A házasságkötés után az ember elkezdi felnevelni a következő generációt. Az embernek nincs beleszólása abba, hogy hány és milyen gyermeke lesz; ezt is az ember sorsa határozza meg, amelyet a Teremtő eleve elrendelt. Ez az ötödik fordulópont, amelyen az embernek át kell haladnia.

Ha az ember azért születik, hogy betöltse valaki számára a gyermek szerepét, akkor a következő generációt azért neveli fel, hogy betöltse valaki számára a szülő szerepét. E szerepváltás miatt az ember az élet különböző szakaszait különböző perspektívákból tapasztalja meg. Ez különféle élettapasztalatokat is ad, melyek révén az ember megismeri a Teremtő szuverenitását, ami mindig azonos módon valósul meg, és amelyek révén találkozik azzal a ténnyel, hogy senki sem lépheti át vagy változtathatja meg a Teremtő eleve elrendelését.

1. Az embernek nincs befolyása arra, hogy mi lesz az utódaiból

A születés, a felnőtté válás és a házasság mind-mind különböző típusú és mértékű csalódásokkal jár. Vannak, akik elégedetlenek a családjukkal vagy a saját fizikai megjelenésükkel; vannak, akik nem kedvelik a szüleiket; vannak, akik neheztelnek vagy panaszkodnak a környezetre, amelyben felnőttek. És a legtöbb ember számára mindezen csalódások közül a házasság a legelszomorítóbb. Bármennyire is elégedetlen valaki a születésével, érettségével vagy házasságával, mindenki, aki átesett ezeken a dolgokon, tudja, hogy nem választhatja meg, hogy hol és mikor születik, hogy néz ki, kik a szülei és ki a házastársa, hanem egyszerűen el kell fogadnia az Ég akaratát. Mégis, amikor eljön az idő, hogy az emberek felneveljék a következő generációt, az összes olyan vágyat, amelyet életük első felében nem sikerült megvalósítaniuk, kivetítik az utódaikra, abban a reményben, hogy az utódok majd kárpótolják őket a saját életük első felének összes csalódásáért. Ezért az emberek mindenféle fantáziálgatásban ringatják magukat a gyermekeikről: a lányaikból lenyűgöző szépség, a fiaikból pedig daliás úriember lesz; a lányaik műveltek és tehetségesek lesznek, a fiaik pedig briliáns diákok és sztársportolók; a lányaik szelídek, erényesek és értelmesek lesznek, a fiaik pedig intelligensek, tehetségesek és fogékonyak. Remélik, hogy utódaik, akár lányok, akár fiúk, tisztelni fogják felmenőiket, tekintettel lesznek a szüleikre, mindenki szeretni és dicsérni fogja őket... Ezen a ponton az élettel kapcsolatban táplált remények újjáélednek, és új szenvedélyek gyúlnak az emberek szívében. Az emberek tudják, hogy tehetetlenek és reménytelenek ebben az életben, és nem lesz több esélyük vagy reményük arra, hogy kitűnjenek a tömegből, s nincs más választásuk, mint elfogadni a sorsukat. Ezért minden reményüket, meg nem valósult vágyaikat és eszményeiket kivetítik a következő generációra, remélve, hogy az utódaik segíthetnek nekik álmaik elérésében és vágyaik megvalósításában; hogy lányaik és fiaik dicsőséget szereznek a család nevének, fontosak, gazdagok vagy híresek lesznek. Röviden, azt szeretnék, hogy gyermekeik szerencséje szárnyaljon. Az emberek tervei és fantáziái tökéletesek; nem tudják, hogy a gyermekeik száma, gyermekeik külseje, képességei és a többi, nem az ő döntésük, hogy a gyermekeik sorsának egy morzsája sincs az ő kezükben? Az emberek nem urai saját sorsuknak, mégis azt remélik, hogy megváltoztathatják a fiatalabb generáció sorsát; nem menekülhetnek saját sorsuk elől, mégis megpróbálják irányítani fiaik és lányaik sorsát. Vajon nem értékelik túl magukat? Nem emberi ostobaság és tudatlanság ez? Az emberek bármeddig elmennek utódaik érdekében, de végül az ember tervei és vágyai nem szabhatják meg, hogy hány gyermeke legyen, vagy hogy milyenek legyenek azok a gyermekek. Vannak, akik nincstelenek, de sok gyermeket nemzenek; vannak, akik gazdagok, mégsem születik egyetlen gyermekük sem. Van, aki lányt szeretne, de nem teljesül ez a kívánsága; van, aki fiút szeretne, de nem sikerül fiúgyermeket nemzenie. Egyesek számára a gyermek áldás, mások számára átok. Vannak intelligens párok, akiknek lassú eszű gyermekeik születnek; vannak szorgalmas és becsületes szülők, de az általuk felnevelt gyermekek tunyák. Vannak kedves és tisztességes szülők, de gyermekeik ravaszok és rosszindulatúak lesznek. Vannak testileg és lelkileg egészséges szülők, akik mégis fogyatékos gyermekeket hoznak a világra. Vannak átlagos és sikertelen szülők, de gyermekeik mégis nagy dolgokat érnek el. Vannak alacsony státuszú szülők, mégis olyan gyermekeik vannak, akik magasan kiemelkednek...

