1. Jézus megvendégel ötezer embert

János 6:8-13 Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt Hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek? Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.

2. Lázár feltámasztása dicsőíti Istent

János 11:43-44 Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Az Úr Jézus által tett csodák közül csak ezt a kettőt választottuk ki, mert ezek alkalmasak arra, hogy bemutassák, amiről itt beszélni akarok. Ez a két csoda valóban megdöbbentő és rendkívül jellemző az Úr Jézus által a Kegyelem Korában véghezvitt csodákra.

Először nézzük meg az első passzust: Jézus megvendégel ötezer embert.

Mi az „öt kenyér és két hal” gondolata? Alapesetben hány embert lehetne kellően jóllakatni öt kenyérrel és két hallal? Ha egy átlagos ember étvágyát vesszük alapul, akkor csak két embernek lenne elég. Ez az „öt kenyér és két hal” gondolata legegyszerűbb formájában. Ebben a passzusban viszont hány embert vendégeltek meg öt kenyérrel és két hallal? A Szentírás az alábbiakat jegyzi fel: „Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren.” Öt kenyérhez és két halhoz képest az ötezer nagy szám? Mire utal az, hogy ez a szám ilyen nagy? Emberi szemszögből nézve öt kenyeret és két halat lehetetlen lenne elosztani ötezer ember között, mert túl nagy az eltérés az emberek és az étel között. Még ha minden ember csak egy aprócska falatot kapna, akkor sem lenne elég ötezer embernek. Itt azonban az Úr Jézus csodát tett: nem csak arról gondoskodott, hogy ötezer ember jóllakjon, de még maradt is az ételből. A Szentírás így fogalmaz: „Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.” Ez a csoda lehetővé tette az emberek számára, hogy meglássák az Úr Jézus kilétét és státuszát, és meglássák azt, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen – így meglátták Isten mindenhatóságának igazságát. Öt kenyér és két hal elég volt ötezer ember megvendégelésére, de ha nem lett volna étel, vajon Isten akkor is képes lett volna megvendégelni ötezer embert? Persze, hogy képes lett volna! Ez egy csoda volt, ezért az emberek elkerülhetetlenül úgy érezték, hogy érthetetlen, hihetetlen és titokzatos, ám Isten számára ez semmiség volt. Mivel Isten számára ez hétköznapi dolog volt, miért kellene most ezt kiemelni és értelmezni? Azért, mert e csoda mögött az Úr Jézus akarata áll, amit az emberiség korábban még soha nem érzékelt.

