Annyi sürgés-forgás, annyi frusztráció és csalódás, annyi öröm és bánat, annyi lent és fent, és annyi felejthetetlen év után, amikor az ember újra és újra végignézte az évszakok váltakozását, észrevétlenül átlépte az élet fontos útjelző tábláit, és egy szempillantás alatt élete alkonyán találja magát. Az idő nyomai rányomják bélyegüket az egész testre: az ember már nem tudja kihúzni magát, a haja megőszül, az egykor fényes és világos szemei homályosak és zavarosak lesznek, sima, rugalmas bőre pedig ráncos és foltos. Az ember hallása gyengül, fogai meglazulnak és kihullanak, reakciói lomhává válnak, mozgása lelassul... Ezen a ponton az ember már végleg elbúcsúzott ifjúsága szenvedélyes éveitől, és belépett élete alkonyába: az öregkorba. Ezután a halál következik, az emberi élet utolsó fordulópontja.

1. Csak a Teremtő rendelkezik az élet és halál hatalmával az ember felett

Ha valakinek a születését az előző élete rendelte el, akkor a halála ennek a sorsnak a végét jelzi. Ha valakinek a születése a küldetése kezdete ebben az életben, akkor a halála e küldetés végét jelzi. Mivel a Teremtő az emberszületésének körülményeit meghatározta, magától értetődik, hogy halálának konkrét körülményeit is elrendezte. Más szóval, senki sem születik véletlenül, senkinek a halála sem hirtelen jön el, és mind a születés, mind a halál szükségszerűen kapcsolódik az előző és a jelenlegi életéhez. Az ember születésének és halálának körülményeit egyaránt a Teremtő határozza meg előre; ez az ember sorsa, az ember végzete. Ahogy egy ember születésére sokféle magyarázat van, az is igaz, hogy egy ember halála természetesen a maga sajátos, különféle körülményei között következik be. Ez az oka az emberek eltérő élettartamának és haláluk különböző módjának és időpontjának. Egyesek erősek és egészségesek, mégis fiatalon halnak meg; mások gyengék és betegesek, mégis megélik az öregkort és békésen távoznak. Vannak, akik természetellenes okokból halnak meg, mások természetes módon. Egyesek az otthonuktól távol fejezik be életüket, mások szeretteik körében hunyják le végleg a szemüket. Vannak, akik a levegőben halnak meg, mások a föld alatt. Egyesek a víz alá süllyednek, mások katasztrófák során vesznek el. Van, aki reggel, van, aki éjszaka hal meg... Mindenki fényes születésre, ragyogó életre és dicsőséges halálra vágyik, de senki sem léphet túl saját sorsán, senki sem menekülhet a Teremtő szuverenitása elől. Ez az emberi sors. Az ember mindenféle terveket készíthet a jövőjét illetően, de senki sem tervezheti meg születésének és a világból való távozásának módját és idejét. Bár az emberek mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a halál eljövetelét és ellenálljanak annak, mégis, tudtukon kívül, a halál csendesen közeledik. Senki sem tudja, mikor és hogyan fog meghalni, még kevésbé, hogy hol. Nyilvánvalóan nem az emberiség rendelkezik élet és halál felett, nem a természeti világ valamely lénye, hanem a Teremtő, akinek hatalma egyedülálló. Az emberiség élete és halála nem a természeti világ valamely törvényének a terméke, hanem a Teremtő hatalma szuverenitásának a következménye.

2. Aki nem ismeri a Teremtő szuverenitását, azt halálfélelem kísérti

Amikor az ember belép az öregkorba, a kihívás, amellyel szembesül, nem a családfenntartás vagy a nagy életcélok felállítása, hanem az, hogy miként búcsúzzon el az életétől, hogyan nézzen szembe élete végével, hogyan tegyen pontot élete mondatának végére. Bár a felszínen úgy tűnik, hogy az emberek kevés figyelmet fordítanak a halálra, senki sem kerülheti el a téma körüljárását, mert senki sem tudja, hogy a halál túlsó oldalán van-e egy másik világ; egy olyan világ, amelyet az emberek nem érzékelnek, nem éreznek, amelyről semmit sem tudnak. Emiatt az emberek félnek szembenézni a halállal, félnek szembesülni vele úgy, ahogyan kellene; ehelyett mindent megtesznek, hogy kerüljék a témát. Így ez minden embert halálfélelemmel tölt el, és az élet eme elkerülhetetlen tényét a titokzatosság fátylával vonja be, tartós árnyékot vetve minden ember szívére.

