdik gyakran méricskélni, hogy mennyi reményük van arra, hogy áldottak legyenek. Amikor látják Isten szavait, amelyek azt mondják, hogy „akik nem törekednek az igazságra, nem juthatnak üdvösségre”, különösen úgy érzik, hogy nagyon halovány reményük van az áldásokra, és a visszavonuláson kezdenek gondolkodni. Ezek közül az igazságra sosem törekvő emberek közül egyesek rendelkeznek némi ismerettel és erősségekkel, és mivel nem léptették elő őket, elégedetlenséget éreznek és panaszkodni kezdenek; vissza akarnak vonulni, de félnek, hogy el fogják veszíteni az esélyüket az áldásokra, ám ha nem vonulnak vissza, akkor sem léptetik elő őket – úgy érzik, patthelyzetbe kerültek. Mit gondoltok erről a dologról? Noha ezek az emberek nem törekednek az igazságra, némelyikük viszonylag igyekvő és motivált; bármilyen kötelességet végeznek is, mindig hajlandóak megszerezni a releváns szaktudást, mindig azt akarják, hogy léptesse elő őket Isten háza, és vágyódnak arra a napra, amikor majd kitűnhetnek, s ezáltal szert tehetnek az elérni kívánt státuszra és különböző előnyökre. Az efféle emberek a felszínen csendesnek, észrevétlennek, szorgalmasnak és lelkiismeretesnek tűnnek mások társaságában, ám a szívük ambícióval és vággyal teli. Mi a jelmondatuk? Azé a lehetőség, aki készen áll rá A felszínen teljességgel észrevétlenek maradnak, és nem mutogatják magukat, nem versengenek és nem kapkodnak a dolgok után, a szívükben azonban „nagyra törés” van. Ezért van az, hogy amikor azt látják, hogy valakit előléptetnek, és így vezető vagy dolgozó lesz belőle a gyülekezetben, egy kicsit zaklatottabbnak és csalódottnak érzik magukat. Nem számít, hogy ki az, akit előléptetnek, művelnek vagy fontos szerepbe helyeznek, ez mindig csapásként éri őket. Még ha nagy becsben tartják, dicsérik és támogatják is őket a testvérek, féltékenységet és boldogtalanságot éreznek a szívükben, és némelyikük titkon még könnyeket is hullat, és gyakran kérdezi magától: „Vajon mikor fognak nagyra becsülni és kinevezni engem? Mikor fog ismerni engem a fennvaló? Mikor látja meg az erősségeimet, az érdemeimet, az ajándékaimat és a talentumaimat egy vezető? Mikor fognak előléptetni és művelni?” Csüggedést és negativitást éreznek, de nem akarják így folytatni, ezért titkon arra biztatják magukat, hogy ne legyenek negatívak, hogy legyen akaraterejük kitartani, hogy ne rettenjenek vissza az akadályoktól és hogy soha ne adják fel. Gyakran így figyelmeztetik magukat: „Én nagyratörő ember vagyok. Nem szabad hajlandónak lennem arra, hogy átlagos, hétköznapi ember legyek, nem szabad hajlandónak lennem arra, hogy beérjem egy elfoglalt, középszerű élettel. Rendkívülinek kell lennie és nagy eredményeket kell elérnie az istenbe vetett hitemnek. Ha továbbra is ezt a fajta csöndes és átlagos életet élem, az olyan gyáva és fullasztó! Nem lehetek ilyesfajta ember. Kétszer olyan keményen fogok dolgozni, minden pillanatot jól kihasználok, többet olvasom és mondom fel isten szavait, tudásra teszek szert, és többet tanulmányozom ezt a hivatást. Mindent el kell érnem, amit mások meg tudnak tenni, és tudnom kell beszélgetni azokról a dolgokról, amelyekről más emberek is tudnak.” Miután egy darabig keményen dolgoznak, elérkezik a gyülekezeti választás, de őket még mindig nem választják meg. Valahányszor keresi a gyülekezet, hogy kit műveljen, léptessen elő és ruházzon fel fontos szereppel, nem őket választják; valahányszor azt gondolják, hogy van reményük az előléptetésre, végül csalódnak, és minden csalódástól levertek és negatívak lesznek. Azt hiszik, nagyon távol áll tőlük az, hogy áldottak legyenek az Istenben való hitükben, ezért felmerül az elméjükben a visszavonulás gondolata. Ám nem hajlandóak visszavonulni, inkább újra keményen akarnak küzdeni és törekedni. Minél keményebben küzdenek és törekszenek, annál inkább vágynak arra, hogy valaki beajánlja őket, hogy elő legyenek léptetve. Egyre inkább érzik ezt a vágyódást, és továbbra is a csalódás az, amit a végén cserébe kapnak, és így kínozza őket a hiúságuk és az áldások utáni vágyuk. Minden csalódás