Először próbáljuk megérteni, hogy miféle ember volt ez az ötezer ember. Az Úr Jézus követői voltak? A Szentírásból tudjuk, hogy nem az Ő követői voltak. Tudták, hogy ki az Úr Jézus? Természetesen nem! Legalábbis nem tudták, hogy az előttük álló személy Krisztus, vagy néhányan talán ismerték a nevét, és tudtak vagy hallottak valamit arról, amiket tett. Az Úr Jézus iránti kíváncsiságuk csupán akkor ébredt fel, amikor hallottak Róla történeteket, de azt biztosan nem lehetett mondani, hogy követték, még kevésbé, hogy értették Őt. Amikor az Úr Jézus meglátta ezt az ötezer embert, éhesek voltak, és csak arra tudtak gondolni, hogy megtöltsék a bendőjüket, ezért ennek fényében az Úr Jézus tett eleget a vágyuknak. Amikor eleget tett a vágyuknak, mi volt az Ő szívében? Hogyan viszonyult ezekhez az emberekhez, akik csak jól akartak lakni? Ebben az időben az Úr Jézus gondolatai és hozzáállása Isten természetéhez és lényegéhez kapcsolódott. Szembenézve ezzel az ötezer üres gyomrú emberrel, akik csak egy jót akartak enni, szembenézve ezekkel az emberekkel, akik tele voltak kíváncsisággal és reménységgel Iránta, az Úr Jézus pusztán arra gondolt, hogy ezt a csodát felhasználva kegyelmet ajándékoz nekik. Azonban nem reménykedett abban, hogy a követőivé válnak, mert tudta, hogy csak mulatozni akartak és jóllakni, ezért a legjobbat hozta ki abból, ami adott volt, és öt kenyérből és két halból megvendégelt ötezer embert. Felnyitotta ezeknek az embereknek a szemét, akik szerettek izgalmas dolgokat látni, akik csodák tanúi akartak lenni, és saját szemükkel látták, hogy a megtestesült Isten milyen dolgokat képes véghezvinni. Bár az Úr Jézus valami kézzelfoghatót használt, hogy kielégítse kíváncsiságukat, a szíve mélyén már tudta, hogy ez az ötezer ember csak egy jót akart enni, ezért nem prédikált nekik, és nem is mondott nekik semmit – csak hagyta, hogy lássák ezt a csodát megtörténni. Egyáltalán nem tudott úgy bánni ezekkel az emberekkel, mint az Őt valóban követő tanítványaival, de Isten szívében minden teremtmény az Ő uralma alatt áll, és Ő megengedi, hogy a színe előtt lévő minden teremtmény élvezze Isten kegyelmét, ha szükséges. Bár ezek az emberek nem tudták, hogy ki Ő, és nem értették Őt, nem is volt különösebb benyomásuk róla, és hálát sem éreztek Iránta, még azután sem, hogy megették a kenyeret és a halat, Isten nem vette ezt zokon – csodálatos lehetőséget adott ezeknek az embereknek, hogy élvezzék Isten kegyelmét. Egyesek azt mondják, hogy Isten elvi alapon cselekszik, hogy nem vigyáz a hitetlenekre, nem védi őket, és főleg nem engedi meg nekik, hogy élvezzék a kegyelmét. Valóban így van ez? Isten szemében, amíg ők élő teremtmények, akiket Ő Maga teremtett, irányítani fogja őket és gondoskodik róluk, sokféleképpen bánik velük, tervet készít számukra és uralkodik rajtuk. Isten ezt gondolja minden dologról, és így viszonyul hozzájuk.

