1Mózes 22:16-18 Magamra esküszöm, így szól Jahve, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg Tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra.

Ez egy teljes terjedelmű beszámoló arról, hogy Isten megáldotta Ábrahámot. Bár rövid, tartalma gazdag: tartalmazza Isten Ábrahámnak adott ajándékának okát és hátterét, valamint azt, hogy mit adott Ábrahámnak. Átitatja az az öröm és izgalom, amellyel Isten kimondta ezeket a szavakat, valamint az a sürgető vágy, hogy megnyerje azokat, akik képesek meghallgatni a szavait. Ebben meglátjuk Isten féltését és gyengédségét azok iránt, akik engedelmeskednek szavainak és követik parancsait. Így azt is látjuk, hogy milyen árat fizet azért, hogy megnyerjen embereket, és milyen gondossággal és megfontoltan nyeri meg őket. Sőt, ez a passzus, amely tartalmazza a „Magamra esküszöm” szavakat, erőteljesen érzékelteti velünk azt a keserűséget és fájdalmat, amelyet Isten és egyedül Isten hordoz Magában az Ő irányítási tervének e munkája mögött. Ez egy elgondolkodtató passzus, amely különleges jelentőséggel bírt az utána következők számára, és messzemenő hatással volt rájuk.

Az ember az őszintesége és engedelmessége miatt nyeri el Isten áldásait

Nagy volt az Isten által Ábrahámnak adott áldás, amelyről itt olvasunk? Milyen nagy volt? Van itt egy kulcsfontosságú mondat: „És a te utódod által nyer áldást a föld minden népe.” Ez a mondat azt mutatja, hogy Ábrahám olyan áldásokat kapott, amilyeneket sem előtte, sem utána senki más. Amikor Isten kérésének megfelelően Ábrahám visszaadta egyetlen fiát – egyetlen, szeretett fiát – Istennek (itt nem használhatjuk a „felajánlotta” szót; azt kell mondanunk, hogy visszaadta a fiát Istennek), Isten nemcsak hogy nem engedte meg Ábrahámnak, hogy felajánlja Izsákot, de még meg is áldotta őt. Milyen ígérettel áldotta meg Ábrahámot? Azzal az ígérettel áldotta őt meg, hogy megsokszorozza utódait. És mennyivel fogja megsokszorozni? A Szentírás a következő adatot közli: „mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe”. Milyen összefüggésben mondta ki Isten ezeket a szavakat? Vagyis hogyan kapta meg Ábrahám Isten áldásait? Úgy kapta meg őket, ahogy Isten mondja a Szentírásban: „mert hallgattál szavamra”. Vagyis mivel Ábrahám betartotta Isten parancsát, a legkisebb zokszó nélkül megtett mindent, amit Isten mondott, kért és parancsolt, Isten ilyen ígéretet tett neki. Van egy döntő mondat ebben az ígéretben, amely Isten akkori gondolatait érinti. Láttátok? Lehet, hogy nem sok figyelmet fordítottatok Isten e szavaira: „Magamra esküszöm.” Azt jelentik, hogy amikor Isten kimondta ezeket a szavakat, akkor önmagára esküdött. Mire esküsznek az emberek, amikor esküt tesznek? Az égre esküsznek, vagyis esküt tesznek Istennek és Istenre esküsznek. Az emberek talán nem nagyon értik azt a jelenséget, amellyel Isten önmagára esküdött, de képesek lesztek megérteni, ha megadom nektek a helyes magyarázatot. Egy olyan emberrel szembesülve, aki csak a szavait hallotta, de a szívét nem értette, Isten ismét magányosnak és tanácstalannak érezte magát. Kétségbeesésében – és mondhatjuk, hogy tudat alatt – Isten valami nagyon természetes dolgot tett: a szívére tette a kezét, és önmagát szólította meg, amikor Ábrahámnak ezt az ígéretet tette, és ebből az ember azt hallotta, hogy Isten azt mondja: „Magamra esküszöm.” Isten cselekedetein keresztül magadra gondolhatsz. Amikor a szívedre teszed a kezed, és magadhoz beszélsz, világos elképzelésed van arról, hogy mit mondasz? Őszinte a hozzáállásod? Nyíltan, a szívedből szólsz? Itt tehát azt látjuk, hogy amikor Isten Ábrahámhoz beszélt, komoly és őszinte volt. Ugyanakkor, amikor Ábrahámhoz beszélt és megáldotta őt, Isten Önmagához is beszélt. Így szólt Magához: megáldom Ábrahámot, és oly sok utódja lesz, mint égen a csillag, és oly bőséges, mint homokszemek a tengerparton, mert engedelmeskedett szavaimnak, és Én őt választottam. Amikor Isten azt mondta: „Magamra esküszöm”, Isten elhatározta, hogy Ábrahámmal megteremti Izráel választott népét, majd ezt a népet rohamléptekkel viszi előre az Ő munkájával. Ez azt jelenti, hogy Isten Ábrahám leszármazottaival viseltetné Isten irányításának munkáját, illetve Isten munkája és az Isten által kifejezésre juttatott munka Ábrahámmal kezdődne, majd Ábrahám leszármazottaiban folytatódna, így valósulna meg Isten kívánsága, hogy megmentse az embert. Mit szóltok, hát nem áldott dolog ez? Az ember számára nincs ennél nagyobb áldás; mondhatjuk, hogy ez a legáldásosabb dolog. Az Ábrahám által elnyert áldás nem utódainak megsokszorozódása volt, hanem az, hogy Isten véghez vitte irányítását, megbízatását és munkáját Ábrahám leszármazottaiban. Ez azt jelenti, hogy az Ábrahám által elnyert áldások nem ideiglenesek voltak, hanem Isten irányítási tervének előrehaladtával folytatódtak. Amikor Isten beszélt, amikor Isten megesküdött Magára, már elhatározásra jutott. Igaz volt ennek az elhatározásnak a folyamata? Valós volt? Isten elhatározta, hogy attól kezdve az Ő erőfeszítéseit, az árat, amit fizetett, azt, amije van és ami Ő Maga, mindenét, sőt az életét is, Ábrahámnak és Ábrahám leszármazottainak adja. Isten azt is elhatározta, hogy ezt az embercsoportot követően kinyilvánítja tetteit, és lehetővé teszi, hogy az emberek meglássák bölcsességét, hatalmát és erejét.