olyan érzést kelt bennük, mintha tűzben égetnék és edzenék őket. Nem kaphatják meg, amit akarnak; vissza akarnak vonulni, de úgy érzik, hogy nem tudnak; nem képesek felfogni, amit fel akarnak fogni, és nem marad más a számukra, mint a csalódás, a levertség és a vég nélküli várakozás. Vissza akarnak vonulni, de attól félnek, hogy elveszítik a nagy áldásokat, és minél elkeseredettebben akarják megragadni az áldásokat, annál kevésbé képesek megragadni azokat. Ennek eredményeképpen olyan állapotba kerülnek, ahol állandóan az áldásokkal kapcsolatos reményük és a kínzó csalódás között vívódnak, ez pedig nagy szívfájdalmat okoz nekik. De vajon imádkoznak-e Istenhez ezzel a dologgal kapcsolatban? Nem, nem imádkoznak. Ezt gondolják: „Mi haszna lenne az imádkozásnak? A testvérek nem dicsérnek meg, a vezetők pedig nem tartanak nagyra engem, akkor isten vajon kivételt tehetne és fontos szerepet adhatna nekem?” Tudják, hogy ha másokba vetik a reményüket, az csalódást okoz majd nekik, és hogy az sem biztonságos, ha Istenbe vetik az áldásokkal kapcsolatos reményüket. Mivel látták, hogy Isten szavai azt mondják, hogy „akik nem törekednek az igazságra, nem juthatnak üdvösségre”, levertek és csalódottak. Senki sem figyel rájuk a gyülekezetben, és nem látnak semmi reményt. Amikor szembenéznek magukkal még mindig nem látnak semmi reményt az áldások elnyerésére, és ezt gondolják: „Visszavonuljak vagy maradjak? Csakugyan nincs semmi reményem arra, hogy áldott legyek?” Évek telnek el, miközben hezitálnak és újra meg újra megfontolják ezeket a dolgokat, és még mindig nem sikerül nekik eljutniuk oda, hogy előléptessék vagy fontos pozícióba helyezzék őket. Versengeni akarnak a státuszért, de úgy érzik, hogy nem igazán észszerű vagy helyes dolog így tenni, szégyellik, hogy így tegyenek, ám ha nem versengenek a státuszért, akkor mikor fogják valaha is előléptetni és fontos szerepbe helyezni őket? Azokra az emberekre gondolnak, akik velük együtt hisznek Istenben, járnak el összejövetelekre és végeznek kötelességeket. Oly sokukat közülük már előléptettek és fontos szerepeket kaptak, miközben ők maguk nem tudnak fontos szerephez jutni, akármilyen keményen próbálkoznak is, ezért zavarodottságot éreznek és nincs továbbvezető út előttük Sosem beszélnek és nem vallanak nyíltan senki másnak az elgondolásaikról, az állapotukról, a gondolataikról, a nézeteikről, az elhajlásaikról és a hiányosságaikról – teljességgel elzárkóznak. Úgy tűnik, mintha elég értelmesen beszélnének, és látszólag valamelyest racionálisan cselekszenek, ám a belső ambícióik és vágyaik nagyon intenzívek. Keményen törekszenek és küzdenek, szenvedést állnak ki és árat fizetnek azért, hogy elérjék az ambícióikat és a vágyaikat, és mindent képesek feláldozni az áldásokkal kapcsolatos reményeikért. Amikor azonban nem látják az elérni kívánt eredményt, ellenségességgel és haraggal telnek meg Isten, Isten háza, sőt a gyülekezetben lévő minden ember felé. Mindenkit gyűlölnek amiatt, hogy nem látja, milyen keményen próbálkoznak, hogy nem látja az erősségeiket és a jó oldalukat, és Istent is gyűlölik azért, mert nem ad nekik lehetőségeket, mert nem lépteti elő őket, vagy mert nem ad nekik fontos szerepet. Képesek vajon szeretni a testvéreiket a szívükben megszületett ilyen óriási féltékenységgel és gyűlölettel? Képesek Istent dicsőíteni? Képesek feladni az ambícióikat és a vágyaikat azért, hogy elfogadják az igazságot, hogy két lábbal állva a földön jól végezzék a kötelessüket, és hogy hétköznapi emberek legyenek? Képesek vajon ilyesfajta elhatározásra? (Nem.) Nem csupán ez az elhatározás nincs meg bennük, hanem még csak a vágy sincs meg arra, hogy bűnbánatot tartsanak. Miután sok éven át így rejtőzködnek, egyre csak erősödik bennük a gyűlölet Isten háza, a testvérek, sőt még Isten iránt is. Mennyire erősödik meg a gyűlöletük? Azt remélik, hogy a testvéreik nem lesznek képesek jól végezni a kötelességeiket, azt remélik, hogy holtpontra jut Isten házának a munkája, és hogy semmivé lesz Isten irányítási terve, sőt még azt is remélik, hogy a nagy