Amikor az ember érzi, hogy a teste egyre hanyatlik, amikor érzi, hogy közeledik a halálhoz, bizonytalan rettegést, kimondhatatlan félelmet érez. A halálfélelemtől egyre magányosabbnak és tehetetlenebbnek érzi magát, és ilyenkor felteszi magának a kérdést: Honnan jött az ember? Hová tart az ember? Így hal meg az ember, hogy az élete elrohant mellette? Ez az az időszak, amely az ember életének végét jelzi? Végül is mi az élet értelme? Végül is mit ér az élet? A hírnévről és a vagyonról szól? A családalapításról szól?... Függetlenül attól, hogy az ember elgondolkodott-e ezeken a konkrét kérdéseken, függetlenül attól, hogy mennyire fél a haláltól, minden ember szíve mélyén mindig ott él a rejtélyek feltárása iránti vágy, az értetlenség érzése az élettel kapcsolatban, és mindezek közé keveredve a világ iránti szentimentalitás, a vonakodás a távozástól. Talán senki sem tudja világosan megfogalmazni, hogy mi az, amitől az ember fél, mi az, amit az ember keres, mi az, ami miatt szentimentális, és mi az, amit nem szívesen hagy maga mögött...

Mivel az emberek félnek a haláltól, annyi aggodalmuk van; mivel az emberek félnek a haláltól, annyi mindenük van, amit nem tudnak elengedni. Amikor a halál küszöbén állnak, egyesek ezen vagy azon aggódnak; aggódnak a gyermekeikért, a szeretteikért, a vagyonukért, mintha az aggódással eltörölhetnék a szenvedést és a félelmet, amit a halál hoz, mintha az élőkkel való egyfajta bensőséges kapcsolat fenntartásával megmenekülhetnének a halállal járó tehetetlenségtől és magánytól. Az emberi szív mélyén bizonytalan félelem lakozik, a félelem attól, hogy elszakadunk szeretteinktől, hogy soha többé nem vethetünk pillantást a kék égre, soha többé nem tekinthetünk az anyagi világra. A magányos lélek, aki hozzászokott szerettei társaságához, nem szívesen engedi ezt el, hogy egyedül induljon el egy ismeretlen és szokatlan világba.

