A fent leírt hat fordulópont a Teremtő által meghatározott döntő fontosságú fázis, amelyeken minden normális embernek át kell haladnia élete során. Emberi szemszögből nézve e fordulópontok mindegyike valóságos, egyiket sem lehet megkerülni, és mindegyik kapcsolatban áll a Teremtő eleve elrendelésével és szuverenitásával. Egy emberi lény számára tehát e fordulópontok mindegyike fontos ellenőrzőpont, és most mindannyian azzal a komoly kérdéssel szembesültök, hogy miként lehet mindegyiken sikeresen áthaladni.

Az a néhány évtized, amiből egy emberi élet áll, nem hosszú és nem is rövid. A születés és a nagykorúvá válás közötti mintegy húsz év egy szempillantás alatt eltelik, és bár az ember életének ezen szakaszában már felnőttnek számít, az ebben a korosztályban élők szinte semmit sem tudnak az emberi életről és az emberi sorsról. Ahogy egyre több tapasztalatot szereznek, fokozatosan belépnek a középkorba. A harmincas és negyvenes éveikben járó emberek már szereznek némi kezdeti tapasztalatot az életről és a sorsról, de az ezekről a dolgokról alkotott elképzeléseik még mindig nagyon homályosak. Csak negyvenéves korukban kezdik egyesek megérteni az emberiséget és a világegyetemet, amelyet Isten teremtett, és kezdik felfogni, miről szól az emberi élet, miről szól az emberi sors. Egyesek, bár régóta Isten követői és már középkorúak, még mindig nem rendelkeznek Isten szuverenitásának pontos ismeretével és meghatározásával, még kevésbé valós alávetettséggel. Vannak, akiket semmi más nem érdekel, mint az áldások megszerzésére való törekvés, és bár sok éven át éltek, a legkevésbé sem ismerik vagy értik a Teremtő szuverenitásának tényét az emberi sors felett, és még a legkisebb lépést sem tették meg az Isten vezényléseinek és elrendelésének történő engedelmesség gyakorlati leckéjében. Az ilyen emberek teljesen ostobák, és hiábavalóan élik az életüket.

Ha az emberi élet periódusait az emberek élettapasztalata és az emberi sorsról szerzett tudásuk szintje szerint osztjuk fel, akkor nagyjából három szakaszt kapunk. Az első szakasz az ifjúság, amely a születés és a középkor közötti éveket jelenti, vagyis a születéstől harmincéves korig. A második szakasz az érés, a középkorúságtól az öregkorig, vagy harminctól hatvanéves korig. A harmadik szakasz pedig az ember érett korszaka, amely az öregkor kezdetével, hatvanéves korban kezdődik, és addig tart, amíg az ember el nem távozik a világból. Más szóval, a születéstől a középkorúságig a legtöbb ember tudása a sorsról és az életről mások elképzeléseinek utánzására korlátozódik, és szinte semmilyen valódi, gyakorlati tartalommal nem rendelkezik. Ebben az időszakban az ember életszemlélete valamint a másokkal való interakcióinak módjai meglehetősen felszínesek és naivak. Ez a fiatalkori időszak. Csak miután az ember megízlelte az élet minden örömét és bánatát, akkor érti meg igazán a sorsot, és – tudat alatt, a szíve mélyén – fokozatosan elkezdi értékelni a sors visszafordíthatatlanságát, és lassan rájön, hogy a Teremtő emberi sors feletti szuverenitása valóban létezik. Ez az ember érési időszaka. Az ember akkor lép be az érett korszakába, amikor felhagy a sors elleni küzdelemmel, és már nem hajlandó többé viszályba keveredni, hanem ismeri a sorsát az életben, aláveti magát az Ég akaratának, összegzi az életben elért eredményeit és hibáit, és várja a Teremtő ítéletét az életéről. Figyelembe véve a különböző tapasztalatokat és nyereségeket, amelyeket az emberek e három