vörös sárkány elkapja a testvéreiket. Gyűlölik a testvéreiket, és Istent is gyűlölik. Panaszkodnak, hogy Isten nem igazságos, átkozzák a világot amiatt, hogy nincs szabadítója, és alaposan lelepleződik a démoni ábrázatuk. Az ilyen típusú emberek általában mélyen rejtőzködők, és nagyon jók abban, hogy a felszínen látszatot tartsanak fenn, alázatosnak, szelídnek és szeretetteljesnek tettetve magukat, miközben valójában báránybőrbe bújt farkasok. Soha nem fedik fel a titkos, ártó szándékukat, senki sem képes átlátni rajtuk, és senki sem tudja, hogy valójában milyenek ők vagy mit gondolnak. Azok, akik egy időre kapcsolatba kerülnek velük, képesek meglátni, hogy nagyon féltékeny emberek, hogy folyton versengenek másokkal és magukat tolják a rivaldafénybe, hogy mindenáron felül akarják múlni a többieket, és hogy mindenben, amit csak tesznek, ők akarják elnyerni az első helyezést. Így néznek ki kívülről, de vajon csakugyan ilyenek? Valójában még erősebb az áldások utáni vágyuk; azt remélik, hogy miközben csöndben keményen munkálkodnak, feláldozzák magukat és árat fizetnek, a többiek meglátják majd a jó oldalukat és a munkára való képességeiket, és hogy így fontos szerepet kaphatnak Isten házában. És vajon mi lesz az eredménye annak, ha fontos szerepet kapnak? Az, hogy mindenki nagyra fogja becsülni őket, ők pedig végre megvalósíthatják a nagy törekvésüket; kitűnhetnek a többiek közül, olyasvalakik lehetnek, akiket mindenki nagyra tart és akikre mindenki felnéz, és elmondhatják, hogy megérte sok éven át keményen dolgozni, árat fizetni és igyekezni – ilyen ambíciók és vágyak rejtőznek ezeknek az embereknek a szíve mélyén.

Az efféle emberek nem törekednek az igazságra, mégis mindig azt akarják, hogy léptessék elő őket és adjanak nekik fontos szerepet Isten házában. Azt hiszik a szívükben, hogy minél inkább munkaképes valaki, minél fontosabb pozíciókat kap, és minél inkább előléptetik és megbecsülik Isten házában, annál nagyobb esélye van arra, hogy áldásokban, koronában és jutalmakban részesüljön. Azt hiszik, hogy ha valaki nem különösebben hozzáértő a munkájában, vagy ha nincs egy bizonyos erőssége, akkor nincs joga arra, hogy áldott legyen. Azt gondolják, hogy az ember ajándékai, erősségei, képességei, készségei, képzettségének szintje, munkaképessége, sőt, még az emberi mivoltán belüli úgynevezett erősségei és érdemei is, amelyeket a világban értékelnek, így például az az elhatározása, hogy felülmúljon másokat, valamint a hajthatatlan hozzáállása, tőkeként szolgálhat az áldások és jutalmak elnyeréséhez. Miféle norma ez? Olyan norma, amely összhangban van az igazsággal? (Nem.) Nincs összhangban az igazság normáival. Akkor ez vajon nem a Sátán logikája? Nem egy elvetemült kor és az elvetemült világi irányzatok logikája? (De igen.) Abból ítélve, hogy az ilyen emberek milyen logika, módszerek és kritériumok alapján mérik fel a dolgokat, valamint hogy milyen a hozzáállásuk és a megközelítésük ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, úgy tűnik, hogy sosem hallották vagy olvasták Isten szavait, és hogy semmit sem tudnak azokról. Valójában azonban minden egyes nap hallgatják, olvassák és imádkozva olvassák Isten szavait. Akkor hát miért nem változik meg soha a nézőpontjuk? Egy dolog biztos: akárhogy hallgatják vagy olvassák is Isten szavait, sosem lesznek biztosak a szívükben afelől, hogy Isten szavai jelentik az igazságot, valamint a kritériumot minden dolog megméréséhez; nem értik meg és nem fogadják el szívből ezt a tényt. Ezért van az, hogy bármennyire abszurd és előítélettel teli a kilátásuk, örökké ragaszkodnak hozzá, és bármennyire helyesek is Isten szavai, ők elvetik és elítélik azokat. Ez az antikrisztusok ádáz természete. Amint nem kapnak meg egy fontos szerepet, és nem teljesülnek a kívánságaik és az ambícióik, fel lesz fedve a patás lábuk, megmutatkozik ádáz természetük, és tagadni akarják Isten létezését. Valójában még azelőtt, hogy tagadnák Isten létezését, azt tagadják, hogy Isten szavai jelentik az igazságot. Pontosan amiatt képesek ily módon ellenségesen