3. Aki a hírnév és vagyon hajszolásával tölti az életét, tanácstalanul áll a halállal szemben

A Teremtő szuverenitása és eleve elrendelése miatt egy magányos lélek, aki a semmiből indult, szülőket és családot kap, lehetőséget arra, hogy az emberi faj tagjává váljon, lehetőséget arra, hogy megtapasztalja az emberi életet és meglássa a világot. Ez a lélek esélyt kap arra is, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, hogy megismerje a Teremtő teremtésének csodálatos mivoltát, és ami ennél is több, hogy megismerje a Teremtő hatalmát és alávesse magát annak. A legtöbb ember azonban mégsem ragadja meg igazán ezt a ritka és múló lehetőséget. Az ember egy életen át a sors elleni harcban emészti fel energiáit, minden idejét azzal tölti, hogy serénykedik, a családját próbálja etetni, és ide-oda ingázik a vagyon és a státusz között. Az emberek a családot, a pénzt és a hírnevet tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember panaszkodik a sorsa miatt, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeknek a vizsgálata és megértése a legfontosabb: miért él az ember, hogyan kellene élnie, mi az élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a vagyont, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek. Addig élnek így, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a vagyon nem tudja megállítani a csúszásukat a szenilitás felé, hogy a pénz nem tudja betölteni a szív ürességét, hogy senki sem mentesül a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei alól, hogy senki sem menekülhet meg attól, amit a sors tartogat számára. Csak amikor kénytelenek szembesülni az élet végső fordulópontjával, akkor fogják fel igazán, hogy még ha hatalmas gazdagsággal és bőséges vagyonnal is rendelkeznek, még ha kiváltságosak és magas rangúak is, akkor sem menekülhetnek meg a haláltól, és vissza kell térniük eredeti helyzetükbe: magányos lelkek akiknek nincs semmijük. Amikor az embereknek vannak szüleik, azt hiszik, hogy a szüleik jelentenek mindent; ha az embereknek van vagyonuk, azt gondolják, hogy a pénz a legfőbb támaszuk, hogy ez az az eszköz, amiből élnek; ha az embereknek van státuszuk, akkor erősen ragaszkodnak hozzá, és az életüket is kockáztatnák érte. Amikor az emberek készülnek elengedni ezt a világot, csak akkor döbbennek rá, hogy azok a dolgok, amelyeknek a hajszolásával az életüket töltötték, nem mások, mint múló felhők, amelyekbe nem kapaszkodhatnak, amelyeket nem vihetnek magukkal, amelyek nem menthetik meg őket a haláltól és nem nyújthatnak társaságot vagy vigaszt egy magányos léleknek a visszaúton; és legkevésbé ezek a dolgok menthetik meg az embert, és tehetik lehetővé, hogy felülemelkedjen a halálon. Az anyagi világban szerzett hírnév és vagyon átmeneti elégedettséget, múló örömöt, a jólét hamis érzését nyújtja; miközben az ember eltéved általuk. Így az emberek, miközben békére, kényelemre és a szív nyugalmára sóvárogva az emberiség hatalmas tengerén hánykolódnak, hullámról hullámra elmerülnek. Amikor az embereknek még nem sikerült rájönniük, hogy mely kérdéseket a legfontosabb megérteniük – honnan jönnek, miért vannak életben, hová tartanak és így tovább –, akkor a hírnév és a vagyon elcsábítja, félrevezeti és irányítja őket, és visszavonhatatlanul elvesznek. Az idő repül, az évek egy szempillantás alatt elszállnak, és mielőtt az ember észrevenné, már búcsút is intett élete legszebb éveinek. Amikor az ember hamarosan távozik a világból, fokozatosan eljut a felismerésig, hogy a világon minden tovasodródik, nem ragaszkodhat többé a javakhoz, melyek eredetileg az övéi voltak; ekkor érzi igazán, hogy olyan, mint egy síró csecsemő, aki most jött a világra, és nincs még semmije. Ezen a ponton az ember kénytelen elgondolkodni azon, hogy mi mindent tett az életében, mit ér az élet, mit jelent az élet és ő miért jött a világra. És ez az a pont, amikor az ember egyre inkább tudni akarja, hogy valóban van-e következő élet, hogy valóban létezik-e Mennyország, hogy valóban van-e megtorlás... Minél közelebb kerül valaki a halálhoz, annál inkább meg akarja érteni, hogy miről is szól valójában az élet; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál inkább üresnek tűnik a szíve; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál tehetetlenebbnek érzi magát; így a halálfélelme napról napra nagyobb lesz. Két oka van annak, hogy a halálhoz közeledve ilyen érzések élednek az emberekben: először is, hamarosan elveszítik a hírnevet és a vagyont, amelytől életük függött, hamarosan maguk mögött hagyják mindazt, amit a szemük lát a világon; másodszor, hamarosan teljesen egyedül szembesülnek egy szokatlan világgal, egy titokzatos, ismeretlen birodalommal, ahová félnek betenni a lábukat, és ahol nincsenek szeretteik és támaszaik. E két okból kifolyólag mindenki, aki szembesül a halállal, nyugtalanságot érez, pánikba esik és soha nem ismert tehetetlenséget érez. Amikor valaki valóban eljut erre a pontra, csak akkor döbben rá, hogy ha valaki beteszi a lábát erre a földre, akkor az első dolog, amit meg kell értenie, hogy honnan jönnek az emberi lények, miért élnek az emberek, ki diktálja az emberi sorsot, ki gondoskodik az emberi létről és kinek van szuverenitása felette. Ez a tudás az igazi eszköz, amely segítségével él az ember, az emberi túlélés nélkülözhetetlen alapja – nem pedig az, hogy megtanulja, hogyan tartsa el a családját, vagy hogyan szerezzen hírnevet és vagyont, nem is az, hogy hogyan tűnjön ki a tömegből, vagy hogyan éljen gazdagabb életet, még kevésbé az, hogy hogyan tud jeleskedni és sikeresen versenyezni másokkal. Bár a különböző túlélési készségek, amelyek tökéletesítésével az emberek az életüket töltik, bőséges anyagi jólétet biztosíthatnak, de soha nem hoznak igazi békét és vigaszt az ember szívébe, helyette az emberek állandóan elveszítik az irányt miattuk, nehezen tudják kontrollálni magukat és elszalasztanak minden lehetőséget, hogy megtanulják az élet értelmét; ezek a túlélési készségek rejtett szorongást keltenek azzal kapcsolatban, hogyan nézzünk szembe a halállal. Emberek élete megy így tönkre. A Teremtő mindenkivel igazságosan bánik, mindenkinek egy életre elegendő lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalja és megismerje az Ő szuverenitását, az ember mégis csak a halál közeledtével, amikor annak réme fenyegeti, kezdi meglátni a fényt – és akkor már túl késő!