Isten változatlan kívánsága, hogy megnyerje azokat, akik ismerik Istent és tanúságot tudnak tenni Mellette

Ugyanakkor, amikor Isten Önmagához beszélt, Ábrahámhoz is szólt, de azon kívül, hogy hallotta az áldásokat, amelyeket Isten adott neki, vajon abban a pillanatban képes volt Ábrahám megérteni Isten minden szavának valódi kívánságait? Nem volt rá képes! Abban a pillanatban tehát, amikor Isten Önmagára esküdött, a szíve még mindig magányos és szomorú volt. Még mindig nem volt egyetlen ember sem, aki képes lett volna megérteni vagy felfogni azt, ami az Ő szándékában állt és amit tervezett. Abban a pillanatban senki – Ábrahámot is beleértve – sem volt képes bizalmasan beszélni Vele, még kevésbé volt képes bárki is együttműködni Vele abban a munkában, amelyet végeznie kellett. A felszínen Isten megnyerte Ábrahámot, egy embert, aki tudott engedelmeskedni a szavainak. Valójában azonban ennek az embernek a tudása Istenről alig volt több a semminél. Bár Isten megáldotta Ábrahámot, Isten szíve még mindig nem volt elégedett. Mit jelent az, hogy Isten nem volt elégedett? Azt jelenti, hogy az Ő irányítása még csak most kezdődött, azt jelenti, hogy az emberek, akiket meg akart nyerni, akiket látni vágyott, akiket szeretett, még mindig távol voltak Tőle; időre volt szüksége, várnia kellett, türelmesnek kellett lennie. Mert abban az időben Magán Istenen kívül senki sem tudta, mire van szüksége, mit szeretne megszerezni vagy mire vágyik. Így tehát, miközben Isten nagyon izgatott volt, egyúttal nehéz volt a szíve. Mégsem állította meg lépteit, hanem tervezte a következő lépést, amit meg kell tennie.