tekinteni Istenre, és azon gondolkodni, hogy megtagadják, elárulják és elvessék Istent, valamint elhagyják Isten házát, amikor a sok számítás, cselszövés és kemény munka után még mindig nem helyezik őket fontos pozícióba, mivel a természetlényegük tagadja az igazságot és azt is, hogy minden dolog megmérésénél Isten szavai tekintendők a kritériumnak. Noha nem úgy tűnik, mintha harcolnának másokkal a hatalomért és a nyereségért, vagy a maguk útját járnák, illetve nyíltan megalapítanák a maguk független királyságát vagy ők irányítanák a saját státuszukat, a természetlényegükből látható, hogy ízig-vérig antikrisztusok. Azt gondolják, hogy minden törekvésük helyes, és bármit mondjanak is Isten szavai, szerintük azok nem érdemesek az említésre vagy a meghallgatásra, és bizonyosan nem érdemesek a felhasználásra. Miféle söpredékek az efféle emberek? Egyáltalán semmi hatással nincsenek rájuk Isten szavai; nem hatják meg őket, nem érintik meg a szívüket és nincs számukra vonzerejük. Akkor hát mit értékelnek? Az emberek ajándékait, talentumait, képességeit, tudását és stratégiáit, valamint a saját ambíciókat, illetve nagyszabású terveiket és vállalkozásaikat. Ők ezeket a dolgokat értékelik. Micsodák mindezek a dolgok? Olyan dolgok, amelyeket értékel Isten? Nem. Ezek olyan dolgok, amelyeket a romlott emberi lények tisztelnek és becsülnek, valamint olyan dolgok, amelyeket a Sátán becsül és imád. Szöges ellentétben állnak Isten útjával, az Ő szavaival és azzal, amit megkövetel azoktól, akiket megment. Csakhogy az ilyen emberek sosem gondoltak még bele, hogy ezek a dolgok a Sátántól vannak, hogy elvetemültek, és hogy szembemennek az igazsággal. Inkább nagyra becsülik mindezeket a dolgokat, szilárdan és határozottan ragaszkodnak hozzájuk, valamint minden másnál feljebbvalónak tekintik őket, és ezek veszik át náluk az igazságra törekvés, valamint az igazság elfogadásának helyét. Hát nem felháborítóan lázadó ez? Végül pedig mi lesz az egyedüli kimenetele a felháborítóan lázadó mivoltuknak és annak, hogy ennyire észszerűtlenek? Az, hogy ezek az emberek menthetetlenek lesznek, és soha senki sem tudja majd megváltoztatni őket. Ezek erre a fajta kimenetelre vannak rendelve. Mondjátok meg Nekem, hát nem olyan emberek ezek, akik csak titokban erőt gyűjtenek és kivárják, míg eljön az idejük? Azt az alapelvet követik, miszerint az arany előbb vagy utóbb fényleni fog, hogy meg kell tanulniuk titokban erőt gyűjteni, kivárni az idejüket és megvárni a megfelelő alkalmat, közben pedig előkészületeket tenni és tervezgetni a jövőjüket, a vágyaikat és az álmaikat. Annak alapján, hogy milyen alapelveket követnek, hogy melyek a túlélésük alapelvei, hogy milyen célokra törekednek, és hogy mi után vágyódnak a belső lényegükben, ezek az emberek ízig-vérig antikrisztusok. Egyesek ezt mondják: „De az antikrisztusok nem saját, független királyságokat alapítanak, és nem státuszért harcolnak?” Nos, vajon képesek az ilyen emberek arra, hogy független királyságot alapítsanak, miután hatalomhoz jutottak? Képesek kínozni az embereket? (Igen.) Hatalomra kerülve képesek lennének vajon az igazságalapelveknek megfelelően tenni a dolgokat? Képesek lennének az igazságra törekedni? Képesek lennének embereket vinni Isten elé? (Nem.) Mi történne, ha az ilyen emberek fontos pozíciót kapnának? Olyan embereket léptetnének elő, akik ajándékokkal rendelkeznek, jól fogalmaznak és értelmesek, függetlenül attól, hogy azok el tudnák-e végezni a munkát; olyan embereket léptetnének elő, akik hozzájuk hasonlók, miközben azokat a megfelelő embereket, akiknek van lelki megértésük, akik törekednek az igazságra és becsületesek, nem engednék feljebb emelkedni. Amikor bekövetkezik ez a fajta szituáció, azzal vajon nem lepleződik le az emberek antikrisztusi lényege? Nem válik nagyon nyilvánvalóvá? Vannak némelyek, akik nem értették igazán, amikor először azt mondtam, hogy antikrisztusok mindazok, akik vissza akarnak vonulni, amikor nem kapnak fontos szerepet és nincs reményük az áldásokra. Most viszont már látjátok, hogy antikrisztusok? (Igen.)