Az emberek egész életüket a pénz és a hírnév hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel vagy hírnévvel megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem. Minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban vágynak arra, hogy tovább éljenek; minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban rettegnek a halál közeledtétől. Csak ezen a ponton ismerik fel igazán, hogy az életük nem az övék, nem ők irányítják, és hogy az embernek nincs beleszólása abba, hogy él-e vagy hal – mindez kívül esik az ember irányításán.

4. Jöjj a Teremtő uralma alá, és nézz szembe nyugodtan a halállal!

Abban a pillanatban, amikor az ember megszületik, egy magányos lélek megkezdi a földi élet megtapasztalását, a Teremtő hatalmának megtapasztalását, azt, amit a Teremtő rendezett el számára. Mondanom sem kell, hogy az ember – a lélek – számára ez egy kiváló lehetőség arra, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, megismerje és személyesen megtapasztalja az Ő hatalmát. Az emberek a sors törvényei szerint élik az életüket, amelyeket a Teremtő fektetett le számukra, és egyetlen józan, lelkiismeretes ember számára sem nehéz dolog, hogy élete évtizedei során megbékéljen a Teremtő szuverenitásával és megismerje az Ő hatalmát. Ezért minden embernek nagyon könnyen fel kellene ismernie saját, több évtizedes élettapasztalatai révén, hogy minden emberi sors előre elrendeltetett, és könnyen meg kellene értenie vagy össze kellene foglalnia, hogy mit jelent életben lenni. Ahogy az ember elsajátítja ezeket az életleckéket, fokozatosan megérti, honnan ered az élet, felfogja, mire van igazán szüksége a szívnek, mi vezet az élet igazi útjára, és mi kell legyen az emberi élet küldetése és célja. Az ember fokozatosan fel fogja ismerni, hogy ha nem imádja a Teremtőt, ha nem kerül az Ő uralma alá, akkor amikor eljön a halállal való szembenézés ideje – amikor a lelke újra szembe fog nézni a Teremtővel –, akkor a szíve határtalan félelemmel és nyugtalansággal lesz telve. Ha valaki már több évtizede a világon van, de mégsem érti, honnan ered az emberi élet, és nem ismeri fel, hogy kinek a tenyerén nyugszik az ember sorsa, akkor nem csoda, hogy nem lesz képes nyugodtan szembenézni a halállal. Aki az emberi élet több évtizedes megtapasztalása során megismerte a Teremtő szuverenitását, az helyesen értékeli az élet értelmét és értékét. Az ilyen embernek mélyreható tudása van az élet céljáról, valódi tapasztalattal és megértéssel rendelkezik a Teremtő szuverenitásáról, és ezen túlmenően képes alávetni magát a Teremtő hatalmának. Az ilyen ember megérti annak jelentését, hogy Isten miért teremtette az emberiséget, megérti, hogy az embernek imádnia kell a Teremtőt, továbbá hogy minden, amit az ember birtokol, a Teremtőtől származik, és egy nap, a nem túl távoli jövőben visszatér Hozzá. Az ilyen ember megérti, hogy a Teremtő rendezi el az ember születését, és szuverenitása van az ember halála felett, továbbá hogy mind az életet, mind a halált a Teremtő hatalma előre elrendelte. Ha tehát valaki valóban megérti ezeket a dolgokat, akkor természetesen nyugodtan szembe tud majd nézni a halállal, nyugodtan félre tudja tenni minden világi tulajdonát, boldogan elfogadja és aláveti magát mindannak, ami utána következik, és ahelyett, hogy vakon rettegne tőle és harcolna ellene, üdvözölni fogja az élet utolsó fordulópontját, amelyet úgy ahogy van, a Teremtő rendezett el. Ha valaki lehetőségként tekint az életre, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, és megismerje az Ő hatalmát, ha valaki ritka lehetőségként tekint az életére, hogy teljesítse kötelességét teremtett emberi lényként és betöltse küldetését, akkor biztosan helyes életszemlélettel rendelkezik majd, biztosan a Teremtő által megáldott és vezérelt életet él, biztosan a Teremtő fényében jár, biztosan megismeri a Teremtő szuverenitását, biztosan az Ő uralma alá kerül, és biztosan tanúja lesz az Ő csodálatos tetteinek, tanúja az Ő hatalmának. Mondanom sem kell, hogy az ilyen embert a Teremtő biztosan szeretni fogja és elfogadja, és csak az ilyen ember képes nyugodtan viszonyulni a halálhoz és örömmel fogadni az élet utolsó fordulópontját. Az egyik ember, aki nyilvánvalóan így viszonyult a halálhoz, Jób volt. Jób olyan helyzetben volt, hogy boldogan fogadta élete utolsó fordulópontját, és miután életútját zökkenőmentesen lezárta és teljesítette küldetését az életben, visszatért a Teremtő oldalára.