Bár az ötezer ember, aki evett a kenyérből és a halból, nem tervezte, hogy követi az Úr Jézust, Ő nem támasztott velük szemben szigorú követeléseket; miután jóllaktak, tudjátok, mit tett az Úr Jézus? Egyáltalán prédikált nekik? Hová ment, miután ezt tette? A Szentírás nem jegyzi fel, hogy az Úr Jézus bármit is mondott volna nekik, csak azt, hogy csendben távozott, miután végrehajtotta a csodát. Támasztott tehát bármilyen követeléseket ezekkel az emberekkel szemben? Volt gyűlölet? Nem, nem volt semmi ilyesmi. Egyszerűen csak nem akart többé törődni ezekkel az emberekkel, akik nem tudták Őt követni, és ekkor fájt a szíve. Mivel látta az emberiség romlottságát és érezte, hogy az emberiség elutasítja Őt, amikor látta ezeket az embereket és velük volt, elszomorította Őt az emberi korlátoltság és tudatlanság, és fájt a szíve, minden vágya az volt, hogy minél hamarabb elhagyja ezeket az embereket. Az Úr nem támasztott velük szemben semmilyen követelményt a szívében, nem akart törődni velük, és még kevésbé akarta rájuk fordítani az energiáját. Tudta, hogy nem tudják Őt követni, mindezek ellenére a velük szembeni hozzáállása mégis nagyon egyértelmű volt. Csak kedvesen akart bánni velük, kegyelemben akarta őket részesíteni, és valóban ez volt Isten hozzáállása minden teremtményhez, aki az Ő uralma alatt állt – kedvesen bánni minden teremtménnyel, gondoskodni róluk és táplálni őket. Éppen azért, mert az Úr Jézus a megtestesült Isten volt, nagyon természetesen nyilatkoztatta ki Isten saját lényegét, és kedvesen bánt ezekkel az emberekkel. Jóindulatú és elfogadó szívvel bánt velük, és ilyen szívvel tanúsított kedvességet feléjük. Nem számított, hogy ezek az emberek hogyan látták az Úr Jézust, és nem számított, hogy mi lesz a kimenetele, Ő minden teremtményt az Ő helyzetéből kiindulva, az egész teremtés Uraként kezelt. Minden, amit kinyilatkoztatott, kivétel nélkül Isten természete, tulajdonai és lénye volt. Az Úr Jézus csendesen végezte el ezt a dolgot, majd csendesen távozott – ez Isten természetének mely aspektusa? Mondhatnánk, hogy ez Isten szerető kedvessége? Mondhatnánk, hogy ez Isten önzetlensége? Olyasmi ez, amire egy átlagos ember képes? Egyértelműen nem! Lényegében ki volt az az ötezer ember, akit az Úr Jézus öt kenyérből és két halból megvendégelt? Mondhatnánk, hogy olyan emberek voltak, akik összeegyeztethetőek Vele? Mondhatnánk, hogy mindannyian ellenségesek voltak Istennel szemben? Bizonyossággal kijelenthető, hogy egyáltalán nem voltak összeegyeztethetőek az Úrral, és a lényegük abszolút ellenséges volt Istennel szemben. De hogyan bánt velük Isten? Egy módszer segítségével oszlatta el az emberek Istennel szembeni ellenségességét: ezt a módszert „kedvességnek” nevezzük. Azaz, bár az Úr Jézus bűnösnek látta ezeket az embereket, Isten szemében mégis az Ő teremtményei voltak, így mégis kedvesen bánt ezekkel a bűnösökkel. Ez Isten toleranciája, és ezt a toleranciát Isten saját identitása és lényege határozza meg. Ez tehát olyasvalami, amire egyetlen Isten által teremtett ember sem képes – erre csak Isten képes.