Vannak némelyek, akik, amikor elbocsátják őket a vezetői pozíciójukból, és meghallják, amint a Fennvaló azt mondja, hogy nem fogják többé művelni és használni őket, hihetetlen szomorúságot éreznek és keserűen sírnak, mintha csak kiiktatták volna őket – milyen probléma ez? Vajon a kiiktatásukat jelenti az, hogy nem művelik vagy nem használják őket többé? Azt jelenti, hogy nem nyerhetnek üdvösséget? Ennyire fontos számukra a hírnév, a nyereség és a státusz? Ha olyanok, akik törekednek az igazságra, akkor el kell gondolkozniuk magukon, amikor elveszítik a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat, és valódi megbánást kell érezniük; az igazságra törekvés útját kell választaniuk, új életet kell kezdeniük, és nem szabad annyira felzaklatniuk magukat vagy olyan sokat sírniuk. Ha tudják a szívükben, hogy azért bocsátotta el őket Isten háza, mert nem végeznek igazi munkát és nem törekednek az igazságra, és hallják, amint azt mondja Isten háza, hogy nem fogják újra előléptetni őket, akkor szégyenkezniük kell amiatt, hogy tartoznak Istennek, és hogy cserben hagyták Istent; tudniuk kell, hogy nem érdemlik meg azt, hogy Isten használja őket, és ily módon úgy tekinthetők, mint akiknek van egy szemernyi értelmük. Ők azonban negatívvá és zaklatottá válnak, amikor meghallják, hogy Isten háza nem fogja újra művelni vagy használni őket, és ez azt mutatja, hogy hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és hogy nem az igazságra törekvő emberek. Ennyire erős az áldások utáni vágyuk, és ennyire nagyra tartják a státuszt, és nem végeznek tényleges munkát, ezért el kell bocsátani őket, nekik pedig el kell gondolkozniuk a saját romlott beállítottságaikon, és meg kell érteniük azokat. Tudniuk kell, hogy rossz utat követnek, hogy az antikrisztus útján járnak, amikor státuszra, hírnévre és nyereségre törekednek, hogy nem csupán nem ismeri el őket Isten, hanem az Ő természetét is megsértik, valamint, hogy ha mindenféle gonoszságot követnek el, akkor meg is fogja büntetni őket Isten. Nincs nektek is ilyen problémátok? Ti nem lennétek boldogtalanok, ha azt mondanám, hogy nincs lelki megértésetek? (De igen.) Vannak némelyek, akik, amikor egy felsőbb szintű vezető azt mondja róluk, hogy nincs lelki megértésük, úgy érzik ennek hallatán, hogy képtelenek megérteni az igazságot, hogy Isten biztosan nem akarja őket, hogy nincs reményük az áldásokra; ám annak ellenére, hogy szomorúságot éreznek, mégis képesek normálisan végezni a kötelességüket – az ilyen embereknek van egy kevés értelmük. Egyesek negatívvá válnak és nem kívánják többé a kötelességüket végezni, amikor azt hallják, hogy valaki azt mondja róluk, hogy nincs lelki megértésük. Ezt gondolják: „Azt mondod, hogy nincs lelki megértésem – nem azt jelenti ez, hogy nincs reményem arra, hogy áldott legyek? Ha egyszer nem fogok áldásokat nyerni a jövőben, minek higgyek még mindig? Nem fogom elfogadni azt, hogy szolgálatot kelljen végeznem. Ki gürcölne érted, ha semmit nem kap cserébe? Nem vagyok ilyen ostoba!” Van az ilyen embereknek lelkiismeretük és értelmük? Olyan sok kegyelmet élveznek Isten részéről, és mégsem tudják viszonozni, sőt még szolgálatot sem akarnak végezni. Az ilyen embereknek végük van. Még csak arra sem képesek, hogy mindvégig szolgálatot végezzenek, és nincs igaz hitük Istenben; ők álhívők. Ha őszinte a szívük Isten felé, és ha van igaz hitük Istenben, akkor nem számít, miként értékelik őket; ez csupán képessé teszi őket arra, hogy még inkább igazán és pontosan megismerjék magukat – helyesen kell megközelíteniük ezt a dolgot, és nem hagyhatják, hogy hatással legyen arra, ahogyan Istent követik és a kötelességüket végzik. Még ha nem is képesek áldásokat nyerni, akkor is hajlandóknak kell lenniük arra, hogy mindvégig panasz nélkül szolgálatot