5. Jób az élete törekvései és eredményei révén nyugodtan néz szembe a halállal

A Szentírás azt írja Jóbról: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Ez azt jelenti, hogy amikor Jób eltávozott, nem bánkódott, nem érzett fájdalmat, hanem természetes módon távozott ebből a világból. Mint azt mindenki tudja, Jób istenfélő ember volt, és kerülte a gonoszt, amíg csak élt. Isten dicsérte tetteit, mások pedig megemlékeztek róluk, és elmondható, hogy élete mindenki másét felülmúló értékkel és jelentőséggel bírt. Jób élvezte Isten áldásait, aki igaznak nevezte őt a földön, ugyanakkor próbára is tette őt Isten, és megpróbálta a Sátán. Jób tanúságot tett Isten mellett, és kiérdemelte, hogy Ő igaz embernek nevezze. Az Isten általi megmérettetése utáni évtizedekben még értékesebb, értelmesebb, megalapozottabb és békésebb életet élt, mint azelőtt. Igazságos tettei miatt Isten próbára tette őt, és szintén igazságos tettei miatt Isten megjelent neki, és közvetlenül szólt hozzá. Így a megpróbáltatásait követő években Jób konkrétabban megértette és értékelte az élet értékét, mélyebb megértésre jutott a Teremtő szuverenitásáról, valamint pontosabb és határozottabb ismeretekre tett szert arról, hogy a Teremtő hogyan adja és veszi el áldásait. Jób könyve feljegyzi, hogy Jahve Isten még nagyobb áldásokkal ajándékozta meg Jóbot, mint korábban, és ezáltal Jób még jobb helyzetbe került, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, és nyugodtan nézzen szembe a halállal. Így amikor Jób megöregedett és szembenézett a halállal, bizonyára nem aggódott a vagyona miatt. Nem voltak gondjai, nem volt mit sajnálnia, és természetesen nem félt a haláltól sem, hiszen egész életében az istenfélelem és a gonoszság elkerülésének útján járt. Nem volt oka aggódni saját elmúlása miatt. Ma hány ember tudna úgy cselekedni, ahogyan Jób cselekedett, amikor szembesült saját halálával? Miért nem képes senki ilyen egyszerű külső magatartást tanúsítani? Ennek egyetlen oka van: Jób úgy élte az életét, hogy szubjektív módon törekedett az Isten szuverenitásában való hitre, annak elismerésére és arra, hogy alávesse magát neki, és ezzel a hittel, felismeréssel és alávetettséggel élte át életének fontos fordulópontjait, élte le utolsó éveit, és üdvözölte élete utolsó fordulópontját. Függetlenül attól, amit Jób megtapasztalt, az ő törekvései és életcéljai nem fájdalmasak, hanem boldogok voltak. Nemcsak a Teremtőtől kapott áldás vagy dicséret miatt volt boldog, hanem ami ennél is fontosabb, a törekvései és életcéljai miatt, a Teremtő szuverenitásának egyre jobb ismerete és valódi megértése miatt, amelyre az istenfélelem és a gonosz elkerülése révén jutott, továbbá a Teremtő szuverenitásának alanyaként Isten csodálatos tetteiről szerzett személyes tapasztalatai, valamint az ember és Isten együttélésének, ismeretségének és kölcsönös megértésének gyengéd, de felejthetetlen élményei és emlékei miatt. Jób boldog volt a Teremtő akaratának ismeretéből fakadó vigasz és öröm miatt, és a félelem miatt, amely azután ébredt benne, hogy meglátta az Ő nagyszerű, csodálatos, szeretetreméltó és hűséges mivoltát. Jób képes volt szenvedés nélkül szembenézni a halállal, mert tudta, hogy a halálban visszatér a Teremtő oldalára. Az életben elért törekvései és nyereségei tették lehetővé számára, hogy nyugodtan nézzen szembe a halállal, lehetővé tették számára, hogy nyugodtan nézzen szembe azzal a kilátással, hogy a Teremtő visszaveszi az életét, sőt mi több, lehetővé tették számára, hogy szeplőtelenül és gondtalanul álljon a Teremtő elé. Vajon elérhetik az emberek manapság azt a fajta boldogságot, amelynek Jób a birtokában volt? Rendelkeztek az ehhez szükséges feltételekkel? Mivel manapság az emberek rendelkeznek ezekkel a feltételekkel, miért nem tudnak olyan boldogan élni, mint Jób? Miért nem tudnak megszabadulni a halálfélelem okozta szenvedéstől? Egyesek, amikor szembesülnek a halállal, kontrollálatlanul bevizelnek; mások reszketnek, elájulnak, ostorozzák az Eget és az embereket egyaránt; néhányan még jajonganak és sírnak is. Ezek semmiképpen sem természetes reakciók, amelyek hirtelen fellépnek, a halál közeledtekor. Az emberek főként azért viselkednek ilyen kínosan, mert szívük mélyén félnek a haláltól, mivel nem ismerik egyértelműen és nem értékelik Isten szuverenitását és az Ő rendelkezéseit, még kevésbé vetik alá igazán magukat ezeknek. Az emberek azért reagálnak így, mert nem akarnak mást, mint mindent maguk intézni és irányítani, uralni saját sorsukat, életüket és halálukat. Nem csoda tehát, hogy az emberek soha nem tudnak szabadulni a halálfélelemtől.