2. A következő generáció felnevelése után az emberek a sors újfajta megértésére tesznek szert

A legtöbb ember, aki házasságot köt, harmincéves kora körül teszi ezt, egy olyan életszakaszban, amikor az ember még nem érti az emberi sorsot. De amikor az emberek elkezdenek gyermeket nevelni, és utódaik felnőnek, végignézik, ahogy az új generáció megismétli az előző generáció életét és minden tapasztalatát, és ahogy saját múltjukat látják tükröződni bennük, rájönnek, hogy a fiatalabb generáció által bejárt út, akárcsak az övék, nem tervezhető és nem választható. Szembesülve ezzel a ténnyel, nincs más választásuk, mint beismerni, hogy minden ember sorsa eleve elrendelt, és anélkül, hogy ezt teljesen felismernék, fokozatosan félreteszik saját vágyaikat, a szívükben lévő szenvedélyek pedig elporladnak és elhalnak... Az emberek ebben az időszakban, miután lényegében már túljutottak az élet fontos útjelzőin, már új életfelfogásra tettek szert, új hozzáállást vettek fel. Mennyit várhat egy ilyen korú ember a jövőtől, és milyen kilátások elé nézhet? Milyen ötvenéves nő álmodik még mindig a szőke hercegről? Milyen ötvenéves férfi keresi még mindig az ő Hófehérkéjét? Milyen középkorú nő reménykedik még abban, hogy rút kiskacsából hattyúvá válik? A legtöbb idősebb férfi ugyanolyan motivációval rendelkezik a karrierjében, mint a fiatalok? Összefoglalva, függetlenül attól, hogy valaki férfi vagy nő, bárki, aki megéli ezt a kort, valószínűleg viszonylag racionálisan és gyakorlatiasan viszonyul a házassághoz, a családhoz és a gyermekekhez. Az ilyen embernek lényegében nincs több választási lehetősége, nincs késztetése arra, hogy kihívja a sorsot. Ami az emberi tapasztalatokat illeti, amint valaki eléri ezt a kort, természetes módon kialakul benne egy bizonyos hozzáállás: „El kell fogadni a sorsot; a gyermekeinknek megvan a maguk sorsa; az emberi sorsot az Ég rendeli el.” A legtöbb ember, aki nem érti az igazságot, miután átvészelte e világ minden viszontagságát, csalódását és nehézségét, három szóban foglalja össze az emberi életről szerzett felismeréseit: „Ez a sors!” Bár ez a mondat összefoglalja a világi emberek felismerését az emberi sorsról és a következtetést, amelyre jutottak, és bár kifejezi az emberiség tehetetlenségét, és markánsnak és pontosnak mondható, messze áll a Teremtő szuverenitásának megértésétől, és egyszerűen nem helyettesíti a Teremtő hatalmának ismeretét.

3. A sorsban való hit nem helyettesíti a Teremtő szuverenitásának ismeretét

Miután annyi éven át követtétek Istent, van lényeges különbség a ti sorsról való tudásotok és a világi emberek tudása között? Igazán megértettétek a Teremtő eleve elrendelését, és valóban megismertétek a Teremtő szuverenitását? Vannak emberek, akik alaposan, mélyen átérzik a „ez a sors” kifejezést, de a legkevésbé sem hisznek Isten szuverenitásában; nem hiszik, hogy az emberi sorsot Isten rendezi el és vezényli, és nem hajlandók alávetni magukat Isten szuverenitásának. Az ilyen emberek olyanok, mintha az óceánon hánykolódnának, a hullámok taszigálják őket, sodródnak az árral, és nincs más választásuk, mint passzívan várakozni és beletörődni a sorsba. Mégsem ismerik fel, hogy az emberi sors Isten szuverenitásának van alávetve; nem képesek saját kezdeményezésükre megismerni Isten szuverenitását, és ezáltal eljutni Isten hatalmának megismeréséhez, alávetni magukat Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, felhagyni a sorsnak való ellenállással, és Isten gondviselése, védelme és vezetése alatt élni. Más szóval a sors elfogadása nem ugyanaz, mint alávetni magunkat a Teremtő szuverenitásának; a sorsba vetett hit nem jelenti azt, hogy az ember elfogadja, elismeri és ismeri a Teremtő szuverenitását; a sorsba vetett hit csupán a sors igazságának és felszínes megnyilvánulásainak elismerése. Ez különbözik attól, mint amikor tudjuk, hogyan irányítja a Teremtő az emberiség sorsát, és attól, amikor felismerjük, hogy a Teremtő az uralom forrása minden dolog sorsa felett, és bizonyosan távol áll attól, amikor alávetjük magunkat a Teremtő emberiség sorsát érintő vezényléseinek és intézkedéseinek. Ha valaki csak hisz a sorsban – még ha mélyen át is érzi azt –, de nem képes általa megismerni és felismerni a Teremtő szuverenitását az emberiség sorsa felett, alávetni magát neki és elfogadni azt, akkor az élete mégis tragédia lesz, egy hiába élt élet, légüres tér; továbbra sem lesz képes a Teremtő uralma alá kerülni, a szó legszorosabb értelmében teremtett emberi lénnyé válni és élvezni a Teremtő helyeslését. Aki valóban ismeri és megéli a Teremtő szuverenitását, annak aktív állapotban kell lennie, nem pedig passzív vagy tehetetlen állapotban. Bár az ilyen személy elfogadja, hogy minden dolog sorsszerű, ismernie kell az élet és a sors pontos meghatározását: minden élet a Teremtő szuverenitásának van alávetve. Amikor az ember visszatekint a megtett útra, amikor visszaemlékszik az út minden szakaszára, akkor látja, hogy minden lépésnél, akár fáradságos volt az utazás, akár sima, Isten vezette az útját, és megtervezte azt. Isten aprólékos intézkedései, gondos tervezése volt az, ami az embert – tudtán kívül – elvezette a mába. Képesnek lenni arra, hogy elfogadjuk a Teremtő szuverenitását, elfogadjuk az Ő üdvösségét – micsoda nagy szerencse ez! Ha valaki negatívan viszonyul a sorshoz, az azt bizonyítja, hogy ellenáll mindannak, amit Isten elrendezett számára, és nem engedelmes a hozzáállása. Ha valaki pozitívan viszonyul Isten emberi sors feletti szuverenitásához, akkor amikor visszatekint az útjára, és valóban megérti Isten szuverenitását, akkor már komolyabban vágyik arra, hogy alávesse magát mindannak, amit Isten elrendezett, nagyobb elszántsággal és bizalommal hagyja, hogy Isten vezényelje a sorsát, és nem lázad tovább Isten ellen. Mert az ember látja, hogy amikor nem érti a sorsot, amikor nem érti Isten szuverenitását, amikor valaki szándékosan tapogatózva halad előre, tántorogva és botladozva a ködben, az út túl nehéz, túl szívszorító. Tehát amikor az emberek felismerik Isten emberi sors feletti szuverenitását, az okosak úgy döntenek, hogy megismerik és elfogadják azt, búcsút intenek a fájdalmas napoknak, amikor saját kezűleg próbáltak jó életet építeni, és felhagynak a sors elleni küzdelemmel, valamint azzal, hogy a maguk módján hajszolják úgynevezett „életcéljaikat”. Ha az embernek nincs Istene, ha nem látja Őt, ha nem ismeri fel világosan Isten szuverenitását, akkor minden nap értelmetlen, értéktelen, nyomorúságos. Bárhol is van az ember, bármi legyen is a munkája, a megélhetése és a céljai, ezek hajszolása nem hoz mást, mint megkönnyebbülés nélküli végtelen szívfájdalmat és szenvedést, olyannyira, hogy az ember vissza sem bír tekinteni a múltjára. Az ember csak akkor kezd fokozatosan megszabadulni minden szívfájdalomtól, szenvedéstől és az élet minden ürességétől, amikor elfogadja a Teremtő szuverenitását, aláveti magát az Ő vezényléseinek és elrendeléseinek, és valódi emberi életre törekszik.

4. Csak azok érhetik el az igazi szabadságot, akik alávetik magukat a Teremtő szuverenitásának

Mivel az emberek nem ismerik el Isten vezényléseit és Isten szuverenitását, mindig dacosan és lázadó hozzáállással néznek szembe a sorssal, és mindig el akarják vetni Isten hatalmát és szuverenitását, és azt, amit a sors tartogat számukra, hiába remélve, hogy megváltoztathatják jelenlegi körülményeiket és sorsukat. De ez soha nem sikerülhet nekik, és minden lépésnél kudarcot vallanak. Ez a küzdelem, amely az ember lelke mélyén zajlik, mély, csontig hatoló fájdalommal jár, miközben az ember egész idő alatt csak az életét fecsérli. Mi az oka ennek a fájdalomnak? Isten szuverenitása miatt van, vagy azért, mert valaki szerencsétlennek született? Nyilvánvalóan egyik sem igaz. Alapvetően az emberek által választott utak okozzák, az, ahogyan az életüket élik. Lehet, hogy egyesek ezekre a dolgokra nem jöttek rá. De amikor valóban megtudod, amikor valóban felismered, hogy Isten szuverenitással rendelkezik az ember sorsa felett, amikor valóban megérted, hogy minden, amit Isten eltervezett és elhatározott számodra, az nagy előnyt és védelmet jelent, akkor érzed, hogy fájdalmad enyhülni kezd, és egész lényed ellazul, szabaddá és felszabadulttá válik. Az emberek többségének állapotából ítélve, objektív módon nem tudnak igazán megbirkózni a Teremtő emberi sors feletti szuverenitásának gyakorlati értékével és értelmével, még akkor sem, ha szubjektív szinten nem akarnak tovább úgy élni, ahogy korábban, és fájdalmaik enyhülését szeretnék; objektíven nem tudják igazán felismerni és alávetni magukat a Teremtő szuverenitásának, és még kevésbé tudják, hogyan leljenek rá és fogadják el a Teremtő vezényléseit és intézkedéseit. Ha tehát az emberek nem képesek valóban felismerni azt a tényt, hogy a Teremtő szuverenitással rendelkezik az ember sorsa és minden emberi dolog felett, ha nem képesek valóban alávetni magukat a Teremtő uralmának, akkor nehéz lesz számukra, hogy ne az a gondolat vezérelje és kösse őket béklyóba, hogy „az ember sorsa a saját kezében van”. Nehéz lesz számukra lerázni a sors és a Teremtő hatalma elleni intenzív küzdelmük fájdalmát, és mondanom sem kell, hogy nehéz lesz számukra az is, hogy valóban felszabaduljanak és szabaddá váljanak, hogy Istent imádó emberekké váljanak. Van azonban egy rendkívül egyszerű módja annak, hogy az ember megszabaduljon ettől az állapottól, mégpedig az, hogy búcsút vesz korábbi életmódjától; búcsút mond korábbi életcéljainak; összegzi és elemzi korábbi életmódját, életszemléletét, törekvéseit, vágyait és eszményeit; majd összeveti ezeket Isten akaratával és emberrel szemben támasztott követelményeivel, és megnézi, hogy ezek közül bármelyik összhangban van-e Isten akaratával és követelményeivel, hogy bármelyik az élet helyes értékeit közvetíti-e, elvezet-e az igazság jobb megértéséhez, és lehetővé teszi-e, hogy az ember emberi mivoltában és emberi lényhez való hasonlatossággal éljen. Amikor ismételten megvizsgálod és gondosan boncolgatod az emberek által hajszolt különféle életcélokat, és számtalanféle életmódjukat, azt fogod látni, hogy ezek közül egyik sem felel meg a Teremtő eredeti szándékának, amellyel az emberiséget teremtette. Ezek mindegyike eltávolítja az embereket a Teremtő szuverenitásától és gondoskodásától; mind olyan csapdák, amelyek az embereket züllötté teszik és a pokolba vezetik. Miután ezt felismered, az lesz a feladatod, hogy félretedd a régi életszemléletedet, távol maradj a különböző csapdáktól, hagyd, hogy Isten átvegye az irányítást az életed felett, és intézkedjen az érdekedben; csak próbáld meg alávetni magad Isten vezényléseinek és vezetésének, próbálj egyéni döntés nélkül élni, és olyan emberré válni, aki imádja Istent. Ez könnyűnek hangzik, de nehéz megtenni. Vannak, akik el tudják viselni ennek fájdalmát, mások nem. Vannak, akik hajlandóak engedelmeskedni, mások nem. Azokban, akik nem hajlandók, nincs meg a vágy és az elhatározás, hogy megtegyék; egyértelműen tisztában vannak Isten szuverenitásával, tökéletesen tudják, hogy Isten az, aki megtervezi és elrendezi az emberi sorsot, mégis rúgkapálnak és küzdenek, és továbbra sem békélnek meg azzal, hogy sorsukat Isten tenyerébe helyezzék és alávessék magukat Isten szuverenitásának; sőt, neheztelnek Isten vezényléseire és intézkedéseire. Mindig lesznek tehát olyan emberek, akik saját maguk akarják megtapasztalni, hogy mire képesek; saját kezükkel akarják megváltoztatni a sorsukat, vagy saját erejükből akarják elérni a boldogságot, hogy lássák, képesek-e átlépni Isten hatalmának határait, és Isten szuverenitása fölé emelkedni. Az ember tragédiája nem az, hogy boldog életre törekszik, nem az, hogy hajszolja a hírnevet és a vagyont, vagy hogy a ködben küzd saját sorsa ellen, hanem az, hogy miután meglátta a Teremtő létezését, miután megismerte azt a tényt, hogy a Teremtő szuverenitással rendelkezik az emberi sors felett, akkor sem képes rendbehozni a dolgait, nem tudja kihúzni lábát a mocsárból, hanem megkeményíti a szívét és kitart a hibái mellett. Inkább tovább vergődik a sárban, makacsul harcol a Teremtő szuverenitása ellen, dacol vele a keserű végig, mindezt a bűnbánat legcsekélyebb jele nélkül. Csak akkor dönt végre úgy, hogy feladja és visszafordul, amikor megtört és vérző testtel fekszik. Ez az igazi emberi bánat. Ezért azt mondom, hogy akik úgy döntenek, hogy alávetik magukat, bölcsek, azok pedig, akik a küzdelmet és a menekülést választják, tényleg bolondok.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)