végezzenek Istenért, és lehetővé kell tenniük, hogy Isten vezényelje őket minden dologban – csakis ekkor lesznek lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek. Isten kezében van az, hogy valaki áldásokat nyer vagy katasztrófát szenved el, Isten szuverén efölött és Ő rendezi ezt, és az nem olyasvalami, amit az emberek kérhetnek vagy amiért megdolgozhatnak. Ez inkább attól függ, hogy képes-e az illető engedelmeskedni Isten szavainak, elfogadni az igazságot és Isten követelményeinek megfelelően, jól végezni a kötelességét – Isten minden embernek megfizet a cselekedetei szerint. Ha valakiben van ennyi komolyság, és minden erejét beleadja az általa elvégzendő kötelezettség megvalósításába, akkor az elég, és el fogja nyerni Isten jóváhagyását és áldását. Ezzel szemben, ha valaki nem végzi megfelelően a kötelességét, és még mindenféle gonoszságot is elkövet, de mégis szeretne áldásokat kapni Istentől, akkor így cselekedve nincs vajon híján az értelemnek? Ha úgy érzed, hogy eddig nem végezted elég jól a dolgod, hogy sok erőfeszítést tettél, de még mindig nem vagy képes az alapelvekkel kezelni a dolgokat, és hogy tartozol Istennek, de Ő mégis megáld téged és kegyelmet mutat feléd, az nem azt jelenti vajon, hogy Isten jóindulattal van irántad? Ha Isten meg kíván áldani téged, akkor az olyasvalami, amit senki nem vehet el. Te talán azt gondolod, hogy eddig nem végezted valami jól a dolgod, de amikor Isten értékel, Ő azt mondja, hogy komoly szándékú vagy, és mindent beleadtál, és kegyelmet szeretne mutatni feléd és meg szeretne áldani téged. Semmi sem helytelen, amit Isten tesz, és neked dicsérned kell az Ő igazságosságát. Nem számít, mit tesz Isten, az mindig helyes, és még ha elképzeléseket táplálsz is magadban azzal kapcsolatban, amit Isten tesz, ha azt hiszed, hogy az nincs tekintettel az emberi érzésekre, valamint ha az nincs ínyedre, akkor is dicsérned kell Istent. Miért kellene így tenned? Nem tudod az okát, igaz? Ezt valójában nagyon könnyű megmagyarázni: azért, mert Isten Isten, te pedig ember vagy; Ő a Teremtő, te pedig teremtett lény vagy. Nem vagy feljogosítva annak megkövetelésére, hogy Isten egy bizonyos módon cselekedjen vagy egy bizonyos módon kezeljen téged, miközben Isten fel van jogosítva arra, hogy követeléseket támasszon veled szemben. Áldások, kegyelem, jutalmak, koronák – Istentől függ, hogy miként és kinek adatnak mindezek a dolgok. Miért Istentől függ? Ezek a dolgok Istenhez tartoznak; nem az ember és Isten közös tulajdonában lévő dolgok, hogy egyenlően osztozhatnának rajtuk. Istenhez tartoznak, Isten pedig azoknak adja őket, akiknek megígéri. Ha Isten nem ígéri, hogy neked adja őket, attól még alá kell, hogy vesd Neki magad. Ha emiatt nem hiszel többé Istenben, az milyen problémákat fog megoldani? Akkor talán nem leszel többé teremtett lény? Kibújhatsz Isten szuverenitása alól? Istennek továbbra is megmarad a szuverenitása minden dolog fölött, és ez egy megváltoztathatatlan tény. Isten kiléte, státusza és lényege sosem tekinthető egyenlőnek az ember kilétével, státuszával és lényegével, és megváltozni sem fognak soha ezek a dolgok – Isten örökké Isten lesz, az ember pedig örökké ember. Ha valaki képes ezt megérteni, akkor mit kell tennie? Alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának és rendezéseinek – ez a legracionálisabb módja a dolgok intézésének, azonkívül pedig nem választható semmilyen másik út. Ha nem veted alá magad, akkor lázadó vagy, és ha dacos vagy és vitatkozol, akkor felháborítóan lázadó vagy, és el kellene téged pusztítani. Ha képes vagy alávetni magad Isten szuverenitásának és rendezéseinek, az azt mutatja, hogy van értelmed; ezzel a hozzáállással kell rendelkezniük az embereknek, és csakis ilyen hozzáállásuk kellene, hogy legyen a teremtett