6. Csak a Teremtő szuverenitásának elfogadásával lehet visszatérni az Ő oldalára

Ha az embernek nincs egyértelmű tudása és tapasztalata Isten szuverenitásáról és az Ő intézkedéseiről, akkor a sorsról és a halálról való tudása szükségszerűen zavaros lesz. Az emberek nem látják tisztán, hogy minden Isten tenyerén nyugszik, nem ismerik fel, hogy minden Isten irányítása és szuverenitása alatt áll, nem jönnek rá, hogy az ember nem tudja lerázni magáról ezt a szuverenitást vagy elszökni előle. Ezért, amikor eljön az idő, hogy szembenézzenek a halállal, utolsó szavaiknak, aggodalmaskodásuknak és sajnálkozásuknak se vége, se hossza. Annyi teher nehezedik rájuk, annyi vonakodás, annyi zavarodottság. Ez okozza azt, hogy félnek a haláltól. Bárki számára, aki erre a világra születik, a születés szükségszerű, a halál pedig elkerülhetetlen; senki sem emelkedhet a dolgok ezen menete fölé. Ha valaki fájdalommentesen szeretne távozni ebből a világból, ha azt akarja, hogy vonakodás és aggodalom nélkül nézhessen szembe az élet utolsó fordulópontjával, annak egyetlen módja, ha nem marad benne megbánás. És az egyetlen módja annak, hogy megbánás nélkül távozzon, az a Teremtő szuverenitásának és hatalmának ismerete, és az, hogy alávesse magát ezeknek. Csak így lehet távol maradni az emberi viszálytól, a gonosztól, a Sátán rabságától, és csak így lehet olyan életet élni, mint Jób: a Teremtő által vezérelt és megáldott életet, szabad és felszabadult, értékkel és értelemmel bíró, őszinte és nyílt szívű életet. Az ember csak így vetheti alá magát Jóbhoz hasonlóan a Teremtő által kiszabott megpróbáltatásoknak és nélkülözésnek, illetve a Teremtő vezényléseinek és intézkedéseinek. Az ember csak így imádhatja egész életében a Teremtőt, és nyerheti el az Ő dicséretét, ahogy Jób, és hallhatja a hangját, láthatja Őt megjelenni. Csak így lehet boldogan élni és meghalni, mint Jób, fájdalom, aggodalom és megbánás nélkül. Csak így lehet fényben élni, mint Jób, és az élet minden egyes fordulópontján fényben áthaladni, zökkenőmentesen fejezni be az utat a fényben, sikeresen teljesíteni a küldetést – megtapasztalni, megtanulni és megismerni teremtett lényként a Teremtő szuverenitását –, majd eltávozni a fényben, és örökkön-örökké a Teremtő oldalán állni teremtett emberi lényként, Általa megbecsülve.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)