Mit láttok Isten Ábrahámnak tett ígéretében? Isten nagy áldásokban részesítette Ábrahámot, egyszerűen azért, mert engedelmeskedett Isten szavainak. Bár a felszínen ez normálisnak és magától értetődőnek tűnik, Isten szívét látjuk benne: Isten különösen nagyra becsüli az ember Iránta tanúsított engedelmességét, és nagyra értékeli az ember Iránta való megértését és őszinteségét. Mennyire becsüli Isten ezt az őszinteséget? Talán nem értitek, milyen nagyra becsüli, és talán nincs is senki, aki felfogja ezt. Isten adott Ábrahámnak egy fiút, és amikor az a fiú felnőtt, Isten megkérte Ábrahámot, hogy ajánlja fel a fiát Istennek. Ábrahám szó szerint követte Isten parancsát, engedelmeskedett Isten szavának, az őszintesége pedig meghatotta Istent, és nagyra értékelte azt. Milyen nagyra értékelte Isten? És miért értékelte nagyra? Abban az időben, amikor senki sem értette Isten szavait, illetve nem értette a szívét, Ábrahám olyasmit tett, ami megrázta az eget és megrengette a földet, ez pedig példátlan elégedettséggel töltötte el Istent, illetve azzal az örömmel, hogy megnyert valakit, aki képes volt engedelmeskedni a szavainak. Ez az elégedettség és öröm egy olyan teremtménytől származott, akit Isten a saját kezével készített, és ez volt az első „áldozat”, amelyet az ember felajánlott Istennek, és amelyet Isten a legnagyobbra tartott, amióta csak megteremtette az embert. Isten nehéz időket élt át, amíg erre az áldozatra várt, és úgy kezelte, mint az Általa teremtett ember első legfontosabb ajándékát. Ez megmutatta Istennek erőfeszítései és az Általa fizetett ár első gyümölcsét, és lehetővé tette Számára, hogy meglássa az emberiségben rejlő reményt. Ezután Isten még jobban vágyott egy ilyen emberekből álló csoportra, akik társaságot nyújtanak Neki, őszintén bánnak Vele és őszintén törődnek Vele. Isten még abban is reménykedett, hogy Ábrahám tovább él, mert azt kívánta, hogy egy olyan szív kísérje Őt és legyen Vele, mint Ábrahámé, miközben Ő folytatja az irányítást. Bármit is akart Isten, az csak egy kívánság volt, egy elképzelés – hisz Ábrahám csupán egy ember volt, aki képes volt engedelmeskedni Neki, és a legcsekélyebb megértéssel vagy ismerettel sem rendelkezett Istenről. Ábrahám olyasvalaki volt, aki messze elmaradt Isten emberrel szemben támasztott követelményeitől, amelyek a következők: Isten ismerete, az Isten melletti tanúságtétel képessége és az Istennel való egylelkűség. Ábrahám tehát nem tudott Istennel tartani. Abban, hogy Ábrahám felajánlotta Izsákot, Isten látta Ábrahám őszinteségét és engedelmességét, illetve azt, hogy kiállta Isten próbáját. Bár Isten elfogadta őszinteségét és engedelmességét, ő mégsem volt méltó arra, hogy Isten bizalmasa legyen, hogy olyasvalaki legyen, aki ismeri és érti Istent, valamint olyasvalaki, aki tisztában van Isten természetével; távol állt attól, hogy egy szív és egy lélek legyen Istennel és teljesítse Isten akaratát. Isten a szíve mélyén tehát még mindig magányos és nyugtalan volt. Minél magányosabb és nyugtalanabb lett Isten, annál inkább szüksége volt arra, hogy mihamarabb folytassa az irányítását és képes legyen kiválasztani és megnyerni egy embercsoportot, hogy mielőbb végrehajtsa irányítási tervét és érvényesítse az akaratát. Ez volt Isten buzgó vágya, és ez a kezdetektől fogva a mai napig változatlan maradt. Amióta csak a kezdetekkor megteremtette az embert, Isten vágyott egy csapat győztesre, egy olyan csoportra, amely Vele fog tartani és képes lesz megérteni, megismerni és felfogni az Ő természetét. Isten e kívánsága soha nem változott meg. Bármeddig is kell még várnia, bármilyen nehéz is az Előtte álló út, és bármilyen messze is vannak a vágyott célok, Isten soha nem változtatta meg és nem adta fel az emberrel kapcsolatos elvárásait. Most, hogy ezt elmondtam, rájöttetek valamire Isten kívánságából? Lehet, hogy amire rájöttetek, az nem túl mélyreható, de majd fokozatosan leesik a tantusz!

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)