lényeknek. Mondjuk például, hogy van egy kis macskád vagy kutyád – vajon fel van jogosítva az a macska vagy kutya annak megkövetelésére, hogy különféle finom ételeket vagy szórakoztató játékokat vásárolj neki? Létezik-e olyan macska vagy kutya, amelyik annyira értelem nélkül való, hogy követeléseket támasszon a gazdájával szemben? (Nem.) És van-e olyan kutya, amely úgy döntene, hogy nem marad többé a gazdájával, miután azt látja, hogy másvalaki házánál jobb élete van egy kutyának, mint neki? (Nincs.) A kutyák természetes ösztöne, hogy ezt gondolják: „A gazdám kosztot és kvártélyt ad nekem, úgyhogy vigyáznom kell a házra a gazdámért. Még ha nem is ad ételt a gazdám, vagy ha nem valami finom ételt kapok tőle, akkor is vigyáznom kell a házára.” A kutyának nincs egyéb, nem helyénvaló, a státuszát meghaladó gondolata. Akár jó hozzá a gazdája, akár nem, a kutya nagyon boldog, valahányszor hazatér a gazda; egyfolytában csóválja a farkát, és nem is lehetne boldogabb. Függetlenül attól, hogy tetszik-e a gazdájának vagy sem, vagy hogy vesz-e neki finom ennivalót, a kutya mindig ugyanúgy cselekszik a gazdája irányában, és mindig vigyáz a házára. Ebből ítélve nem rosszabbak-e vajon az emberek a kutyáknál? (De igen.) Az emberek folyton követeléseket támasztanak Istennel szemben, és mindig lázadnak Ellene. Mi ennek a problémának a gyökere? Az, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak, nem tudnak megmaradni a teremtett lények helyén, így elveszítik az ösztöneiket és Sátánokká lesznek; ösztöneik sátáni ösztönné válnak, amely arra sarkallja őket, hogy szegüljenek szembe Istennel, vessék el az igazságot, cselekedjenek gonoszul és ne vessék alá magukat Istennek. Hogyan állíthatók helyre az emberi ösztöneik? El kell érni náluk, hogy legyen lelkiismeretük és értelmük, hogy azokat a dolgokat tegyék, amelyeket egy embernek tennie kell, és hogy azt a kötelességet végezzék, amelyet végezniük kell. Olyan ez, ahogyan a kutya őrzi a házat, és ahogyan a macska elkapja az egereket – akárhogy bánik is velük a gazdájuk, minden erejükkel azon vannak, hogy elvégezzék ezeket a dolgokat, belevetik magukat ezekbe a feladatokba, valamint a helyükön maradnak és maximálisan követik az ösztöneiket, ezért aztán szeretik őket a gazdáik. Ha ez az embereknek is sikerülne, akkor Istennek nem kellene elmondania mindezeket a szavakat, vagy kimondania mindezeket az igazságokat. Az emberek mélységesen romlottak, híján vannak az értelemnek és a lelkiismeretnek, és alacsony szintű az integritásuk; romlott beállítottságaik folyton gondot okoznak, feltárulnak bennük, befolyásolják a döntéseiket és a gondolkodásukat, Isten elleni lázadásra késztetik és képtelenné teszik őket arra, hogy alávessék magukat Neki, továbbá oda vezetnek, hogy mindig saját, szubjektív kívánságaik, elgondolásaik és preferenciáik lesznek, valamint hogy sosem képes átvenni bennük az uralmat és sosem tud az életükké válni az igazság. Mindezek miatt kell Istennek megítélnie, megpróbálnia és a szavaival finomítania őket – azért, hogy meg lehessen menteni őket. Másfelől az antikrisztusok mindig negatív szerepeket játszanak az emberek körében. Ízig-vérig démonok és Sátánok; nem csupán az igazságot nem fogadják el, hanem azt sem ismerik be, hogy romlott beállítottságaik vannak, azonkívül pedig erőszakosan telhetetlenek, áldásokat, koronát és jutalmakat akarnak nyerni Istentől. Milyen messzire mennek el a küzdelmükben? Egészen a teljes szégyentelenségig és észszerűtlenségig. Ha azután, hogy mindenféle gonosz dolgokat műveltek, felfedik és kiiktatják őket, neheztelnek a szívükben. Megátkozzák Istent, megátkozzák a vezetőket és a dolgozókat, valamint gyűlölik a gyülekezetet és minden igaz hívőt. Ez teljességgel felfedi a gonosz emberek és antikrisztusok mindegyikének a rút ábrázatát.

Az antikrisztusok különböző megnyilvánulásai közül a tizenkettedik tétel a következő: vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, és nincs reményük arra, hogy áldásokat nyerjenek. Egyszerű megfogalmazással fogunk beszélgetni arról, hogy mit jelent a visszavonulás. A visszavonulás szó szerinti jelentése: egyik helyről egy másikra visszavonulni – ezt nevezik „visszavonulásnak”. Mindig vannak némelyek Isten házában az igazságot nem szeretők között, akik önként elhagyják a gyülekezetet és a testéreket, mivel idegenkednek attól, hogy összejövetelekre járjanak és prédikációkat hallgassanak, és nem hajlandóak a kötelességüket végezni – ezt nevezik „visszavonulásnak”. Ez a szó szerinti értelemben vett visszavonulás. Amikor azonban igazán visszavonultnak minősül valaki Isten szemében, ott valójában nem arról van csupán szó, hogy az illető elhagyta az Ő házát, hogy nem látják őt többé, vagy hogy kihúzták őt a gyülekezeti névjegyzékből. A helyzet az, hogy ha valaki nem olvassa Isten szavait, akkor az attól függetlenül, hogy mekkora hite van, és hogy Istenben hívő embernek tartja-e önmagát, azt bizonyítja, hogy nem ismeri el a szívében, hogy Isten létezik, és azt sem, hogy az Ő szava az igazság. Isten szerint az ilyen ember már visszavonult, és nem számít többé az Ő háza tagjának. A visszavonult emberek egyik fajtájának azok tekinthetők, akik nem olvassák Isten szavait. Az ilyen emberek egy másik fajtáját azok jelentik, akik soha nem vesznek részt a gyülekezeti életben, és akik soha nem vesznek részt a gyülekezeti élettel kapcsolatos tevékenységekben, így például abban, amikor himnuszokat énekelnek, imádkozva olvassák Isten szavait, valamint a személyes tapasztalataikról beszélgetnek és megértik egymást a testvérek. Isten úgy látja ezeket az embereket, mint akik már visszavonultak. Van még egy fajtájuk: azok, akik megtagadják a kötelességek végzését. Bármilyen kérést intéz is feléjük, bármilyen munkát és bármely kötelességet végeztetne is velük Isten háza, legyen szó kis vagy nagy dologról, akár egy olyan egyszerű dologról, mint az, hogy alkalmanként adjanak tovább egy üzenetet, ők nem akarják elvégezni. Ők, akik azt hangoztatják magukról, hogy hisznek Istenben, még olyan egyszerű feladatokat sem tudnak elvégezni, amelyek elvégzéséhez akár egy nem hívő segítségét is lehetne kérni. Ez az igazság elfogadásának a megtagadása és egy kötelesség elvégzésének a megtagadása. Akárhogy buzdítják is őket a testvérek, megtagadják és nem fogadják el; amikor úgy rendezi a gyülekezet, hogy végezzenek el valamilyen kötelességet, figyelmen kívül hagyják és tömérdek kifogást felhozva utasítják vissza. Olyan emberek ezek, akik megtagadják a kötelességek elvégzését. Isten szemében az ilyen emberek már visszavonultak. A visszavonulásuk nem arról szól, hogy Isten háza kitakarította őket vagy kihúzta őket a névjegyzékéből, hanem arról, hogy nekik maguknak nincs igaz hitük – nem ismerik el magukról, hogy Istenben hívő emberek lennének. Aki csak beleillik e három kategória valamelyikébe, olyasvalaki, aki már visszavonult. Pontos ez a definíció? (Igen.) Ha nem olvasod Isten szavait, vajon Istenben hívő embernek számítasz? Ha nem élsz gyülekezeti életet, ha nem érintkezel vagy nem elegyedsz a testvéreiddel, akkor vajon hívőnek számítasz? A legkevésbé sem. Azonkívül, ha megtagadod a kötelességed elvégzését, sőt még teremtett lényként sem teljesíted a kötelezettségeidet, akkor az még súlyosabb dolog. Ez a három embertípus az, akiket úgy lát Isten, mint akik már visszavonultak. Nem arról van szó, hogy ki lettek zárva vagy takarítva Isten házából, hanem önszántukból vonultak vissza és önszántukból adták fel. A viselkedésük teljes mértékben elárulja, hogy nem szeretik és nem fogadják el az igazságot, és hogy klasszikus példái az olyan embereknek, akik mindössze jól akarnak lakni kenyérrel és csak áldásokat remélnek.

2020. október 17.