Amikor képes leszel igazán értékelni Isten gondolatait és hozzáállását az emberiséghez, amikor igazán megérted Isten érzelmeit és aggodalmát a teremtés minden egyes lénye iránt, akkor képes leszel megérteni az odaadást és a szeretetet, amelyet a Teremtő által teremtett minden egyes ember megkapott. Amikor ez megtörténik, két szóval fogod leírni Isten szeretetét. Mi ez a két szó? Van, aki azt mondja, hogy „önzetlen”, és van, aki azt, hogy „emberbarát”. E kettő közül az „emberbarát” szó a legkevésbé alkalmas Isten szeretetének leírására. Ezt a szót az emberek egy nagylelkű vagy széles látókörű ember jellemzésére használják. Utálom ezt a szót, mert véletlenszerű, válogatás nélküli, az elvek figyelembevétele nélküli jótékonykodásra utal. Egy túlságosan szentimentális késztetés, amely az ostoba és zavarodott emberekre jellemző. Amikor ezt a szót Isten szeretetének jellemzésére használják, annak szükségszerűen van egy istenkáromló felhangja. Van itt két szó, amelyek találóbban írják le Isten szeretetét. Melyek ezek? Az első a „mérhetetlen”. Hát nem nagyon beszédes ez a szó? A második a „hatalmas”. E szavak mögött, melyeket Isten szeretetének leírására használok, valódi jelentés rejlik. Szó szerint véve a „mérhetetlen” egy dolog terjedelmét vagy kapacitását írja le, de függetlenül attól, hogy mekkora az a dolog, az emberek megérinthetik és láthatják. Mégpedig azért, mert létezik – nem egy elvont tárgy, hanem olyasvalami, amit az emberek viszonylag pontos és gyakorlatias módon el tudnak képzelni. Akár két-, akár háromdimenziós perspektívából nézed, nem kell elképzelned a létezését, mert olyan dolog, ami ténylegesen, valós módon létezik. Bár a „mérhetetlen” szó használata Isten szeretetének leírására olyan érzést kelthet, mintha megpróbálnánk számszerűsíteni a szeretetét, egyúttal azt az érzetet is kelti, hogy az Ő szeretete nem számszerűsíthető. Azt mondom, hogy Isten szeretete számszerűsíthető, mert az Ő szeretete nem üres, és nem is egy legendaszerű dolog. Inkább olyasvalami, amin minden, Isten uralma alatt álló dolog osztozik, amit minden teremtmény különböző mértékben és különböző nézőpontokból élvez. Bár az emberek nem láthatják vagy érinthetik, ez a szeretet ad táplálékot és életet minden dolognak, ahogy apránként megnyilatkozik az életükben, és ők számon tartják és tanúságot tesznek Isten szeretetéről, amelyet minden egyes múló pillanatban élveznek. Azért mondom, hogy Isten szeretete nem számszerűsíthető, mert annak misztériuma, hogy Isten minden dologról gondoskodik és minden dolgot táplál, olyasvalami, amit az embereknek nehéz felfogniuk, ahogyan Isten minden dologra, különösen az emberiségre vonatkozó gondolatait is. Vagyis senki sem tudja, hogy a Teremtő mennyi vért és könnyet ontott az emberiségért. Senki sem tudja felfogni, senki sem tudja megérteni annak a szeretetnek a mélységét és súlyát, amelyet a Teremtő érez a saját kezével teremtett emberiség iránt. Ha Isten szeretetét mérhetetlennek nevezzük, az segít az embereknek értékelni és megérteni annak terjedelmét és létezésének igazságát. Azért is, hogy az emberek mélyebben megérthessék a „Teremtő” szó tényleges jelentését és mélyebb megértést nyerhessenek a „teremtés” elnevezés valódi jelentéséről. Általában mit jellemez a „hatalmas” szó? Többnyire az óceán vagy a világegyetem leírására használják, például: „a hatalmas világegyetem” vagy „a hatalmas óceán”. A világegyetem kiterjedtsége és csendes mélysége meghaladja az ember felfogóképességét; olyasvalami, ami megragadja az ember képzeletét, ami iránt nagy csodálatot érez. Titokzatossága és mélysége karnyújtásnyira van, mégis elérhetetlen. Amikor az óceánra gondolsz, a terjedelmére gondolsz – határtalannak tűnik, és érzed a titokzatosságát és óriási befogadóképességét. Ezért használtam a „hatalmas” szót Isten szeretetének leírására, hogy segítsek az embereknek átérezni, mennyire értékes ez a szeretet, átérezni szeretetének mélységes szépségét, és azt, hogy Isten szeretetének ereje végtelen és széleskörű. Azért használtam ezt a szót, hogy segítsek az embereknek átérezni az Ő szeretetének szentségét, valamint Isten méltóságát és sérthetetlenségét, ami az Ő szeretetén keresztül nyilatkozik meg. Nos, úgy gondoljátok, hogy a „hatalmas” megfelelő szó Isten szeretetének leírására? Vajon megmérhető Isten szeretete ezzel a két szóval: „mérhetetlen” és „hatalmas”? Abszolút! Az emberi nyelvben ez a két szó önmagában mondhatni találó, és viszonylag közel áll Isten szeretetének jellemzéséhez. Nem így gondoljátok? Ha arra kérnélek, hogy jellemezzétek Isten szeretetét, ezt a két szót használnátok? Valószínűleg nem, mert számotokra Isten szeretetének megértése és értékelése a kétdimenziós perspektíva hatókörére korlátozódik, és nem emelkedett fel a háromdimenziós tér magasságába. Ha tehát arra kérnélek, hogy írjátok le Isten szeretetét, úgy éreznétek, hogy hiányoznak hozzá a szavak, vagy talán meg sem tudnátok szólalni. A két szó, amelyről ma beszéltem, lehet, hogy nehezen érthető számotokra, vagy egyszerűen nem értetek vele egyet. Ez csak azt mutatja, hogy Isten szeretetét felületesen értékelitek és értitek, szűk hatókörre korlátozva. Korábban már mondtam, hogy Isten önzetlen; emlékeztek erre a szóra: „önzetlen”. Lehet, hogy Isten szeretetét csak önzetlennek lehet nevezni? Vajon ez nem túlságosan szűk hatókör? Jobban el kellene gondolkodnotok ezen a kérdésen, hogy nyerhessetek belőle valamit.

Az első csodából a fent elhangzottakat láttuk meg Isten természetéről és lényegéről. Bár ez egy olyan történet, amelyet az emberek már több ezer éve olvasnak, egyszerű cselekménye van, és az emberek egy egyszerű jelenséget láthatnak meg benne; mégis, ebben az egyszerű cselekményben valami sokkal értékesebbet is láthatunk: Isten természetét, tulajdonait és lényét. Ezek a dolgok, az Ő tulajdonai és lénye, Magát Istent képviselik, és Isten saját gondolatainak kifejeződései. Amikor Isten kifejezésre juttatja a gondolatait, az az Ő szíve hangjának a kifejeződése. Azt reméli, hogy lesznek olyan emberek, akik megértik Őt, ismerik Őt és felfogják az Ő akaratát, továbbá képesek meghallani a szíve hangját, és képesek lesznek aktívan együttműködni az Ő akaratának teljesítésében. E dolgok, amelyeket az Úr Jézus tett, Isten hangtalan kifejeződései voltak.

Ezután nézzük meg a következő passzust: Lázár feltámasztása dicsőíti Istent.

Milyen benyomásaitok vannak, miután elolvastátok ezt a passzust? Ennek a csodának a jelentősége, amelyet az Úr Jézus tett, sokkal nagyobb volt, mint az előzőnek, mert nincs annál meghökkentőbb csoda, mint egy halott embert visszahozni a sírból. Abban a korszakban rendkívül jelentős volt, hogy az Úr Jézus ilyesmit tett. Mivel Isten testet öltött, az emberek csak az Ő fizikai megjelenését, gyakorlati oldalát és jelentéktelen aspektusát láthatták. Még ha néhányan láttak is és meg is értettek valamit a jelleméből vagy néhány különleges képességéből, amelyekkel látszólag rendelkezett, senki sem tudta, honnan jött az Úr Jézus, ki is Ő valójában a lényege szerint, és milyen egyéb dolgokra volt valójában képes. Mindez ismeretlen volt az emberiség számára. Nagyon sok ember akart bizonyítékot találni, hogy választ kapjon ezekre a kérdésekre az Úr Jézussal kapcsolatban, és megtudja az igazságot. Vajon Isten tudott tenni valamit, hogy bizonyítsa saját kilétét? Isten számára ez gyerekjáték volt – egy semmiség. Bárhol, bármikor tudott tenni valamit, hogy bizonyítsa az Ő kilétét és lényegét, de Isten a Maga módján tette a dolgokat – tervezetten és lépésekben. Nem válogatás nélkül tette a dolgokat, hanem inkább megkereste a megfelelő időt és a megfelelő alkalmat, hogy tegyen valamit, ami által az ember megláthat valamit, ami valóban át van itatva értelemmel. Ily módon bizonyította hatalmát és kilétét. Akkor tehát Lázár feltámasztása bizonyíthatja az Úr Jézus kilétét? Nézzük meg a Szentírás következő passzusát: „Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott [...]”. Amikor az Úr Jézus ezt tette, csak egy dolgot mondott: „Lázár, jöjj ki!” Lázár ekkor kijött a sírjából – ez az Úr által kimondott néhány szónak köszönhetően történt. Ez idő alatt az Úr Jézus nem állított fel oltárt, és semmilyen más cselekedetet nem hajtott végre. Csak ezt az egy dolgot mondta. Vajon csodának vagy parancsnak kellene ezt nevezni? Vagy valamiféle varázslat volt? A felszínen úgy tűnik, csodának lehetne nevezni, és ha modern szemszögből nézzük, akkor persze továbbra is nevezhetjük csodának. Semmiképpen sem tekinthető azonban olyan mágiának, amely a lelket visszahívja a halálból, és egyáltalán nem volt semmiféle varázslás. Az a helyes, ha azt mondjuk, hogy ez a csoda a Teremtő hatalmának legnormálisabb, apró megnyilvánulása volt. Ez Isten hatalma és ereje. Istennek megvan a hatalma, hogy egy ember halálát okozza, és annak lelke elhagyja a testét s visszatérjen az alvilágba, vagy bárhová, ahová mennie kell. Egy ember halálának időpontját, és a helyet, ahová halála után kerül, Isten határozza meg. Ezeket a döntéseket bármikor és bárhol meghozhatja, nem korlátozzák emberek, események, tárgyak, tér vagy földrajz. Ha akarja, megteheti, mert minden dolog és élőlény az Ő uralma alatt áll, és minden dolog az Ő szava és hatalma által születik, él és pusztul el. Ő képes feltámasztani egy halott embert, és ezt is bármikor, bárhol megteheti. Ez az a hatalom, amellyel csak a Teremtő rendelkezik.

Amikor az Úr Jézus olyan dolgokat tett, mint Lázár visszahozása a halálból, az volt a célja, hogy bizonyítson az embereknek és a Sátánnak, illetve tudassa az emberekkel és a Sátánnal, hogy az emberiséggel kapcsolatban mindent, az emberiség életét és halálát Isten határozza meg, és bár testet öltött, továbbra is Ő irányítja a fizikai világot, amely látható, és a szellemi világot is, amelyet az emberek nem láthatnak. Ez azért történt, hogy az emberiség és a Sátán megtudja, hogy nem minden, emberiséggel kapcsolatos dolog áll a Sátán irányítása alatt. Ez Isten hatalmának kinyilatkoztatása és bemutatása volt, egyúttal üzenetküldési lehetőség Isten számára, amellyel megüzente minden dolognak, hogy az emberiség élete és halála Isten kezében van. Lázár feltámasztása az Úr Jézus által az egyik módja volt annak, ahogyan a Teremtő tanítja és oktatja az emberiséget. Egy konkrét cselekedet volt, amelyben Ő az erejét és hatalmát használta arra, hogy az emberiséget tanítsa és ellássa. Olyan módszer volt, amellyel a Teremtő szavak nélkül lehetővé tette az emberiség számára, hogy meglássa az igazságot, miszerint Ő parancsol minden dolognak. Ez volt az egyik módja annak, hogy gyakorlati tetteken keresztül mondja el az emberiségnek, hogy nincs más üdvösség, csakis Őáltala. Ez a néma eszköz, amellyel az emberiséget tanította, örökkévaló, kitörölhetetlen, olyan megrázkódtatást és megvilágosodást hoz az emberi szívekbe, amely soha nem halványul el. Lázár feltámasztása megdicsőítette Istent – ez mély hatást gyakorol Isten minden egyes követőjére. Szilárdan rögzíti minden emberben, aki mélyen megérti ezt az eseményt, azt a tudást, azt a víziót, hogy egyedül Isten irányíthatja az emberiség életét és halálát. Bár Istennek megvan ez a fajta hatalma, és bár Lázár feltámasztásával üzenetet küldött az emberiség élete és halála feletti szuverenitásáról, nem ez volt az Ő elsődleges munkája. Isten soha semmit nem tesz jelentés nélkül. Minden egyes dolog, amit tesz, nagy értékkel bír, és pompás ékszer a kincsek tárházában. Egyáltalán nem tenné munkája elsődleges vagy egyedüli céljává vagy elemévé azt, hogy „egy ember jöjjön ki a sírjából”. Isten semmit nem tesz, aminek nincs értelme. Lázár feltámasztása mint egyedülálló esemény elegendő ahhoz, hogy bemutassa Isten hatalmát és bizonyítsa az Úr Jézus kilétét. Ezért nem ismételte meg az Úr Jézus ezt a fajta csodát. Isten a saját elvei szerint cselekszik. Emberi nyelven azt mondhatnánk, hogy Isten csak komoly dolgokkal foglalja le az elméjét. Vagyis amikor Isten cselekszik, nem tér el munkája céljától. Tudja, hogy milyen munkát akar elvégezni ebben a szakaszban, mit akar elérni, és szigorúan a terve szerint fog munkálkodni. Ha egy romlott embernek ilyen képessége lenne, akkor csak azon törné a fejét, hogyan fedje fel a képességét, hogy mások megtudják, milyen félelmetes, és meghajoljanak előtte, hogy irányíthassa és felfalhassa őket. Ez az a gonoszság, ami a Sátántól ered – ezt hívják romlottságnak. Istennek nem ilyen a természete és nem ilyen a lényege. Az Ő célja a cselekvéssel nem az, hogy hencegjen, hanem az, hogy az emberiségnek több kinyilatkoztatást és útmutatást adjon; ezért látnak az emberek nagyon kevés példát a Bibliában az ilyen jellegű eseményekre. Ez nem azt jelenti, hogy az Úr Jézus képességei korlátozottak voltak, vagy hogy képtelen volt ilyen dolgokra. Egyszerűen arról van szó, hogy Isten nem akarta ezt csinálni, mert Lázár Úr Jézus általi feltámasztásának nagyon is gyakorlati jelentősége volt, továbbá, mert a testet öltött Isten elsődleges munkája nem az volt, hogy csodákat tegyen és embereket hozzon vissza a halálból, hanem az emberiség megváltása. Tehát az Úr Jézus által végzett munka nagy része az emberek tanítása, ellátása és segítése volt, és az olyan események, mint Lázár feltámasztása, csupán egy kis részét képezték az Úr Jézus által végzett szolgálatnak. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy a „hencegés” nem része Isten lényegének, így az Úr Jézus nem szándékosan tanúsított visszafogottságot azzal, hogy nem mutatott be több csodát, nem is a környezeti korlátok miatt történt így, és bizonyosan nem a képesség hiánya miatt.

Amikor az Úr Jézus visszahozta Lázárt a halálból, csak ezt a néhány szót használta: „Lázár, jöjj ki!” Ezen kívül semmit sem mondott. Mit mutatnak tehát ezek a szavak? Azt mutatják, hogy Isten bármit el tud érni beszéddel, beleértve egy halott ember feltámasztását is. Amikor Isten megteremtett mindent, amikor megteremtette a világot, azt szavakkal – kimondott parancsokkal, tekintéllyel bíró szavakkal – tette, így teremtett meg mindent, és ezzel elvégeztetett. Ez a néhány szó, amelyet az Úr Jézus mondott, olyan volt, mint azok a szavak, amelyeket Isten mondott, amikor megteremtette az eget, a földet és minden dolgot; ugyanúgy Isten hatalmát és a Teremtő erejét hordozták. Minden dolog az Isten szájából jövő szavak miatt alakult ki és állt meg szilárdan, és ugyanígy Lázár is az Úr Jézus szájából jövő szavak miatt sétált ki a sírjából. Ez volt Isten hatalma, amely az Ő megtestesülésében mutatkozott és valósult meg. Ez a fajta hatalom és képesség a Teremtőé volt, és az Emberfiáé, akiben a Teremtő megszületett. Ezt a megértést tanította az emberiségnek az, hogy Isten visszahozta Lázárt a halálból. Itt most befejezzük e téma tárgyalását.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga III.)