időszak alatt megszereznek, normális körülmények között az embernek nincs túl nagy esélye arra, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását. Ha valaki hatvanéves koráig él, akkor körülbelül csak harminc éve van arra, hogy megismerje Isten szuverenitását; ha valaki hosszabb időt szeretne, az csak úgy lehetséges, ha az élete elég hosszú ideig tart, ha képes egy évszázadig élni. Tehát azt mondom, hogy az emberi lét normális törvényei szerint, bár nagyon hosszú folyamat az, amikor az ember először találkozik a Teremtő szuverenitása megismerésének témakörével, egészen addig az időpontig, amikor képes felismerni e szuverenitás tényét, onnan pedig addig a pontig, amikor képes alávetni magát neki, ha ténylegesen megszámoljuk az éveket, nem több, mint harminc vagy negyven év az, amely alatt az embernek van esélye arra, hogy elnyerje ezeket a jutalmakat. És az embereket gyakran elragadják a vágyaik és az áldások megszerzésére irányuló ambícióik, így nem ismerik fel, hogy hol van az emberi élet lényege, és nem értik meg, milyen fontos megismerni a Teremtő szuverenitását. Az ilyen emberek nem becsülik meg azt az értékes lehetőséget, hogy belépjenek az emberi világba, hogy megtapasztalják az emberi életet és a Teremtő szuverenitását, és nem ismerik fel, hogy milyen értékes egy teremtett lény számára, hogy megkapja a Teremtő személyes útmutatását. Ezért azt mondom, hogy azok, akik azt akarják, hogy Isten munkája gyorsan véget érjen, akik azt kívánják, hogy Isten minél hamarabb rendezze el az ember végét, hogy azonnal megpillanthassák az Ő valódi személyét, és minél hamarabb áldásokat nyerjenek – ők bűnösök a legrosszabb engedetlenségben, és a végletekig ostobák. Eközben a bölcs emberek, a legnagyobb szellemi éleslátással rendelkezők azok, akik korlátozott idejükben meg akarják ragadni azt az egyedülálló lehetőséget, hogy megismerjék a Teremtő szuverenitását. Ez a két különböző vágy két nagyon különböző szemléletet és törekvést mutat: azok, akik az áldásokat keresik, önzőek és alantasak, és nem veszik figyelembe Isten akaratát, soha nem törekszenek arra, hogy megismerjék Isten szuverenitását, soha nem kívánják alávetni magukat neki, hanem egyszerűen csak úgy akarnak élni, ahogy nekik tetszik. Ők könnyelmű elfajzottak, és ez az az embertípus, amely el fog pusztulni. Azok, akik igyekeznek megismerni Istent, képesek félretenni vágyaikat, hajlandóak alávetni magukat Isten szuverenitásának és Isten elrendelésének, és igyekeznek olyan emberekké válni, akik alávetik magukat Isten hatalmának, és eleget tesznek Isten kívánságának. Az ilyen emberek a fényben és Isten áldásai közepette élnek, és Isten biztosan meg fogja őket dicsérni. Bármi is legyen, az emberi döntés haszontalan, és az embereknek nincs beleszólásuk abba, hogy Isten munkája mennyi ideig tart. Jobb, ha az emberek átadják magukat Isten irgalmának, és alávetik magukat az Ő szuverenitásának. Ha nem adod át magadat az Ő irgalmának, mit tehetsz? Vajon Isten elszenved bármi veszteséget emiatt? Ha nem adod át magad az Ő irgalmának, hanem megpróbálsz te magad irányítani, akkor ostoba döntést hozol, és végül te leszel az, aki veszteséget szenved. Az emberek számára csak akkor lesz remény, ha minél hamarabb együttműködnek Istennel, ha sietnek elfogadni az Ő vezényléseit, megismerik az Ő hatalmát, és megértik mindazt, amit értük tett. Csak így nem lesz hiábavaló az életük, és csak így érik